ElfekvőA kórházat okkersárgára festették. Természetesen csak kívülről. A teremfalak fehérek maradtak. Kissé elhúzódott a munka. Tavasztól ősz elejéig álltak az állványok az amúgy is kicsi ablakok előtt. A betegek mégsem zúgolódtak. Hallgatták a beszűrődő utasításokat és a munkások hetyke válaszait. Nyikorgott a vödör és a lánc. Meg-megroppant a deszkapalló a kőművesek gumicsizmája alatt. Hol itt, hol ott kopogott a kalapács. A zajok biztonságot és reményt adtak. Aludni senki sem akart. Hangjukról felismerték már a kintieket. – Ez az öblös torkú…! – sípolta Alba úr az ezüstcsövön keresztül. – Emlegeti a muttert! A kilencvenhat éves Peresznyés bácsi fölemelte a kezét, tíz centire. Az erejéből ennyire futotta. Amikor egy lány az ablak alatt szamárszerű nyihogásba kezdett, legyintett: – Asszonyszemély… ilyen az asszonyszemély… Krónherz Antalnak ilyenkor egy-egy vicc jutott az eszébe. Hat éve mesélte ugyanazokat. Unták már nagyon. Ezért örült, ha meghalt valaki. Az „új fiú” talán nem ismeri a csattanót. De ez sem tart sokáig. Jó, hogy van kártya a világon. Önmagával snapszlizott. A párnát lábcsonkjára támasztotta, egyetlen kezében szorongatva a tapadó lapokat. Morogtak érte az ápolónők, hogy nekik kell ide-oda vonszolniok az ágyban. De Krónherz megkövetelte a jogait. Nemhiába volt az „eset” előtt cukorkabódés a ligetben. – A hangomat nem vágta le az a vonat, de nem ám – mondotta harsogva, ha nem akarták rátenni a kerekes deszkalapra. A fia csináltatta, mielőtt kiment Kanadába. A nyugalmazott kormányfőtanácsos az ő nagy, fekete kocsijáról mesélget. Fényes borjúbőr borította az üléseket. Mostanában már csak hörög. Elfogadná a kerekes deszkalapot is! A sarokágyi beteg nem hederített semmire. Mióta behozták másodszori agyvérzéssel, csupán a jobb kezét mozgatta egy kicsit. Egyébként tetőtől talpig béna volt. A hangját sem hallották még. Nyöszörögni sem szokott. Az izzadásos éjszakákon a fokhagymás szalonna illatára gondoltak mindannyian, ami reggelenként bepárolog az ablakon. A feketekávét Alba úr fedezte föl: – Az anyját…! Ezek feketét isznak, isten bizony, feketét! – s sisteregve nevetett. – Csak tatarozzanak. Kell az… De szeptember 29-én vagy 30-án – ki győzi számon tartani – hajnalban Peresznyés bácsi megrökönyödötten vette észre, hogy a terem a szokottnál világosabb. Sokkal élesebben vált el a fehér a szürkétől, mint tegnap ilyenkor. – Embörök… embörök, hé…! Krónherz Tóni rögtön felkapta a fejét. – Mi van, apus? Alba úr mérgesen horkantott. A béna csak a szemét nyitotta ki. A kormányfőtanácsos úr nem mozdult. Krónherz kapcsolt leghamarabb. – Ezek tegnap lefelé szereltek, azért voltak olyan vígan – mondta látszólag közönyösen. Alba úr felült. Körülnézett. A torkához nyúlt. Megigazította láthatatlan nyakkendője csokrát. Szertartásosan bólintott. – Befejeződött… A reggeli vizitkor tompán bámultak Izsák doktorra. Nem csodálkoztak azon sem, hogy a „méltóságos” ágyánál felszalad a doktor úr szemöldöke. Az ujjaival csettint Olga nővérnek. Ketten kétoldalt odahajolnak. Aztán a doktor legombolja és ráteríti a tetemre a paplanlepedőt. – Mi volt ez az épület azelőtt? Kaszárnya? – kérdezte Izsák ingerülten. – Tavasszal azt hittem, a tatarozás miatt van mindenhol sötét. Most már nincsenek állványok, de a penészes félhomály megmaradt. Csaknem a tetőre rakták azokat a vacak kis ablakokat. Kaszárnya volt ez? Olga nővér nem felelt. Megrántotta a vállát. Az injekcióstűket forrázta éppen. A gőz megérintette az arcát. Undorodó, finnyás fintort vágott. Izsák elnézte egy darabig. A naccsága! Ilyeneket vesznek föl. Különben gyors, ügyes. – De minek is faggatom, Olga! Magát nem érdeklik a köznapi dolgok… Olga idegesen besimított a fityula alá egy platinaszőke hajcsomót. Nyers ibolyaszín szeme alatt vibrált a hús. „Olyan az arcbőre – gondolta az orvos –, mint egy összegyűrt selyempapír, amit naponta kivasalnak, de hiába…” – Nagyon kérem, doktor úr – mondta az asszony vékony hangon, gondosan artikulálva –, kíméljen meg. Mint úriember, érezze át a helyzetemet… Már többször említettem Önnek, hogy „azelőtt” nem ismertem ezt a környéket. Azt sem tudom, milyen ablakok voltak a kaszárnyákban, mert, ha ez célzás akart lenni, én csak az édesapám szobájában jártam, közvetlenül az ezredesé mellett, s megnyugtatom önt, ott szárnyas ajtók voltak, csupa üvegből… – Ugyan, Olga – bosszankodott Izsák. – Én csak elvileg kérdeztem. Elfelejtettem, hogy maga folyton megsértődik… – Téved, doktor úr. Én minden emberi szóért hálás vagyok, amit húsz éve kapok. Örülök, hogy nem rúgnak belém és megengedik, hogy kitisztogassam a betegek alól az ürüléket… – Olga szeme körül piros foltok égtek. Finom, határozott mozdulatokkal csipegette ki a műszereket a sterilizátorból. Izsák tehetetlenül összecsapta a kezét: – Mért nem megy el, ha annyira utálja? Nem mondhatok mást… – Doktor úr… ne kezdje újra. Három nyugati nyelvet beszélek. Oroszul ugyan nem tudok. Mégsem vesz föl engem senki. Adminisztratív munkára fiatalokat keresnek, nem ötvenéves „matrónákat”. Ha szegény papa életében nem jártam volna önkéntes ápolónőként a Zöldkeresztbe, még ez sem volna… Most takaríthatnék, kis felírással a koszos köpenyen: on parle francais… man spricht deutsch… English spoken… Tudja, mit csinál gróf Bethlen Margit? Mosogat! A Nagyszállóban mosogat este tíztől reggel ötig… – Fiatalosan forgolódott közben. Válogatta a szennyes ágyneműt, a doktor orra alá teregetve. – Hát bizony, elég büdös… elég büdös itt minden… – mondta engedékenyen a doktor. Jobb válasz nem jutott az eszébe. – Legalább vitték volna szép, napos helyre ezt a kórházat. Ilyen környezetben meghalni! – Ja, doktor úr, ne féljen! Kell a Kútvölgyibe a pénz. Ott egy ápolónő is megkeresi a kétezret. Ön mégiscsak az ő emberük, ezek taníttatták. Csodálom, hogy ide rakták… Izsák olyasmit akart mondani, hogy ehhez semmi köze. Egy orvos oda megy, ahol szükség van rá. Ez hivatás. De elerőtlenedett. Végigsimította fehér köpenyét. Mintha nem hallotta volna a megjegyzést, hivatalos hangon utasítást adott: – A hármasnál vigyázzon a dózisra. A tizenkettesből a hullát vitesse le. A szobámba megyek. Lehetőleg ne zavarjanak. Remélem, délután nem lesz fölvétele. A kórházi zárójelentést majd este leadom. Milyen névre is…? – eltűnődve két ujja közé csípte az ajkát. – Valami Árpai, de az is lehet, hogy Árvai… – közölte Olga fontoskodva. – Lehet – egyezett bele az orvos. – Majd nézze meg a fejlapját. Táviratot az iroda adjon fel. Na, minden jót, szép asszony. – Behúzta maga mögött az előkészítő ajtaját. A folyosón megint megcsapta a nedvességszag. – Ilyen helyre csukni ezeket a szerencsétleneket – morogta. – Disznóság. Izsák szerette a kórházi szobáját. Jobban, mint a saját garzonját. Az túlságosan harmonikus. Dolgozni nem lehet benne. Itt ugyan koszos a lepedő, és pipacsos hímzés fekszik az asztalon, de ha nem zavarják, tűrhetően halad a munkával. A könyvek is elférnek körben a polcon. Kitárta az ablaktáblát, és magára engedte a meleg levegőt. Amúgy is fázós volt. Ezért hangolták le különösen a hűvös, nyirokszagú szobák. Az ablak távoli térre tekintett. Egy erős faág nyúlott oda, szürke cementtömb mögül, váratlanul, szinte előzmény nélkül. Néha meghimbálta egy-egy szélroham. Ilyenkor integetett. Merre lehet a törzse? Mézsárgán lebegtek rajta a levelek. Szeptember vége van. A doktor sóhajtott. Becsukta az ablakot. Tavasszal jött ide, ötéves körzetorvosi működés után. Egyetemi katedrára készült, s ide került. A körzetben nem lehetett dolgozni. Itt legalább nincs olyan hajtás. Több idő marad munkára. Persze, önálló labor nélkül így is utópia az egész. Elégedett volt mégis, ha egy-egy éjszaka végén átnézte a feljegyzéseit. Homályos elképzelések ezek, inkább szándék, mint eredmény. De bizonyítható. Óriási lenne! Nem gyógyítani, hanem megelőzni! Egyelőre sarlatánságnak látszik. A Közlöny mint hipotézist közölte. Persze, a Kamara belekötött. Erre egy élet is kevés. És sehol semmi segítség. Csak az, hogy kell csinálni. Belül van ez a kell. Nincs nyugalom. Gyerekes, szégyellt álomképek: dr. Izsák Zsolt, Kossuth-díjas, Nobel-díjas… Buta, komolytalan kamaszvágyak. A lényeg más. Leült az asztalhoz. Áhítattal emelte ki a fiókból az iratcsomót. A tegnapi nap eredménye egyetlen, elvastagított kérdőjel. Ma nyugodt délutánja lesz. Ha nem történik semmi, előtte az egész ügyeletes szolgálat. Kilencvennyolc százalék dohányzott… ez marhaság, önmagában. Ilunak azt fogják mondani, hogy alszik, és Ilu megsértődik. Kár. Ilu nagyon szépen tud hallgatni. Nem képzel magáról nagyot. Ma már minden nő Madame Curie vagy Lollobrigida. Végül is elvehetné feleségül. De minek? A tudomány egész embert kíván. Megnyomkodta homlokán az ereket. A szemközti tükörbe pillantott. Csak legyen ereje, kitartása! „Ez olyan dolog – mormolta, és a tükörben helyeselt a vékony orrú, elálló fülű arc –, amiért érdemes… ha sikerül.” Emlékezett Bernáth professzor szavaira: „Vigyázz, fiam, el ne veszítsd magadat! Ne merülj nyakig, mert akkor mint tudós megszűntél! Pedig számítunk rád, édes fiam, hogy találsz valamit! Csak okos légy!” Igaza volt. Ez az egész emberiség ügye. Nem szólam. Mindenkié. Kezébe vette a ceruzát. A kérdőjeles ívet összegyűrte, azután új papírra gyártott néhány új kérdőjelet. – Bravó – énekelte vidáman –, csak türelem! Megdörzsölte a kezét. Szecski Pista tizenöt kilót hízott az egyetem óta. Marhaistálló-szaga van, és Skodán utazik. A tál lencsét választotta. „Fáj ez a kocsi nekem? – kérdezte magától, miközben gyönyörködve végigsimította a teleírt lapokat. – Nem fáj. Ha ez készen lesz, egy csapásra robbanni fog!” Élvezettel merült meg a gondolatokban. Ma könnyedén termelte, papírra terítette őket, mint hal az ikráját. Ritka nap az ilyen. Kopogtak. Már nyílt is az ajtó. Olga szólt be, sietősen: – Doktor úr, felvétel! Egy akut vesés. Akkora a feje, mint egy cipó. – Gyorsan odébbállt. A többi az orvos dolga. – A fészkes fenébe – sóhajtott Izsák. Úgy érezte, mitha hirtelen kihúzták volna alóla a széket. – Ez iszonyú. Jönnek, mint a legyek…
A szeptemberi délután szokatlanul meleg volt. Krónherz fekvéstől kisebesedett tomporát csípte az izzadság. Ide-oda riszálta a csípőjét az ágyban. Maga alá nyúlt a fél kezével. Az egyik oldalát sehogy sem érte el. – Az anyja úristenit – káromkodott tagoltan. – Megkapják a pénzt a vasúttól, mégis ilyen az ellátás. Nyomom azt a nyomorult csengőt, egy frászt, sehol senki! – A fa alatt hűsölni… aratáskor – csipogta Peresznyés bácsi. – Aratáskor… – recsegett leereszkedően Alba úr –, szeptember van, bácsika! Maguknál még aratnak? Legföljebb a téeszben, ott lehet… Peresznyés szégyellősen lihegett. – A meleg… nem az aratás… a meleg… – magyarázkodott. Alba úr megjegyezte Krónherznek, hogy dilis a kisöreg. Krónherz tovább morgott: – Jöjjön már, szomszéd, húzza ki alólam a lepedőt, csupa lucsok vagyok… Alba meglepődött. Aggodalmasan kapargatta a mellkasát. – Nem bírom én… hol van nekem annyi erőm… „Félted az ócska gigádat, te kényelmes szar… – gondolta Tóni –, mégis előbb patkolsz el, mint én. Nem sokáig lesz meleged.” – Azért érdekes – szólt Alba úr zavartan –, érdekes, milyen hamar elvitték. Aránylag csöndben ment el… – Csöndben, csöndben… – kajánkodott Krónperz. Egyre keservesebben viszketett mindene. – Tudja, hányan haltak meg mellőlem? Csak abban az ágyban, ahol most maga van, legalább tizenheten… – Én haza is megyek a jövő héten – mondta gyorsan Alba –, nem bírom ezt a környezetet. Már múltkor megbeszéltük a feleségemmel. – Krónherz nem szólt semmit. Megpróbálta valahogy maga alá gyűrni a paplant. Az még száraz. Alba meggyőzően folytatta: – Három szobánk van. Elférünk. Hosszadalmas betegség, de nem tart örökké. „Megjátsszák magukat – gondolta Tóni –, mint a paprikajancsi.” – A Rókusból csak helyhiány miatt irányítottak ide… – Haza tetszik menni? – kérdezte Peresznyés bácsi. – A feleségem nem is engedné, hogy itt maradjak. Hála istennek, van mit aprítani a tejbe… – Még nem hozták a pénzt ebben a hónapban – dörmögte Tóni. – Pedig úgy ennék már őszibarackot. – Majd én adok magának, ha hoznak – mondta nagylelkűen Alba. – Csak szóljon, mindenki kap. A gutaütött a sarokban fölemelte a kezét. Talán a tüskésre nyírt hajára tapadt legyeket akarta elűzni. Nem sikerült. Alba úr könyökre támaszkodott: – Ez is rettenetes. Szerintem nincs is magánál. Legalább egy spanyolfalat tennének eléje. Hé, kell valami? – kérdezte azután hangosan. A másik mintha igent intett volna, de Tóni közbeszólt. – Ismerem az ilyet. Öt ilyen esetünk volt. Megbénul a központi idegrendszer. Nem hiszem, hogy hallja. – Két segéddel dolgoztam – folytatta Alba úr. – Nem a régi üzlet, de azért van benne fantázia. „Rádióját tartsa karba, megjavítja gyorsan Alba!”… ez fogalom, még ma is! Krónherz vihogott: – Csak a saját rádióját fuserálta el, mi? Alba fulladozott. Végül is kinyögte: – Nem társalgok. Nem társalgok hintáslegényekkel – Tóni gúnyosan összecsücsörítette a száját. „Majd társalogsz a kukacokkal, nemsokára…” Peresznyés bácsi felé fordult: – Hát mit hoz ma az asszony, bácsika? – Nem hoz – nyekergett az öreg –, nemigen telik… Nem ám – jutott eszébe Tóninak –, múltkor is fél kiló epret kapott. Úgy eldugta a vén zsugori, hogy megrohadt az utolsó szemig. Pedig milyen drága lehetett… Legalábbis hat éve, ilyenkor ősszel, már nagyon drága volt. Júniusban van a szezonja. Fehér papírtálcán árulták a Ligetben, nagy, zöld levelekkel díszítve. A kuncsaftok a nyomós kútnál mosták le róla a földet. A párnacukor mellett mentolos keverék állott. Az üvegek mindig összekoccantak a céllövölde miatt. Hogy nézték a gyerekek a karjára tetovált fekete kígyót! Még tizenhat éves korában pontozták oda. A mamák is szívesen bámulták, miközben lekaparták a fruttiról a ragacsos papírt. Hej, az az óriási fekete kígyó… micsoda kígyó volt… Jani is szerette. Ha ez nincs, kiviszi magával biztosan. Odakünn se papsajt. Szakma nélkül. Persze, azért írhatna. De minek, ha úgysincs válasz. Bal kézzel nem megy. A nővérek meg csak ígérik, az utolsóra is, amit fél éve kapott, hogy majd válaszolnak. Mindig közbejön valami. Ha meghozzák a járadékot a vasúttól, Márta nővér egy húszasért megcsinálja. Nem sürgős. Ez nem rák vagy gutaütés! Harminc éve is lehet még! Számolgatta magában, kik és hányan voltak, akiket túlélt. „Mind nyomorultabbak, mint én – gondolta, és hasztalanul igyekezett egy kicsit elszunnyadni. – Hiába jönnek hozzájuk látogatók. Én nem szorulok senkire. A vasút fizet, az úristenit, ez tény. Néha késnek vele, nem is sok pénz, de pénz. Nem kell kérni.” – Hé – sípolt fel hirtelen Alba úr –, bácsika, ne aludjon! Ha ébren van, sokkal csöndesebb. Peresznyés bácsi ahogy lehunyta a szemét, mindjárt nyöszörögni kezdett. Ezért felváltva gondoskodtak róla, hogy el ne aludjon. Nem kellemes hallgatni. Igazán megérthetné. „Ma végleg megmondom Mancinak – határozta el Alba úr –, hogy ez nem eljárás. Jó, Marika esküszik, bútor, kelengye, mifene. Sokba kerül az ápoló, ha hazamegyek. Manci nem bírja egyedül. Rosszak az idegei. Mindegy. Találjanak ki valamit. Itt feküdni egy félnótás jasszlegény meg egy haldokló gutaütött között! Még néhány nap nem a világ! Ha a lövészárokban kibírtam…” Peresznyés bácsi nagyot kiáltott: – A fejemre esett egy görögdinnye a fa alatt… – Álmodott, tatus, álmodott… – nyugtatta türelmetlenül Tóni. – A görögdinnye nem fán terem… – Tudom én, kérem – mondta csökönyösen az öreg –, de mégis a fejemre esett… – Csöndesen elpityeredett. A faluban jobban erőre kapna. De nem olyan tehetős az ember. Az asszonynak ki kell menni a földre. Nem mindig lesz ez a világ… Bővíteni kell, nem herdálni. Nehezen érti az asszonynép. A görögdinnye a földön terem, sárga folttal a hasán. Persze. – A szomszéd már a jégben van. Legalább nincs melege – rikkantott fel Krónherz. – Ne ízléstelenkedjen. Maga mindenből viccet csinál? Nekem nem volna kedvem a maga helyében… – szúrt vissza Alba úr. – Miért? – kérdezte hetykén Tóni. – Nekem van időm… – Maga… – készült kifakadni Alba, de azután úgy döntött, hogy nem érdemes. A szélütött kezét figyelte, aki az ujjait mozgatta a levegőben. – Mit akar vajon megint? – Nem tudom. Talán a kacsát. Adja oda neki. – Csöngessen inkább a kövérnek. Hátha bejön. Őt fizetik érte, nem engem. – Az Olga? Pasziánszozik, és nem zavartatja magát… – közölte jól értesülten Tóni, de azért megpróbálta. A lepedőt úgyis ki kell cserélni. Csodálkoztak, milyen hamar felkopognak a lépések a folyosón. Olga új beteget hozott az üres ágyra. Ez már valami. Felvillanyozódtak. Fiatal fiú. Gesztenyebarna, hosszúra növesztett haj. Puffadt, sárgás arc. „Mintha pumpát dugtak volna a fenekébe – gondolta Krónherz –, és megtöltötték volna levegővel. Ez meg mi lehet?” Olga sietősen szétdobálta az ágyat. Odavetette a lila körpecsétes kórházi inget. – Itt a bőrönd. A ruhát tegye bele, majd leviszem a megőrzőbe. Este vizit. Ha kell valami, és nem tud fölkelni, csönget… – Aztán vagy jönnek, vagy nem… – horkantott Alba úr. – Kíméljen meg az ostoba megjegyzéseitől, uram – nézett rá hűvösen Olga. Elutasító mozdulattal intett, mint akinek már tele van a táncrendje. A jövevény bosszús volt. Nem tetszett neki a szoba. Hosszasan nézegette a nagy, kopott ládát a sarokban. – Az mi? – kérdezte hanyagul. – A toalett, fiatalember. Ha egy mód van rá, inkább azt használja, mint a lepedőt. – Undorodva, oda sem pillantva emelte föl a láda tetejét. A deszkalap alatt ott a porcelán ülőke. A fiú megállapította: – Ja? Szóval klozet? – Maguknál – sziszegte Olga. – Nálunk toalett… – Ne mondja – sóhajtotta gúnyosan a fiatalember. Letolta a nadrágját. Olga elfordult. Kitöltötte és felakasztotta a fejlapot. Hatusek Attila, húszéves, akut vese. Krónherz hunyorított Albára, azután édeskésen megszólította a nővért: – Nagyságos asszony… drága nagysosasszony… Olga gyanakodva morgott valamit, de azért gyorsan, ügyesen kicserélte a lepedőjét. A többieken éppen csak végigfuttatta a tekintetét. A béna már nem jelzett, így nem is ment oda hozzá. „Talán csak szórakozott” – gondolta Alba úr. Nem figyelmeztette az ápolónőt. Ne mondja, hogy a kákán is csomót keres. Már nagyon kíváncsiak voltak, mit mesél az új beteg. Olga sóhajtott. Fölemelte a bőröndöt, és mártírmosollyal távozott. Hatusek Attila szédült. Az ágyra vetette magát. Elkeseredetten nézte a többieket. Csupa vénség. Ezek között megdögleni! Tiszta röhej. – Fülhallgató nincs? – kérdezte durván. – Még egy rohadt rádió sincs beszerelve? – Nincs bizony – mondta atyaian Krónherz –, itt bizony nincs, fiacskám… – És micsoda bűz! Ide rákosokat is hoznak? – Nem! – felelte azonnal Alba úr, és megint a torkához kapott. – Csak kicsik az ablakok… A fiú megvetően biggyesztett. Azután a feje alatt keresgélt. – Otthon hagytam a kispárnámat! A fene egye meg! – Nagyokat forgolódott, talán sírt is. Peresznyés bácsi megijedt. Ha ilyen fiatalokkal előfordulhat, akkor lehetséges, hogy megesik vele is… Alba úr megnyugvásfélét érzett, amikor az ágy lábához előrekúszva, Attila kórlapját olvasta. „Én legalább éltem. És nem is akárhogy…” Tóni dühös volt. Túl nagy a hangja. Minek hozzák az ilyet elfekvőbe? Hatusek felült, és mindent kidobált maga alól. – Kispárna nélkül nem bírok… mondtam a mamának, de csak bőgni tud… meggebedek kispárna nélkül… A béna felől mocorgás támadt. Meg-megránduló kézzel húzkodott valamit a fejénél. A könyökét ütemesen beverdeste az éjjeliszekrény oldalába. Ennyit még sohasem mozgott. Végül egy apró virágos, kartonhuzatú párnácska lógott a kezében, csaknem a földet súrolva. Nagyon kimerülhetett, mert a szemét lehunyta. – Nézd csak – pillantott oda érdeklődéssel a fiú –, csak nem akarja nekem adni? A többiek vállat vontak. Nem értették. – Kispárna nem jár. Az nuku – jelentette ki Tóni. – Sajnos, nagyon kényes vagyok – súgta feléje Attila –, ki tudja, mi baja van, ugyebár? Visszarakta holmiját az ágyba. Tovább dobálta magát. A kispárna még egy darabig lógott a remegő ujjak között. Később már a földön hevert. Hagyták. Talán bejön egy kórházi léhűtő, és visszateszi a hátrahanyatlott fej mögé. – Ne aludjanak folyton. Átalusszák a kezelést, azután panaszkodnak – kiáltott a betegszobára Olga nővér délután négy óra tájt. Akinek kell valami, az most szóljon. Attila hirtelen riadt fel. Megrémült. Kiugrott az ágyból. Szaladni akart. – Nyugalom, öregem, nyugalom, nem vagy a futballpályán! – derült Krónherz. Olga könnyedén visszalökte. Súlytalanul puffant a matracra. – Hogy az a kurva isten…! – s öklét rázta, föl a levegőbe. – Azért ez mégiscsak túlzás – mondta szemrehányóan Alba. – Moderálja magát! – Bravó! – lihegte Olga. – Csak így tovább. Ez hiányzott nekem! – Ide-oda rángatta a szélütöttet a sarokágyon. – Megint maga alá csinált! Állandóan jön belőle valami, pedig alig eszik. Ha volna magukban egy csöpp emberség, csöngetnének, amikor jelez… – Mást sem csinálunk, nővérke, csak csöngetünk. De nem tetszik hallani – kedélyeskedett Tóni. – Ja, maguk itt benn fekszenek, és azt hiszik, odakünn nem forog a világ. Tíz kézzel sem győznék mindent. Ez még most sem ébredt föl? – megpaskolta Peresznyés bácsi pofacsontján a bőrlebenyt. – Talán elaludt szegény örökre – mondta ünnepélyesen Alba úr, és összekulcsolta hasán a kezét. – A parasztok, uram, rendkívül szívósak – mondta fölényesen Olga. Injekciót adott a nyögdécselő öregnek. – A porokat tessék bevenni ! – Mit tetszik szólni az öreg kormányfőtanácsoshoz? Nagyon hamar végezte – indította meg a beszélgetést Krónherz. Olga szava is emberi szó, bármilyen is. Ezért tartóztatták, ameddig lehetett. – Kicsoda? Kiről beszélnek? – kérdezte Olga. – Nemsokára jönnek a látogatók… – A ma délelőttiről… az a szakállas… – Kormányfőtanácsos? Hogyhogy? Olga megigazította a fejkötőjét. Leült az ajtó melletti székre. – Nem tetszett tudni? Nagykutya volt, még Horthy alatt. Mostanában portáskodott, de hát nem az a lényeg, ugye, kezicsókolom. Olga szája széle megrándult. Hirtelen sírva fakadt. Vártak. De nem hagyta abba. Végül felállt. A gyors mozdulattól szétpotyogtak a könnyei. Végignézett az ágyakon. Kirohant. Attila a mennyezetet bámulta. Alba úr Tónira meredt. – Szerintem ez elmekórtani eset. Nekem elhiheti. – Na ja, na ja – mondta gépiesen Tóni. Már a látogatásra gondolt. A nőre, aki jótékonyságból mászik ide. A magányosokat keresi. A ruháján elöl csipkebetét. Kilátszik a melle vágása. Alba úrnak a felesége jutott eszébe. Megint panaszkodni fog, hogy fáj a szíve. De ma a sarkára áll. Mégiscsak a család feje! Ha egyszer haza akar menni, akkor nincs mese! Punktum. Amerikában olyan nyelőcsövet csinálnak, ami jobb az eredetinél. – Legalább egy rohadt órát szerelnének ide… – kiáltott Attila, és felült. A béna megint intett neki valamit. A fiú türelmetlenül legyintett. Már az hitték, a látogatók érkeznek. De csak a doktor volt. Beszaladt, mint ketrecbe a nyúl. Tónihoz szólt, de már Albára nézett. – Fő a jó kedély, öregem. Mindig egyformán, ugyebár? És maga legénykedik még? Holnap nagyvizit. – Már Peresznyés előtt állt. Az injekciót megkapta, apó? – Mivel az nem válaszolt, megtapogatta a pulzusát. Ciccegett. – Haj, haj – sóhajtotta. Odaért a bénához. Lehajolt, hogy meghallgassa a szívét. Itt kár a beszéd, nem érti. A lábával az ágy alatt puhába ütközött. Ösztönös pedantériából fölemelte a kispárnát. Habozott, mit csináljon vele. Közben véletlenül a beteg szemébe nézett. „Furcsa – gondolta futólag. – Emlékeztet valakire. Talán kezeltem már régebben is. Olyan a tekintete, mintha magánál volna. Persze, ebben a stádiumban nem valószínű.” Fölemelte a fejét, alája tette a kispárnát. Ekkor a kéz megfogta a karját. Nem görcsösen. Lágyan, határozottan az éjjeliszekrény felé irányította. A beteg szembogara is arra fordult. „Úgy látszik, egy csekély érzékelése van még. A holmiját akarja.” Izsák mereven az öregre nézett, és az evést utánozta: – Ham-ham? Nyugtalan, tagadó szempillarezdülés volt a válasz. „Jaj, hát erre nem érünk rá – türelmetlenkedett Izsák. – Várnak az értekezleten.” De azért kinyitotta a fiókot, mechanikusan, próbaképpen. Üres volt. Csak egy szakadt krokodil tárca hullott ki belőle. No, majd holnap. Ha főbb ideje lesz. Ki érti ezt a morzerendszert, amit összehunyorog szegény? A doktor vissza akarta tenni a tárcát, de szétesett a kezében. Idegesen szedegette föl az iratokat. Egy igazolvány kitárult az első lapnál. Izsák szórakozottan átfutotta. „Dr. Novák Sándor, született Sashalom, 1893. szeptember 8., anyja neve Kerek Mária, lakhelye Bátaszékhely, u. p. Varasd. Foglalkozása: belgyógyász szakorvos (nyugdíjas).” Izsák gyorsan becsukta az igazolványt. A többi irattal együtt a szekrénybe dobta. Sanyi bácsi. Úristen. Elöl két aranyfoga volt. „Mondd szépen: á, Zoltika, nem harap a doktor bácsi; látod, nem tud harapni…” Úristen. „Megismert vajon? Lehetetlen. Akkor még kölyök voltam. Nincs is eszénél már. De azért megpróbálok beszélni vele, még ma este – határozta el –, csak nyugalom. De hiszen nem történt semmi.” Megveregette az öreg kézfejét: – Ilyen az élet! Attilához fordult. Ennek pár napja van. Bizonyára tudja, azért hőbörög. – Mi már délután beszélgettünk. Ahogy megegyeztünk: csak szépen, bátran. Maga okos fiú… Hamar rendbe jön. Attila válasz helyett begörbítette a karját. Nem haragosan, csak ténymegállapításként. – Ezt hagyjuk abba, jó? – szólt rá erélyesen Izsák. – Semmi értelme! Körülnézett. Megigazított egy ferde kórlapot. – Értekezletre megyek. Ha a hozzátartozók közül felvilágosítást óhajtanak, hétre végzek. Alba felült. – Doktor úr, kérem… beszéljen a feleségemmel. Nem leszek hálátlan… Izsák sóhajtott. Gyermeki makacsság. Éppen rákkal viszik haza. Bólintott. – Jó, jó. Ne izgassa magát. Ha a dolog sikerül, ez sem lesz majd. Szörnyű, hogy Sanyi bácsi… egy orvos… egy kolléga… Vajon ki vette föl? Talán Kertész. Nem nézett a sarokba. Krákogott egyet-kettőt. Mindjárt elkésik. Jönnek a látogatók is. Megállítják, és akkor nincs se vége, se hossza. Az ajtóban ordítozás fogadta. – Disznók… ronda bürokrata disznók… minek néznek engem? – a folyosóról jött, egyre közeledően. – Csöndet! Nem a közértben vagyunk, asszonyom… – kiáltotta Izsák. Elkapta a nő karját. Fekete kalap, fekete mirtusszal. Rövid, fekete fátyol lobog rajta, mint a légionisták nyakvédője. Öreg arc. Cseresznyeforma festett rúzsfolt a közepén. – Mi baj van? – Önnek emlékeznie kell… Árvai Ágostonné vagyok… özvegy Árvainé… most özvegy. édes istenem… – kezét az orvos tenyerébe erőszakolta. Felháborodottan sírt. Izsák nem értette. – Részvétemet – mondta tehetsége szerint a legérzelmesebben –, sajnos, várható volt… – Várható! Így van, doktor úr. Amikor idehozták, keresztet vetettem rá… Nyomorultak lettünk. Nem járt neki más hely. Csak ez jutott Árvai Ágostonnak, az elfekvő… – De asszonyom… – Hagyja csak, doktor úr. Tudjuk mi. Nagyon is jól tudjuk. Most már legalább jó szegénynek. Háromkor kaptam a táviratot, hogy meghalt. Bejöttem… – De hát mit tehetek önért? – Legyen szíves, intézkedjen. A gazdasági irodán nem adják ki szegény drágám holmiját. Ott van az oroszlánfejű botja, az ezüst zsebórája. Csupa márkás családi darab! Nem adják ki, kérem, nekem nem adják ki… – hisztérikusan hadonászott a gyülekező látogatók előtt. „Be kéne vinni a szobámba – gondolta Izsák –, de akkor fuccs az értekezletnek. Pedig most az egyszer ott kell lennem.” – Ezt nem értem – háborodott fel –, miért nem adják ki? – Azt mondja a vezető, az a kövér, kopasz férfi, hogy amíg nincs papír a temetésről, addig a személyi holmi itt marad fedezetnek. Ilyet föltételezni! Igaz, mindent elvett tőlünk a népi demokrácia, de azért elkapartatom a férjemet tisztességesen! Ennyit még össze tudok szedni! Ilyet föltételezni! „Micsoda barbár szabály! – bosszankodott Izsák. – Persze, ez olyan, mint a madárijesztő. Érthető, ha óvatosak.” – Intézkedni fogok, asszonyom! Holnap mindent átvehet. Legyen egészen nyugodt. Nem tudták, kivel állnak szemben! Sajnos, most mennem kell… Gyorsan eltávolodott. A lépcsőtől visszanézett. Látta, hogy az asszony tükörbe bámul. Sebesen púderozza az arcát. Jó lesz sietni. El is kezdték már. Ha részletes ismertetés lesz a dologról, sokat segít. A földszinten, a faládában hervadó petúniák mellett Alba felesége kapta el. Albáné sohasem jött úgy, hogy oda ne dugott volna egy piros hasút. Eleinte tiltakozott, de hiába. Végül is a pénz mindig kell. – Kezét csókolom, sajnos, semmi újság. A szokott. Változatlan. Nagyon haza akar menni… Megpróbálhatná… – s elnézte a kövér, dupla tokás arcot, a három vastag gyűrűt a virsliujjakon. – Ó, drága doktor úr, csak magára számíthatok… verje ki szegénynek a fejéből! Neki is csak rosszabb lenne. Én is beteg vagyok, nem tudok körülötte ugrálni. Hát nem jó neki itt? Igazán, én is meg a lányom is állandóan jövünk, amit csak akar, megkapja. Benne is lehetne egy kis belátás. Doktor úr… – mellékes, szemérmes mozdulattal, félretekintő szemekkel beletett valamit Izsák zsebébe. Izsák köszönetfélét mormolt. Ettől az öregnek nem lesz sem rosszabb, sem jobb. De ezeket, úgy látszik, megnyugtatja. Búcsúzott. Talán nem kezdték rögtön Szentgyörgyivel. Mielőtt belépett az előadóterembe, még feltűnt neki egy fiatalokból álló csoport. Előrenyírt haj, cipes nadrág. A lányoknak égre fésülve a fejük. A Dunáról jöhettek. A nejlonszatyrokban még vizes a fürdőruha. Sósvíz- és napolajszag maradt utánuk, ahogy lassan – fiúk és lányok egyformán –, erős csípőjüket riszálva fölmentek a lépcsőn. Ma telt ház van. A szent asszony is elhozta a madártejet. Tóni elégedett volt. „Mit tudnék én csinálni ezzel, ha csak öt percig bezárkózna velem” – gondolta, és nézte az asszony nedves, kék szemét. Az sóhajtott: – Már féltem, hogy nem jöhetek. Fizetési napkor a bérelszámoló valóságos pokol. Túlóra késő estig! Tudja, ebédszünetben kimentem az udvarra, és szóltam Istenkének: ezt nem teheti meg az én árva betegeimmel… és képzelje, négy órakor odajött a csoportvezető, és hazaküldött. Csodálatos a Jóistenke, csodálatos… – elragadtatottan forgatta a fejét. – Maga egy angyal – mondta Tóni, és a szóáradat közben igyekezett a szájával megcélozni a kanalat. – Meg is lesz a jutalma… – Jutalom? – legyintett révedező mosollyal a nő. – Ugyan. Én nem vagyok fontos, csak maguk. Világéletemben ilyen voltam. Ki is használta mindenki. De nem baj… – egy másodpercre lehunyta a szemét. „Hű, de buta pofája van – fintorgott magában Krónherz. – De jól tud főzni.” – Kezicsókolom, ilyen nő a mi századunkban, tessék nekem elhinni, valóságos csoda. Én aztán tudom. Azelőtt a fél világot bejártam! Az asszony szigorú arcot vágott. Megigazította a fésűt a hajában. – Nem szabad ilyeneket mondania. Ne vétkezzünk. Úgyis túl sokat időzöm magánál. Öt magányosom van, s a látogatás rövid… – de azért ülve maradt. Ez éles elméjű ember. Ilyen lélekkel, ágyba zárva! Tóni egyre inkább felélénkült. Lehet, hogy tetszik a nőnek? Elkezdte mesélni a kígyót meg a bécsi utazást. Egy-egy fordulatnál nagyokat nevetett. Az asszony szégyenlősen elfordult, s a zsebkendőjébe fojtotta a kacagást. Kell szegény elhagyottnak a társaság! Albáné felháborodottan pillantgatott feléjük. Alba jelezte, hogy így megy ez egész nap. – Most legalább láthatod. Itt az ideje, hogy hazamenjek. A doktor is megmondta… Albáné idegesen rakta ki a takaróra a két tábla tejcsokoládét, a narancsokat és néhány ismeretlen tartalmú zacskót. – Ne őrjíts meg; először a mézest edd; úgyis annyi gondom van. Ezt már százszor megbeszéltük. A te érdeked, hogy maradj. A narancs levét kicsavarom, cukorral megiszod; jó? Mi lenne veled otthon? Én is beteg vagyok, nem tudlak ápolni. Hamarosan kijössz gyógyultan. Ne légy gyerek. Ha rendbe akarsz jönni, ne izgasd magad! – A doktor is megmondta… – erőlködött Alba két mézescsók között, amit fáradságos munkával a nyelvével passzírozott szét. – Semmit sem mondott. Most beszéltem vele, ha tudni akarod. Kétszáz forintot kapott. De nem baj, apukám, csak te meggyógyulj! Nem baj, ha rámegy is mindenünk… – Az üzlet… mi van az üzletben? – Ne aggódj. A Kovács elég rendes. Marika vőlegénye persze rendszeresen ellenőrzi. Szerencsénk van ezzel a fiúval. – Marika mikor jön? – kérdezte Alba, és reménykedett. Marika szokta a cigarettát becsempészni. – Marika? Apukám, ma nem valószínű, hogy befut. Tudod, ma kapták meg az OTP-kölcsönt a bútorra, elmentek megvenni. Úgy be van fogva szegény gyerek… „Már két hete nem láttam – gondolta Alba úr. – Bútor. Otépé.” Lesöpörte a csokoládét a földre. Az asszony felkapta. Lefújta róla a port. – Feri, nagyon kérlek, ne kezdd megint. Nem bírja a szívem. Nem elég, hogy otthon mindent én viselek? Légy belátással! Te csak fekszel itt, kényelemben… Hát nem teszek meg mindent érted? Mit akarsz még? – a keble alatt nyomogatta a szíve táját. – Haza akarok menni – horkantotta a férfi –, mert itt meghalok… Albáné körülnézett. Lehajolt, és Alba fülébe susogott. Mint a gyerekeknek. – Ezt a két hónapot, apus… te olyan remek ember vagy… csak temiattad… na… – és simogatta a füle tövét, birizgálta a bajusza helyét, sírva. Közben idegesen tekingetett Attila felé. Túl nagy zenebonát csaptak. Négy fiú és három lány állt az ágy körül. Az egyik még táskarádiót is hozott. Valósággal elárasztották Attilát. Mindenki egyszerre beszélt. – Ha kijössz, meg kell nézned. Bomba film, öregem… – Tegnap a Teca kiesett a kajakból. Állítólag bepiáltatta a hülye Karesz… Nagy hecc volt… – Igen? – kérdezte Attila, és a szája szélét nyalogatta. – Különben semmi újság. Ja, Éva bejutott a bölcsészkarra. Most kapta meg a papírt. – A bölcsészkarra – ismételte Attila, mint aki sosem hallott idegen szót próbál bevésni az emlékezetébe. A fiatalok egymásra vágtak a szemükkel. A tag le van robbanva. Úgy látszik, valóban kampec. – Jövőre már együtt megyünk Lupára, mi, te isten ostora? – buzdította Éva. Néhány erőteljes evezőcsapást húzott a levegőbe. – Emlékszel? – Miért hagyod el magad? Ne hagyd el magad! – veregette meg a vállát a Guszti nevű. – Kihevered, és azt a szar sportorvost bepereljük. Már az elején kellett volna… – Ha annak idején észreveszi, nem volnál… ennyi ideig ágyhoz kötve… – kezdte Éva nagy lendülettel, s óvatos lassúsággal fejezte be. – Valami átmeneti izé… azért hoztak be megint ilyen hirtelen. Van ez így. Semmi jelentősége… – mondta kapkodva a legkarcsúbb lány, s marokra szorította hasán a tvisztpulóvert. – Ne félj, öregem… majd mi elszórakoztatunk. A haver, az haver! Emlékszel a békára? – kedélyeskedett Guszti. Izzadó üstökét a lecsüngő lepedőbe törölte. Zavarta őket, hogy Attila nem válaszol. Úgy fekszik, mint aki berezelt. Pedig harapós srác volt. Igazi isten ostora, ezért is ragadt rajta. – Te, a táskarádiót itt hagyjuk egy darabig. Ne unatkozzál! – Nem kell! – mondta Attila. Végignézett rajtuk. Gusztin külön megvizsgálta a harsogó piros inget, a stilizált, tátogó aranyhalakkal. Éva feszes selyemruháján kirajzolódott a köldöke. A kezében jegyzet: Bevezetés a történettudományba. – Menjetek innen… A többiek, mintha meg sem hallották volna, csak mosolyogtak. – Azt mondtam, sipirc – ismételte Attila, és ökölbe szorította a tenyerét. Fanyalogva szedelőzködtek. Valamit mégis mondani kell, mielőtt kilépnek az ajtón. Nem tudták, mit. Libabőrös lett a karjuk. Szerencsére megjött a síró Hatusekné. A köszönést sem fogadta. Ezek miatt van az egész, ezek csalták magukkal az egyesületbe. Leült a fia mellé. A fiatalok kisurrantak. A rádiót ott hagyták. Hatusekné vinnyogott. – Nélküled… mi lesz belőlem nélküled, kisfiam? – Attila undorral elfordult tőle. A jelenet mindenkit felizgatott. Peresznyés néninek viszont megörültek. Csupa csont, erős öregasszony. Hozott a kosarában tíz kiló bolyhos őszibarackot, magvaváló fajtát. Tizenötért árulta kilóját a látogatóknak. Kis, húzós mérlegen mérte. Albáné vette meg a maradékot. Peresznyés néni hümmögött, és húzogatta a kendőjén a csomót. – Hát nincs az eszinél… csak a vasút száz forint oda-vissza… Azért ezt a három barackot idedugom e, a ciha mögé. Majd a szomszéd úr, ha alkalmatos lesz, szól neki… – Már ráncolgatta a szoknyáját. Nem lehet hiába tölteni a drága időt. Albáné még gyorsan elmesélte, hogy Marikáék még állólámpát is szeretnének, és olyan bútorhuzatot, ami nem fogja a piszkot. Tóni mellől is emelkedett már az asszony, kelletlenül. Krónherzet az édes Jézus kegyelmébe ajánlotta. Kis, antik órájára nézett. Ma már nem jut el a többiekhez. Sóhajtott. Észrevette a bénát a sarokágyon. Majdnem megfeledkezett róla. Haragudott volna a Jóisten. Odasietett. Keresztet vetett a haldokló lucskos, fehér szőrrel borított mellére. Gyorsan távozott. Az egészségesekkel nem volt tárgyalnivalója. Azok bűnösök és megátalkodottak mind. – Lejárt a látogatás – lépett be Olga. – Öt perc múlva hét óra. Ne húzzuk az időt! Albáné félrenézett, amíg Peresznyés néni elcihelődött. Nem akart vele menni az utcán, batyuval! Otthon iszik egy bólét, sok jéggel. Legközelebb Marikát küldi be, és kímélni fogja saját magát. Mindennek van határa. Hatuseknét ki kellett lökni. A folyosón is ordított. A fia a fejére szorította a párnát. A vaságy lábát rugdosta. „Micsoda anya – gondolta Albáné felháborodottan –, nem tudja, hogy a haldoklókat zavarja a sírás? Önfegyelem nélkül mire mennénk?” A kapunál taxinak intett. A kórház előtt ott álltak még a fiatalok, kicsavart, hanyag tartásban. Az utcakövet nézték. Mintha kerestek volna valamit.
„A keservét neki, már beszél!” – Izsák dühösen telepedett le az üres első sorba. A kollégák óvatosak. Az ajtó mellől könnyebb lelépni. Persze, az öreg tartja az előadást. Szaktekintély! Még rajzol is a táblára. Kimásolta valahonnan. Megpróbálta elkapni valahol a megkezdett témát. Sikerült. Az öreg rossz előadó. Látszik rajta, hogy unja az egészet. Kilúgozták az anyagot. Az eljárást csak felületesen érintik. A daganatgátló hatás önmagában nem elég. Ez még nem bizonyíték. Ennyit a szaklapokból is tudunk. Kár ezért összehívni a népet. Szimpla ismeretterjesztő előadás. Tényeket, tényeket! Elég a szövegből! Honnan vesztek annyi thymusmirigyet, arra vagyok kíváncsi? Mintha szabadon termő bogyó volna! A teória egyébként nem rossz: ha a rákos sejtszaporodás az egészséges test növekedéstörvényeit követi! Ha! Ez azonban nagyon is kétséges, uraim! Milyen hőség szeptember végén! Klárikának a combja közé látni. Túl kalácsos. A nők nemi szervi rákja sokkal gyakoribb. Miért hozzák fel az asszony halálát? Vásári fogás, szentimentalizmus. Amíg a királyfi az egyik hétfejűvel harcol, a hőn szeretett királylányt felfalja a másik. Modern mese- vagy novellatéma. Tudományban nincs helye az ilyesminek. Semmi sincs bizonyítva. Ha ez így van, akkor óriási. Azazhogy nem óriási. Aljasság erre gondolni. Kétségtelenül szörnyű, hogy még Szentgyörgyi sem… A japánokban van fantázia. Az ősi orvostitok felé szaglásznak. A sasa-bambuszfű kivonata. Az orvos legyen biológus és vegyész is. Nem valószínű, hogy vírusos jellegű. Túl egyszerű volna egyetlen védőoltással elintézni. Az olaszok nagy hűhót csapnak, kicsit hozzátesznek, és a végén nesze semmi, fogd meg jól. Tehát? Talán valaki más. Ha nem Szentgyörgyi, akkor egy másik. Egy másik magyar. Ha beigazolható, hogy nem kell hozzá semmi beavatkozás, csak a szervezetben teremtett sajátos állapot, az erőnlét adott formája… A főorvos zavarba jött, amikor a beszéd hevében véletlenül Izsák révedező szemébe nézett. Ivott egy pohár vizet. Izsák egy sokkal nagyobb termet látott maga előtt, üres pulpitussal, fölötte mennyezetig húzódó piros-fehér-zöld drapéria. Egy kis magyar orvos, egy szabómunkás fia… Nem lehet tévedés. Amit ilyen erősen, belülről érez az ember, az nem lehet tévedés. Szentgyörgyi nagyszerűen kombinál. A többiben is van valami. De a megoldás… Ha igaz lesz, hogy… Persze, még sok év, de a mag, a mag már megvan! A rendszer, az alap! Bűn elsorvasztani. A Vidám Parkba kívánkozott hirtelen, az óriáskerékre. Tízéves korában ült rajta utoljára, az apjával. Amikor a legmagasabbra lebegtek, akkor mondta először: „Édesapa, én mindig ezt akarom. Csak itt jó, a magasban.” Szegény apa lenézett a mélybe. Szédült. A nyüzsgő törpékre mutatott: „Egyedül, fiacskám?” Naiv, jámbor ember volt. Szürke. Annak sem örült, hogy a fia orvosnak tanul. „Nem neked való” – ezt mondogatta. Nem érdekelte a tiszta kitűnő. „Még a kabátvarráshoz is szeretet kell, bizony…” Nem vitte soha semmire. Még műhelyt sem nyitott, gyárba járt. Esténként eljött néha Sanyi bácsi, kártyáztak, beszélgettek. Nem akart Sanyi bácsira gondolni. Az elgyöngíti. Erőt, erőt! A dolgozóknak tartozik ezzel – nem, ez most nem szólam –, azoknak, akik küldték, egyre följebb… és a nemzet… emberiség… Izsák már nem is figyelte a főorvost. Hadd beszéljen. Nem tud újat mondani. Apa gyáva volt. Fércek és apró lyukú tűk között elkopni, értelmetlenül! Sohasem döbbent rá, hogy céltalan az élete. „Butaságokat beszélsz, kisfiam – csóválgatta a fejét –, én ruhákat szabok, a többieknek. Nem érted?” Nem lehetett kizökkenteni. Mindenki a részmegoldásokat választja. Skoda. Háztáji. De aki hozott magával valamit? Roppant gyönyörűség töltötte el. „Ez a szellem büszkesége – gondolta. – Legyünk őszinték. Van ilyen. Még ezt sem?” Az emberek őrültek. Eladják magukat a jelennek. Az orvosok is. Szabad ezt? S akkor jön a vég. Doktor Novák Sándor. Terméketlen élet. Most aztán egyedül van. Semmi nem marad utána. Névtelen háziorvos. Mindig jött, ha hívták. És most? Ki ismeri? Semmi újat nem mondtak. Kár volt az izgalomért. Nem előzték meg. Nehéz kiválasztottnak lenni. Bólogatott. Az előadó felélénkült. Hízelgett neki Izsák helyeslése. Elégedett volt, hogy végre lekötötte. Az órájára pillantott. Fél órával túllépte az időt. Vár már a kiküldött, valami újságíró, a külpolitikai beszámolóval. Gyorsan összefoglalta a lényeget. No, még egy mondat: – …s tudjuk ezt, tisztelt kollégák, valamennyien. Egy ügyet szolgálunk a világ minden táján, a magunk szerény posztján. Ezért áldozzuk fel, ha kell saját életünket is, s ez az ügy, tisztelt kollégák, az emberiség gyógyítása a földön. Izsák illedelmesen összeütötte a tenyerét. Hadd örüljön szegény ördög. Telefonhoz hívták. Ez kissé megbontotta emelkedett hangulatát. Csak Ilu lehet. Viszont megszabadul a külpolitikai szósztól. Mindig ezek a távoli dolgok. Vietnam és a többi. „Szeptemberben szokatlan ez a meleg – gondolta, miközben az iroda felé ballagott. Nagy zivatar közeleg, utána véglegesen lehűl a levegő. Akkor megy csak igazán a munka.” Mit mondjon Ilunak? Ma estére találkát beszéltek meg, de közben elvállalta a szolgálatot. A magyarázkodás reménytelen, nőknél különösen. Miért éppen most kellett jelentkeznie, amikor olyan pompás volt az egész? Kedvetlenül emelte föl a kagylót. Megtörölte, mielőtt beleszólt: – Halló, itt Izsák doktor… – Miért mondod, hogy Izsák doktor? Tudod, hogy én vagyok – hallotta az ideges, kapkodó hangot. – Úgy hívnak, nem? Kis csönd. Azután bizonytalanul: – Na jó. Mi van? – Mi lenne? Semmi. És nálad mi van? – Izsák a képet nézegette a falon. Léckeretben, „Nagy gyógyítók” – sorozat. – Semmi. Mikor jössz? – A tárgyilagosság mögött könyörgés izzott. Izsák kénytelen volt tudomásul venni. Kényelmetlen. – A helyzet az… Jó, hogy hívtál. Váratlanul át kellett vennem a szolgálatot, reggelig. Ilu nem szólt. Izsák fintorogva folytatta: – Ha nem leszek nagyon fáradt, holnap este felszaladok. Ha nincs más programod… – Tudod, hogy nincs. Tudod, hogy soha sincs – mondta nagyon halkan Ilu. Már bőg. A telefonkagylót törölgeti, hogy ne folyjon bele a könnye. Egyszer elárulta. – Nem tehetek róla. Tudtad, mi a munkám… – kiáltott támadóan. – Zsolti… kérlek, miért vagy ilyen? – Milyen? Milyen vagyok? Dolgozom, mint az állat. Mit akarsz? – Zsolt, Zsolti, kérlek… – a suttogás szaggatottan, kétségbeesetten szállt Izsák agyába. – Nem értem. Mi bajod? – Semmi. Csak annyira kellettél volna ma este. Az apám… megint rájött. Összetépte a kék csíkos kartonruhámat… csak ezért… – Próbálj megnyugodni. Ezek piszlicsári ügyek. Holnapra el is felejted. Foglald el magadat! – Százharmincnyolc számlát írtam le ma! Nem érted? – kérdezte fásultan Ilu. – Nem. Én, édes fiam, itt bent, életről-halálról döntök. Nekem ne gyere a számlákkal. Izsák most már komolyan dühös volt. Ezzel tölteni a drága időt. Ostoba fecsegések. – Le kell tennem. Várnak a vonalra. Ilu felől nagy csönd. Hozzáfűzte, hogy vége legyen: – Légy okos kislány. Holnap majd elmegyünk moziba – ez szokott hatni. Eddig még mindig hatott. – Nem akarok moziba menni – mondta dacosan a hang. – Nem? Hát mit akarsz, mondd? – suttogta fojtottan Izsák, és marokra fogta a kagylót. – Téged… – ordított Ilu, azután szétkapcsoltak. Izsák az egyik plüssfotelba roskadt. Elöntötte az izzadság. Végig kigombolta hasán az inget. Kétségbeejtő, milyenek a nők. Bezárkóznak a maguk kis világába, s ugyanazt mondják, mint a verkli. Nem érdemes. Iluval sem érdemes. Csak kurvákkal kezdjen az ember. Nem szabad többnek tekinteni őket az ételnél-italnál. Ez lesz a vége. Jönnek a vélt sérelmekkel. Mindent ezüstpapírba csomagolni, óvatosan… Mindenesetre a lebegő hangulat elmúlt. Ilu nagyon jól érti, hogy kell valakit visszarángatni. Nagyon terhes kezd lenni ez a dolog. Akinek egyfelé kell koncentrálni, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy „lelki életet” éljen. Lelki életet? Ahogy Ilu képzeli! Kapkodva rágyújtott egy Harmóniára. Az üres cigarettászacskót hanyagul összegyűrte. A megszokott mozdulattal a papírkosár felé röpítette. A gombóc egyet bukdácsolt a szélén, mielőtt beleesett. „Kis híján mellé” – bosszankodott ezen is Izsák, bár tudta, ez gyerekség. Mire visszaért a terembe nem nagyon sietett –, már javában folyt az előadás. Izsák helyét üresen hagyták. Kajánul figyelték, hogy kénytelen ismét az első sorba ülni. „Nem kellett volna bejönnöm – morgott magában. – Mindjárt hét óra. Mondhattam volna akármit. De ez a nő kihozott a sodromból.” El is határozta, hogy becsukja a fülét. Inkább átgondolja a hiányzó láncszemeket. De a kiküldött agresszíven beszélt. Erős taglejtéssel, szem-orr-szájmozgással, mint egy színész. A hangját hol fölemelte, hol pedig lehalkította. Egyes részeknél oda kellett figyelni, mint a hullámvasúton a szakadékra. Megint a négerkérdés!… A fehér ember különb, a néger szolgálatra termett alacsonyabb fajta, mondják a fajüldöző politika képviselői… Na, igen. A hatalmi ösztön. A fehér ember gőgje. Amerikában. De nálunk? Nálunk ezek nem élő problémák. – …az iskolákból, az intézmények vezető állásaiból kiszorítják őket… Mindenki félti a kenyerét. Ez a kapitalista környezet. Legszívesebben egymást is kiszorítanák. Fehér a fehért. Távoli dolgok ezek. Nekünk is vannak bajaink. Arról kellene beszélni. Hagyjuk már a négereket. Nyugati kérdés, jellegzetesen. Közép-Európára várnak a legnagyobb feladatok. Talán egy ilyen fölfedezés… – …Az arab államok kormányzatainak sajátos nacionalista színezetei arra a meggondolásra késztetnek bennünket… Az arabok még okozhatnak meglepetést. Vagy a kínaiak. Sokan vannak. Ebben rejlik az erejük. És fanatikusak, a végtelenségig. Senki sem bántja őket, mégis ugrálnak. Az öreg Matolcsy Bence még 44-ben azt mondta a történelemórán: „Súlyos évek ezek, uraim, de ne feledkezzenek meg, ennél nagyobb veszedelem is létezik: a színesek összefogása a demoralizálódott fehér faj ellen…” – Akkor már egy kicsit szenilis volt. Távol vagyunk. Ettől az egésztől távol vagyunk. Mi mindig azzal foglalkozunk, amihez voltaképpen semmi közünk. Vannak egyetemes érvényű dolgok, de nem ezek. Ha mindenki megpróbálna kiemelkedni, mindenki keresne magának célt valóban, nemcsak mondaná… A kispolgáriság maradványai, ezek ölnek. Nézzük csak a tisztelt kollégákat. Hol van a lobogás? Van egyáltalán koncepciójuk?… A vietnami háború példája valóban bebizonyította, hogy Amerika nem mond le agresszív szándékairól. A gázháború elindítása jogosan vívta ki a világ dolgozóinak mélységes erkölcsi felháborodását… Nagy szavak. Táviratok. Azután minden megy tovább, változatlanul. Körülnézett a teremben. Mélységes erkölcsi felháborodás! A kollégák fele szunyókál. Soltész a totószelvényét vizsgálja. Vietnam nagyon messze van. Sanyi bácsi viszont itt haldoklik, a szomszéd szobában. Se kutyája, se macskája. Ez vár arra, aki rosszul gazdálkodik a rábízott erővel. Végül is pokoli lehet neki, ha tud még gondolkodni. Pontosan kikalkulálhatja a hátralevő idejét. Pedig nyugodtnak látszik. Nem valószínű, hogy ráismert. Tizenkét éves korában látta utoljára. Talán dicsekedni akart az igazolványával. Különleges bánásmódot kizsarolni. Mindenesetre az esti vizitnél nem szabad néhány bizalmasabb szót sajnálni tőle. Eddig észre sem vétette magát. Ha beszélni tudna, fröcskölne belőle a keserűség. Bár akkoriban olyan makacs volt, mint szegény apa. A főigazgató lányát akarták hozzáadni, de nem vette el. Pedig kiküldték volna ösztöndíjjal Párizsba. De ő egy kis táncosnőbe esett bele. Hányszor büszkélkedett ezzel az esti kártyacsatákon! Talán azért vonzódott apához, mert mindketten elégedettek voltak a saját életükkel. Izsák már akkor, gyerekésszel haragudott ezért. „Sanyi bácsinak minden megfelel? Soha nem tetszik valami jobbat akarni? Én, ha megnövök, híres leszek, az biztos…” – Sanyi bácsi helyeselt: „Persze hogy az leszel. Miért ne lennél? De tudod, fiam, az ember ne maga miatt, hanem az igazságért akarjon többet…” Demagógia. Gyáva visszavonulás. El kell taposni a kisszerűséget. Ilut is el kell taposni, nem megy másként. – …a mi társadalmunk kollektív összműködésre épül. Minden embernek egyformán joga van az élethez, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Ez a mi elvünk – s ez nálunk nem papírtörvény! Ez nálunk, elvtársak, valóság! Engedjék meg, hogy a már szállóigévé vált jelmondattal fejezzem be rövid kis beszámolómat: mindenki egyért, egy mindenkiért! Az előadó szerényen, de büszkén leült. Mégiscsak jó volt beszúrni ezt a végére! Intellektuális helyen szeretik. Izsák az órájára pillantott. Fél nyolc. Vizitidő. Utána – vietnami szörnyűségek, arabok és négerek s egyéb csodabogarak: elég – egy erős kávé, zárt ajtó, s ha még egy kis eső is jön, éjszaka közepéig megy a munka. Remélhetően a tizenkettesben sem lesz rumli. A zuhanyozó felé indult, de Kertész főorvos magához intette. Ajaj, most meg kell dicsérni az előadást. – Kértek – mondta a főorvos, s mivel alacsonyabb volt, alulról fölfelé megveregette Izsák hátát. – Kérlek egy szóra… Gyere, kísérj be a hatosba… – Parancsolj velem, Dini bácsi! –Tulajdonképpen nem nagy ügy, de nem akarom munkaértekezleten előhozni. Neked is kellemesebb, ha most intézzük el… – Nos? – kérdezte Izsák hidegen, és kibújt Kertész keze alól. – Kérlek, a főnővér jelentette, és a napokban magam is meggyőződtem róla. Az osztályodon nem kielégítő a tisztaság. Különösen a tizenkettesben! Kérlek, vattacsomó az ágy alatt! A betegek éjjeliszekrényén romlandó élelmiszer. Ebben a hőségben! – S mennyiben tartozik ez rám, főorvos uram? – Hogy mennyiben? Doktorkám, te vagy a felelős a kis birodalmadért… ez a szoba a legproblematikusabb, úgy kerültek össze a betegek. Fokozott gondoskodást kértem tőled, ezt illetően. Nézz jobban a személyzet körmére! Az új alorvos is rólad vesz példát. Túlságosan magára hagytad. Tudod jól – bizalmasan közel hajolt –, ha jön egy ellenőrzés, rögtön ezzel kezdik. Alapvető dolog, higiénia! Magyarázzam meg? – Inkább azzal törődnének, hogy ilyen sötét odúba dugták a betegeket… Ez is van olyan alapvető! – mondta sértődötten Izsák. Ez meri oktatni őt? – Nézd, fiú, te túl heves vagy. A feladatokat el kell határolni. Van, ami nem a mi dolgunk. De az, speciel, hogy a higiénikus környezetet biztosítsuk, a mi feladatunk. A beosztott orvosod miért tudja elérni? – mondta nyugodtan, határozottan Kertész. Rámutatott a folyosón egy kosár szennyes ágyneműre: – Második napja áll itt… – Szerinted, Dénes bátyám, az az én feladatom ebben a kórházban, hogy összegyűjtsem a rohadt almát, és irtsam a legyeket? – Ez is. Itt nincs vita! Ez közkórház, nem kutatóintézet. Tudtad, mit vállalsz. Tied a legkisebb létszámú osztály, a kis doktort is megkaptad segítségnek. Arról nem tehetek, hogy a legnehezebb napokon nem veszed igénybe – mondta a főorvos most már ingerülten. – Különben is, túl sokat vagy magadnak. Hidd el, ha akarnál, találnál munkát a szobádon kívül is. A te képességeiddel…! – tette hozzá enyhítőnek. – Persze hogy találnék. Segíthetnék a statisztikában! – Kár megsértődni, édes fiam! Nem bánt téged senki. Ügyes orvos vagy, nem vitás. Csak egy kicsit alva jársz!… – Kertész eltűnődött. – Mintha fél kézzel csinálnád az egészet. Nem elég lelkesen! – vágta ki a végkövetkeztetést. – Nem elég lelkesen? – kiáltott fel elkeseredetten Izsák. Ezt a barmot! Nem elég lelkesen! Eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, az elszalasztott randevúk, minden. Ez már sok. Kertész továbbra is bólogatott. Szigorúan, nagy önbizalommal, mint aki megtalálta a helyes diagnózist. – Még fiatal vagy! Megértem én… – tette hozzá, és kiengesztelő mozdulattal megint Izsák lapockájához nyúlt. Izsák elfehéredett. Te úristen! „Ez a marha állat, hát mit tudja, ki vagyok én, ez a számkukac, ez a stupid, vén hülye, mit tud ez az én fiatalságomról? Föl sem tudja fogni a begyöpösödött agyával, mit akarok én…” – valamit mormogott, önuralma maradékával, és elrohant. Egyenesen a mosdóba. Kertész csodálkozva nézett utána. Csak nem sértődött meg? Ezek mind azt hiszik, ők csinálják a spanyolviaszt. Aztán jön egy vizsgálat, és ki a felelős? A főorvos. Olyankor nem bújik elő egy félreismert zseni sem. Erős kéz. Anélkül nem megy ezen a poszton. Egymásba kulcsolta hátul nikotinfoltos, sovány ujjait, s továbbsétált, elégedetten. Izsák a vizet folyatta a mosdóban. Háromszor beleköpött a kagylóba. Kevéssé tudott csak megnyugodni. Kibújt a szög a zsákból! Ez van a felületes dicséretek mögött. S ezek után továbbra is együtt dolgozni vele! S ő még azt hitte, fél tőle a vén totyakos, tiszteli a tudását. Közben csak figyelte, „káderezte”! Erre, ilyenekre van bízva! S le kell nyelnie. Másutt sem jobb. Ezekkel van tele a világ, pöffeszkedő, önző, felszínes hülyékkel! Lehet ezeknek újat adni? És Ilunak lehet? Mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, mindenki! Nyolc óra volt, mire a betegszobákhoz ért. A legidegesítőbb tizenkettessel kezdte. Márta, az ügyeletes nővér már várta. „Megint fokhagymát zabált, a vérnyomása miatt… – állapította meg Izsák –, meg kell dögleni ebben a hőségben, de legalább már dörög! Úgysem lesz semmi a mai munkából. Ilyen állapotban! Állatok.” – Főorvos úr, kérem… – húzta vissza az ajtóból Márta. – Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok főorvos – Izsák a folyosóablak párkányára ejtette az öklét. Márta föl sem figyelt rá. – Főorvos úr, kérem, az Olgával kellene valamit csinálni… Tessék elképzelni, köszönök neki váltáskor, csak bámul, bámul, aztán azt mondja, nem sokáig zavarok itt, én leszek az úr a szemétdombon, meg ilyeneket. És a táskájába tesz, nyíltan fitogtatva, két csomag Sevenált… Most már igazán nem nézhetjük tétlenül, főorvos úr, tessék nekem elhinni… – kövér, izzadó nyakát törölgette. – Mit csinálhatunk? – kérdezte Izsák. Még ez is! – Talán kiküldünk hozzá valakit… – Kiküldeni? – csodálkozott Márta. – Nem tetszett engem megérteni. Én egyszerű munkásasszony vagyok. Ezért a helyért megküzdöttem. Négy gyerek mellett, hiszen tetszik tudni, nem volt könnyű. Amikor ezt látom, sokszor arra gondolok, maradtam volna a felmosórongy mellett. Megmondom őszintén, a személyzetisnek kell szólni, a központban. Nem rendes dolog ez. Már régen kellett volna. A gyógyszer az államé. – A személyzetisnek? A központban? – kérdezte gúnyosan Izsák. Elviselhetetlen, mivé lett ez az este. Undorodott. Indulatosan eltolta az útból az asszony vaskos, kemény testét. Az megjuhászodva követte. De félig behunyt szemhéja mögött sanda gyűlölet sütött. Összetartanak. Mesélhet itt akárki akármit. A tizenkettesben már néhány távoli villám fénye villogott. Hőség és édeskés bűz szorult össze az ágyak között. – Miért nem nyitott ablakot? – kiáltott Izsák Mártára. – Festéskor beragadtak – válaszolta készségesen Márta. – Férfierő kellene hozzá… Izsák felnézett az ablaktáblára. Túl magasan van. Csupa piszok. – Legalább az ajtót tárja ki… – mondta enyhébben. – Meg lehet itt fulladni… Na, hogy vagyunk? – fordult a betegekhez. A szobájába vágyott. Egyedül, nem látni senkit ma már. Majd holnapra helyreáll megint az egyensúly. A belső tartás a legfontosabb. Alba figyelte a doktort. Dehogyis beszélt az asszonnyal! Miért is tette volna? Csak rohadjon itt a beteg, amíg pénze van. – Ön csak egy negyedóráig szagolja ezt. De én egész nap – mondta Izsáknak vádlóan, mikor az hozzálépett. Mielőtt Izsák válaszolhatott volna, Tóni lecsapott: – Mintha a doktor úr tehetne erről, igaz, doktor úr? Magából jön a szag, és még maga ugrál… – Senkiházi… megennék a tetvek, ha mindennap le nem vakartatná magát… – rikácsolta Alba. – Csak nyaljon a doktor úrnak, ahhoz jól ért… – Nem azért, doktor úr, de az igazságérzetem… Én tudom értékelni az orvosi munkát. Meg is akarom kérni a doktor urat, nézessen utána, hol késik a járandóságom. Egy cseppnyi intelligenciával felfogható, milyen nehéz hivatás ez… Izsák lemondóan legyintett Alba felé: – Nincs semmi baj. Nem a köszönetért csináljuk, uram… Alba nem tudta abbahagyni. Az otthoni ebédlőszekrényt látta maga előtt. Ezüsttálca áll rajta, hanyagul odatámasztva, és két ezüstkosár színes pamutgombolyaggal. Megígérték, hogy hazavitetik. – Senkinek sem jár köszönet. Nekem sem köszöngették, amikor megjavítottam egy ócska készüléket. De fizettek érte. Elvégre pénzből élünk, doktor úr. – Mi az, Alba bácsi, kötekedni akar? – kérdezte Izsák. Még csak ez hiányzik, hogy ezekkel vitázzon. Látogatás után idegesek. Attila fejéről képleten volt lefejteni a paplant. – Fiam, ne gyerekeskedjen. Vizit van – Attila rúgott. Márta nővér rátérdelt, így is alig bírtak vele. Izsák éjszakára morfiumot rendelt. Peresznyés bácsi sokára ismerte fel az orvost. Nyüszített: – Miért büntet engem az Isten… ajajaj… miért büntet, hogy meg kell halnom? „Kilencvenhat éves – gondolta Izsák bosszúsan. – Kilencvenhat évig nem tanult meg semmit. Milyen feneketlen sötétség, milyen önimádat! Még a halál előtt is. Csupa értelmetlen élet. Rám is ez vár, ha elengedem magamat.” Szerette volna a sarokágyat elkerülni. Túlságosan zaklatott volt. Majd holnap. Szórakozottan elmélázott. Sanyi bácsi éjjeliszekrényén egy tányér híg tejbegríz, barnás porral a tetején. Márta gyanús gyorsasággal emelte el onnan a guruló ételhordóra. Teljesen érintetlen volt. Tóni követte az orvos tekintetét. Nem állta meg, kibökte: – Az öreg vacsorája. Gyakran megesik, hogy elfelejtik beletölteni. De talán nem is bírná már… Izsák végre kitörhetett. Fölemelte a tányért, s a pléhkanállal megkocogtatta az oldalát. – Micsoda disznóság ez? Márta, kérem, maga nem etette meg? Ez fegyelmi vétség. Mit csinálnak maguk egyáltalán? Az ágyak alatt szemét. Nem csoda, ha… – elfulladt. Márta méltatlankodott, zavartan. Kikapta az orvos kezéből a tálat. – Én? Én nem etettem meg? Ma egy kicsit később jöttem, a Lalinak vettem cipőt. Még nem volt rá érkezésem… – Hagyja csak. Adja be az injekciókat. És ne beszéljen annyit – mondta Izsák. Odahúzott egy széket az ágy mellé. Nyugtalanul leült, kezében az étellel. Ezeknek a sarkukban kell lenni. Emberségből nem tesznek semmit. Az öreg szem nyitott. Mámoros, de van benne értelem. – Na, szépen, egy-két falatot. Hall engem? Lassú, higgadt szempillacsukódás. – Jó. Enni kell. Ha valami nincs rendben, csak intsen – letisztogatta a kicsorgó masszát a borostás állról. – Nem emlékszik rám? – kérdezte önkéntelenül. Sanyi bácsi szeme nem mozdult. Kár bántani. Ki tudja, talán még rosszabb lenne neki. – Nincs senkije? Szívesen üzenek érte… Az öreg nem jelzett most sem. Erőlködve nyelte a kását, de az visszabuggyant a szája szélén. – Nem akar valamit mondani? – Izsák tehetetlenül letette a tányért. Mégsem lehet, hogy így haljon meg, egyetlen szó nélkül. Mondanivalója… nincs? – ismételte hangosabban. – Valami fontos? Dr. Novák Sándor szeme egy pillanatra felvillant. A kezével írást jelzett. Izsák habozott. Volt nála egy ceruzavég meg néhány üres receptpapír. Odaadta, a kemény kórlapra fektetve. Alba úr közben nyafogott, hogy idegre szaladt az injekció. Márta nővér azt mondta, nála ez lehetetlen. A betűk alulról fölfelé, egyenként, fodrosan álltak össze, olvashatatlanul. Talán egy elmeorvos, pszichiáter kibogozná. Felbukkanó foszlányok. Kár kínozni szegényt. A cetlit zsebre gyűrte. – Bizony, bizony – mondta az öregnek. De az arcát mégsem merte megveregetni. Dr. Novák Sándor, most először, nyögött valamit. Kékeslilára színeződött a bőre az erőlködéstől. Hebegés lett belőle, a csecsemő gügyögéséhez hasonló. Várható a harmadik roham. Most már leszakadóban volt a vihar. Az ajtót is bevágta a huzat. Az egyik ablak kicsapódott. Néhány marék por hullott a betegek arcába. „Nem is ragadt be a festésnél – gondolta gépiesen Izsák. Egy eső, és mindjárt könnyebb lesz a levegő. Úgy látszik, a megtorpanás néha elkerülhetetlen. A túlhajszoltság is roncsolja az idegeket. Volt. Sanyi bácsi csak volt orvos. Mit is mondhatna? Nincs már eszénél. Hamarosan papírzsákba teszik. Senki sem keresi.” Elhatározta, hogy nem dolgozik ma este. A táskájában, hacsak ki nem hajította már, van egy detektívregény, a régi, pengős fajtából. Ilutól kobozta el néhány hete. Ki kell kapcsolódni valami marhasággal. A főorvos le van ejtve. De nem sikerült távoznia. Alba megint elégedetlenkedni kezdett, pedig alig tudta már kipréselni a sípoló hangokat: – Kérem, egészen biztos, hogy idegre szaladt a tű… Nem vagyok mai gyerek, ne nézzenek hülyének… – Jó – mondta megadóan Izsák. – Márta, tegyen rá vizes borogatást. Most már aztán alvás. – Miért kell nekünk a tyúkokkal elaludni? – kérdezte Tóni. A port akarta kikotorni a szeme csücskéből, nem sikerült. A ligetben ilyenkor kezdődött az élet. A nők az eső elől a bódéba szorultak, ott aztán lehetett ügyeskedni velük. – Ejnye, Tóni, ismeri a szabályt. A beteg pihenjen. Maga is nyugtalan ma? – Izsák toporgott. Tulajdonképpen most kimehetne. A többiekhez is be kell futni, a kis Hubcsák nem bírja egyedül… Mire vár? Már közelebb csapott le a villám. A felső ablak két szárnya a dörgéssel együtt összecsattant. Peresznyés bácsi felsikoltott, kislányhangon: – Jaj, most esett a bomba a kukoricásba… – erőlködött, hogy a törzsét is a feje után emelje, de nem sikerült. Izsákot megint elkapta a düh. Lenyomta Peresznyést. – Térjen észre, öregem, mennydörgést hall, nem bombát! Tentézzen tovább! Alba úr emlékezetében megjelent a háborús csoportkép, rézkeretben, a hálószobafalon. Balról a negyedik, az első sorban. A fején sapka helyett fehér pólya. Taknyos. Nem tud semmit, de dirigál. – Úgy beszél, mintha lett volna valaha katona… – percegte gyűlölködve. – Angol bomba… az én kukoricásomban… – A háborúban legalább történt valami. Ott nemcsak minket ütöttek, mi is odasózhattunk egyet-kettőt… – kiáltotta hirtelen Tóni. A vonatot látta, a vonat olajnyájas hasát, ahogy közönyösen maga alá kapja, és szétszeleteli, mint a nyers csirkét. Bárcsak bomba volna! – Mi van magukkal?? – dörrent rájuk Izsák. – Ebből elég. – Itt csak határozott erély használ, másképp kitör a hisztéria. – Maradjanak csöndben, vagy hívom a főorvos urat. Nézze meg az ember! Alba úr a segédeire gondolt. Még a szeme rebbenését is vigyázták. A mesterük volt. – Ne mumusozzon nekünk. Nem vagyok én ijedős. Majd ha lesz egy kis ideje, elmondom a doktor úrnak, ki vagyok én. Tűzharcosi levelem is van. Persze, maga hírből sem ismeri, mi az. – Hogy beszél velem? Kikérem magamnak ezt a hangot – rikoltott vissza Izsák. Érezte, hogy nevetséges, de valamit mondani kellett. – Mi erre annak idején azt feleltük, én meg a barátaim; ha kikéri, ki is kapja… – csattant fel Tóni. Ez úgy istenigazában meg sem tud ölelni egy asszonyt. Csak azért, mert diplomája van? Mit henceg a kiálló ádámcsutkájával? – Egyszer s mindenkorra vegyék tudomásul, hogy itt maguk betegek! Én mondom meg, hogy mi történhet, nem maguk… – Szaladjanak a légóparancsnokért… tűz… nagy tűz… – könyörgött Peresznyés. Hatusek minden átmenet nélkül felült az ágyban. A szélroham egy elhasznált buszjegyet vágott a képébe. Megragadta a saját lába fejét. Maga felé hajlította, teljes erőből. Ropogtak a csontjai. – Fogják be a pofájukat… pofa beee… pofa beeee… Nem akarok hallani semmit… nem akarok… – üvöltötte elnyújtva. – Kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni – Izsák reszketett. – Itt csak az lehet, amit én megengedek… Márta nővér keresztbe tette hasán a kezét. Mit csinál vajon ilyenkor a doktor úr? Most jó volna a proli, az erős mancsával. Ekkor vágott le a villám. Egy másodpercig mennyei fényesség dagasztotta óriásivá a szobát, azután vaksötét lett. Valahonnan üvegcserepek hullottak, hangtalanul, a mindent elnémító reccsenésben. Izsák alig rezdült. Valami lágy hullott a kezére, mellére. Finoman beszívta a kénkő illatát. Már vége is. Városban nem veszélyes. Védenek a falak. A rövidzárlat viszont kellemetlen. Legalább fél óra, amíg rendbe hozzák. Mártát akarta küldeni, hogy intézkedjen. Már nyitotta a száját, hogy nyugalomra intsen, amikor kitört a pánik. Alba úr hirtelen Przemyśl alatt érezte magát. Hallotta a közeledő srapnel sivítását. Valaki fojtogatta, a mélyből felnyúló inas kézzel. Szaladni akart, de az ellenség megragadta. A lába alatt sebesült nyöszörgött, és azt súgta: édes Szűzanyám… Tóni pedig kapaszkodott, beleakasztotta a fogát is az eleven húsba. Nem akart a kerék alá feküdni. Az ördög kibújt a skatulyából, itt táncol valahol, rikácsol. Fehérben van, nem feketében, hosszú fehér ruhában. Valami puha odébb gurult. – Gyilkosok – ordította Tóni –, gyilkosok… Izsák a nyakához kapott. Pillanatokra elvesztette tájékozódóképességét. A nővér után kiáltott, erőtlenül. Menekülni akart, de nem találta az ajtót. Valaki a lábához ért. Ösztönösen belerúgott. „Ezek meg is ölhetnek”… – ezt suttogta görcsösen. Úgy rémlett, hogy a torkát keresik a sötétben. Kétségbeesetten kutatta a megfelelő szót, de gyötrelméből csak gyűlölet fakadt: – Vissza! Vissza! Villám volt, semmi más… Akit elkapok agyonütöm! – de a saját combját verdeste csupán, tehetetlenül. – Márta! Márta… Kigyulladt a villany. Három-négy perc volt az egész. Márta előjött a sarokból. Peresznyés bácsit az ölében tartotta. – Parancsoljon, doktor úr – mondta sápadtan, gúnyosan. Izsák körülnézett. Két ujjal megmasszírozta a szemhéját. Tóni kigurult az ágyból. Hálóinge összetekeredett a csípője körül. Két lábcsonkja között szabadon figyegett a nemi szerve. Elájult. Attila a matrac tetején táncolt és nevetett. Kezében táskarádió. Peresznyés bácsi alól – Márta köpenyén végig – sárga lé folyt. Alba úr a földön ült, hátát az ágy lábának támasztotta, mellkasa fel-le ugrált. Mint egy ócska porszívó, olyan hangot adott. A doktorra mutatott, meg-megcsukló kézzel. Izsák nem akarta, hogy beszéljen. Gyorsan intett Mártának. Az értelmesen tette a dolgát. Nem sokat szólt, de a tenyere határozottan nyomta le a fejeket az ágyba. Pacskolt, vizet hozott, beszúrta a nyugtatókat. Seprűt kért a takarítóktól. Izsák a néma sarokágyra tekintett. Az öreg fejét vastagon borította a szürke utcapor. A homlokán megállt egy fényes üvegdarabka, csillag alakú. Reszketett a szemöldöke. Izsák odanyúlt, hogy letisztogassa arcáról a szennyet, de a mozdulata félbemaradt. Meglepődve, döbbenten visszahúzódott. Steril, karbolszagú ujjaira zsíros korom tapadt. Önkéntelenül maga elé kapta a kezét, s fölfelé fordított csuklóval, mint aki műtétre készül, kiment a szobából. Odakünn suhogva esett az eső. Izsák állt a szobája előtt, és azt hitte, arra vár, hogy a cigaretta végigégjen. Minden terembe bekukkantott már. Nyugalom és csönd. Úgy látszik, csak a tizenkettesben vadultak. „Pech, egyszerű pech – bizonygatta magának –, tulajdonképpen nincs okom, hogy ilyen legyek. De hát milyen vagyok? Ideges és fáradt. Holnapra kialszom. Megeszem a vacsorámat, és jó nagyot durmolok. Holnapra elmúlik.” Mégsem nyitotta ki az ajtót. Elhajította a csikket, vaktában, messzire. Nem akart bemenni, és nem akart kint maradni. Vágyott a könyvei mellé, kívánta a teleírt jegyzetlapokat, de ugyanakkor egyre nagyobb körívben sugárzó undor töltötte el. – Pfuj – mondta félhangosan, és nem tudta, mire gondol. Kinyitotta a keskeny folyosóablakot. A pléhpárkányon izmos esőcseppek ugráltak, mint a pattogatott kukorica. Valaki kitette felfrissülni a növendék pálmát. A faragott karót elmosta mellőle a víz; a vékony szár megtörve imbolyog a sáros cserépben, félig kiszakított gyökérrel. Izsák nézte, azután továbbment. Fázott. „Össze fogom szedni magamat, igen, egészen biztosan…” – susogta többször egymás után. Fölfedezte szétfolyó képét az ütemesen hintázó lengőajtó üvegében. Megragadta a jobb szárny rézgombját, és megállította a mozgást. „Nem szabad elveszíteni. Az erő, a biztonság a legfontosabb” – ismételgette. Idehallatszott az irodából a telefoncsengő. „Talán baleset, súlyos – kapaszkodott bele Izsák. – Oda fogok menni elsőnek, és ott leszek egész éjjel, és azután már reggel lesz…” Sietett, nehogy más vegye fel. – Halló, itt Izsák doktor – kiáltotta izgatottan. Fél kézzel felkattintotta az asztalilámpát. – Miért csaptad le délután a kagylót? – szólt Ilu hidegen, ellenségesen. Izsák továbbvitte a fülét. Nem válaszolt. Lába zsibbadni kezdett. Leült. – Hát te is ilyen utolsó vagy? Te is? Csak erre felelj még! – sikította a nő. – Igen… ilyen utolsó vagyok. – Zsolt… miért teszed ezt velem, miért, mondd? – A doktor simogatta a bársonyhuzatot. A puha támlának támaszkodott. Melegnek és védettnek érezte ezt a helyet. Körülzárták a plüssbolyhok, s ez az állapot, bár szokatlan, de mégis ismerős volt. Erős, zárt asszonyi ölelés. – Csak ennyit kaphatok tőled? Már szóra sem méltatsz? – Mit akarsz? – kérdezte a doktor. Közelebb húzta a készüléket, bámulta a számtárcsát. Fehér, fekete, egymás mellett. – Tudni akarom az igazat. Miért vagy ilyen? Már régen figyellek… De ma, amikor szükségem lett volna rád, kiderült. Mire kellek én neked? Mire? Izsák igyekezett, hogy elképzelje Ilu arcát, pontosan. Vagy legalább a járását, esetleg az illatát. Nem sikerült. Egy emléket keresett, ami összekötötte őket. Talán ha egy emlék, egy valódi, volna! Hiába. – Mit akarsz tőlem? – sóhajtotta erőtlenül. – Az igazságot… – Ilu hangja megbicsaklott. Konok és rimánkodó lett egyszerre. – Ne kímélj. Csak arra kellettem? „Ilyenkor lép be a sajnálat – gondolta Izsák fásultan – és a hazugság. Elég volt. Ez a döntő pillanat. Most kell megmutatni, s eltűnik a lidércnyomain.” Nagy lélegzetet vett. Vigyázott, hogy indulat ne hevítse szavait. Nyugodtan beszél, tárgyilagosan. – Az igazat kérted. Jó. Én megmondom. Te akartad. Arra kellettél, Ilonka, és ha valaha kellesz még, akkor is csak azért. Ez az igazság. Nem baj, ha utálsz. Nem érdekel… Gyorsan lenyomta a villát. Az operációnak vége. Felállt. „Most aztán tényleg könnyedén távozom – próbált mosolyogni –, most megint itt van minden a tenyeremben. Vannak buktatók. Ez a mai nap is. De semmi sem végzetes. A férfi akarati lény. A legmélyebbről is fölverekszi magát. Csak zuhogjon az eső. Holnapra hűvös, őszi idő lesz: azután jön a tél, a ropogó kályhatűz… Tavaszra már… és mához egy évre… zsebre teszem őket.” Hallgatta, hogyan százszorozza lépteit a néma folyosó. „Szegény nyomorultak – legyintett a tizenkettes előtt. – Nem csoda, ez a hirtelen időváltozás. Még az én vasidegeim is érzik. Majd én mindent megoldok Sanyi bácsi helyett is!” Lábujjhegyen osont el a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt. Márta nővér mégis meghallotta. Lecsapta a kötését, és a doktor után ugrott. – Főorvos úr – suttogta, Izsák könyökéhez nyúlkálva. – Vonuljon nyugodtan vissza! Most már csönd lesz. Csak az öreg firkál ilyen hülyeségeket, tessék parancsolni… Izsák elvette a cédulát. Bosszúsan továbbsietett. Meg sem kellene nézni. Ott a szemétkosár. De hátha egy hozzátartozóját kéreti? Más úgysem lehet. Ez az írás is olvashatatlan volt, csaknem fél oldal. Izsák mégis kiböngészett néhány szót, egymástól távol, összefüggéstelenül: „… rögeszme… az ember nem külön-külön… az egészségesek… nem szabad… megbocsátani… a doktornak vissza…” Hiányjel. Vissza? Hova vissza? Mi a rögeszme? Miféle bocsánat? Teljes elmezavar. Mit akar ez a konok öregember? „Nem; ezt nem engedhetem meg – bizonygatta némán a kockaköveknek. – Nem vehetem komolyan. Hiszen bolond már…” A szobájába rohant. Mi hiányzik? Semmi értelme. És vissza? Nem előre? „Reggel megszorongatom a torkát, kényszerítem, hogy kimondja – gondolatban egy óriási, kerek asztal lapját verte az öklével. – Ilyen volt régen is, ilyen ütődött…” Futkosni kezdett, egyik faltól a másikig, egyre gyorsabban, mint az ütköző golyó. Bűn a tehetség? Ekkora bűn? „De hiszen azt sem tudja, ki vagyok. Nincsen eszénél. Nem lehettem mindenkié, nem tehettem másként…” – ismételgette kétségbeesetten. Egy autófék felvonított. A gumiabroncsok csikorogva csúsztak. Ilu most az utcán kóborol. Tetőtől talpig mossa a víz. És ha öngyilkos lesz! Ő akarta az igazat! S azok a nyomorultak, nem elég, hogy elszívják a napjait, megeszik az éjszakáit, mit kívánnak még? Mit nem szabad megbocsátani? És kinek? Üljön az ágyak szélén, és fogja a haldoklók kezét? Hallgassa az asszonyok locsogását? Tépje szét még ezer darabra, még százezerre az életét, hogy önmagából ne maradjon semmi? Javítsa meg az elrontott zárakat? Vagy jelentkezzen Vietnamba önkéntesnek? Mit nem bocsátanak meg soha? Mi az a közös vétek? Mit hagyott el? Mi hiányzik? Hol keresse? Elhasznált köpenye a fogason lógott. Az oldalán ék alakú hasadás. – Papa – sziszegte gyűlölettel, és megrázta a fehér rongyot –, van itt foltoznivaló. Gyere, itt a barátod. Szép kis alakok vagytok. De én sem vagyok különb. Feketék leszünk a gödörben, feketébbek, mint a négerek. Most már jöhet akármi, bármiféle náció, mindegy. Semmi sem jó, semmi sem elég… Miért írtam tele a papírlapokat? Nem tudom, miért. Én nem az embereket szeretem, hanem a rögeszmémet, igaz-e?… Mindenkit megmenthettem volna. De nem fáj nekem a mások szenvedése. Csak a magamé fáj, a magamé. Hagyjam abba? Vagy újrakezdeni, másként? Mert egy szenilis haldokló kitalált valamit? Reménykedve föltépte az ablakot. Kereste az ágat az esőfüggöny túlsó oldalán. De csak a cementtömböt látta; azt tapogatta végig a dróton lebegő utcai lámpák fénye, utat keresve, újra és újra. Az a villám abba az ágba csapott.
Éjfél után bevett két Belloidot. Elszunnyadt. Még sok nap a világ. Reggel odamegy Sanyi bácsihoz. Reggel minden kiderül. Süllyedő állapotban, közvetlenül elalvás előtt rádiófoszlányokat hallott még. Dallamosan, meggyőző hangon beszélt valahol egy férfi. Talán híreket mondott, vagy más fontosat – de Izsák hiába erőlködött, nem ismerte föl a nyelvet. Nem olasz, nem spanyol. Pedig üzen valamit… de mit… mit… Mentőövként borult köré az álom. …Süpped a sár. Nap az égen. Fényes. Meleget nem ad. Kocsik a sárban. Sok kocsi. Keresztek is. A végük totemfának kifaragva. Sarat kell tépni, csomóban. Be a kocsikba. Nehéz. Kezd száradni. Fulladás. Csupa fehér ember. Idegesek. Nem. Egy ismerős. Borostás öreg. Mosolyog. A feje, válla tele sárral. Társait tartja, húzza őket kifelé. Nincs műszere, de valami mégis van nála. Út sincs. Deréktól leragasztott emberek. Egyre gyorsabban be a sarat a kocsikba. Csak ez a fontos, mindenki üvölt, hang nélkül… Nagy lovak a sár fölött ügetve. Pici, sárga katonák a hátukon. Meztelen, gyerekarcú feketéket terelnek. Ezek a lucskos talajt tapossák, de nem merülnek el. Vasrudakat tartanak. Szorosan érintik egymást. Egy szálra húzott gyöngyszemek. A sárból kiálló krétafehér arcokra sújtanak és sírnak. De a madárfejűek intenek nekik ……………………………………. Már csak három fej. Rajtuk megtámasztani a lábat …………….. – Nem, nem – apa súg, és Novákban beszél tovább –, hát nem érted? Így nem lehet ...... ........................................... Akik összekapaszkodtak, hirtelen felrepülnek ...................... Rugaszkodás ...................... A sár leköt .........le.........le...le...le ............. mondjátok meg, még nem késő .......................... kegyelem ...................................................
– Ébredjen fel, doktor úr – mondta Márta, és erőteljesen megrázta az ágyat. Izsák kinyitotta a szemét. Nézte a nővér izgatott, zsíros arcát. Nehezen ismert rá. – Ébredjen. Az öreg Novák meghalt. Alig hajnalodott. Hideg szél rázta az ablakkeretet. A doktor fölkelt. Leakasztotta a szögről fekete darócköpenyét. Fázósan beleburkolózott. A folyosón tompán sugárzott az ibolyaszínű éjjeli körte. Izsák tapogatózott. Nagy nehezen megtalálta az első lépcsőfokot. Fölfelé indult, még félálomban.
1967 |