Szép délután

 

Szép délután

Állt a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, hogy bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta volna a földet, mégsem látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval.

A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért fölnevelte, úgy-ahogy, egyedül.

Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga.

– Eridj innen… menjetek a szobába! – kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa.

Dudus és Dódi nevetve hömpölyögtek kifelé.

– A macskát is! – szólt utánuk szigorúan. – Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri…

A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt.

Huzat van – gondolta –, a huzat árt nekem. – De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgott a kefe.

Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény!

A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé.

„De feltétlenül megegye, mama…” Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellékíze van, és a zsömlye sem olyan, mint régen.

A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött egyenesen a dézsába. Így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok meg a tű.

„Minek csinálja, mama…?”

Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik.

Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Ez már betegség: most is nevetnek. Ennyit tudnak csak, hároméves korukra.

Azért nekem is lehetne – gondolta sóváran, és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe –, nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom.

Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén.

– Egy szép délutánt, Uram – mondta félhangosan, meggyőződés nélkül.

„Maga folyton nyűgösködik. Azt sem tudja már, mit akar…” – hallotta Maca fölényes, ingerült hangját.

„Egy szép délutánt. Nekem is kijár.”

„Magának semmi sem jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én…”

Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben.

„Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.”

Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt.

– Ha ez a dög megint belelefetyelt… egyszer úgyis agyonütöm.

Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra.

Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat.

Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás.

Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt.

Ő meg állt a cseréphalom között.

– No – motyogta. – Nono…

Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, és letett volna odakünn valamit. Hirtelenül oldalt lebbentette a kezét, félkörben forgatta a fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával.

Nincs többé fájdalom.

Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal a hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet.

Ilyet még sosem látott. Miféle színek? Miféle világ?

Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt.

A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza…

Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból.

Érdekes. A víznek is van illata – gondolta, s ezen csodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. – És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény…

Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott.

– Hihetetlen. Nagyszerű – suttogta, mintha fölfedezett volna valami rendkívülit.

A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullámzott mellette, meleg áramot sugárzott.

Enyhén szédült.

Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléje állt, nézte, vibráló karikákkal a szemében.

Igazi szép délután – gondolta elégedetten, s mosolygott.

Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette a pilláit.

De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat.

Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba akaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste…

De ez is megoldódott. Egyszerre – mint a bűvészkarikák – egy lehelet, és szétváltak puhán, zajtalanul.

Lehet, hogy még látott utána valamit.

Az ikrek – amíg anyjuk haza nem jött – hintáztak a kilincsen.

 

Elfekvő

A kórházat okkersárgára festették. Természetesen csak kívülről. A teremfalak fehérek maradtak. Kissé elhúzódott a munka. Tavasztól ősz elejéig álltak az állványok az amúgy is kicsi ablakok előtt.

A betegek mégsem zúgolódtak. Hallgatták a beszűrődő utasításokat és a munkások hetyke válaszait. Nyikorgott a vödör és a lánc. Meg-megroppant a deszkapalló a kőművesek gumicsizmája alatt. Hol itt, hol ott kopogott a kalapács. A zajok biztonságot és reményt adtak. Aludni senki sem akart. Hangjukról felismerték már a kintieket.

– Ez az öblös torkú…! – sípolta Alba úr az ezüstcsövön keresztül. – Emlegeti a muttert!

A kilencvenhat éves Peresznyés bácsi fölemelte a kezét, tíz centire. Az erejéből ennyire futotta. Amikor egy lány az ablak alatt szamárszerű nyihogásba kezdett, legyintett:

– Asszonyszemély… ilyen az asszonyszemély…

Krónherz Antalnak ilyenkor egy-egy vicc jutott az eszébe. Hat éve mesélte ugyanazokat. Unták már nagyon. Ezért örült, ha meghalt valaki. Az „új fiú” talán nem ismeri a csattanót. De ez sem tart sokáig. Jó, hogy van kártya a világon. Önmagával snapszlizott. A párnát lábcsonkjára támasztotta, egyetlen kezében szorongatva a tapadó lapokat. Morogtak érte az ápolónők, hogy nekik kell ide-oda vonszolniok az ágyban. De Krónherz megkövetelte a jogait. Nemhiába volt az „eset” előtt cukorkabódés a ligetben.

– A hangomat nem vágta le az a vonat, de nem ám – mondotta harsogva, ha nem akarták rátenni a kerekes deszkalapra. A fia csináltatta, mielőtt kiment Kanadába.

A nyugalmazott kormányfőtanácsos az ő nagy, fekete kocsijáról mesélget. Fényes borjúbőr borította az üléseket. Mostanában már csak hörög. Elfogadná a kerekes deszkalapot is!

A sarokágyi beteg nem hederített semmire. Mióta behozták másodszori agyvérzéssel, csupán a jobb kezét mozgatta egy kicsit. Egyébként tetőtől talpig béna volt. A hangját sem hallották még. Nyöszörögni sem szokott.

Az izzadásos éjszakákon a fokhagymás szalonna illatára gondoltak mindannyian, ami reggelenként bepárolog az ablakon. A feketekávét Alba úr fedezte föl:

– Az anyját…! Ezek feketét isznak, isten bizony, feketét! – s sisteregve nevetett. – Csak tatarozzanak. Kell az…

De szeptember 29-én vagy 30-án – ki győzi számon tartani – hajnalban Peresznyés bácsi megrökönyödötten vette észre, hogy a terem a szokottnál világosabb. Sokkal élesebben vált el a fehér a szürkétől, mint tegnap ilyenkor.

– Embörök… embörök, hé…!

Krónherz Tóni rögtön felkapta a fejét.

– Mi van, apus?

Alba úr mérgesen horkantott. A béna csak a szemét nyitotta ki.

A kormányfőtanácsos úr nem mozdult.

Krónherz kapcsolt leghamarabb.

– Ezek tegnap lefelé szereltek, azért voltak olyan vígan – mondta látszólag közönyösen.

Alba úr felült. Körülnézett. A torkához nyúlt. Megigazította láthatatlan nyakkendője csokrát. Szertartásosan bólintott.

– Befejeződött…

A reggeli vizitkor tompán bámultak Izsák doktorra. Nem csodálkoztak azon sem, hogy a „méltóságos” ágyánál felszalad a doktor úr szemöldöke. Az ujjaival csettint Olga nővérnek. Ketten kétoldalt odahajolnak.

Aztán a doktor legombolja és ráteríti a tetemre a paplanlepedőt.

– Mi volt ez az épület azelőtt? Kaszárnya? – kérdezte Izsák ingerülten. – Tavasszal azt hittem, a tatarozás miatt van mindenhol sötét. Most már nincsenek állványok, de a penészes félhomály megmaradt. Csaknem a tetőre rakták azokat a vacak kis ablakokat. Kaszárnya volt ez?

Olga nővér nem felelt. Megrántotta a vállát. Az injekcióstűket forrázta éppen. A gőz megérintette az arcát. Undorodó, finnyás fintort vágott.

Izsák elnézte egy darabig. A naccsága! Ilyeneket vesznek föl. Különben gyors, ügyes.

– De minek is faggatom, Olga! Magát nem érdeklik a köznapi dolgok…

Olga idegesen besimított a fityula alá egy platinaszőke hajcsomót. Nyers ibolyaszín szeme alatt vibrált a hús. „Olyan az arcbőre – gondolta az orvos –, mint egy összegyűrt selyempapír, amit naponta kivasalnak, de hiába…”

– Nagyon kérem, doktor úr – mondta az asszony vékony hangon, gondosan artikulálva –, kíméljen meg. Mint úriember, érezze át a helyzetemet… Már többször említettem Önnek, hogy „azelőtt” nem ismertem ezt a környéket. Azt sem tudom, milyen ablakok voltak a kaszárnyákban, mert, ha ez célzás akart lenni, én csak az édesapám szobájában jártam, közvetlenül az ezredesé mellett, s megnyugtatom önt, ott szárnyas ajtók voltak, csupa üvegből…

– Ugyan, Olga – bosszankodott Izsák. – Én csak elvileg kérdeztem. Elfelejtettem, hogy maga folyton megsértődik…

– Téved, doktor úr. Én minden emberi szóért hálás vagyok, amit húsz éve kapok. Örülök, hogy nem rúgnak belém és megengedik, hogy kitisztogassam a betegek alól az ürüléket… – Olga szeme körül piros foltok égtek. Finom, határozott mozdulatokkal csipegette ki a műszereket a sterilizátorból.

Izsák tehetetlenül összecsapta a kezét:

– Mért nem megy el, ha annyira utálja? Nem mondhatok mást…

– Doktor úr… ne kezdje újra. Három nyugati nyelvet beszélek. Oroszul ugyan nem tudok. Mégsem vesz föl engem senki. Adminisztratív munkára fiatalokat keresnek, nem ötvenéves „matrónákat”. Ha szegény papa életében nem jártam volna önkéntes ápolónőként a Zöldkeresztbe, még ez sem volna… Most takaríthatnék, kis felírással a koszos köpenyen: on parle francais… man spricht deutsch… English spoken… Tudja, mit csinál gróf Bethlen Margit? Mosogat! A Nagyszállóban mosogat este tíztől reggel ötig… – Fiatalosan forgolódott közben. Válogatta a szennyes ágyneműt, a doktor orra alá teregetve.

– Hát bizony, elég büdös… elég büdös itt minden… – mondta engedékenyen a doktor. Jobb válasz nem jutott az eszébe. – Legalább vitték volna szép, napos helyre ezt a kórházat. Ilyen környezetben meghalni!

– Ja, doktor úr, ne féljen! Kell a Kútvölgyibe a pénz. Ott egy ápolónő is megkeresi a kétezret. Ön mégiscsak az ő emberük, ezek taníttatták. Csodálom, hogy ide rakták…

Izsák olyasmit akart mondani, hogy ehhez semmi köze. Egy orvos oda megy, ahol szükség van rá. Ez hivatás. De elerőtlenedett. Végigsimította fehér köpenyét. Mintha nem hallotta volna a megjegyzést, hivatalos hangon utasítást adott: – A hármasnál vigyázzon a dózisra. A tizenkettesből a hullát vitesse le. A szobámba megyek. Lehetőleg ne zavarjanak. Remélem, délután nem lesz fölvétele. A kórházi zárójelentést majd este leadom. Milyen névre is…? – eltűnődve két ujja közé csípte az ajkát.

– Valami Árpai, de az is lehet, hogy Árvai… – közölte Olga fontoskodva.

– Lehet – egyezett bele az orvos. – Majd nézze meg a fejlapját. Táviratot az iroda adjon fel. Na, minden jót, szép asszony. – Behúzta maga mögött az előkészítő ajtaját. A folyosón megint megcsapta a nedvességszag.

– Ilyen helyre csukni ezeket a szerencsétleneket – morogta. – Disznóság.

Izsák szerette a kórházi szobáját. Jobban, mint a saját garzonját. Az túlságosan harmonikus. Dolgozni nem lehet benne. Itt ugyan koszos a lepedő, és pipacsos hímzés fekszik az asztalon, de ha nem zavarják, tűrhetően halad a munkával. A könyvek is elférnek körben a polcon.

Kitárta az ablaktáblát, és magára engedte a meleg levegőt. Amúgy is fázós volt. Ezért hangolták le különösen a hűvös, nyirokszagú szobák.

Az ablak távoli térre tekintett. Egy erős faág nyúlott oda, szürke cementtömb mögül, váratlanul, szinte előzmény nélkül. Néha meghimbálta egy-egy szélroham. Ilyenkor integetett. Merre lehet a törzse? Mézsárgán lebegtek rajta a levelek. Szeptember vége van.

A doktor sóhajtott. Becsukta az ablakot. Tavasszal jött ide, ötéves körzetorvosi működés után. Egyetemi katedrára készült, s ide került. A körzetben nem lehetett dolgozni. Itt legalább nincs olyan hajtás. Több idő marad munkára. Persze, önálló labor nélkül így is utópia az egész. Elégedett volt mégis, ha egy-egy éjszaka végén átnézte a feljegyzéseit. Homályos elképzelések ezek, inkább szándék, mint eredmény. De bizonyítható. Óriási lenne! Nem gyógyítani, hanem megelőzni! Egyelőre sarlatánságnak látszik. A Közlöny mint hipotézist közölte. Persze, a Kamara belekötött.

Erre egy élet is kevés. És sehol semmi segítség. Csak az, hogy kell csinálni. Belül van ez a kell. Nincs nyugalom.

Gyerekes, szégyellt álomképek: dr. Izsák Zsolt, Kossuth-díjas, Nobel-díjas… Buta, komolytalan kamaszvágyak. A lényeg más.

Leült az asztalhoz. Áhítattal emelte ki a fiókból az iratcsomót. A tegnapi nap eredménye egyetlen, elvastagított kérdőjel. Ma nyugodt délutánja lesz. Ha nem történik semmi, előtte az egész ügyeletes szolgálat.

Kilencvennyolc százalék dohányzott… ez marhaság, önmagában. Ilunak azt fogják mondani, hogy alszik, és Ilu megsértődik. Kár. Ilu nagyon szépen tud hallgatni. Nem képzel magáról nagyot. Ma már minden nő Madame Curie vagy Lollobrigida. Végül is elvehetné feleségül. De minek? A tudomány egész embert kíván.

Megnyomkodta homlokán az ereket. A szemközti tükörbe pillantott. Csak legyen ereje, kitartása! „Ez olyan dolog – mormolta, és a tükörben helyeselt a vékony orrú, elálló fülű arc –, amiért érdemes… ha sikerül.” Emlékezett Bernáth professzor szavaira: „Vigyázz, fiam, el ne veszítsd magadat! Ne merülj nyakig, mert akkor mint tudós megszűntél! Pedig számítunk rád, édes fiam, hogy találsz valamit! Csak okos légy!”

Igaza volt. Ez az egész emberiség ügye. Nem szólam. Mindenkié.

Kezébe vette a ceruzát. A kérdőjeles ívet összegyűrte, azután új papírra gyártott néhány új kérdőjelet.

– Bravó – énekelte vidáman –, csak türelem!

Megdörzsölte a kezét. Szecski Pista tizenöt kilót hízott az egyetem óta. Marhaistálló-szaga van, és Skodán utazik. A tál lencsét választotta. „Fáj ez a kocsi nekem? – kérdezte magától, miközben gyönyörködve végigsimította a teleírt lapokat. – Nem fáj. Ha ez készen lesz, egy csapásra robbanni fog!”

Élvezettel merült meg a gondolatokban. Ma könnyedén termelte, papírra terítette őket, mint hal az ikráját. Ritka nap az ilyen.

Kopogtak. Már nyílt is az ajtó. Olga szólt be, sietősen:

– Doktor úr, felvétel! Egy akut vesés. Akkora a feje, mint egy cipó. – Gyorsan odébbállt. A többi az orvos dolga.

– A fészkes fenébe – sóhajtott Izsák. Úgy érezte, mitha hirtelen kihúzták volna alóla a széket. – Ez iszonyú. Jönnek, mint a legyek…

 

A szeptemberi délután szokatlanul meleg volt. Krónherz fekvéstől kisebesedett tomporát csípte az izzadság. Ide-oda riszálta a csípőjét az ágyban. Maga alá nyúlt a fél kezével. Az egyik oldalát sehogy sem érte el.

– Az anyja úristenit – káromkodott tagoltan. – Megkapják a pénzt a vasúttól, mégis ilyen az ellátás. Nyomom azt a nyomorult csengőt, egy frászt, sehol senki!

– A fa alatt hűsölni… aratáskor – csipogta Peresznyés bácsi.

– Aratáskor… – recsegett leereszkedően Alba úr –, szeptember van, bácsika! Maguknál még aratnak? Legföljebb a téeszben, ott lehet…

Peresznyés szégyellősen lihegett.

– A meleg… nem az aratás… a meleg… – magyarázkodott. Alba úr megjegyezte Krónherznek, hogy dilis a kisöreg. Krónherz tovább morgott:

– Jöjjön már, szomszéd, húzza ki alólam a lepedőt, csupa lucsok vagyok…

Alba meglepődött. Aggodalmasan kapargatta a mellkasát.

– Nem bírom én… hol van nekem annyi erőm…

„Félted az ócska gigádat, te kényelmes szar… – gondolta Tóni –, mégis előbb patkolsz el, mint én. Nem sokáig lesz meleged.”

– Azért érdekes – szólt Alba úr zavartan –, érdekes, milyen hamar elvitték. Aránylag csöndben ment el…

– Csöndben, csöndben… – kajánkodott Krónperz. Egyre keservesebben viszketett mindene. – Tudja, hányan haltak meg mellőlem? Csak abban az ágyban, ahol most maga van, legalább tizenheten…

– Én haza is megyek a jövő héten – mondta gyorsan Alba –, nem bírom ezt a környezetet. Már múltkor megbeszéltük a feleségemmel. – Krónherz nem szólt semmit. Megpróbálta valahogy maga alá gyűrni a paplant. Az még száraz.

Alba meggyőzően folytatta:

– Három szobánk van. Elférünk. Hosszadalmas betegség, de nem tart örökké.

„Megjátsszák magukat – gondolta Tóni –, mint a paprikajancsi.”

– A Rókusból csak helyhiány miatt irányítottak ide…

– Haza tetszik menni? – kérdezte Peresznyés bácsi.

– A feleségem nem is engedné, hogy itt maradjak. Hála istennek, van mit aprítani a tejbe…

– Még nem hozták a pénzt ebben a hónapban – dörmögte Tóni. – Pedig úgy ennék már őszibarackot.

– Majd én adok magának, ha hoznak – mondta nagylelkűen Alba. – Csak szóljon, mindenki kap.

A gutaütött a sarokban fölemelte a kezét. Talán a tüskésre nyírt hajára tapadt legyeket akarta elűzni. Nem sikerült.

Alba úr könyökre támaszkodott:

– Ez is rettenetes. Szerintem nincs is magánál. Legalább egy spanyolfalat tennének eléje. Hé, kell valami? – kérdezte azután hangosan.

A másik mintha igent intett volna, de Tóni közbeszólt.

– Ismerem az ilyet. Öt ilyen esetünk volt. Megbénul a központi idegrendszer. Nem hiszem, hogy hallja.

– Két segéddel dolgoztam – folytatta Alba úr. – Nem a régi üzlet, de azért van benne fantázia. „Rádióját tartsa karba, megjavítja gyorsan Alba!”… ez fogalom, még ma is!

Krónherz vihogott:

– Csak a saját rádióját fuserálta el, mi?

Alba fulladozott. Végül is kinyögte:

– Nem társalgok. Nem társalgok hintáslegényekkel – Tóni gúnyosan összecsücsörítette a száját. „Majd társalogsz a kukacokkal, nemsokára…” Peresznyés bácsi felé fordult:

– Hát mit hoz ma az asszony, bácsika?

– Nem hoz – nyekergett az öreg –, nemigen telik…

Nem ám – jutott eszébe Tóninak –, múltkor is fél kiló epret kapott. Úgy eldugta a vén zsugori, hogy megrohadt az utolsó szemig. Pedig milyen drága lehetett… Legalábbis hat éve, ilyenkor ősszel, már nagyon drága volt. Júniusban van a szezonja. Fehér papírtálcán árulták a Ligetben, nagy, zöld levelekkel díszítve. A kuncsaftok a nyomós kútnál mosták le róla a földet. A párnacukor mellett mentolos keverék állott. Az üvegek mindig összekoccantak a céllövölde miatt. Hogy nézték a gyerekek a karjára tetovált fekete kígyót! Még tizenhat éves korában pontozták oda. A mamák is szívesen bámulták, miközben lekaparták a fruttiról a ragacsos papírt. Hej, az az óriási fekete kígyó… micsoda kígyó volt… Jani is szerette. Ha ez nincs, kiviszi magával biztosan. Odakünn se papsajt. Szakma nélkül. Persze, azért írhatna. De minek, ha úgysincs válasz. Bal kézzel nem megy. A nővérek meg csak ígérik, az utolsóra is, amit fél éve kapott, hogy majd válaszolnak. Mindig közbejön valami. Ha meghozzák a járadékot a vasúttól, Márta nővér egy húszasért megcsinálja. Nem sürgős. Ez nem rák vagy gutaütés! Harminc éve is lehet még!

Számolgatta magában, kik és hányan voltak, akiket túlélt. „Mind nyomorultabbak, mint én – gondolta, és hasztalanul igyekezett egy kicsit elszunnyadni. – Hiába jönnek hozzájuk látogatók. Én nem szorulok senkire. A vasút fizet, az úristenit, ez tény. Néha késnek vele, nem is sok pénz, de pénz. Nem kell kérni.”

– Hé – sípolt fel hirtelen Alba úr –, bácsika, ne aludjon! Ha ébren van, sokkal csöndesebb.

Peresznyés bácsi ahogy lehunyta a szemét, mindjárt nyöszörögni kezdett. Ezért felváltva gondoskodtak róla, hogy el ne aludjon. Nem kellemes hallgatni. Igazán megérthetné.

„Ma végleg megmondom Mancinak – határozta el Alba úr –, hogy ez nem eljárás. Jó, Marika esküszik, bútor, kelengye, mifene. Sokba kerül az ápoló, ha hazamegyek. Manci nem bírja egyedül. Rosszak az idegei. Mindegy. Találjanak ki valamit. Itt feküdni egy félnótás jasszlegény meg egy haldokló gutaütött között! Még néhány nap nem a világ! Ha a lövészárokban kibírtam…”

Peresznyés bácsi nagyot kiáltott:

– A fejemre esett egy görögdinnye a fa alatt…

– Álmodott, tatus, álmodott… – nyugtatta türelmetlenül Tóni. – A görögdinnye nem fán terem…

– Tudom én, kérem – mondta csökönyösen az öreg –, de mégis a fejemre esett… – Csöndesen elpityeredett. A faluban jobban erőre kapna. De nem olyan tehetős az ember. Az asszonynak ki kell menni a földre. Nem mindig lesz ez a világ… Bővíteni kell, nem herdálni. Nehezen érti az asszonynép. A görögdinnye a földön terem, sárga folttal a hasán. Persze.

– A szomszéd már a jégben van. Legalább nincs melege – rikkantott fel Krónherz.

– Ne ízléstelenkedjen. Maga mindenből viccet csinál? Nekem nem volna kedvem a maga helyében… – szúrt vissza Alba úr.

– Miért? – kérdezte hetykén Tóni. – Nekem van időm…

– Maga… – készült kifakadni Alba, de azután úgy döntött, hogy nem érdemes. A szélütött kezét figyelte, aki az ujjait mozgatta a levegőben. – Mit akar vajon megint?

– Nem tudom. Talán a kacsát. Adja oda neki.

– Csöngessen inkább a kövérnek. Hátha bejön. Őt fizetik érte, nem engem.

– Az Olga? Pasziánszozik, és nem zavartatja magát… – közölte jól értesülten Tóni, de azért megpróbálta. A lepedőt úgyis ki kell cserélni.

Csodálkoztak, milyen hamar felkopognak a lépések a folyosón. Olga új beteget hozott az üres ágyra. Ez már valami. Felvillanyozódtak.

Fiatal fiú. Gesztenyebarna, hosszúra növesztett haj. Puffadt, sárgás arc.

„Mintha pumpát dugtak volna a fenekébe – gondolta Krónherz –, és megtöltötték volna levegővel. Ez meg mi lehet?”

Olga sietősen szétdobálta az ágyat. Odavetette a lila körpecsétes kórházi inget.

– Itt a bőrönd. A ruhát tegye bele, majd leviszem a megőrzőbe. Este vizit. Ha kell valami, és nem tud fölkelni, csönget…

– Aztán vagy jönnek, vagy nem… – horkantott Alba úr.

– Kíméljen meg az ostoba megjegyzéseitől, uram – nézett rá hűvösen Olga. Elutasító mozdulattal intett, mint akinek már tele van a táncrendje.

A jövevény bosszús volt. Nem tetszett neki a szoba. Hosszasan nézegette a nagy, kopott ládát a sarokban.

– Az mi? – kérdezte hanyagul.

– A toalett, fiatalember. Ha egy mód van rá, inkább azt használja, mint a lepedőt. – Undorodva, oda sem pillantva emelte föl a láda tetejét. A deszkalap alatt ott a porcelán ülőke.

A fiú megállapította:

– Ja? Szóval klozet?

– Maguknál – sziszegte Olga. – Nálunk toalett…

– Ne mondja – sóhajtotta gúnyosan a fiatalember. Letolta a nadrágját. Olga elfordult. Kitöltötte és felakasztotta a fejlapot. Hatusek Attila, húszéves, akut vese.

Krónherz hunyorított Albára, azután édeskésen megszólította a nővért:

– Nagyságos asszony… drága nagysosasszony…

Olga gyanakodva morgott valamit, de azért gyorsan, ügyesen kicserélte a lepedőjét. A többieken éppen csak végigfuttatta a tekintetét. A béna már nem jelzett, így nem is ment oda hozzá.

„Talán csak szórakozott” – gondolta Alba úr. Nem figyelmeztette az ápolónőt. Ne mondja, hogy a kákán is csomót keres.

Már nagyon kíváncsiak voltak, mit mesél az új beteg. Olga sóhajtott. Fölemelte a bőröndöt, és mártírmosollyal távozott.

Hatusek Attila szédült. Az ágyra vetette magát. Elkeseredetten nézte a többieket. Csupa vénség. Ezek között megdögleni! Tiszta röhej.

– Fülhallgató nincs? – kérdezte durván. – Még egy rohadt rádió sincs beszerelve?

– Nincs bizony – mondta atyaian Krónherz –, itt bizony nincs, fiacskám…

– És micsoda bűz! Ide rákosokat is hoznak?

– Nem! – felelte azonnal Alba úr, és megint a torkához kapott. – Csak kicsik az ablakok…

A fiú megvetően biggyesztett. Azután a feje alatt keresgélt.

– Otthon hagytam a kispárnámat! A fene egye meg! – Nagyokat forgolódott, talán sírt is.

Peresznyés bácsi megijedt. Ha ilyen fiatalokkal előfordulhat, akkor lehetséges, hogy megesik vele is…

Alba úr megnyugvásfélét érzett, amikor az ágy lábához előrekúszva, Attila kórlapját olvasta. „Én legalább éltem. És nem is akárhogy…”

Tóni dühös volt. Túl nagy a hangja. Minek hozzák az ilyet elfekvőbe?

Hatusek felült, és mindent kidobált maga alól.

– Kispárna nélkül nem bírok… mondtam a mamának, de csak bőgni tud… meggebedek kispárna nélkül…

A béna felől mocorgás támadt. Meg-megránduló kézzel húzkodott valamit a fejénél. A könyökét ütemesen beverdeste az éjjeliszekrény oldalába. Ennyit még sohasem mozgott. Végül egy apró virágos, kartonhuzatú párnácska lógott a kezében, csaknem a földet súrolva. Nagyon kimerülhetett, mert a szemét lehunyta.

– Nézd csak – pillantott oda érdeklődéssel a fiú –, csak nem akarja nekem adni?

A többiek vállat vontak. Nem értették.

– Kispárna nem jár. Az nuku – jelentette ki Tóni.

– Sajnos, nagyon kényes vagyok – súgta feléje Attila –, ki tudja, mi baja van, ugyebár?

Visszarakta holmiját az ágyba. Tovább dobálta magát. A kispárna még egy darabig lógott a remegő ujjak között. Később már a földön hevert. Hagyták. Talán bejön egy kórházi léhűtő, és visszateszi a hátrahanyatlott fej mögé.

– Ne aludjanak folyton. Átalusszák a kezelést, azután panaszkodnak – kiáltott a betegszobára Olga nővér délután négy óra tájt. Akinek kell valami, az most szóljon.

Attila hirtelen riadt fel. Megrémült. Kiugrott az ágyból. Szaladni akart.

– Nyugalom, öregem, nyugalom, nem vagy a futballpályán! – derült Krónherz.

Olga könnyedén visszalökte. Súlytalanul puffant a matracra.

– Hogy az a kurva isten…! – s öklét rázta, föl a levegőbe.

– Azért ez mégiscsak túlzás – mondta szemrehányóan Alba. – Moderálja magát!

– Bravó! – lihegte Olga. – Csak így tovább. Ez hiányzott nekem! – Ide-oda rángatta a szélütöttet a sarokágyon. – Megint maga alá csinált! Állandóan jön belőle valami, pedig alig eszik. Ha volna magukban egy csöpp emberség, csöngetnének, amikor jelez…

– Mást sem csinálunk, nővérke, csak csöngetünk. De nem tetszik hallani – kedélyeskedett Tóni.

– Ja, maguk itt benn fekszenek, és azt hiszik, odakünn nem forog a világ. Tíz kézzel sem győznék mindent. Ez még most sem ébredt föl? – megpaskolta Peresznyés bácsi pofacsontján a bőrlebenyt.

– Talán elaludt szegény örökre – mondta ünnepélyesen Alba úr, és összekulcsolta hasán a kezét.

– A parasztok, uram, rendkívül szívósak – mondta fölényesen Olga. Injekciót adott a nyögdécselő öregnek. – A porokat tessék bevenni !

– Mit tetszik szólni az öreg kormányfőtanácsoshoz? Nagyon hamar végezte – indította meg a beszélgetést Krónherz. Olga szava is emberi szó, bármilyen is. Ezért tartóztatták, ameddig lehetett.

– Kicsoda? Kiről beszélnek? – kérdezte Olga. – Nemsokára jönnek a látogatók…

– A ma délelőttiről… az a szakállas…

– Kormányfőtanácsos? Hogyhogy?

Olga megigazította a fejkötőjét. Leült az ajtó melletti székre.

– Nem tetszett tudni? Nagykutya volt, még Horthy alatt. Mostanában portáskodott, de hát nem az a lényeg, ugye, kezicsókolom.

Olga szája széle megrándult. Hirtelen sírva fakadt. Vártak. De nem hagyta abba.

Végül felállt. A gyors mozdulattól szétpotyogtak a könnyei. Végignézett az ágyakon. Kirohant.

Attila a mennyezetet bámulta. Alba úr Tónira meredt.

– Szerintem ez elmekórtani eset. Nekem elhiheti.

– Na ja, na ja – mondta gépiesen Tóni. Már a látogatásra gondolt. A nőre, aki jótékonyságból mászik ide. A magányosokat keresi. A ruháján elöl csipkebetét. Kilátszik a melle vágása.

Alba úrnak a felesége jutott eszébe. Megint panaszkodni fog, hogy fáj a szíve. De ma a sarkára áll. Mégiscsak a család feje! Ha egyszer haza akar menni, akkor nincs mese! Punktum. Amerikában olyan nyelőcsövet csinálnak, ami jobb az eredetinél.

– Legalább egy rohadt órát szerelnének ide… – kiáltott Attila, és felült. A béna megint intett neki valamit. A fiú türelmetlenül legyintett.

Már az hitték, a látogatók érkeznek. De csak a doktor volt. Beszaladt, mint ketrecbe a nyúl. Tónihoz szólt, de már Albára nézett.

– Fő a jó kedély, öregem. Mindig egyformán, ugyebár? És maga legénykedik még? Holnap nagyvizit. – Már Peresznyés előtt állt. Az injekciót megkapta, apó? – Mivel az nem válaszolt, megtapogatta a pulzusát. Ciccegett. – Haj, haj – sóhajtotta.

Odaért a bénához. Lehajolt, hogy meghallgassa a szívét. Itt kár a beszéd, nem érti. A lábával az ágy alatt puhába ütközött. Ösztönös pedantériából fölemelte a kispárnát. Habozott, mit csináljon vele. Közben véletlenül a beteg szemébe nézett.

„Furcsa – gondolta futólag. – Emlékeztet valakire. Talán kezeltem már régebben is. Olyan a tekintete, mintha magánál volna.

Persze, ebben a stádiumban nem valószínű.”

Fölemelte a fejét, alája tette a kispárnát.

Ekkor a kéz megfogta a karját. Nem görcsösen. Lágyan, határozottan az éjjeliszekrény felé irányította. A beteg szembogara is arra fordult.

„Úgy látszik, egy csekély érzékelése van még. A holmiját akarja.” Izsák mereven az öregre nézett, és az evést utánozta:

– Ham-ham?

Nyugtalan, tagadó szempillarezdülés volt a válasz.

„Jaj, hát erre nem érünk rá – türelmetlenkedett Izsák. – Várnak az értekezleten.” De azért kinyitotta a fiókot, mechanikusan, próbaképpen. Üres volt. Csak egy szakadt krokodil tárca hullott ki belőle.

No, majd holnap. Ha főbb ideje lesz. Ki érti ezt a morzerendszert, amit összehunyorog szegény?

A doktor vissza akarta tenni a tárcát, de szétesett a kezében. Idegesen szedegette föl az iratokat.

Egy igazolvány kitárult az első lapnál. Izsák szórakozottan átfutotta. „Dr. Novák Sándor, született Sashalom, 1893. szeptember 8., anyja neve Kerek Mária, lakhelye Bátaszékhely, u. p. Varasd. Foglalkozása: belgyógyász szakorvos (nyugdíjas).”

Izsák gyorsan becsukta az igazolványt. A többi irattal együtt a szekrénybe dobta.

Sanyi bácsi. Úristen. Elöl két aranyfoga volt. „Mondd szépen: á, Zoltika, nem harap a doktor bácsi; látod, nem tud harapni…”

Úristen.

„Megismert vajon? Lehetetlen. Akkor még kölyök voltam. Nincs is eszénél már. De azért megpróbálok beszélni vele, még ma este – határozta el –, csak nyugalom. De hiszen nem történt semmi.”

Megveregette az öreg kézfejét:

– Ilyen az élet!

Attilához fordult. Ennek pár napja van. Bizonyára tudja, azért hőbörög.

– Mi már délután beszélgettünk. Ahogy megegyeztünk: csak szépen, bátran. Maga okos fiú… Hamar rendbe jön.

Attila válasz helyett begörbítette a karját. Nem haragosan, csak ténymegállapításként.

– Ezt hagyjuk abba, jó? – szólt rá erélyesen Izsák. – Semmi értelme!

Körülnézett. Megigazított egy ferde kórlapot.

– Értekezletre megyek. Ha a hozzátartozók közül felvilágosítást óhajtanak, hétre végzek.

Alba felült.

– Doktor úr, kérem… beszéljen a feleségemmel. Nem leszek hálátlan…

Izsák sóhajtott. Gyermeki makacsság. Éppen rákkal viszik haza.

Bólintott.

– Jó, jó. Ne izgassa magát.

Ha a dolog sikerül, ez sem lesz majd.

Szörnyű, hogy Sanyi bácsi… egy orvos… egy kolléga… Vajon ki vette föl? Talán Kertész.

Nem nézett a sarokba. Krákogott egyet-kettőt. Mindjárt elkésik. Jönnek a látogatók is. Megállítják, és akkor nincs se vége, se hossza.

Az ajtóban ordítozás fogadta.

– Disznók… ronda bürokrata disznók… minek néznek engem? – a folyosóról jött, egyre közeledően.

– Csöndet! Nem a közértben vagyunk, asszonyom… – kiáltotta Izsák. Elkapta a nő karját. Fekete kalap, fekete mirtusszal.

Rövid, fekete fátyol lobog rajta, mint a légionisták nyakvédője. Öreg arc. Cseresznyeforma festett rúzsfolt a közepén.

– Mi baj van?

– Önnek emlékeznie kell… Árvai Ágostonné vagyok… özvegy Árvainé… most özvegy. édes istenem… – kezét az orvos tenyerébe erőszakolta. Felháborodottan sírt.

Izsák nem értette.

– Részvétemet – mondta tehetsége szerint a legérzelmesebben –, sajnos, várható volt…

– Várható! Így van, doktor úr. Amikor idehozták, keresztet vetettem rá… Nyomorultak lettünk. Nem járt neki más hely. Csak ez jutott Árvai Ágostonnak, az elfekvő…

– De asszonyom…

– Hagyja csak, doktor úr. Tudjuk mi. Nagyon is jól tudjuk. Most már legalább jó szegénynek. Háromkor kaptam a táviratot, hogy meghalt. Bejöttem…

– De hát mit tehetek önért?

– Legyen szíves, intézkedjen. A gazdasági irodán nem adják ki szegény drágám holmiját. Ott van az oroszlánfejű botja, az ezüst zsebórája. Csupa márkás családi darab! Nem adják ki, kérem, nekem nem adják ki… – hisztérikusan hadonászott a gyülekező látogatók előtt.

„Be kéne vinni a szobámba – gondolta Izsák –, de akkor fuccs az értekezletnek. Pedig most az egyszer ott kell lennem.”

– Ezt nem értem – háborodott fel –, miért nem adják ki?

– Azt mondja a vezető, az a kövér, kopasz férfi, hogy amíg nincs papír a temetésről, addig a személyi holmi itt marad fedezetnek. Ilyet föltételezni! Igaz, mindent elvett tőlünk a népi demokrácia, de azért elkapartatom a férjemet tisztességesen! Ennyit még össze tudok szedni! Ilyet föltételezni!

„Micsoda barbár szabály! – bosszankodott Izsák. – Persze, ez olyan, mint a madárijesztő. Érthető, ha óvatosak.”

– Intézkedni fogok, asszonyom! Holnap mindent átvehet. Legyen egészen nyugodt. Nem tudták, kivel állnak szemben! Sajnos, most mennem kell…

Gyorsan eltávolodott. A lépcsőtől visszanézett. Látta, hogy az asszony tükörbe bámul. Sebesen púderozza az arcát.

Jó lesz sietni. El is kezdték már. Ha részletes ismertetés lesz a dologról, sokat segít.

A földszinten, a faládában hervadó petúniák mellett Alba felesége kapta el. Albáné sohasem jött úgy, hogy oda ne dugott volna egy piros hasút. Eleinte tiltakozott, de hiába. Végül is a pénz mindig kell.

– Kezét csókolom, sajnos, semmi újság. A szokott. Változatlan. Nagyon haza akar menni… Megpróbálhatná… – s elnézte a kövér, dupla tokás arcot, a három vastag gyűrűt a virsliujjakon.

– Ó, drága doktor úr, csak magára számíthatok… verje ki szegénynek a fejéből! Neki is csak rosszabb lenne. Én is beteg vagyok, nem tudok körülötte ugrálni. Hát nem jó neki itt? Igazán, én is meg a lányom is állandóan jövünk, amit csak akar, megkapja. Benne is lehetne egy kis belátás. Doktor úr… – mellékes, szemérmes mozdulattal, félretekintő szemekkel beletett valamit Izsák zsebébe.

Izsák köszönetfélét mormolt. Ettől az öregnek nem lesz sem rosszabb, sem jobb. De ezeket, úgy látszik, megnyugtatja.

Búcsúzott. Talán nem kezdték rögtön Szentgyörgyivel. Mielőtt belépett az előadóterembe, még feltűnt neki egy fiatalokból álló csoport. Előrenyírt haj, cipes nadrág. A lányoknak égre fésülve a fejük. A Dunáról jöhettek. A nejlonszatyrokban még vizes a fürdőruha.

Sósvíz- és napolajszag maradt utánuk, ahogy lassan – fiúk és lányok egyformán –, erős csípőjüket riszálva fölmentek a lépcsőn.

Ma telt ház van. A szent asszony is elhozta a madártejet. Tóni elégedett volt. „Mit tudnék én csinálni ezzel, ha csak öt percig bezárkózna velem” – gondolta, és nézte az asszony nedves, kék szemét.

Az sóhajtott:

– Már féltem, hogy nem jöhetek. Fizetési napkor a bérelszámoló valóságos pokol. Túlóra késő estig! Tudja, ebédszünetben kimentem az udvarra, és szóltam Istenkének: ezt nem teheti meg az én árva betegeimmel… és képzelje, négy órakor odajött a csoportvezető, és hazaküldött. Csodálatos a Jóistenke, csodálatos… – elragadtatottan forgatta a fejét.

– Maga egy angyal – mondta Tóni, és a szóáradat közben igyekezett a szájával megcélozni a kanalat. – Meg is lesz a jutalma…

– Jutalom? – legyintett révedező mosollyal a nő. – Ugyan. Én nem vagyok fontos, csak maguk. Világéletemben ilyen voltam. Ki is használta mindenki. De nem baj… – egy másodpercre lehunyta a szemét.

„Hű, de buta pofája van – fintorgott magában Krónherz. – De jól tud főzni.”

– Kezicsókolom, ilyen nő a mi századunkban, tessék nekem elhinni, valóságos csoda. Én aztán tudom. Azelőtt a fél világot bejártam!

Az asszony szigorú arcot vágott. Megigazította a fésűt a hajában.

– Nem szabad ilyeneket mondania. Ne vétkezzünk. Úgyis túl sokat időzöm magánál. Öt magányosom van, s a látogatás rövid… – de azért ülve maradt. Ez éles elméjű ember. Ilyen lélekkel, ágyba zárva!

Tóni egyre inkább felélénkült. Lehet, hogy tetszik a nőnek? Elkezdte mesélni a kígyót meg a bécsi utazást. Egy-egy fordulatnál nagyokat nevetett. Az asszony szégyenlősen elfordult, s a zsebkendőjébe fojtotta a kacagást. Kell szegény elhagyottnak a társaság!

Albáné felháborodottan pillantgatott feléjük. Alba jelezte, hogy így megy ez egész nap.

– Most legalább láthatod. Itt az ideje, hogy hazamenjek. A doktor is megmondta…

Albáné idegesen rakta ki a takaróra a két tábla tejcsokoládét, a narancsokat és néhány ismeretlen tartalmú zacskót.

– Ne őrjíts meg; először a mézest edd; úgyis annyi gondom van. Ezt már százszor megbeszéltük. A te érdeked, hogy maradj. A narancs levét kicsavarom, cukorral megiszod; jó? Mi lenne veled otthon? Én is beteg vagyok, nem tudlak ápolni. Hamarosan kijössz gyógyultan. Ne légy gyerek. Ha rendbe akarsz jönni, ne izgasd magad!

– A doktor is megmondta… – erőlködött Alba két mézescsók között, amit fáradságos munkával a nyelvével passzírozott szét.

– Semmit sem mondott. Most beszéltem vele, ha tudni akarod. Kétszáz forintot kapott. De nem baj, apukám, csak te meggyógyulj! Nem baj, ha rámegy is mindenünk…

– Az üzlet… mi van az üzletben?

– Ne aggódj. A Kovács elég rendes. Marika vőlegénye persze rendszeresen ellenőrzi. Szerencsénk van ezzel a fiúval.

– Marika mikor jön? – kérdezte Alba, és reménykedett. Marika szokta a cigarettát becsempészni.

– Marika? Apukám, ma nem valószínű, hogy befut. Tudod, ma kapták meg az OTP-kölcsönt a bútorra, elmentek megvenni. Úgy be van fogva szegény gyerek…

„Már két hete nem láttam – gondolta Alba úr. – Bútor. Otépé.” Lesöpörte a csokoládét a földre.

Az asszony felkapta. Lefújta róla a port.

– Feri, nagyon kérlek, ne kezdd megint. Nem bírja a szívem. Nem elég, hogy otthon mindent én viselek? Légy belátással! Te csak fekszel itt, kényelemben… Hát nem teszek meg mindent érted? Mit akarsz még? – a keble alatt nyomogatta a szíve táját.

– Haza akarok menni – horkantotta a férfi –, mert itt meghalok…

Albáné körülnézett. Lehajolt, és Alba fülébe susogott. Mint a gyerekeknek.

– Ezt a két hónapot, apus… te olyan remek ember vagy… csak temiattad… na… – és simogatta a füle tövét, birizgálta a bajusza helyét, sírva. Közben idegesen tekingetett Attila felé. Túl nagy zenebonát csaptak.

Négy fiú és három lány állt az ágy körül. Az egyik még táskarádiót is hozott. Valósággal elárasztották Attilát. Mindenki egyszerre beszélt.

– Ha kijössz, meg kell nézned. Bomba film, öregem…

– Tegnap a Teca kiesett a kajakból. Állítólag bepiáltatta a hülye Karesz… Nagy hecc volt…

– Igen? – kérdezte Attila, és a szája szélét nyalogatta.

– Különben semmi újság. Ja, Éva bejutott a bölcsészkarra. Most kapta meg a papírt.

– A bölcsészkarra – ismételte Attila, mint aki sosem hallott idegen szót próbál bevésni az emlékezetébe.

A fiatalok egymásra vágtak a szemükkel. A tag le van robbanva. Úgy látszik, valóban kampec.

– Jövőre már együtt megyünk Lupára, mi, te isten ostora? – buzdította Éva. Néhány erőteljes evezőcsapást húzott a levegőbe. – Emlékszel?

– Miért hagyod el magad? Ne hagyd el magad! – veregette meg a vállát a Guszti nevű. – Kihevered, és azt a szar sportorvost bepereljük. Már az elején kellett volna…

– Ha annak idején észreveszi, nem volnál… ennyi ideig ágyhoz kötve… – kezdte Éva nagy lendülettel, s óvatos lassúsággal fejezte be.

– Valami átmeneti izé… azért hoztak be megint ilyen hirtelen. Van ez így. Semmi jelentősége… – mondta kapkodva a legkarcsúbb lány, s marokra szorította hasán a tvisztpulóvert.

– Ne félj, öregem… majd mi elszórakoztatunk. A haver, az haver! Emlékszel a békára? – kedélyeskedett Guszti. Izzadó üstökét a lecsüngő lepedőbe törölte.

Zavarta őket, hogy Attila nem válaszol. Úgy fekszik, mint aki berezelt. Pedig harapós srác volt. Igazi isten ostora, ezért is ragadt rajta.

– Te, a táskarádiót itt hagyjuk egy darabig. Ne unatkozzál!

– Nem kell! – mondta Attila. Végignézett rajtuk. Gusztin külön megvizsgálta a harsogó piros inget, a stilizált, tátogó aranyhalakkal. Éva feszes selyemruháján kirajzolódott a köldöke. A kezében jegyzet: Bevezetés a történettudományba.

– Menjetek innen…

A többiek, mintha meg sem hallották volna, csak mosolyogtak.

– Azt mondtam, sipirc – ismételte Attila, és ökölbe szorította a tenyerét.

Fanyalogva szedelőzködtek. Valamit mégis mondani kell, mielőtt kilépnek az ajtón. Nem tudták, mit. Libabőrös lett a karjuk.

Szerencsére megjött a síró Hatusekné. A köszönést sem fogadta. Ezek miatt van az egész, ezek csalták magukkal az egyesületbe. Leült a fia mellé.

A fiatalok kisurrantak. A rádiót ott hagyták. Hatusekné vinnyogott.

– Nélküled… mi lesz belőlem nélküled, kisfiam? – Attila undorral elfordult tőle.

A jelenet mindenkit felizgatott.

Peresznyés néninek viszont megörültek. Csupa csont, erős öregasszony. Hozott a kosarában tíz kiló bolyhos őszibarackot, magvaváló fajtát. Tizenötért árulta kilóját a látogatóknak. Kis, húzós mérlegen mérte. Albáné vette meg a maradékot.

Peresznyés néni hümmögött, és húzogatta a kendőjén a csomót.

– Hát nincs az eszinél… csak a vasút száz forint oda-vissza… Azért ezt a három barackot idedugom e, a ciha mögé. Majd a szomszéd úr, ha alkalmatos lesz, szól neki… – Már ráncolgatta a szoknyáját. Nem lehet hiába tölteni a drága időt.

Albáné még gyorsan elmesélte, hogy Marikáék még állólámpát is szeretnének, és olyan bútorhuzatot, ami nem fogja a piszkot.

Tóni mellől is emelkedett már az asszony, kelletlenül. Krónherzet az édes Jézus kegyelmébe ajánlotta. Kis, antik órájára nézett. Ma már nem jut el a többiekhez.

Sóhajtott.

Észrevette a bénát a sarokágyon. Majdnem megfeledkezett róla. Haragudott volna a Jóisten.

Odasietett. Keresztet vetett a haldokló lucskos, fehér szőrrel borított mellére. Gyorsan távozott. Az egészségesekkel nem volt tárgyalnivalója. Azok bűnösök és megátalkodottak mind.

– Lejárt a látogatás – lépett be Olga. – Öt perc múlva hét óra. Ne húzzuk az időt!

Albáné félrenézett, amíg Peresznyés néni elcihelődött. Nem akart vele menni az utcán, batyuval! Otthon iszik egy bólét, sok jéggel. Legközelebb Marikát küldi be, és kímélni fogja saját magát. Mindennek van határa.

Hatuseknét ki kellett lökni. A folyosón is ordított. A fia a fejére szorította a párnát. A vaságy lábát rugdosta.

„Micsoda anya – gondolta Albáné felháborodottan –, nem tudja, hogy a haldoklókat zavarja a sírás? Önfegyelem nélkül mire mennénk?”

A kapunál taxinak intett.

A kórház előtt ott álltak még a fiatalok, kicsavart, hanyag tartásban. Az utcakövet nézték. Mintha kerestek volna valamit.

 

„A keservét neki, már beszél!” – Izsák dühösen telepedett le az üres első sorba. A kollégák óvatosak. Az ajtó mellől könnyebb lelépni.

Persze, az öreg tartja az előadást. Szaktekintély! Még rajzol is a táblára. Kimásolta valahonnan.

Megpróbálta elkapni valahol a megkezdett témát. Sikerült. Az öreg rossz előadó. Látszik rajta, hogy unja az egészet.

Kilúgozták az anyagot. Az eljárást csak felületesen érintik.

A daganatgátló hatás önmagában nem elég. Ez még nem bizonyíték. Ennyit a szaklapokból is tudunk. Kár ezért összehívni a népet.

Szimpla ismeretterjesztő előadás.

Tényeket, tényeket! Elég a szövegből!

Honnan vesztek annyi thymusmirigyet, arra vagyok kíváncsi? Mintha szabadon termő bogyó volna! A teória egyébként nem rossz: ha a rákos sejtszaporodás az egészséges test növekedéstörvényeit követi! Ha! Ez azonban nagyon is kétséges, uraim!

Milyen hőség szeptember végén! Klárikának a combja közé látni. Túl kalácsos. A nők nemi szervi rákja sokkal gyakoribb.

Miért hozzák fel az asszony halálát? Vásári fogás, szentimentalizmus. Amíg a királyfi az egyik hétfejűvel harcol, a hőn szeretett királylányt felfalja a másik. Modern mese- vagy novellatéma. Tudományban nincs helye az ilyesminek.

Semmi sincs bizonyítva. Ha ez így van, akkor óriási. Azazhogy nem óriási. Aljasság erre gondolni. Kétségtelenül szörnyű, hogy még Szentgyörgyi sem…

A japánokban van fantázia. Az ősi orvostitok felé szaglásznak. A sasa-bambuszfű kivonata. Az orvos legyen biológus és vegyész is.

Nem valószínű, hogy vírusos jellegű. Túl egyszerű volna egyetlen védőoltással elintézni. Az olaszok nagy hűhót csapnak, kicsit hozzátesznek, és a végén nesze semmi, fogd meg jól.

Tehát? Talán valaki más. Ha nem Szentgyörgyi, akkor egy másik. Egy másik magyar.

Ha beigazolható, hogy nem kell hozzá semmi beavatkozás, csak a szervezetben teremtett sajátos állapot, az erőnlét adott formája…

A főorvos zavarba jött, amikor a beszéd hevében véletlenül Izsák révedező szemébe nézett. Ivott egy pohár vizet.

Izsák egy sokkal nagyobb termet látott maga előtt, üres pulpitussal, fölötte mennyezetig húzódó piros-fehér-zöld drapéria.

Egy kis magyar orvos, egy szabómunkás fia…

Nem lehet tévedés. Amit ilyen erősen, belülről érez az ember, az nem lehet tévedés. Szentgyörgyi nagyszerűen kombinál. A többiben is van valami. De a megoldás… Ha igaz lesz, hogy… Persze, még sok év, de a mag, a mag már megvan! A rendszer, az alap! Bűn elsorvasztani.

A Vidám Parkba kívánkozott hirtelen, az óriáskerékre. Tízéves korában ült rajta utoljára, az apjával. Amikor a legmagasabbra lebegtek, akkor mondta először: „Édesapa, én mindig ezt akarom. Csak itt jó, a magasban.”

Szegény apa lenézett a mélybe. Szédült. A nyüzsgő törpékre mutatott: „Egyedül, fiacskám?”

Naiv, jámbor ember volt. Szürke. Annak sem örült, hogy a fia orvosnak tanul. „Nem neked való” – ezt mondogatta. Nem érdekelte a tiszta kitűnő. „Még a kabátvarráshoz is szeretet kell, bizony…” Nem vitte soha semmire. Még műhelyt sem nyitott, gyárba járt.

Esténként eljött néha Sanyi bácsi, kártyáztak, beszélgettek. Nem akart Sanyi bácsira gondolni. Az elgyöngíti. Erőt, erőt! A dolgozóknak tartozik ezzel – nem, ez most nem szólam –, azoknak, akik küldték, egyre följebb… és a nemzet… emberiség…

Izsák már nem is figyelte a főorvost. Hadd beszéljen. Nem tud újat mondani.

Apa gyáva volt. Fércek és apró lyukú tűk között elkopni, értelmetlenül! Sohasem döbbent rá, hogy céltalan az élete. „Butaságokat beszélsz, kisfiam – csóválgatta a fejét –, én ruhákat szabok, a többieknek. Nem érted?” Nem lehetett kizökkenteni.

Mindenki a részmegoldásokat választja. Skoda. Háztáji.

De aki hozott magával valamit?

Roppant gyönyörűség töltötte el. „Ez a szellem büszkesége – gondolta. – Legyünk őszinték. Van ilyen. Még ezt sem?”

Az emberek őrültek. Eladják magukat a jelennek. Az orvosok is. Szabad ezt? S akkor jön a vég. Doktor Novák Sándor. Terméketlen élet. Most aztán egyedül van. Semmi nem marad utána. Névtelen háziorvos. Mindig jött, ha hívták. És most? Ki ismeri?

Semmi újat nem mondtak. Kár volt az izgalomért. Nem előzték meg. Nehéz kiválasztottnak lenni.

Bólogatott. Az előadó felélénkült. Hízelgett neki Izsák helyeslése. Elégedett volt, hogy végre lekötötte. Az órájára pillantott. Fél órával túllépte az időt. Vár már a kiküldött, valami újságíró, a külpolitikai beszámolóval. Gyorsan összefoglalta a lényeget. No, még egy mondat:

– …s tudjuk ezt, tisztelt kollégák, valamennyien. Egy ügyet szolgálunk a világ minden táján, a magunk szerény posztján. Ezért áldozzuk fel, ha kell saját életünket is, s ez az ügy, tisztelt kollégák, az emberiség gyógyítása a földön.

Izsák illedelmesen összeütötte a tenyerét. Hadd örüljön szegény ördög.

Telefonhoz hívták. Ez kissé megbontotta emelkedett hangulatát. Csak Ilu lehet. Viszont megszabadul a külpolitikai szósztól. Mindig ezek a távoli dolgok. Vietnam és a többi.

„Szeptemberben szokatlan ez a meleg – gondolta, miközben az iroda felé ballagott. Nagy zivatar közeleg, utána véglegesen lehűl a levegő. Akkor megy csak igazán a munka.”

Mit mondjon Ilunak? Ma estére találkát beszéltek meg, de közben elvállalta a szolgálatot. A magyarázkodás reménytelen, nőknél különösen. Miért éppen most kellett jelentkeznie, amikor olyan pompás volt az egész?

Kedvetlenül emelte föl a kagylót. Megtörölte, mielőtt beleszólt:

– Halló, itt Izsák doktor…

– Miért mondod, hogy Izsák doktor? Tudod, hogy én vagyok – hallotta az ideges, kapkodó hangot.

– Úgy hívnak, nem?

Kis csönd. Azután bizonytalanul:

– Na jó. Mi van?

– Mi lenne? Semmi. És nálad mi van? – Izsák a képet nézegette a falon. Léckeretben, „Nagy gyógyítók” – sorozat.

– Semmi. Mikor jössz? – A tárgyilagosság mögött könyörgés izzott. Izsák kénytelen volt tudomásul venni. Kényelmetlen.

– A helyzet az… Jó, hogy hívtál. Váratlanul át kellett vennem a szolgálatot, reggelig.

Ilu nem szólt. Izsák fintorogva folytatta:

– Ha nem leszek nagyon fáradt, holnap este felszaladok. Ha nincs más programod…

– Tudod, hogy nincs. Tudod, hogy soha sincs – mondta nagyon halkan Ilu. Már bőg. A telefonkagylót törölgeti, hogy ne folyjon bele a könnye. Egyszer elárulta.

– Nem tehetek róla. Tudtad, mi a munkám… – kiáltott támadóan.

– Zsolti… kérlek, miért vagy ilyen?

– Milyen? Milyen vagyok? Dolgozom, mint az állat. Mit akarsz?

– Zsolt, Zsolti, kérlek… – a suttogás szaggatottan, kétségbeesetten szállt Izsák agyába.

– Nem értem. Mi bajod?

– Semmi. Csak annyira kellettél volna ma este. Az apám… megint rájött. Összetépte a kék csíkos kartonruhámat… csak ezért…

– Próbálj megnyugodni. Ezek piszlicsári ügyek. Holnapra el is felejted. Foglald el magadat!

– Százharmincnyolc számlát írtam le ma! Nem érted? – kérdezte fásultan Ilu.

– Nem. Én, édes fiam, itt bent, életről-halálról döntök. Nekem ne gyere a számlákkal.

Izsák most már komolyan dühös volt. Ezzel tölteni a drága időt. Ostoba fecsegések.

– Le kell tennem. Várnak a vonalra.

Ilu felől nagy csönd. Hozzáfűzte, hogy vége legyen:

– Légy okos kislány. Holnap majd elmegyünk moziba – ez szokott hatni. Eddig még mindig hatott.

– Nem akarok moziba menni – mondta dacosan a hang.

– Nem? Hát mit akarsz, mondd? – suttogta fojtottan Izsák, és marokra fogta a kagylót.

– Téged… – ordított Ilu, azután szétkapcsoltak. Izsák az egyik plüssfotelba roskadt. Elöntötte az izzadság. Végig kigombolta hasán az inget. Kétségbeejtő, milyenek a nők. Bezárkóznak a maguk kis világába, s ugyanazt mondják, mint a verkli. Nem érdemes. Iluval sem érdemes. Csak kurvákkal kezdjen az ember. Nem szabad többnek tekinteni őket az ételnél-italnál. Ez lesz a vége. Jönnek a vélt sérelmekkel. Mindent ezüstpapírba csomagolni, óvatosan…

Mindenesetre a lebegő hangulat elmúlt. Ilu nagyon jól érti, hogy kell valakit visszarángatni. Nagyon terhes kezd lenni ez a dolog. Akinek egyfelé kell koncentrálni, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy „lelki életet” éljen. Lelki életet? Ahogy Ilu képzeli!

Kapkodva rágyújtott egy Harmóniára. Az üres cigarettászacskót hanyagul összegyűrte. A megszokott mozdulattal a papírkosár felé röpítette. A gombóc egyet bukdácsolt a szélén, mielőtt beleesett. „Kis híján mellé” – bosszankodott ezen is Izsák, bár tudta, ez gyerekség.

Mire visszaért a terembe nem nagyon sietett –, már javában folyt az előadás. Izsák helyét üresen hagyták. Kajánul figyelték, hogy kénytelen ismét az első sorba ülni. „Nem kellett volna bejönnöm – morgott magában. – Mindjárt hét óra. Mondhattam volna akármit. De ez a nő kihozott a sodromból.”

El is határozta, hogy becsukja a fülét. Inkább átgondolja a hiányzó láncszemeket.

De a kiküldött agresszíven beszélt. Erős taglejtéssel, szem-orr-szájmozgással, mint egy színész. A hangját hol fölemelte, hol pedig lehalkította. Egyes részeknél oda kellett figyelni, mint a hullámvasúton a szakadékra. Megint a négerkérdés!… A fehér ember különb, a néger szolgálatra termett alacsonyabb fajta, mondják a fajüldöző politika képviselői…

Na, igen. A hatalmi ösztön. A fehér ember gőgje. Amerikában. De nálunk? Nálunk ezek nem élő problémák.

– …az iskolákból, az intézmények vezető állásaiból kiszorítják őket…

Mindenki félti a kenyerét. Ez a kapitalista környezet. Legszívesebben egymást is kiszorítanák. Fehér a fehért. Távoli dolgok ezek. Nekünk is vannak bajaink. Arról kellene beszélni. Hagyjuk már a négereket. Nyugati kérdés, jellegzetesen. Közép-Európára várnak a legnagyobb feladatok. Talán egy ilyen fölfedezés…

– …Az arab államok kormányzatainak sajátos nacionalista színezetei arra a meggondolásra késztetnek bennünket…

Az arabok még okozhatnak meglepetést. Vagy a kínaiak. Sokan vannak. Ebben rejlik az erejük. És fanatikusak, a végtelenségig. Senki sem bántja őket, mégis ugrálnak. Az öreg Matolcsy Bence még 44-ben azt mondta a történelemórán: „Súlyos évek ezek, uraim, de ne feledkezzenek meg, ennél nagyobb veszedelem is létezik: a színesek összefogása a demoralizálódott fehér faj ellen…” – Akkor már egy kicsit szenilis volt.

Távol vagyunk. Ettől az egésztől távol vagyunk. Mi mindig azzal foglalkozunk, amihez voltaképpen semmi közünk. Vannak egyetemes érvényű dolgok, de nem ezek.

Ha mindenki megpróbálna kiemelkedni, mindenki keresne magának célt valóban, nemcsak mondaná… A kispolgáriság maradványai, ezek ölnek. Nézzük csak a tisztelt kollégákat. Hol van a lobogás? Van egyáltalán koncepciójuk?… A vietnami háború példája valóban bebizonyította, hogy Amerika nem mond le agresszív szándékairól. A gázháború elindítása jogosan vívta ki a világ dolgozóinak mélységes erkölcsi felháborodását…

Nagy szavak. Táviratok. Azután minden megy tovább, változatlanul. Körülnézett a teremben. Mélységes erkölcsi felháborodás! A kollégák fele szunyókál. Soltész a totószelvényét vizsgálja. Vietnam nagyon messze van.

Sanyi bácsi viszont itt haldoklik, a szomszéd szobában. Se kutyája, se macskája. Ez vár arra, aki rosszul gazdálkodik a rábízott erővel. Végül is pokoli lehet neki, ha tud még gondolkodni. Pontosan kikalkulálhatja a hátralevő idejét. Pedig nyugodtnak látszik. Nem valószínű, hogy ráismert. Tizenkét éves korában látta utoljára. Talán dicsekedni akart az igazolványával. Különleges bánásmódot kizsarolni. Mindenesetre az esti vizitnél nem szabad néhány bizalmasabb szót sajnálni tőle. Eddig észre sem vétette magát. Ha beszélni tudna, fröcskölne belőle a keserűség. Bár akkoriban olyan makacs volt, mint szegény apa. A főigazgató lányát akarták hozzáadni, de nem vette el. Pedig kiküldték volna ösztöndíjjal Párizsba. De ő egy kis táncosnőbe esett bele. Hányszor büszkélkedett ezzel az esti kártyacsatákon! Talán azért vonzódott apához, mert mindketten elégedettek voltak a saját életükkel. Izsák már akkor, gyerekésszel haragudott ezért. „Sanyi bácsinak minden megfelel? Soha nem tetszik valami jobbat akarni? Én, ha megnövök, híres leszek, az biztos…” – Sanyi bácsi helyeselt: „Persze hogy az leszel. Miért ne lennél? De tudod, fiam, az ember ne maga miatt, hanem az igazságért akarjon többet…” Demagógia. Gyáva visszavonulás. El kell taposni a kisszerűséget. Ilut is el kell taposni, nem megy másként.

– …a mi társadalmunk kollektív összműködésre épül. Minden embernek egyformán joga van az élethez, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Ez a mi elvünk – s ez nálunk nem papírtörvény! Ez nálunk, elvtársak, valóság! Engedjék meg, hogy a már szállóigévé vált jelmondattal fejezzem be rövid kis beszámolómat: mindenki egyért, egy mindenkiért!

Az előadó szerényen, de büszkén leült. Mégiscsak jó volt beszúrni ezt a végére! Intellektuális helyen szeretik.

Izsák az órájára pillantott. Fél nyolc. Vizitidő. Utána – vietnami szörnyűségek, arabok és négerek s egyéb csodabogarak: elég – egy erős kávé, zárt ajtó, s ha még egy kis eső is jön, éjszaka közepéig megy a munka. Remélhetően a tizenkettesben sem lesz rumli.

A zuhanyozó felé indult, de Kertész főorvos magához intette. Ajaj, most meg kell dicsérni az előadást.

– Kértek – mondta a főorvos, s mivel alacsonyabb volt, alulról fölfelé megveregette Izsák hátát. – Kérlek egy szóra… Gyere, kísérj be a hatosba…

– Parancsolj velem, Dini bácsi!

–Tulajdonképpen nem nagy ügy, de nem akarom munkaértekezleten előhozni. Neked is kellemesebb, ha most intézzük el…

– Nos? – kérdezte Izsák hidegen, és kibújt Kertész keze alól.

– Kérlek, a főnővér jelentette, és a napokban magam is meggyőződtem róla. Az osztályodon nem kielégítő a tisztaság. Különösen a tizenkettesben! Kérlek, vattacsomó az ágy alatt! A betegek éjjeliszekrényén romlandó élelmiszer. Ebben a hőségben!

– S mennyiben tartozik ez rám, főorvos uram?

– Hogy mennyiben? Doktorkám, te vagy a felelős a kis birodalmadért… ez a szoba a legproblematikusabb, úgy kerültek össze a betegek. Fokozott gondoskodást kértem tőled, ezt illetően. Nézz jobban a személyzet körmére! Az új alorvos is rólad vesz példát. Túlságosan magára hagytad. Tudod jól – bizalmasan közel hajolt –, ha jön egy ellenőrzés, rögtön ezzel kezdik. Alapvető dolog, higiénia! Magyarázzam meg?

– Inkább azzal törődnének, hogy ilyen sötét odúba dugták a betegeket… Ez is van olyan alapvető! – mondta sértődötten Izsák. Ez meri oktatni őt?

– Nézd, fiú, te túl heves vagy. A feladatokat el kell határolni. Van, ami nem a mi dolgunk. De az, speciel, hogy a higiénikus környezetet biztosítsuk, a mi feladatunk. A beosztott orvosod miért tudja elérni? – mondta nyugodtan, határozottan Kertész. Rámutatott a folyosón egy kosár szennyes ágyneműre: – Második napja áll itt…

– Szerinted, Dénes bátyám, az az én feladatom ebben a kórházban, hogy összegyűjtsem a rohadt almát, és irtsam a legyeket?

– Ez is. Itt nincs vita! Ez közkórház, nem kutatóintézet. Tudtad, mit vállalsz. Tied a legkisebb létszámú osztály, a kis doktort is megkaptad segítségnek. Arról nem tehetek, hogy a legnehezebb napokon nem veszed igénybe – mondta a főorvos most már ingerülten. – Különben is, túl sokat vagy magadnak. Hidd el, ha akarnál, találnál munkát a szobádon kívül is. A te képességeiddel…! – tette hozzá enyhítőnek.

– Persze hogy találnék. Segíthetnék a statisztikában!

– Kár megsértődni, édes fiam! Nem bánt téged senki. Ügyes orvos vagy, nem vitás. Csak egy kicsit alva jársz!… – Kertész eltűnődött. – Mintha fél kézzel csinálnád az egészet. Nem elég lelkesen! – vágta ki a végkövetkeztetést.

– Nem elég lelkesen? – kiáltott fel elkeseredetten Izsák. Ezt a barmot! Nem elég lelkesen! Eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, az elszalasztott randevúk, minden. Ez már sok.

Kertész továbbra is bólogatott. Szigorúan, nagy önbizalommal, mint aki megtalálta a helyes diagnózist.

– Még fiatal vagy! Megértem én… – tette hozzá, és kiengesztelő mozdulattal megint Izsák lapockájához nyúlt.

Izsák elfehéredett. Te úristen! „Ez a marha állat, hát mit tudja, ki vagyok én, ez a számkukac, ez a stupid, vén hülye, mit tud ez az én fiatalságomról? Föl sem tudja fogni a begyöpösödött agyával, mit akarok én…” – valamit mormogott, önuralma maradékával, és elrohant. Egyenesen a mosdóba.

Kertész csodálkozva nézett utána. Csak nem sértődött meg? Ezek mind azt hiszik, ők csinálják a spanyolviaszt. Aztán jön egy vizsgálat, és ki a felelős? A főorvos. Olyankor nem bújik elő egy félreismert zseni sem. Erős kéz. Anélkül nem megy ezen a poszton.

Egymásba kulcsolta hátul nikotinfoltos, sovány ujjait, s továbbsétált, elégedetten.

Izsák a vizet folyatta a mosdóban. Háromszor beleköpött a kagylóba. Kevéssé tudott csak megnyugodni. Kibújt a szög a zsákból! Ez van a felületes dicséretek mögött. S ezek után továbbra is együtt dolgozni vele! S ő még azt hitte, fél tőle a vén totyakos, tiszteli a tudását. Közben csak figyelte, „káderezte”! Erre, ilyenekre van bízva! S le kell nyelnie. Másutt sem jobb. Ezekkel van tele a világ, pöffeszkedő, önző, felszínes hülyékkel! Lehet ezeknek újat adni? És Ilunak lehet? Mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, mindenki!

Nyolc óra volt, mire a betegszobákhoz ért. A legidegesítőbb tizenkettessel kezdte.

Márta, az ügyeletes nővér már várta. „Megint fokhagymát zabált, a vérnyomása miatt… – állapította meg Izsák –, meg kell dögleni ebben a hőségben, de legalább már dörög! Úgysem lesz semmi a mai munkából. Ilyen állapotban! Állatok.”

– Főorvos úr, kérem… – húzta vissza az ajtóból Márta.

– Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok főorvos – Izsák a folyosóablak párkányára ejtette az öklét. Márta föl sem figyelt rá.

– Főorvos úr, kérem, az Olgával kellene valamit csinálni… Tessék elképzelni, köszönök neki váltáskor, csak bámul, bámul, aztán azt mondja, nem sokáig zavarok itt, én leszek az úr a szemétdombon, meg ilyeneket. És a táskájába tesz, nyíltan fitogtatva, két csomag Sevenált… Most már igazán nem nézhetjük tétlenül, főorvos úr, tessék nekem elhinni… – kövér, izzadó nyakát törölgette.

– Mit csinálhatunk? – kérdezte Izsák. Még ez is! – Talán kiküldünk hozzá valakit…

– Kiküldeni? – csodálkozott Márta. – Nem tetszett engem megérteni. Én egyszerű munkásasszony vagyok. Ezért a helyért megküzdöttem. Négy gyerek mellett, hiszen tetszik tudni, nem volt könnyű. Amikor ezt látom, sokszor arra gondolok, maradtam volna a felmosórongy mellett. Megmondom őszintén, a személyzetisnek kell szólni, a központban. Nem rendes dolog ez. Már régen kellett volna. A gyógyszer az államé.

– A személyzetisnek? A központban? – kérdezte gúnyosan Izsák. Elviselhetetlen, mivé lett ez az este. Undorodott.

Indulatosan eltolta az útból az asszony vaskos, kemény testét. Az megjuhászodva követte. De félig behunyt szemhéja mögött sanda gyűlölet sütött. Összetartanak. Mesélhet itt akárki akármit.

A tizenkettesben már néhány távoli villám fénye villogott. Hőség és édeskés bűz szorult össze az ágyak között.

– Miért nem nyitott ablakot? – kiáltott Izsák Mártára.

– Festéskor beragadtak – válaszolta készségesen Márta. – Férfierő kellene hozzá…

Izsák felnézett az ablaktáblára. Túl magasan van. Csupa piszok.

– Legalább az ajtót tárja ki… – mondta enyhébben. – Meg lehet itt fulladni… Na, hogy vagyunk? – fordult a betegekhez. A szobájába vágyott. Egyedül, nem látni senkit ma már. Majd holnapra helyreáll megint az egyensúly. A belső tartás a legfontosabb.

Alba figyelte a doktort. Dehogyis beszélt az asszonnyal! Miért is tette volna? Csak rohadjon itt a beteg, amíg pénze van.

– Ön csak egy negyedóráig szagolja ezt. De én egész nap – mondta Izsáknak vádlóan, mikor az hozzálépett.

Mielőtt Izsák válaszolhatott volna, Tóni lecsapott:

– Mintha a doktor úr tehetne erről, igaz, doktor úr? Magából jön a szag, és még maga ugrál…

– Senkiházi… megennék a tetvek, ha mindennap le nem vakartatná magát… – rikácsolta Alba. – Csak nyaljon a doktor úrnak, ahhoz jól ért…

– Nem azért, doktor úr, de az igazságérzetem… Én tudom értékelni az orvosi munkát. Meg is akarom kérni a doktor urat, nézessen utána, hol késik a járandóságom. Egy cseppnyi intelligenciával felfogható, milyen nehéz hivatás ez…

Izsák lemondóan legyintett Alba felé:

– Nincs semmi baj. Nem a köszönetért csináljuk, uram…

Alba nem tudta abbahagyni. Az otthoni ebédlőszekrényt látta maga előtt. Ezüsttálca áll rajta, hanyagul odatámasztva, és két ezüstkosár színes pamutgombolyaggal. Megígérték, hogy hazavitetik.

– Senkinek sem jár köszönet. Nekem sem köszöngették, amikor megjavítottam egy ócska készüléket. De fizettek érte. Elvégre pénzből élünk, doktor úr.

– Mi az, Alba bácsi, kötekedni akar? – kérdezte Izsák. Még csak ez hiányzik, hogy ezekkel vitázzon. Látogatás után idegesek.

Attila fejéről képleten volt lefejteni a paplant.

– Fiam, ne gyerekeskedjen. Vizit van – Attila rúgott. Márta nővér rátérdelt, így is alig bírtak vele. Izsák éjszakára morfiumot rendelt.

Peresznyés bácsi sokára ismerte fel az orvost. Nyüszített:

– Miért büntet engem az Isten… ajajaj… miért büntet, hogy meg kell halnom?

„Kilencvenhat éves – gondolta Izsák bosszúsan. – Kilencvenhat évig nem tanult meg semmit. Milyen feneketlen sötétség, milyen önimádat! Még a halál előtt is. Csupa értelmetlen élet. Rám is ez vár, ha elengedem magamat.”

Szerette volna a sarokágyat elkerülni. Túlságosan zaklatott volt. Majd holnap.

Szórakozottan elmélázott.

Sanyi bácsi éjjeliszekrényén egy tányér híg tejbegríz, barnás porral a tetején. Márta gyanús gyorsasággal emelte el onnan a guruló ételhordóra. Teljesen érintetlen volt.

Tóni követte az orvos tekintetét. Nem állta meg, kibökte:

– Az öreg vacsorája. Gyakran megesik, hogy elfelejtik beletölteni. De talán nem is bírná már…

Izsák végre kitörhetett. Fölemelte a tányért, s a pléhkanállal megkocogtatta az oldalát.

– Micsoda disznóság ez? Márta, kérem, maga nem etette meg? Ez fegyelmi vétség. Mit csinálnak maguk egyáltalán? Az ágyak alatt szemét. Nem csoda, ha… – elfulladt.

Márta méltatlankodott, zavartan. Kikapta az orvos kezéből a tálat.

– Én? Én nem etettem meg? Ma egy kicsit később jöttem, a Lalinak vettem cipőt. Még nem volt rá érkezésem…

– Hagyja csak. Adja be az injekciókat. És ne beszéljen annyit – mondta Izsák. Odahúzott egy széket az ágy mellé. Nyugtalanul leült, kezében az étellel. Ezeknek a sarkukban kell lenni. Emberségből nem tesznek semmit.

Az öreg szem nyitott. Mámoros, de van benne értelem.

– Na, szépen, egy-két falatot. Hall engem?

Lassú, higgadt szempillacsukódás.

– Jó. Enni kell. Ha valami nincs rendben, csak intsen – letisztogatta a kicsorgó masszát a borostás állról.

– Nem emlékszik rám? – kérdezte önkéntelenül.

Sanyi bácsi szeme nem mozdult. Kár bántani. Ki tudja, talán még rosszabb lenne neki.

– Nincs senkije? Szívesen üzenek érte…

Az öreg nem jelzett most sem. Erőlködve nyelte a kását, de az visszabuggyant a szája szélén.

– Nem akar valamit mondani? – Izsák tehetetlenül letette a tányért. Mégsem lehet, hogy így haljon meg, egyetlen szó nélkül. Mondanivalója… nincs? – ismételte hangosabban. – Valami fontos?

Dr. Novák Sándor szeme egy pillanatra felvillant. A kezével írást jelzett.

Izsák habozott. Volt nála egy ceruzavég meg néhány üres receptpapír. Odaadta, a kemény kórlapra fektetve. Alba úr közben nyafogott, hogy idegre szaladt az injekció. Márta nővér azt mondta, nála ez lehetetlen.

A betűk alulról fölfelé, egyenként, fodrosan álltak össze, olvashatatlanul.

Talán egy elmeorvos, pszichiáter kibogozná. Felbukkanó foszlányok. Kár kínozni szegényt.

A cetlit zsebre gyűrte.

– Bizony, bizony – mondta az öregnek. De az arcát mégsem merte megveregetni.

Dr. Novák Sándor, most először, nyögött valamit. Kékeslilára színeződött a bőre az erőlködéstől. Hebegés lett belőle, a csecsemő gügyögéséhez hasonló.

Várható a harmadik roham.

Most már leszakadóban volt a vihar. Az ajtót is bevágta a huzat. Az egyik ablak kicsapódott. Néhány marék por hullott a betegek arcába. „Nem is ragadt be a festésnél – gondolta gépiesen Izsák. Egy eső, és mindjárt könnyebb lesz a levegő. Úgy látszik, a megtorpanás néha elkerülhetetlen. A túlhajszoltság is roncsolja az idegeket. Volt. Sanyi bácsi csak volt orvos. Mit is mondhatna? Nincs már eszénél. Hamarosan papírzsákba teszik. Senki sem keresi.”

Elhatározta, hogy nem dolgozik ma este. A táskájában, hacsak ki nem hajította már, van egy detektívregény, a régi, pengős fajtából. Ilutól kobozta el néhány hete. Ki kell kapcsolódni valami marhasággal. A főorvos le van ejtve.

De nem sikerült távoznia. Alba megint elégedetlenkedni kezdett, pedig alig tudta már kipréselni a sípoló hangokat:

– Kérem, egészen biztos, hogy idegre szaladt a tű… Nem vagyok mai gyerek, ne nézzenek hülyének…

– Jó – mondta megadóan Izsák. – Márta, tegyen rá vizes borogatást. Most már aztán alvás.

– Miért kell nekünk a tyúkokkal elaludni? – kérdezte Tóni. A port akarta kikotorni a szeme csücskéből, nem sikerült. A ligetben ilyenkor kezdődött az élet. A nők az eső elől a bódéba szorultak, ott aztán lehetett ügyeskedni velük.

– Ejnye, Tóni, ismeri a szabályt. A beteg pihenjen. Maga is nyugtalan ma? – Izsák toporgott. Tulajdonképpen most kimehetne. A többiekhez is be kell futni, a kis Hubcsák nem bírja egyedül… Mire vár?

Már közelebb csapott le a villám. A felső ablak két szárnya a dörgéssel együtt összecsattant.

Peresznyés bácsi felsikoltott, kislányhangon:

– Jaj, most esett a bomba a kukoricásba… – erőlködött, hogy a törzsét is a feje után emelje, de nem sikerült.

Izsákot megint elkapta a düh. Lenyomta Peresznyést.

– Térjen észre, öregem, mennydörgést hall, nem bombát! Tentézzen tovább!

Alba úr emlékezetében megjelent a háborús csoportkép, rézkeretben, a hálószobafalon. Balról a negyedik, az első sorban. A fején sapka helyett fehér pólya.

Taknyos. Nem tud semmit, de dirigál.

– Úgy beszél, mintha lett volna valaha katona… – percegte gyűlölködve.

– Angol bomba… az én kukoricásomban…

– A háborúban legalább történt valami. Ott nemcsak minket ütöttek, mi is odasózhattunk egyet-kettőt… – kiáltotta hirtelen Tóni. A vonatot látta, a vonat olajnyájas hasát, ahogy közönyösen maga alá kapja, és szétszeleteli, mint a nyers csirkét. Bárcsak bomba volna!

– Mi van magukkal?? – dörrent rájuk Izsák. – Ebből elég. – Itt csak határozott erély használ, másképp kitör a hisztéria. – Maradjanak csöndben, vagy hívom a főorvos urat. Nézze meg az ember!

Alba úr a segédeire gondolt. Még a szeme rebbenését is vigyázták. A mesterük volt.

– Ne mumusozzon nekünk. Nem vagyok én ijedős. Majd ha lesz egy kis ideje, elmondom a doktor úrnak, ki vagyok én. Tűzharcosi levelem is van. Persze, maga hírből sem ismeri, mi az.

– Hogy beszél velem? Kikérem magamnak ezt a hangot – rikoltott vissza Izsák. Érezte, hogy nevetséges, de valamit mondani kellett.

– Mi erre annak idején azt feleltük, én meg a barátaim; ha kikéri, ki is kapja… – csattant fel Tóni. Ez úgy istenigazában meg sem tud ölelni egy asszonyt. Csak azért, mert diplomája van? Mit henceg a kiálló ádámcsutkájával?

– Egyszer s mindenkorra vegyék tudomásul, hogy itt maguk betegek! Én mondom meg, hogy mi történhet, nem maguk…

– Szaladjanak a légóparancsnokért… tűz… nagy tűz… – könyörgött Peresznyés.

Hatusek minden átmenet nélkül felült az ágyban. A szélroham egy elhasznált buszjegyet vágott a képébe. Megragadta a saját lába fejét. Maga felé hajlította, teljes erőből. Ropogtak a csontjai.

– Fogják be a pofájukat… pofa beee… pofa beeee… Nem akarok hallani semmit… nem akarok… – üvöltötte elnyújtva.

– Kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni – Izsák reszketett. – Itt csak az lehet, amit én megengedek…

Márta nővér keresztbe tette hasán a kezét. Mit csinál vajon ilyenkor a doktor úr? Most jó volna a proli, az erős mancsával.

Ekkor vágott le a villám. Egy másodpercig mennyei fényesség dagasztotta óriásivá a szobát, azután vaksötét lett.

Valahonnan üvegcserepek hullottak, hangtalanul, a mindent elnémító reccsenésben. Izsák alig rezdült. Valami lágy hullott a kezére, mellére. Finoman beszívta a kénkő illatát.

Már vége is. Városban nem veszélyes. Védenek a falak. A rövidzárlat viszont kellemetlen. Legalább fél óra, amíg rendbe hozzák.

Mártát akarta küldeni, hogy intézkedjen. Már nyitotta a száját, hogy nyugalomra intsen, amikor kitört a pánik.

Alba úr hirtelen Przemyśl alatt érezte magát. Hallotta a közeledő srapnel sivítását. Valaki fojtogatta, a mélyből felnyúló inas kézzel. Szaladni akart, de az ellenség megragadta. A lába alatt sebesült nyöszörgött, és azt súgta: édes Szűzanyám…

Tóni pedig kapaszkodott, beleakasztotta a fogát is az eleven húsba. Nem akart a kerék alá feküdni. Az ördög kibújt a skatulyából, itt táncol valahol, rikácsol. Fehérben van, nem feketében, hosszú fehér ruhában. Valami puha odébb gurult.

– Gyilkosok – ordította Tóni –, gyilkosok…

Izsák a nyakához kapott. Pillanatokra elvesztette tájékozódóképességét. A nővér után kiáltott, erőtlenül. Menekülni akart, de nem találta az ajtót.

Valaki a lábához ért. Ösztönösen belerúgott. „Ezek meg is ölhetnek”… – ezt suttogta görcsösen. Úgy rémlett, hogy a torkát keresik a sötétben. Kétségbeesetten kutatta a megfelelő szót, de gyötrelméből csak gyűlölet fakadt:

– Vissza! Vissza! Villám volt, semmi más… Akit elkapok agyonütöm! – de a saját combját verdeste csupán, tehetetlenül.

– Márta! Márta…

Kigyulladt a villany. Három-négy perc volt az egész.

Márta előjött a sarokból. Peresznyés bácsit az ölében tartotta.

– Parancsoljon, doktor úr – mondta sápadtan, gúnyosan. Izsák körülnézett. Két ujjal megmasszírozta a szemhéját.

Tóni kigurult az ágyból. Hálóinge összetekeredett a csípője körül. Két lábcsonkja között szabadon figyegett a nemi szerve. Elájult.

Attila a matrac tetején táncolt és nevetett. Kezében táskarádió.

Peresznyés bácsi alól – Márta köpenyén végig – sárga lé folyt.

Alba úr a földön ült, hátát az ágy lábának támasztotta, mellkasa fel-le ugrált. Mint egy ócska porszívó, olyan hangot adott. A doktorra mutatott, meg-megcsukló kézzel.

Izsák nem akarta, hogy beszéljen. Gyorsan intett Mártának. Az értelmesen tette a dolgát. Nem sokat szólt, de a tenyere határozottan nyomta le a fejeket az ágyba. Pacskolt, vizet hozott, beszúrta a nyugtatókat. Seprűt kért a takarítóktól.

Izsák a néma sarokágyra tekintett. Az öreg fejét vastagon borította a szürke utcapor. A homlokán megállt egy fényes üvegdarabka, csillag alakú. Reszketett a szemöldöke.

Izsák odanyúlt, hogy letisztogassa arcáról a szennyet, de a mozdulata félbemaradt. Meglepődve, döbbenten visszahúzódott.

Steril, karbolszagú ujjaira zsíros korom tapadt. Önkéntelenül maga elé kapta a kezét, s fölfelé fordított csuklóval, mint aki műtétre készül, kiment a szobából.

Odakünn suhogva esett az eső. Izsák állt a szobája előtt, és azt hitte, arra vár, hogy a cigaretta végigégjen. Minden terembe bekukkantott már. Nyugalom és csönd. Úgy látszik, csak a tizenkettesben vadultak.

„Pech, egyszerű pech – bizonygatta magának –, tulajdonképpen nincs okom, hogy ilyen legyek. De hát milyen vagyok? Ideges és fáradt. Holnapra kialszom. Megeszem a vacsorámat, és jó nagyot durmolok. Holnapra elmúlik.”

Mégsem nyitotta ki az ajtót. Elhajította a csikket, vaktában, messzire. Nem akart bemenni, és nem akart kint maradni. Vágyott a könyvei mellé, kívánta a teleírt jegyzetlapokat, de ugyanakkor egyre nagyobb körívben sugárzó undor töltötte el.

– Pfuj – mondta félhangosan, és nem tudta, mire gondol. Kinyitotta a keskeny folyosóablakot.

A pléhpárkányon izmos esőcseppek ugráltak, mint a pattogatott kukorica. Valaki kitette felfrissülni a növendék pálmát. A faragott karót elmosta mellőle a víz; a vékony szár megtörve imbolyog a sáros cserépben, félig kiszakított gyökérrel.

Izsák nézte, azután továbbment. Fázott. „Össze fogom szedni magamat, igen, egészen biztosan…” – susogta többször egymás után. Fölfedezte szétfolyó képét az ütemesen hintázó lengőajtó üvegében. Megragadta a jobb szárny rézgombját, és megállította a mozgást. „Nem szabad elveszíteni. Az erő, a biztonság a legfontosabb” – ismételgette.

Idehallatszott az irodából a telefoncsengő.

„Talán baleset, súlyos – kapaszkodott bele Izsák. – Oda fogok menni elsőnek, és ott leszek egész éjjel, és azután már reggel lesz…”

Sietett, nehogy más vegye fel.

– Halló, itt Izsák doktor – kiáltotta izgatottan. Fél kézzel felkattintotta az asztalilámpát.

– Miért csaptad le délután a kagylót? – szólt Ilu hidegen, ellenségesen.

Izsák továbbvitte a fülét. Nem válaszolt. Lába zsibbadni kezdett. Leült.

– Hát te is ilyen utolsó vagy? Te is? Csak erre felelj még! – sikította a nő.

– Igen… ilyen utolsó vagyok.

– Zsolt… miért teszed ezt velem, miért, mondd? – A doktor simogatta a bársonyhuzatot. A puha támlának támaszkodott. Melegnek és védettnek érezte ezt a helyet. Körülzárták a plüssbolyhok, s ez az állapot, bár szokatlan, de mégis ismerős volt. Erős, zárt asszonyi ölelés.

– Csak ennyit kaphatok tőled? Már szóra sem méltatsz?

– Mit akarsz? – kérdezte a doktor. Közelebb húzta a készüléket, bámulta a számtárcsát. Fehér, fekete, egymás mellett.

– Tudni akarom az igazat. Miért vagy ilyen? Már régen figyellek… De ma, amikor szükségem lett volna rád, kiderült. Mire kellek én neked? Mire?

Izsák igyekezett, hogy elképzelje Ilu arcát, pontosan. Vagy legalább a járását, esetleg az illatát. Nem sikerült. Egy emléket keresett, ami összekötötte őket. Talán ha egy emlék, egy valódi, volna! Hiába.

– Mit akarsz tőlem? – sóhajtotta erőtlenül.

– Az igazságot… – Ilu hangja megbicsaklott. Konok és rimánkodó lett egyszerre. – Ne kímélj. Csak arra kellettem?

„Ilyenkor lép be a sajnálat – gondolta Izsák fásultan – és a hazugság. Elég volt. Ez a döntő pillanat. Most kell megmutatni, s eltűnik a lidércnyomain.”

Nagy lélegzetet vett. Vigyázott, hogy indulat ne hevítse szavait. Nyugodtan beszél, tárgyilagosan.

– Az igazat kérted. Jó. Én megmondom. Te akartad. Arra kellettél, Ilonka, és ha valaha kellesz még, akkor is csak azért. Ez az igazság. Nem baj, ha utálsz. Nem érdekel…

Gyorsan lenyomta a villát. Az operációnak vége. Felállt.

„Most aztán tényleg könnyedén távozom – próbált mosolyogni –, most megint itt van minden a tenyeremben. Vannak buktatók. Ez a mai nap is. De semmi sem végzetes. A férfi akarati lény. A legmélyebbről is fölverekszi magát. Csak zuhogjon az eső. Holnapra hűvös, őszi idő lesz: azután jön a tél, a ropogó kályhatűz… Tavaszra már… és mához egy évre… zsebre teszem őket.”

Hallgatta, hogyan százszorozza lépteit a néma folyosó. „Szegény nyomorultak – legyintett a tizenkettes előtt. – Nem csoda, ez a hirtelen időváltozás. Még az én vasidegeim is érzik. Majd én mindent megoldok Sanyi bácsi helyett is!”

Lábujjhegyen osont el a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt. Márta nővér mégis meghallotta. Lecsapta a kötését, és a doktor után ugrott.

– Főorvos úr – suttogta, Izsák könyökéhez nyúlkálva. – Vonuljon nyugodtan vissza! Most már csönd lesz. Csak az öreg firkál ilyen hülyeségeket, tessék parancsolni…

Izsák elvette a cédulát. Bosszúsan továbbsietett. Meg sem kellene nézni. Ott a szemétkosár. De hátha egy hozzátartozóját kéreti? Más úgysem lehet.

Ez az írás is olvashatatlan volt, csaknem fél oldal. Izsák mégis kiböngészett néhány szót, egymástól távol, összefüggéstelenül: „… rögeszme… az ember nem külön-külön… az egészségesek… nem szabad… megbocsátani… a doktornak vissza…”

Hiányjel. Vissza? Hova vissza? Mi a rögeszme? Miféle bocsánat? Teljes elmezavar. Mit akar ez a konok öregember?

„Nem; ezt nem engedhetem meg – bizonygatta némán a kockaköveknek. – Nem vehetem komolyan. Hiszen bolond már…”

A szobájába rohant.

Mi hiányzik? Semmi értelme. És vissza? Nem előre?

„Reggel megszorongatom a torkát, kényszerítem, hogy kimondja – gondolatban egy óriási, kerek asztal lapját verte az öklével. – Ilyen volt régen is, ilyen ütődött…”

Futkosni kezdett, egyik faltól a másikig, egyre gyorsabban, mint az ütköző golyó.

Bűn a tehetség? Ekkora bűn?

„De hiszen azt sem tudja, ki vagyok. Nincsen eszénél. Nem lehettem mindenkié, nem tehettem másként…” – ismételgette kétségbeesetten.

Egy autófék felvonított. A gumiabroncsok csikorogva csúsztak. Ilu most az utcán kóborol. Tetőtől talpig mossa a víz. És ha öngyilkos lesz! Ő akarta az igazat!

S azok a nyomorultak, nem elég, hogy elszívják a napjait, megeszik az éjszakáit, mit kívánnak még?

Mit nem szabad megbocsátani? És kinek? Üljön az ágyak szélén, és fogja a haldoklók kezét? Hallgassa az asszonyok locsogását? Tépje szét még ezer darabra, még százezerre az életét, hogy önmagából ne maradjon semmi? Javítsa meg az elrontott zárakat? Vagy jelentkezzen Vietnamba önkéntesnek?

Mit nem bocsátanak meg soha? Mi az a közös vétek? Mit hagyott el? Mi hiányzik? Hol keresse?

Elhasznált köpenye a fogason lógott. Az oldalán ék alakú hasadás.

– Papa – sziszegte gyűlölettel, és megrázta a fehér rongyot –, van itt foltoznivaló. Gyere, itt a barátod. Szép kis alakok vagytok. De én sem vagyok különb. Feketék leszünk a gödörben, feketébbek, mint a négerek. Most már jöhet akármi, bármiféle náció, mindegy. Semmi sem jó, semmi sem elég… Miért írtam tele a papírlapokat? Nem tudom, miért. Én nem az embereket szeretem, hanem a rögeszmémet, igaz-e?… Mindenkit megmenthettem volna. De nem fáj nekem a mások szenvedése. Csak a magamé fáj, a magamé. Hagyjam abba? Vagy újrakezdeni, másként?

Mert egy szenilis haldokló kitalált valamit?

Reménykedve föltépte az ablakot. Kereste az ágat az esőfüggöny túlsó oldalán.

De csak a cementtömböt látta; azt tapogatta végig a dróton lebegő utcai lámpák fénye, utat keresve, újra és újra. Az a villám abba az ágba csapott.

 

Éjfél után bevett két Belloidot. Elszunnyadt. Még sok nap a világ. Reggel odamegy Sanyi bácsihoz. Reggel minden kiderül.

Süllyedő állapotban, közvetlenül elalvás előtt rádiófoszlányokat hallott még. Dallamosan, meggyőző hangon beszélt valahol egy férfi. Talán híreket mondott, vagy más fontosat – de Izsák hiába erőlködött, nem ismerte föl a nyelvet. Nem olasz, nem spanyol. Pedig üzen valamit… de mit… mit…

Mentőövként borult köré az álom.

…Süpped a sár. Nap az égen. Fényes. Meleget nem ad. Kocsik a sárban. Sok kocsi. Keresztek is. A végük totemfának kifaragva. Sarat kell tépni, csomóban. Be a kocsikba. Nehéz. Kezd száradni. Fulladás. Csupa fehér ember. Idegesek. Nem. Egy ismerős. Borostás öreg. Mosolyog. A feje, válla tele sárral. Társait tartja, húzza őket kifelé. Nincs műszere, de valami mégis van nála. Út sincs. Deréktól leragasztott emberek. Egyre gyorsabban be a sarat a kocsikba. Csak ez a fontos, mindenki üvölt, hang nélkül… Nagy lovak a sár fölött ügetve. Pici, sárga katonák a hátukon. Meztelen, gyerekarcú feketéket terelnek. Ezek a lucskos talajt tapossák, de nem merülnek el. Vasrudakat tartanak. Szorosan érintik egymást. Egy szálra húzott gyöngyszemek. A sárból kiálló krétafehér arcokra sújtanak és sírnak. De a madárfejűek intenek nekik ……………………………………. Már csak három fej. Rajtuk megtámasztani a lábat …………….. – Nem, nem – apa súg, és Novákban beszél tovább –, hát nem érted? Így nem lehet ...... ........................................... Akik összekapaszkodtak, hirtelen felrepülnek ...................... Rugaszkodás ...................... A sár leköt .........le.........le...le...le ............. mondjátok meg, még nem késő .......................... kegyelem ...................................................

 

– Ébredjen fel, doktor úr – mondta Márta, és erőteljesen megrázta az ágyat.

Izsák kinyitotta a szemét. Nézte a nővér izgatott, zsíros arcát. Nehezen ismert rá.

– Ébredjen. Az öreg Novák meghalt.

Alig hajnalodott. Hideg szél rázta az ablakkeretet.

A doktor fölkelt. Leakasztotta a szögről fekete darócköpenyét. Fázósan beleburkolózott.

A folyosón tompán sugárzott az ibolyaszínű éjjeli körte. Izsák tapogatózott. Nagy nehezen megtalálta az első lépcsőfokot.

Fölfelé indult, még félálomban.

 

Az utolsó fokozat

Téli esték

– De igen – mondta Lelikné, és ült a lazacszínű hokedlin. – Én itt lakom – ismélelte halkan, posztóba burkolt lábát egymásra rakta.

– Tessék várni – mondta Szappanos, és befutott a szobába.

– Ki az? – kérdezte Leila fekvő helyzetben, a bolyhos anyaméh szőnyeg közepén.

– Nem fogjátok elhinni. – Szappanos csak állt, kezét zsebére szorította, mint aki tárcáját félti a tömött villamoson. – Egy öregasszony. Azt állítja, itt lakik. És kancsalít.

Leila feltápászkodott, ropogott a lakkcsizmája.

– Jesszusom, még elvisz valamit! Ilyenektől hemzseg a város…

Tódultak kifelé.

– Fűtve van – motyogta Szappanos. – Csukjátok kilincsre.

A néni már levette havas kendőjét, ráterítette a térdére.

Körülállták.

– Miből tetszik azt gondolni, hogy ez a néni lakása? – próbálkozott Kulcsár.

– Az ajtóról – mondta Lelikné mosolyogva –, és hogy kinyitották… Körbecsöngettem már…

– Kijövök, látom, egy árnyék, azt hittem, eltévesztette az emeletet…

– Egy szép kislányt vártál – kuncogott Leila –, most aztán nesze!

– Reggel óta keresem – folytatta a néni –, a nevem özvegy Lelik Lajosné. Papír is van róla…

Reménykedve figyelték, hogy kotor a zsebében. De csak egy közértblokk volt, nyolcvan fillér.

– Mégis… milyen az a ház? – Szappanos gyengéden megfogta az állát. – Ide tessék nézni ! Ahonnan reggel elszökött… kivel lakik ott?

– Ez az – mondta Lelikné, és kezdte lába fejéről a nedves posztót lecsavarni.

– Hohó… – állította meg Leila. – Sztriptíz nincs, öreganyám!

– A szerencsétlen… reggel óta totyog. Otthon már keresi a család.

– Frászt keresi! – Kulcsár talpra állította a nénit, benyúlt a kabátja alá, de nem volt zseb a réklin. – Talán kirakták… Fia, lánya, nénike…? Halló! Fia, lánya?

Lelikné mosolygott, értelmesen.

– Nem szültem én. – Kicsit haragudott, szeme összeszaladt, még jobban bandzsított. – Tudhatnák.

– Honnan tudnánk?

– Egyik ember a másikról ennyit tudhatna…

– De mi sose láttuk magát – mondta Leila. – Mit nyavalyogtok? Sokkban van, fel kell rázni. Ez nem a maga lakása. Nem a magáé. Érti? Téved.

– Nem? – Lelikné jól körülnézett a konyhában. – Hát akkor elköltöztem. Lehetséges. – A villanyrezsóra mutatott. – Itt állt a sparhelt.

Felhívták a házmesternét.

– A rendőrség! – mondta a házmesterné energikusan. – 07! Majd ők elviszik. Beletartozik a profiljukba. Ilyenek itt sose laktak. Odaég a fasírtom, megyek.

Leila vállalkozott. Kihallották, ahogy az adatokat bemondja.

– Tíz percen belül felpakolják. Gyámság alatti, nyilván.

– Hova visznek? – kérdezte Lelikné. Felcsatolta a havas kendőt.

– Haza… – mondta Szappanos bizonytalanul. – Ha ki tetszik nyögni a címet…

– Maguknak kéne tudni. Maguk vannak hárman.

– Aggkorban gyakori – mondta Szappanos. – Szegény.

– Remélem, a rendőrtől nem fél? Szép kis hecc.

– Lelik néni… enni, akar? – mutatták neki a vajat meg a kenyeret.

– Nincs étvágyam. Ha eszem, utána mindig hányok.

– Fázom. – Leila bement a szobába. – És különben sem bírom az egyenruhát.

Felzárkóztak, Szappanos és Kulcsár, kétoldalt. A rendőr kettőt csengetett.

– Tessék a személyt kitessékelni… beviszem a hólét ezzel a bakanccsal…

Lelikné hóna alá nyúltak, mint ahogy a csirkét emelik a piacon.

– No, no – gügyögték, de az asszony nem állt fel. A rendőr sóhajtott, beljebb nyomult öt tócsával, megközelítette.

– Édesanyám – mondta barátságosan –, most szépen lemegyünk egy melegebb éghajlatra.

Leila épp kidugta a fejét a szobaajtón, vihogott.

– Maga tudja? – kérdezte Lelikné. – Maga tudja, hol lakom?

– Hát hooogyne… a rendőrség mindent tud, édesanyám, egyenest oda, selyempaplan, habos kávé…

Karon fogta, odébb tolta hasán a gumibotot, nehogy ütődjék.

– Kocsival! – tette hozzá kedélyesen. – Mint a mesében. Majd közhírré tesszük – vetette vissza Szappanosnak –, addig csak elalszik az őrszobán vagy a zárt osztályon.

Köszöntek Leliknének, de ő nem köszönt vissza. Büszkén lépkedett, ölelte a rendőr karját.

Hallották az URH-kocsi szirénáját, ahogy a sarkon megugrott.

– Nem hinném el – mondta Szappanos, és a cserépkályhához dőlt –, hogy egyszer csak csöngetnek, és egy ilyen Lelikné, minden előzmény nélkül, csak úgy becsoszog…

– Ezért jobb az ötödik emelet – Leila elfoglalta helyét az anyaméhbolyhos szőnyegen. – Odáig nehezebben ér fel.

– Fantasztikus… – mondta Kulcsár, kortyolta a gint, mintha sört inna. – Hiába, egy pszichológust érdemes meglátogatni… Elmeséled ezt is szombat este a tévében?

– A tévéadás mennyit hoz a konyhára, tényleg? – Leila citromot csavart a ginbe, a héjával keze fejét dörzsölgette.

– Hány év alatt vetted ezt a lakást? – kérdezte Kulcsár.

– És egy cikkért mennyit fizetnek?

Szappanos bánta már, hogy felhívta őket. Kulcsárral két évet jártak a Mátyás Gimnáziumba, aztán Kulcsár kimaradt. Leila padtársa volt az általánosban. Külön-külön jelentkeztek, a negyedik tévéadás után. Szappanos azt hitte, jobb, ha egyszerre jönnek, egy délutánt rászán, és vége. Ne hirdessék, hogy lám, a Szappanos Albi felmászott az uborkafára.

– Azért én sem panaszkodom – mondta Kulcsár Gedeon. – A havi kétezernyolcat összedobom. Technikum nélkül ez is gyönyörű.

– Mi is a te foglalkozásod…?

– A Főbusz-papírgyár tekercselőrészlegében dolgozom, tekercselési szakmunkásként, a kiszerelési szalagnál…

– Úristen, ez a duma – szólt közbe Leila idegesen –, azt mondja, ami a munkakönyvébe van: kisegítő munkás és slussz-passz…

– De neeem – tiltakozott Kulcsár. – Nem egészen fizikai munka. És szerteágazó. Tegnap például kartonoztam, és háromféle pecsétet kezeltem…

– Irtó előkelő – Leila banyait feküdt a szőnyegen, a csizma és a rövid szoknya között kibukott a meleg svájci bugyi szára. – Egy gép- és gyorsírónő, mi az hozzátok?

– Ne a foglalkozással mérjétek – mondta Szappanos –, ismerek diplomásat, aki annyi, mint a pehely…

– Központi fűtés nincs? – Leila négykézláb megközelítette a cserépkályhát, nekifektette ülő helyzetben a hátát, két rövid lábát kirúgta, V alakban, előre. – …És központi szeméttároló?

– Ó – mondta Szappanos –, a java még hátra! Ez csak afféle kezdeti stádium.

– Nézd csak! – Kulcsár összevillantotta Leilával a szemét. – Úgy látszik, igaz, hogy akinek jó a dolga, még jobbat akar.

Szappanos hallgatott.

– Inkább igyatok – mondta később.

– A személyiség kiteljesedése… – Kulcsár evett a sajtosból. – Hmmm… A tied aztán kiteljesedett. – A nádkosárra mutatott, az ablak előtt. – Ez most olyan divatos, izé, mi?

– Az a szöveg, öregem, amit a tévében levágsz… maga persze, nem ismeri őt az általánosból – mondta Leila, és közelebb gurult Kulcsárhoz –, ezeket a szőnyegeket baromira élvezem. Az istennek sem tudtak belőle egy értelmes szót kicsalni… mindig írásban feleltették, már a jobb indulatúak, ott aztán színötös lett, én meg, emlékszel, Albi, csak megböktek, és folyt belőlem a szó, az olvasottság miatt, mert faltam a könyveket, valósággal faltam, csak ne kellett volna leírni… most meg a tévében beszél! Persze, Albikám, ne ringasd magad illúziókban, a felét nem érteni, de hogy ennyit adjanak érte…

– Azért lehet – Kulcsár lerágta a körmét és kiköpte. – Lehet azt érteni, drága asszonyom. Csak a szakkifejezések, itt is, mint minden szakmában, például ha azt mondanám neked, Albi: alufólia, …ugye, csak állsz?

– Fel kéne hívni a rendőrséget. – Szappanos újabb üveget bontott. – Mire mentek? Igyatok csak, én nem…

– Az ilyen öregasszonyoknak príma – Leila felállt, porolta a szoknyáját. – Adjatok egy széket. Még azt hiszitek, kurva vagyok. Pedig csak a meleget szeretem. Igaz, Albi?

– A téli esték… – mondta Szappanos, és kis flaneldarabbal eldörzsölte a kiloccsant alkoholt a padlón. – Micsoda fogalmazás volt… a Szarvas mégis csak hármast adott rá, mert sehova se tettél pontot…

– Emlékszel, Albi? – Leila lejjebb húzta a szoknyáját, kámzsás pulóvere nyakát felgyűrte. – Engem ne itassatok. Engem az ital elkeserít.

– Ellenkezőleg! – Kulcsár keresztbe dobta lábát, előkelően súrolta csatos cipője a levegőt. – Az ital köztudomásúan feloldja a gátlásokat… bizonyos nyomást gyakorol az agy bizonyos részére… ezt Albi is bizonyítja…

– Igen – mondta Szappanos csüggedten.

– De ha menjünk, csak szólj…

– A téli esték… – Leila lehunyta a szemét. – A szobát betölti a sült alma illata, a családfő megszegi a kenyeret, és oszt az éhes gyermekeknek, akik csillogó tekintettel ülik körül a vastag lábú ebédlőasztalt, amíg édesanya behozza a konyhából a gőzölgő húslevest, amin sárgán úsznak a zsírkarikák…

– Azóta se teszel pontot – szakította félbe Szappanos. – Meg a vonatkozó névmásaid… – Nézte az asszonyt. Nem igaz, hogy öregedett. Ugyanaz az ijedt és mégis szemtelen tenyészkoca.

– Pedig a pont, ugyebár, az írásjelek legfontosabbika – Kulcsár megigazította nyakkendőjét, sóváran kereste Szappanos tekintetét. – Te tudod, Albi… amikor másodikban kimaradtam, az nem azért volt… te tudod.

– No igen – mondta Szappanos megint, gépiesen. Kulcsár Gedeont elsőben kettőböl húzták, másodikban osztályismétlésre. Az apja orvos. Gedeon pedig szorgalmas. Mégse.

– Bármikor írhatnék ilyet – bizonygatta Leila. Egyre feszesebben ült a széken, a pohárkát finomkodva szorította. – Bármelyik estéről… egyenesen gépbe.

– Kegyednek módja van rá – mondta Kulcsár. – Kegyed… nem tudom, miért hagynánk ezeket a régi, hangulatos szavakat kiveszni…

– Nem vagyok nyelvész – mondta Szappanos fáradtan. Ilyenkor már aludni szokott. Vagy dolgozni.

– Tényleg, Albi, ha egyszer, két levél közt, bedobnék valamit a gépbe, átfésülhetnéd, igazán… manapság annyi minden megjelenik…

– Te jóisten!

Szappanos a ginhez lépett, és lehúzott egyszerre három kupicával.

– Én azt az álláspontot képviselem – Kulcsár előre-hátra hajlongott a széken –, hogy nem érdemes. Tessék, kérem, megnézni, mi viszi előre a világot. Legyen az embernek egy választott nyája, egy kis család, annak a mindennapi örömei… ez hiányzik neked is, Albi. Mindjárt egyszerűbben látnád az egészet.

– Kilencéves a fiam – mondta Leila. Merev felsőteste mellől mereven emelte szájához a poharat.

– Az enyém tizenkettő. És a lányom nyolc. – Kulcsár büszkén Szappanosra pillantott. – Ez aztán a személyiség kiteljesedése.

Szappanos a fejét dörzsölte. Rajzoltatni kéne őket, tudományosan kielemezni, mit tudnak kirakni hat kockából, hetekig kéne figyelni őket, hogy aztán néhány tanácsot adhasson, amit úgyse tartanak be.

– Gratulálok – szeletelő mozdulatot tett, mintha kioszlaná. – Férj… feleség.

– Én elváltam.

– Miért? – kérdezte Kulcsár, részvevő suttogással.

– A függetlenség – mondta Leila, szemöldökét megemelte, szeme kitágult, a művelet „titokzatos, mély bájt kölcsönöz az arcnak”.

– A függetlenség nagy dolog – fejtegette Gedeon, simított göndör haján, a hajszálak visszarugóztak. – De hogy mi a hatékonyabb társadalmilag, a család mint szervezett közösség, te aztán beszélhetnél róla, Albi, órákat, a tévében…

– A tévé… csak úgy mellékesen… – Szappanos nem szokta az italt. Minek kellett? Mi a fenének? – Mint tömeghatás…

– A főnököm totál belém esett. Egyáltalán, ez a vesztem. Csak bejönnek a szobába, ülök a gépnél, és mindegyik paff. Ti értitek ezt? Mitől? Hát van valami különös bennem? – Leila könyörögve nézett Szappanosra.

– Amikor az a két gyerek este körülvesz, apuci így, apuci úgy…

– Valósággal vonzom őket. Egyik ajánlat a másik után. Pedig hát frivol vagyok én? De őszintén: frivol?

– Miért kérdeztek engem? – Most már Szappanos ült a szőnyegre, hagyta, hogy szőke haja arcába hulljon, lányosan. – Én mindig beszúrok valami eredetit… nem, mini a papagáj. De ti nem veszitek észre.

– Te bölcs – mondta Leila –, a dolgokat szét kell választani. Van a szöveg, és van az élet. A szövegre mindenki szarik.

– Nem, nem – tiltakozott Kulcsár –, mivé is lenne, vezérfonalak nélkül, az emberiség?

– Amit te összebeszélsz, Albi, megérteni se lehet. Legalább magyarul szólnál… azon a nyelven, amit mi használunk…

– Én megharcoltam érte – mondta Szappanos, a szódavizes üveg nyakát becsúsztatta a szájába. Most kellene abbahagyni, kirúgni őket, szellőztetni. Felkattintani a vaslámpát, befejezni „a személyi szabadság alapfeltételeit”. De már a saját hangját sem hallotta, homályosan úgy rémlett, hogy a bőrpuff, amire felkapaszkodott, valamiféle tribüntető.

– Mert undorító – folytatta bőszülten –, amit csináltok. Vegetáció, nem élet. Nyissátok ki a szemeteket.

Kulcsár nagyra nyitotta valóban.

– A mi rendünkben ez nem kétséges…

– Non dubium est – szólt közbe Kulcsár diadalmasan.

– Nem kétséges, hogy minden az ember alkotótevékenységén múlik… hogy a legapróbb csavar se csupán végrehajtó legyen, hanem impulzushordozó… hát mi okoz az embernek örömet? Mi a teljesség? A maradandó? – Lecsúszott az ülőkéről, vissza a szőnyegre.

– Igyál még – mondta Leila, és lenyújtotta az üveget.

– Nem a szőrmebunda, nem a beszerzések… nem bizony. Mert veszel egy kacatot: odavagy a gyönyörtől… meddig? – Szappanos megbökte cipője orrával Leila csizmáját. Leila felrezzent. – Meddig tart ez az öröm?

– Egy óra. Két óra – mondta Leila. – De az nagyon sok.

– És mit ér? Mi van az alján? A hiábavalóságnak milyen vastag üledéke? Porszemnek lenni kinek jó? Porszemnek lenni, Kecske?

– Porszemnek, Albi? Aki tisztességgel végzi a munkáját, és van, akit szeressen…

– …esténként elfogja a céltalanság, az elégedetlenség. Hazamész este, és irigykedsz!

– A téli esték… – mondta Leila, kifejezéstelenül.

– …ahelyett, hogy kinyitnád a szemed. Tessék, ennyi vagyok, és nem több… és aztán szívós energiával…

– Szívós energiával, mit? – kérdezte Kulcsár.

– A többlet… mindenkinek, aki az ember nevét viseli, kutya kötelessége… kutya kötelessége, értitek…

– Igyál – újra nyújtotta Leila az üveget. – Ha elfogy, veszel. Telik.

– Minden lehetőség adva van… tágas életvitel… de nektek elég ennyi: a többit pótolja az illúziók gyomvilága…

– Mi az, amire gondolsz, konkrétan? – kérdezte Kulcsár Gedeon. Izzadt a göndör hajtöve.

– A teremtőerő… a tágas, korlát nélküli kapcsolatok… dimenziók…

– Isten ments – mondta Leila, és sápadtan felállt –, isten ments, hogy ráhallgasson. Részeg.

– De hát a jó pap holtig tanul, és mikor van alkalom így társalogni, azokban a körökben…? Mire gondolsz, Albi, konkrétan?

– Aztán hívjatok fel… egyszer majd nyugodtan… ez az én lakásom… nem a Leliknéé… Ki fut utánad, Leila? Senki, senki se fut, csak a száraz falevelek. Nulla vagy, Kecske. Porszem. De ha elkezdenéd görgetni magad… – Szappanos forgott a szőnyegen – görgesd, érted… hogy egyre több lerakódjon… hogy növekedj… Görgesd… görgesd…

Átlépték.

– Azért nagyon értelmes fiú – mondta Kulcsár Leilának a lépcsőházban. – Lehet tőle tanulni. Az biztos, hogy nem itt kéne tartanom. Az biztos.

– …de nálunk központi fűtés van – mondta Leila makacsul –, vagyis házi kokszkazán… – És mire jó, különben is, így belemászni? Hát boldogtalan vagyok én? Úgy fest ez a figura? – A szőrmesapka szálai kókadtan arcába lógtak. – Összevissza fecseg, tökrészegen. Jó, hogy nem egyedül jöttem fel, akkor ki tudja…

„Még szerencse – gondolta Szappanos, amikor felébredt a szőnyegen –, hogy nem ugrattak be egészen. Még szerencse, hogy nem dumáltam ki a lelkemet. Néhány általános vezérfonal. Ki ér rá manapság, napokig, hetekig ápolgatni ugyanazt az ürgét, mint egykor a Gyermekidegen?”

Dörzsölte a fejét. Mintha szavalt volna, részleteket. Valamelyik sikeres témából.

De semmire sem emlékezett. Csak arra, hogy ezek ketten, ez két szerencsétlen alak, telebeszélték hiábavalóságokkal a szobát.

„Téli esték – gondolta, s vizes zsebkendőt terített homlokára. Papír, toll, idézetek, laza, elegáns összeköttetés. Ez a legtöbb. Ha az ember egy egész országnak beszél.”

Elhatározta, reggel érdeklődik az ügyeleten, mi van Leliknével? Hazatalált-e? S lakik-e valahol, egyáltalán?

 

A lift nem működött. Leila felgyalogolt az ötödikre. Leverte a havat az ajtó előtt, lábát hosszan húzogatta a bőrrácsos törlőn.

Az előszobafogas tömve, az ő kabátja már nem fért. Karjára akasztotta, a kucsma fején maradt. Érezte, olvad a hó és az arcába csöpög, eláztatja a szempillafestéket, szürkésfekete csöppek gördülnek végig az orra tövén, s nem törölheti meg a kámzsapulóver ujjával.

Lenyomta a fürdőszobakilincset. Zárva, odabben zubog a víz.

Várnia kell, megint. Ha be akar jutni a szobájába. Mert csak a fürdőszobán keresztül lehet. A két szobát összekötő kis fehér ajtót Janóék lezárták egy nagy könyvespolccal. Azzal a könyvespolccal, amit még ők vettek ketten, annak idején.

Bátortalanul megkocogtatta a recés tejüvegablakot.

– Halló… be szeretnék menni. Fázom.

– Fázik – hallotta nagy sokára a fojtott női hangot. – Ne csavarogna annyit. Akkor nem fázna.

– Mintha kiszámítaná – mondta Janó –, mindig ilyenkor töri haza a nyavalya…

– Tíz perc – kiáltotta aztán –, ennyit csak kibír…

„Mindig magáz – gondolta Leila, és áttette másik karjára a nedves kabátot. – Magáznia nem kéne, azért…”

– Fázom! – kiáltotta ő is, s megrázta a kilincset.

– Hallgasson – Janó kiszólt a kulcslyukon. – A gyerek már alszik. Legalább ilyenkor este kímélje. Üljön le a konyhában.

– Ez a rohadt önzés… – Éva hangja, jól cseng a víztükör felett – ezt nem lehet megszokni!

Leila behúzódott a kis nyílásba, leült a forgatható székre, fejét a zománcos mosogatóra hajtotta. Éppen annyi helye maradt, hogy lábát, az átnedvesedett csizmával, térdben begörbítve előrenyújtsa.

Még érezte Szappanos anyaméhbolyhos szőnyegét a dereka alatt.

„Holnap bemegyek a hivatalba – gondolta –, felveszem az okkersárga szoknyát, s fél kilenckor kihúzom a táskámból a pudriét. Angol import pudrié. Ahogy a szobámba bejutok, már látni is fogom. Nyolc zöld kő van a tetején, a zöld szín nyolc árnyalata. Angol import. Made in England. Mind elájulnak. Azt mondom, Janótól kaptam. Janótól, mert még mindig szeret. Valósággal eped utánam, de ha én egyszer valakit meguntam, nincs pardon… amikor csak úgy nyüzsögnek.”

Kikukucskált. A tejüveg még világos.

Szerette volna megnézni Jancsikát. Egy csókot az arcára. De ezeknek jó fülük van. Meghallják, ha nyikorog az ajtó. Különben is kulcsra zárják. Ott van a kulcs Éva frottírköpenyének a zsebében.

Éva imádja Jancsikát. Senki se hinné, hogy nem a sajátja. Jancsika mindig tiszta. A bizonyítványa is kitűnő.

Nevettek a tejüveg mögött. Éva Janó hátát mossa.

„Viszont vehetnék bokapántos cipőt, az előnyös – gondolta Leila –, és holnap már játsszák az új francia bohózatot…”

Tíz percet kibír az ember. Ilyen kellemes gondolatok között.

„Az illúziók gyomvilága…” – hülye Szappanos. Kár volt az estéért.

„Senki sem fut utánad, csak a falevelek…”

Made in England. Rá van nyomtatva, arany betűkkel, olvashatóan. És dr. Szombathelyi Egon megcsókolta a kezét. Csuklónál fogfa, két ujjal. „Gépírók gyöngye…”

Hadd dumáljon ez a Szappanos. Talán irigy.

Leila megéhezett. Kiemelt egy villányi hideg mákos tésztát Éváék lábosából. Éva jól főz. Általában: Éva mindent jól csinál. Osztályvezető a Gyümértnél. A forgalmazási osztályt vezeti.

„Goromba – gondolta Leila. – Persze. Talán féltékeny rám, szegény. Én voltam Janónál az első. És Jancsika is úgy szólít: mama. Ahányszor hozzám engedik, mindig azt mondja: mama, kérem…

És csak azért magáz a gyerek is, mert rászoktatták. Így akarják az illemre nevelni.”

Letelt a tíz perc.

Az ablak elsötétült. Janó és Éva vastag köpenyben, szalmapapucsban, némán átsiettek az előszobán. Csikorgott a kulcs a szobájuk ajtajában, először kívül, majd újra, belül.

Leila beléphetett a fürdőszobába. Szabad volt neki keresztüljárnia, kezet és arcot mosni. Csak fürödni nem.

De a meleg isteni.

Lerámolta holmiját a szennyespadra, a ragyogóra súrolt kád szélére ült, beszívta Éva szappanának illatát. Szívesen kezet mosott volna ezzel a szappannal. De Éva nejlonba csavarta, kis selyemzsinórral megjelölte.

– Elpusztulnék az undortól – mondta Éva, még két évvel ezelőtt, Janónak –, ha hozzáérne a szappanomhoz, akár egy ujjal…

– Kerüljünk minden fertőzést – felelte Janó –, már csak a gyerek miatt is. A humanizmusnak is van határa.

A lakást Janónak ítélték, a gyerekkel együtt. Ez tény, óriási pecséttel, jogerővel.

Leila letörölte a tükörről a párát, vicsorított, fogát vizsgálta. Tisztogatta a bőrét egy vattadarabbal.

– Menjen aludni, kérem – halotta messziről a hideg szopránt –, ne égesse a villanyt. Ha már fizetni nem tud érte.

„Marhák – gondolta Leila –, hiszen alig várom, hogy lássam a pudriémat. Elő fogom venni, felkattintom a tetejét többször, s villódzik majd a nyolcféle zöld…”

A szobában jéghideg. Lekapcsolták a radiátor idevezető csapját.

Leila megrémült. A falhoz szaladt, végigtapogatta, kereste, hol hatol át legjobban a hang.

– Halló – szólt, mint a telefonba –, halló… a fűtés, halló…

– Ne kiabáljon – Éva beszélt, a könyvespolcnál, két könyv közötti űrben –, éjszakára senki se fűt. Már figyelmeztettem. Tudja, hogy én következetes vagyok. Mindenben.

– Hogy jutottak be? – kérdezte halkan. – A szobakulcsom…

– A lakás a mienk – mondta Éva –, ezt ne felejtse el. A humanizmusnak is vannak határai.

– Igen – mondta Leila.

Ruhástul bújt a paplan alá, szerencse, hogy reggel be se vetette. Azután kiugrott, az írógépasztalka fiókjából előkereste a púdertartót, cipelte magával az ágyba.

– Villanyt! – parancsolta a szoprán. – Mi dolgozó emberek vagyunk.

Leila eleinte egy régi pongyolát fektetett az ajtóhasadékba, hogy a fény át ne szűrődjön. De Éva egy iskolai hurkapálcikával kipiszkálta.

– Rohadt, rafinált nőszemély – mondta akkor Janónak.

– Nem tart soká – mondta erre Janó. – Csak elmegy, ha van bőr a képén, ámbár azok után…

Leila oldalt fordult, melegítette a fagyos púdertartót a hóna alatt.

A függöny nélküli ablakon beesett a kétszer kétméteres téli éjszaka. Szemben még nincs ház. Csak az ég. Fehér ég, éjszaka.

Talán minden bajnak az ég az oka. A felhők. Meg a csillagok.

Mint azok az estén.

Hatéves házasok voltak. Ebben a kisebbik szobában aludt Jancsika, ők ketten az erkélyesben, Janóval.

Janó akkor járt esti egyetemre. Sokat tanult. De azért jó volt. Legénykorában is. Határozott.

– Összeházasodunk – mondta, amikor az apja meghalt, és a lakását elcserélte erre a lakótelepire –, miért ne, másként ki se utalnának két szobát…

Boldog házasság. Pontos ismétlődés. Sohasem veszekedtek. Jancsika mindig jobban szerette az apját. Pedig ő mesélt neki. Végeláthatatlan történeteket. Pont nélkül.

Akkoriban még nem sokat adott magára, ette a pénzt a lakás.

Szerette Janót. Vagyis, hogy nem szereti, eszébe se jutott. Az anyja nem élt, nem ismerte rokonait.

Maszekmunkát vállalt, gépelést. Így került az a regény is oda. Három példányban kérték, különös tekintettet a gondolatjelekre.

Szép regény volt, később hallotta, ki is adták. Nagy szerelmi jelenetek. Oldalanként három ötven.

Július felé járt, beesteledett. Janó tanult az elhalasztott vizsgájára. Jancsika aludt, szuszogott. Ő gépelt.

„ – A sors kopog az ajtón – mondta a regényben a férfi –, és maga engem elűz. A sorsot űzi el.” S a nő beszívta a májusi este illatát, az illattal terhes levegőt…

– Gyere velem sétálni – kérlelte Leila Janót.

– Majd ősszel – mondta Janó.

– Fáj a derekam a gépeléstől, járok egyet…

– Járj.

És valóban illattal volt terhes a nyári levegő. Az jó író lehetett.

Akkoriban kezdték a játszóteret építeni, oda ment ki, az opálos lámpák alá, ódivatú ruhában, és nem volt angol import púdertartója, igazán…

Melléállt valaki, látta, hogy férfi és fiatal, az opálos fényben, beszélt, hívta moziba. Ő persze nem ment, szép is volna, idegennel moziba, hát akkor vacsora vagy egy randevú, nem, nem, milyen világosan érezte, hogy azt nem szabad, milyen világosan, érdekes.

Elindult a kapu felé, kötelességtudóan, az meg csak követte, és ő büszke volt, hogy nemet képes mondani, hogy nem bonyolódik semmibe, amikor az éjszaka illatoktól terhes…

A kapuban megállt, futólag rátekinteti a férfira, azután fel az égre, ilyen nagy csillagok azóta sincsenek.

– Nem, moziba nem mehetek – mondta határozottan, s akkor az a férfi megcsókolta, olyan csend volt a kapu alatt, csak az üres kukák rezegtek a hátuk mögött; és gyönyörűségesen szép boldogság, ritka pillanat, holdfény a görögdinnyehéjon, mi lehetett az, mintha belesimult volna a kövekbe, és mégis fel, a csillagokig …

Janó majdnem rájuk borította a szemetet, még nem készült el a központi szemétlift, Janó csak állt, kezében a kaucsukvödörrel, megnyomta a lépcsőházi világítás automata gombját, iszonyú világos lett, a férfi kiugrott a kapun, nem is néztek utána, Janó visszavitte a teli vödröt, úgy tárgyaltak, az előszobában, a vödör szemét fölött.

– Sohasem láttam… nincs senkim. Nem csaptalak be. Sohasem láttam.

– Ott a kapu alatt… ott a kapu alatt…

– Nem mentem vele moziba. Sem vacsorázni. Hallod? Nem mentem…

– Egy vadidegennel… a kapu alatt. A gyermekem anyja.

– Nem… értsd meg. Az arcát se láttam. Semmi köze hozzám… semmi köze ahhoz, ami történt…

– Morál inszaniti… morál inszaniti… – üvöltötte Janó, és beírta a beadványába is. Morál inszaniti.

Jancsikát rögtön elkülönítették. Janó rendes volt. Nem kürtölte világgá. Csak a bíróság előtt. És később Évának.

– Hova menjek, kérem? – kérdezte Leila a tanácsvezető bírót. – Nincs nekem más helyem.

– Nem féltem én magát – mondta a bíró. – De onnan el, minél előbb. Gondoljon arra az ártatlan gyerekre.

A kisszobából kihordták a nélkülözhető bútorokat. Éva három hónappal később beköltözött. A házmesterné közölte, hogy a főbérlő megnősült.

– Az utcára nem tehetjük – mondta Éva –, viseljük türelemmel. Majd csak elviszi valamelyik palija.

Jancsika kétszer egy héten bejöhet.

– Maga nem olyan, mint mi – mondja Leilának –, magának valami betegsége van, mama, kérem.

És szagol. Feltartja azt az édes, kicsi orrát, és körbeszagol a levegőben.

Leila felült, közelebb hajolt a téli éjszakához.

„Akkor megyek el innen, amikor akarok – gondolta. – Akkor szülök másik gyereket, amikor csak akarok. És választhatok. A variációk végtelenek.”

Tudta, hogy a vekker hatkor csörögni fog. Kezét előrenyújtotta, a pudrié nyolc zöld köve jobbra-balra foszforeszkált a sötétben.

– Valódi angol – mondta félhangosan, mégis sírni kezdett.

Már nem sírt egy esztendeje.

„Hülye állat Szappanos – gondolta kétségbeesetten. – Hülye állat Szappanos; részeg disznó…

Azért maradok itt, hogy bosszantsam őket… egyedül azért. Nyolc zöld kő.”

 

– Klárikám – mondta Gedeon, és beadta cipőjét az ajtón –, dugd ki a papucsom. Ez aztán a tél. De így szép. Télen hulljon a hó, nyáron süssön a napocska…

Klárika mosolygott rá, kétoldalt csókot váltottak.

– Ma új papírcsíkot vágtam a kredencbe – mondta Klárika. – Nagyon fog neked tetszeni. És a barátod? Remélem, meghívtad. Majd akkor bontom fel a szirupos szilvát, még két hetet kibír, szalicillel…

– Nagy koponya – Gedeon áhítatosan kefélte a haját a tükör előtt. Bosszantotta, hogy újra meg újra visszaugrik. – Én meg tudom ítélni. Már a gimnáziumban is az volt! Amit a természet külsőleg elvett tőle, azt pótolta itt – homlokára ütött.

– Miért? – kérdezte Klárika, s hordta a tányérokat a szobába. – Megjött a papsi, gyerekek! Miért? A tévében nagyon jól fest. Nagy szemek, szőke bajusz…

– Ilyen pici – mutatta Gedeon – és soványka. Deréktól felfelé persze impozáns. Pláne akkora asztal mögött. De miért fáradsz? A konyhában éppúgy elfogyasztjuk…

– Drágám, nekem ez nem teher – mondta Klárika. Kötényt cserélt, frizuráját megigazította, kezét átkente citromos zselével. – Erre várunk egész nap, hogy összeüljünk fehér abrosznál… Én egész nap erre várok.

A fiú és a lány Gedeon nyakába akaszkodott, lehúzták a földig, Gedeon lanyhán tiltakozott, közben a feleségére nézett, büszkén:

– Nééézd… – mondta nyafogósan –, mit csiiinálnak velem… minden áldott este…

Klárika tapsolt, a gyerekek vezényszóra lepottyantak az apjukról, egyenest a székekre.

Klárika elrendezte a szivárványszínű poharakat. Kimerte a levest.

Gedeon belemerítette a kanalát.

– Milyen? – kérdezte Klárika, és sóváran előrehajolt. A gyerekek szürcsöltek.

– Isteni – akarta mondani Gedeon, mert a leves valóban isteni volt, és Klárika gusztusos a halványkék csipkekötényben, tömött hússal és átlátszó koromüveg szemével.

Mégsem ezt mondta.

– Dimenzió… vannak dimenziók, ahol ez lényegtelen. Hogy milyen a leves.

– Valaki bántott? – Klárika tálalta a húst, zöldborsóval. – Ez a kedvenced.

– Nem azért élünk, hogy együnk – mondta Gedeon, inkább a gyerekeknek. – Végül is tudomásul kell venni.

– De a borsó tényleg nagyon finom – a kislány az apjára nézett, csodálkozva. – Miért nem örülsz neki?

– Jó. Örülök. – Gedeon eltolta a tányért. Azok hárman szeretettel, nyájasan figyeltek, a fiú megpróbálkozott:

–Papsi… játsszunk ma este Ne nevess korán-t…

– Vagy dominót – javasolta Klárika –, elmosogatok, aztán beszállok én is…

„Szappanos egyedül abban a nagy lakásban. Dimenziók. Te meg porszem vagy, Kecske – gondolta Gedeon. – Légy impulzushordozó… impulzus…”

– Az élet nem folytonos játék – mondta ingerülten.

– Hát hallgasd meg akkor a kémiát – kiáltott a fiú. – Jahihoóóó… hozom a könyvem.

– Kitűnően tudja – súgta Klárika. – Ezt a logikát tőled örökölte.

Mozogtak előtte, imbolyogtak. Megfájdult a feje.

– Nincs nekem jogom egyedül lenni? – kiáltotta hirtelen.

– Egyedül az ember csak a vécén lehet – mondta a fiú bölcsen –, de ott is csak öt percig, mert másképp bezörögnek…

– Két szobánk van. Nincs nekem jogom, hogy…

– Hazahoztam a politechnikai díszdobozokat enyvezni… vigyázz, papsi, ha belépsz. A földön száradnak. – A kislány kézen fogta. – De ha akarod, megmutatom.

– Igen – mondta Klárika, és kapkodva igazgatta a kék csipkét a melle fölött. – Apuka akarja.

– Szép kis szabadság – Gedeon szorosabbra fogta a nyakkendőjét. Még visszaszólt, mielőtt beakasztotta a láncot a vécéajtón: – Nem ezért tanultam én…

Klárika átkarolta a gyerekeket, didergett a vékony kötényben, a piros kókuszszőnyegen.

– Megfázol… édes papsi… megfázol ott… legalább a házikabátod…

Gedeon elhelyezkedett a csukott ülőkén, tiszta és nyugalmas volt körülötte minden, a Brixol szagát egyenesen gondolkodásra serkentőnek érezte. Kiemelte a toalettpapír-csomagot a tartóból, és szórakozottan harmonikázott a lapokkal.

„Kétségtelen – gondolta –, hogy ezek odakünn nem okai semminek. Ezt Szappanos is belátná. És nekem jó, hogy este megeszem a levest, és a nyakamat ölelik. Jó, hogy Klárika mellém fekszik, és a térdem közé fúrja a térdét. És csak nekem csinálja ezt. Társasjátékozni is szeretek. Pláne a dominó. De megállhat-e itt az ember? Ez a kérdés…”

Megismételte félhangosan, angolul, erre még emlékezett:

– This is the question…

– Mi baja? – kérdezte suttogva a kislány.

– Pedig nem bántottuk – mondta Klárika, koromüveg szeme a könnytől végképp elfeketedett –, menjünk aludni. Majd a jóisten segít. Nem hagy el bennünket.

– Isten nincs – mondta a fiú.

– Akkor se hagy el – ismételte Klárika. – Valaki megsebezte szegény apátokat. Hogy mennyi gazember nyüzsög, el sem hiszitek.

„Holnap bemegyek az üzembe – gondolta Gedeon –, és jól kinyitom a szemem. Miért tennének engem félre; két gimnázium több, mint nyolc általános. Csak el kell kezdeni, hogy az impulzus kijöjjön és észrevegyék… valami újítás, akár. Még hálás leszek ennek a Szappanosnak. Kár, hogy nem mondta meg konkrétan… leves, dominó, nem múlhat el minden este ugyanúgy. Nem múlhat el. Még akkor sem, ha tulajdonképpen kellemes. Nem. Az ember nem állat. Nem kétséges. Non dubium est.”

– Ne sírjatok – Klárika takargatta a gyerekeket, mezítláb futkosott a két ágy között, kezét kerek melle alá szorította. – Ne sírjatok, édes kis butáim… előfordul néha. Csak ne sírjatok.

 

Szappanos frissen ébredt, kilenckor, a bejárónő költötte. Elkészítette a fürdővizet, fenyősóval. Tízkor reggelizett, a nő odatálalta az íróasztalra.

Tizenegyig csak ült, mindennap, kellemes kábulatban, s mint két fényképet, összehasonlította a jelent a múlttal.

– Lássuk, lássuk – mondogatta, s az oroszlánfejű papírvágókést simogatta. – Hat éve, a főiskola után, albérlet. Nagy termetű háziasszonyok, apró kuncogással: Jaj, de aranyos fiatalember… milyen pici… és mindenütt? Kis fiatalember, mindenütt?

Hiábavaló, ostoba kínlódások.

A szerelemnek egyetlen értelme van. A hatalom. Az a képesség, hogy uralkodhatunk valakin. Vagy, ha ez így túl durva: védeni a nőt. A férfi támasz. A férfi oltalom.

Szappanos elfektette formás kezét a bőrmappa tetején.

Nő mindig akadt éppen. Akik készek voltak őt mellükre ölelni. Akik gügyögtek hozzá, és Manókának nevezték.

– Manókám… juj, nem fél a kicsi Manóka… – suttogták elragadtatottan. – Ne félj, majd a néni vigyáz a fiúcskára, a fiúkára… a szép, ügyes fiúkára…

Egyetlenegy sem akadt. Még a legsoványabb, legványadtabb sem kiáltott fel, amikor könyökét összezárta a bordáinál: Uram vagy, uram vagy… a halálig uram vagy… mint abban a népballadában.

„Talán ez a szerencse – gondolta megint, s válogatott a tollak között –, talán másképp belesüppedtem volna én is. Mint a szegény Kecske vagy ez a háremhölgy-imitátor. Talán soha nem ismertem volna meg az értelmes életet. Ez már igazi hatalom: négymillió példányban megsokszorozni önmagam, minden harmadik szombaton… négymilliónak adni egyszerre, ugyanazon erővel. Csak érte kell nyúlniuk, mint a kulcs után.”

Valóságos üdülés, a szakrendelés kopott íróasztala helyett. Vad tekintetű gyerekek, alázatos szülőkkel – alázatos gyerekek, vad tekintetű szülőkkel. Hat hét egy-egy kezeléssorozat, vájkálás a lélek nyirkaiban, verejtékes, kemény munka, a végén tökéletes jellemzés, tökéletes javaslattal – és azután semmi. Csak egy-egy kivétel, ami éppen arra elég, hogy meg ne szüntessék az egészet.

Így talán nagyobb a hatás, jobb az arány. Föl sem lehet mérni, mekkora. Tömeges.

„A belénk nevelt káros normák és a kifejleszthető ellenhatások.”

„Az akarati tényező szerepe az önalakításban.”

„A szép fogalma. Szépség a mindennapokban.”

„Ez már nem is pszichológiai ténykedés – gondolta –, ez már valami komplex. Ha nem is én találom ki az egészet. – Apró cédulákkal tűzködte tele a szovjet és az angol szakkönyv oldalait. – Ilyesmit nem is lehet csak úgy kitalálni. Mindegyik veszi valahonnan, felhasznál ezt-azt, hozzátesz. Rendszerezni, alkalmazni…”

Különösen arra volt büszke, hogy még a szakmegállapításokhoz is egyéni véleményt fűzhetett: átfésülte, szabta, helyi viszonyokra, s a tévé megengedte ezt neki.

Négymilliónak egyszerre, színtiszta igazat és csakis azt.

Óriási felelősség: kigyullad a fény, összeáll a kép, minden harmadik szombaton, ugyanabban az időben, s hallhatja, akinek van füle – kiválaszthatja a sok pelyva közül ezt az állandó, magvas adást.

S az a rengeteg gyakorlati példa! Típusesetek, pro és kontra.

Mint Gedeon és Leila. Két világos képlet. Lusta, szirupba fulladt férfi. Könnyelmű, ondószagú nő.

Talán ők is rájönnek, talán sikerült, azzal a néhány mondattal. Soha nincs késő. Keret van már, a mi korunkban, csak ki kell tölteni, felmagasodni…

Ezt lejegyezte.

„Semmi más nem kell hozzá, ti buták, ti szerencsétlenek, csak a hirdetett igazságra odafigyelni…”

De vajon elmondta-e ezt, mind?

Különben is, egyenként lehetetlen, amikor a recept fut már, szériában. Persze, sok-sok példával, tudományosan.

Szappanos a nagy faliórára nézett. Modern falióra, hatalmas vonalakkal a számok helyén, középen a két miniatűr mutató, eligazodni nehéz. De megkondul, minden óránál kondul egyet, és ebből körülbelül sejthető.

Tizenegy! Munkára.

Kicsit még nyugtalankodott, vajon miért?

Hirtelen megtalálta. Lelikné!

Tárcsázta az ügyeletet. Foglalt.

Tááátátá – tiiititi.

Mindenki lakik valahol.

 

Leila kivárta, amíg a segédelőadó lediktálta a leveleket. Gyorsan gépelt, hiba nélkül. Néha indigót cserélt, ilyenkor fel-felvillant előtte a fiókban a kölcsönkönyvtári könyv tövisinda borítója: Ketten a halál ellen.

– Nézd – mondta aztán, s előhúzta táskájából a pudriét –, a volt férjemtől kaptam. Nyolc zöld kővel.

Kati, aki tulajdonképpen a felettese volt, mert ő kezelte az irattárat, aprólékosan megnézte. Kigombolta esetlen blúzán a gallért.

– Azt tudod, hogy nem smaragd? – kérdezte. – Csupa utánzat.

– Smaragd, eszembe sem jutott. De ez a kidolgozás, ötvösmunka…

– Nem szeretem – mondta Kati, és előpöccintette az aranyláncot a kihajtott gallér mögül –, ha már ékszer, legyen valódi. Inkább kevesebb, de sohasem hamis.

– …de hát ez pudrié…

– Ó – mondta Kati, és elnézően mosolygott –, azért, mert én nem veszem fel ide, ebbe a füstös, hivatali helyiségbe, azért nekem is van egy s más… például a színházi komplém. Fekete lakktáska, gyöngyházzal, s benne a fekete pudrié. Színfekete, ohne dísz, cafrang, s egyetlen briliánscsepp a közepén – egyetlen csepp! De briliáns!

– Szép tőle, hogy még most is, hogy én már elhagytam… – dadogta Leila.

– Ajándék lónak ne nézd a fogát. De ne nagyon mutogasd.

Koppant a nyolc zöld kő a táska fenekén.

– Különben is, ne légy gyerek – folytatta Kati, s energikusan csattogtatta a fűzőgépet –, meddig tűröd őket a saját lakásodban? Elvégre a tied, vagy nem?

– No igen – mondta Leila, és leütötte háromszor ugyanazt a billentyűt –, de hát humanizmus is van. Ha én mennék el, az nagyvonalúbb, csak el kéne szánnom magam, valamelyikkel, érted… – fejével körbeintett, a három ajtó felé.

– Ó, ó – felelte Kati, felmászott a létrára, és ott is maradt, az iratok közt, a legfelső polcon.

„Persze – gondolta Leila –, ennek szegénynek csak olaj a tűzre az ilyesmi. Tíz éve, egy unalmas villanyszerelő férjjel… Egy férj, aki villanyszerelő…”

Ha Éváék kikapcsolják a villanyát, legközelebb villanyszerelőt hív. Gyakran jár a házba, feltűnő, milyen tiszta inget visel az overallja alatt…

Talán baj, ha az ember túlságosan tartózkodó. Megijednek a férfiak, s egy-két célzásnál nem lépnek tovább.

Eddig nem is volt sürgős. Az a szoba ott, kellemes, s Jancsikának sem mindegy, ha elköltözik az anyja.

És ez a Kati is folyton itt lóg.

– Parancsoljon velem – kiáltotta lelkesen, s betolta az alsó fiókot, a tövisindás könyvvel. – Drága Meskókám… magának bármit.

– Egyelőre szorítkozzunk a levélre…

Kati lejjebb ereszkedett az alumíniumlétrán, s mintha összevillant volna Meskóval a szeme.

– Szorítkozom, drága Meskókám, szorítkozom… szorítkozzunk össze. – Ez afféle szellemesség, férfiaknál mindig nagy sikere van.

– Addig is, ha egy kávét hozna, lekötelezne a sírig… – mondta Meskó, és kiszámolt három húszat.

– Borravaló természetben – mondta Leila, hátralökte a széket –, majd ha kedvem szottyan…

– Ne tegyen türelmetlenné, gépírók gyöngye – Meskó az asztalkára ejtette pecsétgyűrűs ujját –, és ne súlyosbítsa álmatlan éjszakáim.

„Na ugye – gondolta Leila, s ahogy átvette a három húszat, megkaparta körme hegyével a férfi tenyerét. – Ez azt jelenti, nem reménytelen. Valami ilyet.

Hülye Szappanos. El sem tudja képzelni, milyen ez, ha ennyire buknak… Hülye. Kati most leszáll a létráról, és gúnyos megjegyzést tesz, mert irigy, és Meskó biztosan elszólja magát, a férfiak képtelenek uralkodni az érzékeiken…”

A folyosó üres volt, Leila visszafordult, halkan a kilincsre tette a kezét, és fülét a résre tapasztotta.

– Legyen hozzá türelmes – mondta Kati –, az ilyet sajnálni kell.

– …van valakinek egyáltalán gusztusa ilyen nőre? De ha nem ért a szép szóból, kicseréltetem…

– Meskó kartárs! Drága jó Meskó kartárs… Hát már a szállításról is úgy rakták ide… és még ki tudja, honnan. Legyen megértő… innen már csak az utcára kerülhet.

„Rémes a hajam – gondolta Leila –, jaj, rémes. Visszamegyek, és felteszem a szép prémsapkám… a szép prémsapkám…”

Lenyomta a kilincset, azok csak néztek rá, ahogy a fogashoz megy, fejébe teszi a kucsmát, az arcába lógnak a kócos szőrcsimbókok.

– Elnézést – mondta –, sietek. Várnak a liftnél.

És még a kávét is felvitte. És még a harmincöt levelet is leverte a gépen. És még vacsorát is vett, húsz deka krinolint, ecetes hagymával.

– Meskó az csak egy. – Állt a csukott fürdőszoba előtt. – A púdertartó diszkréten elegáns. Szappanos téved. Mert ha igaza van, akkor mindennek vége.

 

Gedeon izgatottan topogott az üvegkalitkában. Megint izzad a göndör haja alatt.

Amikor hívatta a munkavezető, még kezet is mosott.

– Nézze, Kulcsár elvtárs – mondta Schnitzler –, terveink vannak magával. – Leemelte a fogasról az olajos, szakadt köpenyt, s elegáns utcai ruhája fölé húzta. – Én mindig együtt lélegzek magukkal. – Bekapcsolta a meleget fújó ventilátort. – Látom én, az elvtársak is látják, nem jó ez, hogy nincs határozott munkaköre… Egyik nap ládák, másik nap karton, hallom, a raktárban is segít… Méltányoljuk az igényeit. Szeretnénk magát specializálni. Mégiscsak van két osztálya, s ha már nem tanult tovább, istenem, aki családos, annak nem olyan könnyű…

– Schnitzler elvtárs! – Gedeon felső zsebére tette a kezét, pontosan oda, ahova Klárika olyan szépen kihímezte a K. G.-t. – Én a tanulmányaimat könnyelműen abbahagytam, annak idején… rossz társaság, lányok… de hát az ember komolyodik, ha az élet iskolája…

„Maradjon ki, édes fiam. Válasszon valami tisztességes szakmát – mondta az osztályfőnöke, másodikban. – A gimnázium nem kötelező. Ha egyszer nem bírja. Csak tönkreteszi magát. Attól még lepipálhat engem is, hajaj, dupla annyi fizetéssel…” Különösen a nyelvek. Matekban az egyenletek. S a történelem, a sok hasonló évszámmal.

– Ha rám tetszenek gondolni, bennem nem tetszenek csalatkozni. Éppen ez az, ami bizonyos fokig zsong a fejemben: hogy ugye, az ember lendítsen valamit, mert mindannyian ki akarjuk fejezni az egyéniségünket, Schnitzler elvtárs, például a táncdalénekesek…

– Az új tekercselőgépről beszélek.

– …mert az tisztára lehetetlen, hogy csak úgy a családi békességbe belesüppedni, éppen tárgyaltuk a barátommal, doktor Szappanos Albert, a tévéből, a tévé-Szappanos, tárgyaltuk, hogy ha az ember bezárkózik a négy fal közé, mire vezet, a nagy családi izé… A családi élet veszélyes, nagyon…

Gedeon leereszkedett az ajtó melletti székre. A pillanat. Itt a pillanat.

– Bizony – mondta Schnitzler, és elmélázott. A felesége tegnap este miszlikbe szabdalta a személyi igazolványát. Klimax. Hosszadalmas betegség. – Csehszlovákiából kaptuk. Fene tudja, mennyit bír. Ráállíthatnám magát, két napra…

– Kérem a műszaki leírást, fordítással, eltájékozódom, fix und fertig…

Schnitzler barátságosan rámosolygott.

– Összeállítás, ilyesmi, megvannak arra a szakemberek. Dehogyis terhelek én ezzel egy dolgozót, nyolcforintos órabérben… Automata tekercselő, simítóhengerrel. Egyetlen gombnyomás!

Levitte Kulcsárt a hatos terembe. Gyönyörű gép volt, csupa csillogás, nyújtott spirálhuzalok, erőgép, valami fantasztikus, távoli bolygóról.

– Pedig csak egyszerű tekercselő – mondta Schnitzler ünnepélyesen. – Azért ha akarja, ismertetem.

Megnyomott egy gombot, szaladt a hullámos papír, a henger átvasalta, a másik felnyalta, göngyölítette, két emelő letette, mint a spulnit, elektromos targoncára, és egy csapóajtón eltűnt a mélyben az egész. Jött, folyamatosan. Az acél fűrészszakító lágyan zümmögött.

Schnitzler beszélt, rajzokat mutogatott, és közben rá-rászorította Kulcsár ujját a megfelelő gombra.

– Kiváló konstrukció – mondogatta –, első hallásra persze ijesztő. De magának a szerkezettel az égvilágon semmi dolga. Csak ez a három gomb. Ez a három, a három fázisra. Érti?

– Ez a három? – kérdezte Gedeon. – Reggeltől estig?

– És tartsa nyitva a szemét! Néha a kezét is odaérintheti, így, a tenyerével laposan, amikor éppen szalad az anyag fölfelé… érti? Hogy elég sima-e. És hogy ne unatkozzon.

– Erre tetszettek gondolni, velem kapcsolatban? – kérdezte Kulcsár még egyszer.

– Ha szépen belejön. Mindig a megfelelő gombot, a megfelelő időben. Ez a titka.

– És ha fennakad? – kérdezte Kulcsár reménykedve. – Akkor mi a teendőm?

– Akkor egyszerűen abbahagyja a nyomkodást. És jön hozzám – mondta Schnitzler –, de futólépésben. Bele ne piszkáljon, ember, nem akarok maga miatt sittre kerülni.

Gedeon egyedül maradt. Megfogadta a tanácsot, tenyerét végigszalajtotta a surranó papíríveken. Nyomta a gombokat. Hogy mikor kell, melyiket, az is ki volt írva.

„Ha elromlana – gondolta –, mire észbe kapnának, én már meg is találnám a hibát. Műszaki érzékem tagadhatatlan. Ha elromlana.”

Jöttek a műhelyekből, ötösével, felváltva. Megbámulták a szerkezetet. Kulcsár élénkebben nyomogatott.

– Gyönyörű – mondta Vezér néni, hangosan, mert enyvszaga volt, s elhúzódtak mellőle az új felvételisek. – És az a szép benne, hogy egy kisgyermek is kezelheti.

– Ezért érdemes hozzánk belépni, ha kicsi is a fizetés – mondta a személyzetis helyeslően –, mert itt a perspektíva! Itt, néhány lépésnyire, az orruk előtt!

„Ha elromlana – gondolta Kulcsár makacsul, zsibbadt a hüvelyk- és mutatóujja. – Szappanos okos fiú. Biztosan van lehetőség. Persze, ha az ember rögtön elcsügged… Keresni kell, keresni, keresni, az elszántság meghozza a jutalmát.”

Fájt a jobb keze. Megpróbálta bal kézzel. Úgy is ment.

 

Jött a házmesterfiú a liftkulccsal.

„Forintot adok – gondolta Leila –, és ha felérünk, megcsípem az arcát. Attól teljesen begerjed. Neki is kell valami, valami szép, egy házmesterfiúnak.”

– Na! – mondta a fiú. Pattanásos bőre dühtől lángolt. – Forintért még ezt is…?!

„Csak modoruk nincs – gondolta Leila, s kínosan visszamosolygott –, ezzel leplezik a gátlásaikat.”

A szombat jó nap. Szombaton senki se fürdik, egyenest bemehet a szobába.

És ha Évának és Janónak programja van, megengedik, hogy Jancsikával megnézze a tévét.

Ma este megint Szappanos beszél – a zenés show és a Mindenki lehet gyilkos között.

Jobb, ha meg sem hallgatja. Jobb, ha lefekszik, és átalussza a két ünnepet. Nyolc napja múlt, hogy elnyújtózott Szappanos bolyhos szőnyegén. Nyolc napja, hogy az a hülye, részegen, telebeszélte a fejét.

Csak bennragad az emberben a gyanú, akárhogy is, jelentőséget tulajdonít a legegyszerűbb csevegésnek, azt hiszi, üldözik, pedig hát dehogy.

„Nincs más a nyomodban, csak a száraz falevél…”

Szappanos költői hasonlatai. Ma este is dumál majd sok okosat, szegény Szappanos, azzal az újszülött-testével, neki aztán senki se jut, persze.

Odaülnek Jancsikával a kép elé, Mici mackó, talán Jancsika nem veszi el a kis kezét, ki tudja, talán még a tarkóját is sikerül megcsókolni…

Csizmáját lehúzta az előszobában, a sarat be ne vigye, kár Évát dühíteni. Fázott harisnyás talpa, de a papucsa eltűnt, nyilván kidobatták a takarítónővel. Figyelmeztették elégszer, ne hagyja a kád alatt, ronda vacak és büdös is.

Lábujjhegyen lopódzott a szobájába, megette az orosz hússalátát, papírpohárból, fagylaltoskanállal.

Meskó azóta igazán udvarias. S érezteti vele, hogy megsértődött, hűvös fensőbbséggel. Azért ezt nem kellett volna, ennek a Meskónak. Ha nem is akarta Kati előtt kiteregetni a lelki életét. Ámbár nős, érthető, ha óvatos. Ez is afféle védekezés: támadás a védekezés leghatásosabb formája, ez a harcászatból ismeretes.

Döntött. A pudriét hétfőn visszacseréli zenélő dobozra, cigit tesz bele, azzal kínálja a tagokat, ha jönnek diktálni a leveleket. Szép aranyszínű doboz, kulccsal felhúzható, s a Tavasz-keringőt játssza, két teljes percig.

Határozottan lelkesítette a gondolat. Átöltözött, steppelt nejlonpongyolába, hóna alatt gondosan elkente a dezodort.

Fülét a falra nyomta. Csend. Biztató csend, halk motozással. Közbe-közbe Jancsika vontatott nyafogása:

– Éva mama… jóóó? – Kicsit nyűgösebben: – Éva mamaaaa…

– Piciny életem – Leila könnyezett, aztán gyorsan letörölte. – Engem vár.

Megközelítette ajtajukat, a hideg előszobán át. Kopogott.

– Kell valami? – kérdezte Éva a csukott ajtó mögül.

Újra kopogott, halkabban. „Ha nem szólnak, annyi mint szabad…”

Benyitott.

– Jó estét kívánok – mondta illedelmesen –, látom, készülődnek. Én addig Jancsikával megnézném a tévét. Nem csinálunk rendetlenséget. Ifjúkori játszópajtásom, a Szappanos…

– Ma nincs tévézés – mondta Éva, igazította Jancsika nyakkendőjét –, hármasba megyünk, elég nagy fiú már, a társasághoz…

Janó a sötét öltöny zakóját próbálgatta, teljesen lekötötte, hogy a gombot megint kijjebb kell varrni.

– Talán Jancsika mégis maradna – mondta Leila. – Hideg téli este, mindenhol jó, de legjobb otthon…

– …és mindenkinek úgy köszönjek, hogy kezicsókolom? – Jancsika forgott a szoba közepén, tetszelegve, a hosszú matróznadrágban. – Tetszik, mama, kérem?

– Megfázik. Ne vigyék el. – Leila Janóhoz fordult. – Hagyják itt. Mindig itt szokták hagyni.

– Nem lehet a társaséletből kirekeszteni egy ekkora gyereket. Legyen nyugodt, ott csak jót tanul. És ne legyen hisztérikus. Az egész világ nem igazodhat maga után – mondta Janó. Húzogatta a szűk zakót. – Hát hasas vagyok én? – kérdezte Évától.

– De te, Jancsika, szívesebben ülnél itt a melegben, a tévében Mici mackó…

– Füstbe ment terv – Jancsika rohant a kabátjáért. – Én azt fogom szavalni, mama kérem, az a bácsi azzisten…

– Asz-szisz-tens, kispofám. Asszisztens a filmgyárban – mondta Éva.

Jancsika illegette magát az előszobatükör előtt. Leila leült a fotelba, lábát eltüntette a párnázat alatt.

– Hát akkor majd, szép csendben, elüldögélek itt, megtekintem, legalább a híradót meg ezt a Szappanost. Közeli ismerősöm, félig-meddig kötelesség…

Janó kényszeredetten sóhajtott.

Éva hirtelen odavágta a kardigánját.

– Jaj, olyan ideges vagyok… istenem, istenem… – mormolta, s fel-alá szaladgált a szobában.

– Telefonügyelet – mondta Leila, és szorította a karfát.

– Hol a jóakarat határa? – Éva megállt Janó előtt, fordított rajta, magafelé. – Miért muszáj ezt nekem…? Tudod, hogy ettől milyen ideges leszek… tudod… oda az egész este. A személyes dolgaim… – kapkodva mutatott a fiókok felé. – Erre engem senki sem kötelezhet…

– Nézze – mondta Janó kényszeredetten, és Leilához sétált, letekintett rá a magasból. – Mi be szoktuk zárni az ajtót. Minket nyugtalanít…

– Teljesen átitat mindent ez a… parfüm. És a ruháim… – Éva a fotel mögé csúszott, onnan mutatta, széles pantomim-mozdulattal, hogyan próbálja fel Leila azokat a vállfán tartott, féltve őrzött ruhákat.

– Jövő hónapban én is veszek – hadarta Leila –, színesre állíthatót, nyolc csatornával. Alkalomadtán én sem zárkózom el…

Jancsika gyerek. Szeret szórakozni. Nincs ebben semmi rossz. Tizenegyig lefut a műsor, utána az alvás, üdítő. Nem olyan rosszak ezek, csak a szájuk jár.

– Nem – Éva letette a kalapját. – Akkor itthon maradok inkább. Ha ennyit nem várhat el az ember, a tulajdon otthonában, a tulajdon férjétől.

– Mondja, nem érti a kulturált nyelvet? – kérdezte Janó, s letépte zakójáról a gombot. – Miért kell magának kiforszírozni…?

Leila egészen pici lett az öblös karosszékben. Nem baj, ha beszélnek. Csak innen el ne zavarják. Csak ezt a műsort, ezt az egyetlenegyet…

– Kultúra! Kultúra… ennek? Aki beleragad az ócska képernyőbe? Hát nem jellemző ez, már önmagában?

Leila könyörögve kereste Janó szemét. Olyan makacs volt, hogy hiába kapdosta Janó a fejét, jobbra-balra, mégiscsak bele kellett néznie.

És Janó megsajnálta, egy percre. Halvány látvány támadt benne, egy másik Leiláról, tíz évvel korábban. Szegény. Szegény állatka.

– Eredj a szobádba – mondta, szinte lágyan –, én kérlek rá, a békességért.

Karon fogta Évát, kihúzta az előszobába, suttogott neki, felvették a kabátokat.

Leila felemelkedett, mintha lecsiszolták volna testéről a rozsdát.

„Tegezett – gondolta, és szétolvadt benne a fájdalom. – Úgy szólt hozzám, mint régen. Azon a hangon.”

Az a kapu, amit sehogy sem akart látni, kinyílott, a másodperc töredéke alatt: és a kapun belül felizzott a halott élet. Kívül pedig dermesztően hideg volt és sötét.

– No – mondta Éva lehiggadva –, hadd zárjam már… A tévéhez sietett, elrakta a dróthosszabbítót. – Amúgy is folyton recseg, mi így az élvezet…?!

„Nem – gondolta Leila. – Nem lett volna szabad tegeznie. Nem lett volna szabad ezt tennie velem.”

Az ablakhoz szaladt, feltépte.

– Én öngyilkos leszek – mondta, alig izgatottabban, mint amikor újfajta krémet fedez fel a drogériák üvegpolcain.

A huzat bevágta az előszobaajtót.

Éva kiszaladt, Jancsikához. Janó Leilához lépett, pofon vágta kétszer.

– A hülye kurvája – ordította –, öngyilkos… Még mit nem, a hülye kurvája.

 

– Ne zavarjátok most a gombfocival – mondta Klárika a gyerekeknek – szegény apátok, valami zűr van a gépével. Új gép, nagyon komplikált.

Kulcsár ült a leszedett asztal mellett, fejét lehajtotta, kezét összekulcsolta, mint az utas a másodosztályú fapadon.

„Kitűnő gép – gondolta – és teljesen zajtalan. Egyik hét a másik után.”

– Teszek ecetes ruhát a homlokodra – mondta Klárika –, az felfrissít, meglásd… nem volna szabad ennyire ráhajtani… Mire hazajössz, nekünk mi marad?

– Vagy vetítek a diával… – hozta a fiú a diavetítőt, a lány meg a dobozokat. – Ide az asztalra, eléd. Toldi meg a farkasok.

Vékony karja megfeszült, ahogy magasra tartotta a készüléket a levegőben.

– …így még föl sem kell kelned.

– Toldi… az nagyon érdekes – Klárika is odaállt, a kép fölé buggyantotta szép, meleg mellét. – Majd én olvasom a szöveget.

„Miklós pedig indult a szokatlan útra, magát jobban-jobban a nádasba fúrta…”

Miklós hatalmas lába emelkedőben. Bikanyakára lóg beatles-frizurája.

„Jő az anyafarkas, szörnyű ordítással, rohan a fiúnak, birkóznak egymással…”

Valószínűtlenül nagy farkas.

Ugyanaz a farkas, jobbról, egy másik képen. Aztán balról. Kattanás.

A papír is így szalad azon a tökéletes gépen. Ilyen hangtalanul. Ilyen élettelen csendben.

„…mit csinálsz most, Miklós? jaj, dehogy bírsz vélek! Ezer lelked volna, mégis megölnének…” – olvasta Klárika vékony, elszörnyedt hangon, s közben biztatóan simogatta Gedeon dróthaját.

Két farkas. Aztán egy se, csak a holdvilág, mint egy közért-citrom.

– Ilyen hülyeségek – mondta Gedeon.

– De ez kötelező az iskolában, papsi…

– Az iskola! Mindig ilyen hülyeségekkel traktál. Nem erre kéne rámenni, az élet szempontjából, az iskolában…

– Birsalmabefőtt… kérsz?

Ragyogtak a birsalmaszeletek a tányérkán.

– Csak enni, enni – mondta Gedeon. – Meg játszani. Ez a ti összes ajánlatotok.

Klárika elfordult, úgy törölte ki a szeme sarkát, ne vegyék észre. Kapkodva, segélykérően nézett körül a szobában.

– A tévé… – kiáltotta: – Drágám, ma este a Szappanos barátod…

– Barátom? Elé se merek állni. Pedig ő felnyitotta a szemem. Jobb későn, mint soha. De tehetek én valamit? Kérdezem: tehetek, amikor ti…?

– De drágám – Klárika halkan sírt –, mit vétettünk, immár két hete…?

– Két hete! Sose hallottál arról, hogy a pohár egyszer kicsordul?

– De apu – mondta a kislány élesen. – Olyan dolgod van, mint egy török pasának…

– Első osztályú háremhölggyel – fűzte hozzá a fiú, és szeretettel megpaskolta az anyja derekát.

– Nincs betegség sem – folytatta Klárika. – Tényleg, el ne kiabáljuk, ezen a télen, még egy nátha sem. A pénzért sem nyúzlak, beosztom, láthatod, varrok is mellé, hogy az a napi kis édesség… A színház sem rajtam múlik, te mondod mindig, hogy abból már kinőttél.

– És ez minden?

– Hány embernek még ez sem jut – mondta komolyan Klárika, magához húzta a gyerekeket. – Hány ember hálát adna érte!

– Bekapcsoljam a tévét? – kérdezte a kislány, hosszú csend után.

– Nem kell. Nekem hiába beszél. Fojtsak meg én is farkasokat?

– Uuuuu… uuuuu… apu… – kiáltotta a fiú, s megkaparta Gedeon kezét. – Farkas vagyok, én vagyok a farkas… Na… – könyörögve felvonított. – Uuuuu… apu, gyere!

– Csend! – Gedeon képen vágta, nem túl erősen. A fiú még fújt egyet, sóhajtásként. – Uuuuu – aztán kiszaladt a szobából, bevágta az ajtót maga mögött.

– És mi ez a sok szemét? – kiáltotta Gedeon. Beletúrt a kislány táskájába. – Mi ez a szemét, szerteszéjjel?

– Ez nem szemét! – mondta a kislány, villogó szemmel. Elhárította anyja ijedt mozdulatát. – Ez gyufacímke! És légy szíves, ne veszekedj, azzal nem leszel nagyobb fiú!

– Pofon váglak ám téged is – motyogta Gedeon, elgyöngülve. – Mi az a gyufacímke?

– Címke, a gyufásdobozokról. Az őrsünk gyűjti, forradalmi sorozat.

– Ilyen ostobaság. Csak a helyet foglalja.

– …aztán felragasztjuk, kartonra. De van ám sokféle sorozat. Például olimpiai…

– Igazán? – kérdezte Gedeon, és kirakta a címkéket az asztalon.

– Meg magyar városok. És külföldiek, csupa színes. Persze, mi csak a forradalmit, őrsi keretben…

– Címkegyűjtés, az is valami?

– De apu – mondta a kislány, méltatlankodva –, komoly dolog ez. Még klubjuk is van a Bajza utcában. Egy-egy igazi gyűjtemény ezreket ér.

– Ezreket…? – Gedeon cserélgette a címkéket.

– Amellett ismeretterjesztő!

– Ismeretterjesztő, látod, az lehet. Ebből a szempontból, esetleg…

– És irtó nehéz. Megszerezni meg rendszerezni… Négy-öt krapek, ha bírja, négy-öt összesen az országban…

– Ne zavard már apádat – szólt közbe Klárika –, látod, nincs jól. Ne zavard ezzel a csacsisággal.

– Csacsiság? Azt nem lehet fixen állítani – mondta Gedeon –, azért, mert neked nincs érzéked hozzá, Klárikám. Kulturális szempontból nyilván felbecsülhetetlen. Akár a bélyeg vagy a régi mozsarak…

Elkérte a sorozatot.

Klárika hiába várta, hogy lefeküdjön. Gedeon csak ült, s éppen azt a címkét nézte, születő reménykedéssel, amelyiken két fegyver középtájt összetapadt.

 

„A március is tél, egészen március huszonegyig – gondolta Szappanos, s a gázfűtést maximálisra kapcsolta. – Ez a legrosszabb, amikor látszólag olvad.”

Narancshéjat tett a cseréppárkányra, a lakkpadlón átfényezte a homályos foltokat.

A selyempapírba burkolt csomagot óvatosan a heverőre helyezte, melléült, s mielőtt bontotta volna, már meghatározta, hova akasztja. Az íróasztala fölé, kicsit oldalt, nem túl magasan.

Körömreszelővel elnyiszálta a zsineget, kiemelte a faragott arcot.

Megnyugodott. A legkiválóbb iparművész, hamísítás kizárva.

Talán tömör fa, talán fújt agyag. Mindegy.

Enyhén szív alakú arc, férfi vagy nő. Kicsi arc, teremtő szemekkel. Szakáll az állán. De lehet, hogy csak könnyű sál.

A szög kétszer eltörött, harmadszorra sikerült beverni az előregyártott négy lyukon.

Megnézte lámpafényben. Így szelídebb. Nappal harcra kész, keserű.

Mások saját fényképükkel aggatják tele a dolgozósarkot. Ízléstelen.

„Ez is fénykép – gondolta –, talán remélhetem, nagyképűség nélkül, hogy hasonlít.”

Ritka este ígérkezett. Azon ritka esték egyike, amikor nem ül a könyvek között, és nem írja át ötvenhatszor a mondatait. Ma leadta a tavaszi tervet, egészen keveset módosítottak, kihúzták az öregeknek szóló Fájdalmas-e a halál? című fejezetet.

– Majd megtudják úgyis – mondta a szerkesztő –, minek őket ijesztgetni? Éppen mi?

Tulajdonképpen minden téma kidolgozva. Amíg más fetrengett vagy kanasztázott a hosszú téli estéken, ő itt görnyedt az íróasztalánál, minden áldott este. Még karácsonykor is. Így viselte el valahogy a szomszéd gyertyáinak táncoló árnyékát az üres jobb sarokban.

Különben is: ez már átmenet – télből a tavaszba. Egyetlen este, semmit sem csinálni, csak megbámulni a szobában a tárgyakat, külön-külön.

Finoman pörkölődött a narancsillat.

Leheveredett, úgy, hogy a faragott arcot fekve is láthassa. Ingét kihúzta nadrágjából, kezét becézve billegtette derekán, a vékony hasszalonnán, borzongott hozzá, apró libabőrrel.

Talán el is szundított, vagy csak kikapcsolt az agya, függönyt látott, szőnyeget, falmintát önmagában, a hozzá tapadó vélemény nélkül.

Aztán felrezzent, már észrevette a képen a festő nevét és a kopást az ajtózománcon. Kihúzta bal fele alól az esti lapot, felkattantotta a kovácsoltvas „petróleumlámpát”.

Most olvasni fogunk – mondta a faragott arcnak. – Azután vacsorázunk. A házinéni túrógombócát. Sok cukorral.

A külpolitikát átlapozta. Az csak zavar. Ha az ember beugrana, készülhetne naponta a háborúra. Ugrál a háború, egyik csücsökből a másik csücsökbe, mint a bacilus. De nem lesz. Nem lesz, mert teljesen értelmetlen és a józan ésszel ellenkezik.

Napló, helyi hírek, tévékritika. De nem említették a nevét, kivételesen.

Van, aki az apróhirdetést keresi. A férjét, feleségét. Vagy víkendházat, helyette.

Csak az orrukig látnak.

Rendőri hirdetmény: Ki ismeri?

Bandzsa, barátságtalan öregasszony. Jé. Lelikné.

Majdnem vicces volt, két hónap után, az újsághasábon.

„… aggkori érelmeszesedésben szenved, címét, adatait – feltehető neve kivételével – nem tudja. Rokonai jelentkezzenek a 432-401 számon, hivatalos időben.”

„Meglepő – gondolta Szappanos, elment a kedve a fekvéstől –, azóta képtelenek kinyomozni. Pedig nem a földből bújt elő, mint a gomba. Valahol csak lakott – valahonnan csak kilökték. Vagy elszökött, zavaros és bátor pillanatában.”

Kivitte az újságot, leterítette az előszobában, hogy a házinéni arra lépjen.

Túl soká lesz tizenegy. Aludni nem tud még. Lelikné. Amikor itt ücsörgött az a két ürge. Azok is röhögtek a markukba, az ő tanácsain. Fütyülnek az emelkedett szólamokra, a saját hazájában senki sem próféta. A tévében más, ismeretlennek nagyobb a respektje.

De hogy Lelikné még mindig…

Miért ne beszéljen erről valakivel? Hiába, aki a rendszeres munkát megszokta, egyetlen este sem bírja tétlenül.

Jó volna hallani, egyszerű ember szájából, a múltkori adás, a filmbevágással, hogy hatott… és nem túlzás-e a könnyező pálma a háta mögött?

És az is olyan kedves, megkérdezni: öregem, hogy ityeg a fityeg? A család? Növekszik, gyarapszik?

…mert az is lehet, hogy megsértődtek a nyers őszinteségen, és most széltében-hosszában terjesztik, hogy a Szappanos Albi…

Leila nem adta meg a számát, a volt férje szörnyen féltékeny, mondta, minek a balhé. Két hónap alatt, különben is, ez a típus, ki tudja, hova jutott, egy maszek fuvarozza már a kocsiján…

Kulcsár Gedeon. A szomszédé a telefon, de a legkészségesebben, aranyos emberek, mondta Gedeon. Humora volt a Kecskének valamikor, nevetni fog, hogy a Lelikné még mindig… bár nem nevetséges.

Ülve telefonált, a teve alakú bőrzsámolyon.

– Jó – mondta a szomszéd kurtán. Szappanos azt hitte, meg sem értette, nem is hívja, már éppen le akarta tenni, amikor Kulcsár a kagylóba lihegett:

– Tessék kérem… itt Kulcsár Gedeon, személyesen… – Nagyon örült Szappanosnak. Valósággal elcsuklott a hangja.

– Szegény öreglány – mondta Leliknére. – Látod, látod, elvehetted volna feleségül, hihi…

– No csak azért, mert érdekes… éppen akkor, amikor ti fölkerestetek, azon a kellemes estén… bár engem berúgattatok. A saját italommal! Kecske, amit mondtam, nem rosszindulatból, öregem, csak hát amit az ember próbál mindig… hát kicsúszott a számon, anélkül hogy konkrétan titeket, csak úgy általában…

Ez jó. Nagyvonalú. Ezzel aztán be is lehet fejezni. Már régebben kellett volna, ne legyen félreértés.

– De barátom – mondta Kulcsár, olyan hangosan, hogy Szappanos távolabb vitte a fülét –, még meg sem köszöntem. Én hiszek abban, hogy vannak sorsdöntő beszélgetések… Persze, bennem már régen csírázott valami… de a te kvázi öntözővized…

– Mi? – kérdezte Szappanos, idegesen mocorgott a bőrtevén. – Mi a csuda?

– Egészen más dolgok alakultak körülöttem. Egészen mások. Azt mondanád, le a kalappal. Nem is lehet csak úgy, egyik napról a másikra. Persze, ez a csíra bennem… de hát a szellemi támogatás részedről jelentős. Nem engedem ám magam az olcsó izékkel elúsztatni… nem, kérlek. Ebben könyörtelen vagyok. Lenyomom a nyolc óra melót, aztán haza. Nem volt könnyű, de megértették: bezárkózom az egyik helyiségbe, érted, és rendezgetem…

– Mit…?!

– Telefonon hosszadalmas… Kérlek, alapítottam egy címkegyűjteményt. Levelezek a világ minden tájával. Máris van egy kanadai példányom.

– És a kedves családod? – szakította félbe Szappanos, rémülten.

– Mit mondjak, szo-szo… Az ilyesmi áldozattal jár, nem lehet folyton csapdlecsacsit játszani. Vágják a bánatos képeket. De ha valaki, hát te megérted. Bámulni fogsz, ha majd beletekintesz, néhány év múlva. Amellett tőke! Na? Erre nem gondoltál, mi, a legmerészebb álmaidban sem, valld be… Persze nélküled még mindig ott tartanék…

– Hol? Hol ott? – kérdezte Szappanos szomorúan.

– Tudod te. Ne szerénykedj. Majd megnézlek áprilisban. Ez a sok minden elvitte az időmet… Különben is, te csak ne strapáld magad, elmondod, mit, hogy, aki aztán buta paraszt és nem fogja fel, hiába. Annak a nőnek is megmondtad, én emlékszem, épp csak szalonspicces voltam, megmondtad, ébredjen fel, hölgyem, hiszen még engem is undorított az a belvárosi dumája… képzeld, odanyomta a telefonszámát, a kapualjban, nekem.

– Kicsoda? – Szappanos tusakodott. Ha lenyomná, úgy tűnne, megszakadt a vonal.

– Az a töröknevű spiné… az általánosból. Kovács Leila…

– Megmondanád a számát? Légy szíves…

– Szerencse, hogy itt az én mindent tudó noteszkám… Te kujon! Hiába, ezek a hosszú téli esték…

– Igen – mondta Szappanos –, ne haragudj, csengetnek. – Fél kézzel felfirkantotta a számot a spirálfüzet tetejére.

– Talán megint a Lelikné – kuncogott Gedeon. – El ne szalaszd. Hát szevasz. És kösz.

– Én is – mondta Szappanos.

Nem akart gondolkozni, mohón tárcsázta Leila számát. Most majd kiderül. Leila nem emlékszik semmire. Csevegni, locsogni fog, mint azelőtt, ostobán, feltöltve napi kis ópiumadagjaival. Csak szegény Gedeon… Az ilyen Leilákról minden lepereg.

Vagy talán megszólal, mély, kellemes alt hangon, és a hangjában él majd az ébredés szigorú, de tiszta józansága…

– Tódor János – mondta a kagyló túlsó végén valaki színtelenül.

– Pardon… kivel beszélek? – kérdezte Szappanos elbátortalanodva.

– Tódor János – ismételte a férfi, ugyanolyan színtelenül.

– Elnézést a zavarásért… doktor Szappanos Albert… A kis Leilával szeretnék…

Miért kellett ez a „kis”? Ez a volt férj, vagy az új házibarát, szépet gondolhat.

– Kovács Leilával?

– Igen. Kovács Leila. Kovács.

– Kérem – mondta a férfi –, ön ugyebár azzal a Szappanossal azonos?

Szappanos hallgatott.

– …mert az más – folytatta Tódor János –, akárkinek nem adok felvilágosítást. Hát kérem, Kovács Leilát a pesthidegkúti ideg- és elmeklinikán kezelik, megközelíthető az ötvenkilences busszal, a Gyémántháztól… Látogatás vasárnap.

– Mikor történt? – kérdezte Szappanos.

– Három hete – felelte a férfi. – Esetleg négy.

– …és előreláthatóan, meddig?

– Uram, ki tudja azt? Üldözési mániája van, folyton sír, alig eszik, az a mániája, hogy valaki mérgezi… még ott a legjobb neki. Mi mindent elkövettünk, amit a humanizmus törvényei előírnak, talán még többet is, évek óta, amit szenvedtünk vele, Jancsikám, hozd ide a cigarettámat, aztán menj szépen lefeküdni a másik szobába, a szobácskádba…

– …és miért?

– Miért, miért? Így telefonon nem szívesen, nekünk sem könnyű, erről beszélni… egyszer csak elkezdődött. Mintha bogarat ültettek volna a fejébe. Kérem, alig mertük egyedül hagyni, ki akart sétálni az ablakon, meg ilyesmi… Hogy ő be van kerítve. Hogy ő nem kell senkinek, hessegette a sarkából a nem létező száraz faleveleket… Évikém, hallottam… rögtön. Egyszer meglátogattuk, kérem, hármasban, nem is válaszol, szörnyű látvány a fejlődésben levő gyermekléleknek… Most persze, egy lovag sincs körülötte. De ha ön meglátogatná, ki tudja, én őszintén kívánom neki, azok után is, csupa csont és bőr… Évikém, megyek már. Folyik a fürdővizem, éppen…

Szappanos megszakította a vonalat.

Lóbálta a kagylót a kezében.

– Oppá – motyogta, majdnem énekelve –, oppá.

Megbántva, rémülten nézett a szakállas faarcra.

Csak ült a bőrteve két púpja között.

 

Betonalap

Ugyanazon a nyárfasoron állt a négy ház. Melley úré a legrégibb: Melley úr negyvenháromban menekült ide, a bombák elől, vagy ahogy ő mondta: elűzte a bomba meg a satöbbi. Mariann-nak még a papája szerezte a telket, ötvenhat után, potom áron, mint „elhagyott javakat”. Most húzták fel – hogy férjhez ment – a vityillót. Jolánka néni és Béla bácsi erre kuporgattak egész életükben: nyugdíjazáskor járták ki az OTP-nél az utolsó üres parcellát. Hat év alatt építették a csapott tetejű kőházikót. Egyedül az íróféle vette készen, készpénzért, tavaly, a komplett nyaralót. Ráadásul unottan, lelkesedés nélkül, fapofával.

Kocsijuk nem volt, „nem is kéne”, mondogatták zajosan, s lefoglalták a második kupét. Keveset tudtak egymásról, s amit tudtak, annak is megvolt a maga külön, sajátos értékrendje: a kerttel, a házzal kapcsolatos szorgalmi tevékenység, mint egyetlen mérce.

Piszkos, hosszú tél után találkoztak megint a vonatban, amolyan hirtelen napos márciusi vasárnapon.

Béla bácsi fehér vödröt cipelt, a vödör hasán élénkkék és élénkpiros zománcvirágok.

– Még decemberben vettem – mondta. Megforgatta a vödröt a térde között. – A mosdófülkébe…

– A csap mégiscsak egyszerűbb – mondta az író közömbösen.

– Na ja – dünnyögte Béla bácsi, s segélykérőn Jolánka nénire nézett.

– Jövőre az alsó részen is bevezetik – Jolánka néni elrendezte a csomagtartóban a rózsatöveket. – Minél később, annál korszerűbb… Különben is, mi szeretjük a kutat. Nyomós kút, tiszta, amellett díszíti a kertet.

– Kovácsoltvas fogantyúval – folytatta Béla bácsi.

– Csak a hó… – suttogta Jolánka néni. – Az a rengeteg hó… Ilyenkor tavasszal mindig úgy dobog a szívem, istenem, kimegyek, és istenem, mire? Megjegyzem, az a pala, a maga házán, eléggé foghíjas… A sátortető sem biztonságos, hiába látszik annak…

– A villanydrót is tönkremehet. Így tavaszra. Hajaj – sóhajtotta Béla bácsi. Megint pöndörített egyet a vödrön. – A mosdófülkébe… amit leválasztottam, saját kezűleg…

– Szép – bólintott az író.

Jolánka néni megakadt. Melley úr a sarokban pipázott, és idegen nyelvű műszaki lapot olvasott. Melley úr talán mérnök, de lehet, hogy csak mérnök volt. A kora is bizonytalan, a bácsi nem illik a nevéhez. Ámbár nő sosincs vele, beszélni sem szeret, de mindent tud, ami egy kertbarátnak hasznos. Úgy kell belőle kihúzni harapófogóval, mi újság, mit vett, mivel gyarapodott, mit tervez, mire gondol. Melley úr csak bámul, mosolyog, és nincs jókedv a mosolyában.

– Megfizethetetlen – mondta Jolánka néni az írónak –, amit ez a csend magának jelent majd. Az ön szakmájában. Itt aztán el lehet mélyülni. Csak alulról be ne ázzon.

– Miért? – kérdezte az író, elevenebben. – Be szokott ázni?

– A szigeteléstől függ… Legalább dupla?

Az írónak elnyílt a szája.

– Meg sem nézte… – mondta Béla bácsi jelentőségteljesen –, csak úgy kidobta azt a temérdek pénzt…

– Egy szép napon a fejére szakad…

– Pók volt? – kérdezte Béla bácsi. – A sarokban? Pók?

– Pók? Nem. Pókot nem láttam – mondta az író megkönnyebbülten.

– Na. Ez a baj éppen. Ahol megél a pók, ott száraz. Ahol nincs pók: jön a víz. Szivárog. Ősszel. Vagy tavasszal. Különösen ott maguknál, a felső végen…

Az író lehajtotta nyakán a garbót. Százötvenezer. A maradék, hat könyv után. Amit Puszika elől meg lehetett menteni.

Puszika az író felesége, és iszik, de ezt senki sem hiszi el, mert Puszikán nem látszik, Puszika nagyon bírja.

– A szigetelés – motyogta gyámoltalanul – elkerülte a figyelmemet… Szivárog? Jön föl? Összedől?

– Na, nem rögtön – nyugtatta Béla bácsi. – Adhat neki nyugodtan öt-hat évet…

Melley úr az íróra emelte egykedvű mosolyát.

– Folt van, körben?

Az író a homlokát ráncolta.

– Nincs! – kiáltotta diadalmasan. – Tojáshéjszínű… egyenletesen…

– Akkor víz sincs – mondta Melley úr –, nincs ok a félelemre.

– A víz felülről is jöhet – mondta gyorsan Béla bácsi –, ha a csatornát elhanyagolják.

– Át kell kenni évente míniummal… A komoly házakat ápolni kell, kérem. Törődés, gond !

Az írót különben Hertelendinek hívták. De nem szeretett bemutatkozni, rühellte a téveteg pillantásokat, amikor meghallják a nevét, és azt mondják: aha.

– Nincs nekem időm ilyesmire…

– Majd a kedves nagyságos asszony. Apropó… talán gyengélkedik?

Nem – gondolta Hertelendi –, Puszika egészséges. De muszáj neki legalább délelőtt aludni. Puszika színésznő volt. Nem bírja az üres estéket.

– Szóval, ma kezdődnek a munkálatok… Mit ültet, mit ültet?

– Egy kis nyírfát. Aztán bokrokat. A kerítéshez. Alkalomadtán…

– Azt nyírni kell ám. A bokrot.

– Akkor talán füvet…

– A füvet is nyírni kell. Nem, ezt nem lehet pénzzel megváltani…

– Nekünk törpefenyőnk lesz. Mint a kis Mariann-nak. De hol van a kis Mariann? – Béla bácsi rosszallóan csóválta a fejét. – Pedig, ha le nem lakkozzák a faházat, elrohad az is…

– Vagy a szú megeszi.

– Katus szomszéd bezzeg! – sóhajtott Béla bácsi. – Őt nem lehet megelőzni. Ő mindig mindenben az első. Ismeri Katus szomszédot? Katus szomszéd fogalom!

Az író emlékezett rá. Négerbarna férfi ez a Katus, egykori magyarnóta-énekes, háromszögletű fecskenadrágban.

– Katus minden szabad percét lent tölti. Azt a kertet… azt a házat… Mindent maga csinál, a tulajdon két kezével. Tíz éve csinálja. A Katus.

– De most már kész. Isten látja lelkem – mondta Béla bácsi, és aggodalmasan nyálazott egy fekete pontocskát a vödör oldalán –, tőle nem irigylem. Se éjjele, se nappala… már csak a sóder hiányzik. Az útra, sóder.

– Az aztán az alap. A Katusé. Amire ő rakta. Beton.

Az író udvariasan, egy kissé utálkozva bólogatott. Ő azért vette a nyaralót, hogy egy vasa se maradjon. Akkor talán újra megy a munka. És nem kell Puszika könyörgéseit hallgatni. Puszika folyton könyörög, de könyörgésének tárgya nem tartozik az emberek hatáskörébe.

„Tedd, hogy ne öregedjek…”

„Magyarázd meg, minek élek én…”

„Add, hogy boldog legyek…”

Puszikától nem lehet elválni. Puszika magatehetetlen nő, és erre Hertelendit éppen elégszer figyelmeztették.

No mindegy – gondolta Hertelendi, s hallgatta a szapora fecsegést. – Beszéljetek csak. Nyersanyagok.

A suszter nézi így a bőrt, mielőtt belevágja a hegyes szerszámot.

– A Mariann… itt fut a Mariann – sikította Jolánka néni. – Még majd elkapja a kerék!

Mariann felkapaszkodott, nagy hátizsákkal, lepuffant a szabad ülésre, nevetett.

– Dafke jöttem, az utolsó percben – mondta, s a vonat máris elindult. – Micu Vadason játszik megint…

– Kézilabda – magyarázta Jolánka néni Hertelendinek. – Nem képes abbahagyni a kis férjecske…

– Még mindig nem olvastam magától semmit – nevetett Mariann. Megtévesztően okos arca volt. – Az ember vagy olvas, vagy él… Nem haragszik?

A vonat fügyült, kiszaladt a fénybe.

– Negyven perc oda; semmi…

– Dughagyma, dália…

– Borvörös dália…

– Katus szomszédé. Mint a tányér, akkora!

– Hát bizony. A Katus szomszédot nem lehet megelőzni.

– Jé – mondta Mariann, s egy kicsit várt. – Jé. Hát nem tetszenek tudni?

Megvárta, amíg Melley úr is ránéz.

– Hiszen a Katus meghalt.

A vödör megcsikordult Béla bácsi térde között.

– Igazán nem tetszenek tudni?

Mariann fölállt, kigombolta a kabátját.

– A dióért mentünk, novemberben. Amikor Micunak nem volt meccse. Katus szomszéd éppen szórta a sódert. – Mutatta, hogyan. – Egy szál ingben… Kértünk egy zsákot, a diónak. Azt mondta, jó. Letette a lapátot, fölment a verandára. Rákönyökölt a korlátra, mi csak néztük, mit akar… Rákönyökölt, sóhajtott, azt hittük, a zsákot sajnálja, aztán átbukott, át a korláton, mintha víz volna alatta… Azt a futkosást, összevissza, le is késtük az öt tízest. Szívinfarktus. Igazán nem tetszettek tudni? – Mariann szemléltető félkört írt le a fatámla fölött. – Átbukott… így… egy pillanat alatt…

A vonat becsúszott az alagúlba. S amikor a túlsó végén előbukkant, már fölszállt a pára az ablakra, egyenletesen bevonta az üveget.

– Infarktus – mondta csöndesen Melley úr. – Infarktus. Így a helyes.

– Végeredményben szép halál. Csak hát ez az ötvenhárom év… – Mariann elővett egy pogácsát, beleharapott, de a falatot nem nyelte le, tartogatta a szájában.

Jolánka néni és Béla bácsi két számot mondtak magukban, s kivonták belőle az, ötvenhármat.

Nedves csík indult Jolánka néni arcpihéin. Béla bácsi rákiáltott:

– Mit te?!… Én… Tudod jól. Én…

Mind – gondolta Hertelendi. – Mind, előbb-utóbb.

Most haragudott rájuk. Hogy ezeknek még új. Hogy megúszták, eddig. De ő már gyerekkora óta tudja. Magában érleli, gyerekkora óta.

– Na kérem – mondta szárazon –, hát ennyit ér ez a mi nagy buzgalmunk. Az a vödör, ott a lábánál, szilárdabb…

– Az állam már le is foglalta a házat – Mariann diszkréten nyelte a pogácsát –, mivelhogy nincs leszármazott.

– Tíz éve… – nyöszörögte Jolánka néni – éjjel, nappal. Már csak a sóder…

– Mindent beleadott. Az a betonalap…

– Fél óra múlva megérkezünk – mondta Melley úr, s nem mosolygott. Egy másik ember, egy elnyomott ikertestvér bukott föl az arcából, a lehervadt mosoly alatt. – Erre tessék gondolni!

– Hát kérdezem: számítanak a friss rózsatövek? És a csap meg a fűnyíró, meg hogy rozsdáll-e a csatorna… amikor aztán ennyi?… – kérdezte az író. Nem tudta abbahagyni. Ez már egy új novella volt, félig. – Hát számít – ismételte makacsul –, hogy honnan szivárog a nedvesség, alulról vagy felülről?… Laza-e a cserép… egyenesek-e a ciprusok?…

Halmozás, halmozás… fele törlendő – hadarta egy írógép az agyában.

– Itt még senki sem olyan öreg, hogy ezen gyötrődjön – mondta Mariann, s mintha sértegetnék, oldalt fordította a fejét.

– Ötvenhárom éves volt, nem? Doktorok, akadémikusok, költők… harminckettő, negyvenkettő, negyvenhét… csak az újsághírekben! És a többiek. A nem mérnökök, nem akadémikusok, nem költők… Akiket számon sem tartanak…

– Csupa egyedi eset – mondta Mariann. Piros volt a füle, mintha a táncpartner váratlan malacságot sugdosna bele. Vazelinos szempillája hisztérikusan verdesett.

– Mind egyedi esetek leszünk – felelte Hertelendi. – A keret lehet kollektív. De maga a halál sohasem az. És szinte mindegy, mikor. Sőt. Az elkerülhetetlent nem jó halogatni. Mielőbb túlesni rajta. Talán ez a helyes. Talán ez a bátor.

A vödör lánca koppant. Béla bácsi fölkelt.

– Hová mész? – kérdezte Jolánka néni, és utánakapott, riadtan.

– Csak a levegőre – mondta Melley úr, s kikísérte Béla bácsit.

– Asztmája van – suttogta Jolánka néni –, de az asztma gyógyítható.

– Szőnyeget vettem – folytatta az író. Bízott még most is Mariann okos arcában. – Arra kértem az eladót, hogy ami tartós, olyat ajánljon… Ezek elsőrendű szőnyegek, mondta az eladó, mindegyik túléli önt, uram… Objektív, szomorú eladó volt. De a szőnyeg szép. Naponta végigtaposok rajta, mégsem akar kopni…

– Rémes – Mariann csuklott, a pogácsa a torkán akadt. Jolánka néni a hátát ütögette. – Rémes – mondta Mariann, a csuklástól könnyes szemmel. – Miért nem irányítja a gondolatait? Megtanulhatta volna már… Aki nem tudja az agyából a rosszat kicsukni, az elveszett…

– Az asztma az emberi kor legvégső határáig elhúzható – mondta Jolánka néni, hadarva –, én meg részt veszek minden kontrollvizsgálaton… Minket meglepetés nem érhet.

– Természetes ösztön – Mariann kiáltott –, hogy csak a kellemest engedjük szétterjedni. Az én generációmat már nem fogják befűzni ezzel az önkínzó dumával…

– Hát így is lehet – Hertelendi is kiáltott, Béla bácsi összerezzent a peronon, Melley úr suttogott neki valamit. – Hordozni magunkban a hülyére kábított bizonyosságokat… s közben gyűjtögetni, locsogni, fecsegni, mártogatni féltett testünket a tóban…

– Olvastam egy nőről – mondta Jolánka néni –, száznyolc évet élt, teljes szellemi frissességben… és Turkesztánban van egy százötvennégy éves bácsi…

– Turkesztánban – mondta az író. Elcsüggedt, érezte nyelve alatt a keserűt; még nem reggelizett. – Hát akkor hurrá. Akkor érdemes.

A vonat megállt valahol, verték a kerekeket egy nagy kalapáccsal, hamis harangszó töltötte meg a kocsit. Jolánka néni – mintha vak volna – szaporán tapogatta nyakán az aranyfigurát.

– De hát mégis – mondta Hertelendi, pedig már nem akart szólni –, ha már így kiszabták… mégiscsak tudomásul kéne venni, felmérni tiszta öntudattal…

– Mit? – kérdezte Melley úr. Fogta Béla bácsi könyökét, s az újra megvonagló vonatban odaigazította az öreget a helyére. – Mit, fiatalember? – kérdezte még egyszer, érdesen.

Mit is?

A novella félbeszakadt. Hertelendi megzavarodott. Csömört érzett, mint amikor lefekszik Puszikával, és megcsapja a pálinka szaga.

A fémkeretes képbe akadt a szeme. A repró ott lógott Jolánka néni fejénél; Csontváry: Társaság a hídon; lilarózsaszín füsttársaság, nyújtott fehér lovakkal, nem folyó folyó, nem fújó szél, csak lenyomat, egy másik valóság a valóság mögött.

Hertelendi elővette a sonkás kenyeret. Megadóan beleharapott.

Melley úr megpaskolta Béla bácsi keze fejét.

– Ma különösen jó színben van, asszonyom – mondta Jolánka néninek –, kékben kéne járnia mindig…

Vizsgálgatta a vödröt.

– Szerencsés vétel.

– Vödör… – mondta Béla bácsi sípolva.

– Hát a jácinthagymát kihozta-e? – Melley úr Mariann rángatózó arcába nézett. – Majd meglátja, hamarosan kihajt…

Hallgattak.

Melley úr az ablakhoz lépett, gondosan letörölte a párát a kesztyűjével.

Szürkés-sárgás gyöngyházszínű mezők mellett futottak, kövér, fekete madarak ültek a hófogókon. A töltésnél, az úton, piros kiskabátban egy asszony biciklizett, a piros felriasztotta a kövér, fekete madarakat.

– Ilyenre fessék a kerítést – mondta Melley úr, s a tovatűnő piros foltra mutatott –, én azt ajánlom.

– Nem tudom – mondta Jolánka néni bizonytalanul –, illik-e…

Melley úr bekukucskált a csomagtartóba. Bontogatta a barna papirost, böngészte rajta a cédulát.

– A legszebb fajta! – mondta elismerőleg. – Senkinek nem lesz szebb rózsája… ez a magas tövű hálás, nyaranta dús virágot ad.

– Én választottam – mondta Béla bácsi büszkén. Kifújta az orrát, s a lába közé vette a vödröt megint.

– Ez a tó mindenkinek áldás – fordult Melley úr Mariannhoz. – Pancsolhat naphosszat a kicsi…

– A meleg homok… – mondta Mariann. – Milyen egészséges abban játszani!

A vonat fütyült.

– És milyen közel van! – Melley úr segített, szedegették a kosarakat. – Szinte észre sem vesszük, és már ideérünk… Csevegés közben.

Béla bácsi takargatta a vödröt. Jolánka néni a kék sapkát kacérabbra húzta. Mariann föltette a kerek napszemüveget.

Hertelendi még evett a sonkából. Hogy elmúljon a nyelve alól az a keserű.

Melley úr neki is segített, figyelmeztette, ne keresztbe vigye ki az ajtón a nyírfacsemetét. Elmagyarázta szakszerűen, mi a teendő egy ilyen fiatal fával.

– …és még valamit – mondta már a lépcsőn, az írónak –, mindig csak akkora lyukat vájjon, amit azután be is tud tömni.

 

Miről beszéltünk?

Mindkettőjüknek szakálla volt. A professzoré fehér, az álla alatt elkeskenyedő, a fiatalemberé barna, s még a fülét is körülnőtte.

A fiatalember az imént jelest kapott; mindent tudott, a mondatokat eredetien fűzte össze, a hosszú, tapogatózó kérdésekre könnyedén adta tömör feleleteit.

Mindketten hátradőltek székükben, szemlélték egymáson a rendetlenséget. A professzor a sprőd vászonnadrágot, a magas talpú vászoncipőt, a laza inget a bársonyzekével. A fiatalember pedig enyhe megvetéssel tekintett a sötétszürke zakó hegyes, bekunkorodott gallérjára, a puplinselyem kézelőre, amelyet sárga vasalónyom szelt keresztbe.

Így beeresztik – gondolta a professzor.

Így ül itt – gondolta a fiatalember.

Ez csupán ténymegállapítás volt mindkettőjük részéről, indulat, harag nélkül. Mert végeredményben tudták, hogy ez még szerencsés párosítás. Jaáró tanár úr 1923 óta az, ami, Wendel Karcsi pedig a legmagasabb pontszámmal került be, önerejéből, egy anyagbeszerző atyával.

Nem unalmas az ilyen fiút vizsgáztatni. Sokkal kevésbé unalmas, mint a választott hajú, sima arcú, illeszkedő jegyzetmagolókat.

Érdekesebb Jaárónál vizsgázni. Kevésbé megalázó, mint egy-egy pöffeszkedő tanársegéd, aki összeköti a vizsgát némi kioktatással.

Tárgyilagosan akartak búcsúzni, méltóságteljes különállóságukat őrizve.

Jaáró kezét a szájához emelte, halkan köhintett.

– Végeztünk, kérem. Szíveskedjék a következőt…

– Már senki sem vár önre – mondta a fiú. – Félnek öntől…

– Miért félnek? – kérdezte a professzor. Ez a hír, bár köztudomású volt, mindig szomorította, s ugyanakkor büszkeséggel töltötte el.

– Mert ostobák – mondta Wendel Karcsi, s maradt a széken. Hatkor találkozik Lótuszvirággal, a pénz Lótuszvirágnál, odakünn mínusz kettő. – Azt gondolják, ön olyan sokat tud, hogy úgyis kinyírja őket.

– És maga? – A professzornak sem volt ma hova mennie. Takarítási nap a kedd, valahogy így nevezik, kávéház nincs, valamikor volt, asszony sincs, gyerek sincs, mindenkit túlélt, esténként régi leveleket, fényképeket selejtez, hogy ne turkáljon benne az utókor, ezüst szakállát kicsomózza, megfésüli, reggel, ha rátalálnak, úgy feküdjön, ahogy illik.

– Nyilvánvaló, hogy ön olyan magasról tekint le ránk, amely magasságból fárasztó a nyakak kicsavarása.

– Inkább értelmetlen – mondja Jaáró. – Mostanság a maximumot a minimumtól gyenge kilengés választja el, oly primitív, csupán mennyiségi mutatóval, hogy a szigorú ítélet egyszerűen értelmetlen.

– Hát csak ennyit ér ez a jeles az indexben? – Wendel Karcsi belekavart dús szakálla tövébe, szerette volna az öreget egy kissé megpiszkálni, játszani vele, mint Lótuszvirággal, aki azért lótuszvirág, mert a feje szép, de mocsár van szépsége alján, játszani, szórakozni, nem rossz szándékból, csak gyakorlatképpen.

– Magánál valamivel többet – mondta Jaáró, megvárta, amíg a fiú becsúsztatja az indexet elálló külső zsebébe. – Ha akar, mehet. Ha akar, még marad.

Néhány kép a múltból. Izzadt emberkék, ahogy a bokájukat összecsapják, „igenis, kérem”, „micsoda megtiszteltetés…”

– Miről beszéljünk? Nem zavarom a tudományos munkájában? – kérdezte a fiatalember.

– Ne gúnyolódjon – mondta Jaáró. – Már nagyon régen nincs tudományos munkám. Abban a stádiumban vagyok, amikor arra ügyelek, hogy amit eddig felismertem, legalább azt el ne felejtsem.

– Ön már lehet szerény!

– Maga okos. Páratlan logikával dolgozik. Ezt honoráltam a jelessel.

– Professzor úr enyhe megvetéssel ejti ki ezt a szót: logika…

– A következetesen logikus gondolkodás pesszimistává deformálja az embert. S ezért minden idegszálunkkal reméljük, létezik valami más is, a logikán túl… ha úgy tetszik, fölött.

– Ezt hol olvastam?

– Vagyunk egypáran – mondta a professzor –, akik olvastuk.

Wendel megint elbizonytalanodott. Mintha linkelne az öreg.

– Csak a világos, félre nem érthető gondolatban hiszek – mondta –, az észben, amely maga alá rendezi az ösztönöket.

Jaáró finom, slingelt szélű zsebkendőt húzott elő a mellényzsebéből. Lánc is lógott mellette, a gomblyukba rögzítve. Wendel figyelte, úgy érezte, homokot kapar el óvatos ujjakkal egy váratlanul feltárulkozó ókori lelet fölül.

Jaáró kifújta az orrát. Az orra mulatságosan puha volt, jobbra, majd balra lapult az energikus mozdulattól. A zsebkendőt ismét négyrét hajtotta, visszahelyezte a mellényzsebébe.

– Én még most is ugyanazt az asszonyt szeretem – mondta, egy kissé fulladozva. – Pedig már nem is él.

– Borzasztó – mondta a fiú őszintén.

– Logika – a professzor sóhajtott. – Logikus-e ez?

– A szerelem meghalt. Csak szövetségek vannak, professzor úr!

– Szövetségek? Mire?

– Az élet elviselésére. De egymás kisajátításának igénye nélkül.

– Barátom, a szerelem gyönyörűsége a birtokbavétel. Akit szeretünk, annak homlokára megkülönböztető jegyet ütünk…

– Szabadon hagyjuk. Élni, keresni, tapasztalni.

– S akkor mi marad? Lényegnek, egyedülvalónak?

– Ami több – mondta a fiatalember. Kifújta az orrát ő is, marokra fogott kockás zsebkendőbe, duzzasztotta ez a gombóc zsebkendő a bársonyzeke zsebét.

– De mi az? – kérdezte a professzor. – Határozza meg! Logikusan! Azt a többet…

Wendel dühösen megrázta nagy, barna lobonchaját:

– Na, ugye – Jaáró hátradőlt, a szeme kékesen megvillant. – A logika csődje…

– Ön beszél így… akinek egész életműve a logikai rendszerekkel kapcsolatos vizsgálódás…

– Éppen ezért. A legtökélelesebb, legkörültekintőbb rendszer is arra szolgál, hogy éles fénybe helyezze a rendszerből kilógó, abba be nem fogható jelenségeket.

Wendel Karcsi kívánta már a rumot meg a pipafüstöt.

– Tulajdonképpen miről beszélünk?

– Rá szeretne gyújtani, ugye? – kérdezte hirtelen a professzor. – Mi köze a füstnek a logikához? Csak azért kérdem, mert az idősebb fiam tüdőrákban pusztult el…

– Részvétem – makogta Wendel, nem illett hozzá ez a buta fordulat.

– Már nem fáj – mondta a professzor. – Szeretném, ha fájna. De régen volt. A kisebbik sem fáj, azt agyonlőtték. Az asszony. Az még igen… Mire gondol esténként, mielőtt elalszik?

– Éjjel – mondta Wendel, halkan –, éjjel alszom el. És a másnapra gondolok.

A professzor bólogatott.

– Én pedig az elmúlt napra. És csodálkozom, hogy még mindig nincs vége…

Miért fecseg nekem ezekről? – gondolta a fiú. – Talán csak be akar ugratni, aztán hatalmi erejével megszégyenít…

Bizonyára nem is figyel. Szenilis, de szívós öregúrnak tart, aki ragaszkodik a helyéhez – Jaáró behunyta a szemét; a szája kinyílt, néhány másodpercig maradt ebben a dermedt, halotti pózban.

– Például tudatunk eszmélésétől tudjuk, hogy elkerülhetetlen exitus vár ránk a meghatározhatatlan időben – folytatta –, mégis végigcsináljuk, egyensúlyozunk a vékony szálon, dühős energiával. Logika?

– A fennmaradás a faj törvénye – mondta Wendel.

– De minek? – kérdezte a professzor, és éles, kék szeme fényét a fiúra vetette.

– Minek? – Wendel nyugtalanul hajladozott a kényelmetlen széken. – Minek? Minek? Hogy fejlődjön az élet… létrehozza egyre bonyolultabb formáit… a lélegző anyag…

– Igen, igen – mosolygott a professzor. – De minek?

– A makacs kérdezés egy bizonyos fokon túl óhatatlanul naivitásba fordul – mondta Wendel fölényesen.

– Hogyne, hogyne. Az alapkérdések a legnaivabbak. És megválaszolhatatlanok egyúttal.

– Mennem kell. Kérem bocsánatát – a fiatalember felállt. Lótuszvirág már egy negyedórája átkozódik. Úgy tud átkozódni, mint egy kocsis. Elissza végül a húszast, egyedül.

– Természetesen – mondta Jaáró –, látja, ez most logikus.

– Mit óhajt tőlem? – visszatottyant a székre. – Haragszik rám, professzor úr?

– Csak érteni szeretném. Hogy mi történt körülöttem…

– Hát történt egy s más. Kis háború, tömegirtás, új rend a társadalomban…

– Barátom – Jaáró szomorúan nézett a fiúra –, maga a jelenséget magyarázza, amikor én a jelenség-előidéző erőket kutatom?

– Kérem – mondta a fiú. Félredobta a köteles tiszteletet. Homályos dumával nem megy előre a világ! – Kérem, mindennek megvan a maga időbeli kifutása. Virágkora, hanyatlása. És ami már kacat, azt nem őrizzük.

– De hát mit akar maga? A hátralevő, reméljük, ötven-valahány évében? Mit akar mást? Erre vagyok kíváncsi…

– Én? – Wendel sétálgatott a szobában, nézte a lassan, akadozva ereszkedő hópelyheket. – Én mindent szét fogok szedni, ízekre, aztán ha megismertem, újra összerakom…

– Össze tudja rakni? Biztos benne?

– Nem engedem, hogy mások határozzák meg, és nevezzék néven, ami az orrom előtt van. Nem engedem, hogy a tiszta ész fényét bepöttyözzék a fertőzött érzelemmel. Miféle erkölcs az, amelyik szűkre vonja a szeretet hatósugarát? Miféle szeretet, amelyből csak vérségi alapon, kötelezően tudunk osztani? Amelyik elkülönít, ahelyett hogy a közösségbe oldana? Mint a maguk „szerelme”!

– Egy… egyvalaki… – dadogta Jaáró, ő is felállt, alacsonyabb volt a fiúnál, odahúzódott az ablakhoz. – A lény, aki már eleitől fogva… aki végigkísér… az úton…

– Úton? Sokféle út van. Nincs olyan társ, aki minden terepet végig tud mellettünk futni. Azt kell választani, azt az utat, amely aránylag a legkevesebb gyötrelmet hozza. Minél zártabb valami, legyen bár ölelés, annál fullasztóbb, annál inkább kizárja az újabb megismerés lehetőségeit…

– Megismerés? Azt mondta, megismerés?

– A logika. A logika fog robbantani. A logika a háborúk ellen lázít.

– Nem biztos – mondta a professzor. – Ezt majd gondolja át jobban. Gondoljon az iszonyú méretű népszaporulatra. A logika, önmagában, támadást szül, a támadás pedig védekezést.

– És még egy igazság – kanyarodott vissza Wendel, egy kissé zavartan. – A biológia igazsága. Csak ahhoz kapcsolódni, akiért a test megmozdul, és csak addig, amíg a test erre parancsot ád. Ebben nincs hazugság. Szabadság és szövetségek, talán, később, a közös érdek, közös hobbi körében…

– Ha a másiknál lassúbb a kihűlési folyamat? Hogyan vált át a maga „szabadsága”, a szabadság terrorba? Kényszerít valakit, hogy magához igazodjon.

– Ez az elmélet – dadogta a fiú – föltételezi az egyformán gondolkodó…, illetve…

– Hát persze – bólogatott a professzor –, ez az illetve. Ez a baj nálam is.

– Ön hamarosan meg fog halni – mondta a fiú hirtelen. – Van-e egy mondata, egyetlen mondat, melyet úgy hagy itt, hogy nem lehet megkérdőjelezni?

– Nincs. Nincs ilyen mondatom. És magának? Lesz? Azt reméli?

– Igen – mondta a fiú –, ne tessék haragudni.

A radiátor megperzselte vászonnadrágját, ahogy hanyagul nekidőlt. Kellemetlen lett a levegő.

– Bár sikerülne. Tudja – Jaáró visszaült karosszékébe, ujjai finoman körültapogatták szakálla megszokott határait –, tudja, mi nagyobb távot láttunk át. De homályosan. Maguk, persze csak a legjobbak, keskenyebb nyomon, végesebb birodalomban tájékozódnak. De élesebben. Adja az ég, hogy élesebben.

– A dolgoknak elejük van és végük.

A professzor érdeklődőn, de hitetlenkedve nézett rá.

– Igen, professzor úr. S ezen belül kell tökéletesíteni. Ameddig lehet. Az emberiség, amely nem önmaga tönkretételén munkálkodik…

– A tüdőrákot is meg akarja szüntetni? És minden halálos kórt?

– Természetesen. Csak a véletlen szerencsétlenség marad. És az öregség.

– Csak… meg a púp… meg a nyúlszáj és farkastorok… meg a gyöngébb elme… meg az elszabott arc…

– Professzor úr. Elenyésző százalék.

– Elenyésző százalék! – Jaáró köhögött, megint fölállt, az indulat komikussá tette. – Fiatalember! Milyen megváltás az, amely, bár egyetlenegyet is, de kizár az általános megváltásból?

– Megszüntetni nem is, de csökkenteni… még mindig nemesebb…

– Nemesebb. De rész. Nem érti?! Egy rész. Es nem az egész.

– Ezt is vállalni kell – kiáltotta Wendel –, bátran vállalni.

– Ne kiáltson – mondta a professzor. – Nem vagyok még süket. Kezdem érteni.

Milyen kár érte – gondolta Wendel –, hogy így megöregedett.

– Hát jó munkát, fiam – Jaáró az órájára pillantott, az lógott, a láncon, a mellényzsebében. – Csak a banánhalak. A banánhalakat el ne felejtse.

A fiú megijedt. De az öreg szeme tiszta volt, bár a csücskénél gyakran nedvezett.

– A banánhalak fölfedezték a barlangot a végtelen tengerben. A barlang teli volt finom falatokkal. A banánhalak be-bejártak, ették a dús lakomát a barlangi sötétben. Egyszer aztán már annyit ettek, hogy nem fértek ki többé a barlang száján. Nem fértek vissza.

– Ezt is olvastam valahol – mondta a fiú. – Mi köze ennek ahhoz, amiről mi beszélünk? És voltaképpen miről is beszéltünk?

A professzor sóhajtott. Nem felelt. Most már ragyog otthon minden. Este elfogyasztja a két almát pirított kenyérrel, lapoz a könyveiben, a szakállát megfésüli, lefekszik.

– Elmehetek, professzor úr? Attól félek, sokáig föltartottam…

– Hogyne, hogyne – mondta Jaáró. – Ez a jó, hogy maga szabad.

A takarítónő már dühösen zörgött a kilinccsel. A havazás megállt, nem is volt ez igazi hó.

– Tudja – tette hozzá hunyorogva –, nagyon egyszerű ez. Én még szeptemberi ember vagyok. Maga pedig már a januáré.

– Talán fordítva – mosolygott a fiú elnézően. Látta, hogy a professzornak remeg a keze, a nyaka is előrebiccen.

– Nem, nem! – Jaáró, mintha túlságosan nehéz találós kérdéssel terhelné, bocsánatkérően a fiú karjára ejtette a kezét. – Tudja, szeptemberben búcsúzik a fény. Távolodunk tőle. De azért még melegít. Ugyanúgy, mint a közeledő. Csak talán fájdalmasabban. Januárban viszont nem süt a nap. Minden sötétebb, minden tárgyszerűbb. A mozdulatok elnehezednek. Mesterségesen kell tüzet gyújtani. Tördelni az ágakat. Rendezni. Eltemetni, ami limlom a nyárról megmaradt.

– Most miről beszélünk megint? – kérdezte a fiatalember, kicsi, gyűrött sapkát nyomott a fejébe, lobogó haja a kicsi sapka alatt szánalmasan gyermekivé tette az arcát, gyermekivé és ártatlanná.

Végképp nem értette a professzort. Minek örül ott az asztal mögött?

– Miféle január?

– Isten vele – a professzor kezet adott. Meglepően erős, langyos tenyere volt.

A fiú az ajtónál fordult vissza. Egy mondat. A logika mondata.

– Kérem – vászoncipője sarkát megakasztotta a küszöb éliben –, a január mégis közelebb van a tavaszhoz.

– Igen – felelte a professzor, de már háttal állt, fölfelé figyelt, amerre a sötét eget sejtette. – Csak a banánhalakat ne felejtse!

 

A reimsi angyal

Ott áll a kapubélésben, szárnya még feszül az utazástól.

– Itt vagyok – szól a mellette álló csonka férfiszobornak. S mosolyog hozzá, kis kacér fintorral, mint aki hosszú bújócska után fölfedi magát.

A férfi sértődött. Homlokán három mély ránc, az angyalra rá sem tekint. Nem is hallja talán. Előrenéz, a földre, dagadt szemhéját leereszti, csupa kétségbeesés.

– Nem bírom tovább – mondja. Pedig szent.

Fölöttük tébolyultan nyúlik a gótika. Elvékonyodó ujjak a távozó értelmet keresik.

Már ősz van, hidegebb a száraz csipkék csontsárgasága. Odahúzódnak a hippik, zörög a konzervdoboz, legurul a lépcsőn, üresen, a paradicsomos hal végigfröcsköli a köveket. Jean-Baptiste előveszi a pipáját, a füst fölszáll az angyal arcába. Louise nevet.

Jean-Baptiste-nak tetszik:

– Kifüstöljük innen – mondja.

Odakeni maszatos ujját az angyal lábához. Mint a vér, ragyog a paradicsom.

– Hol voltunk tegnap? – kérdezi Louise, fekete virágos trikóját bokájáig nyújtja, beletakarózik.

– Nem mindegy? – Jean-Baptiste visszaül melléje, saruját lerúgja, meztelen talpát dörzsöli a kőlépcső élihez.

– És innen hova megyünk?

– Ne kérdezz – feleli a fiú –, aki kérdez, annak hazudnak.

A lány vállat vont, hanyatt fekszik a lépcsőn, fordítva, a feje lóg.

– Ez a mi angyalunk – mondja hirtelen. – Nézd csak a haját.

Valóban. A homlokán meg a fülénél lágyan bekunkorodik.

Jean-Baptiste rojtozza a nadrágja szélét.

– Nekünk nincs angyalunk.

– Én egyszer sírtam – mondja Louise, látszólag logikátlanul.

A fiú kotorászik a foszlott zsákban. Kiveszi a narancsszín, csatos üveget. Iszik. Nyújtja a lánynak, kortyol az is.

Reggel van, Jean-Baptiste odavizel az angyal lábához, a patak lefolyik.

– Mi is megdöglünk – mondja Louise.

– Észre sem vesszük majd. – Jean-Baptiste korbácsba fonja a haját. – Mi nem termelünk fájdalmakat. A semmi örül a semminek. Érted te ezt?

Kocsi, csukott, koromsötét Mercedes húz el a templom előtt, eltűnik balra.

– Ki az okos – kérdezi Louise –, aki vállalja a céltalanságot, vagy aki letagadja és kitalálja a pléhdobozt, négy kerékkel?

– Disznók. – Jean-Baptiste köp. – De te ne kérdezz.

A koromsötét, csukott kocsi jobbról visszakanyarodik, fékez a lépcsőnél. Nyílik a rejtett ajtó, a családfő kilép. Szőke, ápolt szakálla elnyeli a száját. Kisegíti feleségét, a feleség haja is szőke, hosszú, egyenletesen hosszú, minden hajszál milliméternyi pontossággal ér véget a háta közepén. A gyerekek is szőkék, két kislány. Fejükön fehér, hajlott szélű vászonkalap, szalag tartja össze az álluk alatt. Foguk egy kissé előreáll, ettől kíváncsinak látszanak.

– Mégis ez az – mondja Klaus. Elindul fölfelé, az asszony és a gyerekek mögéje sorakoznak, Klaus szakálla elől lobog, mint a pajzs.

Kikerülik Jean-Baptiste-ot és Louise-t, a köpést, a mártást és a vizelettócsát, egyenként kerülik ki, s közben sunyin odalesnek.

– Szomorú. Hej, de szomorú – mondja Hilde, s megigazítja a fehér kalapocskákat.

Jean-Baptiste tövig kinyújtja a nyelvét, Louise is, bégetnek.

– Ezt miért csinálják? – kérdi Hilde.

– Ezzel fejezik ki állati lényüket – mondja Klaus – és megvetésüket minden iránt, ami az emberi szellem nagyságát dicséri. A székesegyház, melynek lépcsőjén haladunk, a tiszta gótika pregnáns esete…

A kisebbik fehér kalapos visszabámészkodik Jean-Baptiste-ra és Louise-ra. Megbotlik az utolsó lépcsőn. Az apja észreveszi, és figyelmeztetően, indulat nélkül belenyomja hüvelykujját a lányka bordái közé.

– Jaj! – sikoltja a gyermek, de csak ennyit, és fegyelmezetten belép a sötétbe.

– Kiirtjuk őket? Ezeket mind? – kérdezi Louise. Szórja a zsákból a ragacsos papírokat.

– Ostoba. Röhögj rajtuk. Látod – Jean-Baptiste fölmutat –, ez is röhög az egészen.

Fél kézzel eléri az angyal térdét, körbetapogatja, aztán fogják a zsákot, húzzák maguk után, és eltűnnek a porban.

Klaus hunyorog a hirtelen fényre, becsukja az útikalauzt.

– Az oldalhajó gazdagsága vetekszik a kereszthajóéval – mondja. – Siessünk, Hilde. Még három hátravan.

– Klaus – az asszony megáll a lépcső alján, a két gyerek mellette, s ő könnyedén rájuk támaszkodik –, kell, hogy legyen itt egy angyal. Valami angyal… – folytatja bizonytalanul a csöndben –, úgy írják a könyvek.

– Konvencionális megállapítás. Hemzsegnek az angyalok. A középkori templom jellegzetessége – mondja Klaus oktatóan.

– De ez egy más angyal… különleges… – mondja Hilde, s kapaszkodik a vékony nyakacskákba.

Klaus ránéz, szigorúan.

– Az angyalok egyformák. Lapos díszítőelem. Nem értelek, Hilde.

Hilde még egyszer megpróbálja, visszalép egyet a lépcsőn, a gyerekek nem követik, megállnak, Klaus lent a kocsinál, ijesztő ez a bomlás, a négyszög megcsuszamlása.

– Megyek, Klaus – mondja. Simított szoknyával ül a kocsiba. – Hova megyünk most, tudod?

– Nem értelek, Hilde – ismétli a férfi. Lyukacsos kesztyűt húz, begyújtja a motort. – Metzből jöttünk, s megyünk Párizson át egyenesen Chartres-ba. Világos?

A kislányok megerősítik álluk alatt a szalagot. Hilde bólint, s ahogy a kocsi előredöccen, ráhull haja az arcára.

– Elkéstem – lihegi Madame Chouchou, s ötöt kopog a kövön botjával. – Pedig ezek adtak volna. Érzem.

Itt szokott állni az oldalkapunál. A külföldiek azt képzelik, a templom nevében tartja az ezüst skatulyát.

– Drága jó Szűzanyám, segíts – mondja az angyalnak. – Micsoda nap, drága Szűzanyám. Hiszen te mindent el tudsz intézni. Most hova szaladjak? Inkább a mozihoz? Drága Szűzanyám – mondja az angyalnak konokul. – Két hét derült időt kérek tőled, hogy legyen kedvük jönni… És azokat hozd ide, akiknek van, és adnak. Mi az neked? Látod, én hiszek benned, te viszont elintézed cserébe… Híveidet segítsd, ne az ellenségeidet, légy rendes, légy okos, drága Szűzanyám… – Csókot lehel csokorba fogott ujjára, fölteszi a csókot az angyal ruhájának redőibe.

– A mosolygás nem elég – mondja gyöngéd megrovással. – Ezt beláthatod.

Áll a botra támaszkodva, kémleli a főutcát, a nap szembeéri, az ezüstös skatulya visszaveri a fényt, morzejel vibrál a levegőben.

– Mit? – mondja az öregasszony. – Menjek át a koronaékszerekhez? – Izgatott lesz. – Megtehetem. De ha megint becsaptál, nagyon fogok haragudni.

Mielőtt lelép, megüti a bottal a lépcsőfokokat. Az égre óriási felhő ragad, s órákon keresztül esik az eső. Olyan erősen esik, mint tavasszal, átlósan esik, a templomőr behajtja a kaput.

Marcello a rajzmappával felszalad az útról, lapul a falhoz, az angyal alá. Az eső itt is eléri, s a talapzaton összegyűlt tócsa széles kalapjára csurog.

Futna tovább, a mappát dugdossa pepita köpenyébe, az égre néz, és az angyalt látja meg helyette, váratlanul, egészen közel. Meglepődik. Az angyal arcát vékony fonálban befolyja a víz, szemüregéből a nyújtott szájszögleten át kis megszakításokkal peregnek sovány mellkasára a csöppek.

Szép – gondolja Marcello, és bűvölten figyeli –, szüntelen mosolygás a szüntelen könnyek alatt.

– Nem felejtem el – ígéri önmagának. Viszi a mappát, a hasára szorítva, a hűlő fasorban.

Aztán nem esik többé. De a nap nem tér vissza, csak átdereng a szürkeségen.

Bálna alakú busz érkezik, egyetlen, icipici ajtó az elején. Az icipici ajtócska kinyílik, a vezető kiszáll. Int. S kiszállnak mindannyian, libasorban, a vezető ajka mozog. Hozzácsapja a sofőrt is a menethez. Kulcsot vesz elő, gondosan lezárja a busz ajtaját. A többiek várnak, amíg a kulcsot aktatáskája mélyén elhelyezi.

– Lehet egy kicsit beljebb menni – mondja a vezető, s ők beljebb mennek.

Egy fejkendős néni, súlyos hajkoszorúval, tétovázik a küszöbön. A jobb kezét már emelné a homlokához.

A vezető gyorsan melléje áll, megfogja ezt a jobb kezet könyéknél, s udvariasan átsegíti a küszöbön.

Sokáig maradnak bent. Egy napszemüveges fiatal nő sokszorosított nyomtatványból olvas, időnként körülnéz, keres, s mikor a kettő – papír és tárgy – egyezik, diadalmasan fölkiált.

Majdnem elhaladnak, visszafelé, az angyal előtt. A vezető fejét csóválja, súg valamit a napszemüveges nőnek, rábök az aktatáska csücskével a lista utolsó pontjára.

A nő szégyenkezve tereli vissza a csoportot. Dallamos alt hangján elmeséli, amit a szoborról tudni illik. Ketten jegyzetelnek.

A vezető előresiet, kinyitja a bálnabusz ajtaját. Ott áll, amíg egyenként beszállnak, a szája megint mozog. A sofőrt vidáman feltaszítja a kocsiba, utánaugrik ő is, ruganyosan, azután valamennyien kiintenek a törhetetlen ablakon, integetnek az üres térnek.

Alkonyodik, de ezt csak sejteni, csupán a szürke lesz szürkébb, ahogy mögüle a fény kivonja magát.

Hriszto két tömött bőröndöt cipel, viaszosvászon batyu a hátán.

– Csak ezt a templomot elérjem – fohászkodik –, ezt a nyomorult, ócska templomot. Leülök a lépcsőre, az archaikus pofákhoz, kifújom magam, aztán irány a vasút.

Huppan a csomag a kövön. Hriszto előveszi zsebkendőjét, leteríti, ráereszkedik, térdét összezárja. Nyálazza szíjas tenyerét.

Nyugtalan lesz. Kibontja a viaszosvásznat, keres valamit. Megnyugszik, sóhajt.

Elintéztem a dolgaimat – gondolja elégedetten. – Már-már azt hittem, kifutok az időből. De mégis sikerült.

Mária lassan sétál fel a lépcsőn. Zöld muszlinsál lebeg utána, őszülő kontyát körülkötötte. Szétnyílik alatta a plisszészoknya, mint egy néma harmonika.

Fázik, kezét a nyakára borítja, keresztben, olyan ez, mintha bal kézzel meg akarná fojtani magát, de a jobb keze nem engedi még.

Az ember mindent magával cipel – gondolja, pedig nincs nála más, csak az apró gyöngyház tasak, nikkelezett csattal. – Mindig, mindent, mindenhova.

Az angyal beleolvad a falba, az asszony tétován odanéz, de csak a homorú sötétet látja.

Hriszto fiatalabbnak hiszi Máriát. Megtéveszti a zöld muszlin és a gyöngyház tasak. Közelebb húzódik, kirakja kincseit a lépcsőre.

– Technika – mondja dicsekedve. – Rádió. Sechs tranzisztor. Verstehen? Six.

Eljöttem otthonról – gondolja Mária –, otthon a lányom festi a műhaját. A lányom lánya kihányja a tápszereket. A lányom apja tévét néz, és sört iszik.

– Magnetofon – mondja Hriszto, és lázasan pakol. – Made in Japan. First class… – Piciny, cérnavékony elemlámpákat gyújtogat, hadonászik, vihog.

Mária szórakozottan bólint.

Kár volt – gondolja –, hiszen most már végleges: nem a világot csukták be. Az én ablakom lett tejüveg.

Hriszto hatalmas ollót mutat, csattogtatja.

– Príma… prrríma… – ropog az r hang, pattogva ugrál a kövön.

Mária már emelkedne, amikor meggyújtják az oldalreflektorokat.

A férfi szemből látja az asszony arcát, gyorsan szedelőzködik.

Fölfénylik az angyal, mosolya ömlik az árnyék alól.

– Angyal – mondja Mária döbbenten –, az angyal.

– Ein Angel – legyint Hriszto –, nur ein Angel. – A kétezer wattos fényszóróra mutat: – Technika… Ja. Technika ja. Aber Angel… – sajnálkozva ingatja a fejét. Siet. Huszonegy húszkor indul a vonat, átszállással, haza.

Az asszony marad még. Megpróbál a szobor mögé nézni. Aztán ágaskodik, rángatja a csonka lábujjakat. Ravasz fény ez. Alulról halad fölfelé.

– Mit tudsz te? – kérdezi az angyaltól. Ingerli ez a rendíthetetlen mosolygás.

 

Az építkezők

Így volt. Egyikük vitte valamire, a másikuk nem. Beszélgetéssel kezdődött vagy folytatódott inkább.

– A föld meghalt – mondta Szittyán –, összezsugorodott, kész, ennyi.

Ostoros bólintott, értette. A föld bizony meghalt. Ami végképp lehetetlen, kipusztul a vágyainkból is. Jó? Sajnos? Egyszerűen védekezés.

Öreg emberek voltak, ha az élet második fele, hatvan után, öregség.

Megkülönböztetésük, a munkamegosztásban betöltött hely igazi különbözőségüket inkább elfedte: s ezt cselekedte sorsuk látszólagos hasonlósága is. Egykor dolgosak, de szegények. Ma is dolgosak még: de már fölösleges pénzt terem a pénz.

Abban sem volt hiba, amit mindkettőjük vérébe írtak: valamire vinni kell. A bölcsőből hamar kibillentek. A járás a törekvő élet előfeltétele. Mondják, a szó is – de errefelé nincs oly becsülete.

Ha étel volt, ha tűz volt, már majdnem minden volt. Ezen kívül állt, ezek felett: a föld. A föld gyarapítása. Egy holdból kettőre. Kettőből háromra. Vagy az apadás iszonyata: háromból kettőre. Kettőből egyre. Aztán lépésenként a semmiig. Majd megint a semmiből vissza.

– Por a porhoz – mondja az ige, de mert fültől fülig minden eltorzul, így értették: „föld a földhöz”. Házasságaikban hamar sárba tiport pántlika lett a szerelem, máz, amely az első ütődésre lepattan.

Törekedtek hát, eleinte mégis kevésre vitték. A cél hajszolta őket, a közeli teljesedés reménytelensége. Álmaikban zsíros, párolgó, hatalmas földek felett szálltak; uralták ezt a földet, kényszerítették, hogy teremjen.

Történt a fekete-szürke nagy tél után, egy szép tavaszi napon mégis: kettévált az idő. Mindkettejükkel megkóstoltatták a tulajdont, épp csak annyira, mint amikor a régtől szomjas ember belekortyol a pohárba, aztán elveszik tőle, menjen a forráshoz, ott igyon ezután.

De ha fájt is, minek erről ma már beszélni. Hiszen a forrás tisztább. És bővebb a vize, valóban.

– A föld meghalt – mondta most Szittyán. Ostoros bólintott, értette.

Iparkodni azért szükséges. Létfeltétel, egyik napról a másikra. Levegőt veszünk, táplálkozunk, emésztünk, alszunk és iparkodunk.

– De a kő se rossz. A tégla. Széltiben nem lehet: megyünk, barátom, fölfelé!

A két férfi közt a különbözőség talán először itt mutatkozott. Hogy Ostoros – a jó borocska mellől – felnézett a magasba.

– Mit nézel? – kérdezte a társa. – Még el se kezdtük. Ez épp csak az anyag. Tovább építkezem. Abba ölök, amibe érdemes.

– És mi az érdemes? – kérdezte tétován Ostoros, ki is löttyent az ital.

– Ami maradandó. Mindig, ami maradandó.

– Erre gondolsz? – Ostoros megbökte a terasz keramitkockáit.

– …a kocsi csak büdösít, eszi a benzint, tíz bőrt lehúz rólad. S ócskavas öt év múlva.

– Maradandó… – Ostoros tűnődött. Majdnem fehér szemét lehunyta, nem szívesen nyilatkozott. Nadrágja fekete, inge nyugtalanítóan csíkos volt, ujjai végigszaladtak a csíkokon, mintha szorító rácsokat tapogatna. A régi házra gondolt, a zsombékon, három évig építették, nádfedéllel befedték, villám érte, porrá égett. Szederék a főtéren fölhúzták a magukét ötszobásra, kimentek ingyen gombáért az erdőre, megfőzték a gombát, ott ették a nyári konyhában, fakanállal. Négyen voltak, négyen haltak. Az épület maga erős, megkapta az agronómus, áthelyezte az erdőre nyíló ablakokat. Amikor végzett, izzadtan, elégedetten ült a lépcsőn, a homok lazán pergett két tenyere közül.

– Vagy te is szétszórnád, amid van, három-négy hét alatt, az idegen tengernél? Minden tenger halszagú. Ha én erre tekintettem volna, ma sem volna semmim.

– Nem – szabadkozott Ostoros –, dehogy, bátyám. – Bátyámnak szólította, inkább tiszteletből, semmint a kor után. – Csak hát az a vesződség. A malter, törött üveg, huzal.

– Hogyan ily zavaros beszéd? Hát minek töröd magad? Fel nem éled. Álmodban is dologra áll a kezed. A hagyott pénz meg csak apad, tudhatod.

– Az asszony meghalt. Ami van, úgy van. Nem kívánkozom.

– Építs a kölyöknek. Építs az unokának.

– Kész az már. Láthattad, Úrnádason.

– Olyan nincs, amit ne lehetne tovább emelni. Tágítani. Olyan nincs.

– Azt mondod, fölfelé?

– Csakis. Széltibe megszorult. Ez az egyetlen módja.

– Fáraszt – motyogta a másik, önmaga előtt is szégyenkezve. – Fáraszt engem.

– Fáraszt? – megnyílt a zsírpárna Szittyán szeme körül. – Négykor kelni nem fáraszt? Talpon lenni fagyban, sárban?

– Az nem – mondta Ostoros, s ezzel a beszélgetés elakadt. Szittyán bosszúsan, sajnálkozva bámulta egykori soros társát, katonapajtását. Ennek a kezére adta a közös valamennyi állatját! Mert azt hitte, ugyanolyan törekvő, mint régen.

Hibádzik itt valami.

– Építkezni kell – tette öklét a demizson mellé, az asztalra. – Fölfele. Mondottam.

– Ami maradandó. – Ostoros derékszögbe hajlította a tenyerét, s ujjait rászorította az asztal szélére. Várt egy kicsit, azután hirtelen elkapta a kezét. Csalódottan nézte az üres deszkát. A lovakhoz ment, nem akart inni többet.

– Azért lássunk ám – kiáltotta utána a kövér, legyintett rá. Úgy látszik, amikor az a villám lecsapott, annak idején, Ostoros koma sem járhatott messze. Ő bezzeg megtanult számolni, mit számolni? számítani, nincs emberfia, aki becsapná a köbméterrel, kaviccsal, cementtel.

Rangos lett a ház. Rozsdavörös csík szaladt körbe a hasán, a két szintet elválasztja.

Ostoros az ünnepségkor állt a kapu előtt, nézte ezt a széles csíkot, s így szólt tétován:

– Mint az átvérzett kötés. Haslövés után. Éppen. – Elhúzódtak mellőle, egyedül lépett be a kapun.

A vacsoránál a vállát is megütögették:

– Hát te, öreg? Mennyi van még hátra? Tíz év? Na és ha húsz? Mire tartogatod?

Azt nem kellett gyanítani: talán elissza. Jó szőlősvidék ez; minden pincében legalább egy-két hordó borocska, ingyen kerül, csak a munka van benne, de hát az természetes, a munka.

Ostoros csöndben maradt, alig evett a libából, káposztából, a rizskása fullasztotta. Rángott egyet-egyet a bajsza a föl-fölnyikkanó zenére. Különben is ritkán szólt, akkor is ilyen badarságot: „Átvérzett kötés. Haslövés után, átvérzett kötés.”

– A redőnyt is beszereltette – úszott egy kurjantás –, ki hinné, még a redőnyt is!

A redőnytartó ott dagadt kívülről, az ablakok fölött. A fehér szemű Ostoros kiballagott a kertbe, beállt a kései saláta bokrai közé.

Nézte az előkelő domborulatot. Valószínűleg részeg lehetett.

– Mint egy duzzadt szemöldök. Ráliffen a szemre, elfedi. Az ablak. Hol az ablak fénye? – Letaposta a kései salátát, azután bocsánatot kért a fodros, gyenge levelektől.

Mesélik, gyerekkorában pap akart lenni, akkor nagyon elverte az apja, még a fejét is odakoccantotta az ajtófélfához. Később rímeket faragott, tanulni szökött a városi iskolába, akkor meg az anyja ugrott kútba, úgy kellett kihúzni, már majdnem elszakadt a kötél.

Ezután szerette meg annyira az állatokat. No meg a háborúban. Egy csavargó ló hátára vette, megitatta tőgyéből egy tehén, s aludt is a fagyban, kóbor kutyával melegedve. Hát az emberek, istenkém, akkor is ilyen törekvőek voltak, valahogy az árokban is, sátorban is, a véres priccsen is, néhányan emléktárgyakat gyűjtögettek, mások cserélték a kapcát dohányra, dohányt kapcára, s mindkettőt egy harmadikra, a pillanatnyi előnyök bűvöletében.

De valahogy akkor ez természetesebb volt. Az életben maradás, a folytatás feltétele, a kibírhatóság ára majdnem.

De most – a langyos őszben – az egész viccesnek látszott. A derekán szorított, dagadt szemű, beteg ház.

Ostoros nevetett. Szembeállt a többiekkel; s mint egy vígjátékban, azok meg őt nevették.

– Nem rossz fiú – védte az elnök. – Csak hát lágy. Belágyult.

Jó termés adódott, s bőséges szüret. Ostoros sem járt a többieknél gyengébben. Hiszen az állatokra igen ügyelt: néha éjnek évadján is végigbolyongta az ólakat, istállókat, az állatok ismerték már a szagát, föl sem riadtak tőle.

A fia meg a menye számadáskor meglátogatták, hozták a kétéves leányunokát, nem is kellett hozni, jött az, tipegett, karján a pici fonott kosárral. Az ártatlanság maga.

– Mesélek neked – mondta az öreg, ölébe kapta, de a lányka előrelökte izmos hasacskáját, lepattantotta az ölelést, a földre csúszott, s körbetotyogta a szobát. Ágaskodott, komoly arccal tett ezt-azt a játékkosarába. Egy kis kerti ollót, egy pöttyös bögrét meg három rézgombot.

Az apja – már városias, tarkóra növesztett hajú – megmosolyogta. A három rézgombot kikaparta a kosárból, az udvarra hajította, otthagyták a tyúkok is. Az ollóra, bögrére beleegyezően rásóhajtott.

– Szégyen – mondta az asszonyka, vékony nyaka remegett hatalmasra tornyozott frizurája alatt –, a mi apusunk így él, ebben a tornácos, szörnyű, ízléstelen házban!

– De hiszen ép. De hiszen tiszta.

– Tiszta, tiszta. Hova teszi a pénzt?

– Legalább pihenne – szólt a fiú, hogy a beszélgetésnek tisztesebb látszatot adjon. – Legalább ne törné magát hiába. Pipálna a mi apusunk, mit tudom én…

– Van valami tervetek? – kérdezte Ostoros élénken. – Valami értelmes?

– Ház, kocsi új – hadarta az asszony. – Szőrme. Talán a szőrme.

– Irha – mondta a férje – egy tételben. Sanyó bácsi kicifrázza. Aztán vissza mint divatcikk.

– Népművészet – helyesbített az asszonyka. Ostoros megszédült. Nem értette, mi ez. Mintha állat futna át a szobán; kampóra vetik, s azután kezdik nyúzni. Kések sikkanása. A prémből a meztelen hús csillogva kibomlik.

– Nem – kiáltotta –, menjetek innen. Nyers és véres. Minden nyers és véres.

Gyűlölettel, félelemmel menekültek. A kicsi négykézláb bújt be a kocsiba.

– De hát kinek tartogatja?

– Akiknek nincsen. Akik szűkölködnek – kiáltotta utánuk Ostoros, s megörült. Mintha évek kínzó, lappangó kérdésére érkezne az egyszerű, egyedül lehetséges felelet.

Bőséges év után nagy kopácsolás következik. Mestert szerzett a község: univerzális szakembert, kerítésre. A megrendelők két pártra szakadtak: némelyek úgy vélekedtek, hogy a kerítés arra való, senki a magánportára be ne lásson. Ezek fekete fénymázas acéllemezeket húzattak, három méter magasan, a közepében domború rézliliommal, hegyes dárdafejekkel a tetején. Mások szerint a kerítés olyan dísz, amely előnyösen kiemeli, mintegy keretbe foglalja a mögé gyömöszölt gazdagságot. Színes vasrudakat görbíttettek, hajlíttatták körbe-körbe, betontalapzatba ágyazva; nagy előszeretettel alkalmazták díszítőelemként a nap korongjának és sugarainak vélt formáit. Hamarosan teli lett a vidék szurokszínű pajzsokkal, halott napokkal. Igen elégedetten szemlélte mindenki.

Ostoros tűzre való orgonasövénye még jobban szemet szúrt. Aki csak erre jött, csóválta a fejét. Pedig Ostoros is munkálkodott. Először a tanítónőt választotta, aki biciklivel érkezett, tizenhat kilométerről, a korán leesett hóban. Ajánlotta a pénzét: kezdjen helyben építeni, az iskola mellé esetleg. A tanítónő írást akart csinálni, a kamatot bejegyezni, a törlesztést összegben és időben megszabni. De az öreg erre azt felelte: minek? Törlessze majd másnak, ha már lesz miből, egy újabb rászorulónak mindig…

A tanítónő háttal iszkolt kifelé, annyira megijedt. El is mesélte az ügyet az igazgatónak.

– Máskor húzzon nadrágot, ha biciklire ül. No lám. A vén kecske. – Így szólt a bölcs vélekedés.

A kislányok elkerülték a házát. Nem azért, nem vádolta senki. Csak hát mindig nyújtott valamit a tenyerén. Gyanús.

Fölfedezték a cigányok. Énekelve kavarták a havat a csupasz bokrok előtt – kaptak pénzt. Beljebb riszálták magukat, elhordták az edényt is. A lurkók végigrugdosták a tejescsuprot a főutcán.

– De aztán dolgozzatok! – motyogta Ostoros, s utánuk nézett tétován.

Olyan jót nevettek, hogy harsogott a falu.

– Hová menjek? – töprengett az ember szomorúan. – Így a kocsma elé is mehetnék akár. Leszórhatnám a küszöbre.

– Nincsenek rászorulók. Itt nincsenek. Hol élsz te? – Az elnök, ez a régi barát, megrázta, mint a zsákot, ha csücskibe makacs szem szorult. – Térj eszedre! Együtt iparkodtunk. Most vénségedre megcsúfolod magad?

– De hát mit csináljak? – kérdezte szelíden. Vasárnap volt, a legrosszabb fajta: se tél, se tavasz. Aztán mégis elballagott az elnök után a temetőbe. Avatás lesz, mondták, avatásféle megint.

Ment a rohadó papírszalagok, síkos ezüstszalagok közt, bujkált a fekete márvány, fehér gránit szögletei közt. Elvegyült a kíváncsi sokaságban.

Szittyán büszkén állt a sírkert közepén. Ízléses vörös kőből masszív kis szállást rakatott: négyszemélyeset; anyjának, apjának, asszonyának és magának. Ugyanaz a mester intézte, aki a kerítéseket. Föl-le bukott a kőtábla alól, a belső méreteket magyarázta. Az aranyozott nevek mélyedéséből a port gondosan kifújta. Szarvasbőrrel átfényezte a csonka évszámokat.

Szittyán könyéken ragadta a büszkeségtől könnyező asszonyát. Egy kicsit távolabb álltak, egymás kezét fogva, az öregszülők: halálozási dátumuk kérlelhetetlenül kivésett első felét nézték. Ezerkilencszáz…

– Hagyjuk el a hetest – javasolta a mester –, bajos aztán esetleg nyolcasra javítani…

– Nincsenek csodák – sóhajtotta a nagy, öregedő, kövér ember. A két még öregebb engedelmesen bólintott, olvadt a hó a talpuk körül.

– De most már nyugodt vagyok – fejezte be az elnök. Mindenki helyeselt. Nyugodt is lehet.

Ostoros közelebb lépett. Bekukucskált a mélybe, a vállával alányúlt, próbálta a követ megemelni. Majd háromszor odakoppintotta a vaskarikát. Hallgatózott.

De nem történt semmi. Megmondta Szittyán – nincsenek csodák, és mindenki rábólintott, egy kivételével.

Ballagtak is már visszafelé.

– Barátom – Ostoros kivált a tömegből, érintette Szittyánt. Olyan halkan beszélt, hogy a másik félretolta füléről a prémet. – Barátom. De hiszen itt nagy az ínség. De hiszen te lefelé építkezel. Barátom.

No, az ilyentől félni kell. Szittyánék elfordultak a kapunál balra. Oszlottak a népek.

Az öreg magára maradt. Ettől kezdve beszélt aztán teljesen összevissza. Még a járandóságát sem vette föl, csak ami kellett, egy személyre, szigorú-szerényen. Dolgozni mégis tudott hibátlanul, azt igen, végig. Könyörületesek voltak hozzá: megengedték neki.

Ő meg enyhe időben kiült a bokrai elé, ott hívogatta, akik sohase jöttek. Motyogott. Azt mondta, köszöni szépen, megértette, s ő is építkezik, fölfelé, mindig csak fölfelé, egy irányban. Mintha szerkezetet rajzolt volna hozzá, kusza elemeket, elfeledett jeleket, csak úgy, magasan a levegőbe.

…Végül még dicsekedtek is vele: nem falu a falu, ha nincs benne legalább egyetlen bolond.

 

Soror Dolorosa

A kórház új igazgató főorvosa sokkal fiatalabb, sokkal magabiztosabb volt minden elődjénél. Nem is hivatkozott udvariasan az elődök érdemeire, s forradalmi törekvéseit egy percig sem titkolta.

– A betegellátás számtalan fogyatékossága javarészt abból fakad, hogy a kórházat mint intézményt hajlamosak vagyunk titokzatosságba burkolni; mintegy misztifikálni a mechanizmusát – mondta az első munkaértekezleten. – Nem tudom, világosan értenek-e?

A kollégák (vagy ügyelet előtt, vagy után) egyáltalán nem értették ugyan, mire akar ez az inkább magasugrónak látszó doktor Dévaj Farkas Fülöp kilyukadni, de túlságosan meghajszoltak voltak ahhoz, hogy érdeklődjenek. Inkább bólogattak.

A nővérek és a segédszemélyzet bizalmatlanul hallgatta. A végén úgyis rajtuk csattan az ostor, elég, ha majd akkor odafigyelnek. A főnővér már szövögette magában a választ, melyben optimálisan áthidalja az orvosi kar és az egészségügyi középkáderek közötti szakadékot. Három műszak, minimális fizetség és ehhez képest mily áldozatosság…! Ki tudja ezt jobban, mint éppen az orvosi gyógyító gárda, amely szintén szüntelen terhelésben, napról napra birkózik az egyre növekvő feladatokkal…

Az ilyen „egyrészt-másrészt” fogalmazás mindig hatásos. Több embert úgysem ad senki. De ha kibeszélik magukat, ideig-óráig megkönnyebbülnek. Olyan ez a sok duma, mint a vesés betegeknek a hetenkénti vérátmosás, az új vese átültetése helyett.

A főnővért Susikának hívták, egyébként szigorú orvosözvegy volt, a Susika a Zsuzsikából ragadt rá, még a háború alatti években szólongatta így egy gégesérült katona, aki a zs-t már nem tudta kiejteni. (Az talán csak pletyka, hogy ezt a katonát az őrületig szerette. Mindenesetre a fiú halála után változott ilyen katonássá tartása, lépése, lelke. „Susika őrmester” ekkor született.)

Doktor Dévaj szabad idejében dzsúdózott. Úgy vélte, ura a testének. Most mégis indokolatlanul porolgatta tenyerével sűrű, tüskésre nyírt haját – mintha idegen sapkát tisztítana. Ezek itt túlságosan csöndesek!

Egyszerűbbre fordítva a szót: a kórház csaknem ugyanolyan munkahely, mint bármelyik javító-szerelő vállalat. A munkafázisok is ugyanazok: a hiba diagnosztizálása, a készülék alapos ismeretében persze, személyre szignálás, aztán gondos javítás, ellenőrzés; a kész darab kibocsátása végül. Dolgozni csak hisztéria nélkül lehet. S a Gelkánál is, ugye, mennyi reménytelen eset. Hány ócska, javíthatatlan masina, amelyre csak költ a tulajdonos, de már hiába…

Végre odafigyeltek. A túlnyálazott szakmákban a cinizmus mindig üdítő.

– …Tehát: a nyugalmas munkakörülményeket kell elsősorban megteremteni. A folyamatok természetességét mintegy tudatosítani. Hogy a rászoruló beteg ne érezzen helyzetében semmi rendkívülit. Vizsgálat, lelelek, a szükséges beavatkozás: történjen mindez magától értetődően. Még a végső aktus is. Én mindenféle pániknak ellensége vagyok! – fejezte be Dévaj. Mellkasát kidüllesztette, majd egy-két gyors hasi légzést végzett.

„Ez nem irónia. Ez komolyan gondolja – rémült meg Susika –, ez egy egészséges, erős barom.”

Piszterer Ödön, a legrégibb, már-már állandónak számító segédápoló (négy évet bírt ki a kórháznál egyhuzamban) egyúttal a legmegbízhatóbb értesülések forrása is volt. Ő mesélte, doktor Dévaj eddig a Köjálnál töltött be magas hivatali tisztséget. De még ott is túl precíznek találtatott; állítólag reggelente megfordította a titkárnője kézfejét, és felülvizsgálta, nincsen-e piszok a hosszú, padlizsánszínre festett körmök alatt. Minden, a munkatevékenységgel elkerülhetetlenül együtt járó rendetlenség, folt, nedv, maszat fölingerelte: a hús miért ereszt levet, a kazánban hogyan rakódhat le korom, hogy kerül szüléskor véres váladék köpenyre, padlóra… Szóval az abszolút higiénia megszállottja volt. Két diplomája és az oly jelentős „szülői érdem” nélkül bizonyára az elmebelileg érintettek népes csoportját szaporította volna, így azonban sajátos szemléletét inkább az erény túlbuzgóságának tekintették. Szerencsés korlátoltsága is megóvta: az abszolútumot kizárólag a tárgyi világban kereste, makacsságát, kutató szenvedélyét a másokat valódi tébolyba hajtó abszolút igazság vágya hidegen hagyta.

Piszterer nem pletykált, a történetet adomává kerekítette, s Dévaj jellemrajzát rosszindulat nélkül, puszta használati utasításként adta tovább. Neki nem volt féltenivalója. Súlyos, tehetetlen testeket emelgetni, műtőkocsiról le-föl, vagy tolókában gurítani a betegeket a különféle szakvizsgálatokra: ki áhítaná el ezt a tisztséget? A pléhtepsit, a tetemek szállítását, az ágytól a boncteremig. Aztán vissza a teknőbe az egészet, még mindig név szerint, cédulázva, hogy a temetkezési vállalat el ne cserélje. Ravasz üzletet kötött: elvégezte az „alja munkát”, bagóért – és cserébe a teljes gondolat- és szólásszabadságot élvezhette. Ahogy így körbetekintett a teremben, a lapító és kétségbeesett fejek közt, határozottan érezte megint, milyen előnyös ez a csere.

– Nos…? Mi az elképzelésük a kollégáknak? Mert az elmélet gyakorlat nélkül, hogy úgy mondjam, kollektív összefogás nélkül, önmagában elhal. Természetesen vannak a tarsolyomban tervek bizonyos adminisztratív intézkedésekről. – Doktor Dévaj elbűvölően, biztatóan mosolygott, mint anya a gyermekére, amikor várja, csurrantson végre a kisedénybe.

Az orvosok ki-be gombolgatták köpenyüket. A nők a férfiakra, a férfiak a fiatal alorvosokra tekintettek – és fordítva. Hátha fölvállalja valamelyik nem, valamelyik generáció a csörgősipkát.

De különösen nehéz hét után voltak, baleseti ügyelettel. Minden pótágy megtelt, még a különszobába is beerőszakoltak egy újabb fekhelyet. Ontotta a város a „selejtet” – ahogy ez a derék Dévaj épp az imént a menthetetleneket becézte. Kinek van kedve, pofája rojtosra tépni a száját ilyen zavaros teóriában, amely szerzőjének gonoszságát vagy csak naiv tudatlanságát tükrözi.

– Arra kell következtetnem, a demokratikus légkörről leszoktatták önöket az előzmények… – mondta keményebben doktor Dévaj. Energikus lábfejkörzései az asztal alatt apró rúgásokhoz hasonlítottak.

„Ezt aztán nem – gondolta Susika. – Az öreg kényelmes volt, és hanyagolta az igazgatói munkát. Csak operálni szeretett, valaha, amíg a keze nem remegett. Mostanában már csak üldögélt, s a halottak életkorát böngészte a zárójelentéseken. De még ezt a csöndet is az ő nyakába varrni…!”

Megpróbálkozott az ide illő diplomáciával. Zavaros tervek: zavaros kiegészítés. Attól talán megnyugszik Dévaj Fülöpke, s mehet mindeki a dolgára…

– Kellő odaadással hallgattuk az igazgató főorvos úr koncepcióját, ami így, első hallásra, természetesen teljes mértékben még nem befogadható, ez azonban az újszerűség sajátja. Meggyőződésem, hogy a fegyelmezett munka meghozza gyümölcsét, az összehangoltság, a munkabeosztások precizitása, minden bizonnyal. És itt a közösség, dicsekvés nélkül, jó, nem farkasszellem, vállat vállnak vetve gyürkőzünk neki a szaporodó feladatoknak. Fegyelem, tisztaság, nyugalom, a mi hivatásunkban kulcsszavak. A probléma azonban, amit át kell hidalni, rendkívül bonyolult, a frappáns hasonlat a javítóműhellyel megragadó és részleteiben megszívlelendő, de bizonyos jellegzetes sajátosságok, helyi sajátosságok, hogy politikusan fejezzem ki magam, bonyolítják a helyzetet… – Susika kifulladt.

Doktor Dévaj szomorúan, csalódottan pillantott a főnővér hajára, az izgalomtól elszabadult ősz hajtincsre. Susika gyorsan visszagyömöszölte a hullámcsat alá.

– Semmi ködösítés – Dévaj sóhajtott, és egy egészen aprót az asztalra ütött. – A világos beszéd híve áll önök előtt. Győzzék le gátlásaikat, a múlt el van temetve…

Piszterer előbbre tolta a lábát, de nem emelkedett fel.

– A főorvos úr volt már súlyos beteg? – kérdezte.

Dévaj meghökkent. A vezetés módszerei közül a bratyizás mint első számú veszedelem törlendő.

– Ez nem tartozik ide, kérem.

– De azért tessék rá felelni – mondta szelíden Piszterer, s a talpát még előbbre csúsztatta.

– Felelni éppen felelhetek – Dévaj taktikát változtatott. – Én minden hajnalban kocogok. Az én koromban súlyos betegség abnormis állapot. Vastüdő, vasszív…

– Vasszív – Piszterer elmosolyodott. – Akkor csak annyi a megjegyzésem, ezek itt – a fejével hanyagul kifelé intett – nem gépek. Lelkük van. Akármilyen kényelmetlen. Ezért nem stimmel az analógia. Ha a szót ide jól használom…

– Maga segédápoló, ugye? – Dévaj kereste a diplomások tekintetét, egy brancsbéli, cinkos kacsintásra. – Hogy is hívják?

– Piszterer Ödön vagyok – most felállt, mintha társaságban lenne, parányit meghajolt, úgy ereszkedett vissza. Szőrös volt a képe, s a szája szélén egy gusztustalan, fertőzött sebecske.

– Kedves jó Piszterer bácsi – Dévaj széttárta a karját, méz olvadt a hangjában –, maga itt egy házi bútor… magának itt sok minden meg van engedve… Ó, én a legapróbb stiklikről is értesülök… Maga és a lélek! – kuncogott. – No, erről majd négyszemközt. De fordítsuk komolyra a szót: nem a lélek, hanem tudományosan megközelítve, a tudat higiéniája… ez az, amit biztosítanunk kell, minden körülmények között. Ez az egyik sarkalatos pontja a munka hatékonyságának…

– Kérem – mondta az intézmény párttitkára, Karádi, osztályos orvos az orr-fül-gégén. – Kérlek, erről tájékoztathatlak: nálunk rendkívül aktívak az emberek. Kapásból föl tudok sorolni tízet, aki mellékesen végzi a marxista–leninista egyetemet is. Kórházi viszonylatban ez szép arány…

Piszterer kurtán fölkacagott.

– Ez nem vicc – szólt rá doktor Dévaj. – Nem mindenki elégszik meg az eredeti primitív szintjével, drága jó Piszterer…

Piszterer még egyet kacagott. Maga Karádi doktor is elnevette magát, s utána még néhányan. Dévaj egy kicsit megzavarodott, nem tudta, ellene vagy mellette nevetnek. Megkerülte a döntést.

– …amit Karádi kolléga tényként sorakoztat föl dolgozóink szellemi önképzéséről, az örvendetes. És igen fontos. De most ne erre az oldalra fordítsuk tekintetünket. Hanem a kórtermekben folyó tudati munkára. Mindannyiunk előtt ismeretes, mennyire zavaróak az exitusokat megelőző bonyodalmak. Bedeszkázás, elválasztó lepedő: megannyi rossz hatás a fölbomló pszichikumra. A szobatársak természetes életrendjét is zavarja. S akkor még a hangnyilvánítás! Az önkívület előtti tiltakozás, az a fékevesztett halálfélelem, ami meglepő módon néha még a gyógyítható, de kellemetlen eseteknél is fellép… Operáció előtt, operáció után. Mennyi fegyelmezetlenség, szorongásból származó csöngőnyomogatás…

– Azt nyomhatják. A csöngők nem szólnak – mondta a frissen végzett alorvosnő, azután Susika pillantására megrettent –, de nem is bírná erővel a szüntelen futkosást ez a maroknyi ápolószemélyzet…

– Igen, igen – kapta el Dévaj a mondat végét –, most tapintottunk a probléma élére. Önök azt feltételezték: én hanyagolom azt a szempontot, hogy emberekkel dolgozunk, hát nem. Erre akartam kilyukadni, illetve rávezetni a kollektívát, hogy közössen lássuk be: bizonyos tudati folyamatok, természetes biológiai tények zökkenőmentes ellátására nincsen megfelelő, erre specializált apparátusunk…

Susika rekedten közbekiáltott:

– Igazgató főorvos úr, mi a személyünkben mindent, de mindent, ami a szakszerű kezelést illeti…

Dévaj doktor összeillesztette ujjai hegyét, így lett a mozdulat a könyörgés paródiája.

– Ne telepedjen közénk félreértés… világosan beszélek. Új státust kell létesíteni. Az egészségügyben egyedülálló, kísérleti jelleggel. Mert ami nem a maguk reszortja, az nem a maguké. A betegek fizikai ellátása, mégpedig a technika jelenlegi legtökéletesebb fokán, ez a maximum, amire orvos, ápoló egyaránt képes. De duruzsolásra nem futja.

– Arra bizony nem – lelkesedett hirtelen Susika –, mi is emberek vagyunk, az energiánk véges. De az ellátásban nem lehet a legkisebb hiba sem!

Susika valóban katonás rendet tartott. Egy perccel se maradhatott tovább az ágynál az infúziós készülék, egy perccel se tovább a tű a beteg karjában. A mosdatás itt mosdatás: nem pusztán a kéz és arc érintése vízbe mártott törülközővel. A hashajtó jól adagolt: nem szakadnak ki tőle a belek. Az orvosság sose kerül szemétbe, a nővér ott áll, amíg le nem nyelik. A csendes pihenő itt csendes pihenő, a diéta diéta. Különben is: szakszerűség és részvét mintha kizárná egymást. Nem véletlen, hogy Hentesnek becézik az intézet legkiválóbb, legbiztosabb kezű sebészét.

Az orvosok is mozgolódtak, új keletű érdeklődéssel. Hiszen mindegyiküknek kialakult a maga sztereotip szövege, kérdésre és nyugtató válaszra, kinek-kinek alkata szerint. A szöveg néha akkor is vigasztal, amikor már rég nincs alatta érzelem, csak fáradtság és kötelesség – de az aggályosan kíváncsi alanyok egyre szaporodnak. A nagy, közösségi lázat hirdetik – mégis, ha megbetegszik, mindenki egyre egyénibb bánásmódot akar, s amit sose kutatott egészségesen, hogy miféle csoda ez a szervezet, és miféle sorsra szánták ezt a csodát, azt betegségében akarja a legnagyobb részletességgel kinyomozni. Ki bírja ezt szusszal?

– Új státus? Új munkaerő? – kérdezte Karádi. – Szóval nem társadalmi megbízatásban, mert az csak ellenőriz és jegyzetel…

– Többre az adminisztrációnak sincs kapacitása – jelentette ki a melírozott hajú gondnoknő –, bár mi nem vagyunk érdekesek, sajnos, semmilyen fórumon… De igaza van Dévaj elvtársnak: ez is üzem, itt is anyaggazdálkodás folyik, pénzügyi keret. Nem panaszkodom, de a doktor urak némelyikének fogalma sincs, amikor ezt azt reklamál, követel. Tisztelet a kivételnek… – s Karádira nézett.

– Kartársak – Dévaj ruganyosan felugrott –, még mielőtt a szó mellékvágányra terelődne… főállásban szerződtetünk egy képzett, gyakorlott pszichológust, név szerint Dopper Dórát. A lelki segélyszolgálat legeredményesebb munkatársa. Ő majd megtisztítja, hogy úgy mondjam, a lelki terepet, a kedvező munkavégzéshez. Nem volt könnyű, de személyemre való tekintettel megszavazták az illetékesek a bizalmat. A legveszélyesebb pontokra ezt a kartársnőt, Dopper Dóra kartársnőt, rugalmasan bevetjük. Ha örömmel üdvözlik az újítást, ne röstelljék kézfeltartással jelezni…

Mindenki emelintett a kezén. Egy kicsit tekervényes a fickó, de az ötlet nem rossz. Minden ötlet jó, ami többfelé osztja a munkát. Csak Piszterer tartózkodott.

Mielőtt szétszéledtek, doktor Dévaj még utánaszólt:

– A mi Piszterer bácsink is kénytelen lesz a jövőben közismert társalgási modorán, úgy mondjam, morálján változtatni… Ha egy tanfolyam gondolatán eltűnődne, nem ártana…

Piszterer most hosszasabb nevetésbe fogott – még a folyosón is nevetett.

– Te – fordult Dévaj a diszkrét érintéssel visszatartott Karádihoz. – Te, kérlek szépen, ez egy ennyire képzetlen, ostoba figura? Kell ez nekünk? Miket művel, miket beszél… minősíthetetlen, nemcsak a feletteseivel, de a betegekkel szemben tanúsított bánásmódja is. Az a típusú született lumpen, akiből egyetlen rendszer sem csinál embert, már megbocsáss…

– Azért nem ilyen egyszerű a képlet – mosolygott Karádi. Megszokta az öreg mellett a békességet; ez az alak pedig tagadhatatlanul izgága. Élvezte tehát a közlendőjét. – De előbb tisztázzuk: melyik keresztnevedet használod? Hogyan szólítsalak?

– Melyik személynevem…? Hát a Farkas apám kívánsága volt… még az ántivilágban… kifejezte a szembenállást, érted, ugye… – motyogta doktor Dévaj elgyámoltalanodva –, inkább a Fülöp… ha éppen nem hivatalos kötelékben értekezünk.

– Szóval Fülöp… láttad-e már ennek a Piszterernek a személyi lapját? Fogóddz meg: jogi doktor. Ügyvédként praktizált 1952-ig.

– Kicsoda?! Ez…? Ez a madárijesztő?

– Ez bizony. Védőügyvéd volt. Állítólag nem is gyenge képességű.

– Kirúgták, és elfelejtették rehabilitálni?

– Én is ezt kérdeztem, de csak röhög és legyint. Azt mondja, fogjuk az italra.

– Szóval részeges is!

– Nem iszik egy kortyot sem. Legalábbis amióta az eredeti szakmáját nem gyakorolja, vagy nem gyakorolhatja, végül is az Isten se ismeri ki magát az ügyében. De minek faggassuk: ronda szájú, durva, látványnak sem kellemes, viszont mindig mindent maradéktalanul elvégez. Majd rá fogsz jönni: a többi három hónap után lelép vagy folyton a mellékest lesi, a hátad mögött áskálódik és mártírt játszik…

– De az egészségügynek… ilyen reklám!

Karádi vállat vont. Az órájára pillantott.

– Ne haragudj… nagyvizit. Mellékesen orvos is vagyok. És hozd csak azt a pszichológushölgyet. Ráuszítjuk Pisztererre.

Piszterer már a harmadik emeleten járt. Fütyörészett.

– Leszek a cselédje… fölmosom az előszobát… fölviszem a kék egekbe, s fejre ejtem magát… – dalolta be az ajtókon. – Kislányok, megyünk a bálba, a hintó előállt…

Három tolószéket szerelt össze, deszkalapra, egy fogantyúval; saját újítása volt. Úgy ültek benne egymás mellett a betegek, mintha csak szánkózni mennének vagy sétakocsikázni éppen.

– Dömi bácsi, szép kis hintó, hol a ló? – kérdezte egy csontig száradt asszony; fölkelni se tudott, kapaszkodott Piszterer nyakába.

– A ló én vagyok, édesanyám, hogy magukat cipelem – mondta Piszterer, és óvatosan a székbe csúsztatta a testet –, és legközelebb nem ám a hajamba csimpaszkodni, azt csak simogatni szabad!

– Maga olyan faragatlan – mondta bátortalanul a hármas szoba gyanúsan kövér, gyanúsan piros betege, miközben szédelegve megcélozta az ülőkét. – Még kiabál is… nem sajnálja ezeket a szerencsétleneket?

– Totty bele… így. Mit sajnáljak, kit sajnáljak, galambom? Majd kicsattan a képe, esküszöm, én betegebb vagyok a derekammal. Hol itt a szerencsétlen? Viola néni, maga talán szerencsétlen? Mert kényeskedik, és nincs étvágya?

– Hát persze… – mondta a csontasszony. – Talán tényleg csak múló étvágytalanság…

– Maga meg – ordított Piszterer a harmadikra –, ha megint itatni akarja az egereket vizsgálat előtt, lemegy gyalog! Hogyan élvezzek, ha még azt a két szép szemét se látom? Ilyen szemekkel bőgni…

A még fiatal asszonyka önkéntelenül eligazgatta remegő térdén a pongyola szárnyait.

– Majd éppen magára várok – mondta fitymálva, de a sírást abbahagyta.

Piszterer meglódította a kocsit.

– Hoppá… mindenki beszállt, indulás.

A nőkkel könnyebben boldogult. A férfiak néha föllázadtak. Különösen műtét előtt, amikor Piszterer megjelent a guruló hordkocsival, s ellentmondást nem tűrően kijelentette:

– Csak nem beszarni. Édes bátyám, csak nem beszarni. Katonakorodban körösztül-kasul tapostak. Most meg egy csinos nővérke ott is körülbabrál, leborotvál.

– Tiltakozom – mondta egyszer egy brokátköpenyes, kölnivel megszórt középkorú úr. – Az emberi méltóság megsértése, amit itt maga nap mint nap véghezvisz, barátom!

– Csak tiltakozzon – felelte Piszterer. – Diktálja jegyzőkönyvbe. Magát különben is kivizsgálják, és öt nap múlva vége…

Az úr elsápadt; megmarkolta a brokátköpenyt. – Jézus – mondta hörögve.

– Öt nap múlva hazamegy, úgy értem. Addig tessék kibírni… magához nem szólok úgyse. Maga nincs a gorombaságomra szorulva.

Emberi méltóság; Piszterer ezt a kifejezést utálta legjobban. Amit Karádinak se részletezett: fölesküdött ügyvéd volt, éppen erre esküdött, az emberi méltóság védelmére. Csak olyan pöröket vállalt, ahol úgy érezte, védence ártatlan. 1942-ben kezdte a pályát, alig volt 45-ig nyert ügye. Aztán három év után, más előjellel, kezdődött újra. A koholt vádakra specializálta magát, s jóformán senkit sem tudott megvédeni. Nem dobták ki, sőt, inkább mulattak rajta, fölhasználták. Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy a törvényesség látszatának kelléke lett. Végül inni kezdett; sokat ivott, nagyon sokat, a tárgyalásokra az eszméletlenségig leitta magát. Beszédképességét elvesztette, alkalmatlannak nyilvánították, néhány elvonókúrába majdnem beledöglött, a felesége 1956-ban disszidált, vitte a gyereket is. Aztán váltott az idegrendszere, hirtelen egy kortyot sem ivott többé. De már későn. A borundor és a jogundor végérvényesen összekapcsolódott a szervezetében, hiába hívták, nem kívánt többé senkit és semmit képviselni. Ide-oda vetődött, amíg végre a kórházban megtelepedett. Megszerette ezt a munkát. Mintha a fordítottját művelné valami fájdalmasan elrontottnak. Nem kellett ékesszólóan igazat mondani és ártani vele, mégis. Itt minél nagyobbat hazudott, annál hasznosabbnak érezte magát.

Persze, az odacsúsztatott pénzeket azért elfogadta. Nehogy gyanússá váljon a dolog. De csak a fölgyógyultaktól, keresőktől.

– Maga rendes ember, Piszterer – mondta Halyó bácsi az ötösből. Halyó bácsi hosszú ideje halódott, kínnal-keservvel, mert sajnos, túl erős volt a szíve. Halyó bácsi is tudta ezt, szidta is a szívét; különben türelmesen várakozott. – Maga rendes ember, Piszterer – mondta két jaj között, gyöngéden.

Piszterer ezért egy kicsit bosszús volt, senki se szereti, ha leleplezik. El is kerülte ezt a rendhagyó ágyat.

– Dopper, Dopper Dóra… – dünnyögte, morogta. – Ez hiányzott ide! Egy tudományosan nyugtató, pusztuláskor is oktató, öntelt liba!

Dopper Dóráról mindenki kialakította előzetes elképzeléseit. Karádi úgy tervezte, mindjárt bevonja az ideológiai képzésbe – tarthat a kartársnő egy előadás-sorozatot Az új típusú ember személyiségjegyei címmel. Susika és a nővérkék, legyőzve az ösztönös féltékenységet, maguk között azt latolgatták: vajon meddig terjed a fizikai jelenség, az abból származó zavar elhárításának kötelessége, és hol a határ, ahol már a feladatot Dopper Dórára lehet hárítani?

– Nézzétek például – mondta Susika –, ha a műtét után harmadnap a páciensnek a szokott szélgörcse van, ordít és vizionál, az nem tartozik semmiféle pszichológusra. Óvatosan megtornáztatjuk…

Az orvosok csak azt kötötték ki: Dopper Dóra nem állhat vizitkor, vizsgálatkor a hátuk mögött. Az határozottan idegesítené mindannyiukat. A munkaköröket el kell határolni. Ahol az orvosi segítség végződik: ott kezdődik Dopper Dóra munkája.

A gondnoknő arra vigyázott, Dopper Dórának ne legyen a fizetése a gondnoki fizetésnél és a főápolónőénél magasabb.

Legnagyobbat doktor Dévaj csalódott. Ő makkegészséget és már a megjelenésével is fegyelmet sugárzó, féken tartó energiát követelt attól a munkatárstól, akinek ezt a címet kreálta: „intézeti pszichológiai tanácsadó”.

Dopper Dóra náthásan érkezett, de azt mondta, ez csak szénanátha, valami allergia, időnként elkapja, aztán elmúlik négy-öt nap alatt. Fogalma sincs, mire allergiás, talán magára az életre. Karádi elkomorodva mérte végig.

Dopper Dóra negyvenkét éves volt, de ezen valóságos életkora mellett a látszólagos naponta többször is váltakozott. Néha kislánynak hatott, máskor öreg máminak. Pillanatokra megcsillant egykor vonzó nőiessége de a pillanatokat egy csömörlött agglegény semleges tekintete váltotta fel. Mintha egyszerre halt volna ki belőle, nagy küzdelemben, egy kurva és egy apáca. Két szeme a szokásosnál távolabb tapadt az arcába – úgy látszott, bizonytalanabbul szemléli a középet, s inkább a végletekre tekint. Dévaj kényszert érzett, hogy odalépjen, és a két szemet két oldalról, két ujjal közelebb nyomja egymáshoz.

„Talán mégis inkább férfit kellett volna – gondolta –, de a női nemben lappangó anyai gyöngédség… mintegy előfeltétele… S annyira javasolták. Annyira.”

Dopper Dóra megkapta a férfi és női belosztályt, az intenzív részleget, kísérletképpen.

– Ami nem azt jelenti, hogy szükség esetén máshonnan elzárkózik – mondta Dévaj szigorúan –, csupán azt jelenti, itt alkalmazzuk az állandó ráhatást… máshol gyorssegély.

Dopper Dóra azt felelte, az ő életerejét nem a sok, de eredményes munka, hanem a sok, de hiábavaló cselekvés morzsolja fel. És most reménykedik.

Pisztererre is fölhívták a figyelmét. Piszterer készült a találkozásra; a cipőjét szándékosan aszimmetrikusan fűzte be, s a fehér sapkát agresszíven a homlokára csúsztatta. De Dopper Dóra csak azt kérdezte, mitől van a seb a száján, mert sajnos, ő is hajlamos a herpeszre, elég, ha egy poharat rosszul mosnak ki, s ráadásul néha elég egy rossz szó, s az ember ilyesféle herpeszt érez valahol belül is; nehezen szárad le, és sokáig nyoma marad.

Piszterer egy kis csönd után – a páternoszterben álltak éppen – rákiáltott:

– Mi a frásznak hagyta ott a lelki segélyszolgálatot?

– Belebetegedtem – mondta Dóra mentegetőzve. – Telefonok egész nap. Női hang, férfihang, gyerekhang. Tudja, mindig úgy éreztem, le kéne csapni a kagylót, és rögtön odarohanni. De csak beszéltem. Ilyen-olyan sémát. Variáltam, erőlködtem. És sehonnan, soha visszajelzés. Volt az egészben valami erkölcstelen. – Elmosolyodott. – Már ott tartottam, hogy visszakérdezek: hát rajtam, ebben a helyzetben, tud-e kedves embertársam segíteni…

A lift a földszintet közelítette, de Piszterer nem lépett ki, Dórát is megakasztotta.

– És most mit képzel, hölgyem?

Dopper Dóra elgondolkodva rázogatta a fejét.

– Talán itt közelebb leszek. Talán itt megfoghatóbb. Talán a végső határhelyzetben…

Az alagsorban zökkent, fordult velük a lift, újra fölfelé.

– Ne szedjen annyi gyógyszert – mondta Piszterer, és kibocsátotta a földszinten. – Maga… maga Soror Dolorosa.

Viccnek szánta, de valahogy elterjedt, ráragadt. Soror Dolorosa – Fájdalmas Nővér, így szólongatta hamarosan mindenki. Egy percig sem pihent. Hurcolta magával a feketéjét is, mindig más és más szobában felejtette a csészét. Nem kereste, hatásköre meddig terjed, ha úgy adódott beszéd közben, becsúsztatta a paplan alá az ágytálat. Sohasem hánytorgatta fel a külön szolgálatokat, ezért a nővérek hamar megbékéltek vele; óriási könnyebbség volt, különösen éjjel, amikor nem tudnak aludni a zaklatott lelkek, s csak, hogy teljen az idő, mindenfélét kiabálnak. Az orvosok annak örültek, Soror Dolorosa nem piszkálódó, nem akar beleszólni a szakmai dolgokba. Bár Susika őrmester volna ilyen szerény! Ellenőrizni tartalmi működését még Karádi sem tudta: Dopper Dóra inkább suttogott, az ágyak szélére húzódva, hogy mit mond, még Piszterer sem tudta kifigyelni.

Dévaj az első hét végén megkérdezte:

– Kedves kartársnő, a Piszterer-féle modorról mint pszichikai magatartásról mi a véleménye?

– Védekezés – mondta Dóra. – A vad, nyegle szöveg. Egyébként minden eleven kapcsolat jobb a formális kapcsolatnál. Bármilyen szörnyűnek látszik.

– Kétségtelen – dadogta doktor Dévaj, s fölhívta Dopper Dóra egykori munkaadóját: nincs tévedés? Az illelékes azt felelte, ma sem tud mást mondani, mint amit a lapjára írtak: az intézmény legáldozatosabb munkatársát adták át, aki ennek előtte a pályaválasztási tanácsnál is lelkiismeretesen működött.

Az áldozatosságban, lelkiismeretességben nem is volt hiba. Csak éppen hamarosan kiderült: mégis szelektálni kell, mert Soror Dolorosa se bír két műszakot egyben, heti szabadnap nélkül. (A gondnoknő is aggályoskodott: ennyi túlórára nincs keret, ha pedig nem fizetik, hiába bizonygatja a kedves kolléganő, hogy nem fontos, rosszkedvében majd meggondolja magát, és följelenti a céget.)

Kihez, kikhez menjen tehát ezután Soror Dolorosa – hogyan válasszon, ha – Karádi szavaival – egyszerre öt ágynál „lép fel az igény”?

Az igazi baj ezzel a dilemmával kezdődött – és csak fokozódott a döntéssel.

Dopper Dóra, kétségbeesett tűnődés után (kislány- és matrónaarcát szorgalmasan váltogatva), úgy határozott, mindig a haldokló a fontosabb. Így se maradt munka nélkül. Néha, ha tudta, hogy az exitus olyan éjszakára várható, amikor nem lesz éppen szolgálatban, még előre is dolgozott.

Legtöbbször a családról, a tavaszról és a múlt sikereiről beszélgettek, amíg a morfin hatni kezdett. Mindenben igyekezett a kedvükre tenni.

Az ötös szobában, ahol Halyó bácsi is várakozott, az ablak melletti ágyon fekvő beteg összekulcsolta a kezét, úgy könyörgött:

– Kedves szép csillagom, tudom, hogy vége, csak egy tányér jó erős lecsót ennék még, csak legalább megkóstolnám… nincs nekem senkim… ez az utolsó kívánságom…

Dopper Dóra másnap hozott neki saját főzésű lecsót, befőttesüvegben.

A férfi nem vette el az üveget. Iszonyodva bámult az asszonyra.

– Rohadtak… hát mégiscsak igaz… ó, ti rohadtak…

Piszterernek kellett berohanni. Kilátásba helyezett a kedves betegnek egy pofont. Csak csináljon cirkuszt, ok nélkül! Majd megeszi ő azt a lecsót, kár is a gyomrába…

A férfi hirtelen megnyugodott. Vágyakozva nézett a lecsó után, de Piszterer fityiszt mutatott, s nem adta vissza.

– Maga mekkora marha – mondta a folyosón Dórának, inkább sajnálkozva, mint ítélkezve. Másnap aztán, amikor a „lecsókívánó” kiszenvedett már, mindenkit kímélet nélkül kizavart a szobából, a folyosó fordulóján túlra. Csak Halyó bácsival nem erőszakoskodott. Tudta, Halyó bácsi nála is erősebb.

Becsempészte a vastartályt, belegyömöszölte és kicsempészte a holttestet.

– Na – mondta Dórának, aki pokrócot vitt a kint toporgóknak –, visszaterelheti őket… de inkább dumáljanak még odakünn egy kicsit, amíg a nővér áthúzza az ágyat. Most ide egy könnyebb beteg kell. „Lélektanilag…” – tette hozzá gúnyosan.

Dóra egy kicsit összezavarodott. Fokozatosan romlott körülötte a légkör. Pedig benne egyre több az együttérzés, szeretet. Ma már az is előfordult, hogy a női osztályon – ahol a hír jobban terjed – a csontasszony nem akart szóba állni vele.

– Menjen innen – rikácsolta, s hessegető mozdulatot tett. – Nem hoz szerencsét… Piszterer bácsi, zavarja el!

Soror Dolorosa – új nevén Halálangyal – egy hónap múlva már semmit sem értett. A kollégái becsülték, ha ki is figurázták néha. De a kórtermekben rettegtek tőle. Csak egy-két átfutó, hatnapos beteg hívta unalmában kártyázni, ha tudott volna kártyázni Soror Dolorosa.

– Egy kis ravaszságot, hölgyem – mondta Piszterer dühösen –, előre megjósolhattam volna… Keverni kell, keverni. Ahova maga leül, tündérke, ezzel a lapos fenekével, ott többé fű nem terem… Észrevették, és félnek. Nem érti? Félnek a nyomorultak…

– Én a teljes valómmal… szinte a fájdalmukba beleszállva… amit csak akartak… A tiszta, világos tudatosság… nyugovás, legalább az utolsó napokban… – Dopper Dóra sírt.

Doktor Dévaj – mert eljutott hozzá ez a furcsa zűrzavar – praktikus tanácsot adott. Nem akarta még az ötlete kudarcát bevallani.

– Kartársnő… a túl nagy hevület az oka. A mértéklelenség. Most szépen fékezünk. Ezentúl három percig, mindennap, mindenkit végigjár: s mindenkitől ugyanazt kérdezi, s nem felel semmi személyeset. Mechanikusan… átmenetileg minél mechanikusabban! – Egy-két nyakkörzést végzett. – A mechanizmus mindig megnyugtató!

A mechanizmus valóban helyreállította a rendet. Kóválygott Soror Dolorosa; innen oda, egyre feleslegesebben. Egyre távolabb nézett a két szeme, a köpenyét egyre gondosabban vasalta. Emeltek a fizetésén, mert besegített osztani az ebédet.

Piszterer már úgy megsajnálta, hogy hazudott neki:

– Maga a pihenésben egészen kivirult… mint egy üde rózsa…

Erre lett csak Soror Dolorosa igazán szomorú.

– Jaj, Piszterer… Drága jó Piszterer. Legalább egyet találnék, egyetlenegyet, akinek kell a szavam, aki nem úgy megy át, hogy verik körülötte a bohóctányért…

Piszterer legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ilyen baklövést! Hiszen nemcsak ő lát át Soror Dolorosán – Soror Dolorosa is átlát rajta!

– Halyó bácsi, az ötösből – mondta csöndesen. – Az olyan. De aki olyan, az már nem szorul szavakra.

Az ötösbe három új beteg is érkezett. Az ablak melletti üres ágyra egy fiatalember, kezdődő, idegi alapon működő fekéllyel; a gyógyult rutinműtétes helyére egy öreg-öreg vidéki bácsika, s beszorítottak még egy pótágyat valami háborgó, folyton visszatérő szövetkezeti igazgatónak. Amíg meg nem ürül a különszoba.

A szövetkezeti igazgató – görcsszünetben – felháborodását mindenkinek tudomására hozta.

– Ez kérem, szemenszedett igazságtalanság – mondta Dórának; izzadt, gesztikulált. – Nem dohányzom, nem iszom, az egész életem maga a mértékletesség. Az egész életem, már kora ifjúságomtól kezdve, az eszme, a rendszer szolgálata… és kemény gazdasági ponton ám, mindig felelős poszton ám!! Íme, mégis, már harmadszor hoz vissza a mentő, képtelenek tisztességesen meggyógyítani… Mások, kérem, lébecolnak, felelőtlenül, és semmi bajuk, vagy kilencvenévesen csak lógnak a társadalom nyakán… én meg egy év alatt harmadszor kerülök vissza, csupa nyiszálás a hasam… hát kérdem én, elvtársnő, de teljes őszinteséggel, miféle anarchia ez?

Dóra nézte az öreg-öreg bácsi megvonagló arcát, ahogy a szövegostor az arcába csapott. Dühös lett.

– Ja, kérem – mondta –, ezek itt más törvények. A fájdalom megszünteti a rangot. Az egészség nem kitüntetés, amit jutalomból a gomblyukba tűznek. Ez, kérem, itt, valami másfajta igazságosztás. Tessék tudomásul venni. És nem izgatni a többieket.

– Micsoda hang ez?! – A férfi felült az ágyon, jobb lábát fenyegetően kidugta, mint aki máris készül intézkedni. – Vegye tudomásul, hogy én itt is Mester Árpád vagyok, és itt is jár nekem a megkülönböztetett tisztelet, az utolsó leheletemig…

– Ha csak addig tart, mit ér vele? – kérdezte Dóra. Már elpárolgott az indulata, bánta is. Ellépett az ágytól, Mester Árpád még utánakiáltotta:

– Pimasz!

– Nem eszményítik a női nemet – mondta a fiatalember az ablak mellett; idegesen simogatta mellén a gyatra szőrszálakat. – Ezért ilyen a világ, asszonyom! Én minden nőhöz úgy közelítek, hogy látom benne az anyámat… megborzaszt a szentségtörés gondolata…

Dóra megsimította a homlokát.

„A kedves anyukádat kellett volna vízbe fojtani – gondolta –, mielőtt így beléd tolakodott, te szerencsétlen. Holnap úgyis fölvisznek az idegosztályra.”

Szerette az anyákat okolni – saját végleges meddőségében ez vigasztalta néha.

– Olyan nyugtalan vagyok – suttogta a bácsika; a fehér sörte benőtte pofacsontját, nem volt az már sem bajusz, sem szakáll, csak burjánzás, gazda nélküli tenyészet. – Olyan nyugtalan… – a feje szabályosan, mint a metronóm, billent jobbra-balra.

– Majd meggyógyul, bácsika – hadarta Dóra. – Majd meggyógyul, táncol még…

Gyakorolta az előírt mechanizmust; közben szégyenkezett.

– Lelkem – szólt át Halyó bácsi, nem is volt már más, csak a két szeme az egész ember –, lelkem – szólt át csöndesen –, látja, ilyenkor kell megkülönböztetni… ha meg nem sértem.

Nagy zajjal kicsapódott az ajtó. Jolika belökte a vödröt, a rongyot, a főlmosórudat. A szoba megtelt a hipó csípős szagával. Köhögtek.

– Takarítani muszáj – kiáltotta Jolika. Mozdulatai túlméretezettek voltak, a víz fölöslegesen loccsant, a rongy fölöslegesen cuppant, a rúd kopogott, csattant a vödör alja.

– Egy kicsit csöndesebben…!

– Csöndesebben… na ne mondja! – Jolika csípőre vágta a kezét, terpesztett lábbal megállt Dóra előtt. – Járjak szárnyakon, mint a Halálangyal? Csak lenne jobb kedvem, tudnék mit felelni, de szólni sincs erőm, tudja meg, úgy ért az a csapás engem, és akkor még reggel bejönni takarítani…

Csak egy csík látszott a szeme helyén, az arca a hosszú sírástól feldagadt. Csapkodott; a szennyes lé befröcskölte a lepedőket. „Jolika – gondolta Dóra –, ugyan miért jelent a becézés lekicsinylést egy bizonyos koron túl?”

– Mi történt?

– Minek panaszkodni? Nincs részvét senkiben.

Valami tragédia történhetett. Jolika „kiegyensúlyozott” volt. Még a gyerekhalottakat sem siratta meg. Számára csupán több eltakarítandó mocskot jelentett minden komplikáltabb eset.

– Ugyan, ugyan… könnyebb, ha kiadja.

Jolika egy percre sem hagyta abba a munkát. Tornyos kontyán remegtek a hajháló apró gyöngyei.

– Hazamegyek, kérem, ahogy szoktam, villamossal, mert azért, ha nem is volt az utolsó napokban olyan barátságos, erre ki gondolt… hát szólok neki, semmi, máskor már dörgöli az ajtót, most semmi, hát ott fekszik szegényem a rökaménál, odáig vánszorgott, ott keresett, a négy kis hideg lába kinyújtva… nem lehet azt a látványt lefesteni… Húzza be a talpát, nem látja, hogy maga alatt vagyok?

– Mi…? Mi az? – dadogta Dóra értetlenül.

– A macskája – mondta Halyó bácsi. – Meghalt a macskája. Tizennégy évig éltek együtt, ugye, tizennégy, ha jól emlékszem?

– …nem is macska volt az. Az ember itt bent vesződik, aztán úgy találja. – Legyintett, megint belecsapta a rongyot a vödörbe, a rúddal megcélozta az ajtót. Úgy rohant ki rajta, mintha dárda volna a hóna alatt.

– No – mondta Halyó bácsi Dórának –, kedves lelkem. Üljön le ide gyorsan. Mindjárt jobban lesz. Csak egy kis szédülés. Nyújtsa a kezét.

Dopper Dóra odahúzódott az ágy szélére. Halyó bácsi keze meleg volt, makacs szíve erősen vert a pulzusában. A differenciált végtelenség nyugtató üzenete.

– Gyerekek még… nem érti? Gyerekek még. Ahhoz az állathoz köze volt… Különben is: inkább a macskáját gyászolja valaki, mint a zúzott kocsiját…

– Ez célzás?! – pattant derékszögbe Mester Árpád. De mindjárt vissza is hanyatlott: ez a győzelmi tartás, ez volt a legkritikusabb mozdulata éppen.

– Olyan nyugtalan vagyok… úgy gyötör a kétely… – nyögte a bácsika. – A haldoklónak nem szabad hazudni.

– Jobban van, lányom? – kérdezte Halyó bácsi. Dóra bólintott.

Akkor üljön át hozzá, kérem. Nyugtassa meg. A neve Ferenc bácsi.

– …mert az csak civilizációs találmány, hogy az utolsó percig szajkózzák: meggyógyul, meggyógyul… nálunk, az én famíliámban ezt nem igényelte senki, bűn is lett volna kövekkel kötözni az útra készülődőt… – Ferenc bácsi nagyon lassan beszélt, mintha balladát mesélne, ahol a hallgató tölti ki a homályt. – Nagyapám, apám is úgy költözött el, de még a gyöngébb asszonynép is, hogy senki nem merte tarka cseréppel elvonni a tekintetüket… Nagyapám még szólt is: látom az Istent. Fehér inge van, és engem formáz, csak hosszabb az inge, valahogy, azt mondta, mindent beborít…

Mester Árpád levette a kispárnát a füléről.

– Így mondta nagyapám. Én is olyan nyugodt voltam. Ismerem a rendet. Dolgoztam, szolgáltam, van három szép gyerekem, ugyanannyi unokagyerek, az én jó asszonyommal is megbeszéltük, lesz még találkozónk. És most már évek óta gyötör a kétely… Látogat engem hűségesen számos ivadékom, és csak nevet, még hogy Isten, másik világ… hogyan, ezeket apa nem röstelli, amikor különben okos és haladós fajta…? Hát hogy van ez, húgom? Hova megyek én? Bele a taposott sárba? Bele a semmisülésbe? Nem vár engem az én Istenem, mint ahogy még apámat is várta? – markolta a takarót. Ahogy mindüket eddig várta…? Csak engem nem vár már, mert elzavarták a sok nevetéssel? Vagy… – már Dóra kezét markolta lehet… lehet, hogy nincsen? – bizonytalanul elvékonyodó hangon tette hozzá: – A haldoklónak nem szabad hazudni.

Dóra hallgatott. Fájt a húsa, ahogy Ferenc bácsi kapaszkodott.

– Jó húgom… vár-e engem majd az én Istenem? Az Ő kapujában?

– Várja – felelte Soror Dolorosa, szándéka ellenére, egy kicsit hangosabban. Még érezte Ferenc bácsi hálás könnyebbedését, aztán azt se, csak a saját könnyeit s azt a képtelen szorongást, hogy a könnyektől is kivérzik a test.

Három napig otthon maradt, betegállományban, mert estére az anyag bosszút állt, és bedagadt a torka; összeszűkült résnyire.

Amikor újra fölvette fehér köpenyét, az övet se tudta megkötni a derekán, máris levetették vele.

A kísérlet kudarcot vallott – ezt mindenki tudta.

– Egy fecske nem csinál tavaszt – Karádi már hetek óta hangoztatta –, minden fejhez kéne külön-külön egy ilyen Soror Dolorosa…

– A végén az őrangyalnál kötünk ki – mondta a fiatal alorvosnő.

– A fiatalokra jellemző ez az éretlen cinizmus – zárta le a témát doktor Dévaj – …a személyt sem jól választottuk. Persze, ebben a közvetítő elvtársak is ludasak. Így akartak megszabadulni Dopper Dórától. Nem voltunk elég éberek.

– Akkor hogyan…? – kérdezte Karádi.

– Csak semmi fölhajtás. Az idő meghozza. Előbb-utóbb kibújik egy szál a szabályos gombolyagból. Akkor aztán megragadjuk azt a szálat…

De arra még doktor Dévaj Farkas Fülöp sem számított, hogy ilyen gyorsan, ilyen simán csúszik az ürügy a tenyerébe.

Mester Árpádot, a bejelentőt, barátian leszerelte. Egyedi eset, általánosítása politikai hiba, ne is terjessze.

– Kérem, kolléganő – mondta Dórának. – Minden új: rögökbe ütközik. Az út nincs mintegy előre kikalapálva. Nemcsak a maga számlájára írandó, ami írandó… kollektív felelősség, ha a papírformát nem tudjuk megtölteni funkcióval. Előbb-utóbb maga kérte volna, hogy mentsük fel, a körülmények úgy hozták, hogy ezt az utóbb-at nincs módunkban kivárni… Szólj hozzá, Károlykám…

Karádi megrezzent. Ritkán szólították így.

– Dóra… maga a beosztását vallásos agitációra használja fel… ez az értesülésünk. Mondott valamit az ötösben. És ha ott, akkor nyilván máshol is. Ráadásul a tanú személye… sokat nyom a latban. Ez egy hivatalos intézmény. Képzelje, ha kiszivárog… Tudom… én persze tudom, hogyha megkérdezném, mivel védekezne. Hogy csak könyörületből tette, mert hogyan lehet, kérem, egy szerencsétlen flótásnak a képébe beleordítani, hogy amiben nőtt, hogy amiben hitt, amibe kapaszkodott, az nincs, nincs és igenis százszor nincs… – Karádi kétségbeesetten verte az íróasztal oldalát, a homlokán az ér csomósan kidagadt. Majdnem hisztérikus volt ez a tiltakozás. Lassan fékezett Dévaj hideg tekintete alatt. – Szóval, én emberileg megértem. De a szituáció túlmutat önmagán. Semmi látványos hercehurcára nem gondoltunk, ne féljen. Egy hónap fölmondás, ilyen képesítéssel talál új helyet. S mi is segítünk, ugye, Farkas?

Most Dévaj rezzent össze. Hiszen ő a Fülöpöt választotta.

– Igen – mondta kedvetlenül. – Iskolai vonalon talán. Gyerekek közt nincs ilyen ferde igény.

Piszterer meghívta Dopper Dórát egy búcsúkávéra. Állva itták, a foltos büféasztalra könyökölve.

– Kár – mondta Piszterer.

– Hol van az én igazi munkám? – kérdezte Dóra. – Hol kell ezt kezdeni? – gúnyosra szaladt. – Az óvodában…?

– Vagy még előbb – felelte Piszterer –, a szülőágy csücskénél, mit tudom én. De nem a bajban és nem a halálban. Akkor már késő, Soror Dolorosa.

Hallgattak. Piszterer lekaparta szája szegteléről a sebet.

– Sajnálom, hogy elmegy.

– Én pedig örülök, hogy maga itt marad.

Doktor Dévaj a búcsúról is értesült. Fölháborodásában a térdét csapkodta:

– …nem hiszed, Károlykám. Úgy váltak el, mint a puszipajtások. Mint két jó testvérke. Itt megáll az ész. A piszkos Piszterer, a kórház réme – meg a suhogó-ropogó Soror Dolorosa… Tudod ezt ésszel követni?

– Nem – mondta Karádi, de nemigen figyelt oda.

– Majd az értekezleten a kollektívát is tájékoztatjuk. Önbírálat, úgy fogadd. Mivel kezdtem én annak idején? Na, mivel? A kórház is munkahely. Anyaggal, dolgozunk. Csak… kényesebb anyaggal. És elfelejtkeztem a melléktermékről. Amit még a valódi üzem se tud maradéktalanul elszívni. Bizony, gázol benne az ember, töri… Önbírálat ez vagy a logikai lánc korrigálása, rád bízom a definíciót… Hanyagolható melléktermék az a sok nyavalygás, az a zavaros faggatózás, a rendezetlen belső, ami ilyenkor kibukik! Károlykám, mi a véleményed? Te, mint a jövő tudatának mérnöke…

Karádi doktor távolabb húzta a székét.

– Nem tudom, Farkas – mondta, majdnem színtelenül, a nevet túlhangsúlyozva. – Farkas, rosszak a leleteim. Negyvenegy a vérsüllyedésem. Farkas, én mostanában nagyon fáradt vagyok.

 

A panasz leírása

Professzor Urunknak

nagy tisztelettel, bizalommal

dr. Édeshalmi János

 

Professzor úr a tegnapi vizsgálatkor atyai jósággal arra intett, üljek asztal mellé, vegyek a kezembe tollat, s panaszaimat próbáljam hitelesen rögzíteni. Professzor úr irodalmi ambíciói közismertek, és mint szaktekintély is hisz (ahogy beszélgetésünkkor kifejtette) a „kiírás” terápiájában. Amellett a beszédben sok minden elsikkad; a mondatfűzés kuszasága, a logikai ugrások írásban árulkodóbbak. Bocsásson meg, de felszólításában volt némi ellentmondás: törekedjek tárgyilagos oknyomozásra, mondotta, másrészt többször hangsúlyozta, hagyjam az emlékképeket gátlás nélkül fölbukkanni, ne fojtsam el a szokatlannak tűnő asszociációkat. De ez az ellentmondás, gondolom, egész életvitelünkre jellemző: vergődés szigorú önelemzés és laza odahagyatkozás között. S ez, professzor úr, valójában már a panasz egy része. Bizonyos ponton az objektív és szubjektív összekeveredik: szétválaszthatatlan. Amint tetszik tudni, jelenlegi foglalkozásom elég példát mutat: hiszen a helyes ítélet a dolgom, s ennek abszolút megvalósítása csaknem a nevetségességig lehetetlen. Professzor úr, amikor a kedves Lilike fölvezette a kartonomra az adatokat, Ön, mint aki mihamarabb a lényegre akar térni, idegesen sürgette, dobolt az ujjaival. Nem érdekelte az anyám neve, tulajdonképpen a korom sem; csak akkor mosolyodott el kajánul és egészségesen, amikor meghallotta, hogy a munkaköröm panaszügyi előadó. Egymásra pillantottunk, értettük egymást. A szokványos helyzet, a szokványos tehetetlenség ismétlődik – csak magasabb síkon. Azután a professzor úr kötelességszerűen erőt vett magán, s kérdezni kezdett, én pedig válaszoltam, eleinte én is kötelességszerűen, később mégis áradóan. A remény stádiuma elkerülhetetlen. A legborúlátóbb panaszos is vár valamit attól, akinek a panaszát címezte. S a legcinikusabb ügyintéző is megpróbál ezt-azt cselekedni. A mechanizmus beindul.

…a mikulás puttonyában egy rejtett elemlámpa belülről megvilágította a piros celofánt, és ettől olyan lett az egész, mintha valódi tűz égne, csodálatos volt, ahogy az ajándékot kiemelte, de a mikulás kezén hirtelen hosszú szőrszálakat és vastag arany karikagyűrűt fedeztem fel, a mikulásnak nincs felesége, mondtam, és a csokoládécsizmát sértetten letettem a kredencre, a mikulás idegesen húzkodta a gyűrűt, majd bal kézzel gesztikulált tovább, én meg hátráltam, anyám és apám közé, akik nevettek és egymásra kacsintottak, láttam. Ki ez az idegen ember, kiáltottam, ki lenne, a mikulás, szakálla, süvege van… ne a kezét nézd, fiacskám, miért éppen a kezét? Menjen innen… A mikulás földühödött, megigazította a nadrágja korcát a köpeny alatt, nyálas lett a vatta a szájánál, ez a gyerek nem normális, kérem, egyébként minden ki van fizetve. Benyúlt a puttonyba, a fényt lekattintotta, az ajtót bevágta maga után. Én csak hajtogattam: anya, apa, ki volt ez, és csak mondták, buta fiú, rossz fiú, megbántottad a jó mikulást, én pedig tudtam, hogy hazudnak, kérem, de nem volt rá bizonyíték, folyton kerestem a kezet, és aztán megismertem a házmesterét, amikor egy barna zacskóban leküldték velem a januári házbért, azonosítottam a szőrszálakat és a vastag gyűrűt, de még akkor is rázták a fejüket, és kacsintottak és kacsintottak, nem értettem, miért csinálják, mire jó ez, a nyilvánvalót ennyire letagadni.

A mechanizmushoz tartozik, professzor úr, hogy hivatalból kénytelen vagyok hinni Önben. Bizonyos képességeiben, amelyekkel meggyógyít. Szeretném hinni, hogy nemcsak rajtam kívül áll, de fölöttem is, mert akkor talán rálát a talajra, magasabbról. Amellett említette kitűnő gyógyszereinket. Le kell győznöm viszolygásomat, és rá kell fanyalodnom a szintetikus anyaggal kombinált tudatra. Ami ellen mindmáig tiltakoztam, mert úgy éreztem, az én bajom csupán az igazságok mindenkinél élesebb felismerése, s ennek gyógyszeres befolyásolása nem más, mint gyávaság, menekülés a mesterséges tompaságba. De a jelenségek – s ezért fordultam Önhöz – átlépték a viselhetőség határát. A büszkeség nem segített. Talán az alázat irgalmasabb. Az alázatot még gyakorolnom kell: folyamatosan, ahogy ezeket a sorokat írom, lázadozom. Nekem ez az „ügy” életem, halálom legfontosabb, középponti ügye. A professzor úrnak pedig csak egy érdekes eset. Ne értsen félre, nem jóindulataiban kételkedem, de természetszerűleg nem lehet más. Tizenöt-húsz ilyen „levél” hever a dossziéjában. Ön majd olvassa, tűnődik, s közben maga sem veszi észre, hogy gondolatai már saját központi ügyén járnak, ami az adott szituációban esetleg csak annyit jelent: egy pohár sörre vágyik, és megnézi nyakkendője csokrát a tükörben. De hogy ezt felrovom egyáltalán, Önnek ismét egy használható tünet „a mánia irányultságának” meghatározására. Különben minden mánia nagyítás. És a semmit nem lehet nagyítani.

…az utolsó percben csöngött a telefon, Erdei felesége telefonált, hogy halat süt vacsorára, Erdei azt mondta: hal! Pompás, hal, mióta nem ettem már… És vette a zakóját, de én előtte léptem ki az ajtón, az asztalára nem néztem vissza, a fegyelmi tárgyaláson pontosan elmeséltem a jelenetet: Erdei megörült a halnak, rohant, feledékenységében hagyta a kulcsot az aktafiók zárjában, ezt kellett, hogy mindenki tudja, olyan világos volt a helyzet, a takarítónő apja akkor került kuláklistára, félt, hogy provokáció, vagy egyszerűen bosszút akart állni, ahogy és akin lehet, behívta a megyei kapitányságról az ügyeletest. Jegyzőkönyv, nyomozás, nagygyűlés és egybehangzó ítélet: az éberség szándékos elmulasztása, adatjuttatás az ellenségnek… Az akták polgári peres eljárásokat tartalmaztak, de „az ellenség minden apró adatból következtet”, Erdei évekig udvart söpört, és még örült! Ezek, kérem, nemcsak letagadták az igazat, hanem fölcserélték a hazugsággal, az igazság rangján bántak a rágalommal, beleélték magukat, és én, ha megfeszültem, se tudtam azt és úgy látni, ahogy ők, nem voltam képes becsapódni, hogy aztán később, mint „megtévesztett”, bűnbánóan a mellemet verjem. Erdei, miután rehabilitálták, elvált az asszonyától, tulajdonképpen őt és a rántott halat okolta mindenért, s ezzel még az ő személyes ártatlansága is megszűnt, csak nőttön-nőtt a zavar…

Jelenlegi foglalkozásomat nyolc esztendeje űzöm. Ön, professzor úr, nagyobb praxissal rendelkezik, a neve a szakmában legalább negyven éves. Ön az ideg- és elmegyógyászat nagy öregje. És nemcsak a protokoll-listán. Hogy is mérhetném össze magunkat? Mégis felteszem a kérdést: nem gyanakszik-e arra, hogy a panaszok vélt, illetve feltüntetett oka hamis? Világosabban: hogy az emberek nem is azt panaszolják, amit panaszolnak? Egyre gyakrabban fordul elő, hogy miközben hallgatom őket, kettészakadok. Értem az előadott történet realitását, de lényegesnek nem azt értem. Hanem azt a másik hangot. A belső segélykiáltást. Az ősokot, ami nem tartozik rám, mert megoldani úgysem tudom. Félek, a saját szintjén ezzel a professzor úr is tisztában van.

Visszatérő ügyfelem Kelemenné Scher Enikő. Leül, és a szomszédot vádolja, aki, amíg ő kénytelen kenyeret keresni, az előszobaajtóhoz lopódzik, és nyávogással, hurrogással a tébolyig ingerli a kutyáját. A kutya újból és újból letépi a függönyt, a festéket a keretről kínjában lekaparja. A szomszéd púpos öregember, azt mondja, az egész hazugság, épp csak megáll pihenni a küszöbön, a kutya különben is alattomos dög, három éve az utcán hátulról ráugrott a púpjára, hatóságilag ki kéne irtani. Ülnek a tonettszékeimen, acsarognak – vicsorognak. Kábultan figyelek, s egyszerre – mintha valaki lefordítaná egy más jelzésrendszerbe a szöveget – már csak egy monoton közlést hallok, lüktetve – sürgetve, önmagába visszahullva mindig:

 

– egyedül vagyok nyomorult vagyok egyedül vagyok nyomorult vagyok

 

Tanácsot adok, békítek.

S már jön a következő: szabálysértés, doktor Aba Aurél, lerázza a svábbogarat az alatta levő erkélyre. Bevallja. „Lapátra teszem, és leszórom” – mondja. – „Valahogy el kell távolítani. Nem értek az ilyesmihez. Azelőtt a feleségem ölte meg őket. De már hat hónapja béna. Mi, értelmiségiek, tartsunk össze.”

És én hallom:

 

– nincs erőm gyáva vagyok, gyenge gyáva vagyok, gyenge

 

Ajánlok egy hatásos rovarirtót.

Az apától lop a fiú. Az apa lopja a fiát. Lakatok. Vádak. Elissza. Nőkre költi. Motort vesz. Tartogatja a koporsóra.

 

– hol a szeretet miért ő sem én sem hol a szeretet

 

Hajbár Jolán nem ül le, pipaszárlábán imbolyog. Vörös haja omló toronyban. A kislánya alig totyog még, ide-oda csavarodik, a szoknyába kapaszkodva, az anyja körül. Üzletszerű kéjelgés, a lakótársak bejelentése. „Nem üzletszerű – mondja –, nem kapok érte pénzt, természetben hoznak a gyereknek.”

 

– nem tudom mi történik csak úgy történik velem de nélkülem csak úgy történik

 

Közbotrány a házban. Kolompár Ferenc folyamatosan veri a családot. Kolompár Ferenc, dauerolt haj. Már előre a nyakára tetoválva a kötél. Gurgulázva beszél, s bár magyarul, egyetlen szavát sem értem. Akik a folyamatos verést kapják, nem bizonyítanak. Be se jönnek, ha idézem őket. Csak Kolompár torokhangjai. Melegíti kezét a fűtőtesten.

 

– én még félig állat vagyok állat vagyok kérem szépen nem tehetek róla

 

Fogadkozik: ha csönd kell, lesz csönd. (Legközelebb betömi előbb a szájukat.)

Valahogy így, professzor úr. Kezeljük a tüneteket. A tünetek pedig ijesztően szaporodnak. A mélyokokkal nem mérkőzhetünk. Boldogok hát a süketek. Boldogok hát a vakok. Boldogok, akik csak egyszerűen elszenvedik, és tovább nem kutatnak. Csak mi, túlgondolkodók kerülünk törvényszerűen Ön elé. S miközben reménykedünk, rettenetes a kétely; elhessenthetetlen az analógia.

…Azután egy éjjel hiába feküdtem le Évussal. A szerelmi aktus is becsapás, mégpedig a legnagyobb becsapás a világon. Egyesülés helyett éppen az egyesülés lehetetlensége bizonyítódik: szánalmasan külön maradunk, görcsös minden pozitúra, felület súrol felületet, igyekezettől nyirkos a tarkóm, önmagam bálványába hatolok végül, a tetőpont öngyalázás, s utána tüskés, ködcseppes magány – kérem, én ide jutottam: a közösülés csak karikatúrája valaminek, valaminek, amit nem tudok meghatározni, néven nevezni, valaminek, aminek a jelenlétét se sejti a partner… Boldogok a lelki érintetlenek, föloldja őket a test érintése, persze, nem kellett volna Évus előtt fölfedni, de szerettem, meg akartam vele osztani az igazságot.

– az igazságomat ami talán csak középső igazság, ezért olyan őrjítő és irgalmatlan, mert több ugyan, mint a fátylas, vattapárnás alsó fokozat, a vezetettek biztonsága, de ezerszer veszedelmesebb: védőruha nélkül, kések és szakadékok közt tapogatva, lidércfáklyával a reszkető mancsomban

 

– de ugye van de ugye létezik a legfelső igazság az átragyogtatott bizonyosság a világosságban gyakorolt szabadság a végső menedék

 

Bocsánat, professzor úr, visszakanyarodom az újabban észlelt reális tényhez, ami végül arra késztetett, hogy rendelőjét és személyét megkeressem, s aminek hallatán Ön tegnap először hitetlenkedve ingatta a fejét, majd lázba jött, csillogott a szeme. Alig tudta izgatott örömét leplezni, a háláját, hogy rutinos pályáján még érhette meglepetés; azt mormogta, két részvétteli pillantás közt: „Szenzációs, szenzációs, csakugyan, fiatal barátom?” (Íme a kényelmes felületesség: sem fiatal, sem a barátja nem vagyok. De a szenzáció talán igaz. Ez azonban engem nem vigasztal, sőt. Szítja a pánikot bizonyos mértékig.)

Csakugyan, professzor úr. Néhány hete, pontosabban október ötödikén délelőtt, körülbelül tizenegy húszkor az Astoria sarkánál hirtelen megéreztem, hogy forog a föld. Megkísérlem pontosan leírni a jelenséget: finom, de ellensúlyozhatatlan dőlést éreztem, mintha egy óriási labda tetején állnék – s velem együtt dőlt körülöttem minden, a gesztenyesütő-bódé, a hetes autóbusz, a bőrdíszműves kirakatban a táskák, a házak és persze a járda is. Nem, nem egyszerű szédülés fogott el. Hiszen a szédülés vad pörgés, mint a hordópróba a vurstliban. A szédülés individuális ügy, de ez, ami akkor történt, kollektív élmény volt, még a magzat is megdőlt az anyák hasában, s mindez méltósággal történt, megfellebbezhetetlen objektivitással, türelmes és kimért lassúsággal, ahogy az óra mutatója halad tizenkettőtől tizenkettőig. Tudtam, hogy igazam van: a föld valóban forog; egzakt tény. S valóban vele dől, forog minden élő és élettelen, a szeméttartó, a Škoda, a hatforintos drótozott szegfűszál és a Rókus-kápolna keresztje. Éppen, mire a Rókusig értem, lett a dőlés szöge élesebb. Kezdtem lecsúszni – s bár körülöttem mindenki és minden ugyanúgy eltávozott az egyenestől, rémülten vettem észre, hogy különleges tapasztó-ragasztó anyaguk folytán az emberek, bár hamarosan fejjel lógnak lefelé, nem potyognak le mégsem – sőt, ez az állapot, fejjel lefelé, fordítva, számukra tulajdonképpen természetes; a folyamat zökkenő mentes, átélése derűs és tudattalan –, csak én, én zuhanok, szívós küzdelem után bár, de föltarthatatlanul az űrbe… Az aluljáró lépcsőjén, a korlátot markolva, levánszorogtam még valahogy: azután átkaroltam a műmárvány oszlopot, ujjaimat összekapcsoltam szorosan az oszlop derekán, a szememet behunytam. A forgás mélypontja elérkezett: tudtam, ha bírom erővel a kapaszkodást a rögzített tárgyba, ideiglenesen megmenekülök, mert a föld forog; ez tiszta logika, s ismét elnyerem eredeti, függőleges helyzetemet.

Rettenetes volt az űr, Professzor úr, rettenetes. De nem eresztettem el közben – mit is? A műmárvány oszlopot persze. Aztán újra éreztem a talajt – átlendültünk a kritikus szakaszon. Csak a kalapom esett le. Egy idősebb hölgy fintorogva átnyújtotta.

A dolog eddig háromszor ismétlődött. Váratlanul és kiszámíthatatlanul, hirtelen érzékelem. És félek, nem lesz mindig szilárd kapaszkodó a közelemben. És akkor elnyel az űr, végleg. Vagy csak elesem, fetrengek, vonítok; körülállnak, és senkinek sem tudom megmagyarázni: jaj annak, aki megéli az igazat, meztelenül és középfokon… jaj annak, akit a tömegvonzás törvénye elkerült, az átlagtakarót kinőtte, és a bárány örökgyapját még nincs ereje megszőni.

Professzor úr: utasításait követem. Tablettáit lenyelem. Dolgozom reggeltől estig. Kertemet felásom. Berzenkedő testemre vizet csurgatok. A barátok tapintatos pillantását eltűröm. Hetenként kétszer fegyelmezetten odafekszem a hideg linóleumlepedőre.

Professzor úr: kérem. Ha nincs másként, tegye meg a lehetségest. Elfogadok minden védőburkot, bármilyen anyagból összekotyvasztott ragasztót, csak a föld álljon meg alattam végre.

Professzor úr: de ha van remény, kísérelje meg a lehetetlent. Szeretném látni a napkoronát, kormos üveg nélkül – a színkép bontott skáláját szabad szemmel is a fényben; fölismerni és elbírni az ibolyántúlit és infravöröset…

Professzor úr: kísérelje meg a lehetetlent is. Ne csomagoljon vissza. Ágaskodjon; tegye életemet az igazság legfelső polcára – mert csak onnan látszanak eredetükben és céljukban a dolgok, mert csak ott szűnik meg végleg a rémület.

Már megint forog. Búcsúzom.

 

változatlan tisztelettel, bizalommal

dr. Édeshalmi János

 

Tárgynovella

Körülvesznek, segítenek, elfednek néha. Tárgyaim túlélnek engem. Végiggondolni létezésüket – a formálódás első moccanásától a bevégzett megsemmisülésig – inkább csak kísérlet, a kapkodó elme önhittsége. Nem ismerem őket; zárkózottak. S most joggal haragszanak, hogy lényegüket ismét a magam szűkös szubjektivitásához mérem. Már a választás is önkényesség. Leleplezi a gazdát. Sunt lacrimae rerum –

drága Babits. Van a tárgyaknak könnyük.

 

…én, szobáknak baglya, nézem őket, örülve, hogy van, aki sír velem.

 

Egy kép, a dolgozószobám jobb sarkában.

Ha lehajtom a fejem az íróasztal csücskére, a fény alulról éri. Tisztán kirajzolódik így a szenvedés; egyébként csillog a vászon, a sugárzást elfedi az anyag durva szövése. A boldogtalan őrült s őrültségében családgyilkos Czigány Dezső képe. Gyöngyház-derengésű udvar, a nap már nincs jelen, széles, szürke árnyék kúszik fenyegetően, egyre följebb. Az asszony felé kúszik, aki háttal áll, nincs arca, talán nem is asszony, fekete báb az iszonyat közepén. Két éles vonás már v betűbe fogta, nem mozdulhat többé. Mellette lecsupaszított asztal, üres pad, hideg mértani rend. A fán nincs egyetlen levél. Két bokor – késő őszi, riasztó sárga folt – éppen kidőlés előtt, merev, ferde síkban. Áthatolhatatlan hurkák az égen. Oldalvást magas fal, ablak nélkül. Valahol a távolban ház, az élet nyomai, elmosódó kerekség. Az alak arra fordul, kocsi – de a kerítés! a kerítés a tekintetnél magasabb. Csak a deszkára zuhan a pillantás, mindig a deszkára, s onnan pattan vissza.

Sohasem láttam ennél keserűbbet. Ilyen mozdíthatatlan belenyugvást az oldhatatlan magányba. Mélységes szánalmat érzek, a halott Czigány Dezsőt sajnálom. Kutatom idevezető útja fázisait – a részletek ismerősek, de a kép, naponta ismétlődő látványával, óv attól, hogy a végeredmény így összegeződjék. Mert csüggesztő szomorúsága mögött ott húzódik a vállalás, a helyettünk való vállalás áldozata, a zsákutca felmutatása, hiábavalósága a nullával végződő egyenleteknek. Már-már értem a Czigány-lélek katasztrofális robbanását, az őrület védekezését, a szörnyű lépést egy fekete-piros, negatív mezőben. Kárhozott szellem üzen tárgyba rögzülve: mert könyörületet ő maga is úgy nyerhet csak, ha visszahull rá az irgalom, s a sugalmazott tanulság beérik.

Épp csak könyökre támaszkodom, merevülő nyakamon fordítok egy kicsit. A sarokban, lapos, nehéz bútordarab tetején Kovács Margit Koldusasszony-a indul a barna politúron, hívja egy cserép dús páfrány.

Eleinte ide-oda helyezgettem, mindig bujkált bennem egy kis zavar, valami furcsa féltés: leesik, innen is, onnan is leesik, mindenütt veszély. De hát miért, miért? Erős a fa, megtartja, fuvallat le nem dönti, mozdulat elkerüli. Hogyan is eshetne le?

Aztán megértettem. Ez a koldusasszony vándorol, megy, álló nap és álló éjjel; a térdében lapul a mozgás kényszere, társat talált fehér botjában. Méltóságos kézfeje kiválik a test nehéz tömbjéből, támasztja a roskadó lábat. Nyaka alázatosan meghajlik, egyedül van ő is. De megengedi, hogy arcába tekintsünk. A botja azt hirdeti; vak vagyok, a szeme pedig: mégis látok. Belső tájakat néz. Hite van, biztat. Azt mondja: menjünk tovább. Egyszer talán elérjük azt a hívogató zöldet.

Ó, remény. Enyhülök. Jólesik az iráni fajanszlap naiv harmóniája. Lehetséges ez is. Biztosan lehetséges.

Egy rózsaszínű és egy világoskék kecske táncol a behatárolt ellipszisben, összetámasztott patával. Magabiztosak, vidámak. Tüskés aprószörnyek, ravasz hüllőfélék, tűzokádó sárkányok között táncolnak, nyitott szemmel, egy icipicit hátrapillantva, egy icipici félelemmel. Olyan szépen öszekapaszkodtak; hiszik, hogy sérhetetlenek.

Bár a rózsaszínű kecskének már belyukadt a horpasza. Ráteszem az ujjam a mélyedésre. Ez csak véletlen. Anyaghiba.

De azért kiszáradt a szám. Innék valamit.

A gyerekkori csészémből iszom. Kétoldalt ezen is horpadás, ezúttal szándékos: díszítőelem. Ez a csésze utolsó darabja egy valamikori hatalmas készletnek, ami már negyven éve is csonka volt. Az anyám még tíz-tizenkét darabját dédelgette, mesélte, volt hozzá egy levesestál, de a mélytányérokat már ő sem látta. Csak a cukortartó aljára festett számból: 5l, sejthettük, milyen sok minden tartozhatott hozzá. A maradékot még a pincébe is lecipeltük, mégis eltörött, lassanként, következetesen. A teáskannát én ejtettem le, csak a teteje maradt ép, a hosszú, aranyozott lánccal. Akkor engem nagyon megvertek: meggyűlöltem érte az összes porcelánt, ezt a tizennyolcas számú csészét is, hervadó mákvirágaival, áttetsző csontsárgaságával. Később, sokkal később lopakodtam vissza érte, akkor már magában élt, vitrinben, lakat alatt. Már majdnem halott volt, úgy kellett a tenyeremmel átmelegíteni.

Kérem a lányomat: vigyázzon rá, érték. Nevet rám, nem hiszi. Neki – így kiszakítva – csak az, ami. De én megforgatom a tányérkáján, s kavarog minden. Jön, amit sose ismerhettem, az is. Éppen a sóvár hiánnyal jelez az eltávozott tökéletesség – a sose látott, legendákba költözött, ki nem csorbult Egész.

Mert a tárgyak hűségesek. Egy rézkilincs kutyafejjel. Ezüstpapírból golyó. Üvegcsillár, rajta kilenc kificamodott üveggyertya. Ágy, faragott virággal. Cérnakesztyű. Repedezett parafacipő. Az első szerelem gyűrűje. Hol vannak? Hol a lencse, amelyik rögzítheti őket? Rohadnak, porladnak, elégtek. Vagy csak új alakban álcázzák magukat.

De ha idézem őket: megjelennek, a gondolat kényszerére fölveszik régi formájukat. Csalódást nem okoznak. Nincsenek többé – ebben van biztonságuk. Hűségük a soha vissza nem térés ingathatatlan hűsége.

A nap felé tartom, átnézek a csészealjon, majd a kezemet emelem mellé. Átszalad az éles fény, mindkettőn átszalad.

Tetszik, de ijeszt ez a törékenység. Sietni kell. Mérni, ítélni, rögzíteni, amíg lehet. Keményebb anyag segítsen, egyszerűbb, józanabb.

Hozom már alázatosan

praktikus tárgyaim,

ezek között is elsőnek az Áloműzőt, a Világbahelyezőt, a reggeli barátot: kávésedény, bronzból. A kábult tompaságból erős, vidám teste előcsillan.

Négyszeres adagot őriz, bármikor melegíthető. Program ez is a csüggedésben: a kortyolás vigasztaló mechanizmusa. A koffein illúziója, mankó az elapadó gondolatnak. S közben a szüntelen csillogás-villogás: az egészséges, hasznos tárgyak jogos önbizalma. Egy kicsit megtartó, egy kicsit példa. Minden porcikája célszerű, nincs szöglete, nincsen horpadása. Felületes díszítését türelmesen viseli: ha állat volna, régen levedlette volna. Tudja, hogy rászorulok; néha gonoszkodik, leborul, megéget. Vagy talán fordítva, én állok bosszút: leborítom, túlhevítem ingerültségemben olykor. Igazán nem érdemli.

Kávégőzben könnyebb a munka. A tollam nem érti, akad a papíron. Régi toll, ócska toll. Mint egy használt töltényhüvely. Szürke, a tollhegy alig látszik. Ragaszkodom hozzá, bármilyen kopott, maszatos.

Sokat tud ez a toll; mindazt tudja, amit megírni végül mégse sikerült. Talán ezért undorodik már a tintától, hiába pumpálom, az üvegbe gyömöszölve, hörög, szörcsög, a tintát visszahányja. Erőszakos vagyok, használom azért is, mártogatva.

De a fiókban várakozik az új golyóstoll, a cserélhető betét. Készülődik a dolgavégzett eszköz szükségszerű cserbenhagyása.

Bizony, megnyomorítottam. Diadalmas perceimben túl hevesen csavartam rá a kupakot – persze kudarcaimban még dühösebben. Úgy kellett többször szétfeszíteni, ollóval-késsel. A dereka csupa seb, vág a kupak acélpereme, már sérti, vérzi a bőrt; itt az ideje, itt az ideje…

Halogatom mégis. Mintha magamnak kérnék, amikor neki adok kegyelmet.

Minden gyávaság talán: ahogy üres óráinkban ápoljuk, rendezzük tárgyainkat. Fényesítünk, tisztítunk, hosszabbítjuk az életüket – s vele mentjük a miénket.

Kulcsok forognak, vázák ragyognak, lámpák világítanak, könyvek vigasza száll – kicsi üvegben illat, bizsergés a hajkefében, jó ízek a kanálban, a gyapjúból kél eleven szikra.

Van a tárgyakban jóság.

A nyugalom bölcsessége – ha émelyít már a napnak nyüzsgése. A kávéfőző elhomályosul, a toll inkább szégyelli magát. A kép a falon – a közvetítő látvány – visszalép az éjszakába. Az a szobor megpihen az agyagban reggelig.

A végtagok még mozognak a sötétben, vibrálnak a kínzott idegek, forog a fej, fekszik a gyermeki, odahagyott tárgy az idegenségben. S akkor – egy fulladásos, kapkodó mozdulattal – begyűrődik a fej alá a párna. Az a kisebb. A nélkülözhető, s ezért a legfontosabb.

Az Álombaküldő, az Áthelyező éji követ.

Alig befolyásolja a huzat minősége: évek óta azonos a tollcsomók tapadása. Egy egészen kicsiny mocorgás, megszokott rándulás a nyakizomban, s a fej rátalál az ismerős horpadásra. Otthonos törés a semleges puhaságban.

Arra gondolok, ameddig az ember fölismeri saját, rászabott hiányát, ameddig összefér vele és úgy-ahogy kitölti: nincs baj. Addig csak elalszunk valahogy; föl is ébredünk, ha kell, s amit tudunk, tesszük.

Nem lehetünk tárgyainknál alábbvalóbbak.

 

Ember tervez

Soha optimistábbat, mint ez a Lázár! És Lázár szülei, persze. Hiszen keresztelhették volna annak idején Elődnek: gyökeres magyar név! De sose lehet tudni, merre fordul az idő, és a hangsúlyos magyarság esetleg előnytelen. Hasonló okokból nem praktikus az Iván vagy a Richárd sem. A tucatnév viszont már eleve elszürkít, a Bódogokat pedig kinevetik. De egy Lázár! Az csak jól járhat. Ha marad a szegények szegénye, van vigasztalása: föltámad egyszer, bizonyos. Föltámadni csodálatos, csak meg kell előbb halni. Nem nagy ügy, csupán szokatlan, hirdette Lázár. A vélemények megoszlottak. Ez aztán az optimizmus, csettintett a jóindulatú többség, s csak a megrögzött realisták legyintettek. Nincs kinn a négy kereke, nem használ, nem is árt.

– Mondd, nem vagy te félkegyelmű? – fogalmazta meg a felesége is, óvatosan, inkább évődve, mint gúnnyal. Lázár a szónoki kérdést komolyan fogadta. Eltűnődött. A töprengésre a foglalkozása is alkalmat adott: szaklektor a Natura Kiadónál, idestova tizenöt esztendeje. Csöndes hely ez: a tévedésből itt egy év alatt sem lehet akkora katasztrófa, mint a gyakorló orvos pályáján egyetlen perc alatt. Ide vonult Lázár vissza. Nem volt jó orvos, hiába. A folyamatos részvét tette tönkre. Az egyszerű injekciónál is félrecsúszott a keze, halogatta a szúrás pillanatát. Minden irgalmatlan diagnózisnál kibúvót keresett: talán nem is rák, talán nem is infarktus, talán nem is májzsugor… Valósággal őrületbe kergette a betegek és hozzátartozóik kétségbeesése. Az ő vigasztalása nem vigasztalás, mindenki ahhoz a – bár megnyomorodott, de kézzel tapintható – formájához ragaszkodik, ami van. Minimális együttérzés nélkül nincs gyógyítás; a fölfokozott empátia azonban tehetetlen. Így lesz az egyébként alapkövetelményből alkalmatlansági tényező. A mennyiség átcsap minőségbe, a sokat emlegetett tételt a könyörtelen gyakorlat igazolja.

Lázár próbálkozott, azután tisztességgel megadta magát. Ember tervez, Isten végez, túl könnyen megnyugodott ebben. Lekaparta a „dr.” légypiszkot a neve elől. A „doktor úr” megszólítást sem tűrte.

Félkegyelmű…?! Lázár A derűs öregség titka című kézirat olvasását bosszúsan fejezte be, s üdülésül bonyolódott a gondolkodásba.

Félkegyelműnek lenni tulajdonképpen szellemi eredmény. A szó figyelmes vizsgálata segít: több, mint a semmi, legalább a felét bírni holmi kegyelemnek. A félkegyelmű a csoportképeken a bámész tömegből már kiválik – s bár alakja még a fénynyalábon kívül marad, egy-egy csóva lába fejét szelíden körülfolyja. Félkegyelmű! Rangos státus. Csak az a baj, hogy abszolút normális egyedek osztanak abszolút normálisokra szabott, unalmas tanácsot, terjesztési joggal. A derűs öregség titka… A leszűkítő, hamis jelzők! Az öregség titka: tömör cím. Összefoglalná a mögé szerkesztett súlyos közléseket. De a szerző meg sem kísérelte a tabukat érinteni. Pedig az élet egyik célja: a megfejthetetlennek mindig újra és újra nekifutni. A másik cél: minden régen megfejtettnek szüntelen bírálata, nincs-e frissebb, érvényesebb felelet?

Persze, az elmélkedés még elemi szinten is konzekvenciával jár. A gondolkodó kutya kötelessége, hogy önmaga is kockáztasson, és revíziós kedvteléseinek elsőrendű tárgyát önmagában ismerje fel. Lázár – egyre közelebb sodródva a hatvanadik évhez – saját logikája szerint vizsgálta fölül eleddig bevált és igaznak vélt életvezető bölcseletét, miszerint ember ugye, tervez, ámde végez az az Istennek bélyegzett Valaki.

Túl nagy a lezserség, a ráhagyatkozás oka inkább a kényelem, semmint az alázat. Ember tervez – szöveg; de nem hajlik szelíden föld iránt a fej, helyette dívik a váll hetyke rándítása, a hangsúly s vele a jelentés cinizmusba csúszott. Ember tervez… falsul magas dallam, utána hosszú gondolatjel, a többi pedig – mellékes zárszó?! – csak elhadarva.

Ott, a mondat néma választófelén, ott lapul valami a nyelvi homályban. A kéttagú állítás hármassággá kiegészül, mint kései fog a fölfeslő íny alól, kicsúcsosul végre a vízszintes közepe: föltisztul az ideiglenes zavar. A belátás ismét belátás, a bizalom ismét bizalom lesz, mert megszületik az evidencia: mi az az idegen anyag a tervező és jóváhagyó akarat közé beékelődve?

De addig is – Lázár döntött – szükségeltetik az alapállás módosítása. A jelenlegi fázisban a cselekvés senkire nem hárítható, sőt helyes elképzelés – maradéktalan megvalósítás, ez a sürgető dolog. Határozzon az ember, és tüstént tegye meg!

Mit tervezhet azonban Lázár, hacsak nem a minden látványos revolúciót kizáró öregséget?

A halál! Lázár szeme fölcsillant, pajkos lett és kamaszos. A nagy esemény, az utolsó. Izgalmas kísérlet: szabad akarat-e a szabad akarat valóban? Választható, illetve kiprovokálható-e a végbetegség fajtája? Esetleg a haldoklás módja? Méltó környezetet és illő díszletet a távozó elme teremthet-e még? Megszabható-e, ha nem is a perc, legalább az óra?

Lázár tovább gondolkodott. Lelkesedése hamarost lelohadt. A siker feltétele radikális vagy aprónkénti öngyilkolás. Mindez magasfokú amoralitás, jó esetben irtózatos kétségbeesés eredményeként. Mást bizonyít, de nem azt, hogy az alany döntésre és cselekvésre egyaránt érett. A természetes halál – első, bemutatkozó jeleiben is – kiszámíthatatlan. Tetszhet véletlennek vagy rendeltetésnek – nem befogható, nem szabályozható ügy ez. A magatartás szellemi eleganciája pedig kegytől függ, amit a fölületes csak puszta szerencsének hajlandó nevezni: milyen tudatot, milyen éberséget enged a biologikum bomlása. Villámszerű-e a kiszakító szenvedés, vagy részletekben nyúzza le a lélek magáról a túl feszesre szabott ruhát? Fénykoponyák és tejbe áztatott szívek vezeklésként hányszor halnak meg a tompák és gonoszok helyett borult aggyal, s mint a kő, látszólag indulattalan. A mennyiség sorvadása a kritikus ponton drasztikus – az új minőség viszont olyan sejtelmes, hogy irányítására nevetségbe fullad a legbuzgóbb igyekezet.

A kétségkívül semmisült rész, a már fölösleges jelmez ízléses eltakarítása, ebben rejlik némi fantázia! A temetés az utolsó aktus, amit még éberen nyomon követhet a világ – a temetés a temetett utolsó szeszélye, amit a hátramaradottak így-úgy teljesítenek.

A múló évekkel már-már heti program, ballagás a temetőbe. A gyérülő postában még ingerlőbb a fekete csücskös borítékok szaporodása. A cédulákon csupa közhely, de szintén közhely a közhelyek bírálata. Panel a részvétnyilvánítás, és panel a részvét fogadása. Mégsem okos a panelt lenézni. Bár az előregyártott elem a tucatnál is tucatabb, mégis könnyebb vele az élet, nem olyan fájdalmas, nem olyan sikoltó a nyers felületek érintkezése.

Lázár ismeretségi körében a potenciális halottak vegyesen oszlottak meg, „kis”, „közepes” és „nagy” emberek vártak az őket megillető ceremóniára. Óvodás értékrend ez, óvodás mérce szerint az ítélet. S néha valóban nagy a „nagy”, a helyzet bosszantóan bonyolódik.

Lázár nem dédelgetett illúziókat: tudta, közönséges kis halál, ami eljövendő, az övé. Bolondos fickó büntetése: fegyelmezetten szürke temetés! Szimpatikusabb, mint a jeleseknek osztott műsoros matiné, udvariatlanul az ebédidőbe belenyújtva. De talán neki, éppen neki sikerül egy harmadik úton kiszökni…

Az ötlet fölvidította. Megtervezni és végrehajtani a szertartásosság nélküli szertartásban az eszmét magát – hogy semmi meg nem marad, és mégis megmarad minden – bátor idea, a dogmatikusnak persze hazardőr könnyelműség.

Lázár megragadta a sűrűsödő alkalmakat. A variációkat figyelmesen tanulmányozta. Idegen ravatalozókba is be-besompolygott, de a közöny nem inspirálta. Minél erősebb volt azonban a disszonancia a jól ismert személy és a félrerendezett búcsú között, annál dúsabban érezte, igaza van. A hagyományos földbe süllyesztés talán még mindig a legemberibb – csak nem szabad a sírhoz öt nap múlva újra kimenni. Nincs olyan heroikus túlélő, aki megóvhatná a rothadó-száradó szemétdomb látványától a virágos hantot. Csak a gyűrt szalagok virítanak, amíg a legbuzgóbb családtag le nem vagdossa őket kisollóval, hogy – mint a kisdedek fejecskéjéről nyisszantott első tincset – ezt az utolsó szuvenírt is fiókba tegye. A kolumbárium viszont praktikus; túlságosan az. Kis helyet foglal el a bérlő, s akár a téli madáré az etetőlyukban, utógondozása oly igénytelen. Az elhagyott sír szomorú – a csupasz kolumbárium őszinte. A cifra sírkő csak mulatságos – a fölcicomázott, vitrinné képzett urnanyílás azonban émelyítően hazug. Csipketerítőn porcelán kutya: borzasztó útipoggyász, bűnös leminősítése a másik világ szükségleteinek. A hamvak így is, úgy is kehelybe zárva: a háromdimenziós élet utolsó jutalma, furcsa sportkupa az előlegezett győztesnek, egy, az ismert síkon túli, hosszú távú akadályfutásban.

A választék körülbelül ennyi, a kellékek száma, a megmozgatott kulissza és statisztéria változhat – és a hely, ahol az üressé vált név, mint az elfogyasztott gyümölcs héja, megkísérel jelölni valamit. „Művészparcella” – „főútvonalra néző urna”, s már úgy tetszik, az egész dolog nem is olyan titokzatos; előnyös lakáscsere csupán, nem kell törni a fejet, hova és mi végre, a simán ejtett szavak elfednek, cinkos a kifejezés, nem történt semmi, csak elvonult a huncut, a csínytevő, erre a luxusra támadt igénye. De továbbra is fülön lehet csípni, bele lehet sírni a nyakába, és ha nem az előkelő soron valahol, hát zegzugos útvesztőkbe rekesztve, de mindenképpen kötve a tapinthatóan láthatóhoz. Mert a kommerszszeretet bár makacs, nem leleményes; gyalogolja a kilométereket, a rejtekhelyet naivul ott keresi, ahol fölpúposul az anyag. Pedig a drága halottnál nincs ravaszabb: jelenléte nem fodroz felületet, képessége a simulásra határtalan, majd hirtelen messze hussan: a legbátrabb követi, nyújtózik lélekszakadásig, azután a fonalat egy ponton alázattal elvágja. A hűtlen már csak nyomaiban érhető tetten; ezzel vigasztal és bizonyos fokig megtéveszt, persze. Van is, nincs is, őrjítő, mint minden paradoxon. Valami világos gesztus kéne: egyértelmű jelzés, tiszta fény, nem gyertyában villamosáram vagy kandeláber, spirituszszagú. Inkább a befogadók, semmint az elbocsátók társasága.

Lázár figyelt. Éppen jó embert temettek, jó embernél a szó mindig megszégyenít, itt is hízelgésnek tetszik, ami kivételesen igaz. Érdemtelenekre vesztegették, bókká alacsonyították a méltó dicséretet; szelíd korholást – iránytűt – egyetlen szegény eltévelyedett sem kap. Nem az erkölcs – az illem az úr. Ezúttal az urnát gödörbe helyezték; az eszmék kapkodása, hibrid temetés. Az edény oldalán másképp koppan a göröngy is: játék, forint a dobás… A céltábla tűr. A lényeg pedig nagyvonalú és sérthetetlen, bizonnyal. Mégis.

És a terv megszületett! Hígan lötyög, ami még hátra van, óra, nap, évek sora talán – most telik meg újra, van a készülődésnek öröme, az ember maga vet, maga arat, éltében halálát, holtában az életet.

A hamvakat szét kell szórni. Egyszerűen. Ahogy Gandhiét. Ahogy az oroszlánnevelő Joyét. Itt ugyan szokatlan. Kelet-Európa makacs. Csak parancsra tér el a szokástól. De egy „félkegyelműnek” talán elnézik: nem olyan veszélyes, nem áhítja puszta sznobériából utánozni a tömeg. Aki pedig odafigyel: esetleg megérti. A halál: szabadság. Az egyetlen szabadságfajta, amelyik kifog a csapdákon.

Terv és ábránd egybemosódik néha. Lázár hazament, és érdektelen kéziratok közt álmodta a sok érdekeset.

…Tavasz lesz – még fejletlen, pattanó. A fagy ütését a föld épp csak kiheverte, s máris ismétlésre készül, nem nyugoszik: talán egyszer a teljes fölvirágzást teljes lepusztulás mégsem követi. És akkor a fakadó mezőn a magot elhinti egy baráti kéz. Nem asszonyé, nem gyereké, részvét a mozdulathoz ne tapadjon, se marasztalás, csak a kötelesség szentsége. A reggel világít majd, a természet hangjai beszélnek, a levegő páholyában értő közönség gyülekezik…

…Vagy nyáron. Hőbura és áttetsző üvegég alatt. Völgyben, a burjánzó zöld elnyeli mohón. Délidő…

…Ősszel is történhet. Alkonyul. Remeg az üres víz bőre, megül a hamu, aztán lassan beleolvad…

…Szép a tél is. Öreg este, kivételesen szikrázó csillagok, tág horizont. Hegyről szállong a por, szerteszét, fölfogja olvadásig a tegnapi hó…

De a végrehajtás! Csupa botrányos vagy romantikus módozat. Lopás, csere, vesztegetés. Rossz kalandregény. A törvény általánosító, logikátlan szigora. Hol a barát, aki ezt véghezviszi?

A legvaskosabb realitás szükséges, a legaprólékosabb taktika. Ő a cselekvő, baj a végrehajtóra nem hárulhat.

Meg nem támadható, alakilag is pontos végakarat! De legelőször irány a Temetkezési Intézet! Hátha ki lehet egy különleges, egyedi engedélyt csikarni, írásba foglalni. Érvényesítése már sima.

Lázár elszánta magát. Ha van kiskapu, ő megtalálja. Ha kell, kilincsel. Amíg meg nem unják, a legfelsőbb fórumig. A fantasztikum is itt dől el: kicsinyes közegben. A szókincsre vigyáz majd. Indokul nem jelöl mást, csak csupa praktikumot. Gyanút ne fogjanak, hogy más ok, mint a célszerűség, létezik. Egy kicsit síránkozik: nincs, aki a földi maradványt gondozza, az asszony odahagyta, nem nagy kérés, egy lépés a jövőbe, kollégák-kartársak, huszonöt év múlva kiszórják a csontot, eltörik az urnát, úgyis. Fölösleges nyilvántartás, pocsékolása a hasznosítható térnek, az oly sokat emlegetett anyagi javaknak, az ilyen csóri pasas, hírhedt félkegyelmű, kár rá bármit pazarolni…

Ha kidobják lent is, fent is, papír igazolja, pecsétes. Dokumentum arról, hogy ember tervez – még most is hiába. S hogy a neheze mégiscsak azokra a lassan, de biztosan őrlő malmokra marad.

Lázár nagy lélegzetet vett, nyakkendőt kötött, és beszaladt a Temetkezési Intézet fiókjához. Készült rá, hogy kiröhögik vagy elhessentik. Ki fogja bírni. Harc nélkül sem győzelme, sem vesztesége nincs az újnak.

A Temetkezésinél sokan várakoztak. A főidény itt örökös. A suttogás kötelező, a gyűrött arc ajánlott. A hangosan jajongót leintik. A gyászolók toporognak. Azután fizetnek, és a precíz számlákat nézik. A felsorolás tételes. Szakszerűek az elnevezések – reklamálni nincs mit –, nagyüzem ez.

Lázár, mire odaülhetett az intéző asztalához, szilárdságából sokat veszített. De azért gyorsan elhadarta: Egy fölvilágosítás, amit kér, mindössze, hogy amikor az ember, ugye… a hamvakat a szélbe, jelképesen persze, mert ki garantálja a szelet, külföldön van rá példa, ennek ellenére merész ötlet, persze, lásd, hazai viszonyok…

A hölgy türelmesen végighallgatta. Lila blúzát ízléses csonttű fogta a nyaknál szorosra. Fekete alapon sárgult női profil, kidomborodva. Ezen babráltak az ujjak. Amikor Lázár egy szuszra befejezte, a hölgy bólintott. Szolgálatkész, tompított mosollyal. Megkérdezte Lázárt, hány esztendős és egészséges-e? A választ kedvezőnek találta. Lázárt, félszegségével és gyermekes izgalmával, a fölvilágosításra méltónak ítélte.

– Remélhet – mondta. – A hazai viszonyok sokkal fejlettebbek, mint a közvélemény hiszi. A kívánalmak differenciálódnak. Szolgáltatásunk igyekszik rugalmasan követni. Ha nem olyan sürgős, és miért lenne sürgős, uram, ön még megéri… illetve alkalmazhatják esetében. Jókor jött. Megnyugtatásul tudatok önnel valamit. Meghívó, zártkörű, nem titok, de nem is kell egyelőre nagydobra verni. Elviheti… S ha egy év múlva érdeklődik, talán még konkrétabbat mondhatok… kísérleti stádium, de ha van rá igény, s ön győzött meg éppen, ráállunk szériában…

A hölgy átnyújtotta az elegáns, kétrét hajtott papírost. Lázár kezet csókolt, tapintatosan, mintha kondoleálna. A következő ügyfél sürgetően belehorkantott a zsebkendőjébe.

Lázár kiiszkolt, keresett a parkban egy magányos padot. Hát valóra válhat? Léteznek ilyen szakrális csodák, szabadon?

A meghívót szétnyitotta, térdére fektette. A szemüveg lencséje a homályos betűket élesre ugrasztotta, a szöveg belecsapott az arcába.

 

Temetkezésszakmai bemutató

alatta zárójelben:

(hamvak szétszórása)

Rendező szervek:

A gyülekezés helye: Díszravatalozó. Időpontja: 10.30 órakor. Ez év november 4-én.

Program mellékelve. A részletezett témák fontossága miatt a részvételre feltétlenül számítanak. Az üdvözlet elvtársi. Az aláírás hármas.

 

PROGRAM

 

Fakultatív Program: Kellékbemutató, új típusú urnák. Végül a gazdasági és politikai vezetés a résztvevőket a KISZ-klubban egy frissítőre szívesen látja.

 

Lázár üldögélt. Neoncsöves este lett. A közvilágítás – a nappal fényénél erősebben – megvilágította a sétaút törmelékköveit. Célpont az egyén. Tolvajok járnak, vissza nem rettenti őket semmi. Jobb az odúban – félni kell.

A közmondás – a két szigorú tagmondat: Ember tervez, Isten végez – racionálisan bővíthető. Nem magasztos a közbeiktatás. Triviális, kivédhetetlen.

Nincs tiltás, csak kisajátítás. Tervez – tervezget az ember.

 

Rezsőke örök

A férfi gyakran szólongatta harmadik személyben önmagát. „Ferenc úr szomorú.” „Ferenc úr megint köhög.” „Ferenc úr költözködik.” Ezzel a trükkel szélesítette álló életét epikus hömpölygéssé, s ezzel a stiláris elkülönítéssel tette elviselhetővé, ha a sors olykor lódult egyet-egyet, persze vesztére, váratlanul. A gyerekek ravaszságát őrizte, akik ösztönösen próbálják így önmaguktól – a legrejtettebb ellenségtől – önmagukat távol tartani. „Ferenc úr ismét pórul járt” – a vallomás kevésbé kegyetlen, amikor szórakozottan a tükörbe nézve, a villanyborotva zümmögése közepette az újabb és újabb kudarcot a hideg képmásnak elbeszéli.

Egyébként anyja megüresedett lakásába költözött Ferenc úr vissza. Azért csak most, a haláleset után, mert anyuka szívesebben lakott az albérlőkkel, mint a tulajdon fiával. Az albérlő – mondogatta – biztosabb jövedelem és jobban szót fogad. A távoli szeretet hasznosabb és melegebb is. Anyukának – Ferenc úr beismerte igaza volt. Ő sohasem tudott volna a szobáért havonta annyit fizetni, s nem adta volna meg anyukának azt a jóérzést sem, hogy joga van ugráltatni akár napjában hatszor valakit. A sikerélmény konzervál. Ferenc úr tehát – egészen eddig – a Posta szolgálati házában éldegélt, s még lelkifurdalását is anyukának ajánlhatta; rohamszerűen kereste fel ajándékaival, nehogy gyermeki háláját kétségbe vonja. Ferenc úr felesége létezett is, nem is. Papírforma szerint nem váltak el, de évtizede éltek egymástól külön, ugyanabban a kerületben, más-más világban. „Ferenc úr kerüli a nőket” – kellemesebb fogalmazás, mint a nyers igazság, hogy őt a legócskább ribanc is előbb-utóbb odahagyja… A langyos boldogtalanság közegében vigasztaló: minden mulandó, a boldogság sem kivétel; némi türelemmel majdnem mindegy, öröm vagy üröm, sőt visszatekintve legalább nem fáj, hogy elfogyott az élet vastagabb fele.

„Ferenc úr költözik” – főbérlőnek. Akadt elég dolga. Anyuka nyomait el kellett tüntetni: nyom és emlék nem azonos! A nyom keletkezik, az emléket kinevezzük. Először attól félt, a halott sose megy el; padló, fal, kapcsoló és roletta az övé marad – azután a gyors átváltozás rémítette meg, a tökéletes felszívódás lehetősége. Még a szobaméret is változni látszott, nagyobb lett a téglalap a lomtalanítással. Pedig – ha már így alakult – szerette volna rekonstruálni gyermekkora színhelyét. Vágyott a biztos pontra, csak egyetlenegyre, valami körülmények feletti, mindig érvényes kapaszkodóra. De a tárgyak cserbenhagyták, színük elfoltosodott, állaguk összezsugorodott, a sarkok zűrzavara csak bosszantotta, még az ugyanaz sem mutatta ugyanazt, sőt csúfolódott, Ferenc urat ízlésével szembesítette, az emlékképet visszamenőleg lefokozta. Ferenc úr rájött: a hanyatlás látványa szomorúbb, mint a már befejezett pusztulás. Okosabb kidobni, amit romlatlanul óhajt őrizni a szív. Megtörténtek a szükségszerű cserék. Praktikus bútorok közt, molytalanított-szagtalanított tisztaságban ődöngött Ferenc úr ajtótól ablakig. Nem akart az idegenség szűnni.

„Ferenc úr egy kissé nyugtalan.” Május hava vibrált, olvasztó napfény, majd virágfojtó fagyosszentek. Le a sál, föl a sál. A tavasz se tavasz. A hóbortosság továbbterjedt, megfertőzte a természetet. A lefokozott múlt, a tespedő jelen ismeretes. A jövő pedig lesben áll – idegesítő és tervezhetetlen. Mert ha úgy lesz, akkor sem ugyanúgy. Nincs tökéletes átfedés: a keletkező – akár gyönyörű, akár a csúfnál is csúfabb – mindig gazdagabb és szeszélyesebb, mint az előre kiszámított. Cseppfolyós, süppedő napok. Majdnem mindegy, lenni vagy nem lenni, nincs a kérdésnek tétje. Igen, a „lanyha szellet”. A piramist eltörlő, a szárnyak hártyáját elvékonyító, a könnyek könnyét is fölszárító irgalmatlan szelecske. Homok fedi az isteni utakat, s ha poros az Isten is: rettenetes.

A hivatal működik. Levelek jönnek, levelek mennek, fontoskodó táviratok. „Ferenc úr postavezető.” A titulus valójában csalás. Semmi, de semmi nem függ Ferenc úrtól: sem a gyilkos szavak, sem a legszebb békeüzenet. Nincs tartalmi szelekció: vissza a feladónak. A csomagban patkányméreg vagy mazsolás kalács: egyforma buzgalommal továbbítja a posta. A beavatkozás tilos, a végrehajtás viszont kötelező. Szüntelen változás, de csak a szürke fodrosodik még szürkébbre. A rendkívülit ne reméld.

„Ferenc úr szemlélődik.” Unalmas fejezet a hosszú regényben. Az ablakon túl is megváltozott a kép, de az új sem érdekesebb.

Szemben a mogyorószín bérház földszintje, alatta a pincehelyiség. Ez a ház vaníliasárga volt, az ostrom előtt. A földszinti lakásban egy ószeres lakott a társával. Kirschner Artúr és társa, a tábla szerint műkereskedő. Ferenc úr – a hatesztendős – titokzatosnak találta az ügyet. Miért nincs a másiknak neve? Kirschner elegánsan álldogált a pinceajtóban, tárgyalt, eladott. A társa alkonyatkor meghozta a teli kézikocsit, széles karimájú kalapban, lötyögő, halszálkás, stoppolt zakóban. Kirschner magas volt és öreg. A másik alacsony és fiatal. Nem illettek össze – de úgy éltek, mint a házasok. A kicsi főzött és takarított, a klöplfüggöny keveset takart. A kis Ferenc úr bámészkodott, az ingyen mozi csak este sötétedett be, a szigorú, általános sötétítéssel. A pinceablakon drót és rács. Sosem pucolt, homályos üveg. Oda bezzeg nem lehetett nappal sem belátni. S a falon, egy méterrel a föld felett, húszcentis ákombákom betűkkel halvány krétafelirat:

 

REZSŐKE

 

Hogyan? Ferenc úr hunyorgott, hitetlenkedve. Bár a fal most mogyorószín, de a rücskös felületen olvashatóan ott az írás:

 

REZSŐKE

 

Már annak idején szerette volna kinyomozni, kölyökként, ki üzent, ki firkálta nevét a falra, hivalkodóan és mégis szerényen, mint aki bízik abban, hogy a puszta bemutatkozása elég, minősítő jelző vagy bővítő közlés szükségtelen. A krétahasználat gyerekre vallott, a becézés nem. A gyerekek öregítik magukat; a felnőttek és értelmi fogyatékosok használják a kicsinyítő képzőt, így sugallják vélt, illetve valódi ártatlanságukat. De Rezsőkét nem sikerült tetten érni, csak a képzelet játszogatott. „Ferenc úr emlékezik”: le-lekiabált az első emeleti ablakból, sámlival a lába alatt: Rezsőke… Rezsőke… De a járókelők és ácsorgók nem rezzentek össze, legfeljebb integettek, vagy a legbarátkozóbb s egyúttal a legértetlenebb visszakérdezett: Talán te vagy az, fiú?

Sohasem volt bátorsága a REZSŐKÉ-t áthúzva, a saját nevét pingálni a falra – de még REZSŐKE mellé se merte biggyeszteni. Minek? Olyan lenne, mint a Kirschner és társa. Az egyik él – a másik árnyék.

REZSŐKE a bombázáskor tűnt el először. Valami csattanás, szénpor az orrban, dugulás a fülben, a lámpa egy percre kihunyt. Anyuka sikított. Mint a hullámvasúton, szakasztott akképp. A bomba lehasította a szemközti ház felét – éppen a pincéig. REZSŐKE megsemmisült a vakolattal. Kirschner úr társát is darabokban tolták haza, a kézikocsi tetején. Kirschner megpróbált átbújni a pinceajtó helyén keletkezett lyukon, menteni, ami menthető, de lefogták a jóemberek. Kirschner megzavarodott. Álldogált a járdán, a keménykalapját emelgette; mint a rollert, tologatta a kézikocsit saroktól sarokig, az utcai harcokban is, addig-addig, amíg el nem vitték munkára, hova lett, nem reklamálta senki. Az újjáépítésben a ház is pofát kapott, bontáskor Kirschner maradék cuccát széthordták, a pincét átmenetileg lezárták, az IKV tartotta benne a felvonulási kellékeket. A földszinti lakást kiutalták, Pötyőné kapta meg, a húsos Pötyőné, aki bársonykönyöklőt tett a párkányra, félig kifeküdt, a mellét benyomorította a hóna alá, s harsányan hirdette boldog-boldogtalannak: „Van szerencsém, én vagyok elvtárs Pötyőné!” Mint a rangot, úgy tette az elvtárs szót a neve elé. Butaságból? Különcségből? Használta, ilyen kificamodottan. Az ablak alsó felére húzott vászonlepedőt szegezett Pötyőné, s azt hitte, ha ő nem lát ki felette, rá sem láthat be senki. Az ingyenmozi az estékre is kiterjedt. Mintha meg-megszaladna a filmszalag, hézagosan csordogált a történet, milyen látószögbe került éppen elvtárs Pötyőné, aszerint. A házfal pedig narancssárga lett; piszoktűrő. És a kis Ferenc úr, ahogy a szervezett nyaraltatásból hazatért, az irkafirkát egy meleg, eső utáni nyári reggelen újra ott találta. A tettes biztosra ment. Megvárta, amíg szint kap a vakolat, és REZSŐKE diszkréten, de levakarhatatlanul kivirágzott; eleven szemtelenség, ahogy a gyülekező felvonulók arcába nevetett, a táblák sémáival üdítően feleselve. A pincét egyébként elhanyagolták: bepenészlett, és ötvenkettő május elsejére egy penészfolt éppen a vezér kopasz feje tetejét támadta meg – sorozatban ütött át az egymásnak támasztott képeken valami taréjszerű pamacs. Elvtárs Pötyőné az ablakból méltatlankodott, ez bizony botrány, nincs közösségi szellem, nem takarított, nem ügyelt senki, ő a régi rendet igazán nem sírja vissza, neki keményen dolgozni kellett, nem úgy, mint most, amikor elismerik az érdemeit, de mégis: gazda nélkül, felelős nélkül minden prédára jut… Ő vállalná, csekély díjazásért, a gondnokságot. De nem bízták rá, inkább végleg kiürítették a pincét, elvtárs Pötyőné ezen megsértődött, s ötvenhatban fölkéredzkedett egy autóra. Talán átjutott a határon, talán árokba fordult: a lakást mindenesetre belőtték, kiégett, REZSŐKE megfeketedett. Az ifjú Ferenc úr szerencsét próbált, ekkor helyezkedett el egy Pest környéki postán, oda is költözött, messze. Koromfolt REZSŐKE helyén, lám, REZSŐKE sem dacol többé, elmázolódott, besimult; „Ferenc úr belenyugszik”.

Miért, hogy látogatásaikor nem tekintett ki az ablakon többé? Mert folyton sietett? Mert megelégedett az összbenyomással: mogyorószín a fal, rendbe hozták megint? Különben is, a mindennapokat fenntartó hajszában REZSŐKE lényegtelen; léte vagy nemléte normális embert nem izgat. Beteges elfajulás a fantázia. Nem kell a hiányt szüntelenül leltározni, akkor nem bosszant, nem fáj annyira. Viszont elsikkad a véletlenül keletkező többlet is, igaz.

Fantasztikus! Hát REZSŐKE visszaküzdötte magát! Sem határozottabbak, sem tévetegebbek nem lettek a betűk. REZSŐKE nem öregszik. És nem is utánzás: ilyen pontosan nem lehet a nagy R cikornyáját, az Ő-t és a K-t kapcsoló hurkot reprodukálni. Hogy lepergett, szétmorzsolódott valaha is, talán csak látszat. Talán nem is kréta. Talán nem is kívülről keletkezik.

Megtelt élettel az élet. Valami ellenállt, valami hirdette a derűt: a legkíméletlenebb törvény alól is kibújik a kivétel; a törvény alatti alacsony vagy a törvény fölött lebegő.

„Ferenc úr reménykedik.” Karácsonyi hangulat ez, meglepetés szüli a meglepetést. Szeretett Ferenc úr hazajárni, s mint gyermekkorában a mozi helyett, most a tévé helyett figyelte a szemközti lakás és pince eseményeit. Ha baromi módra elfáradt, REZSŐKÉ-re gondolt, REZSŐKE erőt adott. Alakja, ruhája nem volt REZSŐKÉ-nek, kora, sőt már-már neme sem. REZSŐKE, segíts! És hitte is, ha sikerült valami: REZSŐKE intézkedett. REZSŐKE nagy hatalmú, REZSŐKE pártfogó, REZSŐKE fittyet hány a félelemnek, de nincs bosszúállás benne, rombolóit sem bántja, csak úgy egyszerűen áttündöklik megint és megint.

Az ablakban kócos subapárna, a subapárnán öregasszony gubbaszt válla közé húzott fejjel, nem lát már, alig hall, csak hangja maradt, sipító, éles. Két bottal csoszog, a férje kíséri az ablakig. Morzsát szór a madaraknak. Egy kicsit ő is csipeget. Műfogsora riasztóan fehér: világít. Dohányzik. Ott lifeg a cigaretta a szája szélén.

A férfi lakatosmester. A pince a műhelye. Mustos János. Ezüst név, fekete üvegen. Csak le kell csavarozni, s illik a fejfára. Se segéd, se inas, se társ. Egészségesen pirospozsgás az arca, fehér rozmárbajusza súrolja indigókék köpenye nyakát. Korán kel, későn fekszik. Napközben föl-fölszalad a műhelylépcsőn, s asszonyával ordítva beszélget. A legnehezebb dolog gyengéden ordítani. Mustos bácsi győzi.

– Drága fiam – ordítja –, megittad a kávét? Tejjel ittad, drága fiam?

Az öregasszony visszarikácsol. Kellemetlen hangjával kellemesen.

– Megittam, apuci. Tejjel. Cukorral. El tudtam mosni a poharat.

– Ne mosd el, drága fiam. Várj meg. Hozom az ebédet. Finomat hozzak?

Az öregasszony megszívja a cigarettát. Fuldokolva köhög.

– Ami neked ízlik, apuci.

– Süteményt is?

– Puncsosat, kettőt.

– Hármat inkább. Eszel este is.

– Külön habbal?

– Külön habbal, drága fiam. Hol a sálad? Ez a büdös bagó, ez a büdös bagó…

Az öregasszony bűntudatosan végleg megsüketül.

– Ügyelj az ujjadra – sipogja –, rá ne üss, apuci.

A bácsi legyint.

– Na drága fiam, délig dógozom. Foglald el addig magad. Tart még a morzsa?

– Szépen beosztom.

– Ha baj van, szóljál. A zajban is meghallom. Szólsz, ugye? Nem röstelled, drága fiam?

Fölnyúl a párkány széléhez. Csak a pléhszegélyig ér. A galambok szétröppennek. A néni kihúzza bal kezét a törzse alól, kínlódva, lassan csúsztatja előre. Egy másodpercre találkozik hússal a hús. A galambok szétröppennek, majd megnyugodva szállongják őket körül.

Erkélyjelenet. Kockázattal. Daccal. Ők elválaszthatatlanok! „Ferenc úr szomorú.” REZSŐKE! Viszik a nénit, hiszen látod, viszik már nemsokára. Akárhogy is: amelyik tovább marad, nincs annak könyörület. Ne vedd el a gyámolítótól a gyámolítottját – ebben van ereje. De a gyöngét se foszd meg támaszától, most légy okos, REZSŐKE!

„Ferenc úr aggódik.” A mogyorószín lábazat is elkezdett hirtelen repedezni. Télre a nagy R betű felső része elvált a szárától, az Ő fölül az ékezet egy tenyérnyi darabbal lepattant. Koszfoltba lógott az E betű. Fáradság kellett hozzá, ráfordított energia, hogy az egyre inkább hieroglifára hasonlító nevet az előzményt nem ismerő is tisztán kiolvassa.

Vigyázz, REZSŐKE! Azelőtt egyszerre öltek meg, s bár rettenetesen pusztultál, méltósággal mégis. Ez most kopás. Védekezz! Hátha elbizakodottság a magabiztosságod. Elhalványulsz, leperegsz, vagy csak szimplán belefulladsz a maszatba. Hogy tragédia nélkül tűnik el minden nyomod: az lesz a jóvátehetetlen tragédia.

Ferenc úr nem tartozott már senkihez – s hozzá sem tartozott senki. Dupla magány. REZSŐKE az egyetlen, aki ezt enyhíti, érti. És REZSŐKE veszélyben. Helyette nem cselekedhet. Holmi ecsetet a felületen végighúzni vakmerő utánzás. A hókuszpókusz REZSŐKÉ-t meghamisítja.

Becsukódott az ablak is. A párna két üvegtábla közé szorult, a néni pedig az ágyba. A galambok borzolt tollal duzzogtak a nyirkos cseréptetőn. Kicsi lábuk idegesen kopogott. Mustos bácsi óránként szaladgált a műhely és a lakás között. Egyre közelebb került egymáshoz a csapzott rozmárbajusz két szára. Mustos bácsi soványodott.

Az ágyra nem volt Ferenc úrnak rálátása. Csak a karosszéknek támasztott botok helyzete tájékoztatta valamelyest, hogy az asszony mennyit s merre mozog még. Esténként Mustos bácsi gondosan lehúzta a rolót.

Az első masszív hóval kucsmát kaptak a repedések. Ferenc úr REZSŐKÉ-t tenyérrel, óvatosan végigseperte. Ezt szabad. Sőt. REZSŐKE megköszöni.

REZSŐKE lélegzethez jutott, s mintegy hálából, kitalált valamit. Csak ő intézhette ilyen nagyvonalúan, ilyen tökéletesen! Február leghidegebb reggelén nem szaladt fel a földszinti lakás ablakán a roló. Mustos bácsi nem nyitotta ki hétfőn a műhelyt. Nem bukkant elő szerdáig sem. Talán elutaztak. Ferenc úr várt, kíváncsian. Gyógyfürdő, szanatórium? Azután csütörtökön, hazafelé sétálva, már a sarokról látta, az ablak nyitva; hogy mi történt pontosan, azt a szobában matató kályhástól és a kéményseprőtől tudta meg. Szénmonoxid-mérgezés. Rossz égésű tüzelő, dugulás, helytelen kezelési mód, beszéltek összevissza. Álmában halt meg a két öreg. A részletekről Ferenc úr nem faggatózott. Jólesett elképzelnie. „Ferenc úr meghatott.”

Elalvás előtt Mustos bácsi igazított a papucsokon. A konyhában ellenőrizte a gázt, zárban a kulcsot. Vizet készített a kredencre. Bizonyára sóhajtott is, ima helyett, „édes istenkém”, valahogy így. Puszit nyomott a dohányszagú, száraz arcra. A néni viszonozta, parányi nyálcsepp maradt a csókja helyén. Bizonyára váltottak néhány szót is, a kemény télről, a vacsoráról és az ártalmas füstről, amiről nem akar, nem akar ez a huncut öregasszony leszokni… Terveztek másnapra narancsot, kakaót – egymásnak ajánlgatták, ami még kedvükre lehet. Nem nyomorogtak. És nem voltak nyugtalanok, amikor kioltották a teknőhátú éjjelilámpa fénykörét.

Csak REZSŐKE házában eshet ilyen csoda: szorosan alszik el két test – s két lélek ébred meg szorosan.

Tavasszal új lakó jön. „Ferenc úr várakozik.” Új lakó – de REZSŐKE a régi. Ha egy kissé fakul is, ha egy kissé piszkos is, de valódi. Csak nem kell folyton bámulni. Szériában a varázs megtörik. A pihenés stádiumában a közönség zavaró.

„Ferenc úr a munkáját végzi.” Minden szórakoztat, ami némi értelmet ad az üres időnek. Ferenc úr munkakörébe már túlságosan beleszokott; rutinosan bonyolította le a kampány szerint növekvő vagy csökkenő feladatokat. Beosztottait keveset macerálta, felettesei is békén hagyták. Nem volt elég jelentős ahhoz, hogy akár előléptetését, akár leváltását szorgalmazzák. Küzdött a létszámhiánnyal, az adminisztrátorok és a sorban állók hisztériáját több-kevesebb sikerrel csillapította le. A dagadt lábú melegedőket, akik nyitástól zárásig üldögéltek a műanyag székeken, megtűrte. Néha a zsemléhez egy pohár vizet is hozott nekik. Birkózott a föl-fölbukkanó, izgága részegekkel. Az alkalmazottak észbeli képességeit nem kritizálta csak az igyekezetükre és a modorukra volt kényes. A pénzfelvételnél dolgozott egy gyermekparalízises lány, sután használta a jobb kezét, és ferdén állt a feje. Ferenc úr nem győzött az üvegkalitkából kirohangálni, és terelni ehhez az ablakhoz is a népet. A néma testi fogyatékosság nagyobb bizalmatlanságot szül, mint az egészség szemtelensége. Ez volt Ferenc úr összes fényűzése: néhány gondolat, néhány emberi gesztus, és néhány ötlet, persze hamvába fulladt. Évekkel ezelőtt javasolta, szerződtessenek valakit, aki segít eligazodni az ügyfeleknek a nyomtatványok és a küldési módozatok között, esetleg egy-egy bonyolultabb szelvényt a rászorulóknak ki is töltve… Utálta a dísztáviratokat, a kommersz rajzzal és a kommersz szöveggel, az „alkalmából… fogadd” fordulatokat, helyette a levéltáviratot népszerűsítette, kevés sikerrel: azt meg kell egyéni érzéssel tölteni. Ó, ha volna olyan bélyegző piros, lila, zöld, a szín mellékes, amin nem állna más, csak REZSŐKE… Afféle jutalombélyegző, különleges esetben. „Ferenc úr nem normális” – a naiv gondolatot gyorsan elhessentette. Az újra élénkülő tavaszi forgalomban REZSŐKÉ-t hanyagolta. Megelégedett azzal, hogy konstatálta: REZSŐKE a mogyorószín falon megviselten, de hősiesen tartja magát.

A fiatalok húsvét tájt költöztek be, festettek-mázoltak, a kandallóba villanyt vezettek. A pince átmenetileg elvesztette a funkcióját, vaspánt és lakat védte a semmit benne. A névtáblát lelopták. Az új pár annyira fiatal volt, hogy vihogásuk Ferenc úr füléig hatolt; éretlen, de nem bántó vihogás. A nő rövidebb hajat hordott, mint a fiú, hosszában púposított bóbitával. Lábát, mint a növendék lovacska, kényesen emelgette a vastag talpú gumicipőben. A fiú alacsonyabb volt néhány centivel, de ez csak akkor látszott, ha egymás mellett trappoltak az utcán. Talán ezért táncolt az asszonyka fél méterrel hol hátra, hol előre. Nevüket Ferenc úr nem tudta meg, csak az etetőszékben trónoló gyermekükét. Versengve kiáltoztak neki:

– Nikolett… Nikolett…

Hármuk közül ez a Nikolett kisded volt a legtekintélyesebb: ritkán nevetett, ritkán sírt, tizenkilencedik századi rakott-fodros főkötője alól komolytalan szüleit fegyelmezően szemlélte. Az ablakon se függöny, se roletta, csak függőleges szalagcsíkok, a látvány is csíkoktól szaggatott: a tévékészülék élvezhetetlen.

lde talán nem is kellesz, REZSŐKE… emészd el – ha nem bírod már – magadat. „Ferenc úr cinikus.”

De eljött a nyárelő: egyre többet nyílott az ablak, a csíkok üdítően lebegtek – a nőcske mégsem vihogott. Mintha megkukult volna, órák hosszat ácsorgott, kezét kicsavart pózban az ablakdeszka belsejének támasztotta. Fölfele nézett – nem Ferenc úrra. A férj határozottan el-elhúzta, de ő csak Nikolettnek engedelmeskedett. Nikolett parancsolt rá:

– Mma… mma!

REZSŐKE pedig elvesztette az R betűt.

„Ferenc úr csalódott.” Szégyelld magad, REZSŐKE! Mi vagy te? Bohóc? Öncsonkító fakír?

Bizony, a rend sem tűrhette tovább. Deszkáztak, állványoztak, júliusra fölvonultak a tatarozók. Az ablakra gyékényt szegeztek. REZSŐKE a palló alá szorult, egy malterfröccs agyonnyomta.

„Ferenc úr a fejéből minden bolondságot kiver.” Nincs, nincs REZSŐKE. Helyette bélyeggyűjtés vagy pasziánsz. Perspektíva: egy-egy futó ringyócska vagy a nedv nélküli feleség. Aki nem hisz, nem csalódik. Nincs keserű ébredése az álomtalannak. A közöny a tartásra megtévesztően hasonlít.

Ferenc úr a házra októberig ki se nézett. A csattanások vonták oda, akkor is. A bontott anyag zörgése, csattanása a kövön. Felülről haladtak lefelé – harmadnapon az alap is szabadult. Mohón pucolták a meszes üvegeket a reménykedő lakók. Föléledt a pince is: „Mickie-Boutique.” A táblán ortopéd, fürdőnadrágos egér, méteres füllel – a tulajdonosnő kicsinyített fényképe. Villogó kék, piros, zöld villanykörték a bejárat felett.

És állt az ifjú asszony a koszos ablak mögött. Nem mozgott, rongyot nem vett a kezébe. Fehér volt egyébként minden: fehér falak, durva fröccsentéssel. Világítóan, hivalkodóan fehér, mint a műfogsor Mustos néni rozsdafoltos ajka között.

„Ferenc úr végérvényesen belenyugszik.”

Fehéren nem fog a fehér. REZSŐKÉ-t saját szine utánzatával öntötték a felismerhetetlenségig nyakon. Világrobbantáig sem küzdi ki ez alól újra magát – vagy ha igen, ki veszi észre?

Mindegy már, vagy-e, REZSŐKE. S ez rosszabb, mintha valóban nem lennél.

Ferenc úr elutazott. Evett, ivolt, sétált, taposta az avart – tulajdonképpen ellötyögött kellemesen.

Két bőrönddel megpakolva, hazatértében, közömbösen pillantott a fehér falra.

És a fehér falon fekete krétával, még harsányabban, mint valaha:

REZSŐKE

REZSŐKE tanulékony.

Ismét a régi kuncogás az ablakocska mögött.

REZSŐKE szívós. REZSŐKE a példa.

Ferenc úr a csomagra kuporodott; megadta magát.

Minden fölfedhető. Ami örök, csak az a titok.