Türelem

Ez idő tájt elszaporodtak a következtetés és magyarázat dilettánsai. Mert túl változatosak lettek és egyre kiszámíthatatlanabbul születtek újra a szenvedések; a nihilnél pedig még a hazug ok is nyugtatóbb – különösen, ha már oly kevesen hisznek a gyógyulás megfogyatkozott módozataiban, s a kuruzslók iránti bizalom ily erősen megcsappant. Az öntudat legalább a miért megfejtésével kacérkodik, s az olvashatatlan feleletből egy-egy összefüggéseitől megfosztott, értelmezhetővé nyomorított hangkapcsolatot önkényesen kiragad.

A találgatás megfejtést – a fecsegés beszédet –, az igyekezet beérkezést színlel. A mámor csaknem ihlet, a szétesettség csaknem elveszettség. A siránkozás hallik panasznak, az uszítás fölszólításnak. A részvétlen létezés az erő. Egy fokkal elcsúszott – magasabb rangot bitorol minden. Örül a középszer.

De lázadt A. és Z. Megcsömörlöttek az okosságtól: bölcsek akartak lenni. Fölosztották egymás közt a lehetőségeket: A. elvegyült, Z. fölülemelkedett, tapasztalataikat szembesítették. Kevés eredménnyel. A. azt vallotta, a dolgokban való működés kiéget, Z. pedig azt: meg kell fagyni a szemlélődés gyémánthidegében. Próbáltak szerepet cserélni. Kevés sikerrel. A. mindig visszazuhant az üst közepébe, Z.-t egy fordított tömegvonzás mindig kiszippantotta. Rájöttek: nem ők választottak, őket jelölték, s ami szétosztva kudarc, együtt csak az áhított bölcsesség. Ugyanazt egyszerre cselekedni és megítélni. Egyszerre biztos jelenlét itt és most; egyszerre biztos jelenlét ott és mindörökké. Kétségbeesett kísérletek az asszociációk elhessentése.

Illatos, jóízű falat a szájban – éhezők dobhasa, feszülő bőre.

Az első habos sírás – az utolsó jaj csikorgása.

Meggyőző harci kiáltás – a fogyatékos szándék halottmezői.

Egymáshoz simított homlokok bizalmas langyossága – homlokra szorított fémpánt áramütése.

A fűszál óvása – egy világgá szélesített Taigetoszon. Ó, okosok. Hallgassatok, hallgassatok. Kotródjatok, igetörők, törvényhígítók, nagyiparosai a részhasításnak.

– Igen – Z. türelmetlenül kapott a levegőbe. – Megint nagy a zűrzavar. Kell már a Mester.

– Miről ismerszik? – kérdezte A., aki jól ismerte ugyan az emberi pillantások esendő rebbenésváltozatait, de az átfogó tekintet bűvkörébe még sosem léphetett. – Honnan tudjuk, hogy a Mester az megint?

– Kiigazítja a kérdést, a helyes irányba. Fényt bocsát a következő szakaszra.

S mert szinte provokálták, jött is a Mester. Befordult a sarkon. Bizalmatlanul közeledett és óvatosan, mint akire rásült a cipő. A.-tól és Z.-től látszatra alig különbözött. Csak a karja volt hosszabb, ahogy védekezésből hirtelen hívásba tárta. Kétség nélkül szaladtak a karjába – végre testet öltött a várakozás.

A Mesternek szabott ideje van, tudták. Közrevették, csatlakoztak; a fordulónál eltűnik úgyis.

A kérdés ősokot és végoldást keres. Kétágú villa, az elmúlt és eljövendő a két ágra szúrva. Aki tartja, átlátja.

Villámkérdések. A társaság gyönyörűsége. A kicsukáson rés nyílik, rövid távra együtt a három.

– Mester, mit tegyen a kicsi, ha elborítja a nagy árnyéka?

– Mit tegyen a nagy, ha a kicsi túl alattomos?

– Mester, ahol nincs tett, bűn-e a szó?

– Szabad-e élvezni a káosz komikumát?

– Mester, nem olcsó a könny az elsiratásra?

– Meddig vétek a közöny, s hol a részvét tébolyfoka?

– Mester, törvény-e a törvény, vagy csak esetlegesség?

– Ha egymást nemzi terror és erőszak, hol a menedék üvegharangja?

– Mester, amikor minden megtörténhet, a térdre lökött értelem szégyenkezik-e?

– Ha a bárány is farkas már, minek a jelmez fényűzése?

– Mester: az abszolút és objektív leszáll-e valaha a tenyérbe?

– És az „én vagyok” szubjektív gőgje mikor válik pontos jelöléssé?

– Mester, ha hirdetik: az élet törékeny véletlen csupán semmi és semmi közt, az érvényes cáfolat hol lakozik?

– Van-e a szellemnek fegyvere, amely fordítva működik: föltámaszt, ha a golyója célba ér?

Z. így kérdezett, az ő magasából. A. megint másként, egy kissé röstelkedve. Belegabalyodott a sok apró, csipcsup kínlódásba.

– Mit érzett a férfi, amikor kétszeresen gyilkolták meg: akik elhurcolták mint idegent, és akik cserbenhagyták mint testvérüket…? – S dadogva hozzátette, illendőségből: – Mester…!

– …Mester! Az az öregasszony derékszögben a föld felé meghajlott, vak, és valaki megajándékozta világító, rózsamintás selyemszatyorral… a falat tapogatja, megy a tejért, és azt kérdi: minek élek? Minek éltem? Mester…! Itt és most, mit mondjak neki?

– Az a középkorú úr, szeme előtt nyirkos, fekete kárpit, mögötte szakadék, az űrbe vezet, a hullás veszedelme ez, nem a repülés kockázata… olvad a gyógyszer a szájban, tapodtat se moccan, Mester, merre vezessem?

– Csúf és egyedül van, s mindössze harmincéves, a neve Bella… Kit adjak mellé, Mester?

– Sivatagi nő, a kezében puska, öt gyereke a táborra hagyva, Mester, így akartad?

– Mester… sovány kölyköcskék szorítják a bokámat, tépik a zsebem, jön a rend khakiruhás őre, és csattan az ütés, egyre csattan… Mester, ha megfojtom a rendszer helyett a szolgát, segítek-e?

– Papírok a remegő kézben, repedezett szélű, ezer okmány, az ártatlanság ezer bizonyítéka, de az őrület bélyegét már régen ráütötték az első elkövetők… Mester! Az első elmehóhért hol keressem?

S aztán szinte egyszerre kiáltozták, követelően és mohón, mert már látszott az utca vége:

– Mester… Rozsdás a páncél. A kardok fölszabadultak. Mindenki fordul mindenki ellen. Az utasítás összekeveredett. Egységes parancsot vár a sereg.

A Mester lassított. Torkából nehezen szakadt ki a hang. Mintha leszokott volna már az egykor folyamatos, unos-untig hirdetett közlésről. Egy kicsit rekedten kezdte, aztán a szenvedélybe kötelességszerűen belelovalta magát.

– „Én pedig azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosszal. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye ruhádat, annak add oda a köntösödet is. S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira…”

A. – az apróságokra érzékeny – hirtelen észrevette, hogy a Mester nem vezet: támaszkodik. Súlya van a testének, ahogy a vállakat átfogja.

Z. csak a szövegre figyelt. Szokatlanul éber lett és szokatlanul udvarias.

– Pontosan szólj. Kezdd az előzménnyel. „Hallottátok a parancsot: szemet szemért és fogat fogért.” Aztán folytasd. Vagy kapcsold össze. Arra várunk, látod.

– Valamit a konkrétumban – dadogta A.

A Mester összerezzent. Igyekezett a fejét fölszegni, emelt a hangján, a hangszín nőiesbe csúszott.

– „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok?”

Elengedte őket; gesztikulált is. Mint lila bélyegzőnyomat, villant egy kör a tenyerén. A. most már csak erre koncentrált, fokozta gyanakvását a részletek tárulkozása.

Z. a Mestert egészen halkan, ismét megkérlelte:

– Szólj az előzményről. „Hallottátok a parancsot: szeresd embertársadat, és gyűlöld ellenségedet.” És folytasd végre. Tégy hozzá, kérlek !

A Mester – mintha fogyna láthatatlan burájából a mennyei éter – már kínlódva beszélt, szinte szótagolva, mélyen. Végképp ereje fogytán, de még leplezve gyöngeségét két oldalról könyökhajlásukba kapaszkodott.

– „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja.”

– A jel! – kiáltotta A. túl diadalmasan, s a Mester leleplezett tenyerét odaszorította Z. arca elé. – Nyomdafestékkel sokszorosítva… ó, barátom… hiszen ez csaló…

A harmadik nem védekezett. Tragédiájához nem illett a magyarázkodás. S talán maga sem tudta, mi is történt vele vagy körülötte, oly iszonyú lassúsággal s oly pokoli hirtelen. Hátrább lépett, némán intett, hagyják, menjenek. Hallgatásával visszatért méltósága.

– Nem – mondta Z. indulat nélkül, szomorúan. – Dehogy csaló.

Hátranyúlt, s a férfit ismét kettejük közé vonta. Az nem ellenkezett; sőt, láthatóan rászorult a törődésre. Rebbenései csillapultak, használt neki a testmeleg.

– Dehogy csaló – Z. megsimította. – Tanítvány. Egy szegény, régi tanítvány csupán…

A. csodálkozott. Szedegette az útitárs hajából a bogáncsot.

– Honnan tudod?

Z. mosolygott. Inkább a vándornak mondta, semmint A.-nak:

– A Mester mindig újat mond. Maga a Törvény s egyben a Módosítás. Semmit sem szól kétszer. Nem hígít, nem ismétel az időben. A Mester érkezik és korrigál. Csak a tanítványok dogmatikusak.

A. a tanítvány rémült szemébe nézett.

– De azért velünk jöhet?

Felesleges kérdés. Nincs helye másutt. Ácsorogtak még egy kicsit a saroknál; de nem keltek át a túlsó oldalra, ott még egyetlen lámpa sem világított, csak a várakozás szaggatott sárgája, ki tudja, mióta, ki tudja, meddig.

Így hát megkerülték még egyszer az ismerős tömböt, édes hármasban, kényszerű türelemmel.