Helyzetjelentés, előzménnyel

Még peregtek testéről a cseppek; épp hogy kivetették a hirtelen támadt hullámok. A taszítás hátulról érte, s szembefordulni hiába próbált: vajon mi történt az eddig oly otthonos és áttetsző vizekben? Csak kapálózott, egyre kijjebb. Végül az utolsó hullám – már a part homokján – térdre lökte. Azután visszahúzódott, díszletté minősült a tenger, felülete kemény síküveg, recés mintával. A part lett a valóság: az izzó sárga a gyöngyház derengése helyett; a súrlódó, csikorgó kúszás kínos utánzata az egykori cikkanásnak. Megszűnt a világ szüntelen selyemtapintása – csak élességek és érdességek a ravaszul lágy homok alatt.

Tétova eszmélés. Tétova még a hiány is.

Odabenn nem kellett határozat; előre-hátra, föl és le, vagy akár ki és be: a végtelennek locska hab, játszódás csupán. Az igének nincsen bővítménye, alany és állítmány együtt lebegnek, személy és szám el nem különült. Kérdés sincs: nincs mire kérdezni, teljes az evidencia. Idekünn először az ugyan miért kamaszos sértettsége. S csak sokkal később a merre kétségbeesése. Mert a honnan és hova még kétségtől sem fertőzött. Ahhoz, akitől. Aki már előbb kivonult: s a vizek egyensúlyát tapasztalhatóan maga után vonta.

A só rászáradt a fiú bőrére. Nyelvével fölolvasztotta. Az íz, a só íze ismerős. Már nem félt annyira. Valami azért megmaradt.

De merre?

Mintha alkonyulna. Keskenyebbre húzódott a nap szeme vágása. A terep hűvösödött. A fiú várakozva bámult az égre. A társaság sehol. Muzsikája se hallik, csak néha, egyre távolodóban egy-egy húr röviden pengő pattanása. Becsukták hát a magast.

A csönd a homokból szivárgott fölfelé; már derékig ért, a nap hirtelen magába hullt, csak a vad hold világlott.

A fiú nyaka megmerevedett a hiábavaló pózban. Nagyon fájt az első biccentés, a nyak meghajlása, a csigolya kilencvenfokos, kényszerű fordulata. A szemet is szúrta a föld tömblátványa. Határa lett a pillantásnak.

A fiú fulladozott, a talajra borult, használta öklét; keservében hangot szült, kiszakadt torkán a zaj, a megnyomorodott zene. Enyhült a csönd fojtása.

Fölélénkült. Színes kavicsok. Sok-sok színes kavics. Kinyújtotta kezét még fektében, s a legnagyobb kavicsot ujjaival körülzárta. Nem tűnt el, mint a víz fodrocskái.

– Meg tudom fogni! – kiáltotta a fiú, mászott egy kicsit: kicserélte a kövecskét egy csillogóbbra. Könyökére támaszkodott, majd törzsét a térdén nyugtatta. Szaporábban, könnyedebben szedte a levegőt. Hígabb is volt, mint az a régi szél a vizek felett.

– Merre? – majdnem hetykén készülődött, aztán megint elbizonytalanodott, súlyát ismét arcára fektette, ez segített, ez az alázatos gyámoltalanság: meglátta, közvetlenül az orra előtt, az első lábnyomot. Halvány, de pontos rajzolat. Többértelmű: nem csak az irányt, de a módot is jelezte. A fiú felegyenesedett, s talpát odahelyezte az Elöljáró talpa nyomába. Kissé megrendült, fél lábon: micsoda merészség, aztán másik lába is rátalált – mintha igazították volna – a következő nyomra. Édes nyugalom. Szilárdság. Bal-jobb, bal-jobb; a váltogatás az egyenes tartásához szükséges eszköz, az egyensúly feltétele.

Gyorsan haladt, majdnem élvezettel. Hajnalra odaér.

Ki-kihajolt a vonalból egy újfajta kavicsért, a szedegetés lekötötte. Néha pihent is, szunnyadt egy kicsit öntudatlanul, két langyos nyom között. A hold is fény. Hét lépést előre látni. Csak hátrafelé veszett minden homályba.

Tehát sem vissza, sem föl. A nyakat sem forgatni, sem emelgetni nem érdemes. Az utat kijelölték.

Az első, keresztben történült meder sem ijesztette. Inkább örült a változatosságnak. Keskeny szakadás csak az unalmas homokban: a túloldalon tisztán folytatódik a Hívó lábnyoma. Előre megpecsételve a belépés és kilépés helye.

De ez a víz sodort, és nem ringatott. Kavargott benne, karcolt a sok hulladékanyag.

A fiú még büszke is volt, hogy legyőzte: s közben, amit a markában szorongatott, nem veszítette el.

Kievickélt a szemmel kísért parton. A hold addigra meghályogosodott, foltokat dobott a homokra. A fiú fázott. Emelgette lábát, csapkodta combjait, aztán táncolt néhány lépést, csalinkázott egy kicsit erre-arra, kicserélte az idáig hurcolt kavicsokat. Csak akkor rémült meg, amikor az apadó fényben találkozott saját, itt-ott elszórt lábnyomával. Melyik ő, és melyik Ő?

De az egyenes nem csapong; mutat. Egy nem harap a kettőbe, átfedést, maszatolást nem tűr. Könnyű volt szétválasztania.

Magabiztosan ment tovább. A holdon egyre több sebhely feketült – s a földön a sebek árnyékai.

A fiú bokája megbicsaklott. Megint egy árok. Mi a célja vele?

De még jól látta a hasadás szélességét. Legalább a végét – ha nem is a kivezető lábnyomokat.

Ez az iszap a sodrásnál is rosszabb. Cuppogás, taposás. Az úszásra emlékeztető mozdulatok inkább veszélyesek. Fej fölé tartott kéz, a mentés szokott művelete. Fáradás, majdnem jajkiáltás, aztán egy utolsó lépés a peremre – és ott a jel, alig-alig arrébb, igen.

Micsoda diadal. Most már, lám, önerejéből, nemsokára beéri. Közel a pirkadat, azért fakul a hold is. Frissít a vágta.

A fiú hirtelen megtorpant, elvesztette egyensúlyát, csaknem újra térdre bukott. A lábnyomok összesűrüsödtek, kis körben kimélyült a homok. Sokáig állt itt Valaki.

Akkor történhetett a zavar. Mert innen már két szár vezet tovább a hurokból, egyforma élességgel, de egymástól távolodva.

Az Egy sohasem megy kétfelé.

Melyik az utánzat? Melyik a valódi?

– Ezt nem kellett volna tenned – mondta a fiú, s a panasz átokba fordult. Oly mindegy, úgysincs bizonyosság, vaktában ráfutott az egyik nyomra, meg sem tudta indokolni, miért, talán a csillogóbb kavics; később is ilyenek voltak döntései.

Dac és düh. Megint szakadék – már partja sem látszik. Még ezen is túl…?

Se víz, se sár. Csak a bazalt. Csak a bozót. Az ereszkedés figyelme.

S közben leleményesség: kavicsok tűzszikrái.

S közben vigasztalás: kavicsból csiszolt, elnagyolt figurák.

A lefelé soká tartott. S teli felfedezéssel. Aztán ott alul, a völgyben, elhúzódott az idő. A variációk szaporodtak.

– Talán cserbenhagyott? S rajta kívül kell élnem?

– Vagy őt is becsapták, s most döbbenten várakozik?

– Vagy mégiscsak a figyelmetlenségem, a játékosságban rejlő hiba?

Már-már mindegy. Pihent, rendezkedett. Úgy tervezte, mindez csak előkészület, mielőtt újra fölkapaszkodik a túlsó oldalon, egyedül, foggal-körömmel. De fent: a jelenségek riogatták. Eljött a nap, de a hold tengelyére szúrva, szédítően pörgött a nappal és éjszaka. Lent: mély alvások, a bőr fájdalmas vedlése. A kényszerű nyüzsgésben lassan meghibbanó emlékezet. Dallamos kérdésből a tagadás tőmondatai. Burjánzó indulatszavak. Cirógatás: valami gyönyör mása. Öncsonkítások: só íze a vérben. Szorgos nekifutás: verejték. Talán ez az a só…

Halogatás. A félelem ellen elfoglaltságok. A fiú – távol a parttól, távol az országtól – cikázik jobbra-balra. Rövid távon, keskeny sávon. Egyre hisztérikusabb.