Miről beszéltünk?

Mindkettőjüknek szakálla volt. A professzoré fehér, az álla alatt elkeskenyedő, a fiatalemberé barna, s még a fülét is körülnőtte.

A fiatalember az imént jelest kapott; mindent tudott, a mondatokat eredetien fűzte össze, a hosszú, tapogatózó kérdésekre könnyedén adta tömör feleleteit.

Mindketten hátradőltek székükben, szemlélték egymáson a rendetlenséget. A professzor a sprőd vászonnadrágot, a magas talpú vászoncipőt, a laza inget a bársonyzekével. A fiatalember pedig enyhe megvetéssel tekintett a sötétszürke zakó hegyes, bekunkorodott gallérjára, a puplinselyem kézelőre, amelyet sárga vasalónyom szelt keresztbe.

Így beeresztik – gondolta a professzor.

Így ül itt – gondolta a fiatalember.

Ez csupán ténymegállapítás volt mindkettőjük részéről, indulat, harag nélkül. Mert végeredményben tudták, hogy ez még szerencsés párosítás. Jaáró tanár úr 1923 óta az, ami, Wendel Karcsi pedig a legmagasabb pontszámmal került be, önerejéből, egy anyagbeszerző atyával.

Nem unalmas az ilyen fiút vizsgáztatni. Sokkal kevésbé unalmas, mint a választott hajú, sima arcú, illeszkedő jegyzetmagolókat.

Érdekesebb Jaárónál vizsgázni. Kevésbé megalázó, mint egy-egy pöffeszkedő tanársegéd, aki összeköti a vizsgát némi kioktatással.

Tárgyilagosan akartak búcsúzni, méltóságteljes különállóságukat őrizve.

Jaáró kezét a szájához emelte, halkan köhintett.

– Végeztünk, kérem. Szíveskedjék a következőt…

– Már senki sem vár önre – mondta a fiú. – Félnek öntől…

– Miért félnek? – kérdezte a professzor. Ez a hír, bár köztudomású volt, mindig szomorította, s ugyanakkor büszkeséggel töltötte el.

– Mert ostobák – mondta Wendel Karcsi, s maradt a széken. Hatkor találkozik Lótuszvirággal, a pénz Lótuszvirágnál, odakünn mínusz kettő. – Azt gondolják, ön olyan sokat tud, hogy úgyis kinyírja őket.

– És maga? – A professzornak sem volt ma hova mennie. Takarítási nap a kedd, valahogy így nevezik, kávéház nincs, valamikor volt, asszony sincs, gyerek sincs, mindenkit túlélt, esténként régi leveleket, fényképeket selejtez, hogy ne turkáljon benne az utókor, ezüst szakállát kicsomózza, megfésüli, reggel, ha rátalálnak, úgy feküdjön, ahogy illik.

– Nyilvánvaló, hogy ön olyan magasról tekint le ránk, amely magasságból fárasztó a nyakak kicsavarása.

– Inkább értelmetlen – mondja Jaáró. – Mostanság a maximumot a minimumtól gyenge kilengés választja el, oly primitív, csupán mennyiségi mutatóval, hogy a szigorú ítélet egyszerűen értelmetlen.

– Hát csak ennyit ér ez a jeles az indexben? – Wendel Karcsi belekavart dús szakálla tövébe, szerette volna az öreget egy kissé megpiszkálni, játszani vele, mint Lótuszvirággal, aki azért lótuszvirág, mert a feje szép, de mocsár van szépsége alján, játszani, szórakozni, nem rossz szándékból, csak gyakorlatképpen.

– Magánál valamivel többet – mondta Jaáró, megvárta, amíg a fiú becsúsztatja az indexet elálló külső zsebébe. – Ha akar, mehet. Ha akar, még marad.

Néhány kép a múltból. Izzadt emberkék, ahogy a bokájukat összecsapják, „igenis, kérem”, „micsoda megtiszteltetés…”

– Miről beszéljünk? Nem zavarom a tudományos munkájában? – kérdezte a fiatalember.

– Ne gúnyolódjon – mondta Jaáró. – Már nagyon régen nincs tudományos munkám. Abban a stádiumban vagyok, amikor arra ügyelek, hogy amit eddig felismertem, legalább azt el ne felejtsem.

– Ön már lehet szerény!

– Maga okos. Páratlan logikával dolgozik. Ezt honoráltam a jelessel.

– Professzor úr enyhe megvetéssel ejti ki ezt a szót: logika…

– A következetesen logikus gondolkodás pesszimistává deformálja az embert. S ezért minden idegszálunkkal reméljük, létezik valami más is, a logikán túl… ha úgy tetszik, fölött.

– Ezt hol olvastam?

– Vagyunk egypáran – mondta a professzor –, akik olvastuk.

Wendel megint elbizonytalanodott. Mintha linkelne az öreg.

– Csak a világos, félre nem érthető gondolatban hiszek – mondta –, az észben, amely maga alá rendezi az ösztönöket.

Jaáró finom, slingelt szélű zsebkendőt húzott elő a mellényzsebéből. Lánc is lógott mellette, a gomblyukba rögzítve. Wendel figyelte, úgy érezte, homokot kapar el óvatos ujjakkal egy váratlanul feltárulkozó ókori lelet fölül.

Jaáró kifújta az orrát. Az orra mulatságosan puha volt, jobbra, majd balra lapult az energikus mozdulattól. A zsebkendőt ismét négyrét hajtotta, visszahelyezte a mellényzsebébe.

– Én még most is ugyanazt az asszonyt szeretem – mondta, egy kissé fulladozva. – Pedig már nem is él.

– Borzasztó – mondta a fiú őszintén.

– Logika – a professzor sóhajtott. – Logikus-e ez?

– A szerelem meghalt. Csak szövetségek vannak, professzor úr!

– Szövetségek? Mire?

– Az élet elviselésére. De egymás kisajátításának igénye nélkül.

– Barátom, a szerelem gyönyörűsége a birtokbavétel. Akit szeretünk, annak homlokára megkülönböztető jegyet ütünk…

– Szabadon hagyjuk. Élni, keresni, tapasztalni.

– S akkor mi marad? Lényegnek, egyedülvalónak?

– Ami több – mondta a fiatalember. Kifújta az orrát ő is, marokra fogott kockás zsebkendőbe, duzzasztotta ez a gombóc zsebkendő a bársonyzeke zsebét.

– De mi az? – kérdezte a professzor. – Határozza meg! Logikusan! Azt a többet…

Wendel dühösen megrázta nagy, barna lobonchaját:

– Na, ugye – Jaáró hátradőlt, a szeme kékesen megvillant. – A logika csődje…

– Ön beszél így… akinek egész életműve a logikai rendszerekkel kapcsolatos vizsgálódás…

– Éppen ezért. A legtökélelesebb, legkörültekintőbb rendszer is arra szolgál, hogy éles fénybe helyezze a rendszerből kilógó, abba be nem fogható jelenségeket.

Wendel Karcsi kívánta már a rumot meg a pipafüstöt.

– Tulajdonképpen miről beszélünk?

– Rá szeretne gyújtani, ugye? – kérdezte hirtelen a professzor. – Mi köze a füstnek a logikához? Csak azért kérdem, mert az idősebb fiam tüdőrákban pusztult el…

– Részvétem – makogta Wendel, nem illett hozzá ez a buta fordulat.

– Már nem fáj – mondta a professzor. – Szeretném, ha fájna. De régen volt. A kisebbik sem fáj, azt agyonlőtték. Az asszony. Az még igen… Mire gondol esténként, mielőtt elalszik?

– Éjjel – mondta Wendel, halkan –, éjjel alszom el. És a másnapra gondolok.

A professzor bólogatott.

– Én pedig az elmúlt napra. És csodálkozom, hogy még mindig nincs vége…

Miért fecseg nekem ezekről? – gondolta a fiú. – Talán csak be akar ugratni, aztán hatalmi erejével megszégyenít…

Bizonyára nem is figyel. Szenilis, de szívós öregúrnak tart, aki ragaszkodik a helyéhez – Jaáró behunyta a szemét; a szája kinyílt, néhány másodpercig maradt ebben a dermedt, halotti pózban.

– Például tudatunk eszmélésétől tudjuk, hogy elkerülhetetlen exitus vár ránk a meghatározhatatlan időben – folytatta –, mégis végigcsináljuk, egyensúlyozunk a vékony szálon, dühős energiával. Logika?

– A fennmaradás a faj törvénye – mondta Wendel.

– De minek? – kérdezte a professzor, és éles, kék szeme fényét a fiúra vetette.

– Minek? – Wendel nyugtalanul hajladozott a kényelmetlen széken. – Minek? Minek? Hogy fejlődjön az élet… létrehozza egyre bonyolultabb formáit… a lélegző anyag…

– Igen, igen – mosolygott a professzor. – De minek?

– A makacs kérdezés egy bizonyos fokon túl óhatatlanul naivitásba fordul – mondta Wendel fölényesen.

– Hogyne, hogyne. Az alapkérdések a legnaivabbak. És megválaszolhatatlanok egyúttal.

– Mennem kell. Kérem bocsánatát – a fiatalember felállt. Lótuszvirág már egy negyedórája átkozódik. Úgy tud átkozódni, mint egy kocsis. Elissza végül a húszast, egyedül.

– Természetesen – mondta Jaáró –, látja, ez most logikus.

– Mit óhajt tőlem? – visszatottyant a székre. – Haragszik rám, professzor úr?

– Csak érteni szeretném. Hogy mi történt körülöttem…

– Hát történt egy s más. Kis háború, tömegirtás, új rend a társadalomban…

– Barátom – Jaáró szomorúan nézett a fiúra –, maga a jelenséget magyarázza, amikor én a jelenség-előidéző erőket kutatom?

– Kérem – mondta a fiú. Félredobta a köteles tiszteletet. Homályos dumával nem megy előre a világ! – Kérem, mindennek megvan a maga időbeli kifutása. Virágkora, hanyatlása. És ami már kacat, azt nem őrizzük.

– De hát mit akar maga? A hátralevő, reméljük, ötven-valahány évében? Mit akar mást? Erre vagyok kíváncsi…

– Én? – Wendel sétálgatott a szobában, nézte a lassan, akadozva ereszkedő hópelyheket. – Én mindent szét fogok szedni, ízekre, aztán ha megismertem, újra összerakom…

– Össze tudja rakni? Biztos benne?

– Nem engedem, hogy mások határozzák meg, és nevezzék néven, ami az orrom előtt van. Nem engedem, hogy a tiszta ész fényét bepöttyözzék a fertőzött érzelemmel. Miféle erkölcs az, amelyik szűkre vonja a szeretet hatósugarát? Miféle szeretet, amelyből csak vérségi alapon, kötelezően tudunk osztani? Amelyik elkülönít, ahelyett hogy a közösségbe oldana? Mint a maguk „szerelme”!

– Egy… egyvalaki… – dadogta Jaáró, ő is felállt, alacsonyabb volt a fiúnál, odahúzódott az ablakhoz. – A lény, aki már eleitől fogva… aki végigkísér… az úton…

– Úton? Sokféle út van. Nincs olyan társ, aki minden terepet végig tud mellettünk futni. Azt kell választani, azt az utat, amely aránylag a legkevesebb gyötrelmet hozza. Minél zártabb valami, legyen bár ölelés, annál fullasztóbb, annál inkább kizárja az újabb megismerés lehetőségeit…

– Megismerés? Azt mondta, megismerés?

– A logika. A logika fog robbantani. A logika a háborúk ellen lázít.

– Nem biztos – mondta a professzor. – Ezt majd gondolja át jobban. Gondoljon az iszonyú méretű népszaporulatra. A logika, önmagában, támadást szül, a támadás pedig védekezést.

– És még egy igazság – kanyarodott vissza Wendel, egy kissé zavartan. – A biológia igazsága. Csak ahhoz kapcsolódni, akiért a test megmozdul, és csak addig, amíg a test erre parancsot ád. Ebben nincs hazugság. Szabadság és szövetségek, talán, később, a közös érdek, közös hobbi körében…

– Ha a másiknál lassúbb a kihűlési folyamat? Hogyan vált át a maga „szabadsága”, a szabadság terrorba? Kényszerít valakit, hogy magához igazodjon.

– Ez az elmélet – dadogta a fiú – föltételezi az egyformán gondolkodó…, illetve…

– Hát persze – bólogatott a professzor –, ez az illetve. Ez a baj nálam is.

– Ön hamarosan meg fog halni – mondta a fiú hirtelen. – Van-e egy mondata, egyetlen mondat, melyet úgy hagy itt, hogy nem lehet megkérdőjelezni?

– Nincs. Nincs ilyen mondatom. És magának? Lesz? Azt reméli?

– Igen – mondta a fiú –, ne tessék haragudni.

A radiátor megperzselte vászonnadrágját, ahogy hanyagul nekidőlt. Kellemetlen lett a levegő.

– Bár sikerülne. Tudja – Jaáró visszaült karosszékébe, ujjai finoman körültapogatták szakálla megszokott határait –, tudja, mi nagyobb távot láttunk át. De homályosan. Maguk, persze csak a legjobbak, keskenyebb nyomon, végesebb birodalomban tájékozódnak. De élesebben. Adja az ég, hogy élesebben.

– A dolgoknak elejük van és végük.

A professzor érdeklődőn, de hitetlenkedve nézett rá.

– Igen, professzor úr. S ezen belül kell tökéletesíteni. Ameddig lehet. Az emberiség, amely nem önmaga tönkretételén munkálkodik…

– A tüdőrákot is meg akarja szüntetni? És minden halálos kórt?

– Természetesen. Csak a véletlen szerencsétlenség marad. És az öregség.

– Csak… meg a púp… meg a nyúlszáj és farkastorok… meg a gyöngébb elme… meg az elszabott arc…

– Professzor úr. Elenyésző százalék.

– Elenyésző százalék! – Jaáró köhögött, megint fölállt, az indulat komikussá tette. – Fiatalember! Milyen megváltás az, amely, bár egyetlenegyet is, de kizár az általános megváltásból?

– Megszüntetni nem is, de csökkenteni… még mindig nemesebb…

– Nemesebb. De rész. Nem érti?! Egy rész. Es nem az egész.

– Ezt is vállalni kell – kiáltotta Wendel –, bátran vállalni.

– Ne kiáltson – mondta a professzor. – Nem vagyok még süket. Kezdem érteni.

Milyen kár érte – gondolta Wendel –, hogy így megöregedett.

– Hát jó munkát, fiam – Jaáró az órájára pillantott, az lógott, a láncon, a mellényzsebében. – Csak a banánhalak. A banánhalakat el ne felejtse.

A fiú megijedt. De az öreg szeme tiszta volt, bár a csücskénél gyakran nedvezett.

– A banánhalak fölfedezték a barlangot a végtelen tengerben. A barlang teli volt finom falatokkal. A banánhalak be-bejártak, ették a dús lakomát a barlangi sötétben. Egyszer aztán már annyit ettek, hogy nem fértek ki többé a barlang száján. Nem fértek vissza.

– Ezt is olvastam valahol – mondta a fiú. – Mi köze ennek ahhoz, amiről mi beszélünk? És voltaképpen miről is beszéltünk?

A professzor sóhajtott. Nem felelt. Most már ragyog otthon minden. Este elfogyasztja a két almát pirított kenyérrel, lapoz a könyveiben, a szakállát megfésüli, lefekszik.

– Elmehetek, professzor úr? Attól félek, sokáig föltartottam…

– Hogyne, hogyne – mondta Jaáró. – Ez a jó, hogy maga szabad.

A takarítónő már dühösen zörgött a kilinccsel. A havazás megállt, nem is volt ez igazi hó.

– Tudja – tette hozzá hunyorogva –, nagyon egyszerű ez. Én még szeptemberi ember vagyok. Maga pedig már a januáré.

– Talán fordítva – mosolygott a fiú elnézően. Látta, hogy a professzornak remeg a keze, a nyaka is előrebiccen.

– Nem, nem! – Jaáró, mintha túlságosan nehéz találós kérdéssel terhelné, bocsánatkérően a fiú karjára ejtette a kezét. – Tudja, szeptemberben búcsúzik a fény. Távolodunk tőle. De azért még melegít. Ugyanúgy, mint a közeledő. Csak talán fájdalmasabban. Januárban viszont nem süt a nap. Minden sötétebb, minden tárgyszerűbb. A mozdulatok elnehezednek. Mesterségesen kell tüzet gyújtani. Tördelni az ágakat. Rendezni. Eltemetni, ami limlom a nyárról megmaradt.

– Most miről beszélünk megint? – kérdezte a fiatalember, kicsi, gyűrött sapkát nyomott a fejébe, lobogó haja a kicsi sapka alatt szánalmasan gyermekivé tette az arcát, gyermekivé és ártatlanná.

Végképp nem értette a professzort. Minek örül ott az asztal mögött?

– Miféle január?

– Isten vele – a professzor kezet adott. Meglepően erős, langyos tenyere volt.

A fiú az ajtónál fordult vissza. Egy mondat. A logika mondata.

– Kérem – vászoncipője sarkát megakasztotta a küszöb éliben –, a január mégis közelebb van a tavaszhoz.

– Igen – felelte a professzor, de már háttal állt, fölfelé figyelt, amerre a sötét eget sejtette. – Csak a banánhalakat ne felejtse!