Nyomozás

– Ez is a képmást keresi. – A gyakorlott Megbízottak a gyakorlatlan megbízót figyelték.

Középkorú. Már nem elég fiatal – még nem elég öreg: most a legnehezebb félrevezetni. Mert ez hivataluk lényege: a sokszor nekik is terhes elterelés.

Hellyel kínálták a lomokkal zsúfolt csarnok közepén.

A Megbízottak modora megnyerő. Ízlésre szabott, bizonyos fokig. Fedőnevük L. és N.

L. lányos, törékeny alkat; szentimentális, gyakran elérzékenyül. Beszédszerkezete kusza, szónoki kérdései virágosak. Szereti a széles gesztusokat: vezényel a levegőben. Egy kissé anakronisztikus – ügyfeleit N. sorra elszipkázza. L. gyakorta duzzog.

N. keménykötésű legény. Iróniája fejlett, képességeiben polihisztor. Logikája olajozott. Tőmondatai metszőek. Nem hadonászik, mozdulatai fegyelmezettek. Akire rábök, éget az ujja hegye. Az efféle határozottság mostanság kelendőbb. N. sikerélménnyel teli.

A megbízó fedetlen fején néhány kunkori halszál; kérdőjelek.

L. csúcsos süveget visel, N. sildes sapkát. Előírás szerint viselték.

Az ügyfél valami nevet mormolt, illendőségből; mindegy, fedőnév ez is. Az elnevezés az igazi névtől független. A végső hívás ezért oly idegen.

– Szólíthatjuk közvetlenül H.-nak? – kérdezték. A há egyébként a legalkalmazkodóbb hang. Gyönyört és kínt önmagában kifejez, csupán színezete módosítja ezzé vagy amazzá. A há akadálytalan hang is: ejtésekor a fog, nyelv, szájpadlás, ajak dologtalan. A tisztán áramló háááá már-már anyagtalan.

Beleegyezést nem vártak; L. és N. döntés előtt: melyiküké a gyanútlan? Kettejük közt némi versengés: a préda melyik zsákutcába szalad?

– Én, kérem, nem találom – H. dadogott. Tekintete egyforma tanácstalansággal sétált a két Megbízott között – …még mindig nem. Pedig írva vagyon.

Ronggyá nyálazott, vaskos testamentummal bizonygatna; a kapkodásban egy-egy sárga lap hol innen, hol onnan kihullott. L. és N. készséggel segédkezett: a tépett oldalakat találomra visszadugdosta.

– Én, kérem – H. matatott, csodálkozott zavartan –, most már azt sem találom, ahol írva vagyon…

– A saját képmását keresi – bólintott N. – Érthető. Szilárd, szinte előrekarcolt arcvonások. Boltozatos homlok. Dudorodó, vájt koponya. A szájrés kanyarulatában maximális optimizmus. Semmi színes paca, holmi destruktív ecsetkezelés. Fehér, fekete! Semmi kalandozó részlet; a célnak megfelelő orrnyílás, fültölcsér, szemlencse. A legpraktikusabb forma. Semmi agresszivitás – de semmi ábránd. Fékezett szív, tevékeny szervek. Garantált konzerváció, a lejárat napjáig.

Odatartotta a képet tégla alakú műanyag keretben.

– Világítás alulról. Neoncsővel. Ezt keresi. Csak át kell tussal húznia. Ez a valóság, a józan tudatosság. – Fenyegetőre váltott. – Jó ember, nincs más!

– Mindig ez a sárhoz tapadt esztétika…? – sóhajtott L., keringőt táncolt a karja. – Ez a fantáziavesztett, alantas, por-fia eszme..? Barátom, be ne ugorjon, hamis a kép, micsoda kezdetleges eszközökkel vázolt, milyen romlékony a vászna, zsák ez, nem is vászon, micsoda talmi reprodukció, sokszorosítva, nyomdagépen… Barátom: csak a pasztell, csak a pasztell, az égi kék, a bébikék, a rózsaszín girland… Míg idelent nyomor és csontkeserv, odafönn csillagékszer, pufók gyermeklelkecskék gyöngyöző kacagása, csupa édesség és illat is, fekete keresztről hullott rózsaszirom… Vallja be, barát a barátnak, a Tökéletesnek képmása utáni vágy, ami űzi-hajtja… keblemre, megértem. Ezüstös ősz szakáll és lágy redők, idill mindörökre… a tipródás nemei szavamra törölve…

Tartotta ő is a festményt, N.-nél magasabbra. Ovális, cirádás, aranyat utánzó keret.

– Dicsfény, megfelelő szögben. Csak a képzetei, csak a hit… Ezt keresi. – Hízelgett, dorombolt. – Barátom, merő káprázat az a másik…

H. – mint aki párhuzamos vetítésbe csöppent – egy kissé hátrább húzta székét a roppant csarnok közepén.

…Ügynökök talán a nyomozók.

Gyanakodni kezdett.

Tagadóan nemet intett. (Vérében volt az ősi mozdulat.)

– A képmást keresem. Ami együtt… – nézte a két képet. – De még az elemek se hasonlítanak. Így külön-külön. Talán a stílus, talán a kommentár… Nem tudom. Primitív.

– Akkor ott a tükör – mondta N. nyersen –, amit lát, miért nem elég?

– Mert csak egy hasonlót látok, aki máshoz is hasonló ugyan, de nem ugyanaz. Én vagyok, és csak majdnem a többi; de még én sem vagyok én igazán. És nincs jelen a Minta az igazodásra.

– Nemde ön skizofrén? – kérdezte L. (Ellenfele, de szövetségese is N.; az összefogás beérett.)

– Szűk a skatulyája – mosolygott H. – …különben tisztelem a háborodottakat. Elsietett magrobbantók. Hősi halottjai egy újfajta űrrepülésnek.

Fölcihelődött, nem tartóztatták. A konok fajtája! A végén talán még a hálóból is kisiklik. A szaga sem jó: se kénkő, se tömjén.

– Nem segíthetünk – szóltak kórusban utána. H. botorkált az álcázott ajtóhoz; kerülte a sok túl szögletest és túl gömbölyűt a tárgyak halmazában.

De ott megfordult. Izgalmas szerepcsere.

– Volt itt még Valaki. – Vallatott. – Maguk között. Vagy maguk fölött inkább… Valami napsárga koronggal a feje körül.

– Az…? Három napig bírta – mondta N. hangosan és támadóan.

– Negyedikre följebb helyezték – mondta L, halkan és védekezve.

H. motyogott. Már a kilincset érintette a keze.

– …Kölyökként. Éretlen koromban. Emlékszem. A képre. Fölmutatta. Messziről. Vagy csak mesélt róla. Tükörgömb. Pont a tükörgömb közepén. Mindenütt a Tökéletes: és a Tökéletes mindenütt Én, vagyis Mi, cserepeiben a tükörnek…

Meditálva, rájuk se hederítve többé, az ajtón kilépett.

– Vizionál – rögzítette N. gúnyosan és könnyebbülten.

L. korántsem volt ily nyugodt. Hirtelen megsejtette, hogy a vízió – a realitást áthevítve, ilyen izzásban – megismerés előbb-utóbb.