Kötél nélkülAugusztus a vegetáció hónapja. Szeptemberben aztán feltápászkodik az ember a homokból, és megpróbálja újra és újra feltalálni a spanyolviaszt. Az ősz cselekvésre ingerel. Gyorsulnak a centrifugális erők. Néhányan nem bírják tovább, ezeket kidobja a masina. De a többség élvezi a forgást. Igen, a szeptember lehetőség. De mit lehet ebből a lehetőségből nyakon csípni, és mi csupán a vibráló illúzió…? – Helyben vagyunk! Hiába kalapálom össze a gondolatokat, a végén szétmállik az egész, és a lényeg mégiscsak az… – Morelli felugrott a presszóasztal mellől, s mivel megközelítően sem tudta megfogalmazni, hogy mi a lényeg, gyorsan fizetett. Egy bizonyos: augusztus 28-a van. Néhány nap múlva bemutató. Addig az ötletet teljesen ki kell dolgozni. Nincs idő filozofálgatásra. Bölcsészhallgató korában amatőr bűvész volt, s most befutott bűvészként amatőr filozófus? Semmi értelme. Ne zavarjuk össze a dolgokat. Most az új mutatvány a legfontosabb. Kidolgozni az elméleti részeket, felépíteni a hatásokat. A technikai megoldások régiek, de az összeállítás, ahogy majd kibontakozik, eredeti legyen! Morelli sietett. Reggel, délután próba, este talmi műsor, nyári, izzadó komédiásokkal. Ebből szerencsére kihagyták. Így is elég. A rendező új fényeffektust talált a számához. Olyan, mint a Vidám Parkban a velencei csónakázás fényei. Csupa szirup, semmi igazán meglepő… Tehetségtelen fráter. Négykor próba. Ha elkésik, másodszor írják fel. Pedig ma fogja megemlíteni azt a remek ötletet. Még nem késő. Szép gondolat. Megértik az emberek. Gyújtólencsével fölperzselni a madarat, és a szénné égettből hirtelen felrepül egy eleven, ugyanaz! A főnixmadár! Igen! Ez már alkotás. Persze, három galamb kell hozzá, de az illúzió tökéletes lesz. Mint Kiónál. Valami pluszt adni, nemcsak a kóklerkedés… Mit tudnak erről a többiek? Stella meg a nővérkéje csak lengenek a hintájukon, ugrálnak a levegőben összevissza. Azt mondja Schneider, a kellékes, hogy még közösülni sem mernek, annyira féltik a rugalmasságukat. Nincs más témájuk, csak a kupola alatti negyedóra, a kosztüm és a flitter. Az igaz, hogy gyönyörű a mozgásuk. Szép. De így önmagában – minek? Verner kapitány dicsekvései is undorítóak. Verner kapitány! Morelli már tíz éve dolgozott a szakmában, de a neveken még mindig bosszankodott. Verner kapitány! Vermes János. És Morelli? Maros Gáspár. Amikor szerződtették, még tiltakozott. „Nem lehetne, kérem, a rendes nevemen?” „Ugyan, fiatalember! Maros Gáspár illuzionista! Hogy hangzik ez?” Szerette volna megmagyarázni, hogy így érdekesebb, de leintették. „Morelli! Az igen! Az név! De hiszen magának latinos műveltsége van!” – mondta az OCI személyzetise büszkén. – „Morelli! Egy kicsit ámor, egy kicsit morál, keveredik benne a csapongó szenvedély a szigorú törvényekkel… az már maga a művészet! Érti?” Morelli sóhajtott. Végeredményben nem járt rosszul ezzel a névvel. Sokan ismerik már. De miért szükséges, hogy egy állatszelídítő okvetlenül kapitány legyen? Nem is állta meg irónia nélkül, ha Vernerrel beszélgetett. Különféle rangokat adott neki, ahogy jött: „Ezredesem! Őrnagyom!” Verner emiatt azt hiszi, lebecsüli a produkcióját. Pedig nem dolgozik fogatlan dögökkel. Valóban lenyűgöző látvány, hófehér egyenruhában, fekete, göndör hajjal, kegyetlen mosollyal a szája körül… A nők megőrülnek érte. Nem nősül meg. Azt mondják, hetenként egyszer valami titkos találkahelyen tombolja ki magát. A cirkuszosokat nem hívja. Ki tudja, hova jár, vagy kik járnak hozzá? Nem csoda, hogy Margit undorodik egy kicsit az egésztől. Morelli felpréselődött a tömött villamosra. Tulajdonképpen nevetséges, hogy tanárnőt vett feleségül. Margit kémiát tanít. A cirkuszt utálja. Őt mégis megszerette. „Előbb-utóbb kiemelkedsz közülük” – szokta mondogatni. Ugyan, hova emelkedik ki? Az egész ország ismeri. Kocsijuk is van. Most éppen javítják. Ezért fog elkésni. Új tag is jön a társulathoz, valami kezdő. Kréger nyugdíjba ment. Tóni marad, változatlanul. Kitűnő bohóc volt, tíz évvel ezelőtt, a behemót Pali bácsival, párosban. Miután Pali bácsi szívtrombózisban meghalt, Tóni hordta körül egy földgömbszerű labdán gurulva a következő számot. Tavaly az ötvenedik előadáson lecsúszott róla; elhasalt, beverte a fejét. Azóta nem tud megállni a gömbön. De az istennek sem hagyná abba… Megőrjíti az embert az igyekezetével. Sehogy sem akar beletörődni, hogy ezután gyalogosan kell körbe-körbe kutyagolni a táblákkal. A szezonkezdő napok rémesek. Mindenki ugrál. Állítólag gázsi-emelés is lesz. Az igazgató meg folyton újat kér. „Gyerekek, újat hozzatok, újat…” – De igazán új nem lesz most sem. Hacsak ő ki nem ugrik ezzel a madárdologgal. „Taxival kellett volna jönnöm – gondolta Morelli –, elkéstem.” Négy óra után öt perccel szállt le a földalattiról. „Este nem fekszem le addig, amíg újra át nem gondoltam a számot. A rekvizit költséges, de megéri.” Valószínűleg ez az idei utolsó hőhullám. Odabenn még melegebb lesz. Morelli csodálkozott. A porondon próbafények, de nem dolgozik senki. Homok- és textilszag. Mélyen beszívta. Valami idegen illatot is érzett. Naftalin, kétségtelenül naftalin! Markó bácsi, az egyik porondszolga, cinkosan ráhunyorított: – Adj’ isten, művész úr. Nem tetszett elkésni. Az öltözőkben vannak. Új fiú jött, azzal bajlódik a Karcsi úr! Karcsi úr! Szép kis rendező! Még a személyzet is érzi. Új fiú? Akkor a közös teremben lesznek, együtt. Morelli örült. Viszolygott a rendreutasítástól. A teremben alig fogadták a köszönését. Karcsi úr és az új tag köré tömörült mindenki. Karcsi úr arcán piros foltok virítottak, mint a fehér bőrű lányok testén meleg víz és szappan után. Nagyon dühös lehet. – Még artistaiskolája sincs? – ezt kérdezte éppen a vele szemben álló fiatalembertől. Az nem felelt, csak megrázta a fejét. Micsoda figura! Morelli önkéntelenül is ingerültséget érzett. A fiú nem is volt olyan fiatal. – Megvan ez harminc is – susogta rosszallóan Stella, és fölényesen bólogatott. Sötétkék öltönyt visel, sötétkéket, ebben a kánikulában! Kétsorosat! Húsz év előtti divat, elhegyesedő kabáthajtókával… és drapp saru van a lábán, mindehhez. Tisztelettudóan áll, mint paraszt a törvény előtt… s mégis van benne valami hányavetiség! Ahá, persze, a keze zsebre dugva! Ez meg miféle tempó? Hogy a fenébe került ide? – Mégis… ki látta magát, mielőtt betöltötték a státust? – kérdezte Karcsi reménykedve. Talán kiderül, hogy csak egy csaló, és ki lehet rúgni. – Láttak – mondta a fiú, és Morelli még dühösebb lett, ahogy meghallotta ezt a hangot. Engedelmes, halk, távoli. Mintha nem is ő beszélne, hanem egy rádió a hasában. – Láttak többen… Látott Kovalics kartárs, látott… – és sorolta a neveket. Tizenkettőt. Azután megint elhallgatott, mintha lekattintották volna benne a gépet. – Úgy… szóval, ennyien látták. S az igazgatónál is volt már… Menjetek innen, gyerekek, hadd beszélgessek a kollégával… – kiáltotta Karcsi idegesen. Senki sem tágított. Milyen iskolát végzett? Humán gimnáziumot… Megint meglepődtek. Ez? Gimnáziumot? – És… hol dolgozott eddig? – Karcsi ide-oda csúsztatta szemüvegét az orrán. – Nyíregyházán, Debrecenben, Sashalmon, Budapesten és Szecsődön. – A fiú szelíden, készségesen darálta a helységneveket. Az arcán egy rángás sem futott végig. A keze még mindig a zsebében. Ez nem normális! – Társulatnál vagy hol? – Nem társulatnál – felelte a figura, és végre előhúzta a kezét. Úristen, micsoda betegesen hosszú ujjak! – Nem társulatnál… Alkalmi munkát végeztem, hol itt, hol ott. – A fenét… – tört ki Karcsi. – De mit tud maga? Mit tud, amit „láttak”? Mit akar itt csinálni? – Maga a rendező! Magának ezt már tudnia kéne, ha maga a rendező – mondta a fiú. A kezét ismét zsebre vágta. A szája szögletében fitymáló mosoly jelent meg. „Huligán! Mégiscsak huligán!” – gondolta elégedetten Morelli. Karcsi elordította magát: – Beszéljen tisztességesen… A huligán csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Mintha nem értene valamit. Azután legyintett. – Kötéltáncos vagyok. Tudja, mi az… ide-oda, ide-oda… – a kezével mutatta, hogyan – ide-oda egy vacak kötélen… Karcsi hápogott. A fiú befejezettnek érezte az eszmecserét, a sarokba ment, leült. Lábát maga alá húzta, mint egy óvodás. – Na, gyerünk a csudába, kezdjük a próbát – tapsolt Karcsi. – Majd szólok magának, ha sorra kerül… maga… hogy hívják? Mint egy jól nevelt úrifiú, úgy ugrott fel, meghajolt: – Króna Péter… – A művésznevét, művész úr! A művésznevét… – vihogtak. – Nincs – mondta Péter –, és nem is lesz. Tessék csak így: Króna Péter… Tetszik tudni, nem a pacsirta a fontos, csak a dal… Karcsi úr már az ajtóban volt, onnan fordult vissza: – Micsoda? Mi van a pacsirtával? – kérdezte fáradtan. Süsüt jelzett. Morelli visszanézett. Króna Péter. A kötélen ide-oda… Milyen együgyűen ül a sarokban! Ez hozta a naftalinszagot, ez a kitömött pacsirta… Ez a huligán vagy ficsúr, illetve bugris… Ez a fene tudja, kicsoda.
– Ilyenkor küldeni ide – morgott Karcsi –, három nappal bemutató előtt! Minden készen, kint vannak a plakátok. Nem tudom, hogy illesszem bele az egységes, kidolgozott vonalunkba! – És mit szól az öreg? – kérdezte Morelli. Az előtérben álltak valamennyien. Cigarettáztak. Króna bent maradt a porondon. Egyedül akart próbálkozni az új fölszereléssel. Semmit sem hozott magával, csak egy ócska drótot meg két kampós szöget. Szerencse, hogy itt minden van. Kitűnő állványzatra szerelt, váltogatható szélességű kötelek. Mennyországba csöppent ez a fiú. – Mit mondott az öreg mindehhez? – Mit mondott? Letelefonált, hogy már ebbe a műsorba préseljük be, majd meglátjuk, hogy jó lesz. És ne haragudjak, hogy csak most értesített, de így jött ki a lépés. Szóval, a szokásos. – Kérdés, hogy tud-e valamit egyáltalán? – Ha tud is… mennyit kell még ezen melózni, hogy kimehessen vele! Ha egyáltalán tud annyit, hogy mi használhassuk – Karcsi úgy mondta a mi-t, hogy ebben valamennyien benne voltak. Az ország legjobb társulata, legszebb, legmodernebb cirkusza. – Itt nem babra megy a játék. Morelli fújta a füstöt. Kivételesen együttérzett Karcsival. – Ez az, ha nem művészek vezetik a dolgokat – bökte ki Karcsi keserűen. – Virágoskertben nem lehet bakancsban járni… – Sokszor elmondta már ezt, hasonló alkalmakkor. Az orrára is ütöttek érte nemegyszer. De Morellitől nem félt. Bizonyos mértékig tisztelte is. Okos ember, egyetemre járt, és ha ügyesen lenyesegetik a túlzásait, óriásit produkál. Egy-egy jól sikerült mutatványa után valósággal tombol a nép. Morelli elfordult Karcsitól, és mosolygott. „Művészek… Szép kis művész vagy te, öcsém… – gondolta. – Ha művészek vezetnék, mennyivel volna jobb? Akkor valóban soha nem lenne új… Betegesen félnek minden szokatlantól. Ítéletük csak az általuk belátható körökig megbízható. Azt még megbocsátják, ha valaki nagyobbat ugrik, de azt már nem, ha másként. Pedig felül kéne emelkedni önmagunkon…” – csaknem elvágódott. Tóni labdája becsúszott szétterpesztett lába közé. – Még itt sem hagyja abba, maga kerti törpe? – Rögtön megbánta. Nem kellett volna. Tóni szerencsére – úgy látszik – nem hallotta, vagy nem értette meg, mert nyájasan bólintott, és tovább görgette a labdát. A szivárványszínű gömböt félig sem tudta átkarolni. A sarokba állítota, ott próbálkozott, meg-megtámasztva a hátát a falon, hátha sikerül. Stella néha odanézett, szórakozottan, mint a lábát köszörülő légyre, egyébként hagyták, hadd csinálja. Szegény kis öreg. „Érdekes – tűnődött Morelli. Leporolta a nadrágját. – Nincs benne semmi irigység. A számok alatt ott áll a kifutónál, és lelkesen tapsol, integet. Látszik, hogy őszintén örül mások sikerének…” – Ezen egy kissé meghatódott. Katóka-Catalina, a lovas tündér, kétoldalt belebökött a lapockájába. – Koma, ide figyelj… Katókának mindenki koma volt. Morelli mindig csodálta, hogy tud ez a tömzsi, nagy lábú, lapáttenyerű, erős szőrzetű nő olyan könnyedén lebegni a lovak hátán? Amikor egyszer megkérdezte tőle: „Hogy csináltad ezt, Katóka?” – a lány nevetett. – „Az apám birtokán szőrén ültem meg a lovakat. Volt, hogy a pányvát is én vetettem. Semmi ez nekem…” – A régiek mesélték, hogy Katóka negyvenkilenc-ötvenben lépett munkaviszonyba mint lóápoló. Onnan küzdötte fel magát. Kár, hogy nemsokára kiöregszik. – Mire figyeljek, Katóka? – Mit szólsz hozzá mint szakértő? Mi a szebb? Az alma vagy a körte? – sürgetően tette hozzá: – Úgy értem, mellben… mi a szebb? Alma vagy körte? Morelli bosszankodott. Örökké ezek az ízléstelenségek! Összeillenek Vernerrel, az az öntelt fickó mégis odébb rugdossa! Kelletlenül felelte, őrizve a szellemesség látszatát: – Mindegy az, csak ne lógjon! – Na ugye – kiáltotta oda Katóka Vernernek, aki a körmeit nyesegette –, hallod, te nyavalyás… Morelli dühös lett. „Ez a baj a művészetekkel, ez az észrevétlenül belopózó trágyaszag, amelyben már-már otthon érezzük magunkat. Az érzékenység, amely elsőrendű föltétele az alkotásnak, lassanként elhal…” – Elaludtál? Gyerünk! A takonypóc szíveskedett engedélyt adni, hogy a porondra léphessünk! – Stella hátba ütötte. A fiú a gumiasztalon feküdt. Karcsi felkiáltott hozzá: – Na, öcskös, lássuk, miből élünk! Króna Péter leugrott a szőnyegről. Lentről semmi sem látszott a kötélből. Úgy látszik a hajszáldrótos állványt választotta. „Milyen ügyetlenül bajlódik a rúddal – állapította meg Morelli. – Még felmászni sem tud vele rendesen. Szép kis buli…” Péter már a tető alatt állt. Nem utolsó dolog ez a magasság. Milyen sokáig szöszmötöl! Azt hiszi, ezt az előadáson is lehet? – Szervusz. Ez meg kicsoda? – Morelli beszívta Margit szénakölnijét. Már ott is volt mellette az asszony, karját a hóna alá csúsztatva. – Itt a kocsi, kilencszázhatvanba került… Ki ez a tag? Morelli homlokon csókolta. Milyen ápolt! Sohasem izzad. – Aranyos vagy. Ez egy új fiú. Nagy balfácán lehet, nézd, hogy téblábol… Karcsi ordított. – Az istenért, csináljon már valamit, fut az idő. Péter odafönn ide-oda forgatta a fejét. Kétszer nyújtotta ki a lábát, de mind a kétszer visszahúzta. – Fél – mormogta a kapitány –, fél a gyáva kukac. Nevettek. Péter végre elindult. A rúd remegett, imbolygott a kezében. Három-négy lépést tett. Senki nem látta pontosan, mi történt, már ott rugózott az egyensúlyzóval együtt a gumin. Mindenki megnyugodott. Most majd bocsánatot kér, és szépen kisétál. Kalandvágyó kölyök. Talán, ha tanul néhány évet… Péter azonban feléjük sem nézett. Dühösen belerúgott az állvány talpazatába. Újra felvonszolta magával a rudat… Tisztán hallották, hogy káromkodik. Megint nekirugaszkodott. Úgy rémlett, hogy ismét leesik. Morelli egy pillanatra behunyta a szemét. „Azért szégyenletes – gondolta –, azért szégyenletes, hogy itt állunk és nézzük.” A koppanásra feltekintett. Péter a kötél elején himbálózott. A rúd már nem volt a kezében. Ledobta. Azután megindult az alig sejthető vízszintes vonalon. Egyensúlyozó nélkül, finoman meg-megrebbenő ujjakkal. Végigért. Megérintette a póznát, és hirtelen megfordult. Mint aki zenét hall, visszafelé csúsztatta magát a levegőben. „Valami történik most – riadozott Morelli –, de nem az, hogy leesik. Valami más…” Péter harmadszor járta az utat. A kötél közepén megállt. Éles hang szakadt ki belőle, mint a fuldoklóból, ha felbukkan a vízből. Néhány másodperc, és a teste már a kupola közelében pörgött. Ha egy centivel magasabbra ugrik, betöri a koponyáját. Megint kettőt lép előre. Most háromszor fordul a levegőben. Karcsiról folyik a verejték… Egy ugrás, egy lépés, egy ugrás… – Ez istenkísértés! Állítsák le! – Morelli rémülten ismerte fel saját hangját. – Hiszen te nem hiszel Istenben… – Margit mosolygott, de nem rá, hanem csak úgy, fel a levegőbe. Az ugrások már egybemosódtak, áttekinthetetlen forgatagban. – Őrült vagány – suttogta Karcsi fenyegetően –, csak egy őrült tehet ilyeneket… ha ugrásból zuhan le, szőnyegen kívül eshet. Nem én küldtem, kikényszerítette… – Nem esik le – mondta hirtelen Morelli –, nem esik le. – Megkönnyebbült. „Tudom már, ki vagy, fiú” – gondolta, és egy csepp irigységet érzett. De ha senki nem, ő mégis ki meri mondani majd. Egy valószínűtlenül gyors forgás a kötélen, azután a fiú minden átmenet nélkül befejezte a számot. Sután támolygott a létrához. Elerőtlenedve ért földet. Leült a homokba. Fejét a térde közé dugta. – Be kellene záratni – sziszegte a kapitány, de nem feleltek rá. Karcsi tanácstalanul Morellire nézett. Stella hitetlenkedve rázogatta a fejét. Katóka röhögött. Mindannyian zavarban voltak. Morelli Margitot kereste, de az már eltűnt. Pedig jólesett volna a jelenléte, amikor kimondta, saját nagyvonalúságától és az élmény súlyától meghatottan: – Csodálatos volt! Mindenki Morelli felé fordult, egy kissé bizonytalanul. S ő megismételte, bocsánatkérően, mint aki ellenállhatatlan belső kényszernek engedelmeskedik: – Csodálatos! Felszakadt a zsivaj. A kapitány Péterhez szaladt, és jól hátba ütötte: – Hát mért nem mondtad, te kutyafi? A lányok kérdezősködni akartak. Karcsi elhessegette őket. – Nyugalom, gyerekek, tartsunk rendet! Óriási volt, öregem, ha én azt mondom, hogy óriási, akkor igazán óriási… Az előadáson persze fokozatosan csináljuk. A megjelenéshez bedobunk valami idegtépő zenét, s a búcsúzásnál jöjjön a teteje. – Szerintem fekete, testhez álló trikót válasszon, ezüst lamébeszövéssel – tanácsolta lelkesen Stella. – Ez a szám gatyában is mutat! – rikoltotta Catalina. A fiú átnedvesedett haját törölgette. Levetette az ingét. Kábult volt. Morelli haragudott. Ilyen barmok! Nekimennek, és azt sem tudják, miről van szó. Megfogta Péter vállát. Szerette volna, hogy csak ők ketten értsék igazán: – Ilyen még nem volt… hallod? Péter a szemébe nézett. „Nem örül – csodálkozott Morelli. – De miért nem?” Felsajgott benne valami. A madarára gondolt, a nagy ötletre. Nem csinálja meg. Nincs többé szükség rá. Most már – ezután – silány és siralmas úgyis. – Csoda! – kiáltotta még egyszer. Úgy érezte, túllépett önmagán. A zajos helyeslésben megakadt a szeme a törpén. – Igaz, Tóni bácsi? Tóni a sarokban ült, és mosolygott. Együgyű ábrákat húzott lábával a homokba. Valamit mormogott, azután eltörölte az olvashatatlan jeleket. – Mit akartál azzal a madárdologgal? – kérdezte Karcsi a büfében. – Semmit… Nem túl érdekes – legyintett Morelli. Már nem volt olyan elégedett önmagával, mint az imént. „Nem volna szabad engednem, hogy két vállra fektessenek – gondolta –, akárhogy is van, nem volna szabad engednem. A dolgok bonyolultak, s talán amit én kihoznék, az is lenne valami, a maga módján…” – A tehetetlenség beismerése már azonos a halállal. – Későn vette észre, hogy ezt már hangosan mondja, Karcsinak. – Bizony – bólintott Karcsi, és aprókat sóhajtott –, mennyire így van! Te olyan tehetséges vagy! Két szenzációnk lesz egyszerre… Próbáld meg, Gazsi! „Rendes fiú ez, alapjában véve – lepődött meg Morelli –, s milyen jól színlel! Fogalma sincs semmiről, de milyen ügyesen színlel!” – A trükk egy kicsit hajmeresztő… A gondolat tetszett meg. – Jól mutat? Morelli dühbe gurult. – Tűz, lángok, repülő madár… meztelen nőket égessek? Karcsi a pult fölött a karjára tette a kezét, békítően. – Ne hőbörögj, öregem. A formákra is vigyázni kell! Gondolj arra, hogy kiknek játszol! Nem énrólam van szó, de hát ez mégiscsak cirkusz, nem? – De igen – mondta fásultan Morelli –, ez cirkusz. – Na látod. A nép mulatni akar. Beszéljük meg, estig van még egy kis időm. Lelkiismeretes fiú. Miért nem ment postahivatali tisztviselőnek? Ha marad, Margit dühöngeni fog. Bár lehet, hogy már itt sincs. Csak nem sértődött meg? – Nem láttad Margitot? Karcsi hátrafordult, és a sörözőkhöz kiáltott: – Hé… nem láttátok a nagyságos asszonyt? Morelli tudta, hogy ez nem gúnyolódás. Tisztelték Margitot, mint kívülálló, sosem lelkes idegent. Féltek nyugodt, szétálló szemétől, okos nyelvétől. Nagyságos asszony – ez egyezményes megszólítás volt, megkülönböztetés. A kapitány válaszolt: – Kint ül a padon, a lugasban. – Ebben a melegben? – bosszankodott Morelli. – Mit csinál ott? – Egyelőre még csak beszélget – viccelődött Katóka. – Beszélget a nap hősével. Szegény Margit! Szépen szórakozhat! Mit neki egy kötéltáncos! Csoda, hogy eddig kibírta. Néhány perc múlva biggyesztve megjelenik majd az ajtóban, és derűs, elégedett íróniával kijelenti: „Engedélyt kértem a hercegtől, hogy a rendkívül épületes társalgást befejezzem.” Karcsi Morellibe karolt. – Gyere az irodába. Viszünk fel két üveg bambit. „Jó – gondolta Morelli. – Jó. Azazhogy mindegy. Ha elmondom neki, ha nem, ha megcsinálom, ha nem, végeredményben mindegy. De azért igyekszik az ember, az utolsó percig.” – Ha Margit keres… – Én szólok neki – ígérte Tóni. – Majd ha eltűnik az a szerencsétlen. Szerencsétlen? Morelli haragosan Tónira bámult. Nem értette. „Irigy, mégiscsak irigy – állapította meg végül –, irigyek vagyunk és disznók…”
– Ne izegjen-mozogjon folyton – mondta Margit a fiúnak –, maradjon nyugton a fenekén. Ideges? – Á – legyintett Péter –, csak mérges vagyok. – Miért? – kérdezte az asszony. Kérdésre ösztönző izgalmat érzett, és ezt furcsának találta. – Nem mindegy? Magának azután igazán mindegy. – A hang tárgyilagos volt, sértő szándék nélkül. Margit elmosolyodott. – Végeredményben igaza van. Iszonyúan fölösleges a fecsegés. Az a baj, hogy két ember tudatában még a legegyszerűbb fogalom sem rajzolódik ki teljesen egyformán… Kimondjuk a szavakat, és mindenki mást ért… „Hű, milyen okos vagyok – gondolta, és cigarettára gyújtott –, de azt hiszem, rossz helyen sziporkázom…” Péter tétova mozdulattal megkísérelte, hogy tüzet adjon, de a félúton bágyadtan leesett a keze. Kicsit hallgatott, majd az asszonyra pillantott. – Maga mit csinál? Nem tartozik a cirkuszhoz, ugye? – Morelli felesége vagyok – felelte Margit bizonytalanul. Tudja-e a fiú, ki is az a Morelli? – Á! A híres Morelli! Az a magas, kopaszodó? Rendes tag, azt hiszem. Margit harsányan felkacagott. Alig vette észre, hogy két centivel feljebb csúsztatja a szoknyáját. – Rendes tag! Ez nagyon jó! Morelli rendes tag! De helyes pofa maga! – Megint a fogalmakon lovagolunk – mondta higgadtan Péter. – Próbáljon valami mást képzelni a szavak értelme mögé, mint amit eddig megszokott… Margit sértődötten pislogott. Saját fegyverét fordítják vissza? Neveletlen. – Sose ismételjen másokat, még olyan nagy személyiségeket sem, mint én, kedves… Mi a neve? A fiú tagolta: – Kró-na Pé-ter. Egyébként nem azt ismétlem, amit maga mondott. Az túlságosan közhelyszerű. Margit elvörösödött. Most fel kell állni és otthagyni ezt a tacskót. Minek ült le melléje? A butaságát gorombasággal leplezi. Odafönt csodálatos volt, de más a fönt, és más a lent… Hogyan vágja ki magát? Péter megérintette a kezét. – Megsértődött? A közhelyek is igazak a maguk módján. Sokan még odáig sem jutnak el. Néha csak egészen vékony a hártya banális és mélységesen eredeti között… Mi a foglalkozása, azonkívül, hogy Morelli hírességében sütkérezik? „Elgondolkoztató, amit mond” – ismerte be Margit. Heves vágya támadt, hogy minél tökéletesebben megfogalmazza önmagát. – Tanár vagyok. Cikkeim jelennek meg kémiai és biológiai szakfolyóiratokban. – Nem unja? – kérdezte Péter naivan, mint egy óvodás. Margit meghökkent, de azután csodálkozva és felszabadultan kiszaladt belőle: – De igen. Péter elégedetten bólintott: – Na látja. És miért? – Ezen még nem gondolkoztam… Az elején, amikor elkezdek valamit, még nagyon élvezem. Csak a vége felé unom meg halálosan. Érdekes, nem? – És miért ez az unalom? – kérdezte ismét Péter, és jóakaratúan, oktatólag fölemelte az ujját. – Talán mert… kevés. Ha kész van, úgy érzem magam, mint a gyerek, aki lavórban játszott tengeri vihart. Péter kamaszosan füttyentett. – Ahhoz képest, hogy tanár, van magában valami. Csak ne használjon hasonlatokat. – Mi baja a hasonlatokkal? – Nem pontosak… Egyáltalán nem pontosak. Fellazítják a gondolatokat. – Azt hiszem, értem magát – mondta Margit halkan, de csak nyugtalanító sejtést érzett. – Az abszolútra törekszik, igaz? S amit ott fönn csinált, nem, ez nem jó kifejezés, ami ott fönn történt magával, az valóban utánozhatatlan. Fenséges! A fiú ingerülten beletiport sarkával a porba. – Azért én mégis dühös vagyok… mintha elrontottam volna valahol… maga látta…! Margitban élesen nyilallt az öröm. Segítséget kértek, tőle! – Láttam! A legtöbb volt, Péter. Esküszöm: a legtöbb. Péter hátradőlt. – Akkor nem értem… Margit szomorúan biggyesztett: – Pedig azt hittem, maga mindent tud. Péter nyersen fölnevetett: – Még csak az hiányzik. Remélem, hogy a java még hátra van. „Ezt megint nem értem” – vallotta be magának Margit. – Igen, nagyszerű, ha az ember szakadatlanul elégedetlen önmagával. – Ne beszéljen többet – szakította félbe Péter. – Félek, most már csak marhaságokat mondanánk. Nagyokat lélegeztek. A megperzselődött fű illatával forró olajfestékszag keveredett. A cirkuszkert poros virágai a repedezett földre dőltek. A vörösen izzó napfényben bénán hevert a világ. „Nem tudom még – gondolta Margit, és nézte a rebbenés nélküli bokrokat –, nem tudom még, elfelejtem-e holnapra ezeket a virágokat, ezt a cikcakkos fehér kavicsot a lábam előtt, vagy emlékezni fogok rá nagyon sokáig…” – Hány éves? – kérdezte végül, bár nem is volt kíváncsi rá. – Huszonhat. Nagyon kevés. – Szeretne öreg lenni? – Csak öregebb. A történések miatt. Hiába, anélkül nem megy. Ezért maradt maga is gyerek. – Gyerek? – Margit elmosolyodott. – Harminc felé járok! Az ismerőseim túl okosnak tartanak, a férjem néha túl keserűnek. Gyerek! Édes istenem! – Mégis az. Nagyon kevés történhetett eddig magával. – Nincs igaza – fakadt ki Margit. – Egyszer nagyon sokat szenvedtem. – Egyszer? – kérdezte kedvesen Péter. – Szerelem? – Igen, egy szörnyű szerelem… – Az nem elég. Egyszer, egy szerelem… – Anyám is meghalt, és gyerekem… több gyerekem is lett volna, csak… – Ne bizonyítson. Értem én magát. Ezek komoly dolgok. De volt-e már tetűje? Margit megint összezavarodott. – Most mit akar? – Azt kérdeztem, volt-e már mocskos, sebes a teste. Összeszáradtak-e valaha a belei az éhségtől? Margit értetlenül rázogatta a fejét. Péter átnyúlt a háta mögött, és belemarkolt a hajába. – Volt-e már tetű ebben a szikrázó zuhatagban? – Ujjai végigtapogatták az asszony tarkóját, koponyája eresztékeit. Margit szótlanul odatartotta magát a simogatásnak, mint a kutya. A szemét behunyta. Morelli jutott az eszébe. A versek, amiket felolvasott neki. Browning, Keats, Ronsard, Mallarmé… Milyen csodálatos muzsika volt. És most egyetlen dallamra sem emlékszik! A fiú visszavonta a kezét. – Azt hiszem, mennie kell. – Ráérek – mondta gyorsan Margit, és az égre nézett. – Felhősödik… Talán lesz egy kis zivatar. Megvisel ez a hőség. – Türelmetlen. Unja a várakozást, szereti a romantikát, a kalandot. – A viharra gondol? – A hirtelen változásra. Jön egy felhő, esőt hoz, és minden megenyhül… Így képzeli, igaz? – És ha a villámcsapásra várok, a pusztulásra…? – Ne áltassa magát! Mindenki boldog akar lenni. Különösen maguk. – Kik azok a maguk? – A nők…! – Bántották magát a nők? – kérdezte Margit, s úgy érezte, sikerült ismerős vágányra terelni a kocsit. – Bántani? Nem. Sohasem bántottak. Csak önmaguk voltak, s ez elég. – Úgy beszél, mintha ki tudja, hányan lettek volna. – Kíváncsi? Volt feleségem is. – Otthagyta? – Nem – mondta nyugodtan Péter –, ő vált el tőlem. – Szerette? Péter vállat vont. – Nem ilyen egyszerű a dolog. – Nem akarja elmondani? – kérte halkan Margit. A fiú hallgatott. – Nem hisz már semmiben? – Margit a gyomrára szorította a kezét. „Most, most fordul át minden…” – Nem hisz már a megváltó találkozásban, esetleg? Péter arca összerándult, mint a karmesteré, ha hamisat fog a zenekar. Alázatosan, kesernyésen felelte, egy kis szünet után: – A szerelemben? Nem… Bocsásson meg. Csak rosszabb lenne, ha bedőlnék magának. – De ki beszélt erről, végül is… – kiáltott fel Margit. Kínosan igyekezett, hogy összeszedje magát. – Hogy képzeli, hogy én… Péter gyorsan felállt. – Hagyja! Most elmegyek. – Megázik – mondta gépiesen az asszony. – Nézzen körül. Eltűnt a feketeség. Erősebb a kánikula, mint délben. Pedig már megy le a nap. – Kár – mosolygott Margit. Fésülködött. – Mikor lesz a bemutató? – Ötödikén. De hiszen tudja. Szép kocsijuk van. Merci? Szórakozottan bámulták a hússzínű kocsit a kerítés előtt. – Igen. Škodából cseréltük. – Nincs sok baj vele? – Aránylag jól bírja. Csak eszi a benzint. – Nem olcsó mulatság, az biztos… Hát akkor… kezicsókolom. Remélem, még találkozunk, kedves… „Úristen még a nevemet sem tudja” – sikoltott fel magában az asszony. – Margit. – Kedves Margit, a viszontlátásra! – hadarta Péter. Meghajolt, és elindult. De a kertkapunál hirtelen megállt. Visszaszaladt. Fölemelte a fehér kavicsot Margit lába elől, s mint gyerek a savanyúcukrot, szégyellősen az asszony nyitott tenyerébe tette. Margit öt ujja – mint a ragadozó madáré – szorosan összecsukódott a szabálytalan kövecske fölött.
– Nem bírom már… Menj a francba! Bemutató előtt csak állatokkal foglalkozom, megtanulhattad volna! – ordított a kapitány Katóra augusztus 31-én, a társalgóban. – Azt hiszed, akarok tőled valamit, te marha? Ott van a bűzös nőstény oroszlánod, azzal intézed a dolgodat! Az való neked! – üvöltött Katóka, és leköpte Vernert. A kapitány hozzávágta a hamutálat. Katóka felkapta a virágvázát, de Stella lefogta, és becipelte a mosdóba, Vernert pedig Karcsi tuszkolta ki az ajtón. Morelli komolyan felháborodott. – Mondd meg – fordult Péterhez, aki az ablaknál bámészkodott –, mondd meg nekem, hát nem szégyen? Most még csak istenes volt, tavaly tűzoltófecskendővel választottuk szét őket. Karcsi visszajött. – Minek olyan szekér után szaladni, ami nem vesz föl? Undorító. – Te hülye – dugta ki a fejét Katóka a vécéből –, én csak egyszer akarok lefeküdni vele, te hülye… – Kuss – süvített a háta mögött Stella, és berántotta. – Tartsd a csap alá magadat! – Bagázs… Ezekkel csináljak műsort! De én fegyelmit sózok a nyakukba, négy nappal a bemutató előtt, olyan fegyelmit, hogy belekékülnek! Vegyétek tudomásul, hogy ez munkahely! Otthon összeverhetitek egymást, de itt rend legyen! – Nagyon helyes – kiáltott be az ablakon Verner –, majd aztán kimegy a dögökkel a Tóni. Legalább felzabálják veletek együtt, és rend lesz. – Te, én… – Karcsi már ugrott is az ajtó felé. Péter utánapattant. Elkapta hátulról a karját, maga felé fordította, és belemosolygott a szemébe. – Na, ugyan! – mintha azt magyarázná, gyorsan pukkanó buborék az egész. Karcsi nagyot fújt. Kiszabadította magát. Morellihez fordult: – Mit lehet ezekkel csinálni? Nem normálisak… – Át kell dobni az egyiket kisebb társulathoz – mondta határozottan Morelli. – De melyiket? Morelli hümmögött. – Döntse el az igazgató. Egy igazgató mindent tud – motyogta Tóni. Karcsi sóhajtott. Az egyik vadállat, a másik agyalágyult. – Azt küldjék el, amelyik hibás – hajtogatta Tóni büszkén. – Fekete, fehér, igen, nem… Elavult játék ez már, Tóni bácsi… Nem hiszem, hogy kíváncsiak a véleményemre, de mégiscsak azt tanácsolom, mondják meg ennek a vérmes tündérnek az igazat! – Miféle igazat? – kérdezte Morelli. Péter nagyra nyitotta a szemét. – Ne izéljen… Valóban nem tudják? Összenéztek, értetlenül. Tóni kivételesen eleresztette a labdát. Karcsinak meg-megrándult az arcbőre. – De hát miről beszél? – Jöjjenek ide – intett Péter, és az ablakhoz lépett. Mindannyian követték, kissé idegenkedve. – Már az előbb is megfigyeltem… Verner a kert közepén guggolt, a csenevész tátikák között. Egymás után tépdeste a májszínű virágokat, és sóvárogva nyitogatta és csukogatta szorosan záródó kelyhüket. Azután behunyt szemmel ütemesen arcához dörzsölgette a bolyhos szirmokat. Sokáig maradt így, beszívott alsó ajakkal, feszült várakozásban. Karcsi már viccelődni akart, amikor Verner csalódottan felugrott, és ostorával szétvágott maga körül. Már halomba hevertek körülötte a leverdesett virágok. – Idegbeteg – suttogta megbocsátóan Karcsi –, idegösszeomlást kapott… Péter Morellire nézett: – Nem férfi már ez… Érti végre? Morelli megdöbbent. – Erre sohasem gondoltam. – Mi van tulajdonképpen? – kopogtatott Stella Tóni hátán. Tóni nem felelt. Székre állva, a fejek fölött tekingetett az udvarra. A többiek lassan elszivárogtak az ablaktól, de ő helyén maradt. Toporzékolni kezdett a széken, egyre gyorsabban. – Maga – kiáltotta, és Péterre mutatott tömpe ujjaival –, maga rohadt alak… Gyűlölöm magát!! Fölberregett a próbacsengő. – Gyerünk – mondta zavartan Karcsi. Megkönnyebbülten követték. Péter is kiment. Közönyös pillantást vetett a törpére. Tóni néhány percig ott maradt a magasban, azután óvatosan lemászott, reszkető térddel.
Margit a főpróba napján a kijáratnál ácsorgott. A férjét várta. Fehér ruhájától élesen elütött indiánvörössége. A megszokott parfüm helyett enyhén sós illat lengett körülötte. – Gyönyörű az este. Eléd jöttem – s könnyed mozdulattal Morelli vállára tette a kezét. Péterre, aki szorosan követte Morellit, rábiccentett. – Mondd, hogy el vagy ragadtatva! – Igazán aranyos tőled – csókolta meg a haját a férfi. Bosszankodott. Az imént kérte Pétert, menjenek együtt egy darabon. Szerette volna hallani a véleményét a madárszámról. Bajos lesz Margitot elküldeni, ha már érte jött a kocsival. Péter hirtelen előlépett a háta mögül. Fölemelte Margit kezét, megcsókolta, még a bokáját is összevágta egy kicsit. Határozottan komikus volt. – Maga merre megy? Préselődjön mellénk, elvisszük egy darabig… – vetette oda Margit hanyagul, és a világító rózsaszín betűs új plakátot nézte a homlokzaton. Már ráfestették: Króna, a repülő ember… Morelli hiába várta, hogy Péter megszólaljon. – Édeském, tulajdonképpen az a helyzet… – kezdett neki –, az a helyzet, hogy sétálni akartunk egy kicsit. Holnap van a premier, és van itt még valami… – Milyen valami? – kérdezte Margit. „Ideges. Nagyon ideges. Érzem a hangjából” – gondolta Morelli. Már-már elhatározta, hogy beül vele a kocsiba. – Az új számomról van szó, hiszen tudod… – Mi van azon megbeszélnivaló? Mi ketten már tegnap elintéztük. Most is simán ment, nem? Vagy nincs megelégedve a góré? – Ugyan! Karcsinak nagyon tetszik. Nyugodtan kimehetek vele. – Hát akkor mit akarsz? Szeretném tudni, mi ez a fakszni? – élesen ugrált a hangja. Péter megérintette a férfi vállát. – Halasszuk máskorra. Menjenek haza. – Igazán? Megengedi? Nagyon kedves… – sziszegte Margit. A gyorsan lezuhanó sötétségben elmosódtak az arcvonásai. – Megtisztel vele! – De Margit… – próbálkozott Morelli gyámoltalanul. Megfogta az asszony kezét. Margit teljes erővel tenyerében mélyesztette a körmét, azután ellökte magától. – Hagyjál békén… Nincs is szükségem rád. Egyitekre sem! Menjetek a pokolba! – Vadul az autóhoz rohant. Valósággal beesett az ülésre. Nagy zökkenéssel indította a kocsit. Morelli zavarodottan kiáltott utána: – Várj meg az elágazásnál! Hallod? Ne bolondozz! Margit…! A kocsi eltűnt. – Nem értem… Ilyen feldúltnak nem láttam még. – A premier… – mondta bágyadtan Péter. – Gondolod? Ennyire aggódna? Nem kellett volna egyedül elengednem. – Nem lesz semmi baja – morogta gúnyosan Péter. – Nem azért – mondta Morelli. Az éjszakára gondolt. A hosszú sírásra, az éjjelilámpa nyújtott sávjaira a falon. Most már mindegy. – Én el is mehetek… – Ugyan, ne viccelj. Lesétálunk a tóig, azután hazamegyek. Közvetlen mozdulattal a fiúba karolt. Péter kihúzkodta a karját és rágyújtott. Szótlanul indultak meg. Az utak még népesek voltak. A meleg, szilvakék levegőt már lehűtötte kissé az előbukkanó csillagok kristályhidege. – Milyen tiszta az ég – Morelli felmutatott a csillagokra. – Hullanak… – Gondoljon valamit, és reménykedjen, hogy teljesül. – Miért ne? Szeretem a hiábavalóságot. – A foglalkozásunkkal jár. – Talán a művészetünkkel… Nekem nincs foglalkozásom, Péter. – Ahhoz képest elég jól keres! – Most mit akadékoskodsz? Tudod te jól, miről beszélek. És légy szíves, tegezz vissza. De ha ellenedre van, csak szólj. – Nem, dehogyis – tiltakozott Péter –, csak valahogy nehezen megy. Fene tudja, miért, nem áll rá a szám. Ne törődjön velem, tegezzen nyugodtan. „Tisztel – gondolta jólesően Morelli –, tisztel a fiú. Valószínűleg kisebbségi érzése van. Sajnos, alaptalanul. S ezt hamarosan meg fogja érteni.” Eszébe jutott a kapitány. – Igaz is: honnan tudtad meg, hogy Verner impotens? Akkor, ott a virágok között? – kérdezte hirtelen. Péter kelletlenül válaszolt: – Az már csak a hangulati bizonyíték. Már régen sejtettem. Az igazi kan sohasem durva a nőkkel. Ez az állatoknál is így van. A bikák egymásra tartogatják az öklelő kedvüket… – Csak Katóval ilyen goromba… – Nem éppen. Emlékszel, valamelyik nap bejött a próbára a feleséged. Narancssárga, ujjatlan ruhát viselt. Odakönyökölt a ketrec párkányára, Vernerrel szembe. Én ott álltam Verner mellett. Kicsit sok volt a belátás, persze, véletlenül. Verner észre sem vette. Csak amikor látta, hogy én nézem – ne haragudj, tudod, hogy van ez –, akkor meresztette ki a szemét. Erőlködött, de hiába. Ugyanolyan ernyedt maradt. Dühbe gurult, és ok nélkül megrugdosta az oroszlánt. Ekkor már biztosan tudtam. – Neked nem kellett erőlködnöd, ugye? – kérdezte Morelli tréfásan, de bizonytalan vibrációval a hangjában. Péter ránézett. Természetes, objektív semlegességgel felelte: – Nem. Szeretem a nőket. „Most csaknem nevetségessé váltam – állapította meg Morelli –, jó lesz vigyázni.” Néptelenebb útra kanyarodtak. – Nem kívánkozom most presszóba. Nem tudom, te hogy vagy ezzel… – Én mindig odamegyek, ha valami nagy zűr van bennem – mondta Péter –, ott regenerálódik leggyorsabban az ember. – Abban a tömegben? – Persze. Mindenki rám bámul, és nem kezdhetek el ordítani. A civilizáció áldása! Idővel megszoktam, hogy úgy nyomjam el a fájdalmat, mint társaságban az ásítást. – Milyen fájdalomról beszélsz? – Mindenféléről. Nem csinálok belőlük verscikluscímeket. „Milyen ragyogó vagy – gondolta Morelli –, sajnos, milyen ragyogó. És tegezel végre.” – Üljünk le. Ma este csak jókedved lehet… Neked sikerült. – S ezt komolyan hiszed? – Nézd – de gyere, ülj le már a padra –, én nem vagyok rajongó fajta. Sokra tartom magam. Erős bennem az öntudat. Nem arról beszélek, amit kifelé elértem, hanem arról, ahogyan viszonyítom magamat másokhoz. Mindig több akartam lenni; érted? De nemcsak magamért… Valójában nem ezt akartam mondani neked, hanem azt, hogy amikor megláttalak odafönn, úgy éreztem, számomra minden elveszett. Te nagyobb vagy, igazibb… Még sohasem voltam így, senkivel. – Hiszed? Komolyan hiszed ezt? – Péter izgatottan vágott közbe, olyan tapintatlanul, hogy Morelli már-már megsértődött. „Ennyire nem törődik velem! Minek is beszélek neki? Eltelt a saját sikerétől. Lehet, hogy inkább gőgös, mint szerény, s ezért magázott?” – Csak azt mondom, amiben hiszek. A művészetben nincs udvariasság. Ezt te magad tudod a legjobban. – Bocsáss meg – mondta Péter, és hevesen megrázta Morelli karján a zakót. – Olyan fontos ez nekem! – De hát tudod: nem? Az ilyesmit tudja magáról az ember! – Nem tudja – kiáltott ingerülten a fiú –, ez a baj, hogy nem tudom. Kiskoromtól fogva ugrálok a kötélen. Azóta töprengek, ér-e valamit. Ezért hagytam abba, ezért próbáltam meg mindenfélét, s azután megint csak ott voltam, újra és újra, azon a nyomorult kötélen. De mit ér ez, kérdezem én magától, mit ér? „Már megint ez a magázás! Sokszor elgáncsolhatták, hogy ennyire bizalmatlan.” – Meglátod, óriási sikered lesz! Majd holnap meglátod! – Sikerem! Az nem old meg semmit. Mindig, mindenhol sikerem volt. A Kisstáció utcában, hatéves koromtól kezdve mindig. Nem erről beszélek. – Értem én: újat akarsz, eredetit, ahogy én is. De te véghez is vitted. – Ez csak töredék. Nem tudom kifejezni magam. Még ha új is, egészen új, mit ér? „Nem világos, mire gondol – bosszankodott Morelli –, egy kicsit zavaros.” – Tulajdonképpen mi bajod van? – Semmi… Csak néha szégyenkezem. – De miért? – Felnőtt ember létemre figurákat csinálok egy szál kötélen. De milyen remek figurákat, Péter, az ég áldjon meg. – Mindegy. Zsákot kéne hordanom vagy cipőt csinálni, gépeket tervezni… Annak volna értelme, legalább a részletekben… – De hiszen olyan tehetséges vagy – mondta Morelli, mert más nem jutott az eszébe. – A tehetség sem ér semmit. Csupa önzés. És még engem sem vált meg, nemhogy másokat! Amikor legmagasabbra ugrom, akkor szégyenkezem legjobban. Káprázatos! De mi a belső tartalma? Miért csinálom? Mit akarok azoktól, akik odalenn nézik? Mit adok nekik? Ha most azt mondod, hogy felüdülést, változatosságot, megfojtalak. – Nem mondom – Morelli csöndesen ingatta a fejét. Hátradőlt a padon. Nyakszirtjét a támlához szorította. – Nem mondom… – Az egész céltalan! Megnézik az emberek, szörnyülködnek, lelkesednek, azután hazamennek és elfelejtik. – Az fáj, hogy elfelejtenek? – Nem engem felejtenek el. Ó, a nevemet még hónapok múlva is tudni fogják… Amit láttak, azt felejtik el. És miért ne? Semmit sem kaptak tőlem, ami segítene nekik, ha estére kidöglenek, vagy elpatkol valakijük… Semmit, amit magukkal vihetnek! A bűvész csüggedten hallgatott. Bemutató előtt egy nappal az ilyen beszélgetés öngyilkosság. El kell menni innen, haza, Margit szemrehányásaihoz. Az is jobb. – Tehát azt bizonygatod nekem, hogy amit csinálsz, végső fokon semmit sem ér? – kérdezte végül fásultan. – Azt – kiáltotta Péter, és csuklott egyet. „Csak nem sír? – döbbent meg Morelli, és szégyenkezett. – Csak nem fakad sírva? S még tőle vártam tanácsot?” – Akkor magyarázd meg nekem – mondta most dühösen –, magyarázd meg nekem, hogy amikor először lejöttél, miért rohantam hozzád ujjongva? S miért vesztettem el a kedvemet, hogy kimenjek holnap az új számommal? Miért érzem úgy, hogy teutánad már minden csak ócska utánzat lehet? Mondd meg nekem, mert behúzok egyet, ha továbbra is nyavalyogsz. – Nem tudom – felelte a fiú, és tapogatózva megragadta Morelli kezét. Előbb-utóbb vihar lesz. Felhők mögé bújt a hold. A lámpák még nem égtek. Morelli szédült a sötétben. Megszívta a cigarettáját. Ez a kis parázspont, ez volt minden. Ugrált, imbolygott az arcuk előtt. – Nem tudom, miért hiszed ezt. De ha rájönnél, ha megmondanád… gondolkozz egy kicsit. – Min gondolkozzam? – kérdezte Morelli, és kiszáradt a torka. – Tudod te jól – suttogta Péter unszolóan. – Mit adtam én? Mi van ebben az egészben? Mondd meg, ha már úgy odavagy… mondd meg! Morelli lehunyta a szemét. Gyerekkora óta irtózott a villanás nélküli feketeségtől. Semmit sem látott. Hiába tapogatta végig a pad nyirkos deszkáját. A tárgyak nem segítettek. Elvesztette tájékozódóképességét. Erősen hűvösödött. A derekán kúszott fel a borzongás, s a válla fölött átbukott a szíve fölé. Mintha novokaininjekció zsongította volna, elidegenedett a teste. „Meg kell mondanom neki valamit, tudom, hogy várja…” Fizikai megerőltetésbe került, hogy az áthatolhatatlan estében felidézze magában a főpróba fényeit. Pétert a fehér, csillagos kupola alatt, amint a magasban könnyedén összeütögeti suhogó, csattogó, fényes selyemingének ujjait. Mint egy óriási madár… – Milyen ostobák vagyunk, Péter… – ujjongott fel hirtelen, gyermekes büszkeséggel. Hallotta a fiú lihegését. Felkattintotta az öngyújtót, s az ingatag lángot Péter arcához közelítette. Látni akarta a hatást. Legalább ennyi jusson neki is. – Ostobák voltunk. Pedig olyan egyszerű. Rájöttem! Te ott fenn… neked ott fenn nem számít semmi. Nem vagy ráutalva a tárgyakra. Eldobtad a botot, emlékszel… – És? – kérdezte Péter rekedten. A szeme, mint a szemafor, összeszűkült, majd kitágult. – És? – Ura vagy a testednek, nem zuhansz le… Van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya – kiáltotta most már Morelli. – Mi valamennyien a tárgyakból élünk, de neked nincs többé szükséged rájuk, legyőzted őket! Ott, a két távolság között, középen, a mélység fölött, láttam, egészen szabadon forogtál a magasban. Szabadon, érted? Hogy magyarázzam? Az a lendület… – hangja suttogássá halkult. – Érts meg: van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya… A fiú félbeszakította. – Igen, igen – dadogta mámorosan –, és ezt kell megtanulniuk, mindenkinek… – gurgulázva nevetett. Az ujjait ropogtatta. – Igen, ezt hiszem most! Ez volt hát az! – s mintha ismét a kötélen volna, tapsolt a feje fölött. – Óriási. Akkor hát valóban óriási…! Morelli becsukta az öngyújtóját. Letette maga mellé. Az izgalom elszállt. A sötétség még tömörebb volt, mint az imént. Sértette a fiú vad, civilizálatlan boldogsága. Kotorászott a zsebében, de csak a kiürített cigarettásdobozt találta. Összegyűrte és elhajította. „Fölösleges vagyok – gondolta –, most már igazán semmire sem kellek.” Visszaemlékezett, miért jött ide Péterrel. Keserűen mosolygott. Mégis, hogy túllegyen rajta, azért megkérdezte: – Kérlek, ha már itt tartunk… az új számom… milyen? A poraiból éledő főnixmadár… A szimbólum, érthető? – Hogyan? – kérdezte szórakozottan Péter. – Nem fontos. Csak tudni szerettem volna, hogy tetszett a számom… – ismételte Morelli, és enyhe hányingert érzett. – Ja? A madár, a tükör meg a mi a csuda? Ügyes… – Tudod, a gondolat… Nincs halál, a világon minden újraéled. Ezért talán… – Milyen szánalmas ez a mondóka! Abba kell hagyni és elmenni. – Van benne fantázia, a maga módján. Na, de őszintén: végül is csalás az egész. A te madarad nem születik újjá… Te is tudod, a közönség is tudja. Egy kis hazugság, egy kis csillogás, szentimentalizmus, hadd ámuljon a jó nép… Hogy is nevezitek ezt ti? – Illúziónak – mondta mereven Morelli, és fölnézett a piszkossárga fénnyel kigyulladó kandeláberre. – Ezek is jókor ébredtek föl. Nagyon későre jár. Ne vedd udvariatlanságnak, de elmegyek. Túl sok kávét ittam, kóvályog a fejem… Szervusz, te szerencsés indián. Kicsit túl gyorsan ugrott fel, kicsit túl gyorsan távolodott. Péter éppen csak odakiálthatott: – Öregem, ne hülyülj, azért jó az a dolog… Vállat vont. Nem ment a férfi után. Túlságosan feszítette a diadal. Legszívesebben leborult volna a földre, hogy szétkiáltsa örömét a négy világtáj felé. „Szegény fajankók – gondolt a többiekre, de nem érzett szánakozást. – Nekik is, helyettük is én csináltam meg, én kaptam ezt, egyedül, először…” – s gyermekesen vágyott arra, hogy tükörbe nézzen. Még sohasem érezte a beteljesülés bizonyosságát ilyen élesen. „A hangok, a hangok igazat mondtak” – jutott eszébe Szent Johanna elragadtatása. Micsoda gyötrelem volt a szüntelen kétkedés, önmegvetés. S most ez a csontig ható öröm! „Hát valóban van valamim. Valami igazi. Le lehet győzni a vonzóerőt… Neked is, neked is és neked is…” A hold ismét teljes kerekséggel világított. Péter fékeveszetten kirugdosta helyükből az útszéli, földbe ágyazott kövecskéket. Azután, józansága maradékával körülnézett. Nem járt arra senki. Nevetett – és ahogy gyermekkorában kezdte –, föllépett a pad támlájának élére. Kétszer-háromszor könnyedén végigment rajta, majd megtorpant. „Köszönöm szépen” – mondta, akaratlanul is hangosan, fölfelé és lefelé hajlongva, de gyorsan leugrott. Egy gyerek állt az úton, és nézte őt. – Megijedtél, mi, kisöreg? – kiáltotta oda tréfásan. – Ne félj, nem bántalak! A kis alak melléje surrant, és az arcába tekintett. Tóni bácsi volt. „Részeg – érezte Péter az erős pálinkaszagot. – Jaj, de kellemetlen. Ez most nagyon rossz…” – Beszívtál, kollégám? – kérdezte Tóni, és zsebre vágta a kezét. – Azt hiszed, a vurstliban vagyunk? – Maga ivott. Menjen haza – mondta Péter higgadtan. – Haza, mi? Menjek haza? A szemét, söpredék emberiség szépen menjen haza! Csak a művész úr marad itt, lebegve a levegőben, a nagy művész úr meg a levegő… A strici úr meg a pávatolla… „Csak nem fogok megütni egy nyomorékot, egy részeget…” – gondolta Péter, s elindult. Tóni összegörnyedve előrefutott. Átölelte az egyik lámpaoszlopot. Megvárta, amíg a fiú elhalad előtte, s utánakiáltott, recsegő hangon: – Nem rezelek be tőled! Engem nem fektetsz le, mint a többieket… Ki vagy te? Éppolyan senkiházi, mint én. Játszod az úristent? Lepisálsz mindenkit a magasból? Hát én meg téged… „Részeg… nagyon részeg – gondolta Péter. – Nincs semmi értelem abban, amit mond…” – Még gyorsabban távolodott. – Mindent tudsz, és mindent látsz, igaz? Neked minden sikerül, a többi mind ganéj! Te igazi nagyság! Madarak királya! „Undorító. Néhány másodperc, és nem hallom már…” – hajtotta magát a fiú. Nem mert visszanézni. De az utolsó mondat elérte még. – A kötél… a nélkül ugrálj, ha tudsz!… Neked is ott a kötél a talpad alatt, édes öcsém! Péter megállt. Olyan volt az egész, mint amikor a késdobáló eltalálja a fekete kör közepét.
– Nagyon, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál – mondta Karcsi úr Morellinek, s közben a kémlelőlyukon figyelte a lovas számot. – Tegnap minden rendben, erre ma nem állsz ki a dologgal! Hova jutunk, ha már te sem érted meg, mire vezet az anarchia. Morelli nem felelt. Ez még jobban feldühösítette Karcsit. – Vegyétek tudomásul, hogy nem vagyok pojáca. Végső soron én felelek a dolgokért… Ilyesmi elég arra, hogy… – fenyegető mozdulatot tett a kezével. – Hogy kidobjanak? – kérdezte Morelli, és mosolygott. – Egyszer még az is megeshet. Nemcsak veled, mindenkivel. Egy hete dolgozunk az új számodon! Lelkesedsz érte, engem is belelovalsz, meggyőzöm az öreget, és most ideállsz, hogy mégsem! Semmi okod rá, csak az, hogy hisztériás vagy, mint a többi. – Elmegy még a régi is… – legyintett a bűvész. – Elmegy, elmegy! S a művészi ambíció? Belőled is kiveszett? Soha, semmi új? „Szegény Karcsika – gondolta Morelli –, ha kiszedem ebből a sekély vízből, csak a szárazra dobhatom. A tengert nem bírja el.” – Itt van a Króna – vigasztalta. – Feldobja az előadást. Nem lesz szükség az én szenzációmra. – Szóval féltékenység – fordult szembe vele Karcsi. Odakünn Katóka leugrott a lóról, és visszatapsoltatta magát. – Te öreg szamár, majd a szünetben beszélünk! Most már azért is ragaszkodom, hogy kimenj vele – s megértően, fölényesen hátba veregette Morellit. Morelli sóhajtott. Most Péter következik. Majd ő. Persze, az utolsó pillanatban érkezett meg a disznó, éppen becsöngették az előadást. Margit hozta a kocsiján. Állítólag a ligetbejárónál szedte föl. Biztosan odamondogattak egymásnak, mert Margitnak még akkor is lángolt a szeme. Talán megsérthette Pétert – amilyen kíméletlen –, mert annak egészen hamuszínű volt az arca. Rémes ez a Margit! Nincs benne tapintat, mindenkit letipor. Ez a szerelmi elvakultság, hogy csak a férjét tartja nagyra! Tegnap éjjel – különös – nem volt semmi botrány. Margit fullasztóan belekapaszkodott, és azt mondogatta többször is, egymás után: „Meghalok érted, minden ezért van, meghalok érted… csak téged szeretlek, hidd el…” Mintha valaha kételkedett volna ebben! Micsoda szenvedély! Ha már semmi sincs, legalább ennyi marad. Ez az életben tartó ragaszkodás. Ez legalább igaz. Igazabb, mint a ripacskodás. Péternek meg ebből nem jut, soha. Lebegni csak egyedül lehet. Morelli szerette volna elcsípni Pétert. Tegnap este óta nem beszélt vele. Jó volna egy „köszönöm”. De erre nemigen várhat. Péter saját magának lesz hálás. Nincs benne érzelgősség. Tóni segített kihordani a kellékeket. Katóka végzett már, és a hónalját kölnizte. Karcsi a fenekére húzott: – Eredj már, kell a hely. Jól ment, szokásosan. De máskor ne hajlongj annyit, elég a fele is! Katóka sírva fakadt és elszaladt. – Diliház – kapott a fejéhez Karcsi –, ha még ez is sír… Gyorsan, Tóni, mozgás… Hol a fiú? Tóni ólmosan szedte a lábát, és rámeredt Karcsira. – Tóni bácsi, maga tegnap megint beszeszelt, látom a szemén! Menjenek ki, és nézzék meg a rekvizitet. Hol a fiú? Tóni bizonytalanul hátramutatott. Sóhajtott, azután kivánszorgott a munkásokkal. Kezét az oldalára szorította. – Beteg? – nézett utána Morelli. Karcsi bosszúsan csettintett. Jött már Péter, a díszes szaténingben. Lárvaszerű arccal, eltúlzott pantomim lépésekkel közeledett. Épp hogy rezzent a szempillája, amikor Morellihez ért. Az megérintette a könyökét. Szükségét érezte, hogy mondjon valamit. – Föl a fejjel! Szedd össze magad! Gondolj a tegnapi estére! Péter megrántotta a vállát, és nevetett. – Nem nagy ügy… – a hangja, mint a hasbeszélőké, idegenül szorított. „Még az ilyen rendkívüli egyéniséget is megtépázza a szorongás – gondolta Morelli –, de szerencsére, csak addig tart, amíg el nem kezdi. Ez a törvény.” Odakünn már szólt Péter zenéje. Olvatag, cukros keringő. De a szám alatt csend lesz – ezt kialkudta magának a fiú. A függönyajtó előtt találkozott Tónival. Elhessegető mozdulatot tett, mint aki le akarja törölni a párát az ablaküvegről. Tóni azonban elébe állt. Valamit közölni akart, de túl sokáig habozott. Péternek fél perc ideje volt. Nézte a törpe hangtalanul tátogó ajkát, s a megbánás-, félelem- s mégis diadalfélét a szemében. – Jól van, Tóni bácsi. Persze – mondta végül fásultan, és kilépett. Tóni összerázkódott. Körülnézett. Már mindenki ott állt a benyílóban, a függönyrések előtt. Tóni Morelli elé furakodott. Morelli a fejére támaszkodott, szórakozottan. Megpillantotta Margitot a nyílás kis körében. A földszinti középpáholyban ült, és forgó szemmel kísérte Pétert. „Hogy gyűlöli őt, mert több, mint én… – hatódott meg Morelli. – Ezt a jó asszonyok nem tudják elviselni. Milyen ügyesen mozog a fiú! Lehet, hogy csak a zene hozta ki a sodrából. Szépen kezdi. Magabiztos, nyugodt, mint a madarak. Nagy siker lesz. Visszavonhatatlan, óriási szenzáció.” – Nyugalom, Tónikám, nyugalom – kopogtatta meg a törpe idegesen mocorgó koponyáját –, megy ez, mint a karikacsapás!
„Milyen sokan vannak! – Péter megborzongva körülnézett az állvány tetejéről. – Mit akarnak ezek tőlem? Valószínűleg semmit, csak saját magukat akarják, a maguk saját kis örömét. Nincs közünk egymáshoz. Én majd ugrálok, ők pedig megkapják, amire vártak. S ez most már minden este így lesz. Ezután már véglegesen.” Beporozta a kezét. Megnézte az első, legvastagabb drótot, majd mellette sorban kifeszítve a többit, az egyre vékonyodókat. „A kötelek a talpam alatt – sajgott bele megint a csömör. Mankót a nyomoréknak… Még lemászhatnék, még elkulloghatnék, és később megpróbálkozhatnám újrakezdeni, valami mással… De nincs más.” Többé nem pillantott le. Az első kötél közepén járt már, rutinos mozdulatokkal. Nem gátolta szorongás. Könnyed, felszínes öröm töltötte el. „Bámulhattok… Nagy jövő áll előttem. A kiváló artista holnap benne lesz a lapokban…” Az agya kitisztult. Élvezte a technikai fogásokat. „Legközelebb azért fölteszem a térdszorítót – jutott eszébe, amikor lihegve az oszlopnak dőlt. – Kicsit remeg a lábam. Jobb, ha tartja valami… Őrültség volt, Margittal, a kocsiban. Ilyenkor, szám előtt! Halálos szerelem! Csupa mocsok, csupa hazugság… Nyakig a ganéjban…” Nagy lendülettel rácsúszott a második drótra. „Ez a forgás óriási volt. Essen ki a szemetek! Koncentrálni… Kettős szaltó… Újra… No, még egyszer…” Pihenés nélkül átvetette magát a következőre. „Cifrázni… Cifrázni, hogy belegebedjenek… Hoho-hopp, hollá!” Amikor a harmadik – utolsó előtti – szakaszról lelépett, a közönség már tombolt. Azt hitték, befejezte. – Hogy volt, hogy volt! – ordították. Péter látta Karcsi elégedett arcát és Morellit, ahogy a kezét lengeti. Tóni vörös arccal összeverdeste a tenyerét. „Nyugalom – intett Péter. – Ti is tudjátok, hogy most jön csak a java.” Kénytelen-kelletlen szembenézett Margittal. Az csókot intett, óvatosan. Péter megrázkódott. Megint elfogta az undorérzés, de azután vállat vont. „Eh, mit… – gondolta. – Megkapjátok, ami a császáré… Rajtam nem múlik. Én a madarak királya vagyok…” – Ettől a hasonlattól elcsüggedt. Mintha szembeköpték volna, szégyenkezve mászott fel újra a csúcsra. Többször megrázta a fejét, mintha bogarakat űzne el. Valahol gúnyos röhögés. Egy részeg a büfében. Megropogtatta a derekát. „Csak úgy, mint eddig… azután csak ámuljatok.” Végigtekintett a remegő, kifeszített huzalon. Szinte láthatatlanul vezetett a túlsó oldalra, de ott volt. Ezüstösen csillant a sárga, szikkadt homok felett. Péter kitapintotta a talpával. Egy hármas szaltó – két csavart ugrás, fél láb, újra csavar, variálva – könnyed érkezés odaát. Így lesz. Később bocsánatot kér Morellitől… Lendületet vett. „Akárhogy is, de azért szép… alázat vagy megalkuvás? Nem mindegy? Az ország legelső cirkusza! Paradicsom!” Amikor a hármas szaltó végén járt, egészen közel látta a kupolát. Világosan megkülönböztetett a csöndben egy felhördülést. Legszívesebben lekiáltott volna: „Ne félj… ne féljetek…” A csavarnál már olyan nagyot rugaszkodott, hogy a tetőlámpák megperzselték az arcát. „Most fél láb, azután utolsó, nagy csavarváltozatok – és átjutottam! Miért féltetek?” Letekintett a kötélre. Nem látta. Egy másodperc volt az egész. A kötél nincs már alatta! Túl nagy volt a megterhelés – elpattant. Nincs, nincs – nincs többé! „Tudtam” – akarta kiáltani. Kinyújtózott a levegőben. Megpróbálta támaszték nélkül újra feldobni magát. „Hát mégiscsak lehetséges…” Az éles reflektorpászták a szemébe vágtak, de ő nyugodt volt. Úgy érezte, hogy egyre magasabbra jut, ott, a túlsó oldal közelében. „Sikerült – sugárzott benne, már szó és gondolat nélkül. – Mindjárt elérem…” Csak azon csodálkozott, hogy a csarnok kupolája, mint egy elszabadult, hatalmas ejtőernyő, vibráló szélekkel távolodik, összeszűkül, majd eltűnik a színtelenségben. A gumiszőnyeg mellé esett, az oszlopot tartó vaskapocsra.
– Adtam neki egy nyugtatót – mondta negyedórával később az ügyeletes orvos, és leoltotta Margit feje fölött az öltöző kislámpáját. – Most alszik. Csöndesen ment el. Morelli elfelejtette megkérdezni, mit tegyen, ha az asszony fölébred. Székét a heverő mellé húzta. Nézte a tejüveg burát a mennyezeten. Mondják, amikor vitték a fiút, papírral letakarva, Margit azt kiáltotta: „Énmiattam… énmiattam…” – s verte a mellét, jajgatott. Először úgy rémlett, gúnyolódik. Senki sem értette. De azután a száján kicsurrant a hab, és összeesett. Akkor hozták ide, a pamlagra. Kezénél-lábánál fogva vonszolták. A kontya kibomlott. Hajába ahogy végigsöpörte a földet – sár és cigarettacsutka tapadt. Már megkapta az injekciót, mire Morelli visszafutott a mentőkocsiról. Közben Tóni bácsival is törődni kellett, aki attól a pillanattól kezdve megállás nélkül hajszolta maga alatt a gömböt. Vaspálcát tartott a kezében. Vadul forgatta, és sistergett, berregett, mint az induló helikopter. Egyszer sem esett le, de nem hallotta többé a hangokat. Villámgyorsan cikázott a kongó termekben. A zsúfolt folyosókon mindenki utat nyitott neki. Azután Katóka megelégelte és a fejére dobott egy pokrócot. Tóni elnyúlt alatta. Morelli az orvostól tudott meg mindent. Jobb is volt így, hidegen, szakszerűen. Fölemelte Margit kezét. Figyelte, hogy élettelenül visszaesik. Kinyitotta a vízcsapot, hallgatta a zubogást. Elzárta. Margitra pillantott. Nem kívánta, hogy újra járjon és beszéljen. Bárcsak örökké így maradna, bénán és szótlanul. Nemesebb és elviselhetőbb volna, mint a képmutatás. Még a bűn sem maradhat tisztán önmaga, azt is beszennyezi a nagylelkűség. Nem kívánkozik ki innen. A többiek – kényszerű, hosszú szünet után – a második részre készülnek. Nem szabad pánikot kelteni. Kisebb sérülés, tisztelt nagyérdemű… Az oroszlánok – azt mondják – kimaradnak, mert a kapitány pillanatok alatt tökrészegre itta magát. Karcsi csavarta ki a kezéből a pisztolyt – hol szerezhette? –, amivel le akarta lőni az állatokat. „Büdös dögök – ezt ordítozta – inkább ti dögöljetek meg, mint én…” Becsukták a kelléktárba, ott hortyog. Még ide is behallatszik Karcsi izgatott kotkodácsolása. Az igazgatóval vitatkozik, a felelősségről. Mindenki okos akar lenni. – De hát a kötelek rendben voltak, a legvékonyabb is… – A mi szakmánkban pillanatnyi indiszpozíció… ezzel számolni kell. – Hogy történhetett, hogy melléje? Már a gumiszőnyeg sem elég? – Miért nem gondoltak erre előre? – Egyedül ő volt a hibás… Amikor megzavarodott, nem fejezte be. – Artistákra rendezkedtünk be, nem őrültekre… – Ez Stella hangja volt. „Nem kimenni, soha többé. Sem közéjük, sem a porondra. És mégis kimegyek majd… Péter! Ha legalább gyűlölném. Elvettél tőlem mindent, és nem adtál helyébe semmit… Ki lehet bírni ezt az ürességet? Ki voltál hát? Kicsoda? – suttogta Morelli, s a suttogás ide-oda verődött a négy fal között. – És holnap már holnap lesz… Majd kitalálok valamit. Az embernek nincs arra képessége, hogy változatlan maradjon, sem az iszonyatban, sem a megnyugvásban…” Látta a gyötrődő, révült tekintetű Pétert az öngyújtó lángocskája mellett. S emlékezett még, hogy a váratlanul kigyulladó neonlámpa élettelen sugarában milyen diadalmas, kegyetlen volt az arca. S most a kíméletlen, tündöklő, fehér fényhasáb, ami végigkergette Péter cikázó testét a magastól a mélyig! „Örök világosság…” – Elérhetetlen és kusza volt minden. Kezét tehetetlenül a szájára tapasztotta. Ne hagyja el fölösleges locsogás. Még tíz percet ült így, félig öntudatlanul, amikor kopogtak. Karcsi bukott be az ajtón, és megrázta Morelli vállát. Az izzadsága a másik arcába hullott. – Gyere ki… hallod… gyere ki… Morelli fölnézett rá, révetegen. Megismételte, szenvedélyesen, könyörögve: – Gyere ki, mentsd meg az előadást. Gyere ki a madaraddal. A bűvész rátekintett, mint aki nem érti a nyelveket. Karcsi gyorsan tovább hadarta: – A madaraddal, Morelli! Ez még megmenthet mindent. Csak te segíthetsz. Nem mehetnek el az emberek így… hozd ki a madaradat, és égesd el… aztán támaszd fel újra… Nem mehetnek el így. Nem érted? Morelli felállt. Bólogatott. Hátrasimította a haját. – Igen, igen – mondta –, nem mehetnek el így. Értem. – Végighúzta kezét Margit homlokán. Indult, hogy előkészítse a számot. Odaszólt a rendezőnek. – Hát akkor… ahogy megbeszéltük. Kezdjétek ibolyával, azután lassan át az égszínkékbe. Ez a mutatvány nem tűri az éles fényeket. A változásnál tompa vöröset kérek, s amikor már úgy látjátok, hogy a madár felrepül, küldjétek utána a legvakítóbb zöldet.
1967 |