Tárgynovella

Körülvesznek, segítenek, elfednek néha. Tárgyaim túlélnek engem. Végiggondolni létezésüket – a formálódás első moccanásától a bevégzett megsemmisülésig – inkább csak kísérlet, a kapkodó elme önhittsége. Nem ismerem őket; zárkózottak. S most joggal haragszanak, hogy lényegüket ismét a magam szűkös szubjektivitásához mérem. Már a választás is önkényesség. Leleplezi a gazdát. Sunt lacrimae rerum –

drága Babits. Van a tárgyaknak könnyük.

 

…én, szobáknak baglya, nézem őket, örülve, hogy van, aki sír velem.

 

Egy kép, a dolgozószobám jobb sarkában.

Ha lehajtom a fejem az íróasztal csücskére, a fény alulról éri. Tisztán kirajzolódik így a szenvedés; egyébként csillog a vászon, a sugárzást elfedi az anyag durva szövése. A boldogtalan őrült s őrültségében családgyilkos Czigány Dezső képe. Gyöngyház-derengésű udvar, a nap már nincs jelen, széles, szürke árnyék kúszik fenyegetően, egyre följebb. Az asszony felé kúszik, aki háttal áll, nincs arca, talán nem is asszony, fekete báb az iszonyat közepén. Két éles vonás már v betűbe fogta, nem mozdulhat többé. Mellette lecsupaszított asztal, üres pad, hideg mértani rend. A fán nincs egyetlen levél. Két bokor – késő őszi, riasztó sárga folt – éppen kidőlés előtt, merev, ferde síkban. Áthatolhatatlan hurkák az égen. Oldalvást magas fal, ablak nélkül. Valahol a távolban ház, az élet nyomai, elmosódó kerekség. Az alak arra fordul, kocsi – de a kerítés! a kerítés a tekintetnél magasabb. Csak a deszkára zuhan a pillantás, mindig a deszkára, s onnan pattan vissza.

Sohasem láttam ennél keserűbbet. Ilyen mozdíthatatlan belenyugvást az oldhatatlan magányba. Mélységes szánalmat érzek, a halott Czigány Dezsőt sajnálom. Kutatom idevezető útja fázisait – a részletek ismerősek, de a kép, naponta ismétlődő látványával, óv attól, hogy a végeredmény így összegeződjék. Mert csüggesztő szomorúsága mögött ott húzódik a vállalás, a helyettünk való vállalás áldozata, a zsákutca felmutatása, hiábavalósága a nullával végződő egyenleteknek. Már-már értem a Czigány-lélek katasztrofális robbanását, az őrület védekezését, a szörnyű lépést egy fekete-piros, negatív mezőben. Kárhozott szellem üzen tárgyba rögzülve: mert könyörületet ő maga is úgy nyerhet csak, ha visszahull rá az irgalom, s a sugalmazott tanulság beérik.

Épp csak könyökre támaszkodom, merevülő nyakamon fordítok egy kicsit. A sarokban, lapos, nehéz bútordarab tetején Kovács Margit Koldusasszony-a indul a barna politúron, hívja egy cserép dús páfrány.

Eleinte ide-oda helyezgettem, mindig bujkált bennem egy kis zavar, valami furcsa féltés: leesik, innen is, onnan is leesik, mindenütt veszély. De hát miért, miért? Erős a fa, megtartja, fuvallat le nem dönti, mozdulat elkerüli. Hogyan is eshetne le?

Aztán megértettem. Ez a koldusasszony vándorol, megy, álló nap és álló éjjel; a térdében lapul a mozgás kényszere, társat talált fehér botjában. Méltóságos kézfeje kiválik a test nehéz tömbjéből, támasztja a roskadó lábat. Nyaka alázatosan meghajlik, egyedül van ő is. De megengedi, hogy arcába tekintsünk. A botja azt hirdeti; vak vagyok, a szeme pedig: mégis látok. Belső tájakat néz. Hite van, biztat. Azt mondja: menjünk tovább. Egyszer talán elérjük azt a hívogató zöldet.

Ó, remény. Enyhülök. Jólesik az iráni fajanszlap naiv harmóniája. Lehetséges ez is. Biztosan lehetséges.

Egy rózsaszínű és egy világoskék kecske táncol a behatárolt ellipszisben, összetámasztott patával. Magabiztosak, vidámak. Tüskés aprószörnyek, ravasz hüllőfélék, tűzokádó sárkányok között táncolnak, nyitott szemmel, egy icipicit hátrapillantva, egy icipici félelemmel. Olyan szépen öszekapaszkodtak; hiszik, hogy sérhetetlenek.

Bár a rózsaszínű kecskének már belyukadt a horpasza. Ráteszem az ujjam a mélyedésre. Ez csak véletlen. Anyaghiba.

De azért kiszáradt a szám. Innék valamit.

A gyerekkori csészémből iszom. Kétoldalt ezen is horpadás, ezúttal szándékos: díszítőelem. Ez a csésze utolsó darabja egy valamikori hatalmas készletnek, ami már negyven éve is csonka volt. Az anyám még tíz-tizenkét darabját dédelgette, mesélte, volt hozzá egy levesestál, de a mélytányérokat már ő sem látta. Csak a cukortartó aljára festett számból: 5l, sejthettük, milyen sok minden tartozhatott hozzá. A maradékot még a pincébe is lecipeltük, mégis eltörött, lassanként, következetesen. A teáskannát én ejtettem le, csak a teteje maradt ép, a hosszú, aranyozott lánccal. Akkor engem nagyon megvertek: meggyűlöltem érte az összes porcelánt, ezt a tizennyolcas számú csészét is, hervadó mákvirágaival, áttetsző csontsárgaságával. Később, sokkal később lopakodtam vissza érte, akkor már magában élt, vitrinben, lakat alatt. Már majdnem halott volt, úgy kellett a tenyeremmel átmelegíteni.

Kérem a lányomat: vigyázzon rá, érték. Nevet rám, nem hiszi. Neki – így kiszakítva – csak az, ami. De én megforgatom a tányérkáján, s kavarog minden. Jön, amit sose ismerhettem, az is. Éppen a sóvár hiánnyal jelez az eltávozott tökéletesség – a sose látott, legendákba költözött, ki nem csorbult Egész.

Mert a tárgyak hűségesek. Egy rézkilincs kutyafejjel. Ezüstpapírból golyó. Üvegcsillár, rajta kilenc kificamodott üveggyertya. Ágy, faragott virággal. Cérnakesztyű. Repedezett parafacipő. Az első szerelem gyűrűje. Hol vannak? Hol a lencse, amelyik rögzítheti őket? Rohadnak, porladnak, elégtek. Vagy csak új alakban álcázzák magukat.

De ha idézem őket: megjelennek, a gondolat kényszerére fölveszik régi formájukat. Csalódást nem okoznak. Nincsenek többé – ebben van biztonságuk. Hűségük a soha vissza nem térés ingathatatlan hűsége.

A nap felé tartom, átnézek a csészealjon, majd a kezemet emelem mellé. Átszalad az éles fény, mindkettőn átszalad.

Tetszik, de ijeszt ez a törékenység. Sietni kell. Mérni, ítélni, rögzíteni, amíg lehet. Keményebb anyag segítsen, egyszerűbb, józanabb.

Hozom már alázatosan

praktikus tárgyaim,

ezek között is elsőnek az Áloműzőt, a Világbahelyezőt, a reggeli barátot: kávésedény, bronzból. A kábult tompaságból erős, vidám teste előcsillan.

Négyszeres adagot őriz, bármikor melegíthető. Program ez is a csüggedésben: a kortyolás vigasztaló mechanizmusa. A koffein illúziója, mankó az elapadó gondolatnak. S közben a szüntelen csillogás-villogás: az egészséges, hasznos tárgyak jogos önbizalma. Egy kicsit megtartó, egy kicsit példa. Minden porcikája célszerű, nincs szöglete, nincsen horpadása. Felületes díszítését türelmesen viseli: ha állat volna, régen levedlette volna. Tudja, hogy rászorulok; néha gonoszkodik, leborul, megéget. Vagy talán fordítva, én állok bosszút: leborítom, túlhevítem ingerültségemben olykor. Igazán nem érdemli.

Kávégőzben könnyebb a munka. A tollam nem érti, akad a papíron. Régi toll, ócska toll. Mint egy használt töltényhüvely. Szürke, a tollhegy alig látszik. Ragaszkodom hozzá, bármilyen kopott, maszatos.

Sokat tud ez a toll; mindazt tudja, amit megírni végül mégse sikerült. Talán ezért undorodik már a tintától, hiába pumpálom, az üvegbe gyömöszölve, hörög, szörcsög, a tintát visszahányja. Erőszakos vagyok, használom azért is, mártogatva.

De a fiókban várakozik az új golyóstoll, a cserélhető betét. Készülődik a dolgavégzett eszköz szükségszerű cserbenhagyása.

Bizony, megnyomorítottam. Diadalmas perceimben túl hevesen csavartam rá a kupakot – persze kudarcaimban még dühösebben. Úgy kellett többször szétfeszíteni, ollóval-késsel. A dereka csupa seb, vág a kupak acélpereme, már sérti, vérzi a bőrt; itt az ideje, itt az ideje…

Halogatom mégis. Mintha magamnak kérnék, amikor neki adok kegyelmet.

Minden gyávaság talán: ahogy üres óráinkban ápoljuk, rendezzük tárgyainkat. Fényesítünk, tisztítunk, hosszabbítjuk az életüket – s vele mentjük a miénket.

Kulcsok forognak, vázák ragyognak, lámpák világítanak, könyvek vigasza száll – kicsi üvegben illat, bizsergés a hajkefében, jó ízek a kanálban, a gyapjúból kél eleven szikra.

Van a tárgyakban jóság.

A nyugalom bölcsessége – ha émelyít már a napnak nyüzsgése. A kávéfőző elhomályosul, a toll inkább szégyelli magát. A kép a falon – a közvetítő látvány – visszalép az éjszakába. Az a szobor megpihen az agyagban reggelig.

A végtagok még mozognak a sötétben, vibrálnak a kínzott idegek, forog a fej, fekszik a gyermeki, odahagyott tárgy az idegenségben. S akkor – egy fulladásos, kapkodó mozdulattal – begyűrődik a fej alá a párna. Az a kisebb. A nélkülözhető, s ezért a legfontosabb.

Az Álombaküldő, az Áthelyező éji követ.

Alig befolyásolja a huzat minősége: évek óta azonos a tollcsomók tapadása. Egy egészen kicsiny mocorgás, megszokott rándulás a nyakizomban, s a fej rátalál az ismerős horpadásra. Otthonos törés a semleges puhaságban.

Arra gondolok, ameddig az ember fölismeri saját, rászabott hiányát, ameddig összefér vele és úgy-ahogy kitölti: nincs baj. Addig csak elalszunk valahogy; föl is ébredünk, ha kell, s amit tudunk, tesszük.

Nem lehetünk tárgyainknál alábbvalóbbak.