Az utolsó mű

Az író nagy gondban volt. Megunta az egészet: betűket írni fehér papírra, történeteket kiagyalni, neveket keresni, begyömöszölni a hömpölygő anyagot holmi feszes szerkezetbe. Tulajdonképpen már csak a tőmondatot szerette, vagy már azt se. Egzakt közlések után áhítozott; egzakt közlések után, melyek erőszakos személyiségétől függetlenek. De tudta: az egzakt közlés az irodalom fő ellensége, a halál maga. Hiszen éppen az egyéni világkép e működés lényege – noha ez az egyéni világkép sokszor egyéni tévedést, egyéni zsákutcát jelent csupán.

Írónkban megkopott a különvélemény mámora, a vélt igazság szentsége fölborzolódott, átminősült: bölcs megértés lett belőle, a bátor ítélkezés hiánya. No meg az idő is eljárt, sejtjei belefáradtak a folytonos újjászerveződésbe, testében a biológiai rend – mint a molyos bunda varrata – hol itt, hol ott feslett fel, szinte szégyellt már panaszaival orvoshoz járni, attól félt, hogy egy szép napon az orvos megcsóválja a fejét, két ujja közé szorítja az egyre laposodó mellkast, s a szakértő megfellebbezhetetlenségével így szól (hangjában a kötelező sajnálkozással):

– Ezt már nem érdemes… Dobja el. Dobja el, ha mondom.

Végül is elég öreg, s eleget hagyhat hátra. Mindent megélt, földolgozott már. Azért egy utolsó írás kellene. Végrendelet helyett. Valami csúcsnovella. Súlyos pont a panaszos, dallamos mondat végére. Kupolaféle az építmény tetején, visszavonhatatlan jelzés, hogy minden elkészült. Kívül-belül minden.

– Segíts – mondta asszonyának, aki tíz éve már anyja volt csak, szerencsés alkat: valódi mártír, a mártíromság tudata nélkül. Befogadta a sok keserűséget, földuzzadt tőle, kövér hasát büszkén, méltósággal hordta, mint egy különös, szellemi megtermékenyítés kései gyümölcsét.

– Segíts – mondta neki az író. Nagyon szép ősz volt. Lépegettek a budai fák közt, gyenge, tavaszhoz illő szél támadt s az avarban halk ropogás-kopogás, mintha kicsi állat menekülne valahonnan valamerre.

Az asszony gondolkodott. Tartós maszkot keresett, ami mögé ezt a védtelent elbújtassa. Erős maszkot, amelyik szorosan tapad a bőrre.

– Légy elégedett – mondta hittel, s két V alakra tárt ujjával mosolyba csípte a férfi ajkát. A mosoly illedelmesen rögződött, de mögüle még ijesztőbben kitetszett a tekintet kétségbeesése, az árulkodó szemkivágás az alkalmi papírmasén.

– Elégedett vagyok – felelte az író, és bólogatott. Válla meg-megrándult, ide-oda pásztázott pillantása. Mint a gondos mesterember, aki dolga végeztével széthagyott szerszámait keresi: mehetnékje volt már, az új címet is tudta, csak az utak között kereste még a legtisztábbat, legtökéletesebbet.

Az asszony hallgatott. Lépegettek, figyelték a közelítő zajokat, vártak valami üzenetet. De csak a nappal távozott, s emelkedett a köd, mint a mérges gáz, fenyegetően, egyre följebb.

Az író mindössze meghűlt, tüdőgyulladással ágynak esett.

– Veszélyes – mondta az orvos. – Leromlott szervezet.

Az asszony sírt, már félig eltemette.

– Tüdőgyulladás? – az író két lázroham közt eltűnődött, aztán határozott. Összeszorította a fogát, és meggyógyult.

– Jobban fogok vigyázni – mondta asszonyának. Az asszony azt hitte, örömhírt hall, a férfi nem ábrándította ki, odavetette ajándékul a számára már használhatatlan, elrongyolt reményt.

Amikor új égőt csavart a csillárba, s véletlenül feljebb lépett a létrán – a már nem létező fokra –, leesett, és alaposan megütötte magát. Megtiltotta, hogy orvost hívjanak, s borogatással, tornával talpra állt három hét alatt.

– Az életösztönöd ment meg – mondta boldogan az asszony. – Mégiscsak fontos ez a hatalmas életösztön!

Az író ráhagyta. Óvatosabb lett sokkal. Kiparancsolta a konyhából a borsot és az erős paprikát. Gyomor- és bélkomplikáció…? Gusztustalan.

Egy történetre gondolt szüntelen, egy harminc-negyven év előtti történetre (talán regényrészlet vagy álom): száraz, öreg férfi fekszik a hordágyon, oldalt fordul, kezét finoman a szája elé emeli, köhint egyet, s ez a köhintés kisegíti a lelket. Természetesen így is fenséges. A szívhalál is az, bár gyakorisága kissé csökkenti értékét.

Utoljára kamaszkorában képzelődött ilyenformán: csakhogy akkor a halál mikéntje, a forma nem érdekelte még, csak a túlélők zokogása, a gyászos párbeszédek, a bűnbánó környezet vezeklése. Azóta fölfedezte: saját halálunk nem eszköze semmiféle bosszúnak; legfeljebb zavart kelt, sajnálkozást, némi tétova riadalmat. Csak a mód, a mód emeli legendává a banálisan szükségszerűt.

Az író türelmetlenkedett. Testi ereje fogyott, reggelenként nehezen ébredt: mintha lassan csuknának egy ajtót, és a rés – ahol visszatérhet – egyre keskenyedne. Fulladozva préselte át magát.

– Nem lesz ennek jó vége – sírt az asszony.

– Igen, igen. A jó vég – mormolta írónk. Ajándékozni kezdett: pénzt, szobrot, néhány képet, apró tárgyakat. Kéziratot, levelet. Nyájasabb lett mindenkihez. Mintha meg akarna vesztegetni valakit, mintha ki akarna érdemelni egy végső kegyet, holmi díszkötést a posztumusz gyűjteménynek.

Az ihlet ragyogására még emlékezett. A nagy sötétség órái, a hideg világ után, a viaszba fagyott, üveg alá csukott lények között ahogy hirtelen föllobban a szín, átmelegszik a tér, törik az üveg, a teremtmény ébred és kilép… A többi aztán végrehajtás. Precíz szolgamunka.

Még egy nagy ihlet! Csak egy utolsó mámor. S nem lesz különbség: a közvetítő és a közvetített összeforr. Következik a tökéletes megvalósítás, segédanyag, toll és papír nélkül.

– Türelem – biztatta az asszony.

– Türelem! – felelte párhuzamosan, s mosolygott azon a szavak mestere, hogy a szó önmagában milyen félrevezető.

– Nézz a lábad alá – oktatta az unokája, s gyengéden megrázta a könyökét. – Elcsúszol, és kész a baj…

Fontolóra vette. Nyaktörés? Ez gyenge. Szenilis nyugdíjasoknak való, akik botjukat rázzák, és lyukas szatyorba hulladékot gyűjtenek.

Írónk gőgös volt. Kivételt a kivételesnek! Kényszert, ami választásnak látszik mégis.

– Figyelj mindenre – mondta társának, s az hozta a teát, altatót, csillapítót, elektromos takarót, örökös, ok nélküli bűntudattal.

Nem volt szíve beavatni. Hiszen észre sem vette ez az asszony, boldog-szegényke, hogy hármasban aludtak mindig. És az a harmadik ölelt legfájóbban, legédesebben.

Aztán egy nap valahogy nem is gondolt az ügyre. Nem fájt semmije, agya is frissen működött, nézte a járdát, érdekes, mintha sose látta volna. Szinte húsz évet fiatalodott. Józan hétköznap volt, majdnem nyár. Ott sétált mellette tisztelőinek egyike: élénk, középkorú példány, a lázadáson túl, de még innen a csüggedésen, a legalkalmasabb tanú; mértéktartó, előadásában stílusos és csak egy parányit tébolyult éppen.

– El kéne innen menni – mondta az írónak, hangosan az utcai csikorgásban, kövek közt botladozva. A kipufogó benzingőzöktől mindketten fulladoztak. – Szabad térségbe… ahol tiszta a levegő. Ahol még van egészséges növényvilág…

Az író felszólításnak vélte. Történjen végre határozat. Megállt. S egy percre megállt vele minden. Mint a Csipkerózsika-mesében, égen és földön abbamaradt a mozgás, beragadt minden elkezdett mozdulat. Mérgezett szúrás. Csönd lett, elemeire bomlott a fény. Aztán – megváltó csók – újra lódult a kép, felbőgött a lárma.

Egy hároméves gyerek hirtelen elengedte az anyja kezét, játékosan az út közepére futott. Az autóbusz sikítva fékezett – írónk érezte még ínyén a súrlódó magas hang vasízű váladékát, s fölismerte a kínált kegyet.

A gyereket – másodperc töredéke alatt – visszalökte az útra. A szokatlan lendülettől megpördült saját tengelye körül, a sál, mint a múmiapólya, nyakára csavarodott; aztán, akár koncentráció után az artista, elszánta magát, s csak arcát védve becsúszott az ágaskodó kerék alá.

Országszerte megfújták a harsonákat. Gyönyörű szövegek méltatták.

„Alkotóereje csúcsán ragadta el a halál.”

„Távozhatott-e méltóbban? Nem csak képletesen, a valóságban is életét adta a jövőért…”

„Legyen példa testre szabott halála!”

Nyilatkozott méltóságosra kábított felesége. Elmondta, mindig ilyen volt ez a tüneményes ember: önzetlen, melegszívű, indulataiban is nemes. A megmentett gyermek csuklott és hallgatott, meg akarta enni a mikrofont, az anya pedig hálálkodott, a nagy halottat tegezve szólongatta.

Túl émelyítő korona. Túl díszes ez a befejezés, túl kerek, már-már bóvli.

De írónk tudott szerkeszteni.

A szemtanú kissé bambán, titokzatos mosollyal hagyta, hogy faggassák. Mintha megrendülése okozná, sűrűn pislogott.

– Kétségkívül.

– Ez igen.

– Szörnyűségében is fenséges.

A temetés után azonban rumot öntött a sörbe, s válogatott barátok körében, gyötrődve-kínlódva, önmagával is tusakodva, csak kimondta:

– Az a gyerek. Abban a kockás, pomponos sapkában. Nem tudom. De mintha már előbb félreugrott volna… Tulajdonképpen – egészen halkan suttogott –… nem volt kit megmentenie.

Kiitták poharukat, szent borzongással.

Ezzel a furcsa csavarral ért véget a történet. Mint a remekmű: zavart keltően és szabadon.