A bosszú

Apró csontú, kicsi nő volt, szemöldöke dús, összeért középen. Egyéniségét ez a szemöldök s a szokatlanul fejlett, kiugró vállszélesség határozta meg: senki se vélte törékenynek, s bár valóban gyenge fizikumot hordozott, védelmi ösztönt mégsem ébresztett senkiben. Lassan bele is szokott a szerepbe; kiterjedését szögletes mozdulatokkal szélesítette, szemének keskenyre húzott résén át sugárerős pillantásokat lövellt. Sötét köpenyén újdonságnak hatott a népi szőttes mintáival tarkított szegély: éles határt húzott a test és a ruha közé. Már régen író volt, de játszotta még a tanárt is. A hétköznap muszáj-uralma: menedék az is. Ki- és bemenni csengőszóra, az igazságos értékrendet megszabni, közvetíteni áttétel nélkül: a veszett fejsze nyele csak, a csupaszodó mezőn a nyáj melegének illúziója.

Az írást is, tanítást is boszorkányságnak érezte, az idegszálain átfutó varázsfuvalom nélkül nem ért semmit az egész. Egyénisége talán ezért csúszkált a szüntelen kinyilatkoztatás és a folytonos kételkedés között; a jelenlétét jellemző furcsa feszültség hasonlatos volt ahhoz a bámulathoz, amit a szemlélő repülőparádékon érez: a gép csillog a nap alatt, majd bukfencezik, süllyed, orra veszedelmesen célozza a földet – de mégis, egy csavarral ismét föllebben, és még magasabbra szárnyal. A hatást azonban rontotta az asszony hangszalagjainak gyors kopása. Amikor már recsegtek-ropogtak a szavak, hirtelen megállt, harapott a levegőből, a szeme kijjebb ugrott, mintha szenvedne. Az egyik tanítványa – persze a legjobb – azt mondta egyszer, olyan ez a nő, mint a kétéltű: meg kéne szánni néha s visszadobni egy kevéske időre valami másik, ismeretlen elembe. A többség tréfásnak tartotta inkább, ahogy ez az emberi lény fintorogva kérődzik: újra összegyűjti kiszáradt szájában a nyálat.

Ez az író – sem az iskolában, sem másutt – nem ismerte a parancsszót. Sokkal ravaszabb volt ennél: úgy kért, hogy nem lehetelt megtagadni. Talált egy rozsdás kulcsot a világhoz, megtisztogatta szépen, szeretet helyett úgy jelölte: azonosulás. Használata eredményes (és egyben tisztességes) módszernek bizonyult; ajándéknak, ami bőven visszatérül. A kezére bízott diákok ösztönösen meghálálták neki: mindenkoron átengedték az utolsó szó jogát, a summázatot, kedvéért levetették a tanulói álarcot s igazi valójukkal mozgatták az új, szokatlan közegben.

Az íróasszony azt hitte, a közös aurába már-már bevonható minden: a butábbak az érzelmeikkel tapadnak, az eszükkel az okosok, s egy-egy kivétel egész lényével működik. Olvasóit is így tartotta számon, nem volt büszke, csak világos tudatú.

– Mindenkiben van valami jó – mondogatta, amikor a katedrára lépett, s nem érezte ellentmondásnak, hogy íróasztala fölé görnyedve megfordult a belső utasítás: mindenben él a gonosz. Viselte ezt a kettősséget, mint a fregolikabátot: kifordítható ugyan, a beavatottnak mégis egy s ugyanaz.

Szerette a nehéz helyzeteket, legyőzésükért a színeváltozást is vállalta olykor-olykor. Tudatosan színlelt, s ezért fölmentette magát. Kellett neki a napi aprómunka diadala, hogy az alkotás kiszámíthatatlanságát elviselni képes legyen.

Ferencz Ferencnek hívták az év közben odadobott, irtózatosan sovány és irtózatosan magas fiút. Mintha összehúzódásra teremtett féreg lenne, süppedve ült a padban, csak amikor felállt, nyúlt ki hirtelen, harmonikaszerűen a teste. Az asszony tudta, hogy ez a kegyetlen társítás nem alaptalan, megbízott asszociációi igazában. Eleinte izgalmas feladatnak vélte ezt is. Minden gyengéd fortélyát bevetette, hogy a személyre szabott igét megtalálja. De erről a fiúról lepergett minden, mint olajos bőrről a harmat. Idegen testként ékelődött a verssorokba, fölfogta és elnyelte az áramot, szigetelőként működött az asszony és a többi között. Csak a hazugságot ismerte, de a hazugsággal sem volt célja, s azzal sem, amit a társaival cselekedett. Szögeket csempészett az ülepük alá, festéket öntött a zsebekbe, a tanári székre rányomta a mocskos szivacs levét. Rágalmazó cetlikkel ugrasztotta szét az egybekeveredett párokat. Mindent kimart tömény rosszakarata. Semmit sem tagadott, mert sohasem kapták rajta.

– Bizonyítsák be – mondogatta, s bár az arcán ülő torz vigyor maga volt a bizonyíték, ilyen szubjektív érvekkel mit sem kezdhettek. Tarkóján a hajat ellenszenvesen magasra nyírta, ismeretei a kötelező minimumot elérték. Szülei is féltek tőle, két leszázalékolt rokkantnyugdíjas, kézen fogva keresték fel az iskolát.

– Úgy vártuk, mint a csodát, késő napjainkra – mondta az anyó, húsz évvel látszott koránál öregebbnek.

– S úgy jött, mint a mennykőcsapás – helyesbített a bácsi, selypegve. Aggódva az ajtóra pillantott. – Összetörte a fogamat, kérem. Reggelre, a pohárból. Mozsártörővel.

– De ő tagadja – mondta gyorsan a néni. – …Csak meg ne buktassák. Akkor tovább marad a nyakunkon.

– Végbizonyítvánnyal mégis könnyebb – bólogatott az apja. – Meg kell tőle szabadulni. Ez a helyzet.

– A tulajdon szülei… – mondta az igazgató, némi hivatalos felháborodással.

Az író azonban utálta az illemből játszott érzelmeket. Értette a szülőket. Ártatlanul nemzették a szörnyet; tulajdonképpen a szörny is ártatlan, s most elpusztítja őket mégis.

Újra és újra próbálkozott hát. Meglobogtatta egyénisége minden színes rongydarabját. De a gyűlölet a fiú szeméből naponta végigcsurgott a legnemesebb anyagon is. A néma gyűlölet. Az ok nélküli s ezért kikezdhetetlen. Nem nyílt a fiú lelkén egyetlen rés sem. Golyó- és lángbiztos vértezetbe burkolta őt saját emberalattisága. Szemének nem volt távlata, szembogara, mint a céltáblák vízfestékkel odamázolt karikája, ürességben a nagy fekete pont. Hegyes oldalfogát gyakorta alsó ajkára támasztotta, s a titokban suttogott gúnynevet: Drakula, rangként, büszkén viselte.

Az asszony szerette a torzulásokat, jól tudott íróként bánni velük: szétszedte a jelenségeket, aztán újra összerakta, majdnem ugyanúgy, csak más sorrendben éppen. A részletek készséggel szolgáltak egy magasabb rendező elvnek. De ez az eset más volt. Olyan egyértelműen rossz és sötét, hogy már nem is érdekes.

– Nem téma – ismerte be –, és nem is kapcsolat. Teljesen hasznavehetetlen. Így is, úgy is, maga az eleven kudarc.

Mit tehetett? Megengedte önmagának, hogy viszonozza a gyűlöletet. A fiú azonnal észrevette, s már az első jeleket is győzelemként nyugtázta. Mintha erősebb lenne, sodorta az asszonyt egy fémes, kénköves világba. Az pedig megrémült. Fölfogta a veszélyt. Kapkodva és bárgyún rendíthetetlen jóságra váltott, de ezt is elapasztotta, röhejessé tette a fiú néma megvetése.

Elfogytak a módszerek. A tanáré végképp – s hogy az íróé is, úgy látszott. Hiába keverte a figurát ilyen meg olyan történetbe, semmilyen masszával nem vegyült, mindenünnen kilógott tolakodóan, feleslegesen.

Ferencz Ferenc! Ez a szerencsétlen név! Alázatosan fedi, cinkosa a fortélyos ártalomnak.

Nem lehetett belenyugodni. Az ember visszavonult. Az író kísérletezett. Dühöngött, töprengett. Képtelen bosszúterveket forralt. Végül megtalálta.

Néha a puszta valóság is ellenség – s tatán szelídebbé válik, ha sikerül mögé egy nemesebb törvényt hazudni.

– Ferencz Ferenc – mondta akkor, és ujjongott. Mint aki belecsömörlött már az igazságszeletkéket összekaparni, elrendezni az amúgy is mindig kicsi tálon, fölfedezte az utolsó eszközt. A megkonstruált hazugság erejét. A rosszat megsemmisítő fölmentés gesztusát.

Remek írás kerekedett. A dacos lázadóról, a szolgalelkeket eltaszító jellemről, aki az ősi tájakról emlékként hordozza magában a följebbvalók parancsszavának gyűlöletét; akinek parázs a tekintete, izmos a termete, és örömmel bújnak alá a legfinomabh lányok. Félelmetesen nagyszerű hős. S ugyanez a hős órákat kísérget, fél vállát alázatosan lebocsátva, egy vak öregasszonyt, valami, ki tudja milyen régi címet keresve…

– Ez vagy te – mondta közönyt színlelve egy üres órán, s fölolvasta a fiúnak mindannyiuk előtt az egészet. Sehol sem remegett meg a biztos hazugság épülete. Kötött minden ereszték.

Senki se mert közbevihogni.

Ferencz Ferenc fölállt, aránytalan gilisztatestét irtózatos düh feszítette. Tiltakozni akart, fojtogatta az idegen illatú tömjén, szorította a koponyájára szögezett glória, de az író emelt a hangján, és olvasott tovább.

„Most már két igaz van – gondolta közben. – És csak az egyik a tied, te ostoba. Belerúgnál az öregasszonyba, bizony, belerúgnál, tudom én. De az én igazam is él már. Megszentelődött a hazugság, szegény ostobám…”

– „…Sokáig állt ez a különös fiú, egyedül, kiizzadt testéből pára szállt, s a tiszta szeműek úgy látták, áll még ott valaki a sötétben.”

Befejezte.

S valóban: Ferencz Ferenc szinte eltűnt a pad alatt. Fakó köpenye látszott csak, ahogy zsugorodik, egyre kisebbre. Volt, aki a sistergést is hallani vélte.