Ember tervez

Soha optimistábbat, mint ez a Lázár! És Lázár szülei, persze. Hiszen keresztelhették volna annak idején Elődnek: gyökeres magyar név! De sose lehet tudni, merre fordul az idő, és a hangsúlyos magyarság esetleg előnytelen. Hasonló okokból nem praktikus az Iván vagy a Richárd sem. A tucatnév viszont már eleve elszürkít, a Bódogokat pedig kinevetik. De egy Lázár! Az csak jól járhat. Ha marad a szegények szegénye, van vigasztalása: föltámad egyszer, bizonyos. Föltámadni csodálatos, csak meg kell előbb halni. Nem nagy ügy, csupán szokatlan, hirdette Lázár. A vélemények megoszlottak. Ez aztán az optimizmus, csettintett a jóindulatú többség, s csak a megrögzött realisták legyintettek. Nincs kinn a négy kereke, nem használ, nem is árt.

– Mondd, nem vagy te félkegyelmű? – fogalmazta meg a felesége is, óvatosan, inkább évődve, mint gúnnyal. Lázár a szónoki kérdést komolyan fogadta. Eltűnődött. A töprengésre a foglalkozása is alkalmat adott: szaklektor a Natura Kiadónál, idestova tizenöt esztendeje. Csöndes hely ez: a tévedésből itt egy év alatt sem lehet akkora katasztrófa, mint a gyakorló orvos pályáján egyetlen perc alatt. Ide vonult Lázár vissza. Nem volt jó orvos, hiába. A folyamatos részvét tette tönkre. Az egyszerű injekciónál is félrecsúszott a keze, halogatta a szúrás pillanatát. Minden irgalmatlan diagnózisnál kibúvót keresett: talán nem is rák, talán nem is infarktus, talán nem is májzsugor… Valósággal őrületbe kergette a betegek és hozzátartozóik kétségbeesése. Az ő vigasztalása nem vigasztalás, mindenki ahhoz a – bár megnyomorodott, de kézzel tapintható – formájához ragaszkodik, ami van. Minimális együttérzés nélkül nincs gyógyítás; a fölfokozott empátia azonban tehetetlen. Így lesz az egyébként alapkövetelményből alkalmatlansági tényező. A mennyiség átcsap minőségbe, a sokat emlegetett tételt a könyörtelen gyakorlat igazolja.

Lázár próbálkozott, azután tisztességgel megadta magát. Ember tervez, Isten végez, túl könnyen megnyugodott ebben. Lekaparta a „dr.” légypiszkot a neve elől. A „doktor úr” megszólítást sem tűrte.

Félkegyelmű…?! Lázár A derűs öregség titka című kézirat olvasását bosszúsan fejezte be, s üdülésül bonyolódott a gondolkodásba.

Félkegyelműnek lenni tulajdonképpen szellemi eredmény. A szó figyelmes vizsgálata segít: több, mint a semmi, legalább a felét bírni holmi kegyelemnek. A félkegyelmű a csoportképeken a bámész tömegből már kiválik – s bár alakja még a fénynyalábon kívül marad, egy-egy csóva lába fejét szelíden körülfolyja. Félkegyelmű! Rangos státus. Csak az a baj, hogy abszolút normális egyedek osztanak abszolút normálisokra szabott, unalmas tanácsot, terjesztési joggal. A derűs öregség titka… A leszűkítő, hamis jelzők! Az öregség titka: tömör cím. Összefoglalná a mögé szerkesztett súlyos közléseket. De a szerző meg sem kísérelte a tabukat érinteni. Pedig az élet egyik célja: a megfejthetetlennek mindig újra és újra nekifutni. A másik cél: minden régen megfejtettnek szüntelen bírálata, nincs-e frissebb, érvényesebb felelet?

Persze, az elmélkedés még elemi szinten is konzekvenciával jár. A gondolkodó kutya kötelessége, hogy önmaga is kockáztasson, és revíziós kedvteléseinek elsőrendű tárgyát önmagában ismerje fel. Lázár – egyre közelebb sodródva a hatvanadik évhez – saját logikája szerint vizsgálta fölül eleddig bevált és igaznak vélt életvezető bölcseletét, miszerint ember ugye, tervez, ámde végez az az Istennek bélyegzett Valaki.

Túl nagy a lezserség, a ráhagyatkozás oka inkább a kényelem, semmint az alázat. Ember tervez – szöveg; de nem hajlik szelíden föld iránt a fej, helyette dívik a váll hetyke rándítása, a hangsúly s vele a jelentés cinizmusba csúszott. Ember tervez… falsul magas dallam, utána hosszú gondolatjel, a többi pedig – mellékes zárszó?! – csak elhadarva.

Ott, a mondat néma választófelén, ott lapul valami a nyelvi homályban. A kéttagú állítás hármassággá kiegészül, mint kései fog a fölfeslő íny alól, kicsúcsosul végre a vízszintes közepe: föltisztul az ideiglenes zavar. A belátás ismét belátás, a bizalom ismét bizalom lesz, mert megszületik az evidencia: mi az az idegen anyag a tervező és jóváhagyó akarat közé beékelődve?

De addig is – Lázár döntött – szükségeltetik az alapállás módosítása. A jelenlegi fázisban a cselekvés senkire nem hárítható, sőt helyes elképzelés – maradéktalan megvalósítás, ez a sürgető dolog. Határozzon az ember, és tüstént tegye meg!

Mit tervezhet azonban Lázár, hacsak nem a minden látványos revolúciót kizáró öregséget?

A halál! Lázár szeme fölcsillant, pajkos lett és kamaszos. A nagy esemény, az utolsó. Izgalmas kísérlet: szabad akarat-e a szabad akarat valóban? Választható, illetve kiprovokálható-e a végbetegség fajtája? Esetleg a haldoklás módja? Méltó környezetet és illő díszletet a távozó elme teremthet-e még? Megszabható-e, ha nem is a perc, legalább az óra?

Lázár tovább gondolkodott. Lelkesedése hamarost lelohadt. A siker feltétele radikális vagy aprónkénti öngyilkolás. Mindez magasfokú amoralitás, jó esetben irtózatos kétségbeesés eredményeként. Mást bizonyít, de nem azt, hogy az alany döntésre és cselekvésre egyaránt érett. A természetes halál – első, bemutatkozó jeleiben is – kiszámíthatatlan. Tetszhet véletlennek vagy rendeltetésnek – nem befogható, nem szabályozható ügy ez. A magatartás szellemi eleganciája pedig kegytől függ, amit a fölületes csak puszta szerencsének hajlandó nevezni: milyen tudatot, milyen éberséget enged a biologikum bomlása. Villámszerű-e a kiszakító szenvedés, vagy részletekben nyúzza le a lélek magáról a túl feszesre szabott ruhát? Fénykoponyák és tejbe áztatott szívek vezeklésként hányszor halnak meg a tompák és gonoszok helyett borult aggyal, s mint a kő, látszólag indulattalan. A mennyiség sorvadása a kritikus ponton drasztikus – az új minőség viszont olyan sejtelmes, hogy irányítására nevetségbe fullad a legbuzgóbb igyekezet.

A kétségkívül semmisült rész, a már fölösleges jelmez ízléses eltakarítása, ebben rejlik némi fantázia! A temetés az utolsó aktus, amit még éberen nyomon követhet a világ – a temetés a temetett utolsó szeszélye, amit a hátramaradottak így-úgy teljesítenek.

A múló évekkel már-már heti program, ballagás a temetőbe. A gyérülő postában még ingerlőbb a fekete csücskös borítékok szaporodása. A cédulákon csupa közhely, de szintén közhely a közhelyek bírálata. Panel a részvétnyilvánítás, és panel a részvét fogadása. Mégsem okos a panelt lenézni. Bár az előregyártott elem a tucatnál is tucatabb, mégis könnyebb vele az élet, nem olyan fájdalmas, nem olyan sikoltó a nyers felületek érintkezése.

Lázár ismeretségi körében a potenciális halottak vegyesen oszlottak meg, „kis”, „közepes” és „nagy” emberek vártak az őket megillető ceremóniára. Óvodás értékrend ez, óvodás mérce szerint az ítélet. S néha valóban nagy a „nagy”, a helyzet bosszantóan bonyolódik.

Lázár nem dédelgetett illúziókat: tudta, közönséges kis halál, ami eljövendő, az övé. Bolondos fickó büntetése: fegyelmezetten szürke temetés! Szimpatikusabb, mint a jeleseknek osztott műsoros matiné, udvariatlanul az ebédidőbe belenyújtva. De talán neki, éppen neki sikerül egy harmadik úton kiszökni…

Az ötlet fölvidította. Megtervezni és végrehajtani a szertartásosság nélküli szertartásban az eszmét magát – hogy semmi meg nem marad, és mégis megmarad minden – bátor idea, a dogmatikusnak persze hazardőr könnyelműség.

Lázár megragadta a sűrűsödő alkalmakat. A variációkat figyelmesen tanulmányozta. Idegen ravatalozókba is be-besompolygott, de a közöny nem inspirálta. Minél erősebb volt azonban a disszonancia a jól ismert személy és a félrerendezett búcsú között, annál dúsabban érezte, igaza van. A hagyományos földbe süllyesztés talán még mindig a legemberibb – csak nem szabad a sírhoz öt nap múlva újra kimenni. Nincs olyan heroikus túlélő, aki megóvhatná a rothadó-száradó szemétdomb látványától a virágos hantot. Csak a gyűrt szalagok virítanak, amíg a legbuzgóbb családtag le nem vagdossa őket kisollóval, hogy – mint a kisdedek fejecskéjéről nyisszantott első tincset – ezt az utolsó szuvenírt is fiókba tegye. A kolumbárium viszont praktikus; túlságosan az. Kis helyet foglal el a bérlő, s akár a téli madáré az etetőlyukban, utógondozása oly igénytelen. Az elhagyott sír szomorú – a csupasz kolumbárium őszinte. A cifra sírkő csak mulatságos – a fölcicomázott, vitrinné képzett urnanyílás azonban émelyítően hazug. Csipketerítőn porcelán kutya: borzasztó útipoggyász, bűnös leminősítése a másik világ szükségleteinek. A hamvak így is, úgy is kehelybe zárva: a háromdimenziós élet utolsó jutalma, furcsa sportkupa az előlegezett győztesnek, egy, az ismert síkon túli, hosszú távú akadályfutásban.

A választék körülbelül ennyi, a kellékek száma, a megmozgatott kulissza és statisztéria változhat – és a hely, ahol az üressé vált név, mint az elfogyasztott gyümölcs héja, megkísérel jelölni valamit. „Művészparcella” – „főútvonalra néző urna”, s már úgy tetszik, az egész dolog nem is olyan titokzatos; előnyös lakáscsere csupán, nem kell törni a fejet, hova és mi végre, a simán ejtett szavak elfednek, cinkos a kifejezés, nem történt semmi, csak elvonult a huncut, a csínytevő, erre a luxusra támadt igénye. De továbbra is fülön lehet csípni, bele lehet sírni a nyakába, és ha nem az előkelő soron valahol, hát zegzugos útvesztőkbe rekesztve, de mindenképpen kötve a tapinthatóan láthatóhoz. Mert a kommerszszeretet bár makacs, nem leleményes; gyalogolja a kilométereket, a rejtekhelyet naivul ott keresi, ahol fölpúposul az anyag. Pedig a drága halottnál nincs ravaszabb: jelenléte nem fodroz felületet, képessége a simulásra határtalan, majd hirtelen messze hussan: a legbátrabb követi, nyújtózik lélekszakadásig, azután a fonalat egy ponton alázattal elvágja. A hűtlen már csak nyomaiban érhető tetten; ezzel vigasztal és bizonyos fokig megtéveszt, persze. Van is, nincs is, őrjítő, mint minden paradoxon. Valami világos gesztus kéne: egyértelmű jelzés, tiszta fény, nem gyertyában villamosáram vagy kandeláber, spirituszszagú. Inkább a befogadók, semmint az elbocsátók társasága.

Lázár figyelt. Éppen jó embert temettek, jó embernél a szó mindig megszégyenít, itt is hízelgésnek tetszik, ami kivételesen igaz. Érdemtelenekre vesztegették, bókká alacsonyították a méltó dicséretet; szelíd korholást – iránytűt – egyetlen szegény eltévelyedett sem kap. Nem az erkölcs – az illem az úr. Ezúttal az urnát gödörbe helyezték; az eszmék kapkodása, hibrid temetés. Az edény oldalán másképp koppan a göröngy is: játék, forint a dobás… A céltábla tűr. A lényeg pedig nagyvonalú és sérthetetlen, bizonnyal. Mégis.

És a terv megszületett! Hígan lötyög, ami még hátra van, óra, nap, évek sora talán – most telik meg újra, van a készülődésnek öröme, az ember maga vet, maga arat, éltében halálát, holtában az életet.

A hamvakat szét kell szórni. Egyszerűen. Ahogy Gandhiét. Ahogy az oroszlánnevelő Joyét. Itt ugyan szokatlan. Kelet-Európa makacs. Csak parancsra tér el a szokástól. De egy „félkegyelműnek” talán elnézik: nem olyan veszélyes, nem áhítja puszta sznobériából utánozni a tömeg. Aki pedig odafigyel: esetleg megérti. A halál: szabadság. Az egyetlen szabadságfajta, amelyik kifog a csapdákon.

Terv és ábránd egybemosódik néha. Lázár hazament, és érdektelen kéziratok közt álmodta a sok érdekeset.

…Tavasz lesz – még fejletlen, pattanó. A fagy ütését a föld épp csak kiheverte, s máris ismétlésre készül, nem nyugoszik: talán egyszer a teljes fölvirágzást teljes lepusztulás mégsem követi. És akkor a fakadó mezőn a magot elhinti egy baráti kéz. Nem asszonyé, nem gyereké, részvét a mozdulathoz ne tapadjon, se marasztalás, csak a kötelesség szentsége. A reggel világít majd, a természet hangjai beszélnek, a levegő páholyában értő közönség gyülekezik…

…Vagy nyáron. Hőbura és áttetsző üvegég alatt. Völgyben, a burjánzó zöld elnyeli mohón. Délidő…

…Ősszel is történhet. Alkonyul. Remeg az üres víz bőre, megül a hamu, aztán lassan beleolvad…

…Szép a tél is. Öreg este, kivételesen szikrázó csillagok, tág horizont. Hegyről szállong a por, szerteszét, fölfogja olvadásig a tegnapi hó…

De a végrehajtás! Csupa botrányos vagy romantikus módozat. Lopás, csere, vesztegetés. Rossz kalandregény. A törvény általánosító, logikátlan szigora. Hol a barát, aki ezt véghezviszi?

A legvaskosabb realitás szükséges, a legaprólékosabb taktika. Ő a cselekvő, baj a végrehajtóra nem hárulhat.

Meg nem támadható, alakilag is pontos végakarat! De legelőször irány a Temetkezési Intézet! Hátha ki lehet egy különleges, egyedi engedélyt csikarni, írásba foglalni. Érvényesítése már sima.

Lázár elszánta magát. Ha van kiskapu, ő megtalálja. Ha kell, kilincsel. Amíg meg nem unják, a legfelsőbb fórumig. A fantasztikum is itt dől el: kicsinyes közegben. A szókincsre vigyáz majd. Indokul nem jelöl mást, csak csupa praktikumot. Gyanút ne fogjanak, hogy más ok, mint a célszerűség, létezik. Egy kicsit síránkozik: nincs, aki a földi maradványt gondozza, az asszony odahagyta, nem nagy kérés, egy lépés a jövőbe, kollégák-kartársak, huszonöt év múlva kiszórják a csontot, eltörik az urnát, úgyis. Fölösleges nyilvántartás, pocsékolása a hasznosítható térnek, az oly sokat emlegetett anyagi javaknak, az ilyen csóri pasas, hírhedt félkegyelmű, kár rá bármit pazarolni…

Ha kidobják lent is, fent is, papír igazolja, pecsétes. Dokumentum arról, hogy ember tervez – még most is hiába. S hogy a neheze mégiscsak azokra a lassan, de biztosan őrlő malmokra marad.

Lázár nagy lélegzetet vett, nyakkendőt kötött, és beszaladt a Temetkezési Intézet fiókjához. Készült rá, hogy kiröhögik vagy elhessentik. Ki fogja bírni. Harc nélkül sem győzelme, sem vesztesége nincs az újnak.

A Temetkezésinél sokan várakoztak. A főidény itt örökös. A suttogás kötelező, a gyűrött arc ajánlott. A hangosan jajongót leintik. A gyászolók toporognak. Azután fizetnek, és a precíz számlákat nézik. A felsorolás tételes. Szakszerűek az elnevezések – reklamálni nincs mit –, nagyüzem ez.

Lázár, mire odaülhetett az intéző asztalához, szilárdságából sokat veszített. De azért gyorsan elhadarta: Egy fölvilágosítás, amit kér, mindössze, hogy amikor az ember, ugye… a hamvakat a szélbe, jelképesen persze, mert ki garantálja a szelet, külföldön van rá példa, ennek ellenére merész ötlet, persze, lásd, hazai viszonyok…

A hölgy türelmesen végighallgatta. Lila blúzát ízléses csonttű fogta a nyaknál szorosra. Fekete alapon sárgult női profil, kidomborodva. Ezen babráltak az ujjak. Amikor Lázár egy szuszra befejezte, a hölgy bólintott. Szolgálatkész, tompított mosollyal. Megkérdezte Lázárt, hány esztendős és egészséges-e? A választ kedvezőnek találta. Lázárt, félszegségével és gyermekes izgalmával, a fölvilágosításra méltónak ítélte.

– Remélhet – mondta. – A hazai viszonyok sokkal fejlettebbek, mint a közvélemény hiszi. A kívánalmak differenciálódnak. Szolgáltatásunk igyekszik rugalmasan követni. Ha nem olyan sürgős, és miért lenne sürgős, uram, ön még megéri… illetve alkalmazhatják esetében. Jókor jött. Megnyugtatásul tudatok önnel valamit. Meghívó, zártkörű, nem titok, de nem is kell egyelőre nagydobra verni. Elviheti… S ha egy év múlva érdeklődik, talán még konkrétabbat mondhatok… kísérleti stádium, de ha van rá igény, s ön győzött meg éppen, ráállunk szériában…

A hölgy átnyújtotta az elegáns, kétrét hajtott papírost. Lázár kezet csókolt, tapintatosan, mintha kondoleálna. A következő ügyfél sürgetően belehorkantott a zsebkendőjébe.

Lázár kiiszkolt, keresett a parkban egy magányos padot. Hát valóra válhat? Léteznek ilyen szakrális csodák, szabadon?

A meghívót szétnyitotta, térdére fektette. A szemüveg lencséje a homályos betűket élesre ugrasztotta, a szöveg belecsapott az arcába.

 

Temetkezésszakmai bemutató

alatta zárójelben:

(hamvak szétszórása)

Rendező szervek:

A gyülekezés helye: Díszravatalozó. Időpontja: 10.30 órakor. Ez év november 4-én.

Program mellékelve. A részletezett témák fontossága miatt a részvételre feltétlenül számítanak. Az üdvözlet elvtársi. Az aláírás hármas.

 

PROGRAM

 

Fakultatív Program: Kellékbemutató, új típusú urnák. Végül a gazdasági és politikai vezetés a résztvevőket a KISZ-klubban egy frissítőre szívesen látja.

 

Lázár üldögélt. Neoncsöves este lett. A közvilágítás – a nappal fényénél erősebben – megvilágította a sétaút törmelékköveit. Célpont az egyén. Tolvajok járnak, vissza nem rettenti őket semmi. Jobb az odúban – félni kell.

A közmondás – a két szigorú tagmondat: Ember tervez, Isten végez – racionálisan bővíthető. Nem magasztos a közbeiktatás. Triviális, kivédhetetlen.

Nincs tiltás, csak kisajátítás. Tervez – tervezget az ember.