Variációk

 

Idő előtt

Azt a kettőt nem Máriának és Józsefnek hívták; név nem maradt utánuk. Csak a létezésük bizonyosság és a velük esett kudarc. Sem a helyet, sem az időt nem ismerjük, csak a feltételezést: ismeretlen terepen történhetett, s az igazinak még előtte.

Ez az asszony még majdnem nem nélküli volt, ami a szüzességnél kezdetlegesebb állapot. A férfi simulásának sem volt még határozott iránya, külön-külön párolgott még testük göngyölege. Csak kérdő kiáltások a zöld növényzet alján, a cseppfolyós csillagok alatt. Száraz hangok, ősbeszélgetés, afféle ősférfiak dünnyögése, amire semmiféle ősasszony nem felelhet soha. Mintha csapda lenne, úgy tapogatták maguk körül a süppedő földet, zárat kerestek – vagy ujjnyomásra működő szerkezetet viszkető lapockájuk hámló gödreiben. Félték az állatokat: hirtelen lettek ellenségek, s hirtelen vált csípőssé a fák húsos levele. A férfi visszavágyott innen, úgy, hogy ne kelljen többé letérni. Sokat próbálgatta: a naptűz felé repül, egyenes ívben – de egy erő a végső elszakadás határpillanatában mégis lerántja. Elvesztette akaratát a függőlegesben. Ezzel gyötrődött álmaiban. Az asszony pedig a vízszintes nyugovás békességében sóvárogta a véglegeset, a virágok alá kívánkozott, s attól rettegett, neki ez nem sikerül, örökös sorsa a jelenlét, a csont sajgása, a kiismerhetetlenségek friss ütései.

Ő meg egy szárnyas lénnyel álmodott – de világosabb tudatban, a madarak között, hiába kereste. Ez a szárnyas lény nagyon akart valamit, de a szótagok a szájában egymásba értek, túl gyorsan beszélt, a szavak értelme már az asszony fülében széttört, mint a csiripelés. Máskor meg nagy, nyújtott csöndek szakadtak hangzó és hangzó közé. Elfonnyadt az első, mielőtt a másodikat hozzákapcsolhatta volna az elme, a közlés rejtély maradt, monoton ismétlődésben nyugtalanító titok; fenyegetés vagy ígéret. Az üzenet még formát keresett.

Elmesélték egymásnak, de nem értették egymás álmait, s hogy mindez csak álom, ebben sem voltak bizonyosak. Hiszen minden csupa kép, kép, kép – egy hullámzó, szivárványos szélű, folyamatosan göngyölődő tekercs, amelynek érvényes mindkét oldala, ugyanúgy.

Amerre léptek: a szilárd még nem eléggé szilárd, nincsenek éles körvonalak, a teremtés gépháza nagyvonalúan és talán könnyelműen magára hagyottnak látszott; a szűkülő résen át megszűnt a betekintés – nem észlelhették a tévedhetetlenség pontosságát igénylő lassú, de szüntelen változást. Az alvás, mint sűrű fátyolháló, úgy borult a szemükre, egyre sűrűbb háló és áttéphetetlenebb. Abbamaradt hát a mozdulatok elhárító kísérlete. Megvalósult a tökéletes zavar világa, a szükségszerű borzalom. A halak ezüstös pikkelye foltos undorítósággá merevült a kígyók testén. Már szólongatták az úszó, lebegő és rögzített körülvalóságot, de a jelenségek tiltakoztak, csak töredékesen érintette őket az elbizakodott, korai megnevezés – s a felesleget bosszúállóan visszadobták. Feladat és megfejtés: sehogy se fedte egymást a kettő: mesterséges ragasztástól szortyogott-fortyogott, fölpúposodott az illeszthetetlen két világ. Megbicsaklott a satnya gondolat, átszőtte az ösztön edzett indáival.

– Ismerem a lényt – mondta az asszony. – Egyszer itt volt. Vagy mi voltunk nála.

– Emlék – jelölte a férfi, örült szónak, valami részvétel átrezgett rajta, s bármikor idézhetővé vált a különös édesség. Ó, pusztíthatatlanság képzete, szabad pillantások a már lepréselt létmezőkre, az első emlékezés: a majdnem-teremtés eufóriája…

Az asszony sírt. Ez is új volt még: a könnyek. Az anyagban oldódó fájdalom, a felszínre loccsantott könnyebbedés.

– Hírt hozott. Figyelj – mondta a férfi. – Majd fölfedi magát.

– Valami nincs jól. Érzem. Ez a zavar. Ez a legrosszabb.

– És a tiltás. A tiltás. A váll feszülése, aztán a taszítás. És végül, ahogy a fej koppan.

– Fázom. Mintha levettek volna rólam valamit. Valami hiányzik. Valami bolyhos, langyos. Forogtam, és forgott velem. Nem érzem. Gyere körém, helyette…

– Nem értem. – A férfi föl-fölemelte talpát a talajról, karját a szétterpesztett ujjakkal messzire tartotta, majd ismét közelítette arcához. Még friss volt ez a képessége: a saját akarat, alapfokon. Egyszerre töltötte el gyönyörrel és szorongással. – Nem értem. Vissza szeretnék menni.

– Hová? – kérdezte az asszony. Tétován körülnéztek. Üres vászon lett körülöttük a levegő, letörtek a kapaszkodók, lentről fölfelé nőtt már minden, a figyelmeztetés a sarkukra tapadt, azóta járnak ketten: ember és az árnyék.

Nem tudták még: a hely nem változik: csak az állapot. A hely ilyen-olyan népesültsége vagy üressége pusztán csak fokozat, a résztvevő minősége a helyszín keresztté kalapált koordináta-rendszerében.

És tovább figyelték az álmokat. De a férfi inkább elhessegette.

– Várni kell. Várni – mondta az asszonynak. – Ez a mi dolgunk. Várni erősen és hosszan.

Látszott, hogy berendezkedik a tájban. Alakítgatta, oktatta; a környezet cseleit ravaszul kileste. Fölfedezte és évekre, napokra hasogatta a hirtelen kiterebélyesedett időt. A végtelenből egy darabkát kikanyarított, bekerítette a teret magának. Így haladt előre, óvatos döccenéssel.

– Érzem, hogy segíteni jött – mondta az asszony, mert a jelenés egyre sűrűbben és követelően csapdosta körül: hol zsugorodva, hol óriássá nyúlva, ide-oda vibrált, nemcsak a közlés formáját, önmaga mértékét is kereste. – Valamit ígér.

– Várj – mondta a férfi. – Homályos. Várd ki, míg beérik.

Hiszen körülöttük ezt cselekedte minden: feslő virág, duzzadó gyümölcs, vemhes állat. Előkészült a teljesülés felső fokára. Nem volt sietség, csak alaposság. Az az átkozott mohóság nem kísértette csak az embert.

Az az átkozott mohóság, az az átkozott emlék: fejletlen ajak harapása, a gyenge szájpadlásra tapadt idegen massza, és semmi nyál még, csak a szűk nyelőcsövön a fullasztó falat hideg csúszása. Az a kő, a gyomorban. Az a súly, a vízszintes egyre keményebb vonzása.

– Nem bírom már. Félek – az asszony játszott a könnyeivel, mulattatta még. – Talán jelt ad végre.

– Jelet! – kiáltott a férfi. – S ami lehúz, majd újra fellök! Vissza!

Az asszony nehezedő talpát bámulta. A vastag, réteges bőrt. Nem szólt. Szó a sejtéshez nem adatott. Csak a kép, a villanás, a jel: ékességes csillag jön, iszonyú éllel, a föld kérgét áthasítva, át a belső nedveken, a beszorított tűzön, át az anyagon, valahova le, iszonyú mélyre, a sötéten keresztül… s a roppant erő mögött fölfényesedik minden áthasított részlet, a mélység kettéreped, s éppen mögötte a magas.

A férfi V alakban felfelé csapta a karját a légbe. A rövidebb utat remélte. Az asszony lábát V alakban a földbe fúrta. Nagyobb bűne volt – a kerülőt elfogadta. Két tölcsér: az egyik lefelé tárulkozott, fölfelé a másik. De ugyanaz az áramlás, az ellentét csak látszat.

A hírhozó néha színét váltotta. A férfi irigyelte. Mintha mindezt ő is tudta volna. És még többet. Nem volt belekötve ebbe az értelmetlen, romlandó edénybe. Valahol. Valamikor. Micsoda pontatlanság: valahol, valamikor. Micsoda figyelmetlen nosztalgia. A pillanat érvényessége magára férceli a múltat.

Az asszonynak vágya támadt, hogy testébe gyúrjon, hasfalára tapasszon minden kívülvalót; ez az inger eluralkodott, már nem várt egyértelmű közlést a látogatótól, a bírhatatlan sóvárgást emelte a közlés rangjára. Mindent befogadni, és belesimulni ugyanabba: ez a Szabadító.

A teremtés előrajzolt káprázata csavarta görcsbe a férfit – a boldog semmisülés mámora az asszonyt. Az egyik az eget akarta, a másik a földet. Ugyanazt akarták mind a ketten.

Vegyülésük, a bizonytalan érintés határozott célt kapott. Az angyal – ha angyal volt, mert csak az ablak szűk, de tág a kapu – elijedt, elrebbent, s valahol kívül esdekelt, fejére borított szárnyakkal. Hebehurgya jóakaró, a kozmosz dilettánsa.

Ők ketten – férfi és nő – figyelték a Szabadító dörömbölését, csordultig teltek reménnyel. Íme, a tudatos teremtés, a számukra eddig véletlenszerű megjelenések helyett.

Lesz út, irány. Füst a levegőtől, folt a vizekből, ragasztó az anyagból kiválik.

De a Szabadító egyszer csak megállt a húsban. Hallgatott.

A felelősség az emberre esett.

És a néma teher iszonyattá vált. A jóslat pedig rettegéssé.

…Aztán ott feküdt a sárban a kicsikart, merev Gyermek. Egy darabig élesztgették: holtában is hasonlított a Szabadítóra.

Később hideg jött, megfagyott a sár, belefagytak a csontocskák. A természet a műhibát gyorsan elkaparta.

Az asszony és a férfi – mint rögzült szokást – a kitapintott mechanizmust csalatva is tovább gyakorolta. S születtek később élő ivadékok. De csak odakuporodtak mind, újra és újra, köréjük, a szikkadó agyagra.

Amíg csomóhoz nem ért végre-végre az idő. Innen a történet részben ismerős.

Minden másképpen van. Előbb a tiltás, aztán a törvény. Előbb a paródia, mint az élmény maga.

 

Helyzetjelentés, előzménnyel

Még peregtek testéről a cseppek; épp hogy kivetették a hirtelen támadt hullámok. A taszítás hátulról érte, s szembefordulni hiába próbált: vajon mi történt az eddig oly otthonos és áttetsző vizekben? Csak kapálózott, egyre kijjebb. Végül az utolsó hullám – már a part homokján – térdre lökte. Azután visszahúzódott, díszletté minősült a tenger, felülete kemény síküveg, recés mintával. A part lett a valóság: az izzó sárga a gyöngyház derengése helyett; a súrlódó, csikorgó kúszás kínos utánzata az egykori cikkanásnak. Megszűnt a világ szüntelen selyemtapintása – csak élességek és érdességek a ravaszul lágy homok alatt.

Tétova eszmélés. Tétova még a hiány is.

Odabenn nem kellett határozat; előre-hátra, föl és le, vagy akár ki és be: a végtelennek locska hab, játszódás csupán. Az igének nincsen bővítménye, alany és állítmány együtt lebegnek, személy és szám el nem különült. Kérdés sincs: nincs mire kérdezni, teljes az evidencia. Idekünn először az ugyan miért kamaszos sértettsége. S csak sokkal később a merre kétségbeesése. Mert a honnan és hova még kétségtől sem fertőzött. Ahhoz, akitől. Aki már előbb kivonult: s a vizek egyensúlyát tapasztalhatóan maga után vonta.

A só rászáradt a fiú bőrére. Nyelvével fölolvasztotta. Az íz, a só íze ismerős. Már nem félt annyira. Valami azért megmaradt.

De merre?

Mintha alkonyulna. Keskenyebbre húzódott a nap szeme vágása. A terep hűvösödött. A fiú várakozva bámult az égre. A társaság sehol. Muzsikája se hallik, csak néha, egyre távolodóban egy-egy húr röviden pengő pattanása. Becsukták hát a magast.

A csönd a homokból szivárgott fölfelé; már derékig ért, a nap hirtelen magába hullt, csak a vad hold világlott.

A fiú nyaka megmerevedett a hiábavaló pózban. Nagyon fájt az első biccentés, a nyak meghajlása, a csigolya kilencvenfokos, kényszerű fordulata. A szemet is szúrta a föld tömblátványa. Határa lett a pillantásnak.

A fiú fulladozott, a talajra borult, használta öklét; keservében hangot szült, kiszakadt torkán a zaj, a megnyomorodott zene. Enyhült a csönd fojtása.

Fölélénkült. Színes kavicsok. Sok-sok színes kavics. Kinyújtotta kezét még fektében, s a legnagyobb kavicsot ujjaival körülzárta. Nem tűnt el, mint a víz fodrocskái.

– Meg tudom fogni! – kiáltotta a fiú, mászott egy kicsit: kicserélte a kövecskét egy csillogóbbra. Könyökére támaszkodott, majd törzsét a térdén nyugtatta. Szaporábban, könnyedebben szedte a levegőt. Hígabb is volt, mint az a régi szél a vizek felett.

– Merre? – majdnem hetykén készülődött, aztán megint elbizonytalanodott, súlyát ismét arcára fektette, ez segített, ez az alázatos gyámoltalanság: meglátta, közvetlenül az orra előtt, az első lábnyomot. Halvány, de pontos rajzolat. Többértelmű: nem csak az irányt, de a módot is jelezte. A fiú felegyenesedett, s talpát odahelyezte az Elöljáró talpa nyomába. Kissé megrendült, fél lábon: micsoda merészség, aztán másik lába is rátalált – mintha igazították volna – a következő nyomra. Édes nyugalom. Szilárdság. Bal-jobb, bal-jobb; a váltogatás az egyenes tartásához szükséges eszköz, az egyensúly feltétele.

Gyorsan haladt, majdnem élvezettel. Hajnalra odaér.

Ki-kihajolt a vonalból egy újfajta kavicsért, a szedegetés lekötötte. Néha pihent is, szunnyadt egy kicsit öntudatlanul, két langyos nyom között. A hold is fény. Hét lépést előre látni. Csak hátrafelé veszett minden homályba.

Tehát sem vissza, sem föl. A nyakat sem forgatni, sem emelgetni nem érdemes. Az utat kijelölték.

Az első, keresztben történült meder sem ijesztette. Inkább örült a változatosságnak. Keskeny szakadás csak az unalmas homokban: a túloldalon tisztán folytatódik a Hívó lábnyoma. Előre megpecsételve a belépés és kilépés helye.

De ez a víz sodort, és nem ringatott. Kavargott benne, karcolt a sok hulladékanyag.

A fiú még büszke is volt, hogy legyőzte: s közben, amit a markában szorongatott, nem veszítette el.

Kievickélt a szemmel kísért parton. A hold addigra meghályogosodott, foltokat dobott a homokra. A fiú fázott. Emelgette lábát, csapkodta combjait, aztán táncolt néhány lépést, csalinkázott egy kicsit erre-arra, kicserélte az idáig hurcolt kavicsokat. Csak akkor rémült meg, amikor az apadó fényben találkozott saját, itt-ott elszórt lábnyomával. Melyik ő, és melyik Ő?

De az egyenes nem csapong; mutat. Egy nem harap a kettőbe, átfedést, maszatolást nem tűr. Könnyű volt szétválasztania.

Magabiztosan ment tovább. A holdon egyre több sebhely feketült – s a földön a sebek árnyékai.

A fiú bokája megbicsaklott. Megint egy árok. Mi a célja vele?

De még jól látta a hasadás szélességét. Legalább a végét – ha nem is a kivezető lábnyomokat.

Ez az iszap a sodrásnál is rosszabb. Cuppogás, taposás. Az úszásra emlékeztető mozdulatok inkább veszélyesek. Fej fölé tartott kéz, a mentés szokott művelete. Fáradás, majdnem jajkiáltás, aztán egy utolsó lépés a peremre – és ott a jel, alig-alig arrébb, igen.

Micsoda diadal. Most már, lám, önerejéből, nemsokára beéri. Közel a pirkadat, azért fakul a hold is. Frissít a vágta.

A fiú hirtelen megtorpant, elvesztette egyensúlyát, csaknem újra térdre bukott. A lábnyomok összesűrüsödtek, kis körben kimélyült a homok. Sokáig állt itt Valaki.

Akkor történhetett a zavar. Mert innen már két szár vezet tovább a hurokból, egyforma élességgel, de egymástól távolodva.

Az Egy sohasem megy kétfelé.

Melyik az utánzat? Melyik a valódi?

– Ezt nem kellett volna tenned – mondta a fiú, s a panasz átokba fordult. Oly mindegy, úgysincs bizonyosság, vaktában ráfutott az egyik nyomra, meg sem tudta indokolni, miért, talán a csillogóbb kavics; később is ilyenek voltak döntései.

Dac és düh. Megint szakadék – már partja sem látszik. Még ezen is túl…?

Se víz, se sár. Csak a bazalt. Csak a bozót. Az ereszkedés figyelme.

S közben leleményesség: kavicsok tűzszikrái.

S közben vigasztalás: kavicsból csiszolt, elnagyolt figurák.

A lefelé soká tartott. S teli felfedezéssel. Aztán ott alul, a völgyben, elhúzódott az idő. A variációk szaporodtak.

– Talán cserbenhagyott? S rajta kívül kell élnem?

– Vagy őt is becsapták, s most döbbenten várakozik?

– Vagy mégiscsak a figyelmetlenségem, a játékosságban rejlő hiba?

Már-már mindegy. Pihent, rendezkedett. Úgy tervezte, mindez csak előkészület, mielőtt újra fölkapaszkodik a túlsó oldalon, egyedül, foggal-körömmel. De fent: a jelenségek riogatták. Eljött a nap, de a hold tengelyére szúrva, szédítően pörgött a nappal és éjszaka. Lent: mély alvások, a bőr fájdalmas vedlése. A kényszerű nyüzsgésben lassan meghibbanó emlékezet. Dallamos kérdésből a tagadás tőmondatai. Burjánzó indulatszavak. Cirógatás: valami gyönyör mása. Öncsonkítások: só íze a vérben. Szorgos nekifutás: verejték. Talán ez az a só…

Halogatás. A félelem ellen elfoglaltságok. A fiú – távol a parttól, távol az országtól – cikázik jobbra-balra. Rövid távon, keskeny sávon. Egyre hisztérikusabb.

 

Türelem

Ez idő tájt elszaporodtak a következtetés és magyarázat dilettánsai. Mert túl változatosak lettek és egyre kiszámíthatatlanabbul születtek újra a szenvedések; a nihilnél pedig még a hazug ok is nyugtatóbb – különösen, ha már oly kevesen hisznek a gyógyulás megfogyatkozott módozataiban, s a kuruzslók iránti bizalom ily erősen megcsappant. Az öntudat legalább a miért megfejtésével kacérkodik, s az olvashatatlan feleletből egy-egy összefüggéseitől megfosztott, értelmezhetővé nyomorított hangkapcsolatot önkényesen kiragad.

A találgatás megfejtést – a fecsegés beszédet –, az igyekezet beérkezést színlel. A mámor csaknem ihlet, a szétesettség csaknem elveszettség. A siránkozás hallik panasznak, az uszítás fölszólításnak. A részvétlen létezés az erő. Egy fokkal elcsúszott – magasabb rangot bitorol minden. Örül a középszer.

De lázadt A. és Z. Megcsömörlöttek az okosságtól: bölcsek akartak lenni. Fölosztották egymás közt a lehetőségeket: A. elvegyült, Z. fölülemelkedett, tapasztalataikat szembesítették. Kevés eredménnyel. A. azt vallotta, a dolgokban való működés kiéget, Z. pedig azt: meg kell fagyni a szemlélődés gyémánthidegében. Próbáltak szerepet cserélni. Kevés sikerrel. A. mindig visszazuhant az üst közepébe, Z.-t egy fordított tömegvonzás mindig kiszippantotta. Rájöttek: nem ők választottak, őket jelölték, s ami szétosztva kudarc, együtt csak az áhított bölcsesség. Ugyanazt egyszerre cselekedni és megítélni. Egyszerre biztos jelenlét itt és most; egyszerre biztos jelenlét ott és mindörökké. Kétségbeesett kísérletek az asszociációk elhessentése.

Illatos, jóízű falat a szájban – éhezők dobhasa, feszülő bőre.

Az első habos sírás – az utolsó jaj csikorgása.

Meggyőző harci kiáltás – a fogyatékos szándék halottmezői.

Egymáshoz simított homlokok bizalmas langyossága – homlokra szorított fémpánt áramütése.

A fűszál óvása – egy világgá szélesített Taigetoszon. Ó, okosok. Hallgassatok, hallgassatok. Kotródjatok, igetörők, törvényhígítók, nagyiparosai a részhasításnak.

– Igen – Z. türelmetlenül kapott a levegőbe. – Megint nagy a zűrzavar. Kell már a Mester.

– Miről ismerszik? – kérdezte A., aki jól ismerte ugyan az emberi pillantások esendő rebbenésváltozatait, de az átfogó tekintet bűvkörébe még sosem léphetett. – Honnan tudjuk, hogy a Mester az megint?

– Kiigazítja a kérdést, a helyes irányba. Fényt bocsát a következő szakaszra.

S mert szinte provokálták, jött is a Mester. Befordult a sarkon. Bizalmatlanul közeledett és óvatosan, mint akire rásült a cipő. A.-tól és Z.-től látszatra alig különbözött. Csak a karja volt hosszabb, ahogy védekezésből hirtelen hívásba tárta. Kétség nélkül szaladtak a karjába – végre testet öltött a várakozás.

A Mesternek szabott ideje van, tudták. Közrevették, csatlakoztak; a fordulónál eltűnik úgyis.

A kérdés ősokot és végoldást keres. Kétágú villa, az elmúlt és eljövendő a két ágra szúrva. Aki tartja, átlátja.

Villámkérdések. A társaság gyönyörűsége. A kicsukáson rés nyílik, rövid távra együtt a három.

– Mester, mit tegyen a kicsi, ha elborítja a nagy árnyéka?

– Mit tegyen a nagy, ha a kicsi túl alattomos?

– Mester, ahol nincs tett, bűn-e a szó?

– Szabad-e élvezni a káosz komikumát?

– Mester, nem olcsó a könny az elsiratásra?

– Meddig vétek a közöny, s hol a részvét tébolyfoka?

– Mester, törvény-e a törvény, vagy csak esetlegesség?

– Ha egymást nemzi terror és erőszak, hol a menedék üvegharangja?

– Mester, amikor minden megtörténhet, a térdre lökött értelem szégyenkezik-e?

– Ha a bárány is farkas már, minek a jelmez fényűzése?

– Mester: az abszolút és objektív leszáll-e valaha a tenyérbe?

– És az „én vagyok” szubjektív gőgje mikor válik pontos jelöléssé?

– Mester, ha hirdetik: az élet törékeny véletlen csupán semmi és semmi közt, az érvényes cáfolat hol lakozik?

– Van-e a szellemnek fegyvere, amely fordítva működik: föltámaszt, ha a golyója célba ér?

Z. így kérdezett, az ő magasából. A. megint másként, egy kissé röstelkedve. Belegabalyodott a sok apró, csipcsup kínlódásba.

– Mit érzett a férfi, amikor kétszeresen gyilkolták meg: akik elhurcolták mint idegent, és akik cserbenhagyták mint testvérüket…? – S dadogva hozzátette, illendőségből: – Mester…!

– …Mester! Az az öregasszony derékszögben a föld felé meghajlott, vak, és valaki megajándékozta világító, rózsamintás selyemszatyorral… a falat tapogatja, megy a tejért, és azt kérdi: minek élek? Minek éltem? Mester…! Itt és most, mit mondjak neki?

– Az a középkorú úr, szeme előtt nyirkos, fekete kárpit, mögötte szakadék, az űrbe vezet, a hullás veszedelme ez, nem a repülés kockázata… olvad a gyógyszer a szájban, tapodtat se moccan, Mester, merre vezessem?

– Csúf és egyedül van, s mindössze harmincéves, a neve Bella… Kit adjak mellé, Mester?

– Sivatagi nő, a kezében puska, öt gyereke a táborra hagyva, Mester, így akartad?

– Mester… sovány kölyköcskék szorítják a bokámat, tépik a zsebem, jön a rend khakiruhás őre, és csattan az ütés, egyre csattan… Mester, ha megfojtom a rendszer helyett a szolgát, segítek-e?

– Papírok a remegő kézben, repedezett szélű, ezer okmány, az ártatlanság ezer bizonyítéka, de az őrület bélyegét már régen ráütötték az első elkövetők… Mester! Az első elmehóhért hol keressem?

S aztán szinte egyszerre kiáltozták, követelően és mohón, mert már látszott az utca vége:

– Mester… Rozsdás a páncél. A kardok fölszabadultak. Mindenki fordul mindenki ellen. Az utasítás összekeveredett. Egységes parancsot vár a sereg.

A Mester lassított. Torkából nehezen szakadt ki a hang. Mintha leszokott volna már az egykor folyamatos, unos-untig hirdetett közlésről. Egy kicsit rekedten kezdte, aztán a szenvedélybe kötelességszerűen belelovalta magát.

– „Én pedig azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosszal. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye ruhádat, annak add oda a köntösödet is. S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira…”

A. – az apróságokra érzékeny – hirtelen észrevette, hogy a Mester nem vezet: támaszkodik. Súlya van a testének, ahogy a vállakat átfogja.

Z. csak a szövegre figyelt. Szokatlanul éber lett és szokatlanul udvarias.

– Pontosan szólj. Kezdd az előzménnyel. „Hallottátok a parancsot: szemet szemért és fogat fogért.” Aztán folytasd. Vagy kapcsold össze. Arra várunk, látod.

– Valamit a konkrétumban – dadogta A.

A Mester összerezzent. Igyekezett a fejét fölszegni, emelt a hangján, a hangszín nőiesbe csúszott.

– „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok?”

Elengedte őket; gesztikulált is. Mint lila bélyegzőnyomat, villant egy kör a tenyerén. A. most már csak erre koncentrált, fokozta gyanakvását a részletek tárulkozása.

Z. a Mestert egészen halkan, ismét megkérlelte:

– Szólj az előzményről. „Hallottátok a parancsot: szeresd embertársadat, és gyűlöld ellenségedet.” És folytasd végre. Tégy hozzá, kérlek !

A Mester – mintha fogyna láthatatlan burájából a mennyei éter – már kínlódva beszélt, szinte szótagolva, mélyen. Végképp ereje fogytán, de még leplezve gyöngeségét két oldalról könyökhajlásukba kapaszkodott.

– „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja.”

– A jel! – kiáltotta A. túl diadalmasan, s a Mester leleplezett tenyerét odaszorította Z. arca elé. – Nyomdafestékkel sokszorosítva… ó, barátom… hiszen ez csaló…

A harmadik nem védekezett. Tragédiájához nem illett a magyarázkodás. S talán maga sem tudta, mi is történt vele vagy körülötte, oly iszonyú lassúsággal s oly pokoli hirtelen. Hátrább lépett, némán intett, hagyják, menjenek. Hallgatásával visszatért méltósága.

– Nem – mondta Z. indulat nélkül, szomorúan. – Dehogy csaló.

Hátranyúlt, s a férfit ismét kettejük közé vonta. Az nem ellenkezett; sőt, láthatóan rászorult a törődésre. Rebbenései csillapultak, használt neki a testmeleg.

– Dehogy csaló – Z. megsimította. – Tanítvány. Egy szegény, régi tanítvány csupán…

A. csodálkozott. Szedegette az útitárs hajából a bogáncsot.

– Honnan tudod?

Z. mosolygott. Inkább a vándornak mondta, semmint A.-nak:

– A Mester mindig újat mond. Maga a Törvény s egyben a Módosítás. Semmit sem szól kétszer. Nem hígít, nem ismétel az időben. A Mester érkezik és korrigál. Csak a tanítványok dogmatikusak.

A. a tanítvány rémült szemébe nézett.

– De azért velünk jöhet?

Felesleges kérdés. Nincs helye másutt. Ácsorogtak még egy kicsit a saroknál; de nem keltek át a túlsó oldalra, ott még egyetlen lámpa sem világított, csak a várakozás szaggatott sárgája, ki tudja, mióta, ki tudja, meddig.

Így hát megkerülték még egyszer az ismerős tömböt, édes hármasban, kényszerű türelemmel.

 

Közlések

Humán úr folyamatosan szolgált. De mert neki is voltak szolgái: kinevezte magát úrnak. Rangot lopott, a hierarchián túlról. A nagy U-t szerényen kis u-ra cserélte. Tetszett neki a ropogós, rövid szó, s a mögötte rejlő, annyiszor értelmezett, mégis homályos tartalom izgatta.

Humán úrnak megmondták: mit tegyen; s hogy mit tegyen: ő is megmondta másnak. A világ meredek függését ravaszabb forma követte, a lépcsőzet már csak enyhén lejtett. A hirtelen zökkenés megártott: a végső kiegyenlítődés mámora sugallta; a közeli látáshoz idomult szem pedig betelt a vízszintes lánc káprázatával. Kézfogásnak álcázták a kapaszkodást, a rúgást ficánkolásnak. A dúsított mennyiségnek új minőségét elhitték.

– Tehát úr vagyok – közölte Humán úr önmagával. A bizalmas közlések mindig két szem közt zajlanak. A két csukott szem mögötti visszhangos kútgödörben.

– Tehát én vagyok az úr – bővítette, egyre gőgösödő tudattal.

…Miben áll az Úrnak képessége?

Az Úr szabad. Gondolata, érzése, akarata. Gondolatai szerint érez – s akaratával gondolkodik.

Közlekednek benne, és nem sérül. Átjárja alattvalóit, és sarka föl nem vérez.

Egyszerre létezik lent és fent, és nem létezik a lent és fent nélküle.

…Miben áll az Úrnak hatalma?

Idő meg nem fojtja – az idő csak játszódás neki. Tér meg nem csonkolhatja – ő selejtez a térből.

Humán úr buzgón próbálkozott.

Először érzelmei rúgtattak szerte. Rokonszenvei, ellenszenvei, szenvedélyei és a közöny hideg foltja.

Kell a szabály, kell a mérce: a pólusok közt az érintkezés szigorúsága.

Valamit babrált, elhamarkodottan.

És történt: ha az érzelem lámpája feltöltve kigyúlt – villogott az ész, vészjeleivel. Az értelem lámpája ha fénylett – az érzelemben csupa síró, szaggatott mínuszvonal.

Egy rosszul programozott, tervrajztól eltérő szerkezet vár itt sürgős korrekcióra. Mert a dulakodás őrjítő; kölcsönös erőszak. Füstöl a vezeték, az áramkör hunyóban.

Humán úr ismét cselekedett; cselekvése ismét átmeneti. A gondolatot vágyaira kapcsolta: pusztán téves sorrend, nem az áhított összhang.

Így silányul hamissá minden ítélet. Ingovány a hártyavékony nyugalom alatt.

– Akarom hát! – kiáltott Humán úr –, mert ez megoldás: akarom, hogy azt érezzem, amit gondolok. S azt gondolom:

a szenvedély pusztít.

Azt gondolom:

az irigység sorvaszt.

Azt gondolom:

a hiúság védtelenné meztelenít.

Azt gondolom:

a birtokvágy az elme gyermekparalízise.

A szorongás pedig tudatlanság – ezt gondolom.

Már heroikus kísérlet: nagy a kudarc is. Humán úr majd beleszakadt, amíg fölfogta: az ember sokat akarhat: sokféle lényegeset és lényegtelent és a potenciálisan megvalósíthatót, összetévesztve a ható akarattal.

Mert az ember valójában nem akarhatja, amit akar. Aztán megtapsolták testét-lelkét. Tévedésből vagy heccből odavagdosták okos koponyáját a betonhoz.

Jóindulatát bambaságnak, erélyességét terrornak bélyegezték. Méltányossága megalkuvás, következetessége dogma. Szenvedélyeit kitakarták és kiröhögték.

Ezt viszonozta: belegyalogolt ő is minden fedetlen, lágy húsba, megmarkolt minden szakadékony kedélyt. A kölcsönös hitványság testvérisége!

Néha fölülkerekedett, néha alányomták. Valamiféle kiszámíthatatlan vurstli-mechanizmus kénye-kedve szerint. S néha fölül érezte magát mélyen;s lent a magasban.

– De hát úr vagyok én? – kérdezte Humán úr, végül is csüggedve.

Már fenyegette az idő; tarka kacatba burkolta óráit, de a tiktak, tiktak sürgetése még a legvastagabb pehelypaplanon is átketyegett.

Mellkasát tapogatta a tükör előtt, nyújtózott, de bőrét egy centivel sem bővíthette, egy centivel sem tágult teste határa. Ujjai koncentrált parancsszóra se nőttek tovább.

– Itt legyek, ott legyek, hipp-hopp, csak itt ne legyek – kereste a gombot kívül-belül; majd a négy falat verte.

Akkor feladta.

Micsoda csőd.

…Se képesség, se hatalom.

– Az Isten kezében vagyunk – közölte, s a szűkülő tölcsér száján, álom ürügyén, átcsúszott egy táguló tölcsérbe.

Ahol a két tölcsér – a homokóra résnyi közepe – találkozott, ott állt a Legkisebb Kirendelt, a még Alig Angyal, s mint ilyen, még részvéttel teli, emlékezetében frissek a régi gyötretés képei.

A Legkisebb Kirendelt a vizekben rejtezett, onnan vetítette az üzenet-fotót feljebb, a levegőbe, ahol a Középső Kirendelt lebegett. A képek hanggá finomultak, a Középső Kirendelt – országnyi kiterjedéssel – továbbadta az értesülést, gyorsan, temérdek értesülés között. A Felső átélte. Benne – meleg, langyos és hűvös foltok – hullámzott az egyre vegyesebb korszak, az áttekintendő bonyolultság.

Ez a Felső: Viszonyított Felső csupán. A Második Hierarchia tolmácsa. Földteremtő Lények és az Előzmény teremtői, az Előzmény Előzményének teremtői viszik Humán úr közlését mint evidenciát egyre följebb.

Az Első Hierarchia az ősokokban tevékeny; a Fizikai Csírateremtő még teli gonddal. De a Kerubok és Szeráfok már Illetékes Közvetítők. Ismerik az Úrnak nyelvezetét, bár csak részben szándékait. A kő repedését, a gyökér szakadását, az állat végbődülését is áteresztik – mindent, ami törekszik lentről a magasba. Fölfelé nincsen cenzúra, csak tágabb értelmezés. De lefelé tartják az Úrnak titkait: szűrők. Szárnyaik sűrűjén csak az Éppen Aktuális szemcséi peregnek, fokról fokra porlasztva alá.

A Kerubok és Szeráfok a Szabadság Birodalmát őrzik; az Úr teljes testét.

Az Úr gyönyörű testén szemlélik a sebet; a fertőzést, ami kikezdte a Kozmosz tökéletességét. A népesült, lüktető sebet, ahogy forr, varasodik és begennyed újra.

Jaj a sebnek, amikor az Úr megvakarja.

Vizek, szelek, tüzek tombolnak.

Jaj a sebnek, amikor a Kontár Orvos belekezel.

Egymást zabálják a sejtek; háború.

Egyre erősebb az orvosság, egyre csípősebb és keserűbb – mert egyre tűrhetetlenebb az Úr fájdalma. S vele együtt a seb fájdalma: mégis fél a megszokott betegség a sosem ismert egészségtől. Butaságában különlegességét, lázadását félti.

A Kerubok tudni vélik az Úr szándékát:

– Magad sebesedtél, magad is gyógyulsz. Neked kell legyőznöd a kórokozót.

De a Szeráfok már mást is látnak: régóta iszonyú kést, iszonyú pengével az Úrnak baljában. S az Úr habozik. Az első vágást eddig hibátlan testén régóta vonakodik megejteni.

A hatszárnyú angyalok körbeborulnak.

– Az Isten kezében vagyunk – csupa könyörgés Humán úr gyermeteg közlése.

– Újra téves – sír föl az Úr, augusztusi éjszakában millió szikrák a könnyek. – És már elkéstem. Túl nagy a fölvérzett terület, túl mély a góc… – A késsel a Világegyetemet tágítja tovább. Nem hagyja abba, még. – Előbb kellett volna semmire szánnom. Most már magával együtt ő pusztíthat el engem. Barátaim: a végtelen könyörületesség csapdájába estünk. A végső szó: fordítsátok vissza az imát. Én kérek, mert van még bizodalmam.

Megreszkettek a Kerubok és Szeráfok; rándult a hiába feszített Fiú, izom az Úr jobb karjában.

A semmisülés tudatával küzd hát az Örök?

A Tévedhetetlen éppen tévedhetetlenségében tévedett? Görcsösen mozdultak a Hierarchiák, méltóságos szárnyak verődtek (ez nem suhogás), aztán szokás szerint szelídült közhellyé az Úr megtisztelő könyörgése.

A Második Hierarchia már csak parancsot észlelt; a Földteremtő hirtelen depresszióját vizsgálta. A Lények között pedig a hőben, légben és vizekben furcsa, zavaró suttogás: égi kalózok pletykája ez, vagy forradalom az Úrban?

A Felső Közvetítő perzselődött atomtűzben, a Középső gázban fulladozott, az Alig-Angyal, szegény, a szennyezett vizekből legalább arcát s megkékült szárnycsonkjait kiemelte. Rajta a roppant feladat súlya, a pontos fordítás felelőssége. Bénította a még élénk helyzetismeret.

Humán úr fejéhez odaverdesett.

– Az ember kezében vagyunk – ez az új század kinyilatkoztatása.

– Ne kívánd, Uram – esdekelt. – Nemes a közlés. De nem érti meg. Vagy ami katasztrófa: félreérti.

 

Ítélet

Nyomozás

– Ez is a képmást keresi. – A gyakorlott Megbízottak a gyakorlatlan megbízót figyelték.

Középkorú. Már nem elég fiatal – még nem elég öreg: most a legnehezebb félrevezetni. Mert ez hivataluk lényege: a sokszor nekik is terhes elterelés.

Hellyel kínálták a lomokkal zsúfolt csarnok közepén.

A Megbízottak modora megnyerő. Ízlésre szabott, bizonyos fokig. Fedőnevük L. és N.

L. lányos, törékeny alkat; szentimentális, gyakran elérzékenyül. Beszédszerkezete kusza, szónoki kérdései virágosak. Szereti a széles gesztusokat: vezényel a levegőben. Egy kissé anakronisztikus – ügyfeleit N. sorra elszipkázza. L. gyakorta duzzog.

N. keménykötésű legény. Iróniája fejlett, képességeiben polihisztor. Logikája olajozott. Tőmondatai metszőek. Nem hadonászik, mozdulatai fegyelmezettek. Akire rábök, éget az ujja hegye. Az efféle határozottság mostanság kelendőbb. N. sikerélménnyel teli.

A megbízó fedetlen fején néhány kunkori halszál; kérdőjelek.

L. csúcsos süveget visel, N. sildes sapkát. Előírás szerint viselték.

Az ügyfél valami nevet mormolt, illendőségből; mindegy, fedőnév ez is. Az elnevezés az igazi névtől független. A végső hívás ezért oly idegen.

– Szólíthatjuk közvetlenül H.-nak? – kérdezték. A há egyébként a legalkalmazkodóbb hang. Gyönyört és kínt önmagában kifejez, csupán színezete módosítja ezzé vagy amazzá. A há akadálytalan hang is: ejtésekor a fog, nyelv, szájpadlás, ajak dologtalan. A tisztán áramló háááá már-már anyagtalan.

Beleegyezést nem vártak; L. és N. döntés előtt: melyiküké a gyanútlan? Kettejük közt némi versengés: a préda melyik zsákutcába szalad?

– Én, kérem, nem találom – H. dadogott. Tekintete egyforma tanácstalansággal sétált a két Megbízott között – …még mindig nem. Pedig írva vagyon.

Ronggyá nyálazott, vaskos testamentummal bizonygatna; a kapkodásban egy-egy sárga lap hol innen, hol onnan kihullott. L. és N. készséggel segédkezett: a tépett oldalakat találomra visszadugdosta.

– Én, kérem – H. matatott, csodálkozott zavartan –, most már azt sem találom, ahol írva vagyon…

– A saját képmását keresi – bólintott N. – Érthető. Szilárd, szinte előrekarcolt arcvonások. Boltozatos homlok. Dudorodó, vájt koponya. A szájrés kanyarulatában maximális optimizmus. Semmi színes paca, holmi destruktív ecsetkezelés. Fehér, fekete! Semmi kalandozó részlet; a célnak megfelelő orrnyílás, fültölcsér, szemlencse. A legpraktikusabb forma. Semmi agresszivitás – de semmi ábránd. Fékezett szív, tevékeny szervek. Garantált konzerváció, a lejárat napjáig.

Odatartotta a képet tégla alakú műanyag keretben.

– Világítás alulról. Neoncsővel. Ezt keresi. Csak át kell tussal húznia. Ez a valóság, a józan tudatosság. – Fenyegetőre váltott. – Jó ember, nincs más!

– Mindig ez a sárhoz tapadt esztétika…? – sóhajtott L., keringőt táncolt a karja. – Ez a fantáziavesztett, alantas, por-fia eszme..? Barátom, be ne ugorjon, hamis a kép, micsoda kezdetleges eszközökkel vázolt, milyen romlékony a vászna, zsák ez, nem is vászon, micsoda talmi reprodukció, sokszorosítva, nyomdagépen… Barátom: csak a pasztell, csak a pasztell, az égi kék, a bébikék, a rózsaszín girland… Míg idelent nyomor és csontkeserv, odafönn csillagékszer, pufók gyermeklelkecskék gyöngyöző kacagása, csupa édesség és illat is, fekete keresztről hullott rózsaszirom… Vallja be, barát a barátnak, a Tökéletesnek képmása utáni vágy, ami űzi-hajtja… keblemre, megértem. Ezüstös ősz szakáll és lágy redők, idill mindörökre… a tipródás nemei szavamra törölve…

Tartotta ő is a festményt, N.-nél magasabbra. Ovális, cirádás, aranyat utánzó keret.

– Dicsfény, megfelelő szögben. Csak a képzetei, csak a hit… Ezt keresi. – Hízelgett, dorombolt. – Barátom, merő káprázat az a másik…

H. – mint aki párhuzamos vetítésbe csöppent – egy kissé hátrább húzta székét a roppant csarnok közepén.

…Ügynökök talán a nyomozók.

Gyanakodni kezdett.

Tagadóan nemet intett. (Vérében volt az ősi mozdulat.)

– A képmást keresem. Ami együtt… – nézte a két képet. – De még az elemek se hasonlítanak. Így külön-külön. Talán a stílus, talán a kommentár… Nem tudom. Primitív.

– Akkor ott a tükör – mondta N. nyersen –, amit lát, miért nem elég?

– Mert csak egy hasonlót látok, aki máshoz is hasonló ugyan, de nem ugyanaz. Én vagyok, és csak majdnem a többi; de még én sem vagyok én igazán. És nincs jelen a Minta az igazodásra.

– Nemde ön skizofrén? – kérdezte L. (Ellenfele, de szövetségese is N.; az összefogás beérett.)

– Szűk a skatulyája – mosolygott H. – …különben tisztelem a háborodottakat. Elsietett magrobbantók. Hősi halottjai egy újfajta űrrepülésnek.

Fölcihelődött, nem tartóztatták. A konok fajtája! A végén talán még a hálóból is kisiklik. A szaga sem jó: se kénkő, se tömjén.

– Nem segíthetünk – szóltak kórusban utána. H. botorkált az álcázott ajtóhoz; kerülte a sok túl szögletest és túl gömbölyűt a tárgyak halmazában.

De ott megfordult. Izgalmas szerepcsere.

– Volt itt még Valaki. – Vallatott. – Maguk között. Vagy maguk fölött inkább… Valami napsárga koronggal a feje körül.

– Az…? Három napig bírta – mondta N. hangosan és támadóan.

– Negyedikre följebb helyezték – mondta L, halkan és védekezve.

H. motyogott. Már a kilincset érintette a keze.

– …Kölyökként. Éretlen koromban. Emlékszem. A képre. Fölmutatta. Messziről. Vagy csak mesélt róla. Tükörgömb. Pont a tükörgömb közepén. Mindenütt a Tökéletes: és a Tökéletes mindenütt Én, vagyis Mi, cserepeiben a tükörnek…

Meditálva, rájuk se hederítve többé, az ajtón kilépett.

– Vizionál – rögzítette N. gúnyosan és könnyebbülten.

L. korántsem volt ily nyugodt. Hirtelen megsejtette, hogy a vízió – a realitást áthevítve, ilyen izzásban – megismerés előbb-utóbb.

 

A király legrégibb ruhája

Egy kicsiny országnak is lehet neves uralkodója, még ha el is marad a ceremónia, s felséges király úr helyett így emlegetik: íme, a mi hős fejedelmünk! A törvényes királyság öröklődik – vér szerint. Ilyen alapon trónhoz jut néha a mégoly satnya vagy igencsak gonosz; esetleg ütődött. A „fejedelem” szónak más a zamata. Feltételez valami friss forrongást, amit ha ő is szított, ő is simít el, rendesebb rendet ígérve az avult helyébe. A fejedelmet többnyire választják, ne feledjük: a közfelkiáltás és lelkesedés általános. Mindenesetre annak látszik. „Egy emberként” a leghazugabb szólam. Hiszen maga az egy ember sem tudja, ugyanazt akarja-e kedden, amit még vasárnap. A huncut, szeszélyes körülmények a legbátrabb „igen” végéről is leradírozzák a felkiáltójelet, belenyugvó pont, majd bizonytalan kérdőjel, s az „igen” feszes tartása megereszkedik. A tétova kérdésnél tisztább a tagadás, hacsak útját az is meg nem járja, visszafelé, az elgyávuló kérdőjelig.

Történetünk fejedelme mégis bízott a hevületben: örömmel hagyta vállára hullni a jóslat jósolta varázspalástot; a prémmentes szegélyt ujjai élvezettel megmorzsolták. Magas homloka nem áhítozott a hivatalos koronára, keze elég hosszú és tenyere elég széles volt, hogy a jogart és országalmát – a kormányzás egyéb külső kellékeit – se kívánja. De ez a palást más. Nyáron akár hűvös sátor, meleg barlang télen. Sem viselőjét, sem bámulóját meg nem sebezheti. Meztelenül mégsem járhat az uralkodó; s ennyi különbözést nemcsak megenged a nép, de el is várja, hogy akit követ, messziről kitessék. A bársony puha, mégis van esése. Az alakot nagyra nyújtja és védelmet ígér puszta látása. Ha a személy ollóval nem hasogatja, ez a kelme sose foszlik széjjel.

Hittek hát a ruhában, s aki benne élt: szerették és tisztelték a fejedelmet. Szerették, mert nem röstellt harsányan nevetni, tisztelték, mert nem röstellt kiáltani eréllyel. Annyi fegyelmezett gyilkos suttogott ennek előtte annyi szadista parancsot, annyi bamba folyatta mosolyogva nyálát a fodros ingmellére, annyi fényesre lakkozott fababa nézte levegőnek a hús-vér teremtményeket, hogy ez a rokonszenv szinte természetes. Ráadásul maga küzdötte fel magát. „Self made man” – „a nép fia”, mondták volna Nyugaton, illetve Keleten, ha a mesének ideje lenne és a világtérképen cakkos határa; de a mese hétmérföldes csizmával szeli az időt is, teret is. Talán volt, talán csak lesz ez az uralkodó. Ha pedig van: keressétek. De a birodalom örök. Az ügyes kézművesek, a szorgos földmívelők, mámoros garabonciások, marcona katonák, mohó rablók, fizetett silbakok és udvari talpnyalók birodalma. Meg az öreg sárkány. Vegyes közeg. Aki finnyás, országlást nem vállal felettük. Hatalomvágy vagy ügybuzgalom: a viszolygást e kettő valamelyike mégis legyőzi. A mi férfiúnk a békés munkálkodás, a nemes versengés, a szabad teszem-veszem, a hipp-hopp virgonc gondolat megszállottja volt. Ha senki, de ő az ideát valóra váltja! Még álmában is fülére húzta a palástot. Pirkadatkor oldalvást ült a trónszerű széken és a krónikát diktálta. A krónikás nem ismeretlen, de szabály az szabály, valódi nevét a cifra iniciáléban elrejti.

– Gyermekkoromtól fogva, eszmélésem kezdetétől éreztem: a sorstól kapott elhivatottság nem enged szüleim kunyhójában egyszerű nyugovást. A csengő üllőt, a tűz parazsát, a kalapács súlyát, az egész nyájas kovácsműhelyt oda kell hagynom; nem kószálhatok a mezőn sem, anyámmal, selymes füvet sarabolva szelíd állatainknak. És garabonciás, aki nem kókler?! Alig-alig. A kézitusában elborzasztott az ellenség tapintható halála – a gépesített háborúságban, hogy a pusztulás arc nélküli. Sem mechanikus szolgának, sem koncleső lakájnak be nem váltam. Egyikből elcsaptak, másikba nem kéredzkedtem. Más élet, minden rendűeknek, minden rangúaknak. Igazság, igazság, igazság. Háromszoros. Ez szilárd akaratom, és ezen szilárd akarat találkozott atyafiaim óhajával, ez a szövetség emelt engem, halandók közt halandót a kormányzás gondjaiba… Megszereztem az egyetlen igazi palástot. – Az uralkodó megakadt. – Nem túl dagályos? Kell ez? Igényli az utókor, egyáltalán?

– Hős fejedelem… igényli, nem igényli? Kötelező. Viszont az „atyafi”… nem ideillő. Engedelmével: „alattvaló”. Bizonyos szabvány hanyagolhatatlan, bármily dús a fantázia!

– A kifejezések szokványosak. De beszédesek is – szólt az uralkodó. – Ki „alattam”, ki „fölöttem”? Tudhatom? Írd csak: atyafi.

A krónikás nem vitatkozott. Korona nélküli király, rajongó, dülledt szemű. Majd beleszokik. Három nap minden csoda.

A mesében egy nap legalább hét esztendő. De nincs esztendő egyforma hosszú. Némelyik hangsebesre gyorsul, és csigamód araszol a másik.

Volt is sürgés-forgás, az első napév végezetéig. A kézművesek céhekbe tömörültek, a jó földmívelők eltörölték a mezsgyét, a piros nadrágos, hegyes csákós sereg pedig meg-megolajozta fegyvereit, tessék-lássék fölsorakozott, eljátszódott a gyakorlatosdival a dimbek-dombok között. Az őrszemélyzet gyepet nyírt és vigyázott a kisdedekre – egy kis barkácskészség, s máris hintarúd két alabárd. A talpnyalók éhen haltak, mert nem találtak talpat. Nem volt faggatózás, kincstári begyűjtés, sanyargatás, nem hallatszott sírás-rívás, sem fogak csikorgatása. A haramiák eltűntek a rengetegben. Sziklaodú mélyén a sárkány. „S amit nem látunk, az nincs” – a nép kórusban ringatta magát. Megtörtént. (Mondom, hogy mese.)

Csak a garabonciások őgyelegtek célvesztetten, árván. Röppentek egy-egy tétova kört az esteli szellőben az idilli táj fölött; a földönjáró diákok el-elkapdosták suhogó köpenyegüket. Virtus lett ez, afféle élvezkedés: hány éber lelket sikerül megérinteni, kinek-kinek. Különben haszontalan dolog ez. Már fölösleges – így az általános ítélet.

A koronátlan király sajnálta őket. Nincs hollófekete, jégverte lebernyegükben varázserő – ha volt is valaha, átköltözött a bíborbársony palástba; miért, hogy csökönyösek? De hát teljék kedvük, nekik is: hadd szálldossanak. Rezervátumba nem csukhatók, mint az a néhány megrögzött rontott tudatú, aki eszelősen hajtogatja: neki, amikor a többinek rossz, akkor a jó. Nem, aki nem a lábán jár csak, úgyis kiszökik. Huss! Kergetheted, kész a csúfos vigalom. (Az uralkodó okos is. Mondom, hogy mese.) A huhogást hagyják abba! Így a haramiák, úgy a sárkány… Egymást falják azok már a bozótban – ha közülük egy is idáig kibírta.

– Drága garabonciások – szólt ki a kastélyház ablakán –, énekeljetek! Miért nem tudtok ti éteri tiszta hangon legalább egyetlenegyet énekelni?

– Bocsánat, vezérlő Fejedelem – a legrekedtebb garabonciás megpihent a párkányon. Suttogott. A rekedtség ilyen foka nem kelt szimpátiát, belátta. – Nincs olyan földi szoprán. Csak a kasztráltaké.

Az uralkodó elborzadt. (Lényében empátia; mondom, mese.)

– Vagy némán repüljünk? – kérdezte a legifjabb garabonciás, gúnyosan. – Akarod a népet holtra ijeszteni? Rajban kerengő, fenyegető csapat?

– Legalább váltsatok ruhát! – kiáltott az ország feje. – Senki sem ilyen szakadt. Nézzétek a palástom! Lágy és tömött szövésű. Óv, ápol…

– És eltakar! – rikkantotta egy neveletlen.

– Nem ez az… Nem ez az. Kár, kár, mi is bánjuk… – szomorúan rebbentek tovább a garabonciások. A szöveg egyre kopogóbb, egyre dallamtalanabb. Sárkányfia, haramia, vigyázzon az emberfia…

Idegesített ez mindenkit, hiszen az első nap hozta már bő termését, készül a másnapi dínomdánom, és akkor tessék, miféle ünneprontás? Bizony, az éretlen suhancok és néhány túlérett lököttagyú követ ragadott, úgy kergette a garabonciást a gazdag udvar fölül tova. A kő azonban visszahullott, arra, aki hajigálta. Kellemetlen törvény.

A korona nélküli király gondolkodott.

„Ej, reális helyzetben csekélyke irracionális, mit árthat?”

A garabonciások védettségét kihirdette. (Mese, mondom!)

– Nem kell odafigyelni – tanácsolta. – Akad teendő, egyéb, temérdek!

Lótott-futott, figyelt, igazgatta az országát, a hajnalból este lett.

– Az igazgatás titka: mozogni, mozgatni – diktálta a krónikába. – A kifejezések, ismétlem, beszédesek. Aki igazgat: javítson. Korhadt kapun, lyukas tetőn aránylag könnyű. Szíven és koponyán, az az igazi próba… – Szünetet tartott; egy kissé elfáradt, de a jövőre nem tartozik magánpanasz. – No meg a veszély… – Simogatta a palástot, s lám, pezsdítő áram, erőre kapott valóban: más is, mind, aki gyöngülő, simogassa! Az anyag nyűhetetlen. Tüzet olt, vizet nyel, ólmot át nem ereszt. A cirógatás nem koptatja, színét sose veszti. Amíg egyben van az egész. Ez a lényeg. Divat, nem divat, át ugyan nem szabatja. Ebből nem lesz feszes zeke, sem pedig slepp, porkavaró. Inkább zászló, élén a diadalmas menetnek, ha a felhőtlen új nap beköszönt. Szerencse, hogy híre ment messzi földre a palástnak. Nem háborgatja szomszéd ezt a csonka, de kies tájat; ha irigyli is, de a varázserőt rettegi. Ez a palást púpos testre amúgy is előnytelen. A nagy, Óperencián túli császári hatalmak pedig megkegyelmeztek: pecséttel fogadták, egye fene, lehet egy kivétel. (Mese, mese, mátka.)

„Kóbor banda, kénszagú szörnyeteg, csak ez, csak ez…! Még majd engem is elbolondít ez a sok fránya garabonciás!” – Az uralkodó megkocogtatta a palást gyémántcsatjával sajgó homlokát.

Bevált. A kétely megvakult a ragyogásban.

És a csoda második napján a korona nélküli király megszemlélte az átalakult birodalmat. Nem szóltak harsonák, dob nem pergett, csak diszkrét pásztori tilinkó. A hintót nem húzta hat aranyszőrű paripa, épp csak kocsi volt, négy kerékkel. Összecsődült a nép; az egyforma rendű és egyforma rangú immár. Keszkenők lobogtak.

– Atyámfiai! – Az uralkodó kibújt a kocsiból, és sétált kétszáz métert boldogan. – Jó-e néktek a világ?

Édes kacagás gyöngyözött válasz helyett. Kerti csokrocskák, innen-onnan. Zizzenő celofán.

De szorosabbra kellett vonni a palástot. Tapintani minden élőnek szabad. És a kezek izzadtak: hiába. Részben a lelkesültség, részben a kemény munka. Nem is makulátlanok; vagy a sietség, vagy az eredendő piszok, éppen. Érintésből fogdosás, fogdosásból markolás, markolósból rángatás – rángatásból tépés: semmi, csak egy pillanat. Tombolt a gyönyörűség, a jogban mindenki részesedett. A garabonciások gubbasztva megültek a fák tetején. Úgysem nézett a tömeg fölfelé. Őrök és katonák ámultak-bámultak: lám, az anyag reped! Hol itt az ellenség?

S a palást mégis már-már cafatokban.

Az uralkodó, amíg bírta, mosolygott. Hiszen ez ünnep. Halleluja, be van a mű fejezve. Aztán mégsem vette a dolgot tréfára. Mi ez a rojtos pelerin? Ez a torz nyaki kendő? Ez a vékony kutyaörv? És a gyémántcsat, az egyetlen ékesség: csillámpor surranó lábak alatt.

Loholt a tépázott király, süketítette az éljen. A rokonszenv csupaszítva hömpölygött a nyomában. Szaporodtak a rongyok, s bizony elfogyott a palást, mire az imádott férfiú elérte lakozóhelyének legalsó lépcsejét. Meg sem állt a legbelső szobáig, annak is a legbelső sarkáig. Odakuporodott, ümögben-gatyában.

A dísztéren pedig lassan-lassan csönd lett, a bíbornak gazdátlan szála sem maradt. A szerzett kincset díszdobozba zárták, vagy mint az ereklyét, szöggel tűzték a falakra. A házacskákban főtt a díszebéd. A sikeres jónép torkig belakott. Elkortyolták boraikat. A különleges hajcihőt délutáni órácska aluvás követte. Hortyogott a birodalom.

Ámde megélénkültek a garabonciások. Kémleltek jobbra, kémleltek balra. Egyikük feladta, bújt a csűrbe; elég! Másikuk habozott, okosabb a lombok közt, csücsülni a fán. De a többség újra fölszállt, randa sorsához hűségesen. És ezek látva-látták: fújtat a sárkány, kúszik négy oldalról, ezer titkos veremből négyszer száz haramia. A saját szurdokunkból, a saját erdeinkből, ó, jaj! Nem kell ehhez idegen.

Elkezdődött a hosszú-hosszú hanyatlása a napnak. Szinte észrevétlen. A szerencsés azt hitte: ami éri, csupán szörnyű álom. Összedolgozott a sárkány meg a söpredék. Fölvirradt számukra a sötét. Nem a szükséglet: a bosszú volt a vezér. Raboltak és gyilkoltak, de nem vitték, nem ették tizedét sem. Szanaszét hevertek a roncsolt tárgyak; emésztetlen holtak az utakon. Hullottak az óvatlan garabonciások is, s hogy előre tudták, sovány vigasz: ez a parittya mesteri. Sértődött haramia, sértődött sárkány a természetesnél rettenetesebb. Bizonyít: még egyszer ne akadjon emberfia, aki örök pajzsnak vél holmi palástot. Pusztítottak kint is, bent is. Módszerüket a mellőzöttség kényszerű állapotában tökéletesítették. Számtalan halálnem, a nyomorítás egyéni változatai. Kedvest a kedvesétől elválasztó kaloda. Ép testben törött lélek, ép lélek a törött testben: megannyi új lelemény.

Az uralkodó sírt és átkozódott. Szaggatta a fehér gyolcsot. Őt meghagyják. Nincs ennél terv kegyetlenebb.

A krónikás a gonddal rajzolt lapot kitépte. Elódalgott. Zsebében a tollal. Haramia, sárkány… ha csak egy kicsit hiú, kell az az emlékirat annak is. Harminchat óra boldogság, Istenkém, felére csökkentek a csodák!

Esteledett. A kinti-benti hóhérok elpilledtek. Folyamatosan az ilyesmi unalmas. Holnap is nap lesz; csak az optimista reméli, hogy valahára-valaha vége a világnak. Pauza után a kínzás mindig élvezetesebb. Ásítoztak, a vackukba visszatértek. Szelíden szundítottak. Valóban, ki hinne bennük, aki szemével nem látta, és maradt szeme utána.

Asszony, férfi, öreg és fiatal, aki még tehette, a márványlépcsőkig, az oszlopsorig elvonszolta magát. Szánták-bánták, mi lett a palásttal. De a gyűlölt páncél, az arctakaró rostély, mégis…! Azt ugyan le nem hántotta volna ukmukfukk a gyarló emberfia. A kétségbeesés ritkán szül vád nélkül bűntudatot.

– Urunk, feljebbvalónk… védj meg minket! Öltsd fel a ruhád! –A könyörgés ütemessé vadult.

– Új ruhát… új ruhát… új ruhát…

Mankók és botok verték a ritmust, a csecsemők taktusra ríttak, sikított a női hisztéria, duhaj hímek fenyegettek, masszát gyúrt a félelem. Egyenlővé süllyedt, ami egyenlővé emelkedni csak látszatra tudott.

Az uralkodó meghúzódott az erkély szegletében. A rekedt garabonciást unszolta, alázatos beszéddel. Ott lapult az is a torony tövén.

– Add a köpenyed. Nem hazudtál, sajna: add hát!

– Nem segít. Nem erre való. Szegény király… szegény király.

A jajszó áthatotta a levegőeget.

– Szegény király. Szegény király. És szegény az ő birodalma.

Hallotta ezt a vándor, jártában-keltében, ámbár túl a határon. A vándor mint a szél: nem tudod, honnan jő, sem hogy merre megyen, gondolt egy merészet:

„Több életem, több halálom, ezt az egyet megpróbálom” – s máris ott-termett. Egy tarisznya nem sok: annyi fölös terhe sem volt.

– Miféle szövet? Hol a szerszám? A szerzet kiféle? – zúgott a nép. De minden mindegy: éjfél. Nincs haladék, csak hajnalig.

– Vetkőzz – szólt a vándor a koronátlan királynak. Gyertyát gyújtott a legbelső szobában, annak is a legbelső sarkában. – Dobd el patyolat gönceidet.

Az uralkodó – hiszen minden mindegy – engedelmeskedett. Ott állt végül, hite szerint meztelen, ágyékát takarva kezével; azután vállat vont, és szemérmét is fölfedte.

– Hunyd be a szemed – parancsolt a vándor. – Látod az új ruhát?

Az uralkodó úgy cselekedett.

– Nem látom – vallott becsületesen. – Csak a zárt zubbonyodat. Azt irigylem.

– Ne figyelj rá. Álruha. Akit fölismersz, eltűnik. Csukd be ismét a szemed. Benne vagy. Most már látod?

– Fény – rándult a király hirtelen. – Nem anyag. Valami fény.

– Igen – szólott a vándor. – És nem az alvadt vér színe. Nem az alvadt véré. Nyisd ki a szemed. Látod még?

– Talán igen. – A király megtapogatta bőrét, az izmokat a bőr alatt, az izmok borította csontozatot, s mind a csontok fészkében rejtőzködőt. – Nem túl sok ez?

– Fagyos korokban réteges viselet. Most eredj: mutasd meg a népnek az új ruhádat. A legrégibb ruhát. Ne félj. Kevesen fogják látni.

– És ha támadnak? Akiket tagadtam?

– Védőöltözet. Annak, aki veled együtt elfogadja.

– Elpusztul mindenki más?

– Van idő. Reggelig. Lépj ki, és mutasd meg. Ennyit tudtam tenni értelek. Bocsáss meg, atyámfia.

A vándor elfújta a gyertyát. Ő maga elfogyott a lánggal. Odakünn erősen pitymallott.

A király haladt. Teremről teremre, szobáról szobára. A főkaput döngve kitárta. Megállt a hatalmas lépcsőzet tetején. Póz nélkül, hang nélkül. Bátor volt. (A mesét mondom.)

Egyszerre ordították. Ki kajánul, ki szégyenkezve, ki csalódottan, ki haraggal. De mind ugyanazt.

– Meztelen. A király meztelen!

A király pedig lépdelt. Tűrte a füttyögetést is. Viselte végtagjait; a hasát, az ágyékát, az ülepét, a mellkast, a hátat. A fejét mint koronát. Világossággal duplázódtak teste kontúrjai. Lépdelt a lépcső aljáig, aztán azon is túl, ahol a tér kiszélesedett és elágaztak az utak. Ott megállt. Visszatekintett.

A tömegből egy pöttömnyi fiúcska kivált.

– Szép ez a ruha!

Szaladt hozzá, úszott a haja. Döbbenet lett és csöndesség.

Követte a fiút a bolond, a csörgősipkát megtaposva. S no nem mind, de öt-hat garabonciás. Csatlakozott a bölcsek közül az utolsó írástudatlan. A vak látókoldus valamennyi. És a gyér számú, kétes értékű különcök.

Némi mocorgás, súgás-búgás, a hátramaradottak vitája.

A szerény csapat még most is ott áll, a senki földje kellős közepén. Várakozik a király, legújabb híveivel, a legrégibb ruhában. Egy emberöltő a perc. Egy perc az emberöltő. Aztán vagy a horda – vagy a nép.

Várnak-várnak, várdogálnak; amíg meg nem halnak.