A Koldusasszony meghódítása

Már olyan szép volt a lakás, az üres négyszögre alig emlékeztetett. A holmikat darabonként vette, szerezte, cserélte – darabonként az érdes, hosszú évek alatt. Voltak már szőnyegei. Ha rájuk lépett, elhitte, csak a szőnyeg süpped, s nem alatta a föld. Megvédték már a csontszínű, súlyos függönyök. Nagy, puffatag párnái befogadták este a fejét. Szeme – a nyúlós csókok között – kapaszkodhatott a képek híg holdsugarában. Keze alatt billentyű lett a síkos politúr, s nem félt a hidegtől, ha szombatonként térdére terítették a medvetakarót. Lágy csontú fia, agyagtekintetű férje ült a szobában, és csak néha moccant egyet a szigorú kompozíció.

Elhazudták már a tárgyak a puszta falakat. Nem izgatták a rendet a csavart díszgyökerek – cserepükben páfrány nőtt, télen-nyáron ugyanaz, mint a paradicsomban.

Mögötte volt már a villamosok fagyos fogantyúja és a benzingőz a hajnali buszon. Mögötte a csecsemők álomgyilkos sírása, s elmaradtak a tulipiros-kénsárga szerelmek.

A toronyházban fotel várta, körbeforgó, szédítő. Szabályos pecsétek, kobratestű toll, sziszegő tollheggyel.

Már olyan szép volt a lakás, olyan kerek. Törhetetlen lakk a padlón, bizonyságul: íme, minden folt lemosható.

És nincs más vér, csak a cékla vére a fehér zománcon. Minden tökéletes. Változnak az évszakok. Nézhette az életét tükörből, mint Isten a világot, a teremtés ötödik napján.

Aztán a hatodik napon – ez volt a szabadnapja – elindult sétálni, mert tudta, hiányzik neki valami még. Talán egy kristályváza, hogy görbületeiben egyszerre százötven példányban láthassa önmagát. Talán egy kalap, kétoldalt lógó cseresznyével, fantasztikus és ostoba.

Ráért, nem sietett, világítottak a neonok a ködben. Megevett három habos rizst a sarki büfében. Igazított, kanyarított a haján, száját összeharapta – körbekenődött ajkán a festék, mint a zenebohócnak.

Hamar fáradt. Most se ment messze. Mindig ugyanazon az úton, ismert kirakatok közt. Látta is a vázát meg a kalapot, de annyira nem kellett, hirtelen, hogy szinte sírt.

„Valami van pedig – gondolta –, amit még hazavihetek. Lehetetlen, hogy ennyi az egész. Egy csecsebecse, legalább. Ami napokra leköt.”

Sóvárogva figyelte a Képzőművészeti Bolt figuráit. A rézálarcokat, kócszakállal. Gyertyafejű kentaurok. Lapos hóüveg, kristálygömbök.

– Nem, nem – motyogta szórakozottan –, nem ez az.

Tovább akart lépni, nem tudta, miért, mintha nagyon fogyott volna az idő, szaladni akart, benyomni kesztyűs csuklóval sötét kirakatokat, kutatni a cserepek közt, s kiemelni vaktában, ami éppen a kezébe akad.

Föltekintett, esik-e? Föltekintett az elkerített égre, s tekintete, visszafelé, a legmagasabb, legeldugottabb polcra esett.

És akkor meglátta.

Ott állt, alig megvilágítva, mintegy véletlenül, a keretléc és egy szál deszka között.

Szobor. Anyaga megállapíthatatlan, szobor, egyetlen tömbből, kevéssé faragva, talán faragás nélkül, csak a szél, az eső, a nap… Talán köpeny az a burkolat, vagy a nyers, sebes test maga. Bal kezében bot, magához húzza, védekezik, jobb keze térdig ér, megroggyanó, földre hulló térdéig, mintha sárból rántaná vissza, mintha süllyedne az egész. Utolsó kísérlet ez, az ellenállás utolsó mozdulata. Az arc tudja már, de a nyak megfeszül. A szem pedig – ki tudja, miféle könnyű kőzet – repül. Elpusztíthatatlanul repül, mint a madarak a temetőben.

Nincs alatta árcédula.

„Mindegy – gondolta –, megfizetem. Bármibe kerül.”

– Ez az – kihúzta magát, az üzletajtón belépett. – Ezzel lesz teljes. Ha ez is ott áll, a falak közt.

Örült. Éveket fiatalodott.

„Istenem, istenem – gondolta izgatottan –, csak eladják, magánszemélynek…”

– Kérem szépen – szólt. Először nem hallották, a nagy forgalomban. – Kérem szépen azt, onnan levenni…

A tanulólány nem értette.

– Melyiket?

– A felső polcról… – Meg akarta mutatni, odavonta a kislányt a kirakat belső oldalához. – Azt az… alakot! – bökdösött fel a magasba, de innen csak a deszkalap látszott, ahogy meghajlik a súly alatt.

A lány rázta a fejét.

– Fogalmam sincs… A falitál, gyümölccsel? – Jött az üzletvezető, az eladót félreparancsolta.

– Kérem – magyarázta ő, ingerülten –, azt a szobrot akarom… s még egyszer felmutatott, bizonytalanul.

Az üzletvezető utánanézett az ujjának. Lehunyta szemét, tűnődve.

– A Koldusasszony-t? – kérdezte hirtelen, majdnem dühösen. – Nagyon drága.

– Nem baj – kiáltotta vissza. – Meg tudom fizetni. Van miből. Dolgoztam idáig, eleget.

– Készpénzben. Részlet nincs – mondta az üzletvezető halkabban, és gyanakodva szemlélte az alacsony termetű asszonyt, s szája körül a szomorúság szürke zárójeleit.

– Készpénzben – felelte. Tömött táskáját föltette a pultra.

– Onnan leszedni… – Az üzletvezető hadarni kezdett. – Onnan leszedni, rendkívül körülményes… csak így egyszerre… azonnal…

Ő nem szólt. Követelően nyomogatta a pénztárcáját.

– Nem tudom, jól körül tetszett-e nézni –, folytatta a férfi –, ugyanattól a mestertől, ajánlhatom…

Gyerekangyal, szeplőkkel.

– Szerintem szebb… vagy valami praktikusabbat: fonott italkosár, agancsfülekkel… farsangi busómaszk az ágy fölé…

Tehetetlenül tárogatta kezét a makacs asszony előtt.

– Kérem – mondta végül elgyengülve. Mintha sajnálta volna. – Le fogjuk venni.

Beállították a kislétrát a kirakatba, a főnök felmászott, csúsztatta a szobrot, fejjel lefelé, a tanulólány alulról támasztotta.

– Hát igen – súgta a lányka tudálékosan –, ez szép. Maga a művészet, így, ahogy van.

Arcra fektették a pulton, selyempapírba hengergették, több réteget hajtottak rá, azután hullámpapundekli, végül a durva, barna csomagoló. Körülkötötték erős nejlonspárgával, valahol a nyakánál.

Leszámolta a pénzt. A pénztáros irigykedve figyelte.

– Tessék – mondta az üzletvezető, s homlokát összehúzva, fölemelte a csomagot –, az ajtóig kiviszem. Ezzel haza is kell ám érni.

– Kocsival van – legyintett a pénztáros. – Aki ennyit ad, egy rücskös, randa öregasszonyért…

Az ajtó előtt kinyújtotta a karját, tenyérrel fölfelé, könyéknél kissé begörbítve. A férfi előrehajolt, és a batyut belepottyantotta. Aztán gyorsan, zavartan visszaugrott az ajtó mögé.

Csaknem leroskadt – a súly olyan hirtelen érte. Nehezebb volt ez a közepes barna csomag, a legnehezebb szatyornál is nehezebb.

„De megvan. Megszereztem – gondolta ujjongva. – És tudom, több, mint otthon az egész… Csak a villamosig kell eljutnom vele. Vagy egy szabad taxinak füttyenteni.”

Megpróbálta a nejlonmasni fogónál. Kettőt lépett. A nejlonszál mélyen bevágott a tenyerébe. Feltornászta a hóna alá, vállizma recsegett.

Így vitte a legközelebbi villamosmegállóig. Homályosan látta a kocsit a sűrűsödő ködben, megcélozta a lépcsőt, de üres keze nem volt a kapaszkodásra, fellépni nem tudott, a súly visszahúzta, indítottak, majdnem alákerült, és valaki lehülyézte.

Másik hóna alá csúsztatta, a jelzőtáblának dőlve. Emlékezett egy taxiállomásra. De oda éppen annyi az út, mint innen hazáig.

Ki hitte, hogy ilyen nehéz? Hiszen alig nagyobb, mint egy küszöbre kitett csecsemő.

Vissza lehetne vinni. Tartsák ott holnapig, vagy majd holnapután, valaki, egy erre alkalmas személy…

Elképzelte az üzletvezető mosolyát. Ahogy elébe siet.

– Sejtettem – mondja –, becseréljük valami könnyebbre.

Azért sem. Ha már itt tartja a markában.

Megindult újra, végtelen lassúsággal. Lába fejét csúsztatta a síkos aszfalton. Érezte, hogy a csomag is csúszik.

Nincs jó fogása.

Ráengedte a hasára. Csípőcsontját kétoldalt kiugrasztotta, odakapcsolta karjával. Ez az egyetlen mód, hazavinni.

„Csak az aluljáróig jussak el – gondolta, s izzadt a tarkója. – Ott pihenek.”

Tíz percig tartott, a lépcsőn lefelé. Mire leért, épp csak ráejtette a hulladékkosárra. Fellélegzett, zsebkendőjével benyúlt a gallér alá, hasát, derekát nyomkodta.

„Meg ne sérüljön végül – gondolta –, ki tudja, milyen törékeny.”

Könnyebben kapta a levegőt. Zsibbadt alkarját védelmezően a csomag fölé fektette.

Az újságosbódénál fegyelmezett sor toporgott, Sport-ért, Esti Hírek-ért.

Ezek nem segítenek.

Az oszlopot támasztó fiúk és lányok sem, csak szívják valószínűtlenül apró csikkjeiket, trágár szavakat löknek egymáshoz, s még trágárságukban sincs logika. Talán össze is törnék vagy széttépdesnék a papírt, ott, a sáros kövezeten, és százszoros röhej zengene a boltozat alatt.

De hát ez a néhány nyomorult. Tartják lábukat a gőzmelegedő vasrácsain.

Boldogan hazaviszik, helyette. Pénzért.

– Három harmincat, lottóra – mondta a férfi és közelebb sündörgött. Mintha szárnya lenne, a régi katonasapka lebegő füle megemelte. – Kórházból jövök.

Adott neki.

– Volna ez a csomag – mondta aztán –, nem messze… Kaphat húszat is.

A férfi kinyújtotta reszkető jobb kezét, öt centire, a görcs három centit visszahúzta, egy perc múlva elérte végre a spárgát.

De meg sem emelte.

– Nem lehet – mondta szomorúan –, nem lehet ilyen nehezet. Ami itt van – s a mellkasára bökött –, az nekem éppen elég.

Elment a három harminccal.

„Hát senkire sem számíthatok – gondolta ő –, hiszen nem látványos. Aránylag kicsi. Nem kelt sajnálatot.”

Csak félútig eljusson vele. A felén túl mindig könnyebb.

Tüdejét teletöltötte levegővel. Visszaölelte a csomagot a hasára.

A legjobb úgy vinni, hogy közben rá sem gondol az ember. Hanem másra. Egy pillangós papucsra, gyermekkorából. Búzakék pillangó a piros papucson. Az a papucs. Már a foszlánya is foszlány. Mégis ugyanolyan.

Táskája ütemesen verte az oldalát, a teher a térdéig csúszott a lépcső tetején.

„Hát vasból van ez a rohadt szobor? – gondolta, s őrületesen feldühödött. – Vesszen minden, bedobom az első kukába. Vagy a földhöz csapom, hadd repedjen ezer szilánkra ez a rohadt szobor…”

Talán ha húzná maga után. Ha lenne rajta kerék.

Ordított a hasa, a csípője, a dereka. A szíve – pitvar miocardialis laesio – fájdalmasan dübögött. Elfulladt. Felidézte megint a búzakék szárnyú lepkét a piros papucson.

Mellékutcába fordult. Legalább ne lássák az arcát. Ezt az erőlködéstől sajátságosan bamba arcot.

Mintha belülre költözött volna az egész súly: lefelé húzta a porcikáit, a föld felé, hogy végigfeküdjön a latyakban, karját széttárva, szabadon, önfeledten…

Gyűlölte a csomagot. Hogy mit cipel benne – azt sem tudta felidézni. És minek. Uramisten, minek, abba a zsúfolt szobába?

„De most már, ha beledöglöm is…”

A Körútra kanyarodott, s mintha külföldi lenne, megcsömörlött turista, leroskadt a Tiszavirág kávéház üvegportáljának márványperemére. A szobrot a kiszögellésbe támasztotta.

Két percig nem tudott magáról. Arra riadt fel, hogy esik az eső.

Valaki kopogott mögötte. Nyilallt a nyaka, ahogy hátrafordította.

Egy fiatalember a szívasztalnál, letörölte a párát az üvegről, s ír valamit az ujjaival.

Ezt írja: gyere be.

Szép fiatalember. Kicsi szemű, vastag hajú, de szép. Rózsaszín szája van. A szájak rendszerint kékek, bordók, lilák – de ez friss rózsaszín. Sima a bőre. Eddig sosem vágyott rá. Most először, de jajdulásig.

Egy ilyennel lefeküdni. Csak egy órára. Ahol még nem parázs a szerelem, ahol még nem kell szítani, fújni, miközben csupa széngáz lesz a tüdő… Itt láng, aprófaláng illata van.

Csak egyszer.

Úgy érezte, hirtelen, felkel, bemegy, a nevét se mondja, csak széttárja magát: tessék.

A csomag ázott a sarokban. És ezzel, ezzel mi lesz? Ha nekitámasztja, recseg-ropog a presszóasztal lába.

A fiatalemberre mosolygott, fáradtan, mutatta a csomagot. A fiú odapillantott, intett, tréfás borzadással, elmaszatolta az írást, visszafordította hátát az üvegnek.

A csomag csúnya. Ormótlan, most már mocskos is.

„De félúton túl vagyok – döbbent rá, diadalmasan. – Idáig elhoztam, én, egyedül.”

Éhes is volt, fázott. De már emelkedett. Mint amikor sebre sót hintenek, úgy helyezte vissza a szobrot a hasára.

Újra elindulni, szinte kibírhatatlannak rémlett.

A fizikai fájdalom egy pontra szaladt, középre, a bordák alá, mint a szüléskor, amikor a méhszalag leszakadt.

Ment. Nem ismerte meg Sanyikát, a péntek esti kanasztapartnerét. Pedig az utána is szólt:

– Újabb beszerzés, asszonyom? Mi szépet rejteget?

Csakugyan. Mi szépet? Hiába. Hiszen válaszolni se tudna. Nincs ennek neve.

Kerületi Parancsnokság, széles fapadka. Felette alumínium védőtető.

Innen csak két sarok. Itt egy hosszabb pihenő.

– Elnézést – mondta a fegyveres őr s bocsánatkérően mosolygott –, itt nem lehet időzni, elvtársnő, meg kell érteni, ugye… – s a bomba alakú csomagra pislogott, félénken.

Volt ereje rá, hogy visszamosolyogjon.

Különben is, váratlanul könnyű lett. Már nem a terhet érezte, csak a fájdalmat.

A lépcsőházban sem lette le, az ajtóban sem. Ment vele a szobába, s leeresztette pontosan középre, a földre.

Azután a heverőig mászott, s elfeküdt rajta, véghetetlen lassúsággal. Szemét behunyta.

– Te őrült – mondta a férfi, s lábával megpiszkálta a csomag málló bevonatát. – Ezt a dögöt… honnan cipeled?

– Hazahoztam – felelte.

– De mi ez? Mi az isten csodája? – a férfi letérdelt, tépdeste az ázott papírt szerteszét.

„Jaj istenem – gondolta ő –, mi lesz, ha nem is az? Mi lesz, ha itt nem ugyanaz, mint ott, a legfelső polcon?”

Nem tudott fölemelkedni, csak a fejét mozdította. A férfi talpra állította a Koldusasszony-t. A Koldusasszony habkönnyűnek tetsző, lyukacsos pórusain átömlött az esti fény.

Az volt. Megrendítően az. És sokkal esendőbb, mint a polc tetején.

Sírt. A boldogság tünékeny pillanata.

– Te szerencsétlen – mondta a másik –, tönkretetted magad. Ezzel a súllyal. Még egy férfi sem bírja gyalog. Nem is illik ebbe a szobába.

– Akkor majd kiviszünk mindent – felelte mámorosan –, mindent, amit eddig szereztem. Üres lesz a szoba, üres a puszta négyszögig. De ezt hazahoztam.

– Tönkretetted magad… – mondta a férfi. Agyagtekintete megolvadt, szánakozva. – Egy haldokló koldusasszonyért. Hát megérte?