Az élményA tökéletesség taszító. Különösen, ha másban véljük felfedezni azt. S ez az író ilyennek látszott: tökéletesnek. Őrizte fiatalságát, arca ovális, szeme nyugodtszürke, termete magas, haja még elfödte tarkóját, s a maradék minden komikum nélkül borult a fejére. Feleséget nem tartott, kiválasztotta a legfrissebb nőket. Erre kényes volt: tiszta pohár, tiszta zokni, tiszta nő. Az italt nem szerette, de győzte. Adósságba nem keveredett, kisebb kölcsönöket szívesen adott. Emberi formáját fölénnyel viselte, s kedvét találta abban, hogy bármilyen társasághoz alkalmazkodjék. Mintha fiókból keresné ki aznapra esedékes modorát. Élete szakadatlan kompromisszumokból állt, de az írásban nem ismert semmiféle megalkuvást. Legrobbanóbb kéziratát is ártatlan mosollyal bízta a szerkesztőkre, akik aztán töprenghettek, ennyire hülyének nézik-e őket, vagy szellemi bátorságukban ennyire bíznak…? Írónk önmagából indult ki, s mivel kedvelte önmagát, nem értette, fájt neki mások gyűlölete. Ő nem tudott gyűlölni: egységes, szenvedő masszának tekintette az emberiséget, a mocsárba süllyedés állapotában éppen. Azt már az esze diktálta, aki ilyen körülmények között cselekedni akar, vigyázzon: maradjon kívül, egy-egy szilárd talajcsomón. Onnan nyújtogassa a mentőbotot. Esetleg – mint a térképész – rögzítse a legveszélyesebb helyeket. Hiányzott azonban belőle az igazi szeretet oldódó képessége, s talán ezért sóvárgott szeretet után szüntelen. Mint a hideg kő a napfény melegére: hogy a hőt elnyelhesse, s aztán visszasugározza a hűvösödő sötétben. De nem hitte már, hogy ilyen szerencse érheti; kitaszítottságába belenyugodott. Néha igyekezett legalább szánalmat kelteni, de ez mindig kudarcba fulladt. Panaszait ironikusan hallgatták, hibátlan kézelőjét, nadrágja élét s szája tolakodóan egészséges, húsos görbületeit vizsgálgatva. Helyzetére pontos hasonlatot keresett, végül is – némi túlzással, hajlama szerint – holmi bogárhoz hasonlította magát, amely szüntelenül élelem után mászik, csak fölvenni nem tudja többé, mert menet közben elvesztette legfontosabb érzékszervét, a tapogatócsápot. De mint általában a hasonlatok, sántított ez is, hiszen neki esze ágában sem volt megdögleni, fizikuma hibátlanul működött, az ellenszenvet ezzel is növelve. Már-már eldöntötte, hogy valóban tökéletes. Vagy egyszerűen csak különb. Ezt megerősítendő, beszerzett egy újfajta mosolyt, a bánatos, megbocsátó fensőbbség mosolyát. De nem sokáig használhatta. Egy éjszaka – hajnali három tájt – arra ébredt, hogy valami nincs rendben. Valami kizökkent, véget ért, és érkezik egy ismeretlen. Várt. Feküdt nyitott szemmel. Már esett vissza a pillája, amikor újra jelentkezett. Bent, a belek közt, mintha egy éles penge forogna, szűk folyosóban. Feljajdult, fölkattintotta a villanyt, de a képek nem feleltek. Minden elfordította az arcát. A könyvespolc kötetei egybemosódva, olajos futószalagon szaladtak ide-oda. Újra a hányás, újra a pengefájdalom. „Gyomorrontás, némi bélfertőzés” – fölényeskedett. Azután székelési inger és vér. „Az én vérem” – gondolta sértődötten. – „Az én vérem, ilyen környezetben!” Végül vonított csak, lucskos verejtékben dobálta magát. Irtózott a mentőktől. Legalább egyetlen barát. Barát…? Egyetlen ember! Lapozott a kis telefonfüzetben. Közületek. Csupa hivatal. Távoli kapcsolatok, ez is, ez a jelentéktelen fickó, a lerágott körmeivel, a töméntelen kézzel írott verssel. Odakünn már görgették a kukákat, szívta a kocsi a szemetet. Reményt keltett a kinti élet. Tárcsázta a jelentéktelen fickót. Hogy miért őt éppen, nem tudta megmagyarázni. – Halló – szólt viselkedés nélkül, gyönge hangon. – Tudom, hogy különös, de meghalok, azt hiszem. A fickó húsz másodpercig csendben volt a vonal végén, aztán határozott utasítást adott: – Tegye le a kagylót! Nyissa ki az előszobaajtót. Negyedóra múlva jövök. Orvost hozok. Tartson ki! – Igen – felelte az író. – Nagyon szépen köszönöm. Jaj de rosszul vagyok. Pénzt és néhány fontosnak vélt apróságot gyömöszölt a téglalap alakú, kattanós rugóra nyíló aktasáskába; a kéziratait kiszórta, maga mögé dobta a lapokat, talán kabalából, mint más a szerencsepatkót. Aztán hagyta, hogy a lélek testté váljon. Belekapaszkodott egy kézbe. A jelentéktelen fickónak meleg, erős és száraz keze volt; csillogott diószínű szakálla. – Nincs baj – mondta dallamosan, inkább duruzsolva –, itt az ügyeletes doktor. Ágyat is szereztünk… ahol a nagybátyám a főorvos. – Ami fáj, az rendszerint nem veszélyes – nyilatkozta az ügyeletes, kedélyessége írónkat megnyugtatta. – Le a gatyával! Injekció, lassú bódulat. Eperszínű kívüllét, amit az ébredés borzalma követett. Fél percig még a tegnapelőttet élte, kereste az új nap fényét, az első teendőt, lába-keze már pattant volna – azután fölismerte a kórházi ágyat, s az ágyról a szenvedést. Megint hánynia kellett, egyedül feküdt a szobában. Nyomogatta a csengőt, az ajtó felett fenyegető fény villant, mint árokszélen a stoplámpa. Jobbra talált egy porcelán bögrét, belehányt. Jött egy asszony, még fiatal, hosszú szárú, fűzős vászoncipőben. A haját fehér pánt osztotta két szigorú dombra. Elvitte a bögrét, megcsapkodta a párnát, becsúsztatta a kacsát. Az író ösztönei az anyai védelmet már rég elfeledték. Szégyellte, de mégis jólesett, amikor a nővér megsimította arcát, s testét a nedves szivaccsal végigtapogatta. Egy rövid időre pihent a kín. Mint a lusta hóhér, aki szusszan egyet, amíg az új kötél készül. Ő a szavakat kereste addig, a doktorhoz intézendő formás mondatokat, melyek egyrészt gyors intézkedésre serkentenek, másrészt parányi fölényt biztosítanak a nagy esettségben. De még a száját se tudta kinyitni, egy erős, szőke szőrzetű fiatalember, fehér csákóban, egyszerűen felnyalábolta, s rácsomagolta a guruló kocsira. A fehér csákón lila körpecsét, titkos rangjelzése egy idegen seregnek. – Vizsgálat – mondta a fiatalember a liftben, s a cipőpertlijét kötögette. Írónk méltatlankodni akart, kiselőadást fogalmazni a „bánásmód”, „bemutatkozás”, „kölcsönös bizalom” tárgyköréből, de vízszintesen roppant nehéz kiselőadást tartani. Későbbre halasztotta mondókáját, aztán, a vizsgálóasztalon, szinte négykézlábra állítva, végképp lemondott róla. Már örült is, hogy ebben a pózban legalább meghagyják személytelennek. A vizsgálat kellemetlen volt, fárasztó, de nem túl fájdalmas. „Új szemszögből láthatom a világot” – gondolta, s mint a kutya, ha korbács előtt lapít, csak a szemét járatta körbe-körbe. Az orvos sokáig mosakodott. Azután hívás nélkül a guruló kocsi mellé lépett. – Még néhány röntgenfelvételt is készítünk – mondta. – Nincs pontos diagnózis. Türelmet kérünk addig is. Tóni majd délután fölvidítja. Ó, igen. A rendes, csillogó szakállú fickó. Az unokaöcs. – Doktor úr… mégis. Én még soha ilyen helyzetben… illetve ez az új, szokatlan kórházi szituáció… mégis… mire tippel? – Orvos vagyok, nem bukméker. Túléli. Egyelőre ez tartozik önre. A fiatalember, már az ágy mellett, fölszólította: – Karolja át a nyakamat! Úgy könnyebb. – Fölösleges. Tudok mozogni! – Nem tanácsos. S valóban, ahogy a műtős alányúlt, s ő csimpaszkodva átölelte az izmos nyakat, megint kiütött homlokán a víz. Feljajdult, karja aláhullt. A fiatalember óvatosan tartotta, s vigasztalta lágy, csaknem női hangon. – Csak egy kicsit még… no, semmi, semmi. Mint a modern Pietà, egy őrült festő vásznán. Fölbolydult rend: férfi ringatja a férfit, a későbbi áldozat a már leterítettet. Aztán közönyössé fakult a kapcsolat. „A humor… – gondolta írónk, s ebbe fogódzott –, a humor. Ha úgy tetszik, írónia. Röntgenfelvétel, fénykép helyett, a következő kötet elejére”. „Ha lesz következő” – a gondolat megbicsaklott, agyát elborította a szennyes félelem, s a fizikai kín szüneteiben el sem hagyta többé. Délutánra már azt sem tudta, melyik rosszabb. Parázson forgó teste jeges folyóba csusszant, s vissza megint. Kérte a kábítót, elrúgta magától a féltve őrzött, keményre sarkított öntudatot. Illatra ébredt; egy törött szárú szegfű hajolt az arca fölé. Körülkémlelt félig nyitott pillája alól. Mindenütt virág: bögrében, tálban, konzervdobozban. A szegfű a konzervdobozból lógott az ágyra. Még rémültebb lett, rémültté tette a tömény illat és a pléhdoboz hideg csillogása. Ujjai végigsimították a hasára boruló durva vásznat, csipkét nem érzett, s azt mondta könnyebbülten, gyerekes diadallal: – Hiszen fehér. Nem is fekete ez még. Valaki fölsírt, és hátat fordított az ágynak. – Nincs magánál. Édes jó istenem… Az író – egy pillanatra a régi energiával – arra gondolt, hogy asszociációit végeredményben sohasem értették; de ami az egészségestől zseniális homály, ugyanaz a betegtől az önkívület zavara csupán. De nem magyarázkodott, inkább megnézte, ki ül a lábfején. Gyengéden taszított egyet rajta. Fölugrott a csillogó szakállú Tóni, szemüvegét a kezében tartotta, piros és meghatóan meztelen volt a szeme, a síró nő is hátrafordult, szempillájára kis gyöngyök tapadtak, festetlen arcán sok apró kráter, az időbecsapódás vakolatlan nyoma. Babaszerűsége megsemmisült, s nemisége vele veszett. Még bőrének tapintása, a kézszorítás jellege is változott. Az író – mintha most találkoztak volna először – csak nézte a látogatókat. Megrendítette ez az új, emberi minőség. Felragyogtak a részletek is: a fénycsík lebegése, kalács mazsolával, az ablakban befőtt. Szag és íz társult minden színhez; rátalált a betöltött létezés szokatlan mámora. „Hiszen ezek szeretnek engem” – gondolta, s a szó értelme agyából szívéig csúszott. – „Lehetséges ez? Hát mégis van…?” Mert hirtelen ő maga is érezni kezdte, mintha egy görcsös ököl ujjai nyílnának szét, valahol bent, a gyomra mögött, s az ujjak érzékeny vége veszi a hullámokat, aztán sokszorozva sugározza vissza. – Kedves. Édes-kedves, elmúlik… – mondta a nő. – Elmúlik, meglátja. – Bátyám – mondta a fiú –, szakadatlanul csöng a nővérszoba telefonja. Nagy ijedséget okozott a szakmában. – Valami Károly járt itt az Alaptól, húslevest küldött a felesége, édes-kedves… egyen egy kis levest. És jöttek. Évák és Lászlók. Kovács és Hétfalussy. És az író nyújtotta a kezét, kapaszkodott, nem akart gondolkodni többé. Csak elmerülni ebben a bizsergő melegben, törleszkedni a fájdalom szüneteiben, élvezni a szokatlan vegyülést, a menekülő szervek boldog oldódását. Mintha feltártak volna előtte egy eddig kívülről bámult, szigorú lakattal zárt leporellót – plasztikus formákkal, új dimenzióba ugrott a világ. – Lehet, hogy meghalok – szólt az orvosnak. – De legalább megtudtam. Az utolsó pillanatban. – Jó – mondta az orvos. – Ne dramatizáljon. Kis műtét lesz, kellemetlen, de nem veszedelmes. Tucatmunka. – Rák… – és hirtelen, ravasz fejfordítással elkapta az orvos tekintetét. De csak gúnyt látott abban és némi unalmat. – Nem rák. Fekély. Hosszadalmas ócskaság. Állítsa le a nekrológokat. De ő élvezte még, mint a karácsonyt. Önmagát élvezte elsősorban. Ahogy ringatta a szeretethullám, és ahogyan megmártózott benne. Álmai titokzatosak és lebegők voltak, visszajárt az anyja, tanárai, pajtásai, a lányok, s ő mindegyiket forrón szerette. A műtét előtt megköszönt mindent. Az utolsó köszönöm – már kissé csonkán, mint minden általánosítás – félig a torkán akadt. Könnyen, komplikáció nélkül ébredt. Gyorsabban gyógyult a szokásosnál. Még gyanakodott: talán-talán hamis volt az egész, nem neki szólt, csak az odaképzelt halálnak – most majd újra kivetik, s az egészségben merev, zárt lesz ismét önmaga is. De vele örültek. Mint a leckét, ismételgették a kedvező jeleket. Odaültek az ágya szélére, s póz nélkül fülébe suttogták saját bajaikat. Átesett a kötelező próbán, befogadta a falka. A dióbarna szakállú Tóni karon fogva sétáltatta, s írónk élénkülő kíváncsisággal lesett be a tíz-tizenkét ágyas kórtermek ajtaján. Szinte bánta már, hogy különszobát kapott. Tóni elmondta, milyen büszke a bizalomra. S hogy csak kivételesen nagy emberek képesek ennyire föltárulkozni a bajban. Eszmecseréik egyre elragadtatottabbak lettek. Az utolsó napon már arról beszéltek, mennyit lehet ebből az ügyből szellemileg „profitálni”. – Ne használjuk ezt a kifejezést – javasolta írónk –, arról van szó, hogy előbbre léptem a megismerésben. Egyszerűen kellett ez a nyavalya. – Úgy, úgy – bólogatott Tóni, s elcsúszott a frissen mosott kövön, s az írónak már volt annyi ereje, hogy visszahúzza. Billent a mérleg. – Arról van szó – folytatta az író, s lenyomta Tónit a fehér padra –, hogy gazdagabb lettem egy fontos árnyalattal. Legyen bátorságom, hogy ezt bevalljam. – Az élmény – mondta Tóni, s megkérte az írót, üljön le ő is –, ami majd az új műben lecsapódik… – Ez a tisztesség, ez a ragaszkodás – sorolta az író, a hangja egyre ércesedett –, ez a féltés, ez az önzetlen aggodalom… Átfogta hálásan Tóni vállát. S csak egy pillanatra gondolt arra, tulajdonképpen komikus Tóni magasított sarkú cipője. Kis ember, így akar megnőni. Részvétet érzett, jó és nemes részvétet. Tóni megroskadt a rázuhanó kar súlya alatt. De elviselte. – Az élmény – mondta –, ahogyan formálódik. Szükségszerűen, ezek az új benyomások, szükségszerűen… – Igen – helyeselt az író –, egy teljesebb kép… bizonyos oldottság… Valahogy elakadtak. Az író elvette a fiú válláról a kezét, ölébe ejtette. Papucsa orrát – meg-megemelintve – nagy alapossággal vizsgálta. – Például – igyekezett Tóni, a csöndet biztatásnak vélve – most már olyan stádiumba jutott a dolog… hogy hasznos lenne, mint egy alapkövet, letenni… a döntő élmény hatására… Az író hallgatott. – Itt az ideje – lendült bele Tóni –, hogy a világosan fölmérhető többletek irodalma is megszülessen. Tökéletlen a térkép, ahol csak a völgyek… a domborzat sohasem… Az író helyeselt. Azután az ápolónők bokájáról, a kórházi kosztról csevegtek. Az író kissé szórakozottan dicsérte a bokákat, a kosztot pedig kissé szórakozottan szidta. – Fogadok – kiáltott a fiatalember –, fogadok, hogy már megfogant az új téma…! Az író szégyenlősen mosolygott. – Ugye, eltaláltam? – Semmi, semmi… inkább csak afféle gyakorlat… Fekszik a tizenhármasban egy bedeszkázott öregúr… már négy napja figyelem. Nem jön hozzá a kutya sem. Átlógatja a kezét a deszka fölött. Mintha evezne. Belekap a szomszéd ágyneműjébe, húzza, tépi. Az ágyszomszédja veri a kezét vaskanállal. Mintha lapítaná. Micsoda kegyetlen oktatás… Nem fejezte be, elhallgatott zavartan. A fiatalember sem szólt. Aztán nevettek egyet. Több kérdés nem esett, mert a lépcsőnél ott állt az ügyeletes szerető, dagadt szemhéjára már fölragasztotta műszempilláját, feszes ruhájában ismét uralkodott a melle. Hozta az elbocsátó papirost. – Ön szabad – mondta az orvos fél órával későbben, s a liftig kísérte. Írónk habozott; lassan, mint ahogy állat a hosszú séta után ketrecébe tér, a fülkébe lépett. Szédült még, de automatikusan rátalált a régi vezérlőgombra.
1977 |