Az utolsó fokozat

A szárítókötélen rózsaszínű szalag lebegett. Csabai Gyurica másfél esztendős volt, és kapkodott a szalag után. Nem ismerte még a színeket, és nem ismerte a szalagot sem. De a pillanat – édességével – kinyitotta előtte az életet.

– Játsszál csak, játsszál – mondta Anya. – Nézd – szólt oda Apának –, milyen okos!

Apa levetette köpenyét, vállfára akasztotta. Az emblémát gondosan kisimította a bal felső zseben: „Meinl Csemege”, s alatta a fekete kisfiú, buggyos nadrágban, piros fezzel a fején.

– Miért hagyod, hogy nyújtózzon? Kidagad az ér a nyakán… Add oda neki!

Anya lejjebb eresztette a kötelet. Gyurica sikkantva megmarkolta a szalagot. Lehúzta, s diadalmas gügyögéssel átfolyatta széttárt ujjai között. Ez a délután maradt első emléke.

Azután ötéves korában Apa bevitte a boltba. Hatalmas, bordó üvegtábla az ajtó felelt, s rajta ugyanaz a két szó, mint Apa szívén: „Meinl Csemege”. Odabenn csillogó, nikkelezett pultok. Fémdobozok. Egy férfi, szintén köpenyben, de a köpeny csak úgy hanyagul a vállára vetve. Aranyfoga van, és Apánál sokkal magasabb.

– Ez a kisfiam, főnök úr – mondta Apa.

– Örülök, igazán örülök – mondta a férfi, és aranyfoga még jobban kivillant. Mintha nap sütne a szájában. – Bejöhetsz a pult mögé, fiacskám!

– Ez micsoda? – kérdezte Gyurica, és belenyúlt a kávészsákba.

– Kávé… szemeskávé, babkávé… szereted a kávét?

– Inkább a kakaót… – mondta Gyurica. Könyékig vájkált a zsákban. Remek volt, ahogy belesüppedt a keze.

– A kakaót… haha… jó! A kakaót… – nevetett a főnök úr. – Nem rossz. Hát a csokoládét szereted-e?

– Amelyik nem keserű.

Apa közbeszólt mentegetőzve:

– Egyetlen gyerek. Tetszik érteni…

– Csabai! – mondta határozottan az aranyfogú. – Ez elemi dolog! A gyerek felelősség. Ha már vállalja az ember, akkor kis princ legyen, tejbe-vajba fürösztve… igaz, kis princ?

– Megszagolhatom a teát?

– Parancsolj, kérlek alássan…

Gyurica mélyen beleszagolt a rekeszbe. Elkábította a fűszeres illat. Arra gondolt, hogy annak a barna gyereknek a legjobb, piros sapkával. Övé az egész bolt, vagy még annál is több. Azért nevet olyan vidáman, fülig érő szájjal.

– Nesze – mondta a főnök úr, és kezébe nyomott egy tábla csokoládét. – Ezt nyugodtan megeheted… Nem akármilyen. Meinl csokoládé, mogyoróval…

– Főnök úr… nyithatok? – kérdezte Apa. Szokása szerint ugráló ádámcsutkáját tapogatta. – Mikulásra való tekintettel… nagy lesz a forgalom.

– Mikulás? – kiáltott fel Gyurica. Tapsolt.

– Nyisson, nyisson, Csabai. Bizony, fiam, Mikulás… cukorka, narancs, datolya… mindenki kap! Akarsz narancsot?

– Nem, savanyú… És ezt mind Ő adja? – kérdezte Gyurica suttogva, s a kirakatra festett Meinl-figurára mutatott.

– Kicsoda? – hőkölt vissza a főnök úr, azután heherészni kezdett. – Ja, ja… Csak benyúl a nadrágja ráncaiba és kiveszi…

– Mindenkinek ad? – Gyurica morzsolta a kávészemeket, egy-kettő a zsák mellé hullott. A férfi fürgén lehajolt, felszedegette.

– Hát aki kér tőle… mazsolát is, fügét…

– Annyi van neki?

– Van, van. Hajaj… – A főnök úr összedörzsölte a tenyerét. Csillogott a szeme. – Ennek aztán van…

– És hogy hívják? – kérdezte Gyurica. Lefejtette a csokoládéról az ezüstpapírt. Vasalgatta a körme hegyével. A csokoládét félretolta.

– Hallja…? – kuncogott a főnök úr, és oldalba lökte Apát. – Hogy hívják a Meinl-fiút?

Apa tűnődve mosolygott, kicsit szégyellősen.

– Ahogy téged hívnak. Györgynek… Meinl Györgynek – mondta végül gyengéden.

– Meinl György? Óriási! – A férfi aszalt szilvát hozott, és nem hagyta abba a nevetést. – Tartsd a markod, Meinl György…

Apa később vett neki egy hatalmas cukorcsizmát. Maga elé tette este a vacsoránál. A levesestál felett szállt a gőz. Gyurica arra gondolt, hogy Meinl György mezítláb jár. Mert Meinl Györgynek nagyon jó, de csizmája még sincs. Elégedetten szuszogott, turkált a csizma szárában.

– Legyen mindig ilyen boldog – sóhajtott Anya.

– Csak rajtunk múlik – mondta Apa szigorúan.

Akkor is ezt mondta, amikor iskolába íratták.

– Nem adhatjuk akárhova. A környezet sokat jelent! – Ő paraszt gyerek volt, egykor. Iskolába menet minden reggel átgázolt a libalegelőn. Ágakkal kotorta le a talpáról a rászáradt libaszart, mielőtt este bebújt a nagykendő alá. – Jó kezdet, fél siker!

– Te tudod, Apa – bólintott Anya. – Bizony, bizony, a Mintaiskola tanulója…,

– Az iskola remek dolog – lelkesedett Apa. – Arra törekedj, hogy már első nap kitűnj… rögtön az első nap!

– Fehér matrózblúzt varrok neked, elöl három maslival…

– Rózsaszínnel…? – kérdezte Gyurica.

– Ó te kis aranyos… az a rózsaszínű szalag… Nem, nem, sötétkék maslik lesznek… vagy nem is tudom, hordanak a fiúk maslikat?

– Majd utánanézünk – mondta Apa. – Semmit nem szabad elhamarkodni. A lakkcipő a legfontosabb.

Gyurica az erkélyre szaladt. Hűvös augusztus volt, szemerkélt az eső.

– Gyere be – szólt utána Anya. – Nem szép az idő. Majd ha szép lesz, sétálni megyünk. De most nem szép. Inkább mesélek.

Anya színésznőnek készült, valamikor. Két évet járt Ráthelyi Macánál, azután abbahagyta. Nem tudta megtanulni a verseket és a sok szöveget, szóról szóra. Beállt az „Úri Dáma” fűzőszalonba. Most már nem dolgozik, Apa mellett minek?

Kézzel, lábbal, szemforgatással mesélt. Gyurica élvezettel figyelte.

– Apa – kérdezte az ágyban, átkiáltva a szoba másik sarkába. – Ugye, sárkányok nincsenek…?

– Nincsenek, nincsenek. Miért lennének?

– És griffmadarak, Anya…?

– Griffmadarak…? – hallatszott Anya elvékonyodó, bizonytalan hangja. – Apa, griffmadarak…?

– Azok sincsenek – mondta Apa keményen. – Egyáltalán, Gyurica, ezt egyszer s mindenkorra jegyezd meg: szörnyűségek csak a mesékben vannak.

– Igazi ünnep… első nap az iskolában… – Anya izgatottan sürgölődött. – Ne felejtsd el, hogyan kell köszönni…

– Csókolj kezet – intette Apa. – Ne törődj a többi mamlasszal. Lépj a tanító nénihez, és csókolj kezet…

– Szavald el a verset a pillangóról! Mikor odaérsz ahhoz a részhez, hogy „letörött a szárnya”, halkíts a hangodon…

– Nem szeretem, Anya. Nem szeretem, hogy letörött a szárnya…

– Ó, hát ez nem igaz… csak a vers kedvéért írták, csacsikám!

A tanító néni az osztályajtóban várta az elsősöket. Hosszú, szőke haja egyenesen borult a vállára, kék szeme volt és lebegő ujjú köpenye. Gyurica nézte. Apa hátulról unszolta, de ő nem figyelt oda. Végül bizalmasan elmosolyodott, s a tanító néni füléhez ágaskodott.

– Olyan tetszik lenni, mint az őrangyal az ágyam felett, a képen… – suhogta.

A tanító néni halkan sikoltott.

– Az leszek… – mondta elragadtatottan. – Az leszek, te kis drága.

Apa és Anya karonfogva sétáltak hazafelé. Szinte sírtak örömükben.

– Mintha nem is anya szülte volna – mondta Apa –, van benne valami légies…

– Érzékeny szívű… talán mégis tőlem örökölte, Apa…

– Többet érdemel, mint mi – elmélkedett Apa, kicsit gondterhelten. – Gondold csak meg, Anya: azért érheti rossz is az embert, ha nem vigyáz…

– Rossz is? Tényleg, Apa? Hiszen mi rendesen… – kiáltott Anya felháborodottan.

– Vigyázni kell. Nagyon vigyázni. Ennyi az egész – fejezte be Apa. – Ne légy ijedős. Ha komolyra fordul a dolog, a hegyekbe megyünk…

– Milyen dolog? – kérdezte Anya.

– Hát a háború… ha itt is zavarognak, esetleg.

De erre három évig nem került sor. Negyvenháromban jött az első, váratlan éjszakai légitámadás.

– Jaj, de szép! – kiáltotta Gyurica, s a világítórakétákra mutatott. – Mi ez, apa? Mi van itt?

– Semmi különös – mondta Apa. Izzadt, törölgette arcát a lepedőben. – Majd elmúlik… holnap utazunk Makosdra.

A tojásarcú tanítónő a búcsúzásnál könnyezett. – Meleg szívű gyerek, nagyon hiányzik majd… Valósággal kivált a többi közül, nna, nem is illik nekem ilyet mondani…

Makosd a Som-hegy lábánál feküdt, félig erdőben, félig a síkságon, a vasúttól messze. Apa főnöke adta bérbe, potom ötven pengőért.

– Vigye le a gyereket, Csabai, jól teszi. Veszít egy évet, mi az neki, az ő talentumával, akkor se maradjon Pesten. Csak helyeselni tudom. Ez az átkozott sziréna, megsínylené a lelkivilága… Maga is lemehet hozzájuk havonta egyszer-kétszer, ugyebár…

Apa hálásan bólogatott, és megvette a nagy latin–magyar szótárt.

– Magánúton leteszed a negyediket, és egyenesen a gimnáziumba lépsz, ha a zavargásoknak vége lesz…

– De hát miféle zavargás ez, Anya? Miért van háború? – kérdezte Gyurica. Ernyőt formált a kezéből, úgy nézte a repülőrajt, ahogy az erős napfényben csillogva, lassan úszott az égen Pest felé.

– Hát… – Anya összehúzta szemöldökét, azután odaszólt Apának. – Apa… miért is…?

– Nem fontos, Gyurica. Időnként megbolondulnak az emberek… Ne törődj vele. Elmúlik, s te egyenesen a gimnáziumba lépsz. A gimnázium még nagyszerűbb, mint az elemi.

– Ugye szép? – kérdezte Gyurica dallamosan, és a csíkokra mutatott, amit a gépek húztak a levegőben.

– Szép – mondta Apa, és megsimogatta a fejét. – Te csak maradj ilyen…

Hosszú őszi délutánok jöttek. Gyurica meg Anya ültek a verandán. Anya verseket szavalt, emlékezetből, és eljátszotta a Kaméliás hölgy-et. Gyurica elnézte volna örökké, hogy köhhent egyet-kettőt, hogyan teszi barnára sült, tömzsi kezét piros arca elé, hogy mondja: „Óh, Armand, már oly gyenge vagyok…” Rendkívül mulattató volt és biztonságos; Margit már halott, keze-lába lóg a nyugágyból, ugyanakkor Anya kövér hasa lágyan hullámzik, és a térdéről egyegy rándítással elűzi a legyeket. Könyv meg színház, afféle bohóckodás, kitalálják az emberek, mint a viccet.

Mivel sokat volt egyedül, gondolkodnia kellett, gyerekésszel a világ dolgairól. Hiszen a tanító néni is különbnek tartotta a többinél! A hegy aljában heverészett, figyelte a feketésvörös, szilvakék bogyókat. Szerette a fákat. Szépek voltak teljes lombozatban, de ugyanilyen szépnek találta őket akkor is, amikor a szellő nélküli levegőben, látszólag minden ok nélkül, elvesztették leveleiket. Sétált a sistergő avarban. Ha esett, bádogkannában összegyűjtötte az esőcseppeket, s már annak is örült, hogy gyűlik a víz.

– Áldott természete van – mondta Anya Juli néninek, aki tejet hozott az esti fejésből. – Nem nyűgös, nem elégedetlen, boldoggá teszi egy kavics is. Igaz, hogy mi aztán csak jót és finomat…

– Nagysága kérem, elesett a férjem – hadarta a tejesasszony, és sírt. A pengőt ráncos szoknyája aljába csomózta.

Gyurica közelebb húzódott. Ezt a jelenetet még nem látta.

– Részvétem – mondta Anya, és nyugtalanul pillantott Gyuricára.

– A bajtársa mesélte, a tulajdon két szeme előtt esett el… – Juli néni letette az üres kannát, félig megfordult, könyökét furcsán kifordította. – Szakasztott így, amikor az a repeszdarab…

Anya fürgén lejjebb lépett a verandalépcsőn, Juli néni és Gyurica közé. – Nicht vor dem Kind – mondta haragosan.

– Hát igen – bólintott Juli néni, mintha értené. – Az, hogy az Isten verje meg. – Fogta a kannát, szipogott egy keveset, azután elment.

– Mi volt ez, Anya? – kérdezte Gyurica türelmetlenül.

– Semmi, semmi – Anya zavartan körülnézett, kapkodva az égre mutatott. – Nézd, milyen fényes csillagok. Az a nagy, ott balra…

– Milyen csillag? Mi a neve? – Gyurka körbeforgatta a fejét. – És annak…?

– Hogy is, hogy is…? – mondta Anya. – Majd Apa…

– Mögöttük lakik az Isten?

– Kicsoda? Ja… Persze, feltétlenül…

– És minden csillag egy csengő Isten ajtaján?

– Gyere be, mert hűvösödik… – Anya töprengett. Nem várhat három hétig, amíg Apa érkezik. Még ma este kell mondani valamit.

– Élni csuda jó dolog ám – mondta végül, s lelkesen széttárta a karját.

Gyurica érezte az estikék illatát. Látta a holdat, s a hold nyájas, kerek sárgasága összefüggött az estikék vaníliaszagával. A kert két oldaláról, mintegy körülzárva a teljes egységet, tücsökhang emelkedett a levegőbe.

Gyurica a virágágy közepére szaladt, öklét mellére szorította. Nagyokat ugrott, páros lábbal. Egészen biztosan hitte, hogy minden ugrásra tíz centivel közelebb jön az ég.

– Csak az ablakok törtek be – mondta Apa negyvenöt tavaszán, soványan, szakállasan. – De mire hazajöttök, azt is rendbe hozatom.

– Már aggódtam érted – suttogta Anya. – November óta semmi hír…

– Tudod, hogy ostrom volt – mondta Apa kicsit türelmetlenül. Már nem tudtam átjönni, az utolsó percben. Az a fontos, hogy ti megúsztátok… Evett a gyerek rendesen?

– Miért ne evett volna? – kérdezte Anya csodálkozva. – Kenyér ugyan nem volt, nem is mentem be érte a faluba, de sütöttem kalácsot… Ja, képzeld, Apa, egyszer járt erre egy sebesült orosz katona… Dörömbölt, aztán elvánszorgott a falu felé. Különben is, nem volt olyan rosszul… Senki sem ítélhet el!

– Elítélni?! Neked gyereked van, Anya. Ez a fő szempont.

– Apa – rohant be Gyurica, rövid bekecsben, hosszúra nőtt fekete hajjal. – Elmúlt már az a háború?

– Izomkolosszus! Nézd, Anya, ezeket az izmokat!

– Mindennap felhúztam tíz vödör vizet a kútból, csak úgy… – mondta büszkén Gyurica. Kiszabadította hasát az ingből. – A hasizmom! Bökd csak meg!

Jót tett neki a szabad levegő. Sötét, erősen ívelt szeme nedvesen fénylett. – Én leszek a legerősebb a világon!

– Beíratjuk valamelyik egyesületbe – mondta Apa, amikor két hét múlva Pest felé döcögött velük egy parasztszekér. – Híres sportoló is lehet, ezzel az alkattal…!

– Vagy művészettörténész… az kapcsolatban van a színházzal… – mélázott Anya.

– Ugyan – korholta Apa csendesen –, Anya! A művészettörténet nem a színházzal foglalkozik…

– Nem? – révedezett Anya. – Lehet… te tudod, Apa…

Gyurica izgatott volt.

– Mikor kezdődik a gimnázium?

– Még várunk egy kicsit, Gyurica. Most építik, valahogy tönkrement…

– Menjünk sétálni, Apa, menjünk el a boltba…

– Nem tarthatjuk a négy fal között – mondta Anya. – A szervezetére káros… Vidd magaddal, az az egy-két rom nem érdekes…

A villamosok jártak már. Gyurica mohón nézte a leomlott házakat. Olyan volt az egész, mint egy díszlet. Élénken nyüzsögtek az emberek, kiabáltak összevissza. Mintha a város játszaná ugyanazt, amit Anya szokott, a tüdőbeteg nővel.

– Helyrehozzuk – legyintett Apa. – Még szebb lesz, mint volt.

Gyurica meglapogatta karján az izomnyalábot. Hát persze. Véletlenül csinátak valami butaságot. Mint amikor pacát ejt a gyerek a tiszta, rendes füzetébe. Gyorsan ki kell radírozni, és helyreáll ismét a rend.

– Hogy van Meinl György? – kérdezte hirtelen.

– Kicsoda?

– Hát az a kisfiú, akié a bolt?

– Hm, hm – mosolygott Apa, és az állát simogatta. Aztán Gyurica látta, hogy Meinl György nem lehet túl jól, mivel az ajtó felől leesett, hiányzik a feje, és a két lába égnek áll a buggyos bugyogóban. Amíg Apa melaszt és kukoricalisztet méricskélt a húzós mérlegen, Gyurica a sarokba osont, megfordította a csorba üvegtáblát, és arra gondolt, Meinl György mégsem igazán szerencsés kisfiú. Ő pedig hamarosan „gimnáziumba lép”. S hogy adogatni kell a téglát? Az is szép és érdekes is.

– A te fiad egy kis hős – mesélte Apa, néhány hónappal később Anyának. – Az igazgató el van ragadtatva. Iskolai brigádot alapított!

– Csak meg ne erőltesse magát!

– Az ő fizikumával?! Az a jó, ha lelkesedik… Könnyebben kiválik a tömegből – bölcselkedett Apa. Ha ő nem figyeli úgy annak idején a vasárnapi prédikációt, talán még most is Anasztázia-pusztán aratna. De a tiszteletes úr észrevette. Neki köszönheti a három polgárit Zalalövőn. – Hagyni kell, hadd csinálja!

– És ez a világ, Apa! Valami kommunisták… nem lesz ez rossz Gyuricának?

– Anya, ezek mellékes dolgok. Ne hallgass a pletykára. Aki becsületes, mindenhol talál magának helyet. Nekem például felajánlották a boltvezetést, ha majd államosítanak…

– És mi lesz szegény Meinlékkel?

– Ne féltsd őket, Anya. A nagyobbik fiú már kint van Kanadában. Nekem meg azt tanácsolja az öreg: maga csak vállaljon el mindent, kedves Csabai. Jobb, ha régi ember kezén marad a tőke…

– De hát hogy lesz ez, Apa? Ezek a kommunisták…

– Jegyezd meg, Anya: boltvezetői beosztás, rendes munka. Dolgozni itt is kell, a pénzük ugyanolyan. Nekünk az a fontos, hogy a gyerek megtalálja a boldogságát… ezt sose felejtsd el. Büszkék lehetünk rá, hogy így sikerült, ezekben a nehéz időkben. Tudod, hányan haltak éhen? – kérdezte Apa, s kikukucskált, nincs-e Gyurica az előszobában.

– Éhen…? Ugyan, Apa! Aki dolgozik, nem hal éhen!

És Gyurica továbbra is szerette a munkát, különösen, ha láthatta mindjárt az eredményt is. Tanáraihoz készséges maradt. A karének volt a legkedvesebb tárgya, csodálkozott, miért lógnak el a többiek. Akár fél napig is eldalolta volna: „… vigy a győzelem útján, ránk boldog világ vár…” Mindig ő cipelte a legnagyobb táblát a május elsejei felvonuláson. S Apát negyvenkilencben valóban kinevezték boltvezetőnek!

–Van mit aprítani a tejbe – mondta Apa. – Csak munkával szerezhetsz magadnak megbecsülést…

Gyurica beosztotta az idejét, nem hanyagolta el a sportot sem. Sokat evezett, jó neve volt az ifjúsági csapatban. Pénzzel ellátták: erre ne legyen gondja.

– Azt hiszem, kertész vagy biológus leszek mégis – mondta tizenhat éves korában –, vagy valami mezőgazdasági nagyfejes… mit szólsz, Apa?

– Nagyon fontos, hogy kedvvel végezd, amit választasz – vélekedett Apa. – Téged semmi nem kényszerít… Úgy döntesz, ahogy a hajlamaid kívánják…

– A kertészet szép – szólt közbe Anya is, fátyolos hangon –, emlékszel, Makosdon is milyen szép volt… azok a csukódó kelyhű virágok, meg a hogy is hívják a kerítésnél…

– Begónia, Anya, begónia…

Ötvenegyben került a gimnáziumba (különbözetivel, valahonnan Pusztafalváról) Csaba Csongor. Gyurkának nem voltak barátai, mivel szívélyes volt mindenkihez, és egyiket sem szerette jobban a másiknál. Csaba Csongor azonban, talán családnevének hasonlósága és keresztnevének képtlensége miatt, felpiszkálta az érdeklődését. Ingerelte az okkersárga haj, a szeplős arc, s a sovány, kicsi test, de később úgy döntött, ez sajnálat csupán.

– Hogy lehet valakinek Csongor a neve? – kérdezte tőle a második héten, nagyszünetben, a zakatolástól lihegve.

– És ráadásul még paraszt is, mi? – mosolygott Csaba Csongor gúnyosan.

– Paraszt, paraszt… az semmit sem jelent. De furcsa vagy… Csak hát: Csongor…!

– Az én anyám írni-olvasni se tud – mondta Csongor. Mereven nézte a nagy vezér kopasz képét a mennyezet koronás gipszmintája alatt. – Mielőtt születtem, színház járt a faluban. Vörösmartyt adták, tudod, a Csongor és Tündé-t… Hát ettől kapott kedvet, szegény feje…

– Kedves asszony lehet – mondta Gyurica udvariasan.

– Az. Kedves asszony, csak gyorsan jár a keze. Ahányszor hazamegyek, mindig megruház…

Gyurica nevetett. Vicces.

– Egyébként – folytatta Csongor monoton hangon –, még jó, hogy nem lánynak születtem. Mer’ akkor Tünde lettem vóna… Különben anyámnak akkora talpa van, hogy eső után ihatnak a nyomából az ökrök…

Gyurica hátba verte Csongort.

– Ej, ej, te, hogy beszélsz?

– Ez humor! – mondta Csongor és csücsörített. – De el ne áruld senkinek! A humor igazi jó pajtás a bajban…

– Ezt aztán nem értem! Nekünk aztán nincs panaszra okunk! – kiáltotta Gyurica csodálkozva.

Csengettek.

– No, majd máskor – mondta Csongor –, majd máskor, kisapám… – De ez a „máskor” elmaradt. Mindig rohantak valahova, vagy szerveztek éppen valamit. Néha egymásra nevettek a nagy forgatagban, ennyi volt az egész. Amikor egy év múlva – éppen érettségi előtt – Csaba Csongor „saját kérelmére” eltűnt az iskolából, Gyurica értetlenkedett. Hiszen meg se bukott!

– Hagyd csak – intette a DISZ-titkár Gyuricát –, megtudtunk egyet-mást… Kulákok! – S az osztályfőnök úr is rábólintott, szomorúan.

– Apa – kérdezte Gyurica este, vacsora után, miközben Anya monogramot varrt az új fehér ingébe –, miért lenne Csongor kulák? Az anyja analfabéta…

– Ki mondta? – emelte fel ujját Apa.

– A DISZ-titkár…

– És még…?

– Az osztályfőnök is…

– Akkor biztosan úgy van. Ne légy bizalmatlan. A bizalmatlanság megmérgezi az ember lelkivilágát. Látod, én nem kételkedtem soha, bíztam azokban, akiket fölém rendelt az élet…

– Bizony, s most oklevelet is kaptál, Apa, kitől is…? – mondta büszkén Anya, s elharapta a cérnát.

Gyurica disznóbőr táskája, kettős rekesszel, fényes cipzárral, jól elfért Csaba Csongor üres helyén. De azért Gyurica néhány napig mégis nyugtalan volt. A legkisebb gyümölcsfolt is zavarta az ingén. A légypiszkot zsilettel vakarta le a vonalzó oldaláról. Azután úgy oldotta meg, hogy írt egy lapot Csongorék falujába. „Minden jót kíván Csabai György.”

Végül is gazdálkodni nagyon szép dolog!

Fellélegzett, erejét az érettségire fordította. Kitűnően érettségizett. Apa tízezer forintot adott át neki a banketten.

– Az élet nem lampionos kerti ünnepély… ha majd eljönnek a nehéz órák… – szavalta a nyugdíj előtt álló magyartanár, de lehurrogták ezzel a butasággal.

– Az egyetemre azért nehezen jutsz be, fiam – mondta bizalmasan az osztályfőnök, amikor félig részegen az illemhelyet keresték a Budapark tavirózsái között. – Egyéb származással…!

Gyuricának rosszul esett ez a kishitűség.

– Te csak rám hallgass – vigasztalta Apa. – Ilyesmi meg se forduljon a fejedben… Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik. Mindenesetre a főiskolát pályázzuk, az könnyebb. Téged meg leküldelek nyárra a Balatonhoz. Nagy fiú vagy már, nézz körül… – s kacsintott hozzá, cinkosan.

Gyurica előbb elment a felvételire. Egyszerűen, szerényen válaszolgatott. Az elnök, dr. Kőrösi-Vastagh Zoltán, biztatóan rámosolygott.

– Szerencséje, fiam, hogy kedvezőbb szelek fújdogálnak… bezzeg tavaly ilyenkor! Remélem, találkozunk még!

– Utazz csak, utazz! – biztatta Apa. – Ez már elintézett dolog. Kilencvenkilenc százalék.

Gyurica most utazott először egyedül. Jólesett a hirtelen rászakadt teljes tétlenség. Kedves néni fogadta, tiszta szobával. Apáék nyugdíjas takarítónője.

– Én behunyom a szemem – mondta Gyuricának, és arca elé kapta kartonkötényét –, nem látok semmit, fiatalúr…

Gyurica sétálni indult, frissen mosdva, a villasor felé. „Ne csinálj belőle nagy ügyet – hallotta Apa hangját. – Annyi, mint egy ízletes rántott szelet.”

Eddig valahogy, talán a sok tanulás és sport miatt, nem is kívánta. Amíg társai erről beszéltek, csak felszínesen figyelt, az evezés jobban érdekelte. „Lehet, hogy most sem történik meg” – mondogatta magában, s nézte az előtte haladó lányok hintázó abroncsszoknyáit. „Nem kötelező…”

Megállt a kavicsos út végén, közvetlenül a víznél. Fürödni a Balatonban többet ér!

– Hé – szólt hozzá valaki –, a strand lejjebb van. – Visszakapta a fejét. Oldalt, a villasor kiemelkedő helyén, s ehhez képest eléggé elhanyagolt állapotban, sárga házat látott. Homlokzatán ökölnyi, cirkalmazott betűkkel: MEGKÍVÁNTA-LAK.

A rácsos kapuhoz tetőtől talpig csíkos frottírköpenybe burkolt alak támaszkodott, kezében hatalmas, zöld almával.

– Parancsol? – kérdezte Gyurica udvariasan.

– A strandot keresi, nem? Öt perc jobbra, mert ez itt a magánbérlők területe…

Körülbelül harminc méter távolság volt közöttük. Gyurica furcsának találta, hogy ide-oda ordítozzanak.

– Nem hallom jól – kiáltotta.

– Jöjjön közelebb – mondta a köpenyes. Arcába lógott a csuklya. Gyurica tétován megindult.

Hat lépésre lehetett, amikor az alak, mintegy véletlenül, lecsúsztatta magáról a köntöst. Meggypiros bikinijén kirajzolódott domború ágyéka. Pánt nélküli melltartót viselt erős melle felett. Hosszú, fekete haja a nadrágjáig ért. Lassú mozdulattal szájához emelte a hatalmas, zöld almát, és egyetlen lendülettel kettéharapta.

– Kell…? – kérdezte, és az alma egyik felét Gyuricának nyújtotta.

– Kell hát – mondta Gyurica, s mohón elkapta a lány karját, csukló felett, ugyanolyan ösztönös birtoklási vággyal, mint ahogy másfél éves korában lehúzta a rózsaszínű szalagot a szárítókötélről.

Sárának hívták. A szülei pulóverkötők.

– Tudod – mondta Sára, miközben rumbára tanította Gyuricát a Kioszk zenés teáján –, kicsit lerohadtak. Csak úgy suba alatt melóztak, ahogy csurrant, cseppent, láthatod a bodegánkon… De most megint megkapta muti az ipart… Keverj egy figurát! Ezt bírom benned, hogy ezekkel az izmokkal ilyen világi szövegeid vannak…

„Mint egy szép, egzotikus virág – gondolta Gyurica –, különleges…”

– Az első tanítónőmnek is ilyen haja volt, mint neked – mondta a táncszünetben, Zsiráf-sört iszogatva. – Csak szőkében…

– S ez miért érdekes, okosom? – kérdezte Sára. Hűvös, egészen világoskék szeme parányit bandzsított, s ettől a bandzsítástól olyan lett az arca, mintha mindig sóvárogna valamiért.

– Rendelj még egy konyakot!

– Ma már nem – mondta gyengéden, de határozottan Gyurica. – Nem egészséges. Te csak hallgass rám. Például ezek a csibészkifejezések. Le fogsz róluk szokni… Nem illenek hozzád. – Erő és felelősség töltötte el. S ahogy a lány jött utána, rezzenés nélkül, engedelmesen, úgy érezte, hogy ez a hatalom már magában nagyszerű. Jobb, mint az érettségi sikermámora.

– Te mindig ilyen szigorú vagy, okosom? – suttogta Sára a házuk előtt. Marokra fogta fekete sörényét, és a hajszálak elektromos végével végigszaladt Gyurica nyakán. – S ehhez mit szólsz?

„Nem, ez már túl sok” – gondolta a fiú később, a májszínű brokátpaplanon heverészve. – „Hogy még ez is van, ez már a tető…”

Sára paradicsomot evett a konyhában, ő pedig megmerült újra és újra az elmúlt pillanatokban. Mindig tudta, hogy erős. De még sohasem érezte ennyire, mint amikor maga alá gyűrte Sárát. S a kezdeti furcsa félelem… a roppant erő hirtelen kiszaladt a végtagjaiból, azután egyetlen helyre összefutott, egyetlen pólusban lüktetve összeszorult… Az atomok vadsága hasonlíthat ehhez, kitöréskor. Micsoda halalom! Ketté lehetne hasítani vele a világot, mint ahogy Sára harapta szét az almát ragyogó fogaival!

A partra mentek. Alkonyodott. Nem volt felhő az égen, csak a színek. A víz rendszeres, halk csobbanással, előre kiszámítható ismétlődéssel lábukhoz csapódott.

Gyurica átölelte Sára vállát. Úgy tartotta, mint egy – saját teremtő akaratából fejlődött – értékes, új testrészt.

– Ez a teljes egység… – körülmutatott lágyan, elragadtatottan. – Nézd a hullámokat! Vagy a levegőt, ahogy úszik a pára…

– Oltári vagy, okosom – mondta Sára, s mintha csak nyújtózna, kiszabadította a derekát.

– A hegyek – folytatta Gyurica boldogan. – És minden… Olyan ez, mint valami éles, magas pengésű zene… tudod, itt belül, a harmónia…

Sára csak nézte őt, sóvár, szomorú arccal, kicsit bandzsa szemével.

– Sára… Sára! Hát nem? Ajándék ez az egész, tiszta ajándék!

– Mi sohasem szerettük majomszeretettel – mondta Apa Anyának oktatólag, hat hónappal később. – Igaz, hogy még nincs húszéves. De hadd teljen a kedve… Legfeljebb elválik…

– Elválik, Apa…? – kérdezte Anya szemrehányóan.

– Változik a világ, Anya. Te ehhez nem értesz. S hála istennek, van mit aprítani a tejbe. Három év, amig befejezi a főiskolát. Hát kell nekünk más, mint az ő boldogsága?

Sára eljött bemutatkozni. Csuklóján aranyóra, karperec, fityegő Eiffel-toronnyal. Nyakában súlyos lánc. Muszlinkendőjét ragyogó szkarabeuszbogárral tűzte dús hajához.

– Kedvesem – mondta Anya félénken, hogy egy kicsit rá is figyeljenek –, ennyire szereted a bizsut? Nem túl sok így együtt? Tudod, amikor még színésznőnek készültem, mi a színpadon viseltünk ilyet… hogyishívják… strasszot… – s a szkarabeuszbogárra mutatott.

Sára közömbösen megtapogatta a villogó bogarat.

– Ja? Ez? Ez nem strassz, tetszik tudni, hanem briliáns… – Gyurica is elcsodálkozott.

– A mutimtól kaptam – mondta Sára, értetlenül –, ezeket is, csupa arany… Neki már minek, elég öreg. Még a régi jó időkből, néhány töredék…

Anya elhallgatott. Le nem vette szemét a bogárról, azt bámulta egész este.

– Na ugye – mondta Apa, amikor magukra maradtak. – Látod, milyen családba kerül! Tejbe-vajba fogják füröszteni, ha odamennek lakni. Három szoba, komplett berendezve… Minek várjanak három évig?

– Nem lehetne, itt, nálunk, Apa? Én szívesen főznék rájuk, meg minden…

– Ne légy önző! Önző te sose légy! – intette Apa. – Ott többet kaphat, s nekünk ez a fő szempont. Mindig is így cselekedtünk, egész életünkben…

Sára szülei éppen csak futólag érdeklődlek Gyurica felől. Elfoglalt emberek voltak, reggeltől estig a boltjukban.

Megkapták a legszebb szobát. Valami Tercsi néni nevű szegény rokon vezette a háztartást. Kétszáz forinttal felemelték a bérét, s ezután ő mosta Gyurica fehér pupliningeit.

Gyurica sokat tartózkodott a főiskolán. Hamarosan évfolyamelső lett, Kőrösi-Vastagh professzor keze alatt. Isteni volt esténként, szellemi munkától fáradtan, hazamenni Sárához, és az ágyban megkoronázni a napot.

Sára nem dolgozott, unalmában rengeteget olvasgatott. Szerencsére a jassznyelvről is leszokott. Kőrösi-Vastagh egyszer meglátogatta őket, ivott Cinzanót, Martinit, Gyurica nem tudta, mi mindent, Sára húzkodta elő az üvegeket a világítós bárszekrényből. A professzor másnap fennhangon dicsérte Sárát, milyen „szuperszenzibilis, intellektuális lény”. Jó az ilyet hallani.

A harmadik év végén Gyurica halvány elégedetlenséget érzett. Kevesellni kezdte az ismereteit. Mintha az élet nagyszerűségével saját nagyszerűsége nem állna arányban. Őszintén elmondta Kőrösi-Vastaghnak. Kőrösi-Vastagh bólogatott, s valahogy úgy fejezte ki magát, homályosan, hogy a kutatómunka elemei hiányoznak, a lexikális tudáson túl, a személyiségből fakadó plusz…

Ettől kezdve szorgalmasan látogatta a Botanikai Intézetet. Az üvegház párás levegőjében végtelen türelemmel matatott a növények között. Naphosszat ült egy-egy feslő, tropikus Cattlexya labiata, vagy akár a közönséges Hemerocallis flava mellett. Szerette volna elkapni a pillanatot, szemmel felfogni, ahogy lassan kibomlik a bimbóból a szirom. Ettől várta a csodát: hogy elindul benne egy gondolat, amire azután rászáll és megnyergeli. De csak az eredmény állt egyszerre előtte, a többi – a műhely – titok maradt. A filmfelvevő lencséjének megnyilatkozott, neki nem.

Nem is bánta, amikor Sára, eseménytelennek minősítve az életet, kierőszakolta, hogy menjenek le három hétre a balatoni házba.

– Az egyetemen most úgyis zavargások vannak, meg mindenütt – mondta Apa is. – Annyi mindent hallani. Amíg nem tud az ember százszázalékig biztosat, ne keveredjen bele.

Így azután ezerkilencszázötvenhat október közepétől decemberig Siófokon maradtak. A Balaton ősszel sem okozott csalódást. Gyurica újabb s újabb szépségeket fedezett fel, amire Sára azt mondta: „Te csodafakír”. Gyurica csak mosolygott rajta, felületesen.

November első napjaiban levelet kapott a Főiskolai Bizottságtól, de nem tudta megállapítani, milyen bizottság ez: törvényes, vagy valami gittegylet? Gondolta, vár még egy kicsit, amíg tisztábban lát, hogy is van. Néhány nap múlva gondolkodni se kellett már, ismét egyértelmű lett minden. Az újságok is közölték, a rádió is bemondta. A rend helyreállt. Apa azt írta, azért még nagy a zűrzavar, elég, ha ünnepekre feljönnek.

Mire megindult a második félév, az utolsó, Kőrösi-Vastagh eltűnt a tanszékről. Disszidált.

– Te voltál a legkedvesebb tanítványa – mondta hidegen Seifert Pista, a KISZ szervezése közben. – Az öreg vezette itt az egész fegyveres cécót.

– Ne butáskodjatok – vonogatta a vállát Gyurica. – Mi közöm nekem ilyesmihez?

– …a felesége szülei maszekok, ugye? – kérdezte tárgyilagosan a tanulmányi előadó, néhány hónappal az államvizsga előtt.

– Igen, igen, pulóverkötödéjük van – válaszolta Gyurica készségesen.

– Most nyomd meg a gombot, a finisben – tanácsolta Apa. – Te semmiben sem vettél részt, mindig csak a kötelességeddel törődtél…

Éjszakákon át fennmaradt, kereste a réseket az anyagban. Csinosítgatta, javítgatta a szakdolgozatát. Még Kőrösi-Vastagh adta hozzá a tippet. Nagy feltűnés lesz, és biztos kutatói állás a Botanikánál. Esetleg a főiskolán is maradhat, tanársegédnek.

Lámpafénynél Sára nehezen aludt, ezért kiköltözött íróasztalával az előszobába. Anyósa szóvá tette.

– Micsoda idea! Az egész lakás képét elrontja…

– Hol tanuljak akkor, muti kérem? – kérdezte békésen Gyurica.

– Talán a vécében… neked úgyis minden olyan gyönyörű… – jegyezte meg Sára epésen. Bevett két Sevenált.

– Sára… nem vagy te mostanában kicsit ideges? – Gyurica aggódva vizsgálta Sára szemhéját. – Vérszegénység… Vizsgák után elviszlek Cseszkóba, megmásszuk a Tátrát…

– Veled még veszekedni se lehet? – kérdezte Sára csüggedten. – Én ebbe úgyis beledilizek…

– Aludd ki magad! Veszekedni? Még csak az kéne! Drágám, az én szüleim huszonöt éves házasok, de még nem hallottam egy hangos szavukat…

Sára elhallgatott, csak a szeme szaladt össze még bandzsábbra.

– Ezt ne csináld – cirógatta meg Gyurica. – Nem áll jól neked.

Két-három hét volt a végszigorlatokig. Gyurica százszor is elképzelte a jelenetet. Kitüntetéses oklevél, kinevezés, gratulációk.

Sára ide-oda imbolygott a lakásban, hasig kigombolt pongyolában.

– Szívem – mondta neki tréfásan Gyurica –, próbálj már meg egy helyben maradni. Tengeribetegséget kap, aki rád néz.

– Hát ne nézz rám – felelte Sára. Vizet ivott, citromot facsart, felpróbálta a ruháit.

– Ha mindennel kész leszek, nagy murikat csapunk – ecsetelte Gyurica, amikor estenként levitte sétálni félórára a romantikus budai utcácskákba. – Bár ez is felejthetetlen, ez a csendes ballagás, kéz a kézben…

– A nagy murik unalmasak – mondta biggyesztve Sára. – Csak andalogjunk, andalogjunk. Mindegy.

„Vizsga után orvoshoz viszem – határozta el Gyurica. – Vitaminhiány, vagy ilyesmi.”

Éppen a könyvtárból jött haza, este kilenckor, hóna alatt a legújabb külföldi szaklappal, amikor Sára, már a küszöbnél, nyakába ugrott.

– Gyerekem lesz – visította örömmel. – Gyerekem…

– Pszt… – mondta Gyurica is nevetve. Alig ocsúdott fel. – Ne kiabálj, édes. A szomszédok…

– A szomszédok le vannak ejtve… Gyerekem lesz, gyerekem! Végre! Végre valami! – kiáltozta Sára, hisztérikusan.

– Nahát igazán, nem is találok szavakat… – dadogta Gyurica. Persze, ez az. Ez még hiányzott…

Csókolgatta Sára kezét.

– Gyere, mondjuk el Apáéknak… most rögtön…

Sára kicsit lehiggadt. Rendezgette a haját.

– Menj csak egyedül – mondta végül rekedten. Megköszörülte a torkát. – Késő van… Hányinger… tudod, ebben az állapotban… – Ez már magasabbra sikerült. Gyurica elhitte.

– Rohanok vissza, szívem… hogy fognak örülni!… – Még a lépcsőházból is dobálta a csókokat, felfelé, a folyosóra. Sára összefogta mellén a pongyolát, s integetett bágyadtan.

Gyurica – repülő kedvében – a „Harangvirág” eszpresszó előtti taxiállomásra sietett. Egy sem volt bent.

– Nem baj, nem baj – toporgott a járdán, ujjaival játszadozva.

S ekkor valaki hátulról befogta a szemét.

– Na, ki ez a bácsi? – kérdezte mutáló kamaszhangon.

Gyurica levegő után kapkodott, s két perc múlva is alig ismerte fel Csaba Csongort.

– Te csak nem változtál – mondta enyhe bosszúsággal. – Az idétlen vicceid…

– Kösz a lapot – mondta Csongor. Ugyanolyan szeplős és szőke volt, mint régen. Jól szabott ruhát viseli, de a hegyes gallérú, divatjamúlt ing lerontott mindent.

– Milyen lapot?

– Hát amit akkor írtál… Na, nem volt fejedelmi gesztus, ne képzeld, de a semminél több, még meg is ríkattál vele.

Ráadásul három foga hiányzik, éppen elöl. Határozottan zavaró, esztétikailag.

– Ugyan, mit tud az ember a világról tizennyolc éves korában? – legyintett Gyurica. – És most mi van veled? – Kémlelte az utat, jön-e már a taxi.

– Veled mi van? – kérdezett vissza Csongor barátságosan. – Még mindig a felhők között keféled az angyalokat?

Gyurica elnevelte magát. A Csongor híres humora!

– Ne haragudj, bamba vagyok… most tudtam meg, hogy a feleségem kisbabát vár.

– Feleséged van? Megnősültél? Gyereked lesz? – kérdezte őszinte együttérzéssel Csongor, s minden kérdésnél pukkanósan összecsapta a tenyerét. – Hát ezt el kell mesélned… Gyere, leülünk itt, ez jó kis hely… kaja, pia, meg a többi…

Gyurica úgy döntött, hogy inkább bemegy a „Harangvirág”-ba, mintsem az utcán hangoskodjanak. Különben is, miért ne? Hadd lássa a fiú, milyen az igazi élet.

Csongor két kevertet rendelt. Gyurica tiltakozott, de Csongor leintette. – Én fizetek, na!

– Nem azért – mondta ő kényelmetlenül. – Pénzem van, dögivel, de nem szoktam inni.

– Dögivel? Hű, öregem! És mennyi az a dögivel?

– Nem számolom. Amire kell, kivesszük – mondta Gyurica, és zavarában egyszerre hajtotta fel a pálinkát. Krákogott.

– Betörés? Betörés? – hunyorított Csongor.

Gyurica lendületet vett, és elmesélte, hogyan fogott össze a szülői szeretet házasságuk és a zavartalan tanulás érdekében.

– Ezt kellene megírni – fejezte be, az italtól meghatódva. – Ezt a szeretetet… ezt írják meg az írók…

– De nem – mondta Csongor gúnyosan, s forgatta az üres poharat. – Ezek a hülye írók ilyesmiket írnak: háború, szenvedés, sőt uramisten: halál…

– Nem bírom, ha a szennyben turkálnak. Minek a szennyben turkálni? Hiszen végül minden elsimul, igaz? Fogadok, az a dolog, a gimnáziummal, már eszedbe sem jut…

Csongor jóízű hahotára fakadt. Térdét csapkodta.

– Az smafu volt, öregem… smafu… halálra röhögnéd magad, ha kipakolnék, hogy mi minden történt azóta…

– Majd egyszer összejövünk – mondta Gyurica. Az ital kellemesen kábította. – De hát várnak Anyáék…

– Most egy konyakot, ha már ilyen a véletlen. Kisasszony!… Legfeljebb várnak holnapig… Hál’ istennek, egészségesek, ugye?

– Hála istennek… – morogta Gyurica, s gépiesen megkopogtatta alulról az asztallapot.

– Az enyim is bírja még. Ötvennyolc éves, de öt tehenet is megfej, amíg a többi kettőt…

– Édesapád? Mi lett azzal a hülye kuláküggyel? – kérdezte Gyurica. Lehajtotta a konyakot is. „Jó – állapította meg elégedetten. Ez is jó. Ezt is meg lehet próbálni, egyszer-kétszer.”

– Az én apám még a háborúban meghalt. Nem tudtad? A mama tartotta össze az egész miskulanciát… egy húgom van, még iskolás, élnek a nagyszülők is. Örülök, hogy bement az öreglány a téeszbe, így nem hajtja annyira magát, én meg juttatok nekik imitt-amott valamit.

– És mennyit keresel? – kérdezte Gyurica. – Hogy még konyakra is telik?

Csongor elkomorodott. Egy darabig csak nézett a pohár mellé.

– Meglopom őket – mondta végül. – Ahelyett, hogy hazaküldeném.

– A következőt én fizetem – jelentelte ki Gyurica. Szerencsétlen flótás. – Néhány nap múlva kész ember leszek… Teletömték a fejemet.

– Te mindig az Isten lábát fogtad – mondta Csongor, s nevetett újra. – Ide hallgass: én meg mindenfélét vállalok: favágást, másolást, és az ösztöndíj, az se kutya. Selyemfiúnak is elmennék, de kinek kell ilyen ványadt legény? Képzelem, rád hogy buknak a nők.

Gyurica részegen fintorgott. Hátát kiegyenesítette.

– Jegyezd meg, engem csak a feleségem… az én első szerelmem… ebből tanulhatnátok…

– Öregem, lecövekelsz az első palacknál, amibe belelefetyeltél? És ha a többi finomabb? A különleges aromák…! Hej, öregem, a te fizimiskáddal!

Már a negyedik konyaknál tartottak.

– Tudós leszek… Csabai György, tudós… – dadogta Gyurica.

– Én meg állatorvos… Csak két évvel később… mert halálra röhögöd magad, ha meghallod… Magánúton letettem az érettségit… megszűnt a kulákmese… Ötvenhatban már majdnem kész orvos voltam… emberorvos. Érted? Emberorvos…

– Az szép. Nagyon szép – bólogatott Gyurica. – Az én fiam híres professzor lesz, agysebész…

– És akkor, ide figyelj és röhögj, részt vettem a történelemben… négy teljes napig. Akkora puskám volt, hogy cipelni is alig bírtam, nemhogy lőni vele… De az igazság! Érted? Ha betörött egy kirakat, odatettük az árát… Négy napig voltam a „nemzet katonája”… aztán meg piszkos, gyáva patkány… Röhögsz már?

Gyurica csuklott, zúgott a feje.

– Miért nem röhögsz? Ki akartak nyírni egy ürgét, valami felelőst. Én meg nem engedtem, érted, nem vette be a gyomrom, nem erre szegődtem. Nem? Eredj, gyáva patkány, eredj a francba, kukac…

– Hány óra? – kérdezte Gyurica.

– Ne törődj vele… Hajnali ötig nyitva, Budapest világváros. Most jön a poén: kirúgtak, öregem, az orvosiról, mint a sicc, úgy kirúgtak, ellenforradalmi tevékenység miatt… Nagyobb volt a puska, mint én! Óriási sztori, mi?

Gyurica nevetett.

Ezután már csak félmondatokat makogtak, összevissza.

– Beevickéltem… még jó, hogy beevickéltem az állatorvosira…

– Az én szüleim… le a kalappal. Mikuláskor ekkora csizmát kaptam… a szép gyermekkor… ez a nyitja…

– A lovak büdösek… érted? A szalma büdös alattuk, amikor összehugyozzák. Mindennap én tisztogattam… Egyszer disznóvágáskor nekem kellett tartani a tálat… mert a vért is megsütöttük. Nem bírtam, érted? Elejtettem… – Csongor utánozta az üresedő asztalok közt a tál röpülését. – Hogy megvert akkor az anyám… úristen, micsoda verés volt… Hogy megutáltam akkor a mocskos állatokat.

– Mégis állatorvos leszel… hehe… – mondta Gyurica, és tétován Csongor mellére bökött.

– Öregem – mondta Csongor, és ujját a szájára tette. – Meg kell nemesíteni… nem szabad otthagyni a piszkot… visszatérni hozzá, magasabb fokon… Beoltani, mint a vackorkörtét… de ez már a te szakmád.

Jött a felszolgáló, álmosan.

– Zárunk, fiatalemberek. Százötvenhat hetven.

Gyurica odadobott, királyi gesztussal, kétszáz forintot.

Udvariaskodva kitessékelték egymást a szabadba. Már hajnalodott. Lassan megindultak vaktában, a játszótér mellett.

– Én nem foglalkozom vackorkörtékkel meg piszlicsári gizgazokkal – mondta büszkén Gyurica. – Függőkertek… Ez az én témám… függőkertek múltja és jövője hazánkban… az én szakdolgozatom.

– Függőkertek… Óriási… függőkertek múltja és jövője hazánkban… – kiabálta Csongor lelkesen. – Függőkertek az Alföld közepén… függőkertet a magyar parasztnak.

Leroskadtak egy padra a téren. Csak a szürke, aszott utcaseprő zörgött a lapáttal. Éppen az a pillanat volt, amikor a nap a tetők mögül a térre bukott. Egészen enyhe szél fújt, lágyan meg-meglebbentek a hinták.

Gyurica felállt a padra. Kitárta karját, és szónokolt:

– Csodálatos… nekem beszélhettek akármit… csodálatos! – Elegáns mozdulattal elhajította a kalapját. Az utcaseprő – taligáját nyikorogtatva – felemelte.

– Kell ez magának? Mert nekem kell… – mondta mohón, és magához szorította.

– …nézd, Csongor, milyen csodálatos! Mért nem szeretted te soha a harmóniát…?

– Szállj le – mondta Csongor, gyorsan józanodva. – Még azt hiszik, berúgtál.

Három fiú jött a térre, szorosan egymás mellett, látszólag közömbös őgyelgéssel. A tér túlsó sarkába vonultak, s felzárkóztak, arccal egymás felé.

– Az ifjúság… hej, Csongor, látod, az édes ifjúság…

– Ó, borzalom, ott a seggeden a tojáshéj – morogta Csongor kedvetlenül. – Menjünk már innen a fenébe!

A három fiú a homokozónál még szorosabban összesimult. Azután az egyik – a középső – üvöltött, olyan erősen, hogy a Bankpalota tetejéről felrepültek az alvó galambok. A másik kettő, ezzel az iszonyú ordítással egyidejűen – kétfelé szaladt, és eltűnt a házak mögött.

– Indiánosdi – dadogta Gyurica megrezzenve. – Jó játék… – Csongor futni kezdett a fiú felé. Gyurica szédülve követte.

A fiú, mire odaértek, a homokozó közepén ült. Már nem kiabált, kezét nézte, csorgatta a vért ujjairól. Hirtelen felkapta a fejét, azután oldalt dőlt, a homokba. Csupa homok lett a szeme. Hasa közepén – mint egy második nemiszerv – bicskanyél meredt előre, keményen.

Mire felvették az adatokat – Csongor jelentkezett tanúnak –, s a mentő is megérkezett, feleslegesen, addigra a híg reggeli napfény elérte a homokozót.

– Tizenhat éves volt – mondta az utcaseprő, elégedett borzongással –, én meg ötvenhat, kérem…

Csongor a kapuig kísérte.

– Szedd össze magad… – Felírta s Gyurica zsebébe erőszakolta a címét. – Keress meg, öregem, keress meg…

„Nekem gyerekem lesz” – gondolta Gyurica, a lépcsőn felfelé. Már nem volt részeg, csak a gyomra fájt. – „Gyerekem lesz, igenis. Majd elfelejtem ezt a reggelt. Puszta véletlen, nem más. Elfelejtem…”

Sára komoran, törökülésben kuporgott a rekamié sarkában. Szeme alatt lila karikák.

– Kimulattad magadat?

– Sára… a gyerek…a gyerekünk miatt…

– Miféle gyerek? – kérdezte Sára, s lassan felemelkedett.

– A gyerekünk… a bébi…

– Annyira akartam, hogy történjen valami – mondta Sára. Két karját átlósan vállára csapta, mintha fázna. – Mert megfulladok, az unalomtól, ennyi az egész… Tévedtem. Nincs itt semmiféle gyerek…

Gyurica keresztülvetődött az ágyon, ruhástul.

– A folytatásom… – nyöszörögte.

– Nem lesz folytatásod – mondta Sára elszántan. – Mert rohadt ez az élet. Rohadt. Dumálj csak. Rohadt ez akkor is…

– Nem igaz – kiáltotta Gyurica kétségbeesetten. A kristálycsilláron, éppen a feje felett, kocogtak az üvegdíszek. Odébbvetette magát. – Nem igaz!

– Majd megtudod. Majd te is sorra kerülsz – suttogta Sára gyűlölettel. Karjára csattantotta karperecét, s kiment a szobából.

– Én nem – kiáltozott Gyurica makacsul. A tollpárnákkal körülbástyázta fejét. – Miért éppen én? Mással megeshet – ismételte görcsösen. – Mással. De az nem én vagyok…

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Kitűnőre végzett. Az évfolyamtársak gratuláltak, irigyen. Megpályázta a két pesti helyet.

– Nem is lehet vitás – mondta Apa –, a te képességeiddel… Összedobtunk egy keveset, ugye, Anya, töltsétek jól a nyarat…

– Sovány vagy, Apa – felelte Anya, s megismételte Gyuricának. – Apa sovány, és szúr a bal oldala… mi is az a latin név, amit a doktor úr…

– A tengerhez mennénk legszívesebben, ha lehetne… – mondta Gyurica, s amikor távozott, hozzáfűzte: – Te meg pihenj, Apa. Ne hajtsd magadat…

Sietett haza, Sárához.

Sára az ágyon heverészett, naphosszat, többnyire hálóingben. Úgy kellett kényszeríteni, hogy vegye fel a divatos ruháit, s mozduljon ki végre a lakásból. Kedvetlensége nagyon aggasztotta Gyuricát. Meg is nézette egy híres ideggyógyásszal. Az azt mondta: „a hiszteroid alkat különleges típusa, a letargia fázisában”.

– Dobja fel valamivel az asszonykát, fiatal barátom, ez a lényeg – mondta végül, amikor zsebre gyűrte a kétszáz forintot, és elment.

De Sárát nem érdekelte a színház. Utálta a mozit, a könyvektől már fájt a feje. Az ölelkezésbe még csak beleolvadt valahogy, de közben ilyen butákat kérdezett:

– Látsz te engem? Látsz te engem, egyáltalán? – Gyurica reménykedett, hogy majd a külföldi út felvidítja. Tenger, pálmafák satöbbi.

Sára meghallgatta, udvariasan. Csörgette a karperecét. Azután azt mondta: – Minek?

Gyurica elképedt. Micsoda hálátlanság!

Hogy nyugtalanságát levezesse, elsétált a közeli parkba. Felsorolta, nevükön nevezte a kora nyári virágokat. Iris, Primula, Viola tricolor, Myosotis, Cheirantus… Megállt a vadrózsabokornál. Rosa arvensis. Négyszáz évig is elél. Mereven figyelte, de nem látott semmi változást. Meg se rezzentek a szirmok. Továbbment, mert a parkőr már a háta mögé lopakodott, gyanakodva.

Előkereste Csongor címét, felhívta telefonon. A főbérlő kislánya értelmesen közölte vele, hogy Csongor bácsi vidéken van, a pusztító száj és körömfájásnál.

Bosszúsan tette le a kagylót. Bement a „Harangvirág”-ba, megkóstolta azt a konyakot, amit Csongorral együtt ittak. Várt egy kicsit, de nem érzett semmi jót. Teljesen éber volt és tanácstalan. Eszébe jutott Csongor szövege a nőkről. Felhúzta jelentőségteljesen a szemöldökét, és kitartóan nézte a felszolgálónőt, inkább heccből, mint komolyan. De az, mint aki dróton jár, tíz perc múlva odajött.

– Maga tatár – mondta váltás után Gyuricának, kéjesen dorombolva. – Maga fekete tatár, hát szabad ezt?

Margónak hívták, s volt egy nyolcéves, alacsony, szőrös homlokú fia. Tíz forintot kapott mozira.

Gyurica igyekezett, hogy még kapuzárásra hazaérjen. Értetlenül rázogatta a fejét. Milyen furcsa. Eddig azt remélte, van még valami tartalék. Valami, ami még vár rá. De semmi különös.

– Anyád telefonált – mondta Sára, tetőtől talpig felöltözve, toporogva az előszoba közepén. – Meghalt az apád.

Állt a széttúrt ágy mellett, figyelte a kék körmöket, s a nemrég elszívott cigaretta dohányszemcséit a körmök alatt. Ijesztő volt az egész. Pedig az orvos azt mondta: „A szívtrombózis eszményi, szép halál.”

Anya fel-alá futkosott, törölgette a szájából kicsorduló nyálat egy kockás konyharuhába. Gyurica hirtelen visszaemlékezett arra az őszi délutánra, a hegyekben. A repülők meneküléskor leszórták bombáikat, s ő azt hitte, csak az ég dörög. Álltak Anyával közönyösen a tornác szélén. Akkor jött a hatalmas reccsenés. A verandaablak betörött. „Ez már közel csapott le – súgta Anya sápadtan –, ez már közel…” – A szobába siettek, behúzták a zsalugátert.

– Ez most már közel volt – mondta ki félhangosan, s nem tudta, mit tegyen.

– A temetés másod- vagy harmadosztályú…? – kérdezte Sára szokatlanul élénken, piros arccal. – Hívom a Temetkezési Vállalatot…

– Természetesen a legjobb – akarta válaszolni Gyurica. – Majd kérek Apától… – S ahogy rádöbbent erre a képtelenségre, megértette: ez az ügy sokkal inkább az övé, mint azé a csendes testé, amelyik ugyanolyan, számára fel nem fogható módon változott élőből halottá, mint ahogy a legegyszerűbb Rosa arvensis kibontja virágát.

A temetés után megkapta a kinevezést. Meggyesre, a Kertészeti Mintagazdaságba.

– De kérem – mondta fejbecsapottan –, ez tévedés.

Nem is nagyon értették, mi baja. Önálló munkakör, magas fizetéssel.

– A függőkertek… a témám… – dadogta a rektor előtt. A rektor legyintett.

– Majd belenézek. De addig is, fiam, nem haragszik, ha fiamnak szólítom, ugye, tanuljon meg két szót, két nagyon fontos szót: tök és bab.

– Ne menj le – mondta Sára –, nálunk nem halsz éhen. Vagy menj le, mit tudom én…

– Te is velem jössz… hozzám tartozol, akárhogy is… – kiabálta Gyurica, Sára nem válaszolt, csak kapargatta gyíkcipője hegyes orrával a perzsaszőnyeget.

Végül megegyeztek, hogy Gyurica havonta felutazik.

– Mindössze kétszáztizenöt kilométer…

– Csekélység – mosolygott Sára gúnyosan, a pályaudvaron.

– …nem tart örökké: Kiverekszem magam onnan, ne félj… Olvass sokat! Fő a szabad levegő! – hadarta Gyurica, könyökölve az induló vonat ablakában – …és anyámhoz szaladj át néha-néha.

– Kedves, hogy eszedbe jutott – mondta Sára, és sűrűn bólogatott, mint a templomok gipszangyalkája, amikor megköszöni a perselyébe hullajtott filléreket.

„Nem is olyan rossz – gondolta Gyurica. – Három hold szagosbükköny! Ezzel lehetne valamit kezdeni.”

– Legjobbkor jött – csapta hátba egy téglaszínű, lyukacsos arcú férfi. – Most van a munka vastagja! Kucsák Pista, gazdaságis, engedelmével…

Két hétig levelet sem írt. Reggeltől estig futkosott, megnézett mindent. Végezte, amire kérték. Szerette volna tudni, mi a saját munkája, kézzelfoghatóan, s abban azután ügyesen, komolyan…

A téglaarcú Kucsák nevette.

– Hajaj!… elhatárolni! Ahogy ezt Pesten képzelik. Ez itt a dzsungel, kiskomám.

– Okoskodással nem lehet ám ilyen zászlót szerezni – mondta a főkönyvelő, nadrágtartóját pöcögtetve, s a nagy, aranyhímzésű zászlóra mutatott az amerikai rendszerű íróasztal tetején. – Meg kell fogni, ahogy jön… Paradicsom? Legyen paradicsom. Gyomos a paprika? Irány a paprika… Majd néhány év alatt beleszokik.

A parasztszoba tiszta volt, az ellátás tűrhető. Esténként sétált a szagosbükköny mellett. Nézte a csillagokat.

Remegő csillagok az emelkedő-zuhanó éjszakai égen. Lehetetlen, hogy hazugság az a gyermekkori tücsökszó és vaníliaillat… a csengők isten kapuján…

De a gyomra remegett, meg a torkán az ádámcsutka, együtt a hunyorgó csillagokkal.

– Semmi különös… csak várni, kivárni – mondogatta magában gyermetegen. – Majd elmúlik ez a zűrzavar.

Sára szorgalmasan küldözgette a képeslapokat. Lillafüred, Tapolca, Jósvafő. Családi utazás. Augusztus a kötödében holtszezon. Augusztus végén: „Megérkeztünk, mikor dugod fel az orrod?”

Mibe kapaszkodjon az ember, ha nem a szerelembe? Hogy legalább van valakije…

Szagosbükkönyt szedett, vödörbe tette, hogy friss maradjon, Pestig kitartson, valahogy. Hívatták az irodára. Letette a vödröt a kút mellé.

A szobában négyen voltak. Kucsák Pista, egy rövidnadrágos fiatalember a gyümölcsösből, és két idegen.

– Csabai elvtárs – mondta Kucsák Pista nyersen –, maga nem tudja, hogy augusztusban éget a trágya?

– Tessék? – kérdezte Gyurica. Kereste a zsebkendőjét, de eszébe jutott, hogy abba tekerte a szagosbükköny szárát.

– Még ez az egyszerű Karcsi gyerek is tudja ! – Kucsák a rövidnadrágos fiatalember hátába bökött. – Csak a főiskolán nem tudják…

– Ne személyeskedjünk, semmi értelme – mondta színtelenül az egyik fehér inges idegen. – Nem fog örülni Tárnoki elvtárs, ha visszajön. Amíg ő tanulmányúton, az állam pénzén, addig itt ebek harmincadján…

– …vagyis kidöglött kétszáz szilvafa… – enyhítette a másik. – Ez a konkrétum. Persze, sajnos, ez is elég.

– Kérem – Gyurica fontolgatta, melyiknek beszéljen, de csak a rövidnadrágos fiú nézett rá. – Ami azt illeti, én egész idő alatt a paradicsomhajtásoknál… retket és spenótot ültettünk össze… rendkívül gazdaságos…

– …és aládúcolták a megterhelt ágakat is, látom… igen, igen, de hát hiába… – tárta szét karját a szelídebb.

– A trágyáról nem is tudtam. Ki volt az, aki…

A fehér inges megfordult a tengelye körül, s a forgás végén öklét az asztalra ejtette.

– De hiszen maga felelős érte! Ez a maga beosztása! Hát miért kapta a diplomát?

– Nem szeretik a fiatalok a felelősséget – morogta Kucsák –, egy régi szakember áttekintené rögtön az egészet.

– Hát majd gondolkodunk, Csabai elvtárs… ugye, Csabai?… – mondta gondterhelten a jóindulatú. – Gondolkodunk…

Amikor Gyurica kikérte a munkakönyvét, senki sem tiltakozott.

– Jobb is így, hozzájárulással – mondta a főkönyvelő –, mint megvárni, amíg az igazgató hazajön…

– Semmi ellenségeskedés, nehogy azt higgye – tiltakozott Kucsák Pista, szélesen hadonászva. – Talán még meg is köszöni nekem. Nem magának való ez a hely. Talál finomabbat, és megköszöni…

Leült az állomás restijében, és sört ivott. Sárára gondolt. Arra, hogy estére otthon lesz már. Tartozik valahova. Ketten majd csak kitalálnak valamit. Össze kell szednie magát. Sáráért. Sára gyenge, egyedül elveszik. Mint egy kiskutya, csak ténfereg a világban.

Nincs más, csak a szerelem. Az erős kapaszkodás. Az a bizonyos „fix pont”.

Negyedóra és indul a vonat. Rendelt még egy korsó sört. Jó hideg sör.

– Hahá… – mondta vidáman, izzadtan Gyuri bácsi, a postás. – Utazunk, utazunk? Várja is már az asszonyka, nagyon… Nem szeretnék bolha lenni a matracon… – s jelentőségteljesen, mutatóujját az asztallaphoz koppintva, Gyurica elé fektette a levelet.

Hozták a sört. Homályos volt a pohár külseje a jégtől.

Leitta a sör habját.

Megint ivott egy kortyot. Kicsit várt, nézelődött, de azután nem bírta, olvasott tovább.

Nézte a csurranó sörhabot a pohár oldalán. Az olajfényes, zöld kerítést és az előbukkanó hajnalkák tépett harangjait.

A vonat közeleg az első vágányhoz. Nem szabad elkésni.

Állt a vágány mellett, jobb kezében a nyitott levél, ballal a bőröndöt szorongatta, görcsösen. Körülvette a lágy, szeptemberi fényesség. Egy fiúcska, mintha csiklandoznák, gyöngyözve felnevetett. A zümmögő talpfákon rugalmasan pattogtak a színes kavicsok.

Ami bent volt és ami kintről érkezett – ez a hatalmas ellentét – összepréselte, mint a gőzkalapács.

Egyszerűen nem bírta tovább. A sínekre szédült.

A vidéki járatok lassúak. Mindössze két-három métert vonszolta a vonat. „Kórisme: jobb alsó kartörés, bokarepedés, zúzott sérülések a medencetájon – diktálta a mentőorvos a helyszíni jegyzőkönyvet –, Pestre visszük, Rókus baleseti…”

A kórteremben kellemes hűvösség és éterszag úszott. Gyurica egy pillanatra feleszmélt, látta a lobogó fehér vászonrolót, azután újra nem látott semmit. Arra ébredt, négy-öt óra múlva, hogy égnek a csontjai, mintha láng futna a velő helyén. Tompán jajgatott. Valaki tablettát tett a nyelve hegyére, s bádogbögréből vizet erőszakolt a szájába. Elaludt.

Éjszaka ébredt megint. Szaladt a tűz a bőrében. Sötét volt. Izzadsága a nyakába csurgott, de nem volt ereje letörölni. Bődült egyet-kettőt, jött valaki, keskeny fénycsík a nyomában. Álmos, duruzsoló hangok, apró szúrás, s utána szétolvadt ismét a világ…

Másnap délután az ügyeletes orvos megállt az ágya mellett, nyitott töltőtollal, kórlappal a kezében.

– Jól van? – kérdezte szívélyesen.

Gyurica nem felelt. Szerette volna letépni a kötést, és a másik arcába vágni.

– Nem olyan nagy ügy – mondta az orvos. Az ágy szélére ült, teniszcipős lábát egymásra rakta. – Határozottan szerencsés. Két hét múlva akár táncolhat is. A bokája majd sajog olykor-olykor, tudja, időváltozásnál, de ez a legkevesebb… afféle házi barométer… – fecsegett kedélyesen. – Ebben a hőségben nem csoda, elszédült, és itt a baj. Ha úgy vesszük, üzemi baleset, egy kis jóakarattal…

Felvette az adatokat. Lassan, precízen írt, nagyon fiatal orvos volt még.

– Gyermekkori betegségek…? Időrendi sorrendben, ha kérhetném.

– Bárányhimlő – mondta Gyurica.

Az orvos várt egy kicsit. – Tovább… – mondta végül.

– Nincs több! – kiáltott Gyurica ellenségesen.

A doktor zavartan rácsavarta tollára a kupakot. Ellenőrizte a szomszéd ágynál a szabályosan csöpögő vért a csövekben, azután távozott.

Estefelé, nagyvizitkor, a professzor is eljött. Megvizsgálta szótlanul. Gyurica tűrte, fogcsikorgatva.

– Mi az? – kérdezte a professzor. – Ennyire nem fájhat!

– Magának nem – sziszegte Gyurica gyűlölettel.

– Tűrjön egy kicsit. Holnapra javul már…

– El vagyok intézve… ez az igazság. Kész, mehet a kocsi…

– Ember… – mondta a professzor. Szeme alatt lüktetett a ránc. – Szégyellje magát, ezzel a fizikummal. Nem érek rá szórakozni…

– Itt az édesanyja – szólt később a nővér szelíden. – Nyugodjon meg.

– Nem kell. Hazudni akar megint valamit – mondta Gyurica. – Amióta élek, csak hazudtak nekem.

Az ajtóban feltűnt Anya száraz, ijedt alakja. Sára karjára támaszkodott és nyüszítve sírt.

Sára egy pillanatra elengedte, nekitámasztotta a falnak. Azután szorosan az ágyhoz lépett, s odahajolt Gyurica arca fölé.

– Ó, te szegény okos – mondta szomorúan –, most láthatod…

– Dögöljetek meg – kiáltotta Gyurica. A hirtelen mozdulattól húsába vágott a pólya. – Forduljatok fel mind… ez az egész piszkos, hazug világ…

A nővér megrebbent, szaladt a főorvosért.

– Azt az úrjézusát magának – mondta a professzor durván és visszalökte a párnák közé. – Ne csináljon cirkuszt. Nézzen körül, mi van itt. Mi a maga baja? Nulla…

– Nincs a földön még egy ilyen nyomorult – nyöszörögte Gyurica. Sajgott a húsa és minden a hús alatt. – Csak én, egyes-egyedül.

Két hét múlva kiengedték. Gyorsan gyógyult. Már kötözésre sem járt, üldögélt az erkélyen tétlenül, berliner kendővel a hátán, a hűvösödő októberi szélben.

A válóperi idézésre levelet írt, hivatkozott egészségi állapotára. Egyébként semmit nem ellenez, vagyoni igénye nincs, a perköltséget vállalja, megosztva.

– Van még egy betétkönyv – mondta Anya félősen. – Apa meghagyta szigorúan, hogy majd az unokának… csak akkor…

– Apáról ne beszélj – felelte Gyurica sötéten. – Jól elintézte, a ferde agyával.

Anya szájához kapta kezét, kiszaladt a konyhába, ott sírt a hideg tűzhelyre borulva.

– Csak sírjatok… – motyogta Gyurica, s a járókelők fejére köpdöste a szőlőmagokat –, sírjatok csak ti is…

Október végén ötezer forint érkezett, postautalványon. Feladó: Meggyesi Kertészeti Mintagazdaság.

Kedves Gyurka! Fogadd szeretettel ezt a csekelységet, amit kis kollektívánk gyűjtött össze számodra, hogy ezzel is hozzájáruljon zavartalan gyógyulásodhoz… Volt munkatársaid nevében, Kucsák István.

– Milyen jó emberek – suttogta Anya meghatottan. – Talán még vissza is mehetnél.

– Tudod, milyen buta vagy te? – mondta Gyurica. – Akár egy tyúk. De nem, annak több esze van.

Anya kétrét görnyedt, mint akit hasba lőttek. Tett-vett, végezte a dolgát. Nagyon vigyázott, hogy a száját ki ne nyissa.

Gyurica csak ült az erkélyen. A második emeletről vállára hullottak az elsárgult muskátlilevelek. Lerázta őket, undorodva, és tervezgetett.

Kucsákot feljelenti a rendőrségen. Sárának nincs engedélye. Szét lesznek freccsentve, mint a tetvek. Vagy ha nem ők, akkor a többiek. Mindegy. Csak még egyszer kaparintsa kezébe a dolgokat. Az a rohadt kaleidoszkóp, csak egyszer ugorjon még! Hetedíziglen…

Novemberben levelet kapott. A főiskola biológiai tanszékének vezetője, dr. Ágoston Béla hívta személyesen.

Elbeszélgettek a balesetről.

– Tudományos ambicióim vannak – mondta aztán Gyurica ravaszul. – Otthagytam azt a jól fizető állást Meggyesen. Egy kis sarok, ahol nyugalmat kapok, nekem elég, fő, hogy dolgozni hagyjanak…

– Ritka dolog ez manapság, amikor mindenki Opel Recordot meg Napóleon brandyt akar… – legyintett dr. Ágoston keserűen. – Tudomány, ugyan.

– Még jó, hogy akadnak eszményképek. Példa, akire fel lehet nézni… – mondta Gyurica, a ferde szemét összehúzva erősen a tanszékvezető arcába nézett.

Ágoston zavartan végigbillegette ujjait gyér haján.

– Nézze – mondta gyorsan –, valaki olvasta a maga szakdolgozatát. Valakinek feltűnt…

– Kinek? – kérdezte Gyurka mohón.

– Valakinek – csücsörített dr. Ágoston titokzatosan. – Van benne fantázia… nincs a földhöz tapadva. Lendület! Esetleg lehetne csinálni valamit, itt a tanszéken…

– Professzor úr – kiáltott Gyurica. – Nálam ez nem pénzkérdés. Ebben a szakmában keresik az embert, mint a cukrot. De Ön mellett, ez nekem perspektívában… – elragadtatott mozdulatot tett a mennyezet felé.

– Kevés ideje maradna… lányok meg ilyesmire… Nagy anyag, ami a fiókomban hever. Ez volna a feladat, legelőször… bizonyos rendszerezések… – mondta dr. Ágoston, és fürkészve figyelte a másik arcát.

Gyurica ünnepélyesen felemelkedett. „Mint Anya a Kaméliás hölggyel” – gondolta gúnyos elégtétellel.

– Professzor úr… nemrég vesztettem el édesapámat. Az én apám arra tanított engem, bár ezen manapság sokan csak nevetnek; fiam, két dolog van a világon: munka és becsület…

– No, ez derék – állt fel a professzor is. Meghatódott. Az ő fia ötvenhatban disszidált, karácsonyra küld csak egy-egy nefelejcses, csillámporos üdvözletet. – Persze, az illetékesek nélkül biztosat nem ígérhetek.

– Add csak a takarékkönyvet – mondta Gyurica Anyának. Fél szemmel belepislogott. Füttyentett. – Csinos, de lehetne több is!

Egyszerre kapta a kinevezést, az öreg mellé, tanársegédnek, és a válóperi döntést. Perköltség nem merült fel, alperes perköltséget nem kért.

– Mehetsz a szemétre, oda való vagy… – morogta Gyurica, s rákiáltott Anyára: – Mit sírsz? Te nem tudsz mást, csak sírni?

Anya január harmadikán váratlanul összecsomagolt, s közölte, hogy Karcagra utazik, elhalt nénje kisebbik lányához, a háztartásba.

– Minek zavarogjak itt, fiam? Hadd legyen meg az önálló életed… Apa is így akarta volna. A pénzen vegyél egy szép autót, olyan laposat… hogyishívják, dupla vével…

Gyurica taxit rendelt, nem volt ideje a kísérgetésre. Homlokon csókolta Anyát, és utánanézett az erkélyről. Könyökével leverte a friss havat, a hó puffanva esett Anya mellé, a járdára. Anya összehúzta nyakán a kopott csikóbundát, és eltűnt a kocsiban.

Gyurica fellélegzett. Kidobta a régi kacatokat. Koloniálbútort vásárolt, OTP-részletre. Kávészínűt, csavart vonalakkal, halványan erezett zöld mozaiküveggel a szekrények ajtajain.

Kiváltotta a takarékbetétkönyvet, és tavaszhoz egy évre ott állt a Wartburg az erkély alatt.

– Ezt szeretem magában – mondta dr. Ágoston –, hogy csak a munkájának él. Úgy kell elzavarni…

„Majd te is megkapod – gondolta ő kajánul. – Összerendezem a hülyeségeidet, ne félj… De aztán jövök én! A függőkertjeim! Akkor aztán sipirc, öregem, aló mars!”

Csongornak igaza volt, haraptak rá a nők.

– Maga nem bokszoló? – sipítoztak ámuldozva. – Ilyen izmokkal?

„A nők sok pénzbe kerülnek” – mondta valamikor az a szegény ámokfutó, az apja. „A nők ingyen vannak, te bolond”! – felelte Gyurica, gondolatban.

Hanyatt döntötte őket, forradásos alsókarját átfektette a nyakukon, mint állat torkán a kést. „Szólítsatok Georgiónak…!”

Már csak ez adott gyönyört, a pusztítás illúziója.

Éppen az ablaka alatt készült az új híd, odalátott arányos, fehér szerkezetére, de ő mosolygott, vértelenül:

– Engem akartok átejteni? – és várt.

– No, barátom – veregette vállon dr. Ágoston, két év múlva, május közepén. – Most itt az alkalom! Én nem utazgatok ilyen melegben. Lengyelországba hívtak, a biológustalálkozóra… Maga megy helyettem, ismerteti szépen az anyagot… Ki tudja, jövőre sor kerül a függőkertjeire is… Így kell ezt, fokról fokra.

Azt csak bízd rám, totyakos – nevetett Gyurica –, hogy én ott mit beszélek!

Szédítő iramban hajtott a kocsiján, bosszútól mámorosan. Még mi hiányzik?

S mintha csak a pont ugrana a tökéletes mű végére, Sárát látta meg, egyedül, a Vadas tér csenevész fái alatt.

Sára soványan, esetlen kopaszfrizurával ült a padon, és egykedvű mozdulattal morzsát szórt a galamboknak. A blúza gyűrött volt és poros a cipője.

– No végre, hogy erre jutottál… – kiáltotta magában, ahogy elsiklott előtte, nyílsebesen. Dudált, megelőzte a kocsikat, átvágott a sárga jelzésnél.

De mire hazaért, már nem érzett semmit. A lengyel útra gondolt, erőlködve. A Wartburgra. A rozsdaszínű, isteni Wartburgra, ahogy szétspricceli a gyalogosokat. A nőkre; ijedt, behódolt vinnyogásaikra. Sára dísztelen, kopasz fejére. Újra meg újra felidézte.

Hiába.

Feküdt csak az ágyán, mint a luftballon, amelyből a gáztöltés egyszerre kiszökött.

Üldögélt a nagy íróasztal mögött, s órákig bámulta a telefonkagyló spirálhuzalát.

– Túlfeszítette, édes fiam, a dolgokat – mondta dr. Ágoston atyaian. – Pihenjen egy kicsit a lengyel út előtt. Menjen a Balatonhoz, mint a többi fiatalember.

Gyurica felszisszent. Azután vállat vont. Miért ne? Bevágta magát a rozsdabarna Wartburgba.

Odalenn semmi sem változott. Tökéletes nyár volt megint. Csattogó vitorlák, tarka napernyők. A sétányon virított a paprikavirág.

A park közepén halvány rózsaszín kőszobor. Gyurica állt előtte, és viszolyogva nézte. Meztelen nő, kőszemekkel, szájából víz bugyog. A kis medence alján fekete halak, drótháló alatt.

Lesétált a partra, ahol a víz egykor kettejük lábához verődött. Figyelt a csobbanásra, de céltalannak érezte a víz szabályos ritmusát.

Fürdőnadrágba bújt, beúszott mélyen. A hullámokra feküdt, félig csukott pillái alól figyelte a napkorongot. Hallgatózott, befelé, de teljes csend és üresség válaszolt.

Hol lehet a vékony hegedűk zenéje? Vagy akár a kergető, vad dobszó?

Nagy hullám jött. Alázuhant, majd a hullám hátára kapaszkodott, émelygő gyomorral. Keresett egy kisebb sodrású csíkot, s lassan, hanyag mozdulatokkal a partra vitette magát.

A homokba kuporodott, pergette a homokot lába fejére.

„Most már ez a végleges – gondolta –, ez a semmi és ez a csend.”

Úgy ült napnyugtakor a volán mellé, mint aki megtalálta a bölcsességet. Lecsavarta az oldalablakot. Lépésben hajtott. Egészen elborította a szénaillat. A semlegesség befogadta. Megmenekült.

Miért nézett mégis az árokpartra?

Az út mentén egy asszony vánszorgott a gyerekével. A hátán és a fején batyu, a gyerek pedig mereven hátranyújtott félkezén lógott, mint a rongycsomó, és bőgött vastag állathangon: – Eeeeee… áááááá… eeee… áááááá…

Már Pest határában járt, de ez az „eee… áááá” nem hagyta el a fülét. Beleragadt, mint valami új, divatos melódia.

– Egy gyerek sírt – mondta otthon, megsodorta fülcimpáját, s lekattintotta a kovácsoltvas éjjelilámpát.

Azután hirtelen újra felkattintotta, megnézte a lámpaernyőt közelről. Prüszkölő, habzó lovak, félig roskadozva, felettük cifra bőrostor repül.

– Holnap kicserélem – motyogta homályos félelemmel, de másnapra elfelejtette. Vízumért szaladgált, vásárolt egy lakkbőröndöt borjúbőr sarokpánttal, intézte az utazás részleteit. Régi szakdolgozatát is a dossziéba tette. Ha elmondja, ha nem, mindegy.

Harmadik nap délután elszívott egy cigarettát az erkélyen. A Dunán éppen kirándulóhajó úszott, odahallatszott a vonító trombitahang.

Idegesen ledobta az égő cigarettát és utánanézett. Két öregasszony beszélgetett az erkély alatt, a kocsinál. Az egyik magyarázott. Gyurica nem értette a szavakat, csak a mozdulatokat látta, ahogy az asszony a homlokához kap, dörzsöli a szívét, lábával tétován súrolja az aszfaltot, keze a levegőbe lendül, majd tehetetlenül lehullik, és ott remeg csontos oldalán.

Ahogy Anya összehúzta nyakán a kopott csikóbundát azon a helyen, ahol most a rozsdaszín kocsi áll.

Beugrott az erkélyről. A lámpához futott, terítőt vetett a megkínzott lovakra.

Éjszaka jól aludt, és másnap elutazott Lengyelországba. Két hét múlva érkezett haza. Mindkét témával nagy sikere volt. Külön kiemelték – összefoglaláskor – az ő „függőkertjeit”.

– Gratulálok – fogadta dr. Ágoston. – Most már egyenes az út.

Borotvahajvágást kért a sarki szövetkezetben. Nagylelkűen intett, hogy ráér, vár a sorára. Figyelte magát a tükörben, mint egy idegent. Erőlködött, hogy felidézze a gyermekkori sikerek szédületét.

Minden rendben, minden rendben – dobolta az asztallapon. Kiválasztott egy képes újságot. Belelapozod, szórakozottan.

Az ötödik oldalon szembenézett vele – váratlanul – a kefehajú, iszonyú arcú, féllábú sárga kisfiú, betöltve a hasábot.

Ekkor – szinte egyetlen tablóként – összeállt benne az egész. Az árokszéli gyerek mély bőgése, a lovak rémült szeme az ernyőn. A némafilmszerű öregasszony. Apa a heverőn. Anya, ahogy elnyeli a taxi. A kés markolata. A lüktető csontok a kötés alatt. Sára hosszú, lobogó haja a balatoni szélben… s az a csupasz torzsa a helyén.

Lesodorta könyökével a porcelán szappanostálat. Darabokra tört a kövön.

– Valami rossz hír, uram? – kérdezte a borbély ijedten, s a nyitott borotvával melléje lépett.

– Jaj – kiáltotta Gyurica. Nézte a cserepeket. S mint amikor az automatában a megakadt érmék egyszerre leesnek, görcsös sírásra fakadt.

Otthon lehúzta a redőnyt, befüggönyözött. De így is behallatszott egy kutya reménytelen ugatása. Leült az íróasztalához, és megint sírt, bugyborékolva. Akkor már belülről hallotta a sok szomorú hangot. Belülről tört kifelé, mint a vakondtúrás. Ráborult a „Nagy Növényhatározóra”. Könnyei vastag, csokoládébarna nyakába, szőrös mellére folytak.

Egyszerűen nem tudta abbahagyni.

– Keress meg – mondta egyszer valaki. Kétségbeesetten kutatott emlékezetében. – Keress meg… – Végre megtalálta Csongort, a hiányzó fogaival. A fürdőszobába tapogatózott, hideg vizet ereszlett a fejére. Tárcájából előkotorta Csongor régi telefonszámát.

– Már nem lakik itt, kérem… körzeti állatorvos Pesterzsébeten… hathuszonhárom öttizenkilenc, délután négyig…

– Most hány óra van? – kérdezte Gyurica és csuklott.

– Tizenöt óra harminckettő… – mondták a vonal másik végén, csodálkozva.

Gyurica szorongatta az asztal sarkát. Várt egy keveset, azután tárcsázott ismét.

– Dr. Csaba Csongort…

– Kapcsolooooom…

– Doktor Csaba Csongorral…

– Az beszél – hallotta Csongor hangját, idegenül.

– Biztos? – kérdezte gyanakodva.

– Uram, semmi se biztos a világon. De siessen, mert az asztalomon ül egy marha nagy kutya!

– Csongor… – szakadt ki belőle. – Tudod, ki vagyok, Gyurica, Csabai Gyurka, na… gyere ide, mondom a címet, gyere ide azonnal, s hozzál magaddal valamit… – s már sírt megint, hangosan.

– De hát én állatorvos vagyok – mondta Csongor kis hallgatás után, döbbenten.

– Nem baj – mondta Gyurica. – Éppen azért…

– Ezzel a gőzzel, öregem, elmehetnél a feketék közé felzabáltatni magadat, vagy Lepra szigetére… – mondta Csongor. Felszívta az injekciót a fecskendőbe. – Hogy ez micsoda érték! De te csak itt fekszel és nyavalyogsz!

– Neked legalább gyereked van, biztosan! – Gyurica felült. Kifújta orrát a törülközőbe. – A folytatás…

– Igen – mondta Csongor, és hirtelen elfordult. Az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt. Vizsgálta a tűt a világosságnál.

– Esik még? – kérdezte Gyurica. Gyulladt szemére tapasztotta ujjait.

– Nem – hazudta Csongor –, már derül… minden csoda három napig tart, öregem, a rossz is, nemcsak a jó.

– Hazudtak nekem… Mire tanítod majd azt a gyereket? Az ember mire tanítsa…?

– Intézetben van – mondta Csongor kurtán. – Fordulj a hasadra. – Alkoholos vattát vett, a húst összecsippentette és szúrt. – Ez hat lónak is elég, alszol tőle, mint a bunda…

„Ha látnád azt az intézetet, drága barátom – gondolta – …meg azt a gyereket. Csorog a nyála, ketten etetik. Nyitott a gerince. Mint a bundás zsömlyét, úgy forgatják, lepedőben…”

– Különben most várjuk a másodikat. Csak aludj…

– Minek? – kérdezte Gyurica. – Az a gyerek is bőgött… az anyja meg csak vonszolta, süketen… nekem olyan ostoba apám volt, de olyan ostoba… – dobálta a fejét, jobbra-balra a párnán. – Ez a szörnyű csalódás…

– Én nem csalódtam – mondta Csongor. Lazított az inggallérján. – A bölcsek istállóban születnek. Meg én nem is érek rá… nyakamon az egész pereputty…

– De hát mit csinálsz? Mit csinálsz akkor, erre felelj…?

– Iszom – felelte Csongor, és a térdét csapkodta. – Iszom és dolgozom. Igyál és dolgozzál: íme, az ige…

– Mire jó, mire jó ez az egész? Csak a sírás mindenütt… nincsenek határok… csak a sírás, ez az egyetlen igazság!

„… és ha ez is ilyen lesz, úristen, ha ez is ilyen…?” – hallotta Csongor a felesége hangját, ahogy domborodó hasát tapogatja.

– Nem – kiáltotta, s kezét erősen Gyurica homlokára nyomta. – Az ökör sem nyugszik bele, ha iszapba ragad a szekér… még az ökör sem.

– Mennyi tévedés, mennyi hűhó! És miért? Tudod, én valamikor… – Gyurica elmosolyodott, kábán – …tanulmányoztam a virágokat. Hogy hogyan nyílnak… Ez volt a rögeszmém…

– Fokról fokra – morogta Csongor. – A fene tudja… – Megszomjazott.

– Az én virágom elnyílt már… Az augusztusi trágya éget… – dadogta Gyurica. Az altató hatott.

– Te hülye – mondta szelíden Csongor. – Szimpla sírógörcs, manapság mindennapos… Nagyot alszol, kivizsgálnak, befekszel egy-két hétre, s még csak akkor kezdődik igazán…

– Fáj a virágzás… ezt még nem írtam bele… a függőkertekről… szikla és Rosa arvensis…

– Nem a virágzás fáj – mondta Csongor. Kereste a konyakosüveget – …hanem a növekedés, ahogy nyúlik a szár, azt hiszem…

– Amikor még kicsi voltam… – motyogta Gyurica elvékonyodott hangon, félálomban lebegve.

– Igen, igen, amikor még kicsi voltál – mélázott Csongor szórakozottan, s kiemelte az üveget a tükrös bárszekrényből.

– …azt gondoltam, hogy az élet valami különleges jutalom…

Lengyel vodka. Nem rossz.

– A harmóniának vékony, magas pengésű a hangja, érted?… Én nem tudom, de egészen mély hangon sírnak… mintha gödörből jönne…

– S ez a gödör benned van, ugye? – kérdezte Csongor szomorúan. Fölé hajolt, vizsgálta a reflexeit. – Aludj.

– Te – mondta Gyurica, és maradék erejével felkönyökölt, tatáros arcán a kábulat részeg mosolyával. – Te – mondta suttogva, mintha titkot közölne. – Az élet büntetés.

Visszadőlt, elaludt. Csongor betakarta.

Ó, igen. Ha valaki egyszerre hallaná, szinkronban, az öröm hangját meg a fájdalomét. Talán az lenne az igazi zene, a végső.

Töltött a vodkából, iszogatott. Az erkélyhez lépett, nézte, hogy veri a kemény eső a félig nyílt őszirózsafejeket. Számolgatta, hány beteg macska várja ma még.

1968