Kísérlet

– Komoly ember ez, kérem – mondta Lencsés, a sofőr. – Ahogy beszél tudja, mi az illendőség. Nemcsak bevágódni a hátsó ülésre, aztán maga marha, ott elöl, csak hajtson… nagyon jól elbeszélgettünk, kérem…

– Jól van, Lencséském – mondta a lapszerkesztő Jóska –, de most már igazán menjen. Reggel hétkor álljon be a bár elé, hogy elérjék a korai gyorsot.

Pircsi asszony, a lapszerkesztő harmadik felesége nagy, cseresznyepiros szalvétába csomagolt két összeragasztott sonkás-májas szendvicset.

– Egy kis útravaló! – bedugta a maszatos csomagot Lencsés elálló zsebébe. – Ha már nem ihat…

– Köszönöm szépen – Lencsés kitette a csomagot, éppen dr. Kerékjártó Emilné elé, aki a tanácsot képviselte. – Már én egy otthoni jó levesért el nem cserélem…

Kerékjártóné maga mögé tette a két szendvicset, az ablakpárkányra, a citromfa és sansavera közé.

Dudus szolgálatkészen a szemétbe dobta.

Lencsés elment, de még sokáig bőgette az autó motorját az ablak alatt.

– De jó is ennek! – sóhajtott Dudus, a költő. – Szabad ember!

– Hát nem? – tárta szét a kezét Jóska. – Mi baja? Mi baja eshet az ő szakmájában?

– Legföljebb beszalad az árokba, és kitöri a nyakát – mondta József kolléga, a könyvtáros.

– Ilyen nagy ember! Jöhetett volna a saját kocsiján!

– Egyáltalán – kérdezte Pircsi asszony bátortalanul –, most hol van?

– Pisil – mondta Dudus –, Brzda kartárs kivitte pisilni. Mert bármilyen furcsa, még az ilyen óriásnak is vannak természetes, emberi szükségletei… – Kerékjártóné szemébe nézett, bűvölgette.

Dudus volt a város legszebb férfiúja. Különösen fényképen, válltól fölfelé. Mert a feje nem illett az alacsony termetéhez. Annyira szabályos, energikus, elrajzolt fej volt, hogy Kerékjártónénak mindig az a játék jutott az eszébe, ahol a papírbaba feje alá különböző törzseket illesztenek a gyerekek.

Elképzelte Dudust tiroli nadrágban. Titokzatosan visszamosolygott.

– Akárhogy is – mondta Jóska –, rendes dolog tőle. Nem kellett volna elfogadnia. Találhatott volna száz kifogást. Túlterheltség, betegség…

– Nem tehette meg veled – mondta Pircsi asszony. – Hat levelet is írtál neki, hogy ha erre jár, el ne mulassza… ajánlott levelet…

A könyvtáros felszisszent.

– Igenis, barátilag jött – folytatta Jóska. Az asszonyt majd otthon megpofozza. Itt nem akarta, meglátszik az arcán. – Ekkora költő! Mit képzeltek, másképp miért?

– Azért furcsállom – mondta Kerékjártóné –, hogy Matejka elvtárs még nincs itt… ha már a nyilvános rendezvényt lekéste…

– Rolandot kilencre rendeltem, hogy fotózzon – mondta Jóska. Azt a képet hozzuk a lapban, amikor Matejkával koccintanak…

– Téged sem lehet lehagyni – mondta Pircsi asszony, te ebbe annyi idegességet fektettél…

Pircsi asszony kozmetikus volt, s minden valamirevaló nőt ismert a városban. Kerékjártónéról is tudta, hogy gyantával szedeti le a sűrű szőrt a két melle közül.

– Rolandot nem kell félteni – mondta József, a könyvtáros –, ahol ő szenzációt szagol!

– Ez a baj – bólogatott Dudus –, hogy rögtön lefekszünk! A név előtt, aki ide méltóztat…

– Kérem – mondta a könyvtáros –, ez valóban az. Ezt az egyet nem lehet letagadni.

– Persze, azért egy-két malacság nála is becsúszik – Pircsi rendezgette a poharakat. – Én ehhez nem értek, de bántja a fülem.

– Ilyen esetben másképp kell megítélni – legyintett Kerékjártóné fölényesen –, a belső átélés heve indokolja!

– Én azért tartózkodom! – mondta Dudus. – A költészet önfegyelem, elsősorban…

József kolléga csuklott, Jóska nyájasan hátba veregette.

– Képes ez a Brzda, és megmutatja neki az egész épületet… halálra untatja… – sóhajtott Kerékjártóné.

– Legyünk tárgyilagosak! Jóska szomorúan töltött, kiköpte a dugóreszeléket. – Brzdánál van a steksz…

Brzda nevét senki sem tudta kiejteni. Ezért a helybeliek Birizdának ejtették. Ő volt az úr a fogyasztási szövetkezetben. És nagyon bántotta ez a tiszteletlenség.

– Nem akarok áskálódni – mondta Kerékjártóné –, de Matejka! – Karórájára pillantott. – A kultúra ügye első fokon rá tartozik.

– Szerencse, hogy nem hallott mindent – jegyezte meg Jóska.

Ez a mi emberünk nem elég diplomatikus. A jó nép könnyen tapsol, kockázat nélkül…

– Felejthetetlenné kell varázsolni számára ezt az élményt – mondta Pircsi asszony –, vettünk kurvoáziét is, mi sem élünk elmaradottan, hadd lássa…

– Mit törődik ő velünk? – kérdezte Dudus. – Vagy bárkivel. Ő már sebezhetetlen.

– Modern Akhilleusz – mondta Kerékjártóné elmélázva –, gondolom, ismerik a sztorit? Olyan a haja is, ez a szép ősz, mint egy sisak.

– Ősz? – kérdezte Pircsi. – Jé, azt hittem, szőke… rendkívül fiatalos… Ugyan hány éves lehet?

A férje megint ránézett, vasvillaszemmel.

– Nincs irodalmi lexikonunk – védekezett Pircsi ijedten –, tudod, hogy hiányzik éppen az a kötet…

– Hatvankettő – mondta a könyvtáros.

– Az még nem kor férfinál – legyintett Pircsi –, az még az életerő telje…

– Kinyilatkoztat – mondta Dudus –, aztán visszavonul.

– Éppen a kinyilatkoztatás áll a legtávolabb tőle – mondta a könyvtáros csöndesen.

– Ne haragudj, de te csak kibic vagy… én a saját véremet adom… a saját véremet!

– Tulajdonképpen miért erőszakoltátok ki, hogy idejöjjön? – kérdezte József kolléga.

– Nem menne akárhova! – mondta Kerékjártóné büszkén. – Ez egyúttal fémjelzi a város hírnevét.

– De hol a pokolba maradnak?

Egy kicsit hallgattak, fárasztó nap volt, a szervezés, a telefonok, az izgalom, túl nagy a meleg a szövetkezeti irodában, nem vallanak szégyent, micsoda berendezés, Brzda rendelése szerint, tenyérnyi bőrökből összevarrva a kanapé, és forog is, fölötte Báthori Erzsébet, rézkarc, a szőnyeg valódi birkagyapjú stilizált liliommal, a szerviz antik porcelán.

– A baráti köre Lalának hívja – mondta Jóska –, illik hozzá, közvetlen egyéniség. Ne lepődjetek meg, ha én is…

– Szerintem ez törleszkedés – mondta József. Már bánta, hogy nem ment haza rögtön a találkozó után.

– Neked nem is… neked még a fenekeden a tojáshéj… de Dudus, aki mégiscsak költő, jómagam egy napilapnál…

– Mi majd elkerüljük a megszólítást – mondta Pircsi –, igaz, Klárikám? El leszünk mi foglalva a tálakkal…

– Nekem azért lesz egy-két kérdésem – mondta Kerékjártóné –, ami régóta izgat…

– Tőlem is kérdezhetne – mondta Dudus – valami izgalmasat…

– Ez a maga baja – Kerékjártóné elkomorodott –, hogy mindent nőstény-hím síkra terel… szerintem ez a verseire is rányomja a bélyegét…

– Szívesen vitáznék esztétikai kérdésekről – mondta Dudus, távolabb húzta a székét az asszonytól, hangja eljegesedett –, de nem magácskával!

– Gyerekek – ingatta fejét Jóska –, próbáljatok meg normálisak lenni… egy kicsit összedolgozni… legalább erre az estére…

Nyikorgott a falépcső. Az épület valamikor vadászkastély volt, tekervényes falépcsőkkel, korlátokkal, aganccsal, az agancsot exportba lecsavarozták, a többi maradt.

– Ez még nem a Matejka – mondta a könyvtáros –, nem hallottam a koppanást.

Matejka bottal jár, pedig csak egy árnyalatnyit sántít. De jól tudja a botot viselni. Előreböki, aztán hirtelen visszahúzza a levegőben.

Brzda eltűnt a vendég széles háta megett.

– Tessék, tessék – mondta –, csak előre… mindig csak előre a megtett úton.

Lala nevetett, Brzda is heherészett, bár nem tudta, mi ebben a vicc.

Lala lehajtotta a fejét, hogy az ajtón beférjen. Mindannyian fölálltak, tisztelettel. zavartan.

Ez valóban ősz – gondolta Pircsi –, és hogy egy kis lyuk is van az állán, ez valami aranyos… ehhez a hatalmas termethez… ámbár nem kövér… nem, nem… ez nem kövérség…

Mennyivel szebb egy ilyen behemót? – Dudus meghajolt. – Ostobaság azt képzelni, hogy a termet arányban van a tehetséggel… úgy értem, minden esetben… Amellett itt már azt sem lehet megállapítani, mi a valódi, és mi az, ami csak úgy, hagyománytisztelet, nimbusz… legenda… De nem olvassák!

Meg lesz elégedve. Jó hírünket viszi – Jóska közelebb tessékelte a fotelhez. – Nincs miért bennünket lenézni. Mi éppúgy fel vagyunk vértezve érvekkel… csak Dudus el ne rontsa! Dudus rossz költő, hiába! Megtiszteltetés, de azért nem esünk hasra… Mintha piszkos volna rajta ez a pulóver!

Ezek semmiféle mércét nem képesek alkalmazni – Kerékjártóné mosolygott, volt egy mosolya, amelyik kedvezően befolyásolta álla alatt a tokát –, mert egyszerűen nincs mércéjük! Pillanatok kérdése, és ki fog derülni, ki érti itt a lényeget egyedül…

A könyvtáros nem gondolt semmit. Megilletődötten törölgette a kezét az abrosz lecsüngő szélében.

Lala leült, köhécselt, ha nem tudták volna, kicsoda, azt hihették volna, ő is zavarban van, mert a lábát hol előrenyújtotta, hol meg visszahúzta.

– Hehe – nevetett Pircsi –, már féltünk, hogy el tetszett veszni.

– Elveszni? A kollégával? – Lala Brzdára mutatott. – Hiszen még az egérlyukakat is ismeri…

Brzda szerénykedve kigombolt a zakóján két gombot.

– Hát sose iszunk? – kérdezte, s a tulajdonos öntudatával nyakon ragadta a borosüveget.

– Talán engedjünk választást – mondta Jóska szemrehányóan. – Konyak? Bor?

– Inkább ennék valamit – mondta Lala.

– Enni! Persze! De mennyire! – Pircsi fölszabadultan forgatta a szendvicsestálat Lala orra előtt. – Jobbra sonkás, balra májas, középen lazac…

Lala nem kért tányért, papírszalvétát borított a térdére, és falatozni kezdett.

– Isteni – mondta teli szájjal –, ilyen kolbászt rég nem ettem.

Vajon valódi-e a fogsora? – tűnődött Kerékjártóné, igyekezett feltűnés nélkül Lala szájába pillantani. – Mert hogy olyan jól harap…

– Nem akartam a tömegben megkérdezni – karcolgatta hosszú körmével az asztallapot –, nem a tömegre tartozik; de most hadd ragadjam meg az alkalmat, érez-e rokonságot saját lírája és a modern festészet között? A formabontásra gondolok, közelebbről…

Lala túl nagyot nyelt, egy kis bort kért. Ittak mind.

– Kedves asszonyom – nyögte végül, rámosolygott a nőre, a ráncok ezerfelé szaladtak az arcán –, kedves asszonyom…

– A költészetet nehéz így megközelíteni – mondta Dudus fölényesen, lábát keresztbe vágta. – Aki csinálja, tudja… Csak nem magyarázni… soha, semmit nem magyarázni. Ha az értelmet keressük, az a vers halála…

– A hölgy – mondta Pircsi óvatosan –, akihez azt az ódaszerű verset tetszett írni, ugye, a kedves költő felesége?

– Nekem olyan nincs – mondta Lala; megtörölte a száját, a szalvétából galacsint formált, megcélozta a szemétkosarat, és bele is talált. – Gól!

– Futball? – kérdezte Brzda, és a szeme felcsillant.

– Csak úgy távolról – mondta Lala tétovázva –, egy-egy nemzetközi meccset…

Brzda arcán halvány, fegyelmezett megvetés suhant végig.

– Hát sose iszunk? – Jóska pörgette a két üveget. – Maradsz a bor mellett, Lala bátyám?

– Nemigen szoktam… csak ha muszáj… savat csinál…

József kolléga megkereste az aktatáskáját, kiemelt egy könyvet.

– Kérem – mondta halkan –, én nem maradhatok, elmegy az utolsó buszom Kéthalomra. Tegye meg nekem, hogy a nevét beleírja…

Lala készségesen, szeretettel kotorászott a zsebében. Dudus kisegítette ezüstkupakú filctollával.

Azért egy normális tolla lehetne – csodálkozott Kerékjártó Klárika. – Egy ekkora költőnek! Mivel írja fel a gondolatait, ha az ihlet hirtelen megszállja?

– Ez a könyv egyszer még sokat fog érni – mondta Pircsi –, jól tegye el, Józsika…

– Bocsánat – pattant fel Lala –, csak egy kézmosás… bocsánat… – a szolgálatkész Brzdát visszanyomta a fotelba, kiszaladt az ajtón, behúzott nyakkal.

– Kevés benne a méltóság – mondta Kerékjártóné. – Szerintem kamaszosan viselkedik…

– Szép példány – védte meg Pircsi –, le kell kopognom, örülök, ha hatvankét éves korára az én Jóskám így tartja majd magát…

– Engem a gondok előbb megőrölnek – mondta Jóska –, én nem érek rá a saját elefántcsonttornyomban ücsörögni, a világ zajától távol…

– Ezt aztán rá igazán nem lehet mondani – dadogta a könyvtáros, az utolsó pohár bor egy kicsit megnyomta a fejét –, aki akkor is szót emelt…

– Na jó! – mondta Jóska határozottan –, erről aztán végképp pissz. Pláne, ha itt a Matejka.

– A szeme… – A könyvtáros keresgélte kabátját a sarokban, a túlzsúfolt fogason. – A szeme. Ahogy nézi az embert. Mind a négy dimenzióban. És nemcsak nézi. Látja is.

A kabát legalul volt, vissza kellett a többit rakni, sorban.

– Józsika kitalált egy plusz dimenziót – súgta Kerékjártóné Dudusnak –, túl könnyen osztják nálunk a diplomát!

– Van a megjelenésében valami lazaság – mondta Brzda. – Híres ember létére… nem tudom, hogy tartana tekintélyt, teszem, egy nagyobb közösségben…

– Az ilyen tehetség ösztönös – mondta Kerékjártóné oktatóan –, ha aztán meg kell indokolni, eszmeileg alátámasztani, sajnos, beáll a zavar…

– Elmehetek? – kérdezte a könyvtáros, kettévágva az elmélkedést, majdnem udvariatlanul.

– Végül is régen vége a munkaidőnek… és köszönjük a szervezést, hogy behoztad a népet…

– Kezet mos? Ennyi ideig?

Matejka botja felkopogott. József kinyitotta az ajtót, a küszöbön találkoztak.

Az ajtó kicsiny volt, bár vastag kárpit borította.

– No – mondta Matejka biztatóan, – maga kimegy, én meg be. Szép sorjában.

József elsurrant mellette. A buszt már valószínűleg lekéste, hét kilométert gyalogolhat a fagyos, de legalább tiszta levegőn.

Odabenn átrendeződtek. A fotelt Lala üres széke mellé gurították.

Matejka családiasan letelepedett, Dudus az ablakkilincsre akasztotta a botját.

– Phű – mondta, homlokát törölgetve –, hát ti jól bedurrantottatok… az istenit a jó dolgotoknak… Az elvtársunk hol van?

– Kezet mos! – Jóska töltött. – Ezt kóstold meg!

Matejka tartotta a bort a szájában.

– Phű… nem sajnáltátok, látom. A kultúra ügyéért, mi, disznófülűek…

Brzda rászólt, sértődötten.

– Az én keretem… én biztosítottam…

– Ez úgy beszél – csippentett felé Matejka –, mint az egykori grófok… Semmi sem a tied itt, te… közös, vagy mi az isten… összeölelkeztek, régi barátság volt ez, csak az újak ugrottak be nekik.

– Tartottuk a frontot maga helyett is – mondta Kerékjártóné –, már kezdett kínos lenni…

– Szét vagyok szakadva – mentegetőzött Matejka. – Hát azt képzelik, nem jöttem volna előbb? Ha én azt felsorolnám, ami már ma mögöttem van…

– Persze, persze – mondta Jóska –, nem is szemrehányás. Ez a taknyos Roland is késik.

– Jól ment az ügy? – nézett körül Matejka. – Rendben?

– Jól – mondta Dudus –, szép számmal megjelentek.

– És Lala is megtalálta a közvetlen hangot – fűzte hozzá Jóska.

– Lala?

– Így hívják… barátilag.

– Igen? – Matejka fölélénkült. – Lala? A Lajosból? Mint én?

– Nem Lajos – mondta Kerékjártóné, halvány grimasszal. – Ismerheti a nevét, Matejka elvtárs…

– Kivagyok, mondom, kihagy az agyam…

– Ízlett neki a szendvics is – dicsekedett Pircsi –, ötöt megevett… Nem, hatot!

– Ügyes asszony ez, hiába – Matejka megpaskolta Pircsi derekát –, ügyes asszony… nem esik le az ágyról.

Nevettek. Jóska egy kissé savanyúan.

– Tudod, Lajos – mondta Dadus –, ronda zsarnok vagy, de ahova a lábad beteszed, ott megjön a hangulat…

Mert Matejka értette a tréfát.

– Te sem panaszkodhatsz – szólt vissza Dadusnak –, röhögnek a te verseiden is eleget… Hát hol ez a mi költőnk?

– Figyeljék majd a kezét – mondta Kerékjártóné –, tipikusan intellektuális kéz…

– Hát nem kérges a tenyere, az biztos – bólintott Matejka. – Fejlett munkamegosztás!

– Bocsássanak meg – Lala zajosan távozott, nesz nélkül tért vissza –, de az orvosságomat is bevettem…

– Ideg? – kérdezte Kerékjártóné.

– Vérnyomás! – Lala érezte, hogy a létszám szaporodott, kereste az új embert, fáradt volt, félt, hogy eltéveszti.

Matejka segített. Fölállt, átkarolta.

– Én vagyok itt a mumus! Tudja, jobb, ha a szemembe, mint hát megett…

– Az előző éjszaka keveset aludtam – mondta Lala –, kábult vagyok egy kissé…

Akkor miért nem utaztál haza az esti vonattal? – gondolta Dadus. – Mit ünnepelteted itt magad?

– Hogy mégis maradtál – mondta Jóska –, ki sem tudjuk fejezni, milyen jólesik…

– Ami a szívemen, az a számon – mondta Matejka –, nem ehhez vagyunk mi szokva… rosszak a tapasztalataink. Múltkor járt itt egy táncdalénekes-kompánia, nem nevezem meg, felmarkolták a pénzt, s már csapódott is a kocsijuk ajtaja…

Kerékjártóné mentegetőzve nézett Lalára:

– Nagy büszkeség, hogy a mi kedvünkért korrigált az elvein… Úgy hallottuk, sehova sem jár… nem látja értelmét…

– Pedig az kell – mondta Matejka –, íróasztal mögül nem lehet a világot megismerni!

– Azelőtt igen – mondta Lala zavartan, nem szeretett volna senkit sem megbántani, olyan kedvesek –, de a fáradság… amíg az ember lejut… meg vissza…

– Így van! – helyeselt Matejka. – A szellemi munka is lehet fárasztó… valósággal kiveszi az emberből az erőt… Amikor a negyedévi jelentést összeállítom, pedig mi az egy vershez, ahol sorhosszúság, rímek meg minden, szóval, a negyedévi jelentésnél érzem, phű, gyerekek, kihagynak az agytekervényeim…

Kerékjártóné ujjaival elfödte az arcát, különállását finoman jelezve.

– Fáj a feje, elvtársnő? – kérdezte Matejka. – Nem csoda… Már itt az ideje, hogy a férjuram otthagyja azokat a csintalan német frajlejneket…

– Nem tetszett hallani a Kerékjártó Emilről? – Pircsi ismét megforgatta Lala előtt a tálat. – Szakember a fehérjedúsításban… Van egy könyve is… kikérte az NDK, teljes egy esztendőre…

– Fehérjedúsítás – mondta Lala jambikusan.

– Hát sose iszunk? – Brzda töltött. Lala engedelmesen koccintott, lehajtotta a bort, fintorított, ráncai megint ezerfelé szaladtak.

– A kurvoáziét kínáljátok! – kiáltotta Pircsi. – Ezt tessék kóstolni… az én kedvemért!

– Nekem mindegy – mondta Lala –, finom ez is. Elnézést – nyomogatta homlokán az oldaleret.

Fáradtság! – gondolta Matejka. – Oda kéne állítani a csépléshez… harminc évvel ezelőtt majdnem beleestem a gépbe! Az volt a munka! Az igen!

Tipikusan intellektuális vonás – Kerékjártóné lágyan rángatta a spirálrugó-tincset a füle mellett, bólogatott, apró sóhajtással. – Ez az ok nélküli enerváltság. Amibe kétségtelenül a vitaminhiány és a városi füst is belejátszik.

Majd felélénkülnél, ha én vennélek kezelésbe – Pircsi tisztelettudóan a háttérbe vonult, tubusos formakrémet nyomott a kenyérre. Asszony hiányzik ennek. Aki egy kicsit pezsdítsen rajta!

Csak Brzda járatta az eszét a másnapi felvásárláson. Személyesen kell átmennie. Lenyomni az árat. A haszonkulcs nem csökkenhet.

– Mindannyian fáradtak vagyunk – mondta Jóska –, de a te fáradtságodnak legalább van értelme…

Haragudott. Egy ilyen okos elme, és képtelen értelmes társalgásba kezdeni! Már fél tíz.

Lala hatalmas fejét a szék egyik oldaláról a másikra támasztotta.

– Azért megnyiratkozhatott volna – súgta Matejka Dudusnak, kutattak a szoba sarkában az üvegek közt –, nyakába lóg a haja!

– Modernkedés – mondta Dudus –, azt hiszi, ezzel érdekesebb!

– Na de milyen példa ez a népnek…?

– Például már régen meg akartam kérdezni – Kerékjártóné felemelte hangját –, mivel magyarázza, hogy a költészet lemondott a közérthetőség elvéről? És szabad-e ezt neki?

– Kinek? – kérdezte Lala.

– A költészetnek…

– Tényleg, Lala bátyám, tényleg…

– Nem mérce – mondta vontatottan Lala –, sem a közérthetőség, sem az ellenkezője. Sem a népszerűség, sem a teljes ismeretlenség. Sem a Kossuth-díj, sem a fegyház…

– Mit mond? – Matejka Jóskára nézett.

– Semmit – mondta Jóska gyorsan –, fáradt.

– Úgy értem – folytatta Lala, fölélénkült, adtak neki, hát újra megitta. – Attól még lehet valaki nagy, mert Kossuth-díja van… esetleg. És akit bekaszniznak, még nem biztos, hogy egyúttal zseni.

Még majd bajba kever – gondolta Jóska. – Nem gyerek már… talán egyenesen engem akar lejáratni…

– Igen – mondta Dudus, furcsa asszociációval –, vidéken is élnek kiváló elmék… kiváló tehetségek…

– Az a kitűnő fiú… tudjátok… azzal a kis kötettel – mondta Lala –, nincs az itt nálalok, ezen a tájon?

Azt, éppen azt hiányolja – gondolta Dudus –, s itt említi, az én személyes jelenlétemben…!

Nem hajlandó esztétikai kategóriákban fogalmazni – állapította meg Kerékjártóné. – Vagy nagyon öreg már, vagy tényleg csak autodidakta.

– És a könyvtárosunk hova lett? – Lala körülnézett. Még egy szendvicset megevett: Pircsi személyesen nyomott neki a tormakrémből.

No lám, reklamálja – csodálkozott Matejka. – Nem, ez nem véletlen. Holló a hollónak…

– A felesége mindenórás – mondta Jóska –, nem tartóztattuk.

– Ezen a környéken szépek az asszonyok – mosolygott Lala –, fekete szem, fekete haj…

Pircsi asszony haja lilásszőke, Kerékjártó Klárikáé Tizián-árnyalatú.

– Persze, minden szín szép – helyesbített Lala gyorsan –, ha természetes…

Csönd lett. Csak Dudus nyerített egyet.

– Az istenfátokat! – Matejka a térdére csapott. – Mi van itt, temetés?

– Van is min sírni – mondta Lala. – Kedveském – fordult Pircsihez. – Alma nincs? Lefekvés előtt szoktam. Tisztít.

– Alma nincs – mondta Pircsi. – Mi azt nem nagyon szeretjük erre…

– Narancs! – kínálta Brzda. – Az megy itt minden mennyiségben…

Lala előkotort valahonnan egy szemüveget, s úgy nézte meg a szőnyeget. Szemüvegben végképp idegen lett.

– Mindig ilyen szőnyegre vágytam – mondta, s aztán ijedten hozzátette: – De tényleg…

– És miért nem tetszett rendelni? – Brzda begombolta zakóján a két gombot. – Mert ezt egyenest az én terveim szerint szőtte a HTSZ… Bizonyára nincs szűkében az anyagiaknak?

– Sem kedvem, sem időm ilyesmivel… – mondta Lala mentegetőzve –, s egyáltalán… nálam szétolvad… a pénz…

– Nagy baj! – intette Brzda. Matejka már régen az ablak előtt állt, levegőzött, hintáztatta botját a kilincsen. – Nagy baj. Tessék tőlem elfogadni egy tanácsot. Fiaztatni kell a pénzt. Forgatni, fiaztatni!

– Hiányzik belőlem a kufárszellem – mondta Lala szomorúan.

Jóska odanyomta Brzda szájához a poharat.

– Igyál. Igyunk valamire…

Lala arcán szabálytalan foltok égtek. Nagyon rég nem ivott már. Nagyon régen nem vállalt ilyen utat. Nagyon régen nem beszélt ennyit. Kezdte jól érezni magát.

A többiek hallgattak. Csak a poharak talpa koppant az asztal metszett üveglapján.

Sötéten bámulták Lalát, aki síkos, sebezhetetlen nyugalommal tisztogatta a szemüvegét.

Dudus hirtelen fölkapta a fejét. Figyelmesen nézett a Lala boldog arcán terjeszkedő piros foltokra.

Akhilleuszt a sarkánál fogva mártotta be az anyja a Sztüx folyóba. Ezt is csak anya szülte.

– No – mondta, s külön-külön végighordozta tekintetét a társaság tagjain –, ne hagyjuk szomjazni a kedves vendéget!

Matejka kapcsolt.

– Bizony – mondta nyájasan –, nemsokára a fényképész is betoppan… – Jóskára kacsintott –, töltsél, Jocó… még majd azt hiszik, sajnáljuk.

– Nem kell a mámortól félni – suttogta Kerékjártóné, a szája legörbült, orrcimpája remegett –, a mámor az ember legjobb barátja… inspiratíve is fontos… inspiratíve…

– De ha a gyomra kidobja! – Pircsi letakarta Lala poharát. – Nehogy még berúgassák ezek a csúnyák…

– Ekkora ember, ettől a kis löttytől! – kiáltotta Dudus, szemével átszúrta Pircsikét; ilyen hülye nő, egyáltalán, az egyik hülyébb, mint a másik, de ez itt balra legalább dörzsölt, veszi a lapot, időben…

– De ha nem ízlik – Brzda megint kigombolta a zakóját –, tessék csak megmondani egészen őszintén…

– Kitűnő, minden kitűnő… – mosolygott Lala. Nyelte a kortyokat. Ízlett. Egyre jobban ízlett.

Különös alkalom. Különös. Könnyed lebegés. Szivárványszélű lámpafény. Arcok, előrehajolva, nagy igyekezetben. Szánalmas arcok. Groteszk határozottság. Műanyag öntudat.

– Mire jó ez? – kérdezte Jóska. Valamikor író volt. – Mire jó ez, gyerekek?

– Ne papolj itt, üres a pohár… – Matejka meglódította az üveget. – Ez a híres vendégszeretet?

Lala elnyúlt a székben, nadrágja felhúzódott. A harisnyáját tartó térdkötő kilátszott.

Kerékjártóné megbökdöste Pircsikét, kuncogtak.

– Speciális keverék – Dudus Lala mellé állt, kezébe erőltette a teli poharat –, királyok itala. A nagyok ezt isszák.

Lala prüszkölt, s mintha orvosságot venne be, közben befogta az orrát.

Nevettek. Kerékjártóné tapsolt.

– Jópofa… isteni pofa.

Lehetne ennyi esze – gondolta Jóska dühösen. – Én nem tehetek róla. Ő blamálja saját magát.

Lala izzadt. Szemüvegét gondosan eltette. Fején keresztül lehúzta pulóverét, ingét derékig kigombolta, aztán kihúzta a nadrágból. Mindenféle nevetséges göncbe öltözött emberi lényeket látott maga előtt, tekergő-csavarodó, képlékeny emberi arcokat, mozgást, céltalan nyüzsgést ebben az iszonyú melegben, annyira megsajnálta őket, hogy könny fakadt a szemében.

– Sír… – mondta Pircsi ijedten.

– A gyerekkorára gondol – Dudus feltörölte a kiloccsant bort –, amikor még kerek fejű klambó volt ő is, egészen kutyaközönséges, kerek fejű klambó…

– Egy frászt! – nevetett Matejka. Ittak, a szokottat, meg sem látszott rajtuk, kötötte őket az ital, mint a jó beton, egyre otthonosabban csapták lábukat a földhöz, egyre biztosabban tapadt tenyerükhöz a bőr. – Egy frászt a gyerekkorára! Pircsike, csapjon egy kis szelet neki… billentse csak meg azt a szoknyát…

Pircsi sikkantott. Térdét felhúzta, s akár az imént a tálat, ültében körbekínálta magát a forgószéken.

Ha nem látnám, nem hinném – gondolta Kerékjártóné. – Mégiscsak egyforma minden férfi. Intellektus ide, intellektus oda…

Remélem, elfelejti… – Jóska fölemelte Lala pulóverét a szék alól, tisztogatta. – Reggelre nem emlékszik vissza.

– Azt – mondta Lala, csukott szemével, édesen mosolyogva –, azt, hogy: csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…

Énekelt, egyedül énekelt, teli torokból, ide-oda hajolgatva…

– Hát ez kész – mondta Matejka.

– Egy költeményt – Kerékjártóné összetette a kezét, csücsörített – ha elszavalna… Úgy élvezném!

– Adjatok még egy pohárral! – Lala előrenyúlt a semmibe.

– Még majd komolyan megárt – aggodalmaskodott Pircsi –, ne adjatok neki többet. Nem mai gyerek…

– Én még élek – mondta Lala –, nem hiszitek?

– Öregem – Dudus a fénybe tartotta, átnézett a poharán –, majd elhisszük… ha akarjuk… öreg vagy már te.

– Még ha a Pircsike feküdne felül – röhögött Brzda.

Dudus leintette. Más kell ide.

– Fogadok, hogy nem mész körül a szobán, hogy nem mész körül, széktől székig, békaugrásban…

– Békaugrás… Azt sem tudja, mi az! – mondta Matejka.

– Én? – kérdezte Lala. Hol kinyitotta, hol meg becsukta a szemét, hunyorgott. Mintha részegségében megduzzadt volna rajta minden, még nagyobbnak látszott a teste, ezüstös haja, mint a szárny, kétoldalt megkeményedett. Kapargatta állán a lyukat.

– Békaugrásban?

Négykézlábra ereszkedett, esetlen mozdulattal.

– Ne! – Jóska odalépett, megérintette a hóna alatt. – Ne tessék…

Lala fölnézett rá.

– Miért ne? – kérdezte. A hangja tiszta volt és természetes. Térdét megemelte, maga alá húzta, kezével előbbre támaszkodott, aztán ugrott egyet-kettőt. – Így?

Fergetegesen jót nevettek. Pircsi tapogatta nyilalló oldalát.

Lala továbbhaladt. Rendben, szabályosan, tovább. Mintha egy gépet kezelne, amitől mindannyiuk élete függ. Amikor fölemelte néha az arcát, úszóra emlékeztetett, úszóra, aki éppen szembe úszik a nappal.

– Jól van, na – szólalt meg elvékonyodott hangon Brzda –, elég már… nagy az én szobám…

Lala nem figyelt rá. A békaugrásra figyelt. A ritmusra. Az izmok fájdalmára. Az elakadó lélegzetre. A félelemre. Az összhangzatra. A tökéletességre. Nem volt ez más világ. Ugyanaz.

A cél? – gondolta – nem fontos. Ha elérem, majd szólnak.

Jóska nem tehetett mást, felhajtotta előtte a szőnyeget.

Nézték, ahogy a nagy test lihegve előrecsúszik. Egy-egy másodpercre letottyan, aztán erőre kap, s a következő ugrás már csupa harmónia.

Nagy csönd lett, senki sem értette.

– Szép – mondta ekkor Pircsi, a buta Pircsi, halkan –, szerintem szép.

Dudus visszaköpte borát a pohárba. Brzda szája kinyílt, utoljára a cirkuszban bámulhatott így, a ponyvarésen.

Kerékjártóné elbúsult, nem illik ő ide, a hűvös, görög frizurával.

Csak Matejka nevetett még, döcögősen, számolta az ugrásokat, azt hitte, ő vezényel.

A fotósnak is ő szólt, amikor az a cigarettafüstben tapogatózva megjelent a küszöbön, és a vendéget kereste:

– Roland! Most!

Lalára mutatott, aki a cél előtt fejét éppen fölemelte.

Roland engedelmesen kattantott.

Lala átölelte a karfát, azután lassan fölegyenesedett. A pulóvert nyakába vetette, simított a haján, mintha tetőtől talpig mártózott volna egy holdfényes, langyos folyóban, olyan nyugodt és sugaras volt az arca.

– Na, ugye… Köszönöm a kellemes estét. Most már aludni térek…

Szédült, de a támaszt elhárította. Az ajtó, ahogy kiment rajta, változatlanul kicsi maradt, és ő változatlanul lehajtotta a fejét, hogy kiférjen.

Roland utánabámult. Piszkálta a fényképezőgépet.

– Nem sikerült – mondta bosszúsan.