Szép délután

Állt a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, hogy bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta volna a földet, mégsem látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval.

A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért fölnevelte, úgy-ahogy, egyedül.

Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga.

– Eridj innen… menjetek a szobába! – kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa.

Dudus és Dódi nevetve hömpölyögtek kifelé.

– A macskát is! – szólt utánuk szigorúan. – Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri…

A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt.

Huzat van – gondolta –, a huzat árt nekem. – De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgott a kefe.

Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény!

A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé.

„De feltétlenül megegye, mama…” Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellékíze van, és a zsömlye sem olyan, mint régen.

A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött egyenesen a dézsába. Így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok meg a tű.

„Minek csinálja, mama…?”

Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik.

Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Ez már betegség: most is nevetnek. Ennyit tudnak csak, hároméves korukra.

Azért nekem is lehetne – gondolta sóváran, és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe –, nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom.

Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén.

– Egy szép délutánt, Uram – mondta félhangosan, meggyőződés nélkül.

„Maga folyton nyűgösködik. Azt sem tudja már, mit akar…” – hallotta Maca fölényes, ingerült hangját.

„Egy szép délutánt. Nekem is kijár.”

„Magának semmi sem jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én…”

Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben.

„Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.”

Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt.

– Ha ez a dög megint belelefetyelt… egyszer úgyis agyonütöm.

Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra.

Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat.

Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás.

Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt.

Ő meg állt a cseréphalom között.

– No – motyogta. – Nono…

Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, és letett volna odakünn valamit. Hirtelenül oldalt lebbentette a kezét, félkörben forgatta a fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával.

Nincs többé fájdalom.

Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal a hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet.

Ilyet még sosem látott. Miféle színek? Miféle világ?

Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt.

A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza…

Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból.

Érdekes. A víznek is van illata – gondolta, s ezen csodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. – És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény…

Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott.

– Hihetetlen. Nagyszerű – suttogta, mintha fölfedezett volna valami rendkívülit.

A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullámzott mellette, meleg áramot sugárzott.

Enyhén szédült.

Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléje állt, nézte, vibráló karikákkal a szemében.

Igazi szép délután – gondolta elégedetten, s mosolygott.

Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette a pilláit.

De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat.

Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba akaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste…

De ez is megoldódott. Egyszerre – mint a bűvészkarikák – egy lehelet, és szétváltak puhán, zajtalanul.

Lehet, hogy még látott utána valamit.

Az ikrek – amíg anyjuk haza nem jött – hintáztak a kilincsen.