Az építkezők

Így volt. Egyikük vitte valamire, a másikuk nem. Beszélgetéssel kezdődött vagy folytatódott inkább.

– A föld meghalt – mondta Szittyán –, összezsugorodott, kész, ennyi.

Ostoros bólintott, értette. A föld bizony meghalt. Ami végképp lehetetlen, kipusztul a vágyainkból is. Jó? Sajnos? Egyszerűen védekezés.

Öreg emberek voltak, ha az élet második fele, hatvan után, öregség.

Megkülönböztetésük, a munkamegosztásban betöltött hely igazi különbözőségüket inkább elfedte: s ezt cselekedte sorsuk látszólagos hasonlósága is. Egykor dolgosak, de szegények. Ma is dolgosak még: de már fölösleges pénzt terem a pénz.

Abban sem volt hiba, amit mindkettőjük vérébe írtak: valamire vinni kell. A bölcsőből hamar kibillentek. A járás a törekvő élet előfeltétele. Mondják, a szó is – de errefelé nincs oly becsülete.

Ha étel volt, ha tűz volt, már majdnem minden volt. Ezen kívül állt, ezek felett: a föld. A föld gyarapítása. Egy holdból kettőre. Kettőből háromra. Vagy az apadás iszonyata: háromból kettőre. Kettőből egyre. Aztán lépésenként a semmiig. Majd megint a semmiből vissza.

– Por a porhoz – mondja az ige, de mert fültől fülig minden eltorzul, így értették: „föld a földhöz”. Házasságaikban hamar sárba tiport pántlika lett a szerelem, máz, amely az első ütődésre lepattan.

Törekedtek hát, eleinte mégis kevésre vitték. A cél hajszolta őket, a közeli teljesedés reménytelensége. Álmaikban zsíros, párolgó, hatalmas földek felett szálltak; uralták ezt a földet, kényszerítették, hogy teremjen.

Történt a fekete-szürke nagy tél után, egy szép tavaszi napon mégis: kettévált az idő. Mindkettejükkel megkóstoltatták a tulajdont, épp csak annyira, mint amikor a régtől szomjas ember belekortyol a pohárba, aztán elveszik tőle, menjen a forráshoz, ott igyon ezután.

De ha fájt is, minek erről ma már beszélni. Hiszen a forrás tisztább. És bővebb a vize, valóban.

– A föld meghalt – mondta most Szittyán. Ostoros bólintott, értette.

Iparkodni azért szükséges. Létfeltétel, egyik napról a másikra. Levegőt veszünk, táplálkozunk, emésztünk, alszunk és iparkodunk.

– De a kő se rossz. A tégla. Széltiben nem lehet: megyünk, barátom, fölfelé!

A két férfi közt a különbözőség talán először itt mutatkozott. Hogy Ostoros – a jó borocska mellől – felnézett a magasba.

– Mit nézel? – kérdezte a társa. – Még el se kezdtük. Ez épp csak az anyag. Tovább építkezem. Abba ölök, amibe érdemes.

– És mi az érdemes? – kérdezte tétován Ostoros, ki is löttyent az ital.

– Ami maradandó. Mindig, ami maradandó.

– Erre gondolsz? – Ostoros megbökte a terasz keramitkockáit.

– …a kocsi csak büdösít, eszi a benzint, tíz bőrt lehúz rólad. S ócskavas öt év múlva.

– Maradandó… – Ostoros tűnődött. Majdnem fehér szemét lehunyta, nem szívesen nyilatkozott. Nadrágja fekete, inge nyugtalanítóan csíkos volt, ujjai végigszaladtak a csíkokon, mintha szorító rácsokat tapogatna. A régi házra gondolt, a zsombékon, három évig építették, nádfedéllel befedték, villám érte, porrá égett. Szederék a főtéren fölhúzták a magukét ötszobásra, kimentek ingyen gombáért az erdőre, megfőzték a gombát, ott ették a nyári konyhában, fakanállal. Négyen voltak, négyen haltak. Az épület maga erős, megkapta az agronómus, áthelyezte az erdőre nyíló ablakokat. Amikor végzett, izzadtan, elégedetten ült a lépcsőn, a homok lazán pergett két tenyere közül.

– Vagy te is szétszórnád, amid van, három-négy hét alatt, az idegen tengernél? Minden tenger halszagú. Ha én erre tekintettem volna, ma sem volna semmim.

– Nem – szabadkozott Ostoros –, dehogy, bátyám. – Bátyámnak szólította, inkább tiszteletből, semmint a kor után. – Csak hát az a vesződség. A malter, törött üveg, huzal.

– Hogyan ily zavaros beszéd? Hát minek töröd magad? Fel nem éled. Álmodban is dologra áll a kezed. A hagyott pénz meg csak apad, tudhatod.

– Az asszony meghalt. Ami van, úgy van. Nem kívánkozom.

– Építs a kölyöknek. Építs az unokának.

– Kész az már. Láthattad, Úrnádason.

– Olyan nincs, amit ne lehetne tovább emelni. Tágítani. Olyan nincs.

– Azt mondod, fölfelé?

– Csakis. Széltibe megszorult. Ez az egyetlen módja.

– Fáraszt – motyogta a másik, önmaga előtt is szégyenkezve. – Fáraszt engem.

– Fáraszt? – megnyílt a zsírpárna Szittyán szeme körül. – Négykor kelni nem fáraszt? Talpon lenni fagyban, sárban?

– Az nem – mondta Ostoros, s ezzel a beszélgetés elakadt. Szittyán bosszúsan, sajnálkozva bámulta egykori soros társát, katonapajtását. Ennek a kezére adta a közös valamennyi állatját! Mert azt hitte, ugyanolyan törekvő, mint régen.

Hibádzik itt valami.

– Építkezni kell – tette öklét a demizson mellé, az asztalra. – Fölfele. Mondottam.

– Ami maradandó. – Ostoros derékszögbe hajlította a tenyerét, s ujjait rászorította az asztal szélére. Várt egy kicsit, azután hirtelen elkapta a kezét. Csalódottan nézte az üres deszkát. A lovakhoz ment, nem akart inni többet.

– Azért lássunk ám – kiáltotta utána a kövér, legyintett rá. Úgy látszik, amikor az a villám lecsapott, annak idején, Ostoros koma sem járhatott messze. Ő bezzeg megtanult számolni, mit számolni? számítani, nincs emberfia, aki becsapná a köbméterrel, kaviccsal, cementtel.

Rangos lett a ház. Rozsdavörös csík szaladt körbe a hasán, a két szintet elválasztja.

Ostoros az ünnepségkor állt a kapu előtt, nézte ezt a széles csíkot, s így szólt tétován:

– Mint az átvérzett kötés. Haslövés után. Éppen. – Elhúzódtak mellőle, egyedül lépett be a kapun.

A vacsoránál a vállát is megütögették:

– Hát te, öreg? Mennyi van még hátra? Tíz év? Na és ha húsz? Mire tartogatod?

Azt nem kellett gyanítani: talán elissza. Jó szőlősvidék ez; minden pincében legalább egy-két hordó borocska, ingyen kerül, csak a munka van benne, de hát az természetes, a munka.

Ostoros csöndben maradt, alig evett a libából, káposztából, a rizskása fullasztotta. Rángott egyet-egyet a bajsza a föl-fölnyikkanó zenére. Különben is ritkán szólt, akkor is ilyen badarságot: „Átvérzett kötés. Haslövés után, átvérzett kötés.”

– A redőnyt is beszereltette – úszott egy kurjantás –, ki hinné, még a redőnyt is!

A redőnytartó ott dagadt kívülről, az ablakok fölött. A fehér szemű Ostoros kiballagott a kertbe, beállt a kései saláta bokrai közé.

Nézte az előkelő domborulatot. Valószínűleg részeg lehetett.

– Mint egy duzzadt szemöldök. Ráliffen a szemre, elfedi. Az ablak. Hol az ablak fénye? – Letaposta a kései salátát, azután bocsánatot kért a fodros, gyenge levelektől.

Mesélik, gyerekkorában pap akart lenni, akkor nagyon elverte az apja, még a fejét is odakoccantotta az ajtófélfához. Később rímeket faragott, tanulni szökött a városi iskolába, akkor meg az anyja ugrott kútba, úgy kellett kihúzni, már majdnem elszakadt a kötél.

Ezután szerette meg annyira az állatokat. No meg a háborúban. Egy csavargó ló hátára vette, megitatta tőgyéből egy tehén, s aludt is a fagyban, kóbor kutyával melegedve. Hát az emberek, istenkém, akkor is ilyen törekvőek voltak, valahogy az árokban is, sátorban is, a véres priccsen is, néhányan emléktárgyakat gyűjtögettek, mások cserélték a kapcát dohányra, dohányt kapcára, s mindkettőt egy harmadikra, a pillanatnyi előnyök bűvöletében.

De valahogy akkor ez természetesebb volt. Az életben maradás, a folytatás feltétele, a kibírhatóság ára majdnem.

De most – a langyos őszben – az egész viccesnek látszott. A derekán szorított, dagadt szemű, beteg ház.

Ostoros nevetett. Szembeállt a többiekkel; s mint egy vígjátékban, azok meg őt nevették.

– Nem rossz fiú – védte az elnök. – Csak hát lágy. Belágyult.

Jó termés adódott, s bőséges szüret. Ostoros sem járt a többieknél gyengébben. Hiszen az állatokra igen ügyelt: néha éjnek évadján is végigbolyongta az ólakat, istállókat, az állatok ismerték már a szagát, föl sem riadtak tőle.

A fia meg a menye számadáskor meglátogatták, hozták a kétéves leányunokát, nem is kellett hozni, jött az, tipegett, karján a pici fonott kosárral. Az ártatlanság maga.

– Mesélek neked – mondta az öreg, ölébe kapta, de a lányka előrelökte izmos hasacskáját, lepattantotta az ölelést, a földre csúszott, s körbetotyogta a szobát. Ágaskodott, komoly arccal tett ezt-azt a játékkosarába. Egy kis kerti ollót, egy pöttyös bögrét meg három rézgombot.

Az apja – már városias, tarkóra növesztett hajú – megmosolyogta. A három rézgombot kikaparta a kosárból, az udvarra hajította, otthagyták a tyúkok is. Az ollóra, bögrére beleegyezően rásóhajtott.

– Szégyen – mondta az asszonyka, vékony nyaka remegett hatalmasra tornyozott frizurája alatt –, a mi apusunk így él, ebben a tornácos, szörnyű, ízléstelen házban!

– De hiszen ép. De hiszen tiszta.

– Tiszta, tiszta. Hova teszi a pénzt?

– Legalább pihenne – szólt a fiú, hogy a beszélgetésnek tisztesebb látszatot adjon. – Legalább ne törné magát hiába. Pipálna a mi apusunk, mit tudom én…

– Van valami tervetek? – kérdezte Ostoros élénken. – Valami értelmes?

– Ház, kocsi új – hadarta az asszony. – Szőrme. Talán a szőrme.

– Irha – mondta a férje – egy tételben. Sanyó bácsi kicifrázza. Aztán vissza mint divatcikk.

– Népművészet – helyesbített az asszonyka. Ostoros megszédült. Nem értette, mi ez. Mintha állat futna át a szobán; kampóra vetik, s azután kezdik nyúzni. Kések sikkanása. A prémből a meztelen hús csillogva kibomlik.

– Nem – kiáltotta –, menjetek innen. Nyers és véres. Minden nyers és véres.

Gyűlölettel, félelemmel menekültek. A kicsi négykézláb bújt be a kocsiba.

– De hát kinek tartogatja?

– Akiknek nincsen. Akik szűkölködnek – kiáltotta utánuk Ostoros, s megörült. Mintha évek kínzó, lappangó kérdésére érkezne az egyszerű, egyedül lehetséges felelet.

Bőséges év után nagy kopácsolás következik. Mestert szerzett a község: univerzális szakembert, kerítésre. A megrendelők két pártra szakadtak: némelyek úgy vélekedtek, hogy a kerítés arra való, senki a magánportára be ne lásson. Ezek fekete fénymázas acéllemezeket húzattak, három méter magasan, a közepében domború rézliliommal, hegyes dárdafejekkel a tetején. Mások szerint a kerítés olyan dísz, amely előnyösen kiemeli, mintegy keretbe foglalja a mögé gyömöszölt gazdagságot. Színes vasrudakat görbíttettek, hajlíttatták körbe-körbe, betontalapzatba ágyazva; nagy előszeretettel alkalmazták díszítőelemként a nap korongjának és sugarainak vélt formáit. Hamarosan teli lett a vidék szurokszínű pajzsokkal, halott napokkal. Igen elégedetten szemlélte mindenki.

Ostoros tűzre való orgonasövénye még jobban szemet szúrt. Aki csak erre jött, csóválta a fejét. Pedig Ostoros is munkálkodott. Először a tanítónőt választotta, aki biciklivel érkezett, tizenhat kilométerről, a korán leesett hóban. Ajánlotta a pénzét: kezdjen helyben építeni, az iskola mellé esetleg. A tanítónő írást akart csinálni, a kamatot bejegyezni, a törlesztést összegben és időben megszabni. De az öreg erre azt felelte: minek? Törlessze majd másnak, ha már lesz miből, egy újabb rászorulónak mindig…

A tanítónő háttal iszkolt kifelé, annyira megijedt. El is mesélte az ügyet az igazgatónak.

– Máskor húzzon nadrágot, ha biciklire ül. No lám. A vén kecske. – Így szólt a bölcs vélekedés.

A kislányok elkerülték a házát. Nem azért, nem vádolta senki. Csak hát mindig nyújtott valamit a tenyerén. Gyanús.

Fölfedezték a cigányok. Énekelve kavarták a havat a csupasz bokrok előtt – kaptak pénzt. Beljebb riszálták magukat, elhordták az edényt is. A lurkók végigrugdosták a tejescsuprot a főutcán.

– De aztán dolgozzatok! – motyogta Ostoros, s utánuk nézett tétován.

Olyan jót nevettek, hogy harsogott a falu.

– Hová menjek? – töprengett az ember szomorúan. – Így a kocsma elé is mehetnék akár. Leszórhatnám a küszöbre.

– Nincsenek rászorulók. Itt nincsenek. Hol élsz te? – Az elnök, ez a régi barát, megrázta, mint a zsákot, ha csücskibe makacs szem szorult. – Térj eszedre! Együtt iparkodtunk. Most vénségedre megcsúfolod magad?

– De hát mit csináljak? – kérdezte szelíden. Vasárnap volt, a legrosszabb fajta: se tél, se tavasz. Aztán mégis elballagott az elnök után a temetőbe. Avatás lesz, mondták, avatásféle megint.

Ment a rohadó papírszalagok, síkos ezüstszalagok közt, bujkált a fekete márvány, fehér gránit szögletei közt. Elvegyült a kíváncsi sokaságban.

Szittyán büszkén állt a sírkert közepén. Ízléses vörös kőből masszív kis szállást rakatott: négyszemélyeset; anyjának, apjának, asszonyának és magának. Ugyanaz a mester intézte, aki a kerítéseket. Föl-le bukott a kőtábla alól, a belső méreteket magyarázta. Az aranyozott nevek mélyedéséből a port gondosan kifújta. Szarvasbőrrel átfényezte a csonka évszámokat.

Szittyán könyéken ragadta a büszkeségtől könnyező asszonyát. Egy kicsit távolabb álltak, egymás kezét fogva, az öregszülők: halálozási dátumuk kérlelhetetlenül kivésett első felét nézték. Ezerkilencszáz…

– Hagyjuk el a hetest – javasolta a mester –, bajos aztán esetleg nyolcasra javítani…

– Nincsenek csodák – sóhajtotta a nagy, öregedő, kövér ember. A két még öregebb engedelmesen bólintott, olvadt a hó a talpuk körül.

– De most már nyugodt vagyok – fejezte be az elnök. Mindenki helyeselt. Nyugodt is lehet.

Ostoros közelebb lépett. Bekukucskált a mélybe, a vállával alányúlt, próbálta a követ megemelni. Majd háromszor odakoppintotta a vaskarikát. Hallgatózott.

De nem történt semmi. Megmondta Szittyán – nincsenek csodák, és mindenki rábólintott, egy kivételével.

Ballagtak is már visszafelé.

– Barátom – Ostoros kivált a tömegből, érintette Szittyánt. Olyan halkan beszélt, hogy a másik félretolta füléről a prémet. – Barátom. De hiszen itt nagy az ínség. De hiszen te lefelé építkezel. Barátom.

No, az ilyentől félni kell. Szittyánék elfordultak a kapunál balra. Oszlottak a népek.

Az öreg magára maradt. Ettől kezdve beszélt aztán teljesen összevissza. Még a járandóságát sem vette föl, csak ami kellett, egy személyre, szigorú-szerényen. Dolgozni mégis tudott hibátlanul, azt igen, végig. Könyörületesek voltak hozzá: megengedték neki.

Ő meg enyhe időben kiült a bokrai elé, ott hívogatta, akik sohase jöttek. Motyogott. Azt mondta, köszöni szépen, megértette, s ő is építkezik, fölfelé, mindig csak fölfelé, egy irányban. Mintha szerkezetet rajzolt volna hozzá, kusza elemeket, elfeledett jeleket, csak úgy, magasan a levegőbe.

…Végül még dicsekedtek is vele: nem falu a falu, ha nincs benne legalább egyetlen bolond.