A király legrégibb ruhája

Egy kicsiny országnak is lehet neves uralkodója, még ha el is marad a ceremónia, s felséges király úr helyett így emlegetik: íme, a mi hős fejedelmünk! A törvényes királyság öröklődik – vér szerint. Ilyen alapon trónhoz jut néha a mégoly satnya vagy igencsak gonosz; esetleg ütődött. A „fejedelem” szónak más a zamata. Feltételez valami friss forrongást, amit ha ő is szított, ő is simít el, rendesebb rendet ígérve az avult helyébe. A fejedelmet többnyire választják, ne feledjük: a közfelkiáltás és lelkesedés általános. Mindenesetre annak látszik. „Egy emberként” a leghazugabb szólam. Hiszen maga az egy ember sem tudja, ugyanazt akarja-e kedden, amit még vasárnap. A huncut, szeszélyes körülmények a legbátrabb „igen” végéről is leradírozzák a felkiáltójelet, belenyugvó pont, majd bizonytalan kérdőjel, s az „igen” feszes tartása megereszkedik. A tétova kérdésnél tisztább a tagadás, hacsak útját az is meg nem járja, visszafelé, az elgyávuló kérdőjelig.

Történetünk fejedelme mégis bízott a hevületben: örömmel hagyta vállára hullni a jóslat jósolta varázspalástot; a prémmentes szegélyt ujjai élvezettel megmorzsolták. Magas homloka nem áhítozott a hivatalos koronára, keze elég hosszú és tenyere elég széles volt, hogy a jogart és országalmát – a kormányzás egyéb külső kellékeit – se kívánja. De ez a palást más. Nyáron akár hűvös sátor, meleg barlang télen. Sem viselőjét, sem bámulóját meg nem sebezheti. Meztelenül mégsem járhat az uralkodó; s ennyi különbözést nemcsak megenged a nép, de el is várja, hogy akit követ, messziről kitessék. A bársony puha, mégis van esése. Az alakot nagyra nyújtja és védelmet ígér puszta látása. Ha a személy ollóval nem hasogatja, ez a kelme sose foszlik széjjel.

Hittek hát a ruhában, s aki benne élt: szerették és tisztelték a fejedelmet. Szerették, mert nem röstellt harsányan nevetni, tisztelték, mert nem röstellt kiáltani eréllyel. Annyi fegyelmezett gyilkos suttogott ennek előtte annyi szadista parancsot, annyi bamba folyatta mosolyogva nyálát a fodros ingmellére, annyi fényesre lakkozott fababa nézte levegőnek a hús-vér teremtményeket, hogy ez a rokonszenv szinte természetes. Ráadásul maga küzdötte fel magát. „Self made man” – „a nép fia”, mondták volna Nyugaton, illetve Keleten, ha a mesének ideje lenne és a világtérképen cakkos határa; de a mese hétmérföldes csizmával szeli az időt is, teret is. Talán volt, talán csak lesz ez az uralkodó. Ha pedig van: keressétek. De a birodalom örök. Az ügyes kézművesek, a szorgos földmívelők, mámoros garabonciások, marcona katonák, mohó rablók, fizetett silbakok és udvari talpnyalók birodalma. Meg az öreg sárkány. Vegyes közeg. Aki finnyás, országlást nem vállal felettük. Hatalomvágy vagy ügybuzgalom: a viszolygást e kettő valamelyike mégis legyőzi. A mi férfiúnk a békés munkálkodás, a nemes versengés, a szabad teszem-veszem, a hipp-hopp virgonc gondolat megszállottja volt. Ha senki, de ő az ideát valóra váltja! Még álmában is fülére húzta a palástot. Pirkadatkor oldalvást ült a trónszerű széken és a krónikát diktálta. A krónikás nem ismeretlen, de szabály az szabály, valódi nevét a cifra iniciáléban elrejti.

– Gyermekkoromtól fogva, eszmélésem kezdetétől éreztem: a sorstól kapott elhivatottság nem enged szüleim kunyhójában egyszerű nyugovást. A csengő üllőt, a tűz parazsát, a kalapács súlyát, az egész nyájas kovácsműhelyt oda kell hagynom; nem kószálhatok a mezőn sem, anyámmal, selymes füvet sarabolva szelíd állatainknak. És garabonciás, aki nem kókler?! Alig-alig. A kézitusában elborzasztott az ellenség tapintható halála – a gépesített háborúságban, hogy a pusztulás arc nélküli. Sem mechanikus szolgának, sem koncleső lakájnak be nem váltam. Egyikből elcsaptak, másikba nem kéredzkedtem. Más élet, minden rendűeknek, minden rangúaknak. Igazság, igazság, igazság. Háromszoros. Ez szilárd akaratom, és ezen szilárd akarat találkozott atyafiaim óhajával, ez a szövetség emelt engem, halandók közt halandót a kormányzás gondjaiba… Megszereztem az egyetlen igazi palástot. – Az uralkodó megakadt. – Nem túl dagályos? Kell ez? Igényli az utókor, egyáltalán?

– Hős fejedelem… igényli, nem igényli? Kötelező. Viszont az „atyafi”… nem ideillő. Engedelmével: „alattvaló”. Bizonyos szabvány hanyagolhatatlan, bármily dús a fantázia!

– A kifejezések szokványosak. De beszédesek is – szólt az uralkodó. – Ki „alattam”, ki „fölöttem”? Tudhatom? Írd csak: atyafi.

A krónikás nem vitatkozott. Korona nélküli király, rajongó, dülledt szemű. Majd beleszokik. Három nap minden csoda.

A mesében egy nap legalább hét esztendő. De nincs esztendő egyforma hosszú. Némelyik hangsebesre gyorsul, és csigamód araszol a másik.

Volt is sürgés-forgás, az első napév végezetéig. A kézművesek céhekbe tömörültek, a jó földmívelők eltörölték a mezsgyét, a piros nadrágos, hegyes csákós sereg pedig meg-megolajozta fegyvereit, tessék-lássék fölsorakozott, eljátszódott a gyakorlatosdival a dimbek-dombok között. Az őrszemélyzet gyepet nyírt és vigyázott a kisdedekre – egy kis barkácskészség, s máris hintarúd két alabárd. A talpnyalók éhen haltak, mert nem találtak talpat. Nem volt faggatózás, kincstári begyűjtés, sanyargatás, nem hallatszott sírás-rívás, sem fogak csikorgatása. A haramiák eltűntek a rengetegben. Sziklaodú mélyén a sárkány. „S amit nem látunk, az nincs” – a nép kórusban ringatta magát. Megtörtént. (Mondom, hogy mese.)

Csak a garabonciások őgyelegtek célvesztetten, árván. Röppentek egy-egy tétova kört az esteli szellőben az idilli táj fölött; a földönjáró diákok el-elkapdosták suhogó köpenyegüket. Virtus lett ez, afféle élvezkedés: hány éber lelket sikerül megérinteni, kinek-kinek. Különben haszontalan dolog ez. Már fölösleges – így az általános ítélet.

A koronátlan király sajnálta őket. Nincs hollófekete, jégverte lebernyegükben varázserő – ha volt is valaha, átköltözött a bíborbársony palástba; miért, hogy csökönyösek? De hát teljék kedvük, nekik is: hadd szálldossanak. Rezervátumba nem csukhatók, mint az a néhány megrögzött rontott tudatú, aki eszelősen hajtogatja: neki, amikor a többinek rossz, akkor a jó. Nem, aki nem a lábán jár csak, úgyis kiszökik. Huss! Kergetheted, kész a csúfos vigalom. (Az uralkodó okos is. Mondom, hogy mese.) A huhogást hagyják abba! Így a haramiák, úgy a sárkány… Egymást falják azok már a bozótban – ha közülük egy is idáig kibírta.

– Drága garabonciások – szólt ki a kastélyház ablakán –, énekeljetek! Miért nem tudtok ti éteri tiszta hangon legalább egyetlenegyet énekelni?

– Bocsánat, vezérlő Fejedelem – a legrekedtebb garabonciás megpihent a párkányon. Suttogott. A rekedtség ilyen foka nem kelt szimpátiát, belátta. – Nincs olyan földi szoprán. Csak a kasztráltaké.

Az uralkodó elborzadt. (Lényében empátia; mondom, mese.)

– Vagy némán repüljünk? – kérdezte a legifjabb garabonciás, gúnyosan. – Akarod a népet holtra ijeszteni? Rajban kerengő, fenyegető csapat?

– Legalább váltsatok ruhát! – kiáltott az ország feje. – Senki sem ilyen szakadt. Nézzétek a palástom! Lágy és tömött szövésű. Óv, ápol…

– És eltakar! – rikkantotta egy neveletlen.

– Nem ez az… Nem ez az. Kár, kár, mi is bánjuk… – szomorúan rebbentek tovább a garabonciások. A szöveg egyre kopogóbb, egyre dallamtalanabb. Sárkányfia, haramia, vigyázzon az emberfia…

Idegesített ez mindenkit, hiszen az első nap hozta már bő termését, készül a másnapi dínomdánom, és akkor tessék, miféle ünneprontás? Bizony, az éretlen suhancok és néhány túlérett lököttagyú követ ragadott, úgy kergette a garabonciást a gazdag udvar fölül tova. A kő azonban visszahullott, arra, aki hajigálta. Kellemetlen törvény.

A korona nélküli király gondolkodott.

„Ej, reális helyzetben csekélyke irracionális, mit árthat?”

A garabonciások védettségét kihirdette. (Mese, mondom!)

– Nem kell odafigyelni – tanácsolta. – Akad teendő, egyéb, temérdek!

Lótott-futott, figyelt, igazgatta az országát, a hajnalból este lett.

– Az igazgatás titka: mozogni, mozgatni – diktálta a krónikába. – A kifejezések, ismétlem, beszédesek. Aki igazgat: javítson. Korhadt kapun, lyukas tetőn aránylag könnyű. Szíven és koponyán, az az igazi próba… – Szünetet tartott; egy kissé elfáradt, de a jövőre nem tartozik magánpanasz. – No meg a veszély… – Simogatta a palástot, s lám, pezsdítő áram, erőre kapott valóban: más is, mind, aki gyöngülő, simogassa! Az anyag nyűhetetlen. Tüzet olt, vizet nyel, ólmot át nem ereszt. A cirógatás nem koptatja, színét sose veszti. Amíg egyben van az egész. Ez a lényeg. Divat, nem divat, át ugyan nem szabatja. Ebből nem lesz feszes zeke, sem pedig slepp, porkavaró. Inkább zászló, élén a diadalmas menetnek, ha a felhőtlen új nap beköszönt. Szerencse, hogy híre ment messzi földre a palástnak. Nem háborgatja szomszéd ezt a csonka, de kies tájat; ha irigyli is, de a varázserőt rettegi. Ez a palást púpos testre amúgy is előnytelen. A nagy, Óperencián túli császári hatalmak pedig megkegyelmeztek: pecséttel fogadták, egye fene, lehet egy kivétel. (Mese, mese, mátka.)

„Kóbor banda, kénszagú szörnyeteg, csak ez, csak ez…! Még majd engem is elbolondít ez a sok fránya garabonciás!” – Az uralkodó megkocogtatta a palást gyémántcsatjával sajgó homlokát.

Bevált. A kétely megvakult a ragyogásban.

És a csoda második napján a korona nélküli király megszemlélte az átalakult birodalmat. Nem szóltak harsonák, dob nem pergett, csak diszkrét pásztori tilinkó. A hintót nem húzta hat aranyszőrű paripa, épp csak kocsi volt, négy kerékkel. Összecsődült a nép; az egyforma rendű és egyforma rangú immár. Keszkenők lobogtak.

– Atyámfiai! – Az uralkodó kibújt a kocsiból, és sétált kétszáz métert boldogan. – Jó-e néktek a világ?

Édes kacagás gyöngyözött válasz helyett. Kerti csokrocskák, innen-onnan. Zizzenő celofán.

De szorosabbra kellett vonni a palástot. Tapintani minden élőnek szabad. És a kezek izzadtak: hiába. Részben a lelkesültség, részben a kemény munka. Nem is makulátlanok; vagy a sietség, vagy az eredendő piszok, éppen. Érintésből fogdosás, fogdosásból markolás, markolósból rángatás – rángatásból tépés: semmi, csak egy pillanat. Tombolt a gyönyörűség, a jogban mindenki részesedett. A garabonciások gubbasztva megültek a fák tetején. Úgysem nézett a tömeg fölfelé. Őrök és katonák ámultak-bámultak: lám, az anyag reped! Hol itt az ellenség?

S a palást mégis már-már cafatokban.

Az uralkodó, amíg bírta, mosolygott. Hiszen ez ünnep. Halleluja, be van a mű fejezve. Aztán mégsem vette a dolgot tréfára. Mi ez a rojtos pelerin? Ez a torz nyaki kendő? Ez a vékony kutyaörv? És a gyémántcsat, az egyetlen ékesség: csillámpor surranó lábak alatt.

Loholt a tépázott király, süketítette az éljen. A rokonszenv csupaszítva hömpölygött a nyomában. Szaporodtak a rongyok, s bizony elfogyott a palást, mire az imádott férfiú elérte lakozóhelyének legalsó lépcsejét. Meg sem állt a legbelső szobáig, annak is a legbelső sarkáig. Odakuporodott, ümögben-gatyában.

A dísztéren pedig lassan-lassan csönd lett, a bíbornak gazdátlan szála sem maradt. A szerzett kincset díszdobozba zárták, vagy mint az ereklyét, szöggel tűzték a falakra. A házacskákban főtt a díszebéd. A sikeres jónép torkig belakott. Elkortyolták boraikat. A különleges hajcihőt délutáni órácska aluvás követte. Hortyogott a birodalom.

Ámde megélénkültek a garabonciások. Kémleltek jobbra, kémleltek balra. Egyikük feladta, bújt a csűrbe; elég! Másikuk habozott, okosabb a lombok közt, csücsülni a fán. De a többség újra fölszállt, randa sorsához hűségesen. És ezek látva-látták: fújtat a sárkány, kúszik négy oldalról, ezer titkos veremből négyszer száz haramia. A saját szurdokunkból, a saját erdeinkből, ó, jaj! Nem kell ehhez idegen.

Elkezdődött a hosszú-hosszú hanyatlása a napnak. Szinte észrevétlen. A szerencsés azt hitte: ami éri, csupán szörnyű álom. Összedolgozott a sárkány meg a söpredék. Fölvirradt számukra a sötét. Nem a szükséglet: a bosszú volt a vezér. Raboltak és gyilkoltak, de nem vitték, nem ették tizedét sem. Szanaszét hevertek a roncsolt tárgyak; emésztetlen holtak az utakon. Hullottak az óvatlan garabonciások is, s hogy előre tudták, sovány vigasz: ez a parittya mesteri. Sértődött haramia, sértődött sárkány a természetesnél rettenetesebb. Bizonyít: még egyszer ne akadjon emberfia, aki örök pajzsnak vél holmi palástot. Pusztítottak kint is, bent is. Módszerüket a mellőzöttség kényszerű állapotában tökéletesítették. Számtalan halálnem, a nyomorítás egyéni változatai. Kedvest a kedvesétől elválasztó kaloda. Ép testben törött lélek, ép lélek a törött testben: megannyi új lelemény.

Az uralkodó sírt és átkozódott. Szaggatta a fehér gyolcsot. Őt meghagyják. Nincs ennél terv kegyetlenebb.

A krónikás a gonddal rajzolt lapot kitépte. Elódalgott. Zsebében a tollal. Haramia, sárkány… ha csak egy kicsit hiú, kell az az emlékirat annak is. Harminchat óra boldogság, Istenkém, felére csökkentek a csodák!

Esteledett. A kinti-benti hóhérok elpilledtek. Folyamatosan az ilyesmi unalmas. Holnap is nap lesz; csak az optimista reméli, hogy valahára-valaha vége a világnak. Pauza után a kínzás mindig élvezetesebb. Ásítoztak, a vackukba visszatértek. Szelíden szundítottak. Valóban, ki hinne bennük, aki szemével nem látta, és maradt szeme utána.

Asszony, férfi, öreg és fiatal, aki még tehette, a márványlépcsőkig, az oszlopsorig elvonszolta magát. Szánták-bánták, mi lett a palásttal. De a gyűlölt páncél, az arctakaró rostély, mégis…! Azt ugyan le nem hántotta volna ukmukfukk a gyarló emberfia. A kétségbeesés ritkán szül vád nélkül bűntudatot.

– Urunk, feljebbvalónk… védj meg minket! Öltsd fel a ruhád! –A könyörgés ütemessé vadult.

– Új ruhát… új ruhát… új ruhát…

Mankók és botok verték a ritmust, a csecsemők taktusra ríttak, sikított a női hisztéria, duhaj hímek fenyegettek, masszát gyúrt a félelem. Egyenlővé süllyedt, ami egyenlővé emelkedni csak látszatra tudott.

Az uralkodó meghúzódott az erkély szegletében. A rekedt garabonciást unszolta, alázatos beszéddel. Ott lapult az is a torony tövén.

– Add a köpenyed. Nem hazudtál, sajna: add hát!

– Nem segít. Nem erre való. Szegény király… szegény király.

A jajszó áthatotta a levegőeget.

– Szegény király. Szegény király. És szegény az ő birodalma.

Hallotta ezt a vándor, jártában-keltében, ámbár túl a határon. A vándor mint a szél: nem tudod, honnan jő, sem hogy merre megyen, gondolt egy merészet:

„Több életem, több halálom, ezt az egyet megpróbálom” – s máris ott-termett. Egy tarisznya nem sok: annyi fölös terhe sem volt.

– Miféle szövet? Hol a szerszám? A szerzet kiféle? – zúgott a nép. De minden mindegy: éjfél. Nincs haladék, csak hajnalig.

– Vetkőzz – szólt a vándor a koronátlan királynak. Gyertyát gyújtott a legbelső szobában, annak is a legbelső sarkában. – Dobd el patyolat gönceidet.

Az uralkodó – hiszen minden mindegy – engedelmeskedett. Ott állt végül, hite szerint meztelen, ágyékát takarva kezével; azután vállat vont, és szemérmét is fölfedte.

– Hunyd be a szemed – parancsolt a vándor. – Látod az új ruhát?

Az uralkodó úgy cselekedett.

– Nem látom – vallott becsületesen. – Csak a zárt zubbonyodat. Azt irigylem.

– Ne figyelj rá. Álruha. Akit fölismersz, eltűnik. Csukd be ismét a szemed. Benne vagy. Most már látod?

– Fény – rándult a király hirtelen. – Nem anyag. Valami fény.

– Igen – szólott a vándor. – És nem az alvadt vér színe. Nem az alvadt véré. Nyisd ki a szemed. Látod még?

– Talán igen. – A király megtapogatta bőrét, az izmokat a bőr alatt, az izmok borította csontozatot, s mind a csontok fészkében rejtőzködőt. – Nem túl sok ez?

– Fagyos korokban réteges viselet. Most eredj: mutasd meg a népnek az új ruhádat. A legrégibb ruhát. Ne félj. Kevesen fogják látni.

– És ha támadnak? Akiket tagadtam?

– Védőöltözet. Annak, aki veled együtt elfogadja.

– Elpusztul mindenki más?

– Van idő. Reggelig. Lépj ki, és mutasd meg. Ennyit tudtam tenni értelek. Bocsáss meg, atyámfia.

A vándor elfújta a gyertyát. Ő maga elfogyott a lánggal. Odakünn erősen pitymallott.

A király haladt. Teremről teremre, szobáról szobára. A főkaput döngve kitárta. Megállt a hatalmas lépcsőzet tetején. Póz nélkül, hang nélkül. Bátor volt. (A mesét mondom.)

Egyszerre ordították. Ki kajánul, ki szégyenkezve, ki csalódottan, ki haraggal. De mind ugyanazt.

– Meztelen. A király meztelen!

A király pedig lépdelt. Tűrte a füttyögetést is. Viselte végtagjait; a hasát, az ágyékát, az ülepét, a mellkast, a hátat. A fejét mint koronát. Világossággal duplázódtak teste kontúrjai. Lépdelt a lépcső aljáig, aztán azon is túl, ahol a tér kiszélesedett és elágaztak az utak. Ott megállt. Visszatekintett.

A tömegből egy pöttömnyi fiúcska kivált.

– Szép ez a ruha!

Szaladt hozzá, úszott a haja. Döbbenet lett és csöndesség.

Követte a fiút a bolond, a csörgősipkát megtaposva. S no nem mind, de öt-hat garabonciás. Csatlakozott a bölcsek közül az utolsó írástudatlan. A vak látókoldus valamennyi. És a gyér számú, kétes értékű különcök.

Némi mocorgás, súgás-búgás, a hátramaradottak vitája.

A szerény csapat még most is ott áll, a senki földje kellős közepén. Várakozik a király, legújabb híveivel, a legrégibb ruhában. Egy emberöltő a perc. Egy perc az emberöltő. Aztán vagy a horda – vagy a nép.

Várnak-várnak, várdogálnak; amíg meg nem halnak.