Soror DolorosaA kórház új igazgató főorvosa sokkal fiatalabb, sokkal magabiztosabb volt minden elődjénél. Nem is hivatkozott udvariasan az elődök érdemeire, s forradalmi törekvéseit egy percig sem titkolta. – A betegellátás számtalan fogyatékossága javarészt abból fakad, hogy a kórházat mint intézményt hajlamosak vagyunk titokzatosságba burkolni; mintegy misztifikálni a mechanizmusát – mondta az első munkaértekezleten. – Nem tudom, világosan értenek-e? A kollégák (vagy ügyelet előtt, vagy után) egyáltalán nem értették ugyan, mire akar ez az inkább magasugrónak látszó doktor Dévaj Farkas Fülöp kilyukadni, de túlságosan meghajszoltak voltak ahhoz, hogy érdeklődjenek. Inkább bólogattak. A nővérek és a segédszemélyzet bizalmatlanul hallgatta. A végén úgyis rajtuk csattan az ostor, elég, ha majd akkor odafigyelnek. A főnővér már szövögette magában a választ, melyben optimálisan áthidalja az orvosi kar és az egészségügyi középkáderek közötti szakadékot. Három műszak, minimális fizetség és ehhez képest mily áldozatosság…! Ki tudja ezt jobban, mint éppen az orvosi gyógyító gárda, amely szintén szüntelen terhelésben, napról napra birkózik az egyre növekvő feladatokkal… Az ilyen „egyrészt-másrészt” fogalmazás mindig hatásos. Több embert úgysem ad senki. De ha kibeszélik magukat, ideig-óráig megkönnyebbülnek. Olyan ez a sok duma, mint a vesés betegeknek a hetenkénti vérátmosás, az új vese átültetése helyett. A főnővért Susikának hívták, egyébként szigorú orvosözvegy volt, a Susika a Zsuzsikából ragadt rá, még a háború alatti években szólongatta így egy gégesérült katona, aki a zs-t már nem tudta kiejteni. (Az talán csak pletyka, hogy ezt a katonát az őrületig szerette. Mindenesetre a fiú halála után változott ilyen katonássá tartása, lépése, lelke. „Susika őrmester” ekkor született.) Doktor Dévaj szabad idejében dzsúdózott. Úgy vélte, ura a testének. Most mégis indokolatlanul porolgatta tenyerével sűrű, tüskésre nyírt haját – mintha idegen sapkát tisztítana. Ezek itt túlságosan csöndesek! Egyszerűbbre fordítva a szót: a kórház csaknem ugyanolyan munkahely, mint bármelyik javító-szerelő vállalat. A munkafázisok is ugyanazok: a hiba diagnosztizálása, a készülék alapos ismeretében persze, személyre szignálás, aztán gondos javítás, ellenőrzés; a kész darab kibocsátása végül. Dolgozni csak hisztéria nélkül lehet. S a Gelkánál is, ugye, mennyi reménytelen eset. Hány ócska, javíthatatlan masina, amelyre csak költ a tulajdonos, de már hiába… Végre odafigyeltek. A túlnyálazott szakmákban a cinizmus mindig üdítő. – …Tehát: a nyugalmas munkakörülményeket kell elsősorban megteremteni. A folyamatok természetességét mintegy tudatosítani. Hogy a rászoruló beteg ne érezzen helyzetében semmi rendkívülit. Vizsgálat, lelelek, a szükséges beavatkozás: történjen mindez magától értetődően. Még a végső aktus is. Én mindenféle pániknak ellensége vagyok! – fejezte be Dévaj. Mellkasát kidüllesztette, majd egy-két gyors hasi légzést végzett. „Ez nem irónia. Ez komolyan gondolja – rémült meg Susika –, ez egy egészséges, erős barom.” Piszterer Ödön, a legrégibb, már-már állandónak számító segédápoló (négy évet bírt ki a kórháznál egyhuzamban) egyúttal a legmegbízhatóbb értesülések forrása is volt. Ő mesélte, doktor Dévaj eddig a Köjálnál töltött be magas hivatali tisztséget. De még ott is túl precíznek találtatott; állítólag reggelente megfordította a titkárnője kézfejét, és felülvizsgálta, nincsen-e piszok a hosszú, padlizsánszínre festett körmök alatt. Minden, a munkatevékenységgel elkerülhetetlenül együtt járó rendetlenség, folt, nedv, maszat fölingerelte: a hús miért ereszt levet, a kazánban hogyan rakódhat le korom, hogy kerül szüléskor véres váladék köpenyre, padlóra… Szóval az abszolút higiénia megszállottja volt. Két diplomája és az oly jelentős „szülői érdem” nélkül bizonyára az elmebelileg érintettek népes csoportját szaporította volna, így azonban sajátos szemléletét inkább az erény túlbuzgóságának tekintették. Szerencsés korlátoltsága is megóvta: az abszolútumot kizárólag a tárgyi világban kereste, makacsságát, kutató szenvedélyét a másokat valódi tébolyba hajtó abszolút igazság vágya hidegen hagyta. Piszterer nem pletykált, a történetet adomává kerekítette, s Dévaj jellemrajzát rosszindulat nélkül, puszta használati utasításként adta tovább. Neki nem volt féltenivalója. Súlyos, tehetetlen testeket emelgetni, műtőkocsiról le-föl, vagy tolókában gurítani a betegeket a különféle szakvizsgálatokra: ki áhítaná el ezt a tisztséget? A pléhtepsit, a tetemek szállítását, az ágytól a boncteremig. Aztán vissza a teknőbe az egészet, még mindig név szerint, cédulázva, hogy a temetkezési vállalat el ne cserélje. Ravasz üzletet kötött: elvégezte az „alja munkát”, bagóért – és cserébe a teljes gondolat- és szólásszabadságot élvezhette. Ahogy így körbetekintett a teremben, a lapító és kétségbeesett fejek közt, határozottan érezte megint, milyen előnyös ez a csere. – Nos…? Mi az elképzelésük a kollégáknak? Mert az elmélet gyakorlat nélkül, hogy úgy mondjam, kollektív összefogás nélkül, önmagában elhal. Természetesen vannak a tarsolyomban tervek bizonyos adminisztratív intézkedésekről. – Doktor Dévaj elbűvölően, biztatóan mosolygott, mint anya a gyermekére, amikor várja, csurrantson végre a kisedénybe. Az orvosok ki-be gombolgatták köpenyüket. A nők a férfiakra, a férfiak a fiatal alorvosokra tekintettek – és fordítva. Hátha fölvállalja valamelyik nem, valamelyik generáció a csörgősipkát. De különösen nehéz hét után voltak, baleseti ügyelettel. Minden pótágy megtelt, még a különszobába is beerőszakoltak egy újabb fekhelyet. Ontotta a város a „selejtet” – ahogy ez a derék Dévaj épp az imént a menthetetleneket becézte. Kinek van kedve, pofája rojtosra tépni a száját ilyen zavaros teóriában, amely szerzőjének gonoszságát vagy csak naiv tudatlanságát tükrözi. – Arra kell következtetnem, a demokratikus légkörről leszoktatták önöket az előzmények… – mondta keményebben doktor Dévaj. Energikus lábfejkörzései az asztal alatt apró rúgásokhoz hasonlítottak. „Ezt aztán nem – gondolta Susika. – Az öreg kényelmes volt, és hanyagolta az igazgatói munkát. Csak operálni szeretett, valaha, amíg a keze nem remegett. Mostanában már csak üldögélt, s a halottak életkorát böngészte a zárójelentéseken. De még ezt a csöndet is az ő nyakába varrni…!” Megpróbálkozott az ide illő diplomáciával. Zavaros tervek: zavaros kiegészítés. Attól talán megnyugszik Dévaj Fülöpke, s mehet mindeki a dolgára… – Kellő odaadással hallgattuk az igazgató főorvos úr koncepcióját, ami így, első hallásra, természetesen teljes mértékben még nem befogadható, ez azonban az újszerűség sajátja. Meggyőződésem, hogy a fegyelmezett munka meghozza gyümölcsét, az összehangoltság, a munkabeosztások precizitása, minden bizonnyal. És itt a közösség, dicsekvés nélkül, jó, nem farkasszellem, vállat vállnak vetve gyürkőzünk neki a szaporodó feladatoknak. Fegyelem, tisztaság, nyugalom, a mi hivatásunkban kulcsszavak. A probléma azonban, amit át kell hidalni, rendkívül bonyolult, a frappáns hasonlat a javítóműhellyel megragadó és részleteiben megszívlelendő, de bizonyos jellegzetes sajátosságok, helyi sajátosságok, hogy politikusan fejezzem ki magam, bonyolítják a helyzetet… – Susika kifulladt. Doktor Dévaj szomorúan, csalódottan pillantott a főnővér hajára, az izgalomtól elszabadult ősz hajtincsre. Susika gyorsan visszagyömöszölte a hullámcsat alá. – Semmi ködösítés – Dévaj sóhajtott, és egy egészen aprót az asztalra ütött. – A világos beszéd híve áll önök előtt. Győzzék le gátlásaikat, a múlt el van temetve… Piszterer előbbre tolta a lábát, de nem emelkedett fel. – A főorvos úr volt már súlyos beteg? – kérdezte. Dévaj meghökkent. A vezetés módszerei közül a bratyizás mint első számú veszedelem törlendő. – Ez nem tartozik ide, kérem. – De azért tessék rá felelni – mondta szelíden Piszterer, s a talpát még előbbre csúsztatta. – Felelni éppen felelhetek – Dévaj taktikát változtatott. – Én minden hajnalban kocogok. Az én koromban súlyos betegség abnormis állapot. Vastüdő, vasszív… – Vasszív – Piszterer elmosolyodott. – Akkor csak annyi a megjegyzésem, ezek itt – a fejével hanyagul kifelé intett – nem gépek. Lelkük van. Akármilyen kényelmetlen. Ezért nem stimmel az analógia. Ha a szót ide jól használom… – Maga segédápoló, ugye? – Dévaj kereste a diplomások tekintetét, egy brancsbéli, cinkos kacsintásra. – Hogy is hívják? – Piszterer Ödön vagyok – most felállt, mintha társaságban lenne, parányit meghajolt, úgy ereszkedett vissza. Szőrös volt a képe, s a szája szélén egy gusztustalan, fertőzött sebecske. – Kedves jó Piszterer bácsi – Dévaj széttárta a karját, méz olvadt a hangjában –, maga itt egy házi bútor… magának itt sok minden meg van engedve… Ó, én a legapróbb stiklikről is értesülök… Maga és a lélek! – kuncogott. – No, erről majd négyszemközt. De fordítsuk komolyra a szót: nem a lélek, hanem tudományosan megközelítve, a tudat higiéniája… ez az, amit biztosítanunk kell, minden körülmények között. Ez az egyik sarkalatos pontja a munka hatékonyságának… – Kérem – mondta az intézmény párttitkára, Karádi, osztályos orvos az orr-fül-gégén. – Kérlek, erről tájékoztathatlak: nálunk rendkívül aktívak az emberek. Kapásból föl tudok sorolni tízet, aki mellékesen végzi a marxista–leninista egyetemet is. Kórházi viszonylatban ez szép arány… Piszterer kurtán fölkacagott. – Ez nem vicc – szólt rá doktor Dévaj. – Nem mindenki elégszik meg az eredeti primitív szintjével, drága jó Piszterer… Piszterer még egyet kacagott. Maga Karádi doktor is elnevette magát, s utána még néhányan. Dévaj egy kicsit megzavarodott, nem tudta, ellene vagy mellette nevetnek. Megkerülte a döntést. – …amit Karádi kolléga tényként sorakoztat föl dolgozóink szellemi önképzéséről, az örvendetes. És igen fontos. De most ne erre az oldalra fordítsuk tekintetünket. Hanem a kórtermekben folyó tudati munkára. Mindannyiunk előtt ismeretes, mennyire zavaróak az exitusokat megelőző bonyodalmak. Bedeszkázás, elválasztó lepedő: megannyi rossz hatás a fölbomló pszichikumra. A szobatársak természetes életrendjét is zavarja. S akkor még a hangnyilvánítás! Az önkívület előtti tiltakozás, az a fékevesztett halálfélelem, ami meglepő módon néha még a gyógyítható, de kellemetlen eseteknél is fellép… Operáció előtt, operáció után. Mennyi fegyelmezetlenség, szorongásból származó csöngőnyomogatás… – Azt nyomhatják. A csöngők nem szólnak – mondta a frissen végzett alorvosnő, azután Susika pillantására megrettent –, de nem is bírná erővel a szüntelen futkosást ez a maroknyi ápolószemélyzet… – Igen, igen – kapta el Dévaj a mondat végét –, most tapintottunk a probléma élére. Önök azt feltételezték: én hanyagolom azt a szempontot, hogy emberekkel dolgozunk, hát nem. Erre akartam kilyukadni, illetve rávezetni a kollektívát, hogy közössen lássuk be: bizonyos tudati folyamatok, természetes biológiai tények zökkenőmentes ellátására nincsen megfelelő, erre specializált apparátusunk… Susika rekedten közbekiáltott: – Igazgató főorvos úr, mi a személyünkben mindent, de mindent, ami a szakszerű kezelést illeti… Dévaj doktor összeillesztette ujjai hegyét, így lett a mozdulat a könyörgés paródiája. – Ne telepedjen közénk félreértés… világosan beszélek. Új státust kell létesíteni. Az egészségügyben egyedülálló, kísérleti jelleggel. Mert ami nem a maguk reszortja, az nem a maguké. A betegek fizikai ellátása, mégpedig a technika jelenlegi legtökéletesebb fokán, ez a maximum, amire orvos, ápoló egyaránt képes. De duruzsolásra nem futja. – Arra bizony nem – lelkesedett hirtelen Susika –, mi is emberek vagyunk, az energiánk véges. De az ellátásban nem lehet a legkisebb hiba sem! Susika valóban katonás rendet tartott. Egy perccel se maradhatott tovább az ágynál az infúziós készülék, egy perccel se tovább a tű a beteg karjában. A mosdatás itt mosdatás: nem pusztán a kéz és arc érintése vízbe mártott törülközővel. A hashajtó jól adagolt: nem szakadnak ki tőle a belek. Az orvosság sose kerül szemétbe, a nővér ott áll, amíg le nem nyelik. A csendes pihenő itt csendes pihenő, a diéta diéta. Különben is: szakszerűség és részvét mintha kizárná egymást. Nem véletlen, hogy Hentesnek becézik az intézet legkiválóbb, legbiztosabb kezű sebészét. Az orvosok is mozgolódtak, új keletű érdeklődéssel. Hiszen mindegyiküknek kialakult a maga sztereotip szövege, kérdésre és nyugtató válaszra, kinek-kinek alkata szerint. A szöveg néha akkor is vigasztal, amikor már rég nincs alatta érzelem, csak fáradtság és kötelesség – de az aggályosan kíváncsi alanyok egyre szaporodnak. A nagy, közösségi lázat hirdetik – mégis, ha megbetegszik, mindenki egyre egyénibb bánásmódot akar, s amit sose kutatott egészségesen, hogy miféle csoda ez a szervezet, és miféle sorsra szánták ezt a csodát, azt betegségében akarja a legnagyobb részletességgel kinyomozni. Ki bírja ezt szusszal? – Új státus? Új munkaerő? – kérdezte Karádi. – Szóval nem társadalmi megbízatásban, mert az csak ellenőriz és jegyzetel… – Többre az adminisztrációnak sincs kapacitása – jelentette ki a melírozott hajú gondnoknő –, bár mi nem vagyunk érdekesek, sajnos, semmilyen fórumon… De igaza van Dévaj elvtársnak: ez is üzem, itt is anyaggazdálkodás folyik, pénzügyi keret. Nem panaszkodom, de a doktor urak némelyikének fogalma sincs, amikor ezt azt reklamál, követel. Tisztelet a kivételnek… – s Karádira nézett. – Kartársak – Dévaj ruganyosan felugrott –, még mielőtt a szó mellékvágányra terelődne… főállásban szerződtetünk egy képzett, gyakorlott pszichológust, név szerint Dopper Dórát. A lelki segélyszolgálat legeredményesebb munkatársa. Ő majd megtisztítja, hogy úgy mondjam, a lelki terepet, a kedvező munkavégzéshez. Nem volt könnyű, de személyemre való tekintettel megszavazták az illetékesek a bizalmat. A legveszélyesebb pontokra ezt a kartársnőt, Dopper Dóra kartársnőt, rugalmasan bevetjük. Ha örömmel üdvözlik az újítást, ne röstelljék kézfeltartással jelezni… Mindenki emelintett a kezén. Egy kicsit tekervényes a fickó, de az ötlet nem rossz. Minden ötlet jó, ami többfelé osztja a munkát. Csak Piszterer tartózkodott. Mielőtt szétszéledtek, doktor Dévaj még utánaszólt: – A mi Piszterer bácsink is kénytelen lesz a jövőben közismert társalgási modorán, úgy mondjam, morálján változtatni… Ha egy tanfolyam gondolatán eltűnődne, nem ártana… Piszterer most hosszasabb nevetésbe fogott – még a folyosón is nevetett. – Te – fordult Dévaj a diszkrét érintéssel visszatartott Karádihoz. – Te, kérlek szépen, ez egy ennyire képzetlen, ostoba figura? Kell ez nekünk? Miket művel, miket beszél… minősíthetetlen, nemcsak a feletteseivel, de a betegekkel szemben tanúsított bánásmódja is. Az a típusú született lumpen, akiből egyetlen rendszer sem csinál embert, már megbocsáss… – Azért nem ilyen egyszerű a képlet – mosolygott Karádi. Megszokta az öreg mellett a békességet; ez az alak pedig tagadhatatlanul izgága. Élvezte tehát a közlendőjét. – De előbb tisztázzuk: melyik keresztnevedet használod? Hogyan szólítsalak? – Melyik személynevem…? Hát a Farkas apám kívánsága volt… még az ántivilágban… kifejezte a szembenállást, érted, ugye… – motyogta doktor Dévaj elgyámoltalanodva –, inkább a Fülöp… ha éppen nem hivatalos kötelékben értekezünk. – Szóval Fülöp… láttad-e már ennek a Piszterernek a személyi lapját? Fogóddz meg: jogi doktor. Ügyvédként praktizált 1952-ig. – Kicsoda?! Ez…? Ez a madárijesztő? – Ez bizony. Védőügyvéd volt. Állítólag nem is gyenge képességű. – Kirúgták, és elfelejtették rehabilitálni? – Én is ezt kérdeztem, de csak röhög és legyint. Azt mondja, fogjuk az italra. – Szóval részeges is! – Nem iszik egy kortyot sem. Legalábbis amióta az eredeti szakmáját nem gyakorolja, vagy nem gyakorolhatja, végül is az Isten se ismeri ki magát az ügyében. De minek faggassuk: ronda szájú, durva, látványnak sem kellemes, viszont mindig mindent maradéktalanul elvégez. Majd rá fogsz jönni: a többi három hónap után lelép vagy folyton a mellékest lesi, a hátad mögött áskálódik és mártírt játszik… – De az egészségügynek… ilyen reklám! Karádi vállat vont. Az órájára pillantott. – Ne haragudj… nagyvizit. Mellékesen orvos is vagyok. És hozd csak azt a pszichológushölgyet. Ráuszítjuk Pisztererre. Piszterer már a harmadik emeleten járt. Fütyörészett. – Leszek a cselédje… fölmosom az előszobát… fölviszem a kék egekbe, s fejre ejtem magát… – dalolta be az ajtókon. – Kislányok, megyünk a bálba, a hintó előállt… Három tolószéket szerelt össze, deszkalapra, egy fogantyúval; saját újítása volt. Úgy ültek benne egymás mellett a betegek, mintha csak szánkózni mennének vagy sétakocsikázni éppen. – Dömi bácsi, szép kis hintó, hol a ló? – kérdezte egy csontig száradt asszony; fölkelni se tudott, kapaszkodott Piszterer nyakába. – A ló én vagyok, édesanyám, hogy magukat cipelem – mondta Piszterer, és óvatosan a székbe csúsztatta a testet –, és legközelebb nem ám a hajamba csimpaszkodni, azt csak simogatni szabad! – Maga olyan faragatlan – mondta bátortalanul a hármas szoba gyanúsan kövér, gyanúsan piros betege, miközben szédelegve megcélozta az ülőkét. – Még kiabál is… nem sajnálja ezeket a szerencsétleneket? – Totty bele… így. Mit sajnáljak, kit sajnáljak, galambom? Majd kicsattan a képe, esküszöm, én betegebb vagyok a derekammal. Hol itt a szerencsétlen? Viola néni, maga talán szerencsétlen? Mert kényeskedik, és nincs étvágya? – Hát persze… – mondta a csontasszony. – Talán tényleg csak múló étvágytalanság… – Maga meg – ordított Piszterer a harmadikra –, ha megint itatni akarja az egereket vizsgálat előtt, lemegy gyalog! Hogyan élvezzek, ha még azt a két szép szemét se látom? Ilyen szemekkel bőgni… A még fiatal asszonyka önkéntelenül eligazgatta remegő térdén a pongyola szárnyait. – Majd éppen magára várok – mondta fitymálva, de a sírást abbahagyta. Piszterer meglódította a kocsit. – Hoppá… mindenki beszállt, indulás. A nőkkel könnyebben boldogult. A férfiak néha föllázadtak. Különösen műtét előtt, amikor Piszterer megjelent a guruló hordkocsival, s ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Csak nem beszarni. Édes bátyám, csak nem beszarni. Katonakorodban körösztül-kasul tapostak. Most meg egy csinos nővérke ott is körülbabrál, leborotvál. – Tiltakozom – mondta egyszer egy brokátköpenyes, kölnivel megszórt középkorú úr. – Az emberi méltóság megsértése, amit itt maga nap mint nap véghezvisz, barátom! – Csak tiltakozzon – felelte Piszterer. – Diktálja jegyzőkönyvbe. Magát különben is kivizsgálják, és öt nap múlva vége… Az úr elsápadt; megmarkolta a brokátköpenyt. – Jézus – mondta hörögve. – Öt nap múlva hazamegy, úgy értem. Addig tessék kibírni… magához nem szólok úgyse. Maga nincs a gorombaságomra szorulva. Emberi méltóság; Piszterer ezt a kifejezést utálta legjobban. Amit Karádinak se részletezett: fölesküdött ügyvéd volt, éppen erre esküdött, az emberi méltóság védelmére. Csak olyan pöröket vállalt, ahol úgy érezte, védence ártatlan. 1942-ben kezdte a pályát, alig volt 45-ig nyert ügye. Aztán három év után, más előjellel, kezdődött újra. A koholt vádakra specializálta magát, s jóformán senkit sem tudott megvédeni. Nem dobták ki, sőt, inkább mulattak rajta, fölhasználták. Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy a törvényesség látszatának kelléke lett. Végül inni kezdett; sokat ivott, nagyon sokat, a tárgyalásokra az eszméletlenségig leitta magát. Beszédképességét elvesztette, alkalmatlannak nyilvánították, néhány elvonókúrába majdnem beledöglött, a felesége 1956-ban disszidált, vitte a gyereket is. Aztán váltott az idegrendszere, hirtelen egy kortyot sem ivott többé. De már későn. A borundor és a jogundor végérvényesen összekapcsolódott a szervezetében, hiába hívták, nem kívánt többé senkit és semmit képviselni. Ide-oda vetődött, amíg végre a kórházban megtelepedett. Megszerette ezt a munkát. Mintha a fordítottját művelné valami fájdalmasan elrontottnak. Nem kellett ékesszólóan igazat mondani és ártani vele, mégis. Itt minél nagyobbat hazudott, annál hasznosabbnak érezte magát. Persze, az odacsúsztatott pénzeket azért elfogadta. Nehogy gyanússá váljon a dolog. De csak a fölgyógyultaktól, keresőktől. – Maga rendes ember, Piszterer – mondta Halyó bácsi az ötösből. Halyó bácsi hosszú ideje halódott, kínnal-keservvel, mert sajnos, túl erős volt a szíve. Halyó bácsi is tudta ezt, szidta is a szívét; különben türelmesen várakozott. – Maga rendes ember, Piszterer – mondta két jaj között, gyöngéden. Piszterer ezért egy kicsit bosszús volt, senki se szereti, ha leleplezik. El is kerülte ezt a rendhagyó ágyat. – Dopper, Dopper Dóra… – dünnyögte, morogta. – Ez hiányzott ide! Egy tudományosan nyugtató, pusztuláskor is oktató, öntelt liba! Dopper Dóráról mindenki kialakította előzetes elképzeléseit. Karádi úgy tervezte, mindjárt bevonja az ideológiai képzésbe – tarthat a kartársnő egy előadás-sorozatot Az új típusú ember személyiségjegyei címmel. Susika és a nővérkék, legyőzve az ösztönös féltékenységet, maguk között azt latolgatták: vajon meddig terjed a fizikai jelenség, az abból származó zavar elhárításának kötelessége, és hol a határ, ahol már a feladatot Dopper Dórára lehet hárítani? – Nézzétek például – mondta Susika –, ha a műtét után harmadnap a páciensnek a szokott szélgörcse van, ordít és vizionál, az nem tartozik semmiféle pszichológusra. Óvatosan megtornáztatjuk… Az orvosok csak azt kötötték ki: Dopper Dóra nem állhat vizitkor, vizsgálatkor a hátuk mögött. Az határozottan idegesítené mindannyiukat. A munkaköröket el kell határolni. Ahol az orvosi segítség végződik: ott kezdődik Dopper Dóra munkája. A gondnoknő arra vigyázott, Dopper Dórának ne legyen a fizetése a gondnoki fizetésnél és a főápolónőénél magasabb. Legnagyobbat doktor Dévaj csalódott. Ő makkegészséget és már a megjelenésével is fegyelmet sugárzó, féken tartó energiát követelt attól a munkatárstól, akinek ezt a címet kreálta: „intézeti pszichológiai tanácsadó”. Dopper Dóra náthásan érkezett, de azt mondta, ez csak szénanátha, valami allergia, időnként elkapja, aztán elmúlik négy-öt nap alatt. Fogalma sincs, mire allergiás, talán magára az életre. Karádi elkomorodva mérte végig. Dopper Dóra negyvenkét éves volt, de ezen valóságos életkora mellett a látszólagos naponta többször is váltakozott. Néha kislánynak hatott, máskor öreg máminak. Pillanatokra megcsillant egykor vonzó nőiessége de a pillanatokat egy csömörlött agglegény semleges tekintete váltotta fel. Mintha egyszerre halt volna ki belőle, nagy küzdelemben, egy kurva és egy apáca. Két szeme a szokásosnál távolabb tapadt az arcába – úgy látszott, bizonytalanabbul szemléli a középet, s inkább a végletekre tekint. Dévaj kényszert érzett, hogy odalépjen, és a két szemet két oldalról, két ujjal közelebb nyomja egymáshoz. „Talán mégis inkább férfit kellett volna – gondolta –, de a női nemben lappangó anyai gyöngédség… mintegy előfeltétele… S annyira javasolták. Annyira.” Dopper Dóra megkapta a férfi és női belosztályt, az intenzív részleget, kísérletképpen. – Ami nem azt jelenti, hogy szükség esetén máshonnan elzárkózik – mondta Dévaj szigorúan –, csupán azt jelenti, itt alkalmazzuk az állandó ráhatást… máshol gyorssegély. Dopper Dóra azt felelte, az ő életerejét nem a sok, de eredményes munka, hanem a sok, de hiábavaló cselekvés morzsolja fel. És most reménykedik. Pisztererre is fölhívták a figyelmét. Piszterer készült a találkozásra; a cipőjét szándékosan aszimmetrikusan fűzte be, s a fehér sapkát agresszíven a homlokára csúsztatta. De Dopper Dóra csak azt kérdezte, mitől van a seb a száján, mert sajnos, ő is hajlamos a herpeszre, elég, ha egy poharat rosszul mosnak ki, s ráadásul néha elég egy rossz szó, s az ember ilyesféle herpeszt érez valahol belül is; nehezen szárad le, és sokáig nyoma marad. Piszterer egy kis csönd után – a páternoszterben álltak éppen – rákiáltott: – Mi a frásznak hagyta ott a lelki segélyszolgálatot? – Belebetegedtem – mondta Dóra mentegetőzve. – Telefonok egész nap. Női hang, férfihang, gyerekhang. Tudja, mindig úgy éreztem, le kéne csapni a kagylót, és rögtön odarohanni. De csak beszéltem. Ilyen-olyan sémát. Variáltam, erőlködtem. És sehonnan, soha visszajelzés. Volt az egészben valami erkölcstelen. – Elmosolyodott. – Már ott tartottam, hogy visszakérdezek: hát rajtam, ebben a helyzetben, tud-e kedves embertársam segíteni… A lift a földszintet közelítette, de Piszterer nem lépett ki, Dórát is megakasztotta. – És most mit képzel, hölgyem? Dopper Dóra elgondolkodva rázogatta a fejét. – Talán itt közelebb leszek. Talán itt megfoghatóbb. Talán a végső határhelyzetben… Az alagsorban zökkent, fordult velük a lift, újra fölfelé. – Ne szedjen annyi gyógyszert – mondta Piszterer, és kibocsátotta a földszinten. – Maga… maga Soror Dolorosa. Viccnek szánta, de valahogy elterjedt, ráragadt. Soror Dolorosa – Fájdalmas Nővér, így szólongatta hamarosan mindenki. Egy percig sem pihent. Hurcolta magával a feketéjét is, mindig más és más szobában felejtette a csészét. Nem kereste, hatásköre meddig terjed, ha úgy adódott beszéd közben, becsúsztatta a paplan alá az ágytálat. Sohasem hánytorgatta fel a külön szolgálatokat, ezért a nővérek hamar megbékéltek vele; óriási könnyebbség volt, különösen éjjel, amikor nem tudnak aludni a zaklatott lelkek, s csak, hogy teljen az idő, mindenfélét kiabálnak. Az orvosok annak örültek, Soror Dolorosa nem piszkálódó, nem akar beleszólni a szakmai dolgokba. Bár Susika őrmester volna ilyen szerény! Ellenőrizni tartalmi működését még Karádi sem tudta: Dopper Dóra inkább suttogott, az ágyak szélére húzódva, hogy mit mond, még Piszterer sem tudta kifigyelni. Dévaj az első hét végén megkérdezte: – Kedves kartársnő, a Piszterer-féle modorról mint pszichikai magatartásról mi a véleménye? – Védekezés – mondta Dóra. – A vad, nyegle szöveg. Egyébként minden eleven kapcsolat jobb a formális kapcsolatnál. Bármilyen szörnyűnek látszik. – Kétségtelen – dadogta doktor Dévaj, s fölhívta Dopper Dóra egykori munkaadóját: nincs tévedés? Az illelékes azt felelte, ma sem tud mást mondani, mint amit a lapjára írtak: az intézmény legáldozatosabb munkatársát adták át, aki ennek előtte a pályaválasztási tanácsnál is lelkiismeretesen működött. Az áldozatosságban, lelkiismeretességben nem is volt hiba. Csak éppen hamarosan kiderült: mégis szelektálni kell, mert Soror Dolorosa se bír két műszakot egyben, heti szabadnap nélkül. (A gondnoknő is aggályoskodott: ennyi túlórára nincs keret, ha pedig nem fizetik, hiába bizonygatja a kedves kolléganő, hogy nem fontos, rosszkedvében majd meggondolja magát, és följelenti a céget.) Kihez, kikhez menjen tehát ezután Soror Dolorosa – hogyan válasszon, ha – Karádi szavaival – egyszerre öt ágynál „lép fel az igény”? Az igazi baj ezzel a dilemmával kezdődött – és csak fokozódott a döntéssel. Dopper Dóra, kétségbeesett tűnődés után (kislány- és matrónaarcát szorgalmasan váltogatva), úgy határozott, mindig a haldokló a fontosabb. Így se maradt munka nélkül. Néha, ha tudta, hogy az exitus olyan éjszakára várható, amikor nem lesz éppen szolgálatban, még előre is dolgozott. Legtöbbször a családról, a tavaszról és a múlt sikereiről beszélgettek, amíg a morfin hatni kezdett. Mindenben igyekezett a kedvükre tenni. Az ötös szobában, ahol Halyó bácsi is várakozott, az ablak melletti ágyon fekvő beteg összekulcsolta a kezét, úgy könyörgött: – Kedves szép csillagom, tudom, hogy vége, csak egy tányér jó erős lecsót ennék még, csak legalább megkóstolnám… nincs nekem senkim… ez az utolsó kívánságom… Dopper Dóra másnap hozott neki saját főzésű lecsót, befőttesüvegben. A férfi nem vette el az üveget. Iszonyodva bámult az asszonyra. – Rohadtak… hát mégiscsak igaz… ó, ti rohadtak… Piszterernek kellett berohanni. Kilátásba helyezett a kedves betegnek egy pofont. Csak csináljon cirkuszt, ok nélkül! Majd megeszi ő azt a lecsót, kár is a gyomrába… A férfi hirtelen megnyugodott. Vágyakozva nézett a lecsó után, de Piszterer fityiszt mutatott, s nem adta vissza. – Maga mekkora marha – mondta a folyosón Dórának, inkább sajnálkozva, mint ítélkezve. Másnap aztán, amikor a „lecsókívánó” kiszenvedett már, mindenkit kímélet nélkül kizavart a szobából, a folyosó fordulóján túlra. Csak Halyó bácsival nem erőszakoskodott. Tudta, Halyó bácsi nála is erősebb. Becsempészte a vastartályt, belegyömöszölte és kicsempészte a holttestet. – Na – mondta Dórának, aki pokrócot vitt a kint toporgóknak –, visszaterelheti őket… de inkább dumáljanak még odakünn egy kicsit, amíg a nővér áthúzza az ágyat. Most ide egy könnyebb beteg kell. „Lélektanilag…” – tette hozzá gúnyosan. Dóra egy kicsit összezavarodott. Fokozatosan romlott körülötte a légkör. Pedig benne egyre több az együttérzés, szeretet. Ma már az is előfordult, hogy a női osztályon – ahol a hír jobban terjed – a csontasszony nem akart szóba állni vele. – Menjen innen – rikácsolta, s hessegető mozdulatot tett. – Nem hoz szerencsét… Piszterer bácsi, zavarja el! Soror Dolorosa – új nevén Halálangyal – egy hónap múlva már semmit sem értett. A kollégái becsülték, ha ki is figurázták néha. De a kórtermekben rettegtek tőle. Csak egy-két átfutó, hatnapos beteg hívta unalmában kártyázni, ha tudott volna kártyázni Soror Dolorosa. – Egy kis ravaszságot, hölgyem – mondta Piszterer dühösen –, előre megjósolhattam volna… Keverni kell, keverni. Ahova maga leül, tündérke, ezzel a lapos fenekével, ott többé fű nem terem… Észrevették, és félnek. Nem érti? Félnek a nyomorultak… – Én a teljes valómmal… szinte a fájdalmukba beleszállva… amit csak akartak… A tiszta, világos tudatosság… nyugovás, legalább az utolsó napokban… – Dopper Dóra sírt. Doktor Dévaj – mert eljutott hozzá ez a furcsa zűrzavar – praktikus tanácsot adott. Nem akarta még az ötlete kudarcát bevallani. – Kartársnő… a túl nagy hevület az oka. A mértéklelenség. Most szépen fékezünk. Ezentúl három percig, mindennap, mindenkit végigjár: s mindenkitől ugyanazt kérdezi, s nem felel semmi személyeset. Mechanikusan… átmenetileg minél mechanikusabban! – Egy-két nyakkörzést végzett. – A mechanizmus mindig megnyugtató! A mechanizmus valóban helyreállította a rendet. Kóválygott Soror Dolorosa; innen oda, egyre feleslegesebben. Egyre távolabb nézett a két szeme, a köpenyét egyre gondosabban vasalta. Emeltek a fizetésén, mert besegített osztani az ebédet. Piszterer már úgy megsajnálta, hogy hazudott neki: – Maga a pihenésben egészen kivirult… mint egy üde rózsa… Erre lett csak Soror Dolorosa igazán szomorú. – Jaj, Piszterer… Drága jó Piszterer. Legalább egyet találnék, egyetlenegyet, akinek kell a szavam, aki nem úgy megy át, hogy verik körülötte a bohóctányért… Piszterer legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ilyen baklövést! Hiszen nemcsak ő lát át Soror Dolorosán – Soror Dolorosa is átlát rajta! – Halyó bácsi, az ötösből – mondta csöndesen. – Az olyan. De aki olyan, az már nem szorul szavakra. Az ötösbe három új beteg is érkezett. Az ablak melletti üres ágyra egy fiatalember, kezdődő, idegi alapon működő fekéllyel; a gyógyult rutinműtétes helyére egy öreg-öreg vidéki bácsika, s beszorítottak még egy pótágyat valami háborgó, folyton visszatérő szövetkezeti igazgatónak. Amíg meg nem ürül a különszoba. A szövetkezeti igazgató – görcsszünetben – felháborodását mindenkinek tudomására hozta. – Ez kérem, szemenszedett igazságtalanság – mondta Dórának; izzadt, gesztikulált. – Nem dohányzom, nem iszom, az egész életem maga a mértékletesség. Az egész életem, már kora ifjúságomtól kezdve, az eszme, a rendszer szolgálata… és kemény gazdasági ponton ám, mindig felelős poszton ám!! Íme, mégis, már harmadszor hoz vissza a mentő, képtelenek tisztességesen meggyógyítani… Mások, kérem, lébecolnak, felelőtlenül, és semmi bajuk, vagy kilencvenévesen csak lógnak a társadalom nyakán… én meg egy év alatt harmadszor kerülök vissza, csupa nyiszálás a hasam… hát kérdem én, elvtársnő, de teljes őszinteséggel, miféle anarchia ez? Dóra nézte az öreg-öreg bácsi megvonagló arcát, ahogy a szövegostor az arcába csapott. Dühös lett. – Ja, kérem – mondta –, ezek itt más törvények. A fájdalom megszünteti a rangot. Az egészség nem kitüntetés, amit jutalomból a gomblyukba tűznek. Ez, kérem, itt, valami másfajta igazságosztás. Tessék tudomásul venni. És nem izgatni a többieket. – Micsoda hang ez?! – A férfi felült az ágyon, jobb lábát fenyegetően kidugta, mint aki máris készül intézkedni. – Vegye tudomásul, hogy én itt is Mester Árpád vagyok, és itt is jár nekem a megkülönböztetett tisztelet, az utolsó leheletemig… – Ha csak addig tart, mit ér vele? – kérdezte Dóra. Már elpárolgott az indulata, bánta is. Ellépett az ágytól, Mester Árpád még utánakiáltotta: – Pimasz! – Nem eszményítik a női nemet – mondta a fiatalember az ablak mellett; idegesen simogatta mellén a gyatra szőrszálakat. – Ezért ilyen a világ, asszonyom! Én minden nőhöz úgy közelítek, hogy látom benne az anyámat… megborzaszt a szentségtörés gondolata… Dóra megsimította a homlokát. „A kedves anyukádat kellett volna vízbe fojtani – gondolta –, mielőtt így beléd tolakodott, te szerencsétlen. Holnap úgyis fölvisznek az idegosztályra.” Szerette az anyákat okolni – saját végleges meddőségében ez vigasztalta néha. – Olyan nyugtalan vagyok – suttogta a bácsika; a fehér sörte benőtte pofacsontját, nem volt az már sem bajusz, sem szakáll, csak burjánzás, gazda nélküli tenyészet. – Olyan nyugtalan… – a feje szabályosan, mint a metronóm, billent jobbra-balra. – Majd meggyógyul, bácsika – hadarta Dóra. – Majd meggyógyul, táncol még… Gyakorolta az előírt mechanizmust; közben szégyenkezett. – Lelkem – szólt át Halyó bácsi, nem is volt már más, csak a két szeme az egész ember –, lelkem – szólt át csöndesen –, látja, ilyenkor kell megkülönböztetni… ha meg nem sértem. Nagy zajjal kicsapódott az ajtó. Jolika belökte a vödröt, a rongyot, a főlmosórudat. A szoba megtelt a hipó csípős szagával. Köhögtek. – Takarítani muszáj – kiáltotta Jolika. Mozdulatai túlméretezettek voltak, a víz fölöslegesen loccsant, a rongy fölöslegesen cuppant, a rúd kopogott, csattant a vödör alja. – Egy kicsit csöndesebben…! – Csöndesebben… na ne mondja! – Jolika csípőre vágta a kezét, terpesztett lábbal megállt Dóra előtt. – Járjak szárnyakon, mint a Halálangyal? Csak lenne jobb kedvem, tudnék mit felelni, de szólni sincs erőm, tudja meg, úgy ért az a csapás engem, és akkor még reggel bejönni takarítani… Csak egy csík látszott a szeme helyén, az arca a hosszú sírástól feldagadt. Csapkodott; a szennyes lé befröcskölte a lepedőket. „Jolika – gondolta Dóra –, ugyan miért jelent a becézés lekicsinylést egy bizonyos koron túl?” – Mi történt? – Minek panaszkodni? Nincs részvét senkiben. Valami tragédia történhetett. Jolika „kiegyensúlyozott” volt. Még a gyerekhalottakat sem siratta meg. Számára csupán több eltakarítandó mocskot jelentett minden komplikáltabb eset. – Ugyan, ugyan… könnyebb, ha kiadja. Jolika egy percre sem hagyta abba a munkát. Tornyos kontyán remegtek a hajháló apró gyöngyei. – Hazamegyek, kérem, ahogy szoktam, villamossal, mert azért, ha nem is volt az utolsó napokban olyan barátságos, erre ki gondolt… hát szólok neki, semmi, máskor már dörgöli az ajtót, most semmi, hát ott fekszik szegényem a rökaménál, odáig vánszorgott, ott keresett, a négy kis hideg lába kinyújtva… nem lehet azt a látványt lefesteni… Húzza be a talpát, nem látja, hogy maga alatt vagyok? – Mi…? Mi az? – dadogta Dóra értetlenül. – A macskája – mondta Halyó bácsi. – Meghalt a macskája. Tizennégy évig éltek együtt, ugye, tizennégy, ha jól emlékszem? – …nem is macska volt az. Az ember itt bent vesződik, aztán úgy találja. – Legyintett, megint belecsapta a rongyot a vödörbe, a rúddal megcélozta az ajtót. Úgy rohant ki rajta, mintha dárda volna a hóna alatt. – No – mondta Halyó bácsi Dórának –, kedves lelkem. Üljön le ide gyorsan. Mindjárt jobban lesz. Csak egy kis szédülés. Nyújtsa a kezét. Dopper Dóra odahúzódott az ágy szélére. Halyó bácsi keze meleg volt, makacs szíve erősen vert a pulzusában. A differenciált végtelenség nyugtató üzenete. – Gyerekek még… nem érti? Gyerekek még. Ahhoz az állathoz köze volt… Különben is: inkább a macskáját gyászolja valaki, mint a zúzott kocsiját… – Ez célzás?! – pattant derékszögbe Mester Árpád. De mindjárt vissza is hanyatlott: ez a győzelmi tartás, ez volt a legkritikusabb mozdulata éppen. – Olyan nyugtalan vagyok… úgy gyötör a kétely… – nyögte a bácsika. – A haldoklónak nem szabad hazudni. – Jobban van, lányom? – kérdezte Halyó bácsi. Dóra bólintott. Akkor üljön át hozzá, kérem. Nyugtassa meg. A neve Ferenc bácsi. – …mert az csak civilizációs találmány, hogy az utolsó percig szajkózzák: meggyógyul, meggyógyul… nálunk, az én famíliámban ezt nem igényelte senki, bűn is lett volna kövekkel kötözni az útra készülődőt… – Ferenc bácsi nagyon lassan beszélt, mintha balladát mesélne, ahol a hallgató tölti ki a homályt. – Nagyapám, apám is úgy költözött el, de még a gyöngébb asszonynép is, hogy senki nem merte tarka cseréppel elvonni a tekintetüket… Nagyapám még szólt is: látom az Istent. Fehér inge van, és engem formáz, csak hosszabb az inge, valahogy, azt mondta, mindent beborít… Mester Árpád levette a kispárnát a füléről. – Így mondta nagyapám. Én is olyan nyugodt voltam. Ismerem a rendet. Dolgoztam, szolgáltam, van három szép gyerekem, ugyanannyi unokagyerek, az én jó asszonyommal is megbeszéltük, lesz még találkozónk. És most már évek óta gyötör a kétely… Látogat engem hűségesen számos ivadékom, és csak nevet, még hogy Isten, másik világ… hogyan, ezeket apa nem röstelli, amikor különben okos és haladós fajta…? Hát hogy van ez, húgom? Hova megyek én? Bele a taposott sárba? Bele a semmisülésbe? Nem vár engem az én Istenem, mint ahogy még apámat is várta? – markolta a takarót. Ahogy mindüket eddig várta…? Csak engem nem vár már, mert elzavarták a sok nevetéssel? Vagy… – már Dóra kezét markolta lehet… lehet, hogy nincsen? – bizonytalanul elvékonyodó hangon tette hozzá: – A haldoklónak nem szabad hazudni. Dóra hallgatott. Fájt a húsa, ahogy Ferenc bácsi kapaszkodott. – Jó húgom… vár-e engem majd az én Istenem? Az Ő kapujában? – Várja – felelte Soror Dolorosa, szándéka ellenére, egy kicsit hangosabban. Még érezte Ferenc bácsi hálás könnyebbedését, aztán azt se, csak a saját könnyeit s azt a képtelen szorongást, hogy a könnyektől is kivérzik a test. Három napig otthon maradt, betegállományban, mert estére az anyag bosszút állt, és bedagadt a torka; összeszűkült résnyire. Amikor újra fölvette fehér köpenyét, az övet se tudta megkötni a derekán, máris levetették vele. A kísérlet kudarcot vallott – ezt mindenki tudta. – Egy fecske nem csinál tavaszt – Karádi már hetek óta hangoztatta –, minden fejhez kéne külön-külön egy ilyen Soror Dolorosa… – A végén az őrangyalnál kötünk ki – mondta a fiatal alorvosnő. – A fiatalokra jellemző ez az éretlen cinizmus – zárta le a témát doktor Dévaj – …a személyt sem jól választottuk. Persze, ebben a közvetítő elvtársak is ludasak. Így akartak megszabadulni Dopper Dórától. Nem voltunk elég éberek. – Akkor hogyan…? – kérdezte Karádi. – Csak semmi fölhajtás. Az idő meghozza. Előbb-utóbb kibújik egy szál a szabályos gombolyagból. Akkor aztán megragadjuk azt a szálat… De arra még doktor Dévaj Farkas Fülöp sem számított, hogy ilyen gyorsan, ilyen simán csúszik az ürügy a tenyerébe. Mester Árpádot, a bejelentőt, barátian leszerelte. Egyedi eset, általánosítása politikai hiba, ne is terjessze. – Kérem, kolléganő – mondta Dórának. – Minden új: rögökbe ütközik. Az út nincs mintegy előre kikalapálva. Nemcsak a maga számlájára írandó, ami írandó… kollektív felelősség, ha a papírformát nem tudjuk megtölteni funkcióval. Előbb-utóbb maga kérte volna, hogy mentsük fel, a körülmények úgy hozták, hogy ezt az utóbb-at nincs módunkban kivárni… Szólj hozzá, Károlykám… Karádi megrezzent. Ritkán szólították így. – Dóra… maga a beosztását vallásos agitációra használja fel… ez az értesülésünk. Mondott valamit az ötösben. És ha ott, akkor nyilván máshol is. Ráadásul a tanú személye… sokat nyom a latban. Ez egy hivatalos intézmény. Képzelje, ha kiszivárog… Tudom… én persze tudom, hogyha megkérdezném, mivel védekezne. Hogy csak könyörületből tette, mert hogyan lehet, kérem, egy szerencsétlen flótásnak a képébe beleordítani, hogy amiben nőtt, hogy amiben hitt, amibe kapaszkodott, az nincs, nincs és igenis százszor nincs… – Karádi kétségbeesetten verte az íróasztal oldalát, a homlokán az ér csomósan kidagadt. Majdnem hisztérikus volt ez a tiltakozás. Lassan fékezett Dévaj hideg tekintete alatt. – Szóval, én emberileg megértem. De a szituáció túlmutat önmagán. Semmi látványos hercehurcára nem gondoltunk, ne féljen. Egy hónap fölmondás, ilyen képesítéssel talál új helyet. S mi is segítünk, ugye, Farkas? Most Dévaj rezzent össze. Hiszen ő a Fülöpöt választotta. – Igen – mondta kedvetlenül. – Iskolai vonalon talán. Gyerekek közt nincs ilyen ferde igény. Piszterer meghívta Dopper Dórát egy búcsúkávéra. Állva itták, a foltos büféasztalra könyökölve. – Kár – mondta Piszterer. – Hol van az én igazi munkám? – kérdezte Dóra. – Hol kell ezt kezdeni? – gúnyosra szaladt. – Az óvodában…? – Vagy még előbb – felelte Piszterer –, a szülőágy csücskénél, mit tudom én. De nem a bajban és nem a halálban. Akkor már késő, Soror Dolorosa. Hallgattak. Piszterer lekaparta szája szegteléről a sebet. – Sajnálom, hogy elmegy. – Én pedig örülök, hogy maga itt marad. Doktor Dévaj a búcsúról is értesült. Fölháborodásában a térdét csapkodta: – …nem hiszed, Károlykám. Úgy váltak el, mint a puszipajtások. Mint két jó testvérke. Itt megáll az ész. A piszkos Piszterer, a kórház réme – meg a suhogó-ropogó Soror Dolorosa… Tudod ezt ésszel követni? – Nem – mondta Karádi, de nemigen figyelt oda. – Majd az értekezleten a kollektívát is tájékoztatjuk. Önbírálat, úgy fogadd. Mivel kezdtem én annak idején? Na, mivel? A kórház is munkahely. Anyaggal, dolgozunk. Csak… kényesebb anyaggal. És elfelejtkeztem a melléktermékről. Amit még a valódi üzem se tud maradéktalanul elszívni. Bizony, gázol benne az ember, töri… Önbírálat ez vagy a logikai lánc korrigálása, rád bízom a definíciót… Hanyagolható melléktermék az a sok nyavalygás, az a zavaros faggatózás, a rendezetlen belső, ami ilyenkor kibukik! Károlykám, mi a véleményed? Te, mint a jövő tudatának mérnöke… Karádi doktor távolabb húzta a székét. – Nem tudom, Farkas – mondta, majdnem színtelenül, a nevet túlhangsúlyozva. – Farkas, rosszak a leleteim. Negyvenegy a vérsüllyedésem. Farkas, én mostanában nagyon fáradt vagyok.
1979 |