Rezsőke örök

A férfi gyakran szólongatta harmadik személyben önmagát. „Ferenc úr szomorú.” „Ferenc úr megint köhög.” „Ferenc úr költözködik.” Ezzel a trükkel szélesítette álló életét epikus hömpölygéssé, s ezzel a stiláris elkülönítéssel tette elviselhetővé, ha a sors olykor lódult egyet-egyet, persze vesztére, váratlanul. A gyerekek ravaszságát őrizte, akik ösztönösen próbálják így önmaguktól – a legrejtettebb ellenségtől – önmagukat távol tartani. „Ferenc úr ismét pórul járt” – a vallomás kevésbé kegyetlen, amikor szórakozottan a tükörbe nézve, a villanyborotva zümmögése közepette az újabb és újabb kudarcot a hideg képmásnak elbeszéli.

Egyébként anyja megüresedett lakásába költözött Ferenc úr vissza. Azért csak most, a haláleset után, mert anyuka szívesebben lakott az albérlőkkel, mint a tulajdon fiával. Az albérlő – mondogatta – biztosabb jövedelem és jobban szót fogad. A távoli szeretet hasznosabb és melegebb is. Anyukának – Ferenc úr beismerte igaza volt. Ő sohasem tudott volna a szobáért havonta annyit fizetni, s nem adta volna meg anyukának azt a jóérzést sem, hogy joga van ugráltatni akár napjában hatszor valakit. A sikerélmény konzervál. Ferenc úr tehát – egészen eddig – a Posta szolgálati házában éldegélt, s még lelkifurdalását is anyukának ajánlhatta; rohamszerűen kereste fel ajándékaival, nehogy gyermeki háláját kétségbe vonja. Ferenc úr felesége létezett is, nem is. Papírforma szerint nem váltak el, de évtizede éltek egymástól külön, ugyanabban a kerületben, más-más világban. „Ferenc úr kerüli a nőket” – kellemesebb fogalmazás, mint a nyers igazság, hogy őt a legócskább ribanc is előbb-utóbb odahagyja… A langyos boldogtalanság közegében vigasztaló: minden mulandó, a boldogság sem kivétel; némi türelemmel majdnem mindegy, öröm vagy üröm, sőt visszatekintve legalább nem fáj, hogy elfogyott az élet vastagabb fele.

„Ferenc úr költözik” – főbérlőnek. Akadt elég dolga. Anyuka nyomait el kellett tüntetni: nyom és emlék nem azonos! A nyom keletkezik, az emléket kinevezzük. Először attól félt, a halott sose megy el; padló, fal, kapcsoló és roletta az övé marad – azután a gyors átváltozás rémítette meg, a tökéletes felszívódás lehetősége. Még a szobaméret is változni látszott, nagyobb lett a téglalap a lomtalanítással. Pedig – ha már így alakult – szerette volna rekonstruálni gyermekkora színhelyét. Vágyott a biztos pontra, csak egyetlenegyre, valami körülmények feletti, mindig érvényes kapaszkodóra. De a tárgyak cserbenhagyták, színük elfoltosodott, állaguk összezsugorodott, a sarkok zűrzavara csak bosszantotta, még az ugyanaz sem mutatta ugyanazt, sőt csúfolódott, Ferenc urat ízlésével szembesítette, az emlékképet visszamenőleg lefokozta. Ferenc úr rájött: a hanyatlás látványa szomorúbb, mint a már befejezett pusztulás. Okosabb kidobni, amit romlatlanul óhajt őrizni a szív. Megtörténtek a szükségszerű cserék. Praktikus bútorok közt, molytalanított-szagtalanított tisztaságban ődöngött Ferenc úr ajtótól ablakig. Nem akart az idegenség szűnni.

„Ferenc úr egy kissé nyugtalan.” Május hava vibrált, olvasztó napfény, majd virágfojtó fagyosszentek. Le a sál, föl a sál. A tavasz se tavasz. A hóbortosság továbbterjedt, megfertőzte a természetet. A lefokozott múlt, a tespedő jelen ismeretes. A jövő pedig lesben áll – idegesítő és tervezhetetlen. Mert ha úgy lesz, akkor sem ugyanúgy. Nincs tökéletes átfedés: a keletkező – akár gyönyörű, akár a csúfnál is csúfabb – mindig gazdagabb és szeszélyesebb, mint az előre kiszámított. Cseppfolyós, süppedő napok. Majdnem mindegy, lenni vagy nem lenni, nincs a kérdésnek tétje. Igen, a „lanyha szellet”. A piramist eltörlő, a szárnyak hártyáját elvékonyító, a könnyek könnyét is fölszárító irgalmatlan szelecske. Homok fedi az isteni utakat, s ha poros az Isten is: rettenetes.

A hivatal működik. Levelek jönnek, levelek mennek, fontoskodó táviratok. „Ferenc úr postavezető.” A titulus valójában csalás. Semmi, de semmi nem függ Ferenc úrtól: sem a gyilkos szavak, sem a legszebb békeüzenet. Nincs tartalmi szelekció: vissza a feladónak. A csomagban patkányméreg vagy mazsolás kalács: egyforma buzgalommal továbbítja a posta. A beavatkozás tilos, a végrehajtás viszont kötelező. Szüntelen változás, de csak a szürke fodrosodik még szürkébbre. A rendkívülit ne reméld.

„Ferenc úr szemlélődik.” Unalmas fejezet a hosszú regényben. Az ablakon túl is megváltozott a kép, de az új sem érdekesebb.

Szemben a mogyorószín bérház földszintje, alatta a pincehelyiség. Ez a ház vaníliasárga volt, az ostrom előtt. A földszinti lakásban egy ószeres lakott a társával. Kirschner Artúr és társa, a tábla szerint műkereskedő. Ferenc úr – a hatesztendős – titokzatosnak találta az ügyet. Miért nincs a másiknak neve? Kirschner elegánsan álldogált a pinceajtóban, tárgyalt, eladott. A társa alkonyatkor meghozta a teli kézikocsit, széles karimájú kalapban, lötyögő, halszálkás, stoppolt zakóban. Kirschner magas volt és öreg. A másik alacsony és fiatal. Nem illettek össze – de úgy éltek, mint a házasok. A kicsi főzött és takarított, a klöplfüggöny keveset takart. A kis Ferenc úr bámészkodott, az ingyen mozi csak este sötétedett be, a szigorú, általános sötétítéssel. A pinceablakon drót és rács. Sosem pucolt, homályos üveg. Oda bezzeg nem lehetett nappal sem belátni. S a falon, egy méterrel a föld felett, húszcentis ákombákom betűkkel halvány krétafelirat:

 

REZSŐKE

 

Hogyan? Ferenc úr hunyorgott, hitetlenkedve. Bár a fal most mogyorószín, de a rücskös felületen olvashatóan ott az írás:

 

REZSŐKE

 

Már annak idején szerette volna kinyomozni, kölyökként, ki üzent, ki firkálta nevét a falra, hivalkodóan és mégis szerényen, mint aki bízik abban, hogy a puszta bemutatkozása elég, minősítő jelző vagy bővítő közlés szükségtelen. A krétahasználat gyerekre vallott, a becézés nem. A gyerekek öregítik magukat; a felnőttek és értelmi fogyatékosok használják a kicsinyítő képzőt, így sugallják vélt, illetve valódi ártatlanságukat. De Rezsőkét nem sikerült tetten érni, csak a képzelet játszogatott. „Ferenc úr emlékezik”: le-lekiabált az első emeleti ablakból, sámlival a lába alatt: Rezsőke… Rezsőke… De a járókelők és ácsorgók nem rezzentek össze, legfeljebb integettek, vagy a legbarátkozóbb s egyúttal a legértetlenebb visszakérdezett: Talán te vagy az, fiú?

Sohasem volt bátorsága a REZSŐKÉ-t áthúzva, a saját nevét pingálni a falra – de még REZSŐKE mellé se merte biggyeszteni. Minek? Olyan lenne, mint a Kirschner és társa. Az egyik él – a másik árnyék.

REZSŐKE a bombázáskor tűnt el először. Valami csattanás, szénpor az orrban, dugulás a fülben, a lámpa egy percre kihunyt. Anyuka sikított. Mint a hullámvasúton, szakasztott akképp. A bomba lehasította a szemközti ház felét – éppen a pincéig. REZSŐKE megsemmisült a vakolattal. Kirschner úr társát is darabokban tolták haza, a kézikocsi tetején. Kirschner megpróbált átbújni a pinceajtó helyén keletkezett lyukon, menteni, ami menthető, de lefogták a jóemberek. Kirschner megzavarodott. Álldogált a járdán, a keménykalapját emelgette; mint a rollert, tologatta a kézikocsit saroktól sarokig, az utcai harcokban is, addig-addig, amíg el nem vitték munkára, hova lett, nem reklamálta senki. Az újjáépítésben a ház is pofát kapott, bontáskor Kirschner maradék cuccát széthordták, a pincét átmenetileg lezárták, az IKV tartotta benne a felvonulási kellékeket. A földszinti lakást kiutalták, Pötyőné kapta meg, a húsos Pötyőné, aki bársonykönyöklőt tett a párkányra, félig kifeküdt, a mellét benyomorította a hóna alá, s harsányan hirdette boldog-boldogtalannak: „Van szerencsém, én vagyok elvtárs Pötyőné!” Mint a rangot, úgy tette az elvtárs szót a neve elé. Butaságból? Különcségből? Használta, ilyen kificamodottan. Az ablak alsó felére húzott vászonlepedőt szegezett Pötyőné, s azt hitte, ha ő nem lát ki felette, rá sem láthat be senki. Az ingyenmozi az estékre is kiterjedt. Mintha meg-megszaladna a filmszalag, hézagosan csordogált a történet, milyen látószögbe került éppen elvtárs Pötyőné, aszerint. A házfal pedig narancssárga lett; piszoktűrő. És a kis Ferenc úr, ahogy a szervezett nyaraltatásból hazatért, az irkafirkát egy meleg, eső utáni nyári reggelen újra ott találta. A tettes biztosra ment. Megvárta, amíg szint kap a vakolat, és REZSŐKE diszkréten, de levakarhatatlanul kivirágzott; eleven szemtelenség, ahogy a gyülekező felvonulók arcába nevetett, a táblák sémáival üdítően feleselve. A pincét egyébként elhanyagolták: bepenészlett, és ötvenkettő május elsejére egy penészfolt éppen a vezér kopasz feje tetejét támadta meg – sorozatban ütött át az egymásnak támasztott képeken valami taréjszerű pamacs. Elvtárs Pötyőné az ablakból méltatlankodott, ez bizony botrány, nincs közösségi szellem, nem takarított, nem ügyelt senki, ő a régi rendet igazán nem sírja vissza, neki keményen dolgozni kellett, nem úgy, mint most, amikor elismerik az érdemeit, de mégis: gazda nélkül, felelős nélkül minden prédára jut… Ő vállalná, csekély díjazásért, a gondnokságot. De nem bízták rá, inkább végleg kiürítették a pincét, elvtárs Pötyőné ezen megsértődött, s ötvenhatban fölkéredzkedett egy autóra. Talán átjutott a határon, talán árokba fordult: a lakást mindenesetre belőtték, kiégett, REZSŐKE megfeketedett. Az ifjú Ferenc úr szerencsét próbált, ekkor helyezkedett el egy Pest környéki postán, oda is költözött, messze. Koromfolt REZSŐKE helyén, lám, REZSŐKE sem dacol többé, elmázolódott, besimult; „Ferenc úr belenyugszik”.

Miért, hogy látogatásaikor nem tekintett ki az ablakon többé? Mert folyton sietett? Mert megelégedett az összbenyomással: mogyorószín a fal, rendbe hozták megint? Különben is, a mindennapokat fenntartó hajszában REZSŐKE lényegtelen; léte vagy nemléte normális embert nem izgat. Beteges elfajulás a fantázia. Nem kell a hiányt szüntelenül leltározni, akkor nem bosszant, nem fáj annyira. Viszont elsikkad a véletlenül keletkező többlet is, igaz.

Fantasztikus! Hát REZSŐKE visszaküzdötte magát! Sem határozottabbak, sem tévetegebbek nem lettek a betűk. REZSŐKE nem öregszik. És nem is utánzás: ilyen pontosan nem lehet a nagy R cikornyáját, az Ő-t és a K-t kapcsoló hurkot reprodukálni. Hogy lepergett, szétmorzsolódott valaha is, talán csak látszat. Talán nem is kréta. Talán nem is kívülről keletkezik.

Megtelt élettel az élet. Valami ellenállt, valami hirdette a derűt: a legkíméletlenebb törvény alól is kibújik a kivétel; a törvény alatti alacsony vagy a törvény fölött lebegő.

„Ferenc úr reménykedik.” Karácsonyi hangulat ez, meglepetés szüli a meglepetést. Szeretett Ferenc úr hazajárni, s mint gyermekkorában a mozi helyett, most a tévé helyett figyelte a szemközti lakás és pince eseményeit. Ha baromi módra elfáradt, REZSŐKÉ-re gondolt, REZSŐKE erőt adott. Alakja, ruhája nem volt REZSŐKÉ-nek, kora, sőt már-már neme sem. REZSŐKE, segíts! És hitte is, ha sikerült valami: REZSŐKE intézkedett. REZSŐKE nagy hatalmú, REZSŐKE pártfogó, REZSŐKE fittyet hány a félelemnek, de nincs bosszúállás benne, rombolóit sem bántja, csak úgy egyszerűen áttündöklik megint és megint.

Az ablakban kócos subapárna, a subapárnán öregasszony gubbaszt válla közé húzott fejjel, nem lát már, alig hall, csak hangja maradt, sipító, éles. Két bottal csoszog, a férje kíséri az ablakig. Morzsát szór a madaraknak. Egy kicsit ő is csipeget. Műfogsora riasztóan fehér: világít. Dohányzik. Ott lifeg a cigaretta a szája szélén.

A férfi lakatosmester. A pince a műhelye. Mustos János. Ezüst név, fekete üvegen. Csak le kell csavarozni, s illik a fejfára. Se segéd, se inas, se társ. Egészségesen pirospozsgás az arca, fehér rozmárbajusza súrolja indigókék köpenye nyakát. Korán kel, későn fekszik. Napközben föl-fölszalad a műhelylépcsőn, s asszonyával ordítva beszélget. A legnehezebb dolog gyengéden ordítani. Mustos bácsi győzi.

– Drága fiam – ordítja –, megittad a kávét? Tejjel ittad, drága fiam?

Az öregasszony visszarikácsol. Kellemetlen hangjával kellemesen.

– Megittam, apuci. Tejjel. Cukorral. El tudtam mosni a poharat.

– Ne mosd el, drága fiam. Várj meg. Hozom az ebédet. Finomat hozzak?

Az öregasszony megszívja a cigarettát. Fuldokolva köhög.

– Ami neked ízlik, apuci.

– Süteményt is?

– Puncsosat, kettőt.

– Hármat inkább. Eszel este is.

– Külön habbal?

– Külön habbal, drága fiam. Hol a sálad? Ez a büdös bagó, ez a büdös bagó…

Az öregasszony bűntudatosan végleg megsüketül.

– Ügyelj az ujjadra – sipogja –, rá ne üss, apuci.

A bácsi legyint.

– Na drága fiam, délig dógozom. Foglald el addig magad. Tart még a morzsa?

– Szépen beosztom.

– Ha baj van, szóljál. A zajban is meghallom. Szólsz, ugye? Nem röstelled, drága fiam?

Fölnyúl a párkány széléhez. Csak a pléhszegélyig ér. A galambok szétröppennek. A néni kihúzza bal kezét a törzse alól, kínlódva, lassan csúsztatja előre. Egy másodpercre találkozik hússal a hús. A galambok szétröppennek, majd megnyugodva szállongják őket körül.

Erkélyjelenet. Kockázattal. Daccal. Ők elválaszthatatlanok! „Ferenc úr szomorú.” REZSŐKE! Viszik a nénit, hiszen látod, viszik már nemsokára. Akárhogy is: amelyik tovább marad, nincs annak könyörület. Ne vedd el a gyámolítótól a gyámolítottját – ebben van ereje. De a gyöngét se foszd meg támaszától, most légy okos, REZSŐKE!

„Ferenc úr aggódik.” A mogyorószín lábazat is elkezdett hirtelen repedezni. Télre a nagy R betű felső része elvált a szárától, az Ő fölül az ékezet egy tenyérnyi darabbal lepattant. Koszfoltba lógott az E betű. Fáradság kellett hozzá, ráfordított energia, hogy az egyre inkább hieroglifára hasonlító nevet az előzményt nem ismerő is tisztán kiolvassa.

Vigyázz, REZSŐKE! Azelőtt egyszerre öltek meg, s bár rettenetesen pusztultál, méltósággal mégis. Ez most kopás. Védekezz! Hátha elbizakodottság a magabiztosságod. Elhalványulsz, leperegsz, vagy csak szimplán belefulladsz a maszatba. Hogy tragédia nélkül tűnik el minden nyomod: az lesz a jóvátehetetlen tragédia.

Ferenc úr nem tartozott már senkihez – s hozzá sem tartozott senki. Dupla magány. REZSŐKE az egyetlen, aki ezt enyhíti, érti. És REZSŐKE veszélyben. Helyette nem cselekedhet. Holmi ecsetet a felületen végighúzni vakmerő utánzás. A hókuszpókusz REZSŐKÉ-t meghamisítja.

Becsukódott az ablak is. A párna két üvegtábla közé szorult, a néni pedig az ágyba. A galambok borzolt tollal duzzogtak a nyirkos cseréptetőn. Kicsi lábuk idegesen kopogott. Mustos bácsi óránként szaladgált a műhely és a lakás között. Egyre közelebb került egymáshoz a csapzott rozmárbajusz két szára. Mustos bácsi soványodott.

Az ágyra nem volt Ferenc úrnak rálátása. Csak a karosszéknek támasztott botok helyzete tájékoztatta valamelyest, hogy az asszony mennyit s merre mozog még. Esténként Mustos bácsi gondosan lehúzta a rolót.

Az első masszív hóval kucsmát kaptak a repedések. Ferenc úr REZSŐKÉ-t tenyérrel, óvatosan végigseperte. Ezt szabad. Sőt. REZSŐKE megköszöni.

REZSŐKE lélegzethez jutott, s mintegy hálából, kitalált valamit. Csak ő intézhette ilyen nagyvonalúan, ilyen tökéletesen! Február leghidegebb reggelén nem szaladt fel a földszinti lakás ablakán a roló. Mustos bácsi nem nyitotta ki hétfőn a műhelyt. Nem bukkant elő szerdáig sem. Talán elutaztak. Ferenc úr várt, kíváncsian. Gyógyfürdő, szanatórium? Azután csütörtökön, hazafelé sétálva, már a sarokról látta, az ablak nyitva; hogy mi történt pontosan, azt a szobában matató kályhástól és a kéményseprőtől tudta meg. Szénmonoxid-mérgezés. Rossz égésű tüzelő, dugulás, helytelen kezelési mód, beszéltek összevissza. Álmában halt meg a két öreg. A részletekről Ferenc úr nem faggatózott. Jólesett elképzelnie. „Ferenc úr meghatott.”

Elalvás előtt Mustos bácsi igazított a papucsokon. A konyhában ellenőrizte a gázt, zárban a kulcsot. Vizet készített a kredencre. Bizonyára sóhajtott is, ima helyett, „édes istenkém”, valahogy így. Puszit nyomott a dohányszagú, száraz arcra. A néni viszonozta, parányi nyálcsepp maradt a csókja helyén. Bizonyára váltottak néhány szót is, a kemény télről, a vacsoráról és az ártalmas füstről, amiről nem akar, nem akar ez a huncut öregasszony leszokni… Terveztek másnapra narancsot, kakaót – egymásnak ajánlgatták, ami még kedvükre lehet. Nem nyomorogtak. És nem voltak nyugtalanok, amikor kioltották a teknőhátú éjjelilámpa fénykörét.

Csak REZSŐKE házában eshet ilyen csoda: szorosan alszik el két test – s két lélek ébred meg szorosan.

Tavasszal új lakó jön. „Ferenc úr várakozik.” Új lakó – de REZSŐKE a régi. Ha egy kissé fakul is, ha egy kissé piszkos is, de valódi. Csak nem kell folyton bámulni. Szériában a varázs megtörik. A pihenés stádiumában a közönség zavaró.

„Ferenc úr a munkáját végzi.” Minden szórakoztat, ami némi értelmet ad az üres időnek. Ferenc úr munkakörébe már túlságosan beleszokott; rutinosan bonyolította le a kampány szerint növekvő vagy csökkenő feladatokat. Beosztottait keveset macerálta, felettesei is békén hagyták. Nem volt elég jelentős ahhoz, hogy akár előléptetését, akár leváltását szorgalmazzák. Küzdött a létszámhiánnyal, az adminisztrátorok és a sorban állók hisztériáját több-kevesebb sikerrel csillapította le. A dagadt lábú melegedőket, akik nyitástól zárásig üldögéltek a műanyag székeken, megtűrte. Néha a zsemléhez egy pohár vizet is hozott nekik. Birkózott a föl-fölbukkanó, izgága részegekkel. Az alkalmazottak észbeli képességeit nem kritizálta csak az igyekezetükre és a modorukra volt kényes. A pénzfelvételnél dolgozott egy gyermekparalízises lány, sután használta a jobb kezét, és ferdén állt a feje. Ferenc úr nem győzött az üvegkalitkából kirohangálni, és terelni ehhez az ablakhoz is a népet. A néma testi fogyatékosság nagyobb bizalmatlanságot szül, mint az egészség szemtelensége. Ez volt Ferenc úr összes fényűzése: néhány gondolat, néhány emberi gesztus, és néhány ötlet, persze hamvába fulladt. Évekkel ezelőtt javasolta, szerződtessenek valakit, aki segít eligazodni az ügyfeleknek a nyomtatványok és a küldési módozatok között, esetleg egy-egy bonyolultabb szelvényt a rászorulóknak ki is töltve… Utálta a dísztáviratokat, a kommersz rajzzal és a kommersz szöveggel, az „alkalmából… fogadd” fordulatokat, helyette a levéltáviratot népszerűsítette, kevés sikerrel: azt meg kell egyéni érzéssel tölteni. Ó, ha volna olyan bélyegző piros, lila, zöld, a szín mellékes, amin nem állna más, csak REZSŐKE… Afféle jutalombélyegző, különleges esetben. „Ferenc úr nem normális” – a naiv gondolatot gyorsan elhessentette. Az újra élénkülő tavaszi forgalomban REZSŐKÉ-t hanyagolta. Megelégedett azzal, hogy konstatálta: REZSŐKE a mogyorószín falon megviselten, de hősiesen tartja magát.

A fiatalok húsvét tájt költöztek be, festettek-mázoltak, a kandallóba villanyt vezettek. A pince átmenetileg elvesztette a funkcióját, vaspánt és lakat védte a semmit benne. A névtáblát lelopták. Az új pár annyira fiatal volt, hogy vihogásuk Ferenc úr füléig hatolt; éretlen, de nem bántó vihogás. A nő rövidebb hajat hordott, mint a fiú, hosszában púposított bóbitával. Lábát, mint a növendék lovacska, kényesen emelgette a vastag talpú gumicipőben. A fiú alacsonyabb volt néhány centivel, de ez csak akkor látszott, ha egymás mellett trappoltak az utcán. Talán ezért táncolt az asszonyka fél méterrel hol hátra, hol előre. Nevüket Ferenc úr nem tudta meg, csak az etetőszékben trónoló gyermekükét. Versengve kiáltoztak neki:

– Nikolett… Nikolett…

Hármuk közül ez a Nikolett kisded volt a legtekintélyesebb: ritkán nevetett, ritkán sírt, tizenkilencedik századi rakott-fodros főkötője alól komolytalan szüleit fegyelmezően szemlélte. Az ablakon se függöny, se roletta, csak függőleges szalagcsíkok, a látvány is csíkoktól szaggatott: a tévékészülék élvezhetetlen.

lde talán nem is kellesz, REZSŐKE… emészd el – ha nem bírod már – magadat. „Ferenc úr cinikus.”

De eljött a nyárelő: egyre többet nyílott az ablak, a csíkok üdítően lebegtek – a nőcske mégsem vihogott. Mintha megkukult volna, órák hosszat ácsorgott, kezét kicsavart pózban az ablakdeszka belsejének támasztotta. Fölfele nézett – nem Ferenc úrra. A férj határozottan el-elhúzta, de ő csak Nikolettnek engedelmeskedett. Nikolett parancsolt rá:

– Mma… mma!

REZSŐKE pedig elvesztette az R betűt.

„Ferenc úr csalódott.” Szégyelld magad, REZSŐKE! Mi vagy te? Bohóc? Öncsonkító fakír?

Bizony, a rend sem tűrhette tovább. Deszkáztak, állványoztak, júliusra fölvonultak a tatarozók. Az ablakra gyékényt szegeztek. REZSŐKE a palló alá szorult, egy malterfröccs agyonnyomta.

„Ferenc úr a fejéből minden bolondságot kiver.” Nincs, nincs REZSŐKE. Helyette bélyeggyűjtés vagy pasziánsz. Perspektíva: egy-egy futó ringyócska vagy a nedv nélküli feleség. Aki nem hisz, nem csalódik. Nincs keserű ébredése az álomtalannak. A közöny a tartásra megtévesztően hasonlít.

Ferenc úr a házra októberig ki se nézett. A csattanások vonták oda, akkor is. A bontott anyag zörgése, csattanása a kövön. Felülről haladtak lefelé – harmadnapon az alap is szabadult. Mohón pucolták a meszes üvegeket a reménykedő lakók. Föléledt a pince is: „Mickie-Boutique.” A táblán ortopéd, fürdőnadrágos egér, méteres füllel – a tulajdonosnő kicsinyített fényképe. Villogó kék, piros, zöld villanykörték a bejárat felett.

És állt az ifjú asszony a koszos ablak mögött. Nem mozgott, rongyot nem vett a kezébe. Fehér volt egyébként minden: fehér falak, durva fröccsentéssel. Világítóan, hivalkodóan fehér, mint a műfogsor Mustos néni rozsdafoltos ajka között.

„Ferenc úr végérvényesen belenyugszik.”

Fehéren nem fog a fehér. REZSŐKÉ-t saját szine utánzatával öntötték a felismerhetetlenségig nyakon. Világrobbantáig sem küzdi ki ez alól újra magát – vagy ha igen, ki veszi észre?

Mindegy már, vagy-e, REZSŐKE. S ez rosszabb, mintha valóban nem lennél.

Ferenc úr elutazott. Evett, ivolt, sétált, taposta az avart – tulajdonképpen ellötyögött kellemesen.

Két bőrönddel megpakolva, hazatértében, közömbösen pillantott a fehér falra.

És a fehér falon fekete krétával, még harsányabban, mint valaha:

REZSŐKE

REZSŐKE tanulékony.

Ismét a régi kuncogás az ablakocska mögött.

REZSŐKE szívós. REZSŐKE a példa.

Ferenc úr a csomagra kuporodott; megadta magát.

Minden fölfedhető. Ami örök, csak az a titok.