Tévedések

A deszkapadnál találkoztak össze; az egyik már ült, az író a karfát fogta tétován, álldogált, nem tudta elszánni magát. A harmadik csak most közeledett, egyenletesen szuszogva a meredek kaptatón. A pad a csúcsig még a fele utat sem jelezte, jócskán távol volt a tető, hiába látszott közelinek.

– Tessék – mondta az üldögélő férfi jóságosan, s fölösleges udvariassággal arrébb húzódott, majdnem lebillent a földre. – Hála Istennek, van még hely a nap alatt…

Az író kelletlenül odatelepedett, kabátja hajtókáját fölmerevítette, hosszú, vakítóan piros sálját kétoldalt a térdére igazította, mintha kissé lötyögő cipőszárába csorgatná az árulkodó vérpatakot. Sapkát is viselt, magas tetejű sapkát, pedig langyos volt az idő. Lihegett; csúfos ütközetből menekült katonának látszott. Ennek ellentmondott néhány szál vöröses haja, ahogy megnövesztve a sapka alól kilibbent, s a szél ütemére amúgy is lágy arcába hajolt.

Padtársa mormolt valamit.

– Engedelmével, Burda…

Az író biccentett, már bánta gyengeségét. Gondolkodni akart vagy csak szomorkodni egyet, elmélkedni a tavasz pimaszságán, ahogy – mindenre fittyet hányva – csak virít, virít egészségesen…

– Nem szükségeltetik kalap már – folytatta Burda, koponyáján nagy zsírdudor fénylett, azt dörzsölgette kis kendőjével, mint a rozsdás csodalámpást a bajba jutott Aladdin. – Állítom felelősséggel, hiszen mindennap kijövök ide csak egy órácskára…

– Ha nincs más dolga – kaffantotta az író, s fölmérte emberét. Különlegesen szánandó figurának találta, pedig – s ebben nem szokott tévedni – nem öreg még. Sőt, talán fiatal. A ráncok, a kihullott haj, a vájt mellkas mit se számít: nemcsak az idő gyilkol.

– Dolog mindig akad – legyintett Burda –, de a gyönyörűség mindennek a sója. Kiülök ide, fölmászok idáig szép lassan, innen föntebb soha… – Szája sötét üregébe besütött a nap, négy-öt foga kéken és zölden csillant a gyulladt húsban, mint a romlandó keretbe ágyazott féldrágakő; talán, ha a tenyerén tartaná, el is hinnénk, türkiz az és zafír, s nem a bomlás penészszínei.

– Gyönyörűség? Miféle gyönyörűség? – kérdezte az író, kérdése állításnak hangzott, nem is várt választ.

– Hát a fű meg a látvány. Tavasz, ugyebár… mit mondjak? Tavasz! – gesztikulált is örömében, s ahogy a kezét emelte, a lába is vele lendült, mulatságosan kalimpált a levegőben.

„Az el nem döntött dolgok reménysége – gondolta az író –, persze, a tavasz.”

– No igen – felelte engedékenyen –, még szép nyár jöhet, igazi…

– Nem mindegy, milyen a nyár? – Burda izgatott lett, magyarázott, izzadt a zsírdudor a feje tetején. – Akármilyen, uram… Fakadó rózsa. A fákon megannyi madár.

– Megannyi – ismételte az író. Úgy nyílt a szája ketté, mintha harapni készülne, túl friss cipóból túl nagy falatot. – És abból magának mi a jó? Hogy röpülnek és csicseregnek?

Az emberke nem értette, vagy mégiscsak okos volt, mert meg sem kísérelte a további magyarázatot.

A harmadik is odaérkezett végre. Jellegtelenül sima felöltőben, arcán csak néhány, inkább vágásnak tetsző ránc, szemét és ajkát külön zárójelbe szorító figyelmeztetés. Szája – mint egy oldhatatlan mínuszjel – szorosan zárt, a tiltást a szeme fénye törte csak át. Valami megsemmisült ezen az arcon, hogy valami jobban kiemelődjön éppen ezáltal.

– Szabad? – kérdezte, és elfoglalta a pad bal felét.

Közrefogták az írót, és mégis távol maradtak tőle. Az író képet alkotott magában (ez az akarattól független is néha), libikókának látta a deszkát, kétoldalt hintáznak, ő meg a vasoszlop, csak dörzsölődik középen.

Az idegen az üldögélést pihenésnek szánta csupán, szükséges időveszteségnek egy újabb fárasztó út előtt. Válla zártsága, feje egyenes tartása elkülönítette a másik kettőtől, nem ellenséges, inkább bölcs és szerény ember kívülállása volt ez, aki tudja, a csevegés aligha érintheti, s jómagának sincs e pillanatban közérdekű közlendője.

Kényszerű csönd támadt. Az író egymásra csapta a lábát, sálja térdéről lefordult, a homokot súrolta, mint a gyöngülő kakasok szárnya.

– És a levegő is kell – szólalt meg Burda, az újonnan érkezettben szövetségest sejtett. – Nekem fél tüdőm van, kérem – mintegy örömhírt, úgy közölte –, csak könnyű munkát végezhetek. És a könnyű munka rosszul fizet, tizenkét órát is elbabrálok egy nap, zacskóenyvezés, éjjeli ügyelet, telefonszolgálat… Az asszony meg teli van vízzel, fölpuffadt szegényke. Hát én ellopom azt az órát, kijövök ide, micsoda szépség, legelészik a tekintet, szeretek élni! Ez a finom levegő, le a tüdőmbe… – nagyot szippantott, orrcimpája összelapult, az archúsa, mintha belső pumpa szívná, mélyen besüppedt.

– A levegő… a fél tüdejébe! – helyesbített az író, s bár csak őszinte volt, cinizmusnak hatott mégis.

A harmadik – az életszemű – hirtelen rádobta a tekintetét. Finom, elektromos acélhálóba szorította. Az író csuklott egyet, s könnyedén megremegett.

– A fél tüdőmbe – bólintott Burda, sértettség nélkül, mint aki egy jó vicc csattanóját ismétli. – Bajt szülnek, kérem, a túl magasra srófolt igények. Naponta viszek haza a piacról egy-egy csokor mezei virágot, nyáridőben, beállítom a csuporba, sárga, piros, kék, zöld, megvan abban minden… Télvíz idején megteszi egy csomag karotta, petrezselyem… Szép az élet, csak egy kis lelki nemesség kívántatik, s íme, észrevenni.

Az író kitépte magát bal szomszédja bűvöletéből. Furcsa agresszivitást érzett, s önmaga előtt is érthetetlen irigységet.

– Lelki nemesség… – hangja megint fölényes-gunyorosra sikeredett –, inkább egy jó adag együgyűség, barátom…

– Nincsenek iskoláim – hagyta rá a másik. – Árnyaltabban a dolgokat nem nézhetem, de a jó kis elégedettség, azt nem kell kölcsönkérni, az van, hála Istennek, bennem. Kívánom önnek is, szívemből kívánom. Nem csaltam, nem loptam, szerettem felebarátaim, miért is búslakodnék?

– Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… – morogta az író, itt megakadt, nem emlékezett az idézetre pontosan.

– Másfél mázsa? – Burda döcögve nevetett, mint az egészen kis fiúcskák. – Ez humor?

– Borzalom! – Az író idegesen felugrott, mint a búgócsiga, hosszú sáljába belepörgött, homok került a szájába, foga megcsikordult, köpött egyet. – Mindent, mindent a világon! Csak nem szembenézni. Csak nem bevallani. Hát persze.

Az újonnan érkezett szól-e, figyelte.

Az nem szólt, csak a pad közepére csúszott, az emberkéhez közelebb.

Az író úgy érezte, kitúrják. Valamiféle fontos helyről túrják ki, amit idáig mégiscsak ő birtokolt. Gyorsan visszatelepedett – most már a szélre szorulva. Burda bólogatott – nem fél ő semmiféle kötekedő alaktól. Mi történhet? Legföljebb hamarább leballag.

A harmadik súlyosan megült középen. Magasabb is volt a másik kettőnél. Karját jobbra-balra széttámasztotta, csuklóját a támla mögé rejtette.

Az írót nyugtalanította a kompozíció. Különös domb, különös póz. Szabálytalan kálvária.

„Legalább én lennék jobb felől” – gondolta, azután rögtön elröstellte magát. Konokan a porba nézett.

Burda mozdult elsőnek.

– Mennem kell – mondta harag nélkül –, az árnyékból tudom, mikor kell mennem.

Nem látszott csüggedtnek.

– Holnap is nap van – tette hozzá, s egy másodpercre elbizonytalanodott. – Vagy nincsen? – kérdezte a középsőtől, majdnem rémülten.

– De igen – felelte az ismeretlen. Egyszerre volt szelíd és kemény; ígért is, ítélt is, egyszerre.

Burda, mint aki jól sejtette, könnyebbülten sóhajtott. További kellemes időtöltést kívánt, indult lefelé, a városba. Néha meg-megbicsaklott a lejtőn, ilyenkor kezét előrenyújtotta, döccent egy kicsit, s mintha karó volna, tenyere alá simult a puszta levegő.

Az író is felpattant.

– Figyelte? Hallotta? Boldog! Ő boldog… Ó, vakok. Vakok.

– És maga? – kérdezte a férfi, emelkedett ő is.

– Én legalább látom. És szétkiáltom, amíg csak élek…

Magasított sapkája megbillent a fején. Hős vagy pojáca, ugyan ki dönthetné el a gyorsuló sötétben?

– Nagy kegyelem – mondta a másik –, nagy kegyelem.

– És akkor ez a szerencsétlen azt makogja… fél tüdővel… hogy a tavasz… meg a perc… a virág… a megannyi madár…

A férfi félbeszakította az amúgy is töredékes háborgást. Nem udvariatlanul, inkább tárgyilagosan.

– Nagy kegyelem – mondta ismét. Mintha ugyanaz a zenemű szólna, más hegedűvel. – Kegyelem az is. Egyiknek szólásra, másiknak viselésre.

Közelebb hajolt, érintette az író vállát. Nem akarta kioktatni, ezért csak ennyit szólt még:

– Bizony. Vakok vagyunk.

Már ment is, sietősen, de kapkodás nélkül, egyenletesen fölfelé a keskenyedő ösvényen, táskáját hóna alá szorítva, mintha az utolsó híradást vinné a völgyből a hegy tetejére.

Az író pedig ott maradt középen. Káromkodott. Egy fokkal megint bonyolultabb lett minden.