Kísérlet

 

Kísérlet

– Komoly ember ez, kérem – mondta Lencsés, a sofőr. – Ahogy beszél tudja, mi az illendőség. Nemcsak bevágódni a hátsó ülésre, aztán maga marha, ott elöl, csak hajtson… nagyon jól elbeszélgettünk, kérem…

– Jól van, Lencséském – mondta a lapszerkesztő Jóska –, de most már igazán menjen. Reggel hétkor álljon be a bár elé, hogy elérjék a korai gyorsot.

Pircsi asszony, a lapszerkesztő harmadik felesége nagy, cseresznyepiros szalvétába csomagolt két összeragasztott sonkás-májas szendvicset.

– Egy kis útravaló! – bedugta a maszatos csomagot Lencsés elálló zsebébe. – Ha már nem ihat…

– Köszönöm szépen – Lencsés kitette a csomagot, éppen dr. Kerékjártó Emilné elé, aki a tanácsot képviselte. – Már én egy otthoni jó levesért el nem cserélem…

Kerékjártóné maga mögé tette a két szendvicset, az ablakpárkányra, a citromfa és sansavera közé.

Dudus szolgálatkészen a szemétbe dobta.

Lencsés elment, de még sokáig bőgette az autó motorját az ablak alatt.

– De jó is ennek! – sóhajtott Dudus, a költő. – Szabad ember!

– Hát nem? – tárta szét a kezét Jóska. – Mi baja? Mi baja eshet az ő szakmájában?

– Legföljebb beszalad az árokba, és kitöri a nyakát – mondta József kolléga, a könyvtáros.

– Ilyen nagy ember! Jöhetett volna a saját kocsiján!

– Egyáltalán – kérdezte Pircsi asszony bátortalanul –, most hol van?

– Pisil – mondta Dudus –, Brzda kartárs kivitte pisilni. Mert bármilyen furcsa, még az ilyen óriásnak is vannak természetes, emberi szükségletei… – Kerékjártóné szemébe nézett, bűvölgette.

Dudus volt a város legszebb férfiúja. Különösen fényképen, válltól fölfelé. Mert a feje nem illett az alacsony termetéhez. Annyira szabályos, energikus, elrajzolt fej volt, hogy Kerékjártónénak mindig az a játék jutott az eszébe, ahol a papírbaba feje alá különböző törzseket illesztenek a gyerekek.

Elképzelte Dudust tiroli nadrágban. Titokzatosan visszamosolygott.

– Akárhogy is – mondta Jóska –, rendes dolog tőle. Nem kellett volna elfogadnia. Találhatott volna száz kifogást. Túlterheltség, betegség…

– Nem tehette meg veled – mondta Pircsi asszony. – Hat levelet is írtál neki, hogy ha erre jár, el ne mulassza… ajánlott levelet…

A könyvtáros felszisszent.

– Igenis, barátilag jött – folytatta Jóska. Az asszonyt majd otthon megpofozza. Itt nem akarta, meglátszik az arcán. – Ekkora költő! Mit képzeltek, másképp miért?

– Azért furcsállom – mondta Kerékjártóné –, hogy Matejka elvtárs még nincs itt… ha már a nyilvános rendezvényt lekéste…

– Rolandot kilencre rendeltem, hogy fotózzon – mondta Jóska. Azt a képet hozzuk a lapban, amikor Matejkával koccintanak…

– Téged sem lehet lehagyni – mondta Pircsi asszony, te ebbe annyi idegességet fektettél…

Pircsi asszony kozmetikus volt, s minden valamirevaló nőt ismert a városban. Kerékjártónéról is tudta, hogy gyantával szedeti le a sűrű szőrt a két melle közül.

– Rolandot nem kell félteni – mondta József, a könyvtáros –, ahol ő szenzációt szagol!

– Ez a baj – bólogatott Dudus –, hogy rögtön lefekszünk! A név előtt, aki ide méltóztat…

– Kérem – mondta a könyvtáros –, ez valóban az. Ezt az egyet nem lehet letagadni.

– Persze, azért egy-két malacság nála is becsúszik – Pircsi rendezgette a poharakat. – Én ehhez nem értek, de bántja a fülem.

– Ilyen esetben másképp kell megítélni – legyintett Kerékjártóné fölényesen –, a belső átélés heve indokolja!

– Én azért tartózkodom! – mondta Dudus. – A költészet önfegyelem, elsősorban…

József kolléga csuklott, Jóska nyájasan hátba veregette.

– Képes ez a Brzda, és megmutatja neki az egész épületet… halálra untatja… – sóhajtott Kerékjártóné.

– Legyünk tárgyilagosak! Jóska szomorúan töltött, kiköpte a dugóreszeléket. – Brzdánál van a steksz…

Brzda nevét senki sem tudta kiejteni. Ezért a helybeliek Birizdának ejtették. Ő volt az úr a fogyasztási szövetkezetben. És nagyon bántotta ez a tiszteletlenség.

– Nem akarok áskálódni – mondta Kerékjártóné –, de Matejka! – Karórájára pillantott. – A kultúra ügye első fokon rá tartozik.

– Szerencse, hogy nem hallott mindent – jegyezte meg Jóska.

Ez a mi emberünk nem elég diplomatikus. A jó nép könnyen tapsol, kockázat nélkül…

– Felejthetetlenné kell varázsolni számára ezt az élményt – mondta Pircsi asszony –, vettünk kurvoáziét is, mi sem élünk elmaradottan, hadd lássa…

– Mit törődik ő velünk? – kérdezte Dudus. – Vagy bárkivel. Ő már sebezhetetlen.

– Modern Akhilleusz – mondta Kerékjártóné elmélázva –, gondolom, ismerik a sztorit? Olyan a haja is, ez a szép ősz, mint egy sisak.

– Ősz? – kérdezte Pircsi. – Jé, azt hittem, szőke… rendkívül fiatalos… Ugyan hány éves lehet?

A férje megint ránézett, vasvillaszemmel.

– Nincs irodalmi lexikonunk – védekezett Pircsi ijedten –, tudod, hogy hiányzik éppen az a kötet…

– Hatvankettő – mondta a könyvtáros.

– Az még nem kor férfinál – legyintett Pircsi –, az még az életerő telje…

– Kinyilatkoztat – mondta Dudus –, aztán visszavonul.

– Éppen a kinyilatkoztatás áll a legtávolabb tőle – mondta a könyvtáros csöndesen.

– Ne haragudj, de te csak kibic vagy… én a saját véremet adom… a saját véremet!

– Tulajdonképpen miért erőszakoltátok ki, hogy idejöjjön? – kérdezte József kolléga.

– Nem menne akárhova! – mondta Kerékjártóné büszkén. – Ez egyúttal fémjelzi a város hírnevét.

– De hol a pokolba maradnak?

Egy kicsit hallgattak, fárasztó nap volt, a szervezés, a telefonok, az izgalom, túl nagy a meleg a szövetkezeti irodában, nem vallanak szégyent, micsoda berendezés, Brzda rendelése szerint, tenyérnyi bőrökből összevarrva a kanapé, és forog is, fölötte Báthori Erzsébet, rézkarc, a szőnyeg valódi birkagyapjú stilizált liliommal, a szerviz antik porcelán.

– A baráti köre Lalának hívja – mondta Jóska –, illik hozzá, közvetlen egyéniség. Ne lepődjetek meg, ha én is…

– Szerintem ez törleszkedés – mondta József. Már bánta, hogy nem ment haza rögtön a találkozó után.

– Neked nem is… neked még a fenekeden a tojáshéj… de Dudus, aki mégiscsak költő, jómagam egy napilapnál…

– Mi majd elkerüljük a megszólítást – mondta Pircsi –, igaz, Klárikám? El leszünk mi foglalva a tálakkal…

– Nekem azért lesz egy-két kérdésem – mondta Kerékjártóné –, ami régóta izgat…

– Tőlem is kérdezhetne – mondta Dudus – valami izgalmasat…

– Ez a maga baja – Kerékjártóné elkomorodott –, hogy mindent nőstény-hím síkra terel… szerintem ez a verseire is rányomja a bélyegét…

– Szívesen vitáznék esztétikai kérdésekről – mondta Dudus, távolabb húzta a székét az asszonytól, hangja eljegesedett –, de nem magácskával!

– Gyerekek – ingatta fejét Jóska –, próbáljatok meg normálisak lenni… egy kicsit összedolgozni… legalább erre az estére…

Nyikorgott a falépcső. Az épület valamikor vadászkastély volt, tekervényes falépcsőkkel, korlátokkal, aganccsal, az agancsot exportba lecsavarozták, a többi maradt.

– Ez még nem a Matejka – mondta a könyvtáros –, nem hallottam a koppanást.

Matejka bottal jár, pedig csak egy árnyalatnyit sántít. De jól tudja a botot viselni. Előreböki, aztán hirtelen visszahúzza a levegőben.

Brzda eltűnt a vendég széles háta megett.

– Tessék, tessék – mondta –, csak előre… mindig csak előre a megtett úton.

Lala nevetett, Brzda is heherészett, bár nem tudta, mi ebben a vicc.

Lala lehajtotta a fejét, hogy az ajtón beférjen. Mindannyian fölálltak, tisztelettel. zavartan.

Ez valóban ősz – gondolta Pircsi –, és hogy egy kis lyuk is van az állán, ez valami aranyos… ehhez a hatalmas termethez… ámbár nem kövér… nem, nem… ez nem kövérség…

Mennyivel szebb egy ilyen behemót? – Dudus meghajolt. – Ostobaság azt képzelni, hogy a termet arányban van a tehetséggel… úgy értem, minden esetben… Amellett itt már azt sem lehet megállapítani, mi a valódi, és mi az, ami csak úgy, hagyománytisztelet, nimbusz… legenda… De nem olvassák!

Meg lesz elégedve. Jó hírünket viszi – Jóska közelebb tessékelte a fotelhez. – Nincs miért bennünket lenézni. Mi éppúgy fel vagyunk vértezve érvekkel… csak Dudus el ne rontsa! Dudus rossz költő, hiába! Megtiszteltetés, de azért nem esünk hasra… Mintha piszkos volna rajta ez a pulóver!

Ezek semmiféle mércét nem képesek alkalmazni – Kerékjártóné mosolygott, volt egy mosolya, amelyik kedvezően befolyásolta álla alatt a tokát –, mert egyszerűen nincs mércéjük! Pillanatok kérdése, és ki fog derülni, ki érti itt a lényeget egyedül…

A könyvtáros nem gondolt semmit. Megilletődötten törölgette a kezét az abrosz lecsüngő szélében.

Lala leült, köhécselt, ha nem tudták volna, kicsoda, azt hihették volna, ő is zavarban van, mert a lábát hol előrenyújtotta, hol meg visszahúzta.

– Hehe – nevetett Pircsi –, már féltünk, hogy el tetszett veszni.

– Elveszni? A kollégával? – Lala Brzdára mutatott. – Hiszen még az egérlyukakat is ismeri…

Brzda szerénykedve kigombolt a zakóján két gombot.

– Hát sose iszunk? – kérdezte, s a tulajdonos öntudatával nyakon ragadta a borosüveget.

– Talán engedjünk választást – mondta Jóska szemrehányóan. – Konyak? Bor?

– Inkább ennék valamit – mondta Lala.

– Enni! Persze! De mennyire! – Pircsi fölszabadultan forgatta a szendvicsestálat Lala orra előtt. – Jobbra sonkás, balra májas, középen lazac…

Lala nem kért tányért, papírszalvétát borított a térdére, és falatozni kezdett.

– Isteni – mondta teli szájjal –, ilyen kolbászt rég nem ettem.

Vajon valódi-e a fogsora? – tűnődött Kerékjártóné, igyekezett feltűnés nélkül Lala szájába pillantani. – Mert hogy olyan jól harap…

– Nem akartam a tömegben megkérdezni – karcolgatta hosszú körmével az asztallapot –, nem a tömegre tartozik; de most hadd ragadjam meg az alkalmat, érez-e rokonságot saját lírája és a modern festészet között? A formabontásra gondolok, közelebbről…

Lala túl nagyot nyelt, egy kis bort kért. Ittak mind.

– Kedves asszonyom – nyögte végül, rámosolygott a nőre, a ráncok ezerfelé szaladtak az arcán –, kedves asszonyom…

– A költészetet nehéz így megközelíteni – mondta Dudus fölényesen, lábát keresztbe vágta. – Aki csinálja, tudja… Csak nem magyarázni… soha, semmit nem magyarázni. Ha az értelmet keressük, az a vers halála…

– A hölgy – mondta Pircsi óvatosan –, akihez azt az ódaszerű verset tetszett írni, ugye, a kedves költő felesége?

– Nekem olyan nincs – mondta Lala; megtörölte a száját, a szalvétából galacsint formált, megcélozta a szemétkosarat, és bele is talált. – Gól!

– Futball? – kérdezte Brzda, és a szeme felcsillant.

– Csak úgy távolról – mondta Lala tétovázva –, egy-egy nemzetközi meccset…

Brzda arcán halvány, fegyelmezett megvetés suhant végig.

– Hát sose iszunk? – Jóska pörgette a két üveget. – Maradsz a bor mellett, Lala bátyám?

– Nemigen szoktam… csak ha muszáj… savat csinál…

József kolléga megkereste az aktatáskáját, kiemelt egy könyvet.

– Kérem – mondta halkan –, én nem maradhatok, elmegy az utolsó buszom Kéthalomra. Tegye meg nekem, hogy a nevét beleírja…

Lala készségesen, szeretettel kotorászott a zsebében. Dudus kisegítette ezüstkupakú filctollával.

Azért egy normális tolla lehetne – csodálkozott Kerékjártó Klárika. – Egy ekkora költőnek! Mivel írja fel a gondolatait, ha az ihlet hirtelen megszállja?

– Ez a könyv egyszer még sokat fog érni – mondta Pircsi –, jól tegye el, Józsika…

– Bocsánat – pattant fel Lala –, csak egy kézmosás… bocsánat… – a szolgálatkész Brzdát visszanyomta a fotelba, kiszaladt az ajtón, behúzott nyakkal.

– Kevés benne a méltóság – mondta Kerékjártóné. – Szerintem kamaszosan viselkedik…

– Szép példány – védte meg Pircsi –, le kell kopognom, örülök, ha hatvankét éves korára az én Jóskám így tartja majd magát…

– Engem a gondok előbb megőrölnek – mondta Jóska –, én nem érek rá a saját elefántcsonttornyomban ücsörögni, a világ zajától távol…

– Ezt aztán rá igazán nem lehet mondani – dadogta a könyvtáros, az utolsó pohár bor egy kicsit megnyomta a fejét –, aki akkor is szót emelt…

– Na jó! – mondta Jóska határozottan –, erről aztán végképp pissz. Pláne, ha itt a Matejka.

– A szeme… – A könyvtáros keresgélte kabátját a sarokban, a túlzsúfolt fogason. – A szeme. Ahogy nézi az embert. Mind a négy dimenzióban. És nemcsak nézi. Látja is.

A kabát legalul volt, vissza kellett a többit rakni, sorban.

– Józsika kitalált egy plusz dimenziót – súgta Kerékjártóné Dudusnak –, túl könnyen osztják nálunk a diplomát!

– Van a megjelenésében valami lazaság – mondta Brzda. – Híres ember létére… nem tudom, hogy tartana tekintélyt, teszem, egy nagyobb közösségben…

– Az ilyen tehetség ösztönös – mondta Kerékjártóné oktatóan –, ha aztán meg kell indokolni, eszmeileg alátámasztani, sajnos, beáll a zavar…

– Elmehetek? – kérdezte a könyvtáros, kettévágva az elmélkedést, majdnem udvariatlanul.

– Végül is régen vége a munkaidőnek… és köszönjük a szervezést, hogy behoztad a népet…

– Kezet mos? Ennyi ideig?

Matejka botja felkopogott. József kinyitotta az ajtót, a küszöbön találkoztak.

Az ajtó kicsiny volt, bár vastag kárpit borította.

– No – mondta Matejka biztatóan, – maga kimegy, én meg be. Szép sorjában.

József elsurrant mellette. A buszt már valószínűleg lekéste, hét kilométert gyalogolhat a fagyos, de legalább tiszta levegőn.

Odabenn átrendeződtek. A fotelt Lala üres széke mellé gurították.

Matejka családiasan letelepedett, Dudus az ablakkilincsre akasztotta a botját.

– Phű – mondta, homlokát törölgetve –, hát ti jól bedurrantottatok… az istenit a jó dolgotoknak… Az elvtársunk hol van?

– Kezet mos! – Jóska töltött. – Ezt kóstold meg!

Matejka tartotta a bort a szájában.

– Phű… nem sajnáltátok, látom. A kultúra ügyéért, mi, disznófülűek…

Brzda rászólt, sértődötten.

– Az én keretem… én biztosítottam…

– Ez úgy beszél – csippentett felé Matejka –, mint az egykori grófok… Semmi sem a tied itt, te… közös, vagy mi az isten… összeölelkeztek, régi barátság volt ez, csak az újak ugrottak be nekik.

– Tartottuk a frontot maga helyett is – mondta Kerékjártóné –, már kezdett kínos lenni…

– Szét vagyok szakadva – mentegetőzött Matejka. – Hát azt képzelik, nem jöttem volna előbb? Ha én azt felsorolnám, ami már ma mögöttem van…

– Persze, persze – mondta Jóska –, nem is szemrehányás. Ez a taknyos Roland is késik.

– Jól ment az ügy? – nézett körül Matejka. – Rendben?

– Jól – mondta Dudus –, szép számmal megjelentek.

– És Lala is megtalálta a közvetlen hangot – fűzte hozzá Jóska.

– Lala?

– Így hívják… barátilag.

– Igen? – Matejka fölélénkült. – Lala? A Lajosból? Mint én?

– Nem Lajos – mondta Kerékjártóné, halvány grimasszal. – Ismerheti a nevét, Matejka elvtárs…

– Kivagyok, mondom, kihagy az agyam…

– Ízlett neki a szendvics is – dicsekedett Pircsi –, ötöt megevett… Nem, hatot!

– Ügyes asszony ez, hiába – Matejka megpaskolta Pircsi derekát –, ügyes asszony… nem esik le az ágyról.

Nevettek. Jóska egy kissé savanyúan.

– Tudod, Lajos – mondta Dadus –, ronda zsarnok vagy, de ahova a lábad beteszed, ott megjön a hangulat…

Mert Matejka értette a tréfát.

– Te sem panaszkodhatsz – szólt vissza Dadusnak –, röhögnek a te verseiden is eleget… Hát hol ez a mi költőnk?

– Figyeljék majd a kezét – mondta Kerékjártóné –, tipikusan intellektuális kéz…

– Hát nem kérges a tenyere, az biztos – bólintott Matejka. – Fejlett munkamegosztás!

– Bocsássanak meg – Lala zajosan távozott, nesz nélkül tért vissza –, de az orvosságomat is bevettem…

– Ideg? – kérdezte Kerékjártóné.

– Vérnyomás! – Lala érezte, hogy a létszám szaporodott, kereste az új embert, fáradt volt, félt, hogy eltéveszti.

Matejka segített. Fölállt, átkarolta.

– Én vagyok itt a mumus! Tudja, jobb, ha a szemembe, mint hát megett…

– Az előző éjszaka keveset aludtam – mondta Lala –, kábult vagyok egy kissé…

Akkor miért nem utaztál haza az esti vonattal? – gondolta Dadus. – Mit ünnepelteted itt magad?

– Hogy mégis maradtál – mondta Jóska –, ki sem tudjuk fejezni, milyen jólesik…

– Ami a szívemen, az a számon – mondta Matejka –, nem ehhez vagyunk mi szokva… rosszak a tapasztalataink. Múltkor járt itt egy táncdalénekes-kompánia, nem nevezem meg, felmarkolták a pénzt, s már csapódott is a kocsijuk ajtaja…

Kerékjártóné mentegetőzve nézett Lalára:

– Nagy büszkeség, hogy a mi kedvünkért korrigált az elvein… Úgy hallottuk, sehova sem jár… nem látja értelmét…

– Pedig az kell – mondta Matejka –, íróasztal mögül nem lehet a világot megismerni!

– Azelőtt igen – mondta Lala zavartan, nem szeretett volna senkit sem megbántani, olyan kedvesek –, de a fáradság… amíg az ember lejut… meg vissza…

– Így van! – helyeselt Matejka. – A szellemi munka is lehet fárasztó… valósággal kiveszi az emberből az erőt… Amikor a negyedévi jelentést összeállítom, pedig mi az egy vershez, ahol sorhosszúság, rímek meg minden, szóval, a negyedévi jelentésnél érzem, phű, gyerekek, kihagynak az agytekervényeim…

Kerékjártóné ujjaival elfödte az arcát, különállását finoman jelezve.

– Fáj a feje, elvtársnő? – kérdezte Matejka. – Nem csoda… Már itt az ideje, hogy a férjuram otthagyja azokat a csintalan német frajlejneket…

– Nem tetszett hallani a Kerékjártó Emilről? – Pircsi ismét megforgatta Lala előtt a tálat. – Szakember a fehérjedúsításban… Van egy könyve is… kikérte az NDK, teljes egy esztendőre…

– Fehérjedúsítás – mondta Lala jambikusan.

– Hát sose iszunk? – Brzda töltött. Lala engedelmesen koccintott, lehajtotta a bort, fintorított, ráncai megint ezerfelé szaladtak.

– A kurvoáziét kínáljátok! – kiáltotta Pircsi. – Ezt tessék kóstolni… az én kedvemért!

– Nekem mindegy – mondta Lala –, finom ez is. Elnézést – nyomogatta homlokán az oldaleret.

Fáradtság! – gondolta Matejka. – Oda kéne állítani a csépléshez… harminc évvel ezelőtt majdnem beleestem a gépbe! Az volt a munka! Az igen!

Tipikusan intellektuális vonás – Kerékjártóné lágyan rángatta a spirálrugó-tincset a füle mellett, bólogatott, apró sóhajtással. – Ez az ok nélküli enerváltság. Amibe kétségtelenül a vitaminhiány és a városi füst is belejátszik.

Majd felélénkülnél, ha én vennélek kezelésbe – Pircsi tisztelettudóan a háttérbe vonult, tubusos formakrémet nyomott a kenyérre. Asszony hiányzik ennek. Aki egy kicsit pezsdítsen rajta!

Csak Brzda járatta az eszét a másnapi felvásárláson. Személyesen kell átmennie. Lenyomni az árat. A haszonkulcs nem csökkenhet.

– Mindannyian fáradtak vagyunk – mondta Jóska –, de a te fáradtságodnak legalább van értelme…

Haragudott. Egy ilyen okos elme, és képtelen értelmes társalgásba kezdeni! Már fél tíz.

Lala hatalmas fejét a szék egyik oldaláról a másikra támasztotta.

– Azért megnyiratkozhatott volna – súgta Matejka Dudusnak, kutattak a szoba sarkában az üvegek közt –, nyakába lóg a haja!

– Modernkedés – mondta Dudus –, azt hiszi, ezzel érdekesebb!

– Na de milyen példa ez a népnek…?

– Például már régen meg akartam kérdezni – Kerékjártóné felemelte hangját –, mivel magyarázza, hogy a költészet lemondott a közérthetőség elvéről? És szabad-e ezt neki?

– Kinek? – kérdezte Lala.

– A költészetnek…

– Tényleg, Lala bátyám, tényleg…

– Nem mérce – mondta vontatottan Lala –, sem a közérthetőség, sem az ellenkezője. Sem a népszerűség, sem a teljes ismeretlenség. Sem a Kossuth-díj, sem a fegyház…

– Mit mond? – Matejka Jóskára nézett.

– Semmit – mondta Jóska gyorsan –, fáradt.

– Úgy értem – folytatta Lala, fölélénkült, adtak neki, hát újra megitta. – Attól még lehet valaki nagy, mert Kossuth-díja van… esetleg. És akit bekaszniznak, még nem biztos, hogy egyúttal zseni.

Még majd bajba kever – gondolta Jóska. – Nem gyerek már… talán egyenesen engem akar lejáratni…

– Igen – mondta Dudus, furcsa asszociációval –, vidéken is élnek kiváló elmék… kiváló tehetségek…

– Az a kitűnő fiú… tudjátok… azzal a kis kötettel – mondta Lala –, nincs az itt nálalok, ezen a tájon?

Azt, éppen azt hiányolja – gondolta Dudus –, s itt említi, az én személyes jelenlétemben…!

Nem hajlandó esztétikai kategóriákban fogalmazni – állapította meg Kerékjártóné. – Vagy nagyon öreg már, vagy tényleg csak autodidakta.

– És a könyvtárosunk hova lett? – Lala körülnézett. Még egy szendvicset megevett: Pircsi személyesen nyomott neki a tormakrémből.

No lám, reklamálja – csodálkozott Matejka. – Nem, ez nem véletlen. Holló a hollónak…

– A felesége mindenórás – mondta Jóska –, nem tartóztattuk.

– Ezen a környéken szépek az asszonyok – mosolygott Lala –, fekete szem, fekete haj…

Pircsi asszony haja lilásszőke, Kerékjártó Klárikáé Tizián-árnyalatú.

– Persze, minden szín szép – helyesbített Lala gyorsan –, ha természetes…

Csönd lett. Csak Dudus nyerített egyet.

– Az istenfátokat! – Matejka a térdére csapott. – Mi van itt, temetés?

– Van is min sírni – mondta Lala. – Kedveském – fordult Pircsihez. – Alma nincs? Lefekvés előtt szoktam. Tisztít.

– Alma nincs – mondta Pircsi. – Mi azt nem nagyon szeretjük erre…

– Narancs! – kínálta Brzda. – Az megy itt minden mennyiségben…

Lala előkotort valahonnan egy szemüveget, s úgy nézte meg a szőnyeget. Szemüvegben végképp idegen lett.

– Mindig ilyen szőnyegre vágytam – mondta, s aztán ijedten hozzátette: – De tényleg…

– És miért nem tetszett rendelni? – Brzda begombolta zakóján a két gombot. – Mert ezt egyenest az én terveim szerint szőtte a HTSZ… Bizonyára nincs szűkében az anyagiaknak?

– Sem kedvem, sem időm ilyesmivel… – mondta Lala mentegetőzve –, s egyáltalán… nálam szétolvad… a pénz…

– Nagy baj! – intette Brzda. Matejka már régen az ablak előtt állt, levegőzött, hintáztatta botját a kilincsen. – Nagy baj. Tessék tőlem elfogadni egy tanácsot. Fiaztatni kell a pénzt. Forgatni, fiaztatni!

– Hiányzik belőlem a kufárszellem – mondta Lala szomorúan.

Jóska odanyomta Brzda szájához a poharat.

– Igyál. Igyunk valamire…

Lala arcán szabálytalan foltok égtek. Nagyon rég nem ivott már. Nagyon régen nem vállalt ilyen utat. Nagyon régen nem beszélt ennyit. Kezdte jól érezni magát.

A többiek hallgattak. Csak a poharak talpa koppant az asztal metszett üveglapján.

Sötéten bámulták Lalát, aki síkos, sebezhetetlen nyugalommal tisztogatta a szemüvegét.

Dudus hirtelen fölkapta a fejét. Figyelmesen nézett a Lala boldog arcán terjeszkedő piros foltokra.

Akhilleuszt a sarkánál fogva mártotta be az anyja a Sztüx folyóba. Ezt is csak anya szülte.

– No – mondta, s külön-külön végighordozta tekintetét a társaság tagjain –, ne hagyjuk szomjazni a kedves vendéget!

Matejka kapcsolt.

– Bizony – mondta nyájasan –, nemsokára a fényképész is betoppan… – Jóskára kacsintott –, töltsél, Jocó… még majd azt hiszik, sajnáljuk.

– Nem kell a mámortól félni – suttogta Kerékjártóné, a szája legörbült, orrcimpája remegett –, a mámor az ember legjobb barátja… inspiratíve is fontos… inspiratíve…

– De ha a gyomra kidobja! – Pircsi letakarta Lala poharát. – Nehogy még berúgassák ezek a csúnyák…

– Ekkora ember, ettől a kis löttytől! – kiáltotta Dudus, szemével átszúrta Pircsikét; ilyen hülye nő, egyáltalán, az egyik hülyébb, mint a másik, de ez itt balra legalább dörzsölt, veszi a lapot, időben…

– De ha nem ízlik – Brzda megint kigombolta a zakóját –, tessék csak megmondani egészen őszintén…

– Kitűnő, minden kitűnő… – mosolygott Lala. Nyelte a kortyokat. Ízlett. Egyre jobban ízlett.

Különös alkalom. Különös. Könnyed lebegés. Szivárványszélű lámpafény. Arcok, előrehajolva, nagy igyekezetben. Szánalmas arcok. Groteszk határozottság. Műanyag öntudat.

– Mire jó ez? – kérdezte Jóska. Valamikor író volt. – Mire jó ez, gyerekek?

– Ne papolj itt, üres a pohár… – Matejka meglódította az üveget. – Ez a híres vendégszeretet?

Lala elnyúlt a székben, nadrágja felhúzódott. A harisnyáját tartó térdkötő kilátszott.

Kerékjártóné megbökdöste Pircsikét, kuncogtak.

– Speciális keverék – Dudus Lala mellé állt, kezébe erőltette a teli poharat –, királyok itala. A nagyok ezt isszák.

Lala prüszkölt, s mintha orvosságot venne be, közben befogta az orrát.

Nevettek. Kerékjártóné tapsolt.

– Jópofa… isteni pofa.

Lehetne ennyi esze – gondolta Jóska dühösen. – Én nem tehetek róla. Ő blamálja saját magát.

Lala izzadt. Szemüvegét gondosan eltette. Fején keresztül lehúzta pulóverét, ingét derékig kigombolta, aztán kihúzta a nadrágból. Mindenféle nevetséges göncbe öltözött emberi lényeket látott maga előtt, tekergő-csavarodó, képlékeny emberi arcokat, mozgást, céltalan nyüzsgést ebben az iszonyú melegben, annyira megsajnálta őket, hogy könny fakadt a szemében.

– Sír… – mondta Pircsi ijedten.

– A gyerekkorára gondol – Dudus feltörölte a kiloccsant bort –, amikor még kerek fejű klambó volt ő is, egészen kutyaközönséges, kerek fejű klambó…

– Egy frászt! – nevetett Matejka. Ittak, a szokottat, meg sem látszott rajtuk, kötötte őket az ital, mint a jó beton, egyre otthonosabban csapták lábukat a földhöz, egyre biztosabban tapadt tenyerükhöz a bőr. – Egy frászt a gyerekkorára! Pircsike, csapjon egy kis szelet neki… billentse csak meg azt a szoknyát…

Pircsi sikkantott. Térdét felhúzta, s akár az imént a tálat, ültében körbekínálta magát a forgószéken.

Ha nem látnám, nem hinném – gondolta Kerékjártóné. – Mégiscsak egyforma minden férfi. Intellektus ide, intellektus oda…

Remélem, elfelejti… – Jóska fölemelte Lala pulóverét a szék alól, tisztogatta. – Reggelre nem emlékszik vissza.

– Azt – mondta Lala, csukott szemével, édesen mosolyogva –, azt, hogy: csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…

Énekelt, egyedül énekelt, teli torokból, ide-oda hajolgatva…

– Hát ez kész – mondta Matejka.

– Egy költeményt – Kerékjártóné összetette a kezét, csücsörített – ha elszavalna… Úgy élvezném!

– Adjatok még egy pohárral! – Lala előrenyúlt a semmibe.

– Még majd komolyan megárt – aggodalmaskodott Pircsi –, ne adjatok neki többet. Nem mai gyerek…

– Én még élek – mondta Lala –, nem hiszitek?

– Öregem – Dudus a fénybe tartotta, átnézett a poharán –, majd elhisszük… ha akarjuk… öreg vagy már te.

– Még ha a Pircsike feküdne felül – röhögött Brzda.

Dudus leintette. Más kell ide.

– Fogadok, hogy nem mész körül a szobán, hogy nem mész körül, széktől székig, békaugrásban…

– Békaugrás… Azt sem tudja, mi az! – mondta Matejka.

– Én? – kérdezte Lala. Hol kinyitotta, hol meg becsukta a szemét, hunyorgott. Mintha részegségében megduzzadt volna rajta minden, még nagyobbnak látszott a teste, ezüstös haja, mint a szárny, kétoldalt megkeményedett. Kapargatta állán a lyukat.

– Békaugrásban?

Négykézlábra ereszkedett, esetlen mozdulattal.

– Ne! – Jóska odalépett, megérintette a hóna alatt. – Ne tessék…

Lala fölnézett rá.

– Miért ne? – kérdezte. A hangja tiszta volt és természetes. Térdét megemelte, maga alá húzta, kezével előbbre támaszkodott, aztán ugrott egyet-kettőt. – Így?

Fergetegesen jót nevettek. Pircsi tapogatta nyilalló oldalát.

Lala továbbhaladt. Rendben, szabályosan, tovább. Mintha egy gépet kezelne, amitől mindannyiuk élete függ. Amikor fölemelte néha az arcát, úszóra emlékeztetett, úszóra, aki éppen szembe úszik a nappal.

– Jól van, na – szólalt meg elvékonyodott hangon Brzda –, elég már… nagy az én szobám…

Lala nem figyelt rá. A békaugrásra figyelt. A ritmusra. Az izmok fájdalmára. Az elakadó lélegzetre. A félelemre. Az összhangzatra. A tökéletességre. Nem volt ez más világ. Ugyanaz.

A cél? – gondolta – nem fontos. Ha elérem, majd szólnak.

Jóska nem tehetett mást, felhajtotta előtte a szőnyeget.

Nézték, ahogy a nagy test lihegve előrecsúszik. Egy-egy másodpercre letottyan, aztán erőre kap, s a következő ugrás már csupa harmónia.

Nagy csönd lett, senki sem értette.

– Szép – mondta ekkor Pircsi, a buta Pircsi, halkan –, szerintem szép.

Dudus visszaköpte borát a pohárba. Brzda szája kinyílt, utoljára a cirkuszban bámulhatott így, a ponyvarésen.

Kerékjártóné elbúsult, nem illik ő ide, a hűvös, görög frizurával.

Csak Matejka nevetett még, döcögősen, számolta az ugrásokat, azt hitte, ő vezényel.

A fotósnak is ő szólt, amikor az a cigarettafüstben tapogatózva megjelent a küszöbön, és a vendéget kereste:

– Roland! Most!

Lalára mutatott, aki a cél előtt fejét éppen fölemelte.

Roland engedelmesen kattantott.

Lala átölelte a karfát, azután lassan fölegyenesedett. A pulóvert nyakába vetette, simított a haján, mintha tetőtől talpig mártózott volna egy holdfényes, langyos folyóban, olyan nyugodt és sugaras volt az arca.

– Na, ugye… Köszönöm a kellemes estét. Most már aludni térek…

Szédült, de a támaszt elhárította. Az ajtó, ahogy kiment rajta, változatlanul kicsi maradt, és ő változatlanul lehajtotta a fejét, hogy kiférjen.

Roland utánabámult. Piszkálta a fényképezőgépet.

– Nem sikerült – mondta bosszúsan.

 

Kötél nélkül

Augusztus a vegetáció hónapja. Szeptemberben aztán feltápászkodik az ember a homokból, és megpróbálja újra és újra feltalálni a spanyolviaszt. Az ősz cselekvésre ingerel. Gyorsulnak a centrifugális erők. Néhányan nem bírják tovább, ezeket kidobja a masina. De a többség élvezi a forgást. Igen, a szeptember lehetőség. De mit lehet ebből a lehetőségből nyakon csípni, és mi csupán a vibráló illúzió…?

– Helyben vagyunk! Hiába kalapálom össze a gondolatokat, a végén szétmállik az egész, és a lényeg mégiscsak az… – Morelli felugrott a presszóasztal mellől, s mivel megközelítően sem tudta megfogalmazni, hogy mi a lényeg, gyorsan fizetett.

Egy bizonyos: augusztus 28-a van. Néhány nap múlva bemutató. Addig az ötletet teljesen ki kell dolgozni. Nincs idő filozofálgatásra. Bölcsészhallgató korában amatőr bűvész volt, s most befutott bűvészként amatőr filozófus? Semmi értelme. Ne zavarjuk össze a dolgokat. Most az új mutatvány a legfontosabb. Kidolgozni az elméleti részeket, felépíteni a hatásokat. A technikai megoldások régiek, de az összeállítás, ahogy majd kibontakozik, eredeti legyen!

Morelli sietett. Reggel, délután próba, este talmi műsor, nyári, izzadó komédiásokkal. Ebből szerencsére kihagyták. Így is elég. A rendező új fényeffektust talált a számához. Olyan, mint a Vidám Parkban a velencei csónakázás fényei. Csupa szirup, semmi igazán meglepő… Tehetségtelen fráter.

Négykor próba. Ha elkésik, másodszor írják fel. Pedig ma fogja megemlíteni azt a remek ötletet. Még nem késő. Szép gondolat. Megértik az emberek. Gyújtólencsével fölperzselni a madarat, és a szénné égettből hirtelen felrepül egy eleven, ugyanaz! A főnixmadár! Igen! Ez már alkotás. Persze, három galamb kell hozzá, de az illúzió tökéletes lesz. Mint Kiónál. Valami pluszt adni, nemcsak a kóklerkedés…

Mit tudnak erről a többiek? Stella meg a nővérkéje csak lengenek a hintájukon, ugrálnak a levegőben összevissza. Azt mondja Schneider, a kellékes, hogy még közösülni sem mernek, annyira féltik a rugalmasságukat. Nincs más témájuk, csak a kupola alatti negyedóra, a kosztüm és a flitter. Az igaz, hogy gyönyörű a mozgásuk. Szép. De így önmagában – minek? Verner kapitány dicsekvései is undorítóak. Verner kapitány!

Morelli már tíz éve dolgozott a szakmában, de a neveken még mindig bosszankodott. Verner kapitány! Vermes János. És Morelli? Maros Gáspár. Amikor szerződtették, még tiltakozott. „Nem lehetne, kérem, a rendes nevemen?” „Ugyan, fiatalember! Maros Gáspár illuzionista! Hogy hangzik ez?” Szerette volna megmagyarázni, hogy így érdekesebb, de leintették. „Morelli! Az igen! Az név! De hiszen magának latinos műveltsége van!” – mondta az OCI személyzetise büszkén. – „Morelli! Egy kicsit ámor, egy kicsit morál, keveredik benne a csapongó szenvedély a szigorú törvényekkel… az már maga a művészet! Érti?”

Morelli sóhajtott. Végeredményben nem járt rosszul ezzel a névvel. Sokan ismerik már. De miért szükséges, hogy egy állatszelídítő okvetlenül kapitány legyen? Nem is állta meg irónia nélkül, ha Vernerrel beszélgetett. Különféle rangokat adott neki, ahogy jött: „Ezredesem! Őrnagyom!” Verner emiatt azt hiszi, lebecsüli a produkcióját. Pedig nem dolgozik fogatlan dögökkel. Valóban lenyűgöző látvány, hófehér egyenruhában, fekete, göndör hajjal, kegyetlen mosollyal a szája körül… A nők megőrülnek érte. Nem nősül meg. Azt mondják, hetenként egyszer valami titkos találkahelyen tombolja ki magát. A cirkuszosokat nem hívja. Ki tudja, hova jár, vagy kik járnak hozzá? Nem csoda, hogy Margit undorodik egy kicsit az egésztől.

Morelli felpréselődött a tömött villamosra. Tulajdonképpen nevetséges, hogy tanárnőt vett feleségül. Margit kémiát tanít. A cirkuszt utálja. Őt mégis megszerette. „Előbb-utóbb kiemelkedsz közülük” – szokta mondogatni. Ugyan, hova emelkedik ki? Az egész ország ismeri. Kocsijuk is van. Most éppen javítják. Ezért fog elkésni.

Új tag is jön a társulathoz, valami kezdő. Kréger nyugdíjba ment. Tóni marad, változatlanul. Kitűnő bohóc volt, tíz évvel ezelőtt, a behemót Pali bácsival, párosban. Miután Pali bácsi szívtrombózisban meghalt, Tóni hordta körül egy földgömbszerű labdán gurulva a következő számot. Tavaly az ötvenedik előadáson lecsúszott róla; elhasalt, beverte a fejét. Azóta nem tud megállni a gömbön. De az istennek sem hagyná abba… Megőrjíti az embert az igyekezetével. Sehogy sem akar beletörődni, hogy ezután gyalogosan kell körbe-körbe kutyagolni a táblákkal.

A szezonkezdő napok rémesek. Mindenki ugrál. Állítólag gázsi-emelés is lesz. Az igazgató meg folyton újat kér. „Gyerekek, újat hozzatok, újat…” – De igazán új nem lesz most sem. Hacsak ő ki nem ugrik ezzel a madárdologgal.

„Taxival kellett volna jönnöm – gondolta Morelli –, elkéstem.” Négy óra után öt perccel szállt le a földalattiról. „Este nem fekszem le addig, amíg újra át nem gondoltam a számot. A rekvizit költséges, de megéri.”

Valószínűleg ez az idei utolsó hőhullám. Odabenn még melegebb lesz. Morelli csodálkozott. A porondon próbafények, de nem dolgozik senki. Homok- és textilszag. Mélyen beszívta. Valami idegen illatot is érzett. Naftalin, kétségtelenül naftalin!

Markó bácsi, az egyik porondszolga, cinkosan ráhunyorított:

– Adj’ isten, művész úr. Nem tetszett elkésni. Az öltözőkben vannak. Új fiú jött, azzal bajlódik a Karcsi úr!

Karcsi úr! Szép kis rendező! Még a személyzet is érzi. Új fiú? Akkor a közös teremben lesznek, együtt.

Morelli örült. Viszolygott a rendreutasítástól.

A teremben alig fogadták a köszönését. Karcsi úr és az új tag köré tömörült mindenki. Karcsi úr arcán piros foltok virítottak, mint a fehér bőrű lányok testén meleg víz és szappan után. Nagyon dühös lehet.

– Még artistaiskolája sincs? – ezt kérdezte éppen a vele szemben álló fiatalembertől. Az nem felelt, csak megrázta a fejét. Micsoda figura! Morelli önkéntelenül is ingerültséget érzett. A fiú nem is volt olyan fiatal.

– Megvan ez harminc is – susogta rosszallóan Stella, és fölényesen bólogatott.

Sötétkék öltönyt visel, sötétkéket, ebben a kánikulában! Kétsorosat! Húsz év előtti divat, elhegyesedő kabáthajtókával… és drapp saru van a lábán, mindehhez. Tisztelettudóan áll, mint paraszt a törvény előtt… s mégis van benne valami hányavetiség! Ahá, persze, a keze zsebre dugva! Ez meg miféle tempó? Hogy a fenébe került ide?

– Mégis… ki látta magát, mielőtt betöltötték a státust? – kérdezte Karcsi reménykedve. Talán kiderül, hogy csak egy csaló, és ki lehet rúgni.

– Láttak – mondta a fiú, és Morelli még dühösebb lett, ahogy meghallotta ezt a hangot. Engedelmes, halk, távoli. Mintha nem is ő beszélne, hanem egy rádió a hasában. – Láttak többen… Látott Kovalics kartárs, látott… – és sorolta a neveket. Tizenkettőt. Azután megint elhallgatott, mintha lekattintották volna benne a gépet.

– Úgy… szóval, ennyien látták. S az igazgatónál is volt már… Menjetek innen, gyerekek, hadd beszélgessek a kollégával… – kiáltotta Karcsi idegesen. Senki sem tágított.

Milyen iskolát végzett?

Humán gimnáziumot…

Megint meglepődtek. Ez? Gimnáziumot?

– És… hol dolgozott eddig? – Karcsi ide-oda csúsztatta szemüvegét az orrán.

– Nyíregyházán, Debrecenben, Sashalmon, Budapesten és Szecsődön. – A fiú szelíden, készségesen darálta a helységneveket. Az arcán egy rángás sem futott végig. A keze még mindig a zsebében. Ez nem normális!

– Társulatnál vagy hol?

– Nem társulatnál – felelte a figura, és végre előhúzta a kezét. Úristen, micsoda betegesen hosszú ujjak!

– Nem társulatnál… Alkalmi munkát végeztem, hol itt, hol ott.

– A fenét… – tört ki Karcsi. – De mit tud maga? Mit tud, amit „láttak”? Mit akar itt csinálni?

– Maga a rendező! Magának ezt már tudnia kéne, ha maga a rendező – mondta a fiú. A kezét ismét zsebre vágta. A szája szögletében fitymáló mosoly jelent meg.

„Huligán! Mégiscsak huligán!” – gondolta elégedetten Morelli.

Karcsi elordította magát:

– Beszéljen tisztességesen…

A huligán csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Mintha nem értene valamit. Azután legyintett.

– Kötéltáncos vagyok. Tudja, mi az… ide-oda, ide-oda… – a kezével mutatta, hogyan – ide-oda egy vacak kötélen…

Karcsi hápogott. A fiú befejezettnek érezte az eszmecserét, a sarokba ment, leült. Lábát maga alá húzta, mint egy óvodás.

– Na, gyerünk a csudába, kezdjük a próbát – tapsolt Karcsi. – Majd szólok magának, ha sorra kerül… maga… hogy hívják?

Mint egy jól nevelt úrifiú, úgy ugrott fel, meghajolt:

– Króna Péter…

– A művésznevét, művész úr! A művésznevét… – vihogtak.

– Nincs – mondta Péter –, és nem is lesz. Tessék csak így: Króna Péter… Tetszik tudni, nem a pacsirta a fontos, csak a dal…

Karcsi úr már az ajtóban volt, onnan fordult vissza:

– Micsoda? Mi van a pacsirtával? – kérdezte fáradtan. Süsüt jelzett.

Morelli visszanézett. Króna Péter. A kötélen ide-oda… Milyen együgyűen ül a sarokban! Ez hozta a naftalinszagot, ez a kitömött pacsirta… Ez a huligán vagy ficsúr, illetve bugris… Ez a fene tudja, kicsoda.

 

– Ilyenkor küldeni ide – morgott Karcsi –, három nappal bemutató előtt! Minden készen, kint vannak a plakátok. Nem tudom, hogy illesszem bele az egységes, kidolgozott vonalunkba!

– És mit szól az öreg? – kérdezte Morelli.

Az előtérben álltak valamennyien. Cigarettáztak. Króna bent maradt a porondon. Egyedül akart próbálkozni az új fölszereléssel. Semmit sem hozott magával, csak egy ócska drótot meg két kampós szöget. Szerencse, hogy itt minden van. Kitűnő állványzatra szerelt, váltogatható szélességű kötelek. Mennyországba csöppent ez a fiú.

– Mit mondott az öreg mindehhez?

– Mit mondott? Letelefonált, hogy már ebbe a műsorba préseljük be, majd meglátjuk, hogy jó lesz. És ne haragudjak, hogy csak most értesített, de így jött ki a lépés. Szóval, a szokásos.

– Kérdés, hogy tud-e valamit egyáltalán?

– Ha tud is… mennyit kell még ezen melózni, hogy kimehessen vele! Ha egyáltalán tud annyit, hogy mi használhassuk – Karcsi úgy mondta a mi-t, hogy ebben valamennyien benne voltak. Az ország legjobb társulata, legszebb, legmodernebb cirkusza. – Itt nem babra megy a játék.

Morelli fújta a füstöt. Kivételesen együttérzett Karcsival.

– Ez az, ha nem művészek vezetik a dolgokat – bökte ki Karcsi keserűen. – Virágoskertben nem lehet bakancsban járni… – Sokszor elmondta már ezt, hasonló alkalmakkor. Az orrára is ütöttek érte nemegyszer. De Morellitől nem félt. Bizonyos mértékig tisztelte is. Okos ember, egyetemre járt, és ha ügyesen lenyesegetik a túlzásait, óriásit produkál. Egy-egy jól sikerült mutatványa után valósággal tombol a nép.

Morelli elfordult Karcsitól, és mosolygott.

„Művészek… Szép kis művész vagy te, öcsém… – gondolta. – Ha művészek vezetnék, mennyivel volna jobb? Akkor valóban soha nem lenne új… Betegesen félnek minden szokatlantól. Ítéletük csak az általuk belátható körökig megbízható. Azt még megbocsátják, ha valaki nagyobbat ugrik, de azt már nem, ha másként. Pedig felül kéne emelkedni önmagunkon…” – csaknem elvágódott. Tóni labdája becsúszott szétterpesztett lába közé.

– Még itt sem hagyja abba, maga kerti törpe? – Rögtön megbánta. Nem kellett volna. Tóni szerencsére – úgy látszik – nem hallotta, vagy nem értette meg, mert nyájasan bólintott, és tovább görgette a labdát. A szivárványszínű gömböt félig sem tudta átkarolni. A sarokba állítota, ott próbálkozott, meg-megtámasztva a hátát a falon, hátha sikerül. Stella néha odanézett, szórakozottan, mint a lábát köszörülő légyre, egyébként hagyták, hadd csinálja. Szegény kis öreg.

„Érdekes – tűnődött Morelli. Leporolta a nadrágját. – Nincs benne semmi irigység. A számok alatt ott áll a kifutónál, és lelkesen tapsol, integet. Látszik, hogy őszintén örül mások sikerének…” – Ezen egy kissé meghatódott.

Katóka-Catalina, a lovas tündér, kétoldalt belebökött a lapockájába.

– Koma, ide figyelj…

Katókának mindenki koma volt. Morelli mindig csodálta, hogy tud ez a tömzsi, nagy lábú, lapáttenyerű, erős szőrzetű nő olyan könnyedén lebegni a lovak hátán? Amikor egyszer megkérdezte tőle: „Hogy csináltad ezt, Katóka?” – a lány nevetett. – „Az apám birtokán szőrén ültem meg a lovakat. Volt, hogy a pányvát is én vetettem. Semmi ez nekem…” – A régiek mesélték, hogy Katóka negyvenkilenc-ötvenben lépett munkaviszonyba mint lóápoló. Onnan küzdötte fel magát. Kár, hogy nemsokára kiöregszik.

– Mire figyeljek, Katóka?

– Mit szólsz hozzá mint szakértő? Mi a szebb? Az alma vagy a körte? – sürgetően tette hozzá: – Úgy értem, mellben… mi a szebb? Alma vagy körte?

Morelli bosszankodott. Örökké ezek az ízléstelenségek! Összeillenek Vernerrel, az az öntelt fickó mégis odébb rugdossa! Kelletlenül felelte, őrizve a szellemesség látszatát:

– Mindegy az, csak ne lógjon!

– Na ugye – kiáltotta oda Katóka Vernernek, aki a körmeit nyesegette –, hallod, te nyavalyás…

Morelli dühös lett. „Ez a baj a művészetekkel, ez az észrevétlenül belopózó trágyaszag, amelyben már-már otthon érezzük magunkat. Az érzékenység, amely elsőrendű föltétele az alkotásnak, lassanként elhal…”

– Elaludtál? Gyerünk! A takonypóc szíveskedett engedélyt adni, hogy a porondra léphessünk! – Stella hátba ütötte.

A fiú a gumiasztalon feküdt. Karcsi felkiáltott hozzá:

– Na, öcskös, lássuk, miből élünk!

Króna Péter leugrott a szőnyegről. Lentről semmi sem látszott a kötélből. Úgy látszik a hajszáldrótos állványt választotta.

„Milyen ügyetlenül bajlódik a rúddal – állapította meg Morelli. – Még felmászni sem tud vele rendesen. Szép kis buli…”

Péter már a tető alatt állt. Nem utolsó dolog ez a magasság. Milyen sokáig szöszmötöl! Azt hiszi, ezt az előadáson is lehet?

– Szervusz. Ez meg kicsoda? – Morelli beszívta Margit szénakölnijét. Már ott is volt mellette az asszony, karját a hóna alá csúsztatva. – Itt a kocsi, kilencszázhatvanba került… Ki ez a tag?

Morelli homlokon csókolta. Milyen ápolt! Sohasem izzad.

– Aranyos vagy. Ez egy új fiú. Nagy balfácán lehet, nézd, hogy téblábol…

Karcsi ordított.

– Az istenért, csináljon már valamit, fut az idő.

Péter odafönn ide-oda forgatta a fejét. Kétszer nyújtotta ki a lábát, de mind a kétszer visszahúzta.

– Fél – mormogta a kapitány –, fél a gyáva kukac.

Nevettek.

Péter végre elindult. A rúd remegett, imbolygott a kezében. Három-négy lépést tett. Senki nem látta pontosan, mi történt, már ott rugózott az egyensúlyzóval együtt a gumin.

Mindenki megnyugodott. Most majd bocsánatot kér, és szépen kisétál. Kalandvágyó kölyök. Talán, ha tanul néhány évet…

Péter azonban feléjük sem nézett. Dühösen belerúgott az állvány talpazatába. Újra felvonszolta magával a rudat… Tisztán hallották, hogy káromkodik. Megint nekirugaszkodott.

Úgy rémlett, hogy ismét leesik. Morelli egy pillanatra behunyta a szemét. „Azért szégyenletes – gondolta –, azért szégyenletes, hogy itt állunk és nézzük.”

A koppanásra feltekintett.

Péter a kötél elején himbálózott. A rúd már nem volt a kezében. Ledobta. Azután megindult az alig sejthető vízszintes vonalon. Egyensúlyozó nélkül, finoman meg-megrebbenő ujjakkal. Végigért. Megérintette a póznát, és hirtelen megfordult. Mint aki zenét hall, visszafelé csúsztatta magát a levegőben.

„Valami történik most – riadozott Morelli –, de nem az, hogy leesik. Valami más…”

Péter harmadszor járta az utat. A kötél közepén megállt. Éles hang szakadt ki belőle, mint a fuldoklóból, ha felbukkan a vízből. Néhány másodperc, és a teste már a kupola közelében pörgött. Ha egy centivel magasabbra ugrik, betöri a koponyáját. Megint kettőt lép előre. Most háromszor fordul a levegőben. Karcsiról folyik a verejték… Egy ugrás, egy lépés, egy ugrás…

– Ez istenkísértés! Állítsák le! – Morelli rémülten ismerte fel saját hangját.

– Hiszen te nem hiszel Istenben… – Margit mosolygott, de nem rá, hanem csak úgy, fel a levegőbe.

Az ugrások már egybemosódtak, áttekinthetetlen forgatagban.

– Őrült vagány – suttogta Karcsi fenyegetően –, csak egy őrült tehet ilyeneket… ha ugrásból zuhan le, szőnyegen kívül eshet. Nem én küldtem, kikényszerítette…

– Nem esik le – mondta hirtelen Morelli –, nem esik le. – Megkönnyebbült. „Tudom már, ki vagy, fiú” – gondolta, és egy csepp irigységet érzett. De ha senki nem, ő mégis ki meri mondani majd.

Egy valószínűtlenül gyors forgás a kötélen, azután a fiú minden átmenet nélkül befejezte a számot. Sután támolygott a létrához. Elerőtlenedve ért földet. Leült a homokba. Fejét a térde közé dugta.

– Be kellene záratni – sziszegte a kapitány, de nem feleltek rá. Karcsi tanácstalanul Morellire nézett. Stella hitetlenkedve rázogatta a fejét. Katóka röhögött. Mindannyian zavarban voltak.

Morelli Margitot kereste, de az már eltűnt. Pedig jólesett volna a jelenléte, amikor kimondta, saját nagyvonalúságától és az élmény súlyától meghatottan:

– Csodálatos volt!

Mindenki Morelli felé fordult, egy kissé bizonytalanul. S ő megismételte, bocsánatkérően, mint aki ellenállhatatlan belső kényszernek engedelmeskedik: – Csodálatos!

Felszakadt a zsivaj. A kapitány Péterhez szaladt, és jól hátba ütötte:

– Hát mért nem mondtad, te kutyafi?

A lányok kérdezősködni akartak. Karcsi elhessegette őket.

– Nyugalom, gyerekek, tartsunk rendet! Óriási volt, öregem, ha én azt mondom, hogy óriási, akkor igazán óriási… Az előadáson persze fokozatosan csináljuk. A megjelenéshez bedobunk valami idegtépő zenét, s a búcsúzásnál jöjjön a teteje.

– Szerintem fekete, testhez álló trikót válasszon, ezüst lamébeszövéssel – tanácsolta lelkesen Stella.

– Ez a szám gatyában is mutat! – rikoltotta Catalina.

A fiú átnedvesedett haját törölgette. Levetette az ingét. Kábult volt.

Morelli haragudott. Ilyen barmok! Nekimennek, és azt sem tudják, miről van szó. Megfogta Péter vállát. Szerette volna, hogy csak ők ketten értsék igazán:

– Ilyen még nem volt… hallod?

Péter a szemébe nézett. „Nem örül – csodálkozott Morelli. – De miért nem?” Felsajgott benne valami. A madarára gondolt, a nagy ötletre. Nem csinálja meg. Nincs többé szükség rá. Most már – ezután – silány és siralmas úgyis.

– Csoda! – kiáltotta még egyszer. Úgy érezte, túllépett önmagán.

A zajos helyeslésben megakadt a szeme a törpén.

– Igaz, Tóni bácsi?

Tóni a sarokban ült, és mosolygott. Együgyű ábrákat húzott lábával a homokba. Valamit mormogott, azután eltörölte az olvashatatlan jeleket.

– Mit akartál azzal a madárdologgal? – kérdezte Karcsi a büfében.

– Semmit… Nem túl érdekes – legyintett Morelli. Már nem volt olyan elégedett önmagával, mint az imént. „Nem volna szabad engednem, hogy két vállra fektessenek – gondolta –, akárhogy is van, nem volna szabad engednem. A dolgok bonyolultak, s talán amit én kihoznék, az is lenne valami, a maga módján…”

– A tehetetlenség beismerése már azonos a halállal. – Későn vette észre, hogy ezt már hangosan mondja, Karcsinak.

– Bizony – bólintott Karcsi, és aprókat sóhajtott –, mennyire így van! Te olyan tehetséges vagy! Két szenzációnk lesz egyszerre… Próbáld meg, Gazsi!

„Rendes fiú ez, alapjában véve – lepődött meg Morelli –, s milyen jól színlel! Fogalma sincs semmiről, de milyen ügyesen színlel!”

– A trükk egy kicsit hajmeresztő… A gondolat tetszett meg.

– Jól mutat?

Morelli dühbe gurult.

– Tűz, lángok, repülő madár… meztelen nőket égessek?

Karcsi a pult fölött a karjára tette a kezét, békítően.

– Ne hőbörögj, öregem. A formákra is vigyázni kell! Gondolj arra, hogy kiknek játszol! Nem énrólam van szó, de hát ez mégiscsak cirkusz, nem?

– De igen – mondta fásultan Morelli –, ez cirkusz.

– Na látod. A nép mulatni akar. Beszéljük meg, estig van még egy kis időm.

Lelkiismeretes fiú. Miért nem ment postahivatali tisztviselőnek? Ha marad, Margit dühöngeni fog. Bár lehet, hogy már itt sincs. Csak nem sértődött meg?

– Nem láttad Margitot?

Karcsi hátrafordult, és a sörözőkhöz kiáltott:

– Hé… nem láttátok a nagyságos asszonyt?

Morelli tudta, hogy ez nem gúnyolódás. Tisztelték Margitot, mint kívülálló, sosem lelkes idegent. Féltek nyugodt, szétálló szemétől, okos nyelvétől. Nagyságos asszony – ez egyezményes megszólítás volt, megkülönböztetés.

A kapitány válaszolt:

– Kint ül a padon, a lugasban.

– Ebben a melegben? – bosszankodott Morelli. – Mit csinál ott?

– Egyelőre még csak beszélget – viccelődött Katóka. – Beszélget a nap hősével.

Szegény Margit! Szépen szórakozhat! Mit neki egy kötéltáncos! Csoda, hogy eddig kibírta. Néhány perc múlva biggyesztve megjelenik majd az ajtóban, és derűs, elégedett íróniával kijelenti: „Engedélyt kértem a hercegtől, hogy a rendkívül épületes társalgást befejezzem.”

Karcsi Morellibe karolt.

– Gyere az irodába. Viszünk fel két üveg bambit.

„Jó – gondolta Morelli. – Jó. Azazhogy mindegy. Ha elmondom neki, ha nem, ha megcsinálom, ha nem, végeredményben mindegy. De azért igyekszik az ember, az utolsó percig.”

– Ha Margit keres…

– Én szólok neki – ígérte Tóni. – Majd ha eltűnik az a szerencsétlen.

Szerencsétlen?

Morelli haragosan Tónira bámult. Nem értette.

„Irigy, mégiscsak irigy – állapította meg végül –, irigyek vagyunk és disznók…”

 

– Ne izegjen-mozogjon folyton – mondta Margit a fiúnak –, maradjon nyugton a fenekén. Ideges?

– Á – legyintett Péter –, csak mérges vagyok.

– Miért? – kérdezte az asszony. Kérdésre ösztönző izgalmat érzett, és ezt furcsának találta.

– Nem mindegy? Magának azután igazán mindegy. – A hang tárgyilagos volt, sértő szándék nélkül.

Margit elmosolyodott.

– Végeredményben igaza van. Iszonyúan fölösleges a fecsegés. Az a baj, hogy két ember tudatában még a legegyszerűbb fogalom sem rajzolódik ki teljesen egyformán… Kimondjuk a szavakat, és mindenki mást ért…

„Hű, milyen okos vagyok – gondolta, és cigarettára gyújtott –, de azt hiszem, rossz helyen sziporkázom…”

Péter tétova mozdulattal megkísérelte, hogy tüzet adjon, de a félúton bágyadtan leesett a keze. Kicsit hallgatott, majd az asszonyra pillantott.

– Maga mit csinál? Nem tartozik a cirkuszhoz, ugye?

– Morelli felesége vagyok – felelte Margit bizonytalanul. Tudja-e a fiú, ki is az a Morelli?

– Á! A híres Morelli! Az a magas, kopaszodó? Rendes tag, azt hiszem.

Margit harsányan felkacagott. Alig vette észre, hogy két centivel feljebb csúsztatja a szoknyáját.

– Rendes tag! Ez nagyon jó! Morelli rendes tag! De helyes pofa maga!

– Megint a fogalmakon lovagolunk – mondta higgadtan Péter. – Próbáljon valami mást képzelni a szavak értelme mögé, mint amit eddig megszokott…

Margit sértődötten pislogott. Saját fegyverét fordítják vissza? Neveletlen.

– Sose ismételjen másokat, még olyan nagy személyiségeket sem, mint én, kedves… Mi a neve?

A fiú tagolta: – Kró-na Pé-ter. Egyébként nem azt ismétlem, amit maga mondott. Az túlságosan közhelyszerű.

Margit elvörösödött. Most fel kell állni és otthagyni ezt a tacskót. Minek ült le melléje? A butaságát gorombasággal leplezi. Odafönt csodálatos volt, de más a fönt, és más a lent… Hogyan vágja ki magát?

Péter megérintette a kezét.

– Megsértődött? A közhelyek is igazak a maguk módján. Sokan még odáig sem jutnak el. Néha csak egészen vékony a hártya banális és mélységesen eredeti között… Mi a foglalkozása, azonkívül, hogy Morelli hírességében sütkérezik?

„Elgondolkoztató, amit mond” – ismerte be Margit. Heves vágya támadt, hogy minél tökéletesebben megfogalmazza önmagát.

– Tanár vagyok. Cikkeim jelennek meg kémiai és biológiai szakfolyóiratokban.

– Nem unja? – kérdezte Péter naivan, mint egy óvodás.

Margit meghökkent, de azután csodálkozva és felszabadultan kiszaladt belőle:

– De igen.

Péter elégedetten bólintott: – Na látja. És miért?

– Ezen még nem gondolkoztam… Az elején, amikor elkezdek valamit, még nagyon élvezem. Csak a vége felé unom meg halálosan. Érdekes, nem?

– És miért ez az unalom? – kérdezte ismét Péter, és jóakaratúan, oktatólag fölemelte az ujját.

– Talán mert… kevés. Ha kész van, úgy érzem magam, mint a gyerek, aki lavórban játszott tengeri vihart.

Péter kamaszosan füttyentett.

– Ahhoz képest, hogy tanár, van magában valami. Csak ne használjon hasonlatokat.

– Mi baja a hasonlatokkal?

– Nem pontosak… Egyáltalán nem pontosak. Fellazítják a gondolatokat.

– Azt hiszem, értem magát – mondta Margit halkan, de csak nyugtalanító sejtést érzett. – Az abszolútra törekszik, igaz? S amit ott fönn csinált, nem, ez nem jó kifejezés, ami ott fönn történt magával, az valóban utánozhatatlan. Fenséges!

A fiú ingerülten beletiport sarkával a porba.

– Azért én mégis dühös vagyok… mintha elrontottam volna valahol… maga látta…!

Margitban élesen nyilallt az öröm. Segítséget kértek, tőle!

– Láttam! A legtöbb volt, Péter. Esküszöm: a legtöbb.

Péter hátradőlt.

– Akkor nem értem…

Margit szomorúan biggyesztett:

– Pedig azt hittem, maga mindent tud.

Péter nyersen fölnevetett:

– Még csak az hiányzik. Remélem, hogy a java még hátra van.

„Ezt megint nem értem” – vallotta be magának Margit.

– Igen, nagyszerű, ha az ember szakadatlanul elégedetlen önmagával.

– Ne beszéljen többet – szakította félbe Péter. – Félek, most már csak marhaságokat mondanánk.

Nagyokat lélegeztek. A megperzselődött fű illatával forró olajfestékszag keveredett. A cirkuszkert poros virágai a repedezett földre dőltek. A vörösen izzó napfényben bénán hevert a világ.

„Nem tudom még – gondolta Margit, és nézte a rebbenés nélküli bokrokat –, nem tudom még, elfelejtem-e holnapra ezeket a virágokat, ezt a cikcakkos fehér kavicsot a lábam előtt, vagy emlékezni fogok rá nagyon sokáig…”

– Hány éves? – kérdezte végül, bár nem is volt kíváncsi rá.

– Huszonhat. Nagyon kevés.

– Szeretne öreg lenni?

– Csak öregebb. A történések miatt. Hiába, anélkül nem megy. Ezért maradt maga is gyerek.

– Gyerek? – Margit elmosolyodott. – Harminc felé járok! Az ismerőseim túl okosnak tartanak, a férjem néha túl keserűnek. Gyerek! Édes istenem!

– Mégis az. Nagyon kevés történhetett eddig magával.

– Nincs igaza – fakadt ki Margit. – Egyszer nagyon sokat szenvedtem.

– Egyszer? – kérdezte kedvesen Péter. – Szerelem?

– Igen, egy szörnyű szerelem…

– Az nem elég. Egyszer, egy szerelem…

– Anyám is meghalt, és gyerekem… több gyerekem is lett volna, csak…

– Ne bizonyítson. Értem én magát. Ezek komoly dolgok. De volt-e már tetűje?

Margit megint összezavarodott.

– Most mit akar?

– Azt kérdeztem, volt-e már mocskos, sebes a teste. Összeszáradtak-e valaha a belei az éhségtől?

Margit értetlenül rázogatta a fejét.

Péter átnyúlt a háta mögött, és belemarkolt a hajába.

– Volt-e már tetű ebben a szikrázó zuhatagban? – Ujjai végigtapogatták az asszony tarkóját, koponyája eresztékeit.

Margit szótlanul odatartotta magát a simogatásnak, mint a kutya. A szemét behunyta. Morelli jutott az eszébe. A versek, amiket felolvasott neki. Browning, Keats, Ronsard, Mallarmé… Milyen csodálatos muzsika volt. És most egyetlen dallamra sem emlékszik!

A fiú visszavonta a kezét.

– Azt hiszem, mennie kell.

– Ráérek – mondta gyorsan Margit, és az égre nézett. – Felhősödik… Talán lesz egy kis zivatar. Megvisel ez a hőség.

– Türelmetlen. Unja a várakozást, szereti a romantikát, a kalandot.

– A viharra gondol?

– A hirtelen változásra. Jön egy felhő, esőt hoz, és minden megenyhül… Így képzeli, igaz?

– És ha a villámcsapásra várok, a pusztulásra…?

– Ne áltassa magát! Mindenki boldog akar lenni. Különösen maguk.

– Kik azok a maguk?

– A nők…!

– Bántották magát a nők? – kérdezte Margit, s úgy érezte, sikerült ismerős vágányra terelni a kocsit.

– Bántani? Nem. Sohasem bántottak. Csak önmaguk voltak, s ez elég.

– Úgy beszél, mintha ki tudja, hányan lettek volna.

– Kíváncsi? Volt feleségem is.

– Otthagyta?

– Nem – mondta nyugodtan Péter –, ő vált el tőlem.

– Szerette?

Péter vállat vont. – Nem ilyen egyszerű a dolog.

– Nem akarja elmondani? – kérte halkan Margit.

A fiú hallgatott.

– Nem hisz már semmiben? – Margit a gyomrára szorította a kezét. „Most, most fordul át minden…” – Nem hisz már a megváltó találkozásban, esetleg?

Péter arca összerándult, mint a karmesteré, ha hamisat fog a zenekar. Alázatosan, kesernyésen felelte, egy kis szünet után:

– A szerelemben? Nem… Bocsásson meg. Csak rosszabb lenne, ha bedőlnék magának.

– De ki beszélt erről, végül is… – kiáltott fel Margit. Kínosan igyekezett, hogy összeszedje magát. – Hogy képzeli, hogy én…

Péter gyorsan felállt.

– Hagyja! Most elmegyek.

– Megázik – mondta gépiesen az asszony.

– Nézzen körül. Eltűnt a feketeség. Erősebb a kánikula, mint délben. Pedig már megy le a nap.

– Kár – mosolygott Margit. Fésülködött. – Mikor lesz a bemutató?

– Ötödikén. De hiszen tudja. Szép kocsijuk van. Merci?

Szórakozottan bámulták a hússzínű kocsit a kerítés előtt.

– Igen. Škodából cseréltük.

– Nincs sok baj vele?

– Aránylag jól bírja. Csak eszi a benzint.

– Nem olcsó mulatság, az biztos… Hát akkor… kezicsókolom. Remélem, még találkozunk, kedves…

„Úristen még a nevemet sem tudja” – sikoltott fel magában az asszony.

– Margit.

– Kedves Margit, a viszontlátásra! – hadarta Péter. Meghajolt, és elindult.

De a kertkapunál hirtelen megállt. Visszaszaladt. Fölemelte a fehér kavicsot Margit lába elől, s mint gyerek a savanyúcukrot, szégyellősen az asszony nyitott tenyerébe tette.

Margit öt ujja – mint a ragadozó madáré – szorosan összecsukódott a szabálytalan kövecske fölött.

 

– Nem bírom már… Menj a francba! Bemutató előtt csak állatokkal foglalkozom, megtanulhattad volna! – ordított a kapitány Katóra augusztus 31-én, a társalgóban.

– Azt hiszed, akarok tőled valamit, te marha? Ott van a bűzös nőstény oroszlánod, azzal intézed a dolgodat! Az való neked! – üvöltött Katóka, és leköpte Vernert. A kapitány hozzávágta a hamutálat. Katóka felkapta a virágvázát, de Stella lefogta, és becipelte a mosdóba, Vernert pedig Karcsi tuszkolta ki az ajtón.

Morelli komolyan felháborodott.

– Mondd meg – fordult Péterhez, aki az ablaknál bámészkodott –, mondd meg nekem, hát nem szégyen? Most még csak istenes volt, tavaly tűzoltófecskendővel választottuk szét őket.

Karcsi visszajött.

– Minek olyan szekér után szaladni, ami nem vesz föl? Undorító.

– Te hülye – dugta ki a fejét Katóka a vécéből –, én csak egyszer akarok lefeküdni vele, te hülye…

– Kuss – süvített a háta mögött Stella, és berántotta. – Tartsd a csap alá magadat!

– Bagázs… Ezekkel csináljak műsort! De én fegyelmit sózok a nyakukba, négy nappal a bemutató előtt, olyan fegyelmit, hogy belekékülnek! Vegyétek tudomásul, hogy ez munkahely! Otthon összeverhetitek egymást, de itt rend legyen!

– Nagyon helyes – kiáltott be az ablakon Verner –, majd aztán kimegy a dögökkel a Tóni. Legalább felzabálják veletek együtt, és rend lesz.

– Te, én… – Karcsi már ugrott is az ajtó felé. Péter utánapattant. Elkapta hátulról a karját, maga felé fordította, és belemosolygott a szemébe.

– Na, ugyan! – mintha azt magyarázná, gyorsan pukkanó buborék az egész.

Karcsi nagyot fújt. Kiszabadította magát. Morellihez fordult:

– Mit lehet ezekkel csinálni? Nem normálisak…

– Át kell dobni az egyiket kisebb társulathoz – mondta határozottan Morelli.

– De melyiket?

Morelli hümmögött.

– Döntse el az igazgató. Egy igazgató mindent tud – motyogta Tóni.

Karcsi sóhajtott. Az egyik vadállat, a másik agyalágyult.

– Azt küldjék el, amelyik hibás – hajtogatta Tóni büszkén.

– Fekete, fehér, igen, nem… Elavult játék ez már, Tóni bácsi… Nem hiszem, hogy kíváncsiak a véleményemre, de mégiscsak azt tanácsolom, mondják meg ennek a vérmes tündérnek az igazat!

– Miféle igazat? – kérdezte Morelli.

Péter nagyra nyitotta a szemét.

– Ne izéljen… Valóban nem tudják?

Összenéztek, értetlenül. Tóni kivételesen eleresztette a labdát. Karcsinak meg-megrándult az arcbőre.

– De hát miről beszél?

– Jöjjenek ide – intett Péter, és az ablakhoz lépett. Mindannyian követték, kissé idegenkedve. – Már az előbb is megfigyeltem…

Verner a kert közepén guggolt, a csenevész tátikák között. Egymás után tépdeste a májszínű virágokat, és sóvárogva nyitogatta és csukogatta szorosan záródó kelyhüket. Azután behunyt szemmel ütemesen arcához dörzsölgette a bolyhos szirmokat. Sokáig maradt így, beszívott alsó ajakkal, feszült várakozásban. Karcsi már viccelődni akart, amikor Verner csalódottan felugrott, és ostorával szétvágott maga körül. Már halomba hevertek körülötte a leverdesett virágok.

– Idegbeteg – suttogta megbocsátóan Karcsi –, idegösszeomlást kapott…

Péter Morellire nézett:

– Nem férfi már ez… Érti végre?

Morelli megdöbbent.

– Erre sohasem gondoltam.

– Mi van tulajdonképpen? – kopogtatott Stella Tóni hátán.

Tóni nem felelt. Székre állva, a fejek fölött tekingetett az udvarra. A többiek lassan elszivárogtak az ablaktól, de ő helyén maradt. Toporzékolni kezdett a széken, egyre gyorsabban.

– Maga – kiáltotta, és Péterre mutatott tömpe ujjaival –, maga rohadt alak… Gyűlölöm magát!!

Fölberregett a próbacsengő.

– Gyerünk – mondta zavartan Karcsi. Megkönnyebbülten követték. Péter is kiment. Közönyös pillantást vetett a törpére.

Tóni néhány percig ott maradt a magasban, azután óvatosan lemászott, reszkető térddel.

 

Margit a főpróba napján a kijáratnál ácsorgott. A férjét várta. Fehér ruhájától élesen elütött indiánvörössége. A megszokott parfüm helyett enyhén sós illat lengett körülötte.

– Gyönyörű az este. Eléd jöttem – s könnyed mozdulattal Morelli vállára tette a kezét. Péterre, aki szorosan követte Morellit, rábiccentett. – Mondd, hogy el vagy ragadtatva!

– Igazán aranyos tőled – csókolta meg a haját a férfi. Bosszankodott. Az imént kérte Pétert, menjenek együtt egy darabon. Szerette volna hallani a véleményét a madárszámról. Bajos lesz Margitot elküldeni, ha már érte jött a kocsival.

Péter hirtelen előlépett a háta mögül. Fölemelte Margit kezét, megcsókolta, még a bokáját is összevágta egy kicsit. Határozottan komikus volt.

– Maga merre megy? Préselődjön mellénk, elvisszük egy darabig… – vetette oda Margit hanyagul, és a világító rózsaszín betűs új plakátot nézte a homlokzaton. Már ráfestették: Króna, a repülő ember…

Morelli hiába várta, hogy Péter megszólaljon.

– Édeském, tulajdonképpen az a helyzet… – kezdett neki –, az a helyzet, hogy sétálni akartunk egy kicsit. Holnap van a premier, és van itt még valami…

– Milyen valami? – kérdezte Margit.

„Ideges. Nagyon ideges. Érzem a hangjából” – gondolta Morelli. Már-már elhatározta, hogy beül vele a kocsiba.

– Az új számomról van szó, hiszen tudod…

– Mi van azon megbeszélnivaló? Mi ketten már tegnap elintéztük. Most is simán ment, nem? Vagy nincs megelégedve a góré?

– Ugyan! Karcsinak nagyon tetszik. Nyugodtan kimehetek vele.

– Hát akkor mit akarsz? Szeretném tudni, mi ez a fakszni? – élesen ugrált a hangja.

Péter megérintette a férfi vállát.

– Halasszuk máskorra. Menjenek haza.

– Igazán? Megengedi? Nagyon kedves… – sziszegte Margit. A gyorsan lezuhanó sötétségben elmosódtak az arcvonásai. – Megtisztel vele!

– De Margit… – próbálkozott Morelli gyámoltalanul. Megfogta az asszony kezét. Margit teljes erővel tenyerében mélyesztette a körmét, azután ellökte magától.

– Hagyjál békén… Nincs is szükségem rád. Egyitekre sem! Menjetek a pokolba! – Vadul az autóhoz rohant. Valósággal beesett az ülésre. Nagy zökkenéssel indította a kocsit.

Morelli zavarodottan kiáltott utána:

– Várj meg az elágazásnál! Hallod? Ne bolondozz! Margit…! A kocsi eltűnt.

– Nem értem… Ilyen feldúltnak nem láttam még.

– A premier… – mondta bágyadtan Péter.

– Gondolod? Ennyire aggódna? Nem kellett volna egyedül elengednem.

– Nem lesz semmi baja – morogta gúnyosan Péter.

– Nem azért – mondta Morelli. Az éjszakára gondolt. A hosszú sírásra, az éjjelilámpa nyújtott sávjaira a falon. Most már mindegy.

– Én el is mehetek…

– Ugyan, ne viccelj. Lesétálunk a tóig, azután hazamegyek. Közvetlen mozdulattal a fiúba karolt. Péter kihúzkodta a karját és rágyújtott.

Szótlanul indultak meg. Az utak még népesek voltak. A meleg, szilvakék levegőt már lehűtötte kissé az előbukkanó csillagok kristályhidege.

– Milyen tiszta az ég – Morelli felmutatott a csillagokra. – Hullanak…

– Gondoljon valamit, és reménykedjen, hogy teljesül.

– Miért ne? Szeretem a hiábavalóságot.

– A foglalkozásunkkal jár.

– Talán a művészetünkkel… Nekem nincs foglalkozásom, Péter.

– Ahhoz képest elég jól keres!

– Most mit akadékoskodsz? Tudod te jól, miről beszélek. És légy szíves, tegezz vissza. De ha ellenedre van, csak szólj.

– Nem, dehogyis – tiltakozott Péter –, csak valahogy nehezen megy. Fene tudja, miért, nem áll rá a szám. Ne törődjön velem, tegezzen nyugodtan.

„Tisztel – gondolta jólesően Morelli –, tisztel a fiú. Valószínűleg kisebbségi érzése van. Sajnos, alaptalanul. S ezt hamarosan meg fogja érteni.”

Eszébe jutott a kapitány.

– Igaz is: honnan tudtad meg, hogy Verner impotens? Akkor, ott a virágok között? – kérdezte hirtelen.

Péter kelletlenül válaszolt:

– Az már csak a hangulati bizonyíték. Már régen sejtettem. Az igazi kan sohasem durva a nőkkel. Ez az állatoknál is így van. A bikák egymásra tartogatják az öklelő kedvüket…

– Csak Katóval ilyen goromba…

– Nem éppen. Emlékszel, valamelyik nap bejött a próbára a feleséged. Narancssárga, ujjatlan ruhát viselt. Odakönyökölt a ketrec párkányára, Vernerrel szembe. Én ott álltam Verner mellett. Kicsit sok volt a belátás, persze, véletlenül. Verner észre sem vette. Csak amikor látta, hogy én nézem – ne haragudj, tudod, hogy van ez –, akkor meresztette ki a szemét. Erőlködött, de hiába. Ugyanolyan ernyedt maradt. Dühbe gurult, és ok nélkül megrugdosta az oroszlánt. Ekkor már biztosan tudtam.

– Neked nem kellett erőlködnöd, ugye? – kérdezte Morelli tréfásan, de bizonytalan vibrációval a hangjában.

Péter ránézett. Természetes, objektív semlegességgel felelte:

– Nem. Szeretem a nőket.

„Most csaknem nevetségessé váltam – állapította meg Morelli –, jó lesz vigyázni.”

Néptelenebb útra kanyarodtak.

– Nem kívánkozom most presszóba. Nem tudom, te hogy vagy ezzel…

– Én mindig odamegyek, ha valami nagy zűr van bennem – mondta Péter –, ott regenerálódik leggyorsabban az ember.

– Abban a tömegben?

– Persze. Mindenki rám bámul, és nem kezdhetek el ordítani. A civilizáció áldása! Idővel megszoktam, hogy úgy nyomjam el a fájdalmat, mint társaságban az ásítást.

– Milyen fájdalomról beszélsz?

– Mindenféléről. Nem csinálok belőlük verscikluscímeket.

„Milyen ragyogó vagy – gondolta Morelli –, sajnos, milyen ragyogó. És tegezel végre.”

– Üljünk le. Ma este csak jókedved lehet… Neked sikerült.

– S ezt komolyan hiszed?

– Nézd – de gyere, ülj le már a padra –, én nem vagyok rajongó fajta. Sokra tartom magam. Erős bennem az öntudat. Nem arról beszélek, amit kifelé elértem, hanem arról, ahogyan viszonyítom magamat másokhoz. Mindig több akartam lenni; érted? De nemcsak magamért… Valójában nem ezt akartam mondani neked, hanem azt, hogy amikor megláttalak odafönn, úgy éreztem, számomra minden elveszett. Te nagyobb vagy, igazibb… Még sohasem voltam így, senkivel.

– Hiszed? Komolyan hiszed ezt? – Péter izgatottan vágott közbe, olyan tapintatlanul, hogy Morelli már-már megsértődött.

„Ennyire nem törődik velem! Minek is beszélek neki? Eltelt a saját sikerétől. Lehet, hogy inkább gőgös, mint szerény, s ezért magázott?”

– Csak azt mondom, amiben hiszek. A művészetben nincs udvariasság. Ezt te magad tudod a legjobban.

– Bocsáss meg – mondta Péter, és hevesen megrázta Morelli karján a zakót. – Olyan fontos ez nekem!

– De hát tudod: nem? Az ilyesmit tudja magáról az ember!

– Nem tudja – kiáltott ingerülten a fiú –, ez a baj, hogy nem tudom. Kiskoromtól fogva ugrálok a kötélen. Azóta töprengek, ér-e valamit. Ezért hagytam abba, ezért próbáltam meg mindenfélét, s azután megint csak ott voltam, újra és újra, azon a nyomorult kötélen. De mit ér ez, kérdezem én magától, mit ér?

„Már megint ez a magázás! Sokszor elgáncsolhatták, hogy ennyire bizalmatlan.”

– Meglátod, óriási sikered lesz! Majd holnap meglátod!

– Sikerem! Az nem old meg semmit. Mindig, mindenhol sikerem volt. A Kisstáció utcában, hatéves koromtól kezdve mindig. Nem erről beszélek.

– Értem én: újat akarsz, eredetit, ahogy én is. De te véghez is vitted.

– Ez csak töredék. Nem tudom kifejezni magam. Még ha új is, egészen új, mit ér?

„Nem világos, mire gondol – bosszankodott Morelli –, egy kicsit zavaros.”

– Tulajdonképpen mi bajod van?

– Semmi… Csak néha szégyenkezem.

– De miért?

– Felnőtt ember létemre figurákat csinálok egy szál kötélen.

De milyen remek figurákat, Péter, az ég áldjon meg.

– Mindegy. Zsákot kéne hordanom vagy cipőt csinálni, gépeket tervezni… Annak volna értelme, legalább a részletekben…

– De hiszen olyan tehetséges vagy – mondta Morelli, mert más nem jutott az eszébe.

– A tehetség sem ér semmit. Csupa önzés. És még engem sem vált meg, nemhogy másokat! Amikor legmagasabbra ugrom, akkor szégyenkezem legjobban. Káprázatos! De mi a belső tartalma? Miért csinálom? Mit akarok azoktól, akik odalenn nézik? Mit adok nekik? Ha most azt mondod, hogy felüdülést, változatosságot, megfojtalak.

– Nem mondom – Morelli csöndesen ingatta a fejét. Hátradőlt a padon. Nyakszirtjét a támlához szorította. – Nem mondom…

– Az egész céltalan! Megnézik az emberek, szörnyülködnek, lelkesednek, azután hazamennek és elfelejtik.

– Az fáj, hogy elfelejtenek?

– Nem engem felejtenek el. Ó, a nevemet még hónapok múlva is tudni fogják… Amit láttak, azt felejtik el. És miért ne? Semmit sem kaptak tőlem, ami segítene nekik, ha estére kidöglenek, vagy elpatkol valakijük… Semmit, amit magukkal vihetnek!

A bűvész csüggedten hallgatott. Bemutató előtt egy nappal az ilyen beszélgetés öngyilkosság. El kell menni innen, haza, Margit szemrehányásaihoz. Az is jobb.

– Tehát azt bizonygatod nekem, hogy amit csinálsz, végső fokon semmit sem ér? – kérdezte végül fásultan.

– Azt – kiáltotta Péter, és csuklott egyet.

„Csak nem sír? – döbbent meg Morelli, és szégyenkezett. – Csak nem fakad sírva? S még tőle vártam tanácsot?”

– Akkor magyarázd meg nekem – mondta most dühösen –, magyarázd meg nekem, hogy amikor először lejöttél, miért rohantam hozzád ujjongva? S miért vesztettem el a kedvemet, hogy kimenjek holnap az új számommal? Miért érzem úgy, hogy teutánad már minden csak ócska utánzat lehet? Mondd meg nekem, mert behúzok egyet, ha továbbra is nyavalyogsz.

– Nem tudom – felelte a fiú, és tapogatózva megragadta Morelli kezét.

Előbb-utóbb vihar lesz. Felhők mögé bújt a hold. A lámpák még nem égtek. Morelli szédült a sötétben. Megszívta a cigarettáját. Ez a kis parázspont, ez volt minden. Ugrált, imbolygott az arcuk előtt.

– Nem tudom, miért hiszed ezt. De ha rájönnél, ha megmondanád… gondolkozz egy kicsit.

– Min gondolkozzam? – kérdezte Morelli, és kiszáradt a torka.

– Tudod te jól – suttogta Péter unszolóan. – Mit adtam én? Mi van ebben az egészben? Mondd meg, ha már úgy odavagy… mondd meg!

Morelli lehunyta a szemét. Gyerekkora óta irtózott a villanás nélküli feketeségtől. Semmit sem látott. Hiába tapogatta végig a pad nyirkos deszkáját. A tárgyak nem segítettek. Elvesztette tájékozódóképességét. Erősen hűvösödött. A derekán kúszott fel a borzongás, s a válla fölött átbukott a szíve fölé. Mintha novokaininjekció zsongította volna, elidegenedett a teste.

„Meg kell mondanom neki valamit, tudom, hogy várja…”

Fizikai megerőltetésbe került, hogy az áthatolhatatlan estében felidézze magában a főpróba fényeit. Pétert a fehér, csillagos kupola alatt, amint a magasban könnyedén összeütögeti suhogó, csattogó, fényes selyemingének ujjait. Mint egy óriási madár…

– Milyen ostobák vagyunk, Péter… – ujjongott fel hirtelen, gyermekes büszkeséggel. Hallotta a fiú lihegését. Felkattintotta az öngyújtót, s az ingatag lángot Péter arcához közelítette. Látni akarta a hatást. Legalább ennyi jusson neki is. – Ostobák voltunk. Pedig olyan egyszerű. Rájöttem! Te ott fenn… neked ott fenn nem számít semmi. Nem vagy ráutalva a tárgyakra. Eldobtad a botot, emlékszel…

– És? – kérdezte Péter rekedten. A szeme, mint a szemafor, összeszűkült, majd kitágult. – És?

– Ura vagy a testednek, nem zuhansz le… Van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya – kiáltotta most már Morelli. – Mi valamennyien a tárgyakból élünk, de neked nincs többé szükséged rájuk, legyőzted őket! Ott, a két távolság között, középen, a mélység fölött, láttam, egészen szabadon forogtál a magasban. Szabadon, érted? Hogy magyarázzam? Az a lendület… – hangja suttogássá halkult. – Érts meg: van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya…

A fiú félbeszakította.

– Igen, igen – dadogta mámorosan –, és ezt kell megtanulniuk, mindenkinek… – gurgulázva nevetett. Az ujjait ropogtatta. – Igen, ezt hiszem most! Ez volt hát az! – s mintha ismét a kötélen volna, tapsolt a feje fölött. – Óriási. Akkor hát valóban óriási…!

Morelli becsukta az öngyújtóját. Letette maga mellé. Az izgalom elszállt. A sötétség még tömörebb volt, mint az imént. Sértette a fiú vad, civilizálatlan boldogsága. Kotorászott a zsebében, de csak a kiürített cigarettásdobozt találta. Összegyűrte és elhajította.

„Fölösleges vagyok – gondolta –, most már igazán semmire sem kellek.”

Visszaemlékezett, miért jött ide Péterrel. Keserűen mosolygott. Mégis, hogy túllegyen rajta, azért megkérdezte:

– Kérlek, ha már itt tartunk… az új számom… milyen? A poraiból éledő főnixmadár… A szimbólum, érthető?

– Hogyan? – kérdezte szórakozottan Péter.

– Nem fontos. Csak tudni szerettem volna, hogy tetszett a számom… – ismételte Morelli, és enyhe hányingert érzett.

– Ja? A madár, a tükör meg a mi a csuda? Ügyes…

– Tudod, a gondolat… Nincs halál, a világon minden újraéled. Ezért talán… – Milyen szánalmas ez a mondóka! Abba kell hagyni és elmenni.

– Van benne fantázia, a maga módján. Na, de őszintén: végül is csalás az egész. A te madarad nem születik újjá… Te is tudod, a közönség is tudja. Egy kis hazugság, egy kis csillogás, szentimentalizmus, hadd ámuljon a jó nép… Hogy is nevezitek ezt ti?

– Illúziónak – mondta mereven Morelli, és fölnézett a piszkossárga fénnyel kigyulladó kandeláberre. – Ezek is jókor ébredtek föl. Nagyon későre jár. Ne vedd udvariatlanságnak, de elmegyek. Túl sok kávét ittam, kóvályog a fejem… Szervusz, te szerencsés indián.

Kicsit túl gyorsan ugrott fel, kicsit túl gyorsan távolodott. Péter éppen csak odakiálthatott:

– Öregem, ne hülyülj, azért jó az a dolog…

Vállat vont. Nem ment a férfi után. Túlságosan feszítette a diadal. Legszívesebben leborult volna a földre, hogy szétkiáltsa örömét a négy világtáj felé.

„Szegény fajankók – gondolt a többiekre, de nem érzett szánakozást. – Nekik is, helyettük is én csináltam meg, én kaptam ezt, egyedül, először…” – s gyermekesen vágyott arra, hogy tükörbe nézzen. Még sohasem érezte a beteljesülés bizonyosságát ilyen élesen.

„A hangok, a hangok igazat mondtak” – jutott eszébe Szent Johanna elragadtatása. Micsoda gyötrelem volt a szüntelen kétkedés, önmegvetés. S most ez a csontig ható öröm!

„Hát valóban van valamim. Valami igazi. Le lehet győzni a vonzóerőt… Neked is, neked is és neked is…”

A hold ismét teljes kerekséggel világított. Péter fékeveszetten kirugdosta helyükből az útszéli, földbe ágyazott kövecskéket. Azután, józansága maradékával körülnézett. Nem járt arra senki.

Nevetett – és ahogy gyermekkorában kezdte –, föllépett a pad támlájának élére. Kétszer-háromszor könnyedén végigment rajta, majd megtorpant. „Köszönöm szépen” – mondta, akaratlanul is hangosan, fölfelé és lefelé hajlongva, de gyorsan leugrott.

Egy gyerek állt az úton, és nézte őt.

– Megijedtél, mi, kisöreg? – kiáltotta oda tréfásan. – Ne félj, nem bántalak!

A kis alak melléje surrant, és az arcába tekintett. Tóni bácsi volt.

„Részeg – érezte Péter az erős pálinkaszagot. – Jaj, de kellemetlen. Ez most nagyon rossz…”

– Beszívtál, kollégám? – kérdezte Tóni, és zsebre vágta a kezét. – Azt hiszed, a vurstliban vagyunk?

– Maga ivott. Menjen haza – mondta Péter higgadtan.

– Haza, mi? Menjek haza? A szemét, söpredék emberiség szépen menjen haza! Csak a művész úr marad itt, lebegve a levegőben, a nagy művész úr meg a levegő… A strici úr meg a pávatolla…

„Csak nem fogok megütni egy nyomorékot, egy részeget…” – gondolta Péter, s elindult.

Tóni összegörnyedve előrefutott. Átölelte az egyik lámpaoszlopot. Megvárta, amíg a fiú elhalad előtte, s utánakiáltott, recsegő hangon:

– Nem rezelek be tőled! Engem nem fektetsz le, mint a többieket… Ki vagy te? Éppolyan senkiházi, mint én. Játszod az úristent? Lepisálsz mindenkit a magasból? Hát én meg téged…

„Részeg… nagyon részeg – gondolta Péter. – Nincs semmi értelem abban, amit mond…” – Még gyorsabban távolodott.

– Mindent tudsz, és mindent látsz, igaz? Neked minden sikerül, a többi mind ganéj! Te igazi nagyság! Madarak királya!

„Undorító. Néhány másodperc, és nem hallom már…” – hajtotta magát a fiú. Nem mert visszanézni.

De az utolsó mondat elérte még.

– A kötél… a nélkül ugrálj, ha tudsz!… Neked is ott a kötél a talpad alatt, édes öcsém!

Péter megállt. Olyan volt az egész, mint amikor a késdobáló eltalálja a fekete kör közepét.

 

– Nagyon, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál – mondta Karcsi úr Morellinek, s közben a kémlelőlyukon figyelte a lovas számot. – Tegnap minden rendben, erre ma nem állsz ki a dologgal! Hova jutunk, ha már te sem érted meg, mire vezet az anarchia.

Morelli nem felelt. Ez még jobban feldühösítette Karcsit.

– Vegyétek tudomásul, hogy nem vagyok pojáca. Végső soron én felelek a dolgokért… Ilyesmi elég arra, hogy… – fenyegető mozdulatot tett a kezével.

– Hogy kidobjanak? – kérdezte Morelli, és mosolygott.

– Egyszer még az is megeshet. Nemcsak veled, mindenkivel. Egy hete dolgozunk az új számodon! Lelkesedsz érte, engem is belelovalsz, meggyőzöm az öreget, és most ideállsz, hogy mégsem! Semmi okod rá, csak az, hogy hisztériás vagy, mint a többi.

– Elmegy még a régi is… – legyintett a bűvész.

– Elmegy, elmegy! S a művészi ambíció? Belőled is kiveszett? Soha, semmi új?

„Szegény Karcsika – gondolta Morelli –, ha kiszedem ebből a sekély vízből, csak a szárazra dobhatom. A tengert nem bírja el.”

– Itt van a Króna – vigasztalta. – Feldobja az előadást. Nem lesz szükség az én szenzációmra.

– Szóval féltékenység – fordult szembe vele Karcsi. Odakünn Katóka leugrott a lóról, és visszatapsoltatta magát. – Te öreg szamár, majd a szünetben beszélünk! Most már azért is ragaszkodom, hogy kimenj vele – s megértően, fölényesen hátba veregette Morellit.

Morelli sóhajtott. Most Péter következik. Majd ő.

Persze, az utolsó pillanatban érkezett meg a disznó, éppen becsöngették az előadást. Margit hozta a kocsiján. Állítólag a ligetbejárónál szedte föl. Biztosan odamondogattak egymásnak, mert Margitnak még akkor is lángolt a szeme. Talán megsérthette Pétert – amilyen kíméletlen –, mert annak egészen hamuszínű volt az arca. Rémes ez a Margit! Nincs benne tapintat, mindenkit letipor. Ez a szerelmi elvakultság, hogy csak a férjét tartja nagyra! Tegnap éjjel – különös – nem volt semmi botrány. Margit fullasztóan belekapaszkodott, és azt mondogatta többször is, egymás után: „Meghalok érted, minden ezért van, meghalok érted… csak téged szeretlek, hidd el…” Mintha valaha kételkedett volna ebben! Micsoda szenvedély! Ha már semmi sincs, legalább ennyi marad. Ez az életben tartó ragaszkodás. Ez legalább igaz. Igazabb, mint a ripacskodás. Péternek meg ebből nem jut, soha. Lebegni csak egyedül lehet.

Morelli szerette volna elcsípni Pétert. Tegnap este óta nem beszélt vele. Jó volna egy „köszönöm”. De erre nemigen várhat. Péter saját magának lesz hálás. Nincs benne érzelgősség.

Tóni segített kihordani a kellékeket. Katóka végzett már, és a hónalját kölnizte. Karcsi a fenekére húzott:

– Eredj már, kell a hely. Jól ment, szokásosan. De máskor ne hajlongj annyit, elég a fele is!

Katóka sírva fakadt és elszaladt.

– Diliház – kapott a fejéhez Karcsi –, ha még ez is sír… Gyorsan, Tóni, mozgás… Hol a fiú?

Tóni ólmosan szedte a lábát, és rámeredt Karcsira.

– Tóni bácsi, maga tegnap megint beszeszelt, látom a szemén! Menjenek ki, és nézzék meg a rekvizitet. Hol a fiú?

Tóni bizonytalanul hátramutatott. Sóhajtott, azután kivánszorgott a munkásokkal. Kezét az oldalára szorította.

– Beteg? – nézett utána Morelli. Karcsi bosszúsan csettintett.

Jött már Péter, a díszes szaténingben. Lárvaszerű arccal, eltúlzott pantomim lépésekkel közeledett. Épp hogy rezzent a szempillája, amikor Morellihez ért. Az megérintette a könyökét. Szükségét érezte, hogy mondjon valamit.

– Föl a fejjel! Szedd össze magad! Gondolj a tegnapi estére! Péter megrántotta a vállát, és nevetett.

– Nem nagy ügy… – a hangja, mint a hasbeszélőké, idegenül szorított.

„Még az ilyen rendkívüli egyéniséget is megtépázza a szorongás – gondolta Morelli –, de szerencsére, csak addig tart, amíg el nem kezdi. Ez a törvény.”

Odakünn már szólt Péter zenéje. Olvatag, cukros keringő. De a szám alatt csend lesz – ezt kialkudta magának a fiú.

A függönyajtó előtt találkozott Tónival. Elhessegető mozdulatot tett, mint aki le akarja törölni a párát az ablaküvegről. Tóni azonban elébe állt. Valamit közölni akart, de túl sokáig habozott.

Péternek fél perc ideje volt. Nézte a törpe hangtalanul tátogó ajkát, s a megbánás-, félelem- s mégis diadalfélét a szemében.

– Jól van, Tóni bácsi. Persze – mondta végül fásultan, és kilépett.

Tóni összerázkódott. Körülnézett. Már mindenki ott állt a benyílóban, a függönyrések előtt.

Tóni Morelli elé furakodott.

Morelli a fejére támaszkodott, szórakozottan. Megpillantotta Margitot a nyílás kis körében. A földszinti középpáholyban ült, és forgó szemmel kísérte Pétert.

„Hogy gyűlöli őt, mert több, mint én… – hatódott meg Morelli. – Ezt a jó asszonyok nem tudják elviselni. Milyen ügyesen mozog a fiú! Lehet, hogy csak a zene hozta ki a sodrából. Szépen kezdi. Magabiztos, nyugodt, mint a madarak. Nagy siker lesz. Visszavonhatatlan, óriási szenzáció.”

– Nyugalom, Tónikám, nyugalom – kopogtatta meg a törpe idegesen mocorgó koponyáját –, megy ez, mint a karikacsapás!

 

„Milyen sokan vannak! – Péter megborzongva körülnézett az állvány tetejéről. – Mit akarnak ezek tőlem? Valószínűleg semmit, csak saját magukat akarják, a maguk saját kis örömét. Nincs közünk egymáshoz. Én majd ugrálok, ők pedig megkapják, amire vártak. S ez most már minden este így lesz. Ezután már véglegesen.”

Beporozta a kezét. Megnézte az első, legvastagabb drótot, majd mellette sorban kifeszítve a többit, az egyre vékonyodókat.

„A kötelek a talpam alatt – sajgott bele megint a csömör. Mankót a nyomoréknak… Még lemászhatnék, még elkulloghatnék, és később megpróbálkozhatnám újrakezdeni, valami mással… De nincs más.”

Többé nem pillantott le. Az első kötél közepén járt már, rutinos mozdulatokkal. Nem gátolta szorongás. Könnyed, felszínes öröm töltötte el. „Bámulhattok… Nagy jövő áll előttem. A kiváló artista holnap benne lesz a lapokban…”

Az agya kitisztult. Élvezte a technikai fogásokat.

„Legközelebb azért fölteszem a térdszorítót – jutott eszébe, amikor lihegve az oszlopnak dőlt. – Kicsit remeg a lábam. Jobb, ha tartja valami… Őrültség volt, Margittal, a kocsiban. Ilyenkor, szám előtt! Halálos szerelem! Csupa mocsok, csupa hazugság… Nyakig a ganéjban…”

Nagy lendülettel rácsúszott a második drótra.

„Ez a forgás óriási volt. Essen ki a szemetek! Koncentrálni… Kettős szaltó… Újra… No, még egyszer…”

Pihenés nélkül átvetette magát a következőre.

„Cifrázni… Cifrázni, hogy belegebedjenek… Hoho-hopp, hollá!”

Amikor a harmadik – utolsó előtti – szakaszról lelépett, a közönség már tombolt. Azt hitték, befejezte.

– Hogy volt, hogy volt! – ordították.

Péter látta Karcsi elégedett arcát és Morellit, ahogy a kezét lengeti. Tóni vörös arccal összeverdeste a tenyerét.

„Nyugalom – intett Péter. – Ti is tudjátok, hogy most jön csak a java.”

Kénytelen-kelletlen szembenézett Margittal. Az csókot intett, óvatosan. Péter megrázkódott. Megint elfogta az undorérzés, de azután vállat vont.

„Eh, mit… – gondolta. – Megkapjátok, ami a császáré… Rajtam nem múlik. Én a madarak királya vagyok…” – Ettől a hasonlattól elcsüggedt. Mintha szembeköpték volna, szégyenkezve mászott fel újra a csúcsra.

Többször megrázta a fejét, mintha bogarakat űzne el. Valahol gúnyos röhögés. Egy részeg a büfében.

Megropogtatta a derekát. „Csak úgy, mint eddig… azután csak ámuljatok.”

Végigtekintett a remegő, kifeszített huzalon. Szinte láthatatlanul vezetett a túlsó oldalra, de ott volt. Ezüstösen csillant a sárga, szikkadt homok felett.

Péter kitapintotta a talpával. Egy hármas szaltó – két csavart ugrás, fél láb, újra csavar, variálva – könnyed érkezés odaát. Így lesz. Később bocsánatot kér Morellitől…

Lendületet vett.

„Akárhogy is, de azért szép… alázat vagy megalkuvás? Nem mindegy? Az ország legelső cirkusza! Paradicsom!”

Amikor a hármas szaltó végén járt, egészen közel látta a kupolát. Világosan megkülönböztetett a csöndben egy felhördülést. Legszívesebben lekiáltott volna: „Ne félj… ne féljetek…”

A csavarnál már olyan nagyot rugaszkodott, hogy a tetőlámpák megperzselték az arcát. „Most fél láb, azután utolsó, nagy csavarváltozatok – és átjutottam! Miért féltetek?”

Letekintett a kötélre. Nem látta. Egy másodperc volt az egész. A kötél nincs már alatta! Túl nagy volt a megterhelés – elpattant. Nincs, nincs – nincs többé!

„Tudtam” – akarta kiáltani. Kinyújtózott a levegőben. Megpróbálta támaszték nélkül újra feldobni magát.

„Hát mégiscsak lehetséges…”

Az éles reflektorpászták a szemébe vágtak, de ő nyugodt volt. Úgy érezte, hogy egyre magasabbra jut, ott, a túlsó oldal közelében.

„Sikerült – sugárzott benne, már szó és gondolat nélkül. – Mindjárt elérem…”

Csak azon csodálkozott, hogy a csarnok kupolája, mint egy elszabadult, hatalmas ejtőernyő, vibráló szélekkel távolodik, összeszűkül, majd eltűnik a színtelenségben.

A gumiszőnyeg mellé esett, az oszlopot tartó vaskapocsra.

 

– Adtam neki egy nyugtatót – mondta negyedórával később az ügyeletes orvos, és leoltotta Margit feje fölött az öltöző kislámpáját. – Most alszik.

Csöndesen ment el. Morelli elfelejtette megkérdezni, mit tegyen, ha az asszony fölébred. Székét a heverő mellé húzta. Nézte a tejüveg burát a mennyezeten.

Mondják, amikor vitték a fiút, papírral letakarva, Margit azt kiáltotta: „Énmiattam… énmiattam…” – s verte a mellét, jajgatott. Először úgy rémlett, gúnyolódik. Senki sem értette. De azután a száján kicsurrant a hab, és összeesett. Akkor hozták ide, a pamlagra. Kezénél-lábánál fogva vonszolták. A kontya kibomlott. Hajába ahogy végigsöpörte a földet – sár és cigarettacsutka tapadt. Már megkapta az injekciót, mire Morelli visszafutott a mentőkocsiról. Közben Tóni bácsival is törődni kellett, aki attól a pillanattól kezdve megállás nélkül hajszolta maga alatt a gömböt. Vaspálcát tartott a kezében. Vadul forgatta, és sistergett, berregett, mint az induló helikopter. Egyszer sem esett le, de nem hallotta többé a hangokat. Villámgyorsan cikázott a kongó termekben. A zsúfolt folyosókon mindenki utat nyitott neki. Azután Katóka megelégelte és a fejére dobott egy pokrócot. Tóni elnyúlt alatta.

Morelli az orvostól tudott meg mindent. Jobb is volt így, hidegen, szakszerűen.

Fölemelte Margit kezét. Figyelte, hogy élettelenül visszaesik. Kinyitotta a vízcsapot, hallgatta a zubogást. Elzárta.

Margitra pillantott. Nem kívánta, hogy újra járjon és beszéljen. Bárcsak örökké így maradna, bénán és szótlanul. Nemesebb és elviselhetőbb volna, mint a képmutatás. Még a bűn sem maradhat tisztán önmaga, azt is beszennyezi a nagylelkűség.

Nem kívánkozik ki innen. A többiek – kényszerű, hosszú szünet után – a második részre készülnek. Nem szabad pánikot kelteni. Kisebb sérülés, tisztelt nagyérdemű…

Az oroszlánok – azt mondják – kimaradnak, mert a kapitány pillanatok alatt tökrészegre itta magát. Karcsi csavarta ki a kezéből a pisztolyt – hol szerezhette? –, amivel le akarta lőni az állatokat. „Büdös dögök – ezt ordítozta – inkább ti dögöljetek meg, mint én…” Becsukták a kelléktárba, ott hortyog.

Még ide is behallatszik Karcsi izgatott kotkodácsolása. Az igazgatóval vitatkozik, a felelősségről. Mindenki okos akar lenni.

– De hát a kötelek rendben voltak, a legvékonyabb is…

– A mi szakmánkban pillanatnyi indiszpozíció… ezzel számolni kell.

– Hogy történhetett, hogy melléje? Már a gumiszőnyeg sem elég?

– Miért nem gondoltak erre előre?

– Egyedül ő volt a hibás… Amikor megzavarodott, nem fejezte be.

– Artistákra rendezkedtünk be, nem őrültekre… – Ez Stella hangja volt.

„Nem kimenni, soha többé. Sem közéjük, sem a porondra. És mégis kimegyek majd… Péter! Ha legalább gyűlölném. Elvettél tőlem mindent, és nem adtál helyébe semmit… Ki lehet bírni ezt az ürességet? Ki voltál hát? Kicsoda? – suttogta Morelli, s a suttogás ide-oda verődött a négy fal között. – És holnap már holnap lesz… Majd kitalálok valamit. Az embernek nincs arra képessége, hogy változatlan maradjon, sem az iszonyatban, sem a megnyugvásban…”

Látta a gyötrődő, révült tekintetű Pétert az öngyújtó lángocskája mellett. S emlékezett még, hogy a váratlanul kigyulladó neonlámpa élettelen sugarában milyen diadalmas, kegyetlen volt az arca.

S most a kíméletlen, tündöklő, fehér fényhasáb, ami végigkergette Péter cikázó testét a magastól a mélyig!

„Örök világosság…” – Elérhetetlen és kusza volt minden. Kezét tehetetlenül a szájára tapasztotta. Ne hagyja el fölösleges locsogás.

Még tíz percet ült így, félig öntudatlanul, amikor kopogtak. Karcsi bukott be az ajtón, és megrázta Morelli vállát. Az izzadsága a másik arcába hullott.

– Gyere ki… hallod… gyere ki…

Morelli fölnézett rá, révetegen.

Megismételte, szenvedélyesen, könyörögve:

– Gyere ki, mentsd meg az előadást. Gyere ki a madaraddal. A bűvész rátekintett, mint aki nem érti a nyelveket. Karcsi gyorsan tovább hadarta:

– A madaraddal, Morelli! Ez még megmenthet mindent. Csak te segíthetsz. Nem mehetnek el az emberek így… hozd ki a madaradat, és égesd el… aztán támaszd fel újra… Nem mehetnek el így. Nem érted?

Morelli felállt. Bólogatott. Hátrasimította a haját.

– Igen, igen – mondta –, nem mehetnek el így. Értem. – Végighúzta kezét Margit homlokán. Indult, hogy előkészítse a számot. Odaszólt a rendezőnek.

– Hát akkor… ahogy megbeszéltük. Kezdjétek ibolyával, azután lassan át az égszínkékbe. Ez a mutatvány nem tűri az éles fényeket. A változásnál tompa vöröset kérek, s amikor már úgy látjátok, hogy a madár felrepül, küldjétek utána a legvakítóbb zöldet.

 

A Koldusasszony meghódítása

Már olyan szép volt a lakás, az üres négyszögre alig emlékeztetett. A holmikat darabonként vette, szerezte, cserélte – darabonként az érdes, hosszú évek alatt. Voltak már szőnyegei. Ha rájuk lépett, elhitte, csak a szőnyeg süpped, s nem alatta a föld. Megvédték már a csontszínű, súlyos függönyök. Nagy, puffatag párnái befogadták este a fejét. Szeme – a nyúlós csókok között – kapaszkodhatott a képek híg holdsugarában. Keze alatt billentyű lett a síkos politúr, s nem félt a hidegtől, ha szombatonként térdére terítették a medvetakarót. Lágy csontú fia, agyagtekintetű férje ült a szobában, és csak néha moccant egyet a szigorú kompozíció.

Elhazudták már a tárgyak a puszta falakat. Nem izgatták a rendet a csavart díszgyökerek – cserepükben páfrány nőtt, télen-nyáron ugyanaz, mint a paradicsomban.

Mögötte volt már a villamosok fagyos fogantyúja és a benzingőz a hajnali buszon. Mögötte a csecsemők álomgyilkos sírása, s elmaradtak a tulipiros-kénsárga szerelmek.

A toronyházban fotel várta, körbeforgó, szédítő. Szabályos pecsétek, kobratestű toll, sziszegő tollheggyel.

Már olyan szép volt a lakás, olyan kerek. Törhetetlen lakk a padlón, bizonyságul: íme, minden folt lemosható.

És nincs más vér, csak a cékla vére a fehér zománcon. Minden tökéletes. Változnak az évszakok. Nézhette az életét tükörből, mint Isten a világot, a teremtés ötödik napján.

Aztán a hatodik napon – ez volt a szabadnapja – elindult sétálni, mert tudta, hiányzik neki valami még. Talán egy kristályváza, hogy görbületeiben egyszerre százötven példányban láthassa önmagát. Talán egy kalap, kétoldalt lógó cseresznyével, fantasztikus és ostoba.

Ráért, nem sietett, világítottak a neonok a ködben. Megevett három habos rizst a sarki büfében. Igazított, kanyarított a haján, száját összeharapta – körbekenődött ajkán a festék, mint a zenebohócnak.

Hamar fáradt. Most se ment messze. Mindig ugyanazon az úton, ismert kirakatok közt. Látta is a vázát meg a kalapot, de annyira nem kellett, hirtelen, hogy szinte sírt.

„Valami van pedig – gondolta –, amit még hazavihetek. Lehetetlen, hogy ennyi az egész. Egy csecsebecse, legalább. Ami napokra leköt.”

Sóvárogva figyelte a Képzőművészeti Bolt figuráit. A rézálarcokat, kócszakállal. Gyertyafejű kentaurok. Lapos hóüveg, kristálygömbök.

– Nem, nem – motyogta szórakozottan –, nem ez az.

Tovább akart lépni, nem tudta, miért, mintha nagyon fogyott volna az idő, szaladni akart, benyomni kesztyűs csuklóval sötét kirakatokat, kutatni a cserepek közt, s kiemelni vaktában, ami éppen a kezébe akad.

Föltekintett, esik-e? Föltekintett az elkerített égre, s tekintete, visszafelé, a legmagasabb, legeldugottabb polcra esett.

És akkor meglátta.

Ott állt, alig megvilágítva, mintegy véletlenül, a keretléc és egy szál deszka között.

Szobor. Anyaga megállapíthatatlan, szobor, egyetlen tömbből, kevéssé faragva, talán faragás nélkül, csak a szél, az eső, a nap… Talán köpeny az a burkolat, vagy a nyers, sebes test maga. Bal kezében bot, magához húzza, védekezik, jobb keze térdig ér, megroggyanó, földre hulló térdéig, mintha sárból rántaná vissza, mintha süllyedne az egész. Utolsó kísérlet ez, az ellenállás utolsó mozdulata. Az arc tudja már, de a nyak megfeszül. A szem pedig – ki tudja, miféle könnyű kőzet – repül. Elpusztíthatatlanul repül, mint a madarak a temetőben.

Nincs alatta árcédula.

„Mindegy – gondolta –, megfizetem. Bármibe kerül.”

– Ez az – kihúzta magát, az üzletajtón belépett. – Ezzel lesz teljes. Ha ez is ott áll, a falak közt.

Örült. Éveket fiatalodott.

„Istenem, istenem – gondolta izgatottan –, csak eladják, magánszemélynek…”

– Kérem szépen – szólt. Először nem hallották, a nagy forgalomban. – Kérem szépen azt, onnan levenni…

A tanulólány nem értette.

– Melyiket?

– A felső polcról… – Meg akarta mutatni, odavonta a kislányt a kirakat belső oldalához. – Azt az… alakot! – bökdösött fel a magasba, de innen csak a deszkalap látszott, ahogy meghajlik a súly alatt.

A lány rázta a fejét.

– Fogalmam sincs… A falitál, gyümölccsel? – Jött az üzletvezető, az eladót félreparancsolta.

– Kérem – magyarázta ő, ingerülten –, azt a szobrot akarom… s még egyszer felmutatott, bizonytalanul.

Az üzletvezető utánanézett az ujjának. Lehunyta szemét, tűnődve.

– A Koldusasszony-t? – kérdezte hirtelen, majdnem dühösen. – Nagyon drága.

– Nem baj – kiáltotta vissza. – Meg tudom fizetni. Van miből. Dolgoztam idáig, eleget.

– Készpénzben. Részlet nincs – mondta az üzletvezető halkabban, és gyanakodva szemlélte az alacsony termetű asszonyt, s szája körül a szomorúság szürke zárójeleit.

– Készpénzben – felelte. Tömött táskáját föltette a pultra.

– Onnan leszedni… – Az üzletvezető hadarni kezdett. – Onnan leszedni, rendkívül körülményes… csak így egyszerre… azonnal…

Ő nem szólt. Követelően nyomogatta a pénztárcáját.

– Nem tudom, jól körül tetszett-e nézni –, folytatta a férfi –, ugyanattól a mestertől, ajánlhatom…

Gyerekangyal, szeplőkkel.

– Szerintem szebb… vagy valami praktikusabbat: fonott italkosár, agancsfülekkel… farsangi busómaszk az ágy fölé…

Tehetetlenül tárogatta kezét a makacs asszony előtt.

– Kérem – mondta végül elgyengülve. Mintha sajnálta volna. – Le fogjuk venni.

Beállították a kislétrát a kirakatba, a főnök felmászott, csúsztatta a szobrot, fejjel lefelé, a tanulólány alulról támasztotta.

– Hát igen – súgta a lányka tudálékosan –, ez szép. Maga a művészet, így, ahogy van.

Arcra fektették a pulton, selyempapírba hengergették, több réteget hajtottak rá, azután hullámpapundekli, végül a durva, barna csomagoló. Körülkötötték erős nejlonspárgával, valahol a nyakánál.

Leszámolta a pénzt. A pénztáros irigykedve figyelte.

– Tessék – mondta az üzletvezető, s homlokát összehúzva, fölemelte a csomagot –, az ajtóig kiviszem. Ezzel haza is kell ám érni.

– Kocsival van – legyintett a pénztáros. – Aki ennyit ad, egy rücskös, randa öregasszonyért…

Az ajtó előtt kinyújtotta a karját, tenyérrel fölfelé, könyéknél kissé begörbítve. A férfi előrehajolt, és a batyut belepottyantotta. Aztán gyorsan, zavartan visszaugrott az ajtó mögé.

Csaknem leroskadt – a súly olyan hirtelen érte. Nehezebb volt ez a közepes barna csomag, a legnehezebb szatyornál is nehezebb.

„De megvan. Megszereztem – gondolta ujjongva. – És tudom, több, mint otthon az egész… Csak a villamosig kell eljutnom vele. Vagy egy szabad taxinak füttyenteni.”

Megpróbálta a nejlonmasni fogónál. Kettőt lépett. A nejlonszál mélyen bevágott a tenyerébe. Feltornászta a hóna alá, vállizma recsegett.

Így vitte a legközelebbi villamosmegállóig. Homályosan látta a kocsit a sűrűsödő ködben, megcélozta a lépcsőt, de üres keze nem volt a kapaszkodásra, fellépni nem tudott, a súly visszahúzta, indítottak, majdnem alákerült, és valaki lehülyézte.

Másik hóna alá csúsztatta, a jelzőtáblának dőlve. Emlékezett egy taxiállomásra. De oda éppen annyi az út, mint innen hazáig.

Ki hitte, hogy ilyen nehéz? Hiszen alig nagyobb, mint egy küszöbre kitett csecsemő.

Vissza lehetne vinni. Tartsák ott holnapig, vagy majd holnapután, valaki, egy erre alkalmas személy…

Elképzelte az üzletvezető mosolyát. Ahogy elébe siet.

– Sejtettem – mondja –, becseréljük valami könnyebbre.

Azért sem. Ha már itt tartja a markában.

Megindult újra, végtelen lassúsággal. Lába fejét csúsztatta a síkos aszfalton. Érezte, hogy a csomag is csúszik.

Nincs jó fogása.

Ráengedte a hasára. Csípőcsontját kétoldalt kiugrasztotta, odakapcsolta karjával. Ez az egyetlen mód, hazavinni.

„Csak az aluljáróig jussak el – gondolta, s izzadt a tarkója. – Ott pihenek.”

Tíz percig tartott, a lépcsőn lefelé. Mire leért, épp csak ráejtette a hulladékkosárra. Fellélegzett, zsebkendőjével benyúlt a gallér alá, hasát, derekát nyomkodta.

„Meg ne sérüljön végül – gondolta –, ki tudja, milyen törékeny.”

Könnyebben kapta a levegőt. Zsibbadt alkarját védelmezően a csomag fölé fektette.

Az újságosbódénál fegyelmezett sor toporgott, Sport-ért, Esti Hírek-ért.

Ezek nem segítenek.

Az oszlopot támasztó fiúk és lányok sem, csak szívják valószínűtlenül apró csikkjeiket, trágár szavakat löknek egymáshoz, s még trágárságukban sincs logika. Talán össze is törnék vagy széttépdesnék a papírt, ott, a sáros kövezeten, és százszoros röhej zengene a boltozat alatt.

De hát ez a néhány nyomorult. Tartják lábukat a gőzmelegedő vasrácsain.

Boldogan hazaviszik, helyette. Pénzért.

– Három harmincat, lottóra – mondta a férfi és közelebb sündörgött. Mintha szárnya lenne, a régi katonasapka lebegő füle megemelte. – Kórházból jövök.

Adott neki.

– Volna ez a csomag – mondta aztán –, nem messze… Kaphat húszat is.

A férfi kinyújtotta reszkető jobb kezét, öt centire, a görcs három centit visszahúzta, egy perc múlva elérte végre a spárgát.

De meg sem emelte.

– Nem lehet – mondta szomorúan –, nem lehet ilyen nehezet. Ami itt van – s a mellkasára bökött –, az nekem éppen elég.

Elment a három harminccal.

„Hát senkire sem számíthatok – gondolta ő –, hiszen nem látványos. Aránylag kicsi. Nem kelt sajnálatot.”

Csak félútig eljusson vele. A felén túl mindig könnyebb.

Tüdejét teletöltötte levegővel. Visszaölelte a csomagot a hasára.

A legjobb úgy vinni, hogy közben rá sem gondol az ember. Hanem másra. Egy pillangós papucsra, gyermekkorából. Búzakék pillangó a piros papucson. Az a papucs. Már a foszlánya is foszlány. Mégis ugyanolyan.

Táskája ütemesen verte az oldalát, a teher a térdéig csúszott a lépcső tetején.

„Hát vasból van ez a rohadt szobor? – gondolta, s őrületesen feldühödött. – Vesszen minden, bedobom az első kukába. Vagy a földhöz csapom, hadd repedjen ezer szilánkra ez a rohadt szobor…”

Talán ha húzná maga után. Ha lenne rajta kerék.

Ordított a hasa, a csípője, a dereka. A szíve – pitvar miocardialis laesio – fájdalmasan dübögött. Elfulladt. Felidézte megint a búzakék szárnyú lepkét a piros papucson.

Mellékutcába fordult. Legalább ne lássák az arcát. Ezt az erőlködéstől sajátságosan bamba arcot.

Mintha belülre költözött volna az egész súly: lefelé húzta a porcikáit, a föld felé, hogy végigfeküdjön a latyakban, karját széttárva, szabadon, önfeledten…

Gyűlölte a csomagot. Hogy mit cipel benne – azt sem tudta felidézni. És minek. Uramisten, minek, abba a zsúfolt szobába?

„De most már, ha beledöglöm is…”

A Körútra kanyarodott, s mintha külföldi lenne, megcsömörlött turista, leroskadt a Tiszavirág kávéház üvegportáljának márványperemére. A szobrot a kiszögellésbe támasztotta.

Két percig nem tudott magáról. Arra riadt fel, hogy esik az eső.

Valaki kopogott mögötte. Nyilallt a nyaka, ahogy hátrafordította.

Egy fiatalember a szívasztalnál, letörölte a párát az üvegről, s ír valamit az ujjaival.

Ezt írja: gyere be.

Szép fiatalember. Kicsi szemű, vastag hajú, de szép. Rózsaszín szája van. A szájak rendszerint kékek, bordók, lilák – de ez friss rózsaszín. Sima a bőre. Eddig sosem vágyott rá. Most először, de jajdulásig.

Egy ilyennel lefeküdni. Csak egy órára. Ahol még nem parázs a szerelem, ahol még nem kell szítani, fújni, miközben csupa széngáz lesz a tüdő… Itt láng, aprófaláng illata van.

Csak egyszer.

Úgy érezte, hirtelen, felkel, bemegy, a nevét se mondja, csak széttárja magát: tessék.

A csomag ázott a sarokban. És ezzel, ezzel mi lesz? Ha nekitámasztja, recseg-ropog a presszóasztal lába.

A fiatalemberre mosolygott, fáradtan, mutatta a csomagot. A fiú odapillantott, intett, tréfás borzadással, elmaszatolta az írást, visszafordította hátát az üvegnek.

A csomag csúnya. Ormótlan, most már mocskos is.

„De félúton túl vagyok – döbbent rá, diadalmasan. – Idáig elhoztam, én, egyedül.”

Éhes is volt, fázott. De már emelkedett. Mint amikor sebre sót hintenek, úgy helyezte vissza a szobrot a hasára.

Újra elindulni, szinte kibírhatatlannak rémlett.

A fizikai fájdalom egy pontra szaladt, középre, a bordák alá, mint a szüléskor, amikor a méhszalag leszakadt.

Ment. Nem ismerte meg Sanyikát, a péntek esti kanasztapartnerét. Pedig az utána is szólt:

– Újabb beszerzés, asszonyom? Mi szépet rejteget?

Csakugyan. Mi szépet? Hiába. Hiszen válaszolni se tudna. Nincs ennek neve.

Kerületi Parancsnokság, széles fapadka. Felette alumínium védőtető.

Innen csak két sarok. Itt egy hosszabb pihenő.

– Elnézést – mondta a fegyveres őr s bocsánatkérően mosolygott –, itt nem lehet időzni, elvtársnő, meg kell érteni, ugye… – s a bomba alakú csomagra pislogott, félénken.

Volt ereje rá, hogy visszamosolyogjon.

Különben is, váratlanul könnyű lett. Már nem a terhet érezte, csak a fájdalmat.

A lépcsőházban sem lette le, az ajtóban sem. Ment vele a szobába, s leeresztette pontosan középre, a földre.

Azután a heverőig mászott, s elfeküdt rajta, véghetetlen lassúsággal. Szemét behunyta.

– Te őrült – mondta a férfi, s lábával megpiszkálta a csomag málló bevonatát. – Ezt a dögöt… honnan cipeled?

– Hazahoztam – felelte.

– De mi ez? Mi az isten csodája? – a férfi letérdelt, tépdeste az ázott papírt szerteszét.

„Jaj istenem – gondolta ő –, mi lesz, ha nem is az? Mi lesz, ha itt nem ugyanaz, mint ott, a legfelső polcon?”

Nem tudott fölemelkedni, csak a fejét mozdította. A férfi talpra állította a Koldusasszony-t. A Koldusasszony habkönnyűnek tetsző, lyukacsos pórusain átömlött az esti fény.

Az volt. Megrendítően az. És sokkal esendőbb, mint a polc tetején.

Sírt. A boldogság tünékeny pillanata.

– Te szerencsétlen – mondta a másik –, tönkretetted magad. Ezzel a súllyal. Még egy férfi sem bírja gyalog. Nem is illik ebbe a szobába.

– Akkor majd kiviszünk mindent – felelte mámorosan –, mindent, amit eddig szereztem. Üres lesz a szoba, üres a puszta négyszögig. De ezt hazahoztam.

– Tönkretetted magad… – mondta a férfi. Agyagtekintete megolvadt, szánakozva. – Egy haldokló koldusasszonyért. Hát megérte?

 

Mindenkinek!

Tóth Antal a Lakberendezési Pavilont kereste. Öt lépéssel mögötte jött a család. Véletlenül látta meg a színes köröket. Felszaladt a lépcsőn. Hátha egy újfajta textilanyag, igazán csinos, így messziről.

Elolvasta a plakátfeliratot, alatta a kis fehér cédulát: Ma a belépés díjtalan.

– Hé – kiáltott hátra, terelő mozdulattal –, ingyen van. Gyertek, ha már ingyenes…

A Tóth család meglódult.

– Ingyenes, hallod? – Horváth Feri lekattantotta táskarádióját, kicsit felelevenedtek, eltávolodtak a szobortól, három-négy percig nem támaszkodtak semmihez. – Ingyenes, hallod? – mondta Némethnek.

– Úgyis fázik a lábam… Te, micsoda szimpla név! Hogy lehet festeni, ilyen szimpla névvel?

Még sort is álltak, a bejáratnál.

„Ez a szó: ingyenes, a leggyorsabban terjed. Ennél gyorsabb csak a fény – állapította meg Oláh Márton másodéves fizikus. – És a fényhatás a festészet lényege.”

– Te, ennek korszakai vannak – mondta Svéd Gyula televízióműszerész, az első teremben, a feleségének. – Megvesszük a katalógust.

A katalógus mélynyomású, fényes papíron készült. Svéd a négy tízesből alig kapott vissza.

– Viszont ingyenes – jegyezte meg.

Hosszan tanulmányozták a szöveget, fel-felpislogtak a képre.

– No igen – mondta a férfi –, meg kell szokni a nyelvezetet. Azután kitárulkozik.

Az asszony bámult rá. Horváth és Németh meglökte, elsodródott a dagadó tömegben. Kiment az előcsarnokba, félt, talán már meg sem találja többé az urát.

– Túl kicsinek ábrázolja az embert – Nagy Károly megállt Svéd Gyula hátánál, mappával a hóna alatt. – Nem szeretem, ha ilyen kicsi az ember. Ha elnyomják a tárgyak. Nem szeretjük – ismételte makacsul, s villámgyorsan felvázolta a nyomasztó cikcakkokat a levegőbe.

Leszek Kálmán nem szólt. Megvárta, míg ketten-hárman odagyűlnek Nagy Károly köré, akkor visszaszaladt a bejárathoz, a várakozókat félresöpörte, megragadta a vendégkönyvet, teleírt egy üres oldalt egyetlen szóval:

 

ZSENIÁLIS!!

 

Mire visszaért, tanára éppen befejezte a szabadelőadást. – Azért persze fejlődhet… – mondta Kálmánnak, és kezét hanyagul a vállára tette. Odébbtaszította, a következő képhez.

– Szőnyegmintának elfogadnám – Tóth Antal kifelé tolongott a lányaival. – Egyiket-másikat.

– A régi mesterek – sóhajtott Tóthné –, azért, ami nekünk van a komód fölött, ezekért el nem cserélem…

– Írj már bele valamit – mondta Tóth Antal a nagyobbik lányának. – Ne légy ilyen gyámoltalan. Illik. – A vendégkönyvre mutatott.

Tóth Ilonka szemöldökét összehúzta, gondosan írt:

Nagy optikai csalódást okozott. Tovább nem hagyták, egy türelmetlen, szakállas, középkorú férfi kitépte kezéből a ceruzát, azután mégis saját színes filctollával véste a lapra:

Köszönjük a pofont, amit a konzervatív hazai közönség végre kapott. Előbb kellett volna. Egy kolléga.

Dühösen nézte az előző beírásokat:

A figuratív anyagot le kellett volna hagyni. Nem eléggé következetes. Provinciális. (Olvashatatlan aláírás.)

Aki ilyet ír (nyíl fölfelé), az hülye. Úgy, ahogy van, undorító az egész. Kár a szép termekért. (Aláírás olvashatatlan.)

– Szörnyű – mondta a szakállas a nőnek, aki ült a könyv mellett, vigyázott rá, és közben horgolt. – Isten barmai…!

– Azért van – mondta a nő komolyan, és leszámolta a pálcikaszemeket –, hogy firkáljanak bele…

– Hát fényhatás, az létezik – vigasztalta a fizikus –, tagadhatatlan: minden a fény. Csak kérdés: ez művészet?!

Beírta a könyvbe:

A tudomány a művészetbe is behatol. Elveszi annak természetes varázsát. Ne keverjük a kettőt! Oláh Márton II. Ugor u. 4/b. fsz. 6.

A szakállas tűnődött, kitépje-e a lapot. Hátranézett. „Hiába – gondolta –, még két hétig nyitva. Legalább elmesélem a klubban.”

A kapu előtt fékezett egy koporsó alakú autó, kiszállt két árnyék a rosszul világított oszlopoknál, szivarszagúan, parfümszagúan.

– Ingyenes – mondta a vékony hang nyafogva –, jobb, ha be se megyünk.

– Majd holnap – felelte a szivarszagú, a szakállast gyanakodva kikerülte. – Holnap délidőben. Utálom a tömeget.

Svéd Gyula már a negyedik teremben járt, összetévesztette az elsővel. Lapozott a katalógusban, azután lesunyt fejjel, csak a lába alá nézve visszasietett a kiindulási pontra.

Domborzati műveit jól észre lehet venni – írta a kilencvenkettedik oldalra. Elcsodálkozott. Hogy miket engednek meg egyesek maguknak?!

Láttam itt egy klassz csajt. Horváth, III. b.

Jobb, mint a magyaróra. Németh, III. c.

Ui.: Hajrá FTC!

Egy kopasz, levendulaillatú úr kölcsönkérte a töltőtollát, finom meghajlással.

Mi itt kezdtük az első elemiben. Egy művész itt végzi? Szégyellje magát! Dr. Radó.

– Köszönöm, uram – mondta, megtörölte a tollat, és visszanyújtotta Svéd Gyulának.

Persa Katalin kigombolta kopott szivacskabátját.

„Még tíz perc – gondolta, s órájára nézett, melyről hiányzott a nagymutató. – Még tíz perc, és hazamehetek. Hatkor már elmegy. Hatkor mindig el szokott menni.”

Lassan forgatta kezében a ceruzát. Sóhajtott.

Szép. De minek? Azután kihúzta a kérdőjelet, maradt a pont, csupaszon.

Erős Ágnes nevetett is rajta, ahogy, mint az alvajáró, beleütődött az üvegajtóba.

– Azért borzasztó lehet – mondta Kis Mari, a barátnője, és átfutotta száját a gyöngyházrúzzsal, halványan – ezt csinálni, egy életen át… ez a rengeteg festék… hogy nézhet ki az a lakás?

– Azért én elbírnám. Elbírnék egy ilyen fejet.

– No de az Önarckép… azok a ragyák!

– Az csak kivetítés… sose hallottad? Ne félj, a valóságban nem olyan… Talán itt is van. Talán itt ül valamelyik sarokban… – Erős Ágnes körülhordozta tustól nehéz szemét. – Az a hullámos hajú, sötét ruhás…

Mari a karjába kapaszkodott, követték a hullámos hajú, sötét ruhásat egészen a vendégkönyvig.

Bepillantottak a hóna alatt, diszkréten. A fiatalember éppen rajzolt. Egy nőt rajzolt, az orra helyén sárgarépa, két döglött egér a szeme.

Ha ilyen jól megfizetnének érte, én is tudnék ilyet, te kuka…

Vihogtak.

Aztán Ágnes lejegyezte, tisztességesen:

Érdekes. De erről mi nem tanultunk. Az általánosban.

A legszebb az Önarckép – csatlakozott Mari.

Még egy kicsit figyelték az energikus férfit, szájában üres pipával, ahogy ír-ír, rendületlenül, s közben jobbra-balra billegteti szájában az üres pipát.

Amikor elment, belesandítottak: csupa kriksz-kraksz, elrajzolt betűk. Lehet, hogy nem is magyar. Sőt. Talán nem is európai.

– Mit gondolsz? – kérdezte Mari. – Ezt odaadják Neki? El kell olvasnia?

Az asszony, a horgolótűvel, felnézett rájuk egy pillanatra.

– Hogyan? – szólt szolgálatkészen.

– Tessék mondani… a művész, úgy értem, a festő… látta már…?

A néni fölényesen mosolygott.

– Minden este megtekinti. A Mester. Zárás után. Öttől hétig pedig ott ül, kinn, a foajéban.

– És mit csinál? – kérdezték rémülten, szinte egyszerre.

– Alszik. Többnyire alszik. Merthogy éjjel szok festegetni. Nappal meg dolgozik. A Mester. Mint akármelyik rendes ember, bizony…

Lábujjhegyen elosontak mellette, az előcsarnokban. Még az arcát se látták, belelógatta a kabát felhajtott nyakába.

– Láttad? – Nagyokat szippantottak a friss őszi levegőn. – Fantasztikus!

– Esküszöm, fordítva volt rajta a kabát. Esküszöm…

Magyar János és Magyar Jánosné is látták a férfit a padon, fél órával a zárás előtt, Magyarné oda is akart lépni.

– Hátha várják valahol – mondta szelíden –, fiam, ki tudja, nem kéne-e felébreszteni?

– Majd a teremőr – mondta a férje –, ha eljött az ideje… nem hiszem, hogy huligán.

Magyar Jánosné fáradt volt ezen az estén, ezen a héten, ebben a hónapban, ebben az évben – mióta megszületett.

Negyvenötben meghalt az anyja, negyvennyolcban disszidált a vőlegénye, ötvenötben beperelte a húga, most meg három gyerek, abból is egy folyton csavarog.

Magyar János jó ember. Kivették a fél veséjét, de sétálni szeret.

– Nézd – magyarázta –, kell, hogy kimozduljunk. Mozijegy úgysincs. Holnap fél hatkor kelsz, este hét, mire hazaérsz. És a színeket mindig kedvelted.

– Nem értünk mi ehhez – mondta Magyarné –, pedig biztosan van értelme…

– Amit könnyen fel lehet ismerni – tanácsolta Magyar –, azt figyeld. Akad olyan is. Nehéz lehet ez, Máriám. Összehozni, kutya nehéz.

Az első termeken átsiettek, Máriát lefoglalta a sok bőrkanapé, a rejtett fénytestek és a barna lakk a nyikorgó padlón.

– Nézd csak – mondta a férfi, és közel hajolva betűzte a lapocskát –, itt a címe. Ha akarod, felolvasom.

Mária odébbhúzta az urát.

– Ott bent… az ott, a sarokban… mintha az… talán van még annyi idő…

Ritkult a tömeg. Egészen halkan, ciripelve, csengettyűszó úszott a melegben.

Odaálltak a kép elé, egymásnak támasztották a hátukat, barátian.

Magyarné belenézett a képbe. Mintha tükör lenne. Véletlenül sikerült így.

Egyre szűkülő napsárga körök, hullámzó sárga körök, kútszem, feneketlen kútszem a közepén.

Zuhant, szédült.

Elfelejtette, kicsoda. Csak úgy mosta valami. Becsukta a szemét. Pihent, leestek a súlyok.

Újra, messziről hallatszott a ciripelő csengettyűszó.

János megérintette.

– Hát igen – mondta az asszony, és két ujjával megcsípte az orratövét. – Ez így van. Ennek a címét, olvasd, János, nincs velem a szemüvegem.

– Ennek nincs címe – mondta a férfi, mentegetőzve –, ez, úgy látszik, olyan. – Körbemutatott. – Ezek olyanok. Gyere, mert ránk csuknak. És az Eta áthozza a ruhát.

Beálltak a vendégkönyvhöz vezető sorba. Mária kicsit reszketett.

– No – Magyar János aggódva nézett az arcába. – Tudom én, hogy jobb neked a szabad levegő. Csak ne lenne az a randa hideg.

– Muszáj? – kérdezte Magyarné. – Muszáj ebbe beírni?

– Azt hiszem, igen – mondta Magyar –, ingyenes napokon, hogy megszámlálják a népet.

– És mit…?

– Elég, ha a nevünket. Helyettem is.

Színtelen buborék,

szín-színtelen

– szín-színtelen

haj, haj, hahó

bravó… (H. K. költő)

Mária megijedt. Talán a szemüveg miatt, talán összefolynak a szavak. Elbizonytalanodott.

Magyar János és neje.

Nem akart még továbblépni. De az a csengő nagyon szólt már. És Eta áthozza nyolcra a ruhát.

Így a loknikontyos, szarvasbőr kesztyűs fiatalasszony írt be utolsónak, galamb-betűkkel, nyelvét az ajkán felejtve, találomra elszórva a t-ket:

 

TETTSZET

 

A nénike bólintott. Elővigyázatosan kiemelte a madzagon fityegő ceruzacsonkot a lapok közül. Összecsukta a könyvet, és az ébredező Mester csontos térdére helyezte.

 

Az utolsó mű

Az író nagy gondban volt. Megunta az egészet: betűket írni fehér papírra, történeteket kiagyalni, neveket keresni, begyömöszölni a hömpölygő anyagot holmi feszes szerkezetbe. Tulajdonképpen már csak a tőmondatot szerette, vagy már azt se. Egzakt közlések után áhítozott; egzakt közlések után, melyek erőszakos személyiségétől függetlenek. De tudta: az egzakt közlés az irodalom fő ellensége, a halál maga. Hiszen éppen az egyéni világkép e működés lényege – noha ez az egyéni világkép sokszor egyéni tévedést, egyéni zsákutcát jelent csupán.

Írónkban megkopott a különvélemény mámora, a vélt igazság szentsége fölborzolódott, átminősült: bölcs megértés lett belőle, a bátor ítélkezés hiánya. No meg az idő is eljárt, sejtjei belefáradtak a folytonos újjászerveződésbe, testében a biológiai rend – mint a molyos bunda varrata – hol itt, hol ott feslett fel, szinte szégyellt már panaszaival orvoshoz járni, attól félt, hogy egy szép napon az orvos megcsóválja a fejét, két ujja közé szorítja az egyre laposodó mellkast, s a szakértő megfellebbezhetetlenségével így szól (hangjában a kötelező sajnálkozással):

– Ezt már nem érdemes… Dobja el. Dobja el, ha mondom.

Végül is elég öreg, s eleget hagyhat hátra. Mindent megélt, földolgozott már. Azért egy utolsó írás kellene. Végrendelet helyett. Valami csúcsnovella. Súlyos pont a panaszos, dallamos mondat végére. Kupolaféle az építmény tetején, visszavonhatatlan jelzés, hogy minden elkészült. Kívül-belül minden.

– Segíts – mondta asszonyának, aki tíz éve már anyja volt csak, szerencsés alkat: valódi mártír, a mártíromság tudata nélkül. Befogadta a sok keserűséget, földuzzadt tőle, kövér hasát büszkén, méltósággal hordta, mint egy különös, szellemi megtermékenyítés kései gyümölcsét.

– Segíts – mondta neki az író. Nagyon szép ősz volt. Lépegettek a budai fák közt, gyenge, tavaszhoz illő szél támadt s az avarban halk ropogás-kopogás, mintha kicsi állat menekülne valahonnan valamerre.

Az asszony gondolkodott. Tartós maszkot keresett, ami mögé ezt a védtelent elbújtassa. Erős maszkot, amelyik szorosan tapad a bőrre.

– Légy elégedett – mondta hittel, s két V alakra tárt ujjával mosolyba csípte a férfi ajkát. A mosoly illedelmesen rögződött, de mögüle még ijesztőbben kitetszett a tekintet kétségbeesése, az árulkodó szemkivágás az alkalmi papírmasén.

– Elégedett vagyok – felelte az író, és bólogatott. Válla meg-megrándult, ide-oda pásztázott pillantása. Mint a gondos mesterember, aki dolga végeztével széthagyott szerszámait keresi: mehetnékje volt már, az új címet is tudta, csak az utak között kereste még a legtisztábbat, legtökéletesebbet.

Az asszony hallgatott. Lépegettek, figyelték a közelítő zajokat, vártak valami üzenetet. De csak a nappal távozott, s emelkedett a köd, mint a mérges gáz, fenyegetően, egyre följebb.

Az író mindössze meghűlt, tüdőgyulladással ágynak esett.

– Veszélyes – mondta az orvos. – Leromlott szervezet.

Az asszony sírt, már félig eltemette.

– Tüdőgyulladás? – az író két lázroham közt eltűnődött, aztán határozott. Összeszorította a fogát, és meggyógyult.

– Jobban fogok vigyázni – mondta asszonyának. Az asszony azt hitte, örömhírt hall, a férfi nem ábrándította ki, odavetette ajándékul a számára már használhatatlan, elrongyolt reményt.

Amikor új égőt csavart a csillárba, s véletlenül feljebb lépett a létrán – a már nem létező fokra –, leesett, és alaposan megütötte magát. Megtiltotta, hogy orvost hívjanak, s borogatással, tornával talpra állt három hét alatt.

– Az életösztönöd ment meg – mondta boldogan az asszony. – Mégiscsak fontos ez a hatalmas életösztön!

Az író ráhagyta. Óvatosabb lett sokkal. Kiparancsolta a konyhából a borsot és az erős paprikát. Gyomor- és bélkomplikáció…? Gusztustalan.

Egy történetre gondolt szüntelen, egy harminc-negyven év előtti történetre (talán regényrészlet vagy álom): száraz, öreg férfi fekszik a hordágyon, oldalt fordul, kezét finoman a szája elé emeli, köhint egyet, s ez a köhintés kisegíti a lelket. Természetesen így is fenséges. A szívhalál is az, bár gyakorisága kissé csökkenti értékét.

Utoljára kamaszkorában képzelődött ilyenformán: csakhogy akkor a halál mikéntje, a forma nem érdekelte még, csak a túlélők zokogása, a gyászos párbeszédek, a bűnbánó környezet vezeklése. Azóta fölfedezte: saját halálunk nem eszköze semmiféle bosszúnak; legfeljebb zavart kelt, sajnálkozást, némi tétova riadalmat. Csak a mód, a mód emeli legendává a banálisan szükségszerűt.

Az író türelmetlenkedett. Testi ereje fogyott, reggelenként nehezen ébredt: mintha lassan csuknának egy ajtót, és a rés – ahol visszatérhet – egyre keskenyedne. Fulladozva préselte át magát.

– Nem lesz ennek jó vége – sírt az asszony.

– Igen, igen. A jó vég – mormolta írónk. Ajándékozni kezdett: pénzt, szobrot, néhány képet, apró tárgyakat. Kéziratot, levelet. Nyájasabb lett mindenkihez. Mintha meg akarna vesztegetni valakit, mintha ki akarna érdemelni egy végső kegyet, holmi díszkötést a posztumusz gyűjteménynek.

Az ihlet ragyogására még emlékezett. A nagy sötétség órái, a hideg világ után, a viaszba fagyott, üveg alá csukott lények között ahogy hirtelen föllobban a szín, átmelegszik a tér, törik az üveg, a teremtmény ébred és kilép… A többi aztán végrehajtás. Precíz szolgamunka.

Még egy nagy ihlet! Csak egy utolsó mámor. S nem lesz különbség: a közvetítő és a közvetített összeforr. Következik a tökéletes megvalósítás, segédanyag, toll és papír nélkül.

– Türelem – biztatta az asszony.

– Türelem! – felelte párhuzamosan, s mosolygott azon a szavak mestere, hogy a szó önmagában milyen félrevezető.

– Nézz a lábad alá – oktatta az unokája, s gyengéden megrázta a könyökét. – Elcsúszol, és kész a baj…

Fontolóra vette. Nyaktörés? Ez gyenge. Szenilis nyugdíjasoknak való, akik botjukat rázzák, és lyukas szatyorba hulladékot gyűjtenek.

Írónk gőgös volt. Kivételt a kivételesnek! Kényszert, ami választásnak látszik mégis.

– Figyelj mindenre – mondta társának, s az hozta a teát, altatót, csillapítót, elektromos takarót, örökös, ok nélküli bűntudattal.

Nem volt szíve beavatni. Hiszen észre sem vette ez az asszony, boldog-szegényke, hogy hármasban aludtak mindig. És az a harmadik ölelt legfájóbban, legédesebben.

Aztán egy nap valahogy nem is gondolt az ügyre. Nem fájt semmije, agya is frissen működött, nézte a járdát, érdekes, mintha sose látta volna. Szinte húsz évet fiatalodott. Józan hétköznap volt, majdnem nyár. Ott sétált mellette tisztelőinek egyike: élénk, középkorú példány, a lázadáson túl, de még innen a csüggedésen, a legalkalmasabb tanú; mértéktartó, előadásában stílusos és csak egy parányit tébolyult éppen.

– El kéne innen menni – mondta az írónak, hangosan az utcai csikorgásban, kövek közt botladozva. A kipufogó benzingőzöktől mindketten fulladoztak. – Szabad térségbe… ahol tiszta a levegő. Ahol még van egészséges növényvilág…

Az író felszólításnak vélte. Történjen végre határozat. Megállt. S egy percre megállt vele minden. Mint a Csipkerózsika-mesében, égen és földön abbamaradt a mozgás, beragadt minden elkezdett mozdulat. Mérgezett szúrás. Csönd lett, elemeire bomlott a fény. Aztán – megváltó csók – újra lódult a kép, felbőgött a lárma.

Egy hároméves gyerek hirtelen elengedte az anyja kezét, játékosan az út közepére futott. Az autóbusz sikítva fékezett – írónk érezte még ínyén a súrlódó magas hang vasízű váladékát, s fölismerte a kínált kegyet.

A gyereket – másodperc töredéke alatt – visszalökte az útra. A szokatlan lendülettől megpördült saját tengelye körül, a sál, mint a múmiapólya, nyakára csavarodott; aztán, akár koncentráció után az artista, elszánta magát, s csak arcát védve becsúszott az ágaskodó kerék alá.

Országszerte megfújták a harsonákat. Gyönyörű szövegek méltatták.

„Alkotóereje csúcsán ragadta el a halál.”

„Távozhatott-e méltóbban? Nem csak képletesen, a valóságban is életét adta a jövőért…”

„Legyen példa testre szabott halála!”

Nyilatkozott méltóságosra kábított felesége. Elmondta, mindig ilyen volt ez a tüneményes ember: önzetlen, melegszívű, indulataiban is nemes. A megmentett gyermek csuklott és hallgatott, meg akarta enni a mikrofont, az anya pedig hálálkodott, a nagy halottat tegezve szólongatta.

Túl émelyítő korona. Túl díszes ez a befejezés, túl kerek, már-már bóvli.

De írónk tudott szerkeszteni.

A szemtanú kissé bambán, titokzatos mosollyal hagyta, hogy faggassák. Mintha megrendülése okozná, sűrűn pislogott.

– Kétségkívül.

– Ez igen.

– Szörnyűségében is fenséges.

A temetés után azonban rumot öntött a sörbe, s válogatott barátok körében, gyötrődve-kínlódva, önmagával is tusakodva, csak kimondta:

– Az a gyerek. Abban a kockás, pomponos sapkában. Nem tudom. De mintha már előbb félreugrott volna… Tulajdonképpen – egészen halkan suttogott –… nem volt kit megmentenie.

Kiitták poharukat, szent borzongással.

Ezzel a furcsa csavarral ért véget a történet. Mint a remekmű: zavart keltően és szabadon.

 

Az élmény

A tökéletesség taszító. Különösen, ha másban véljük felfedezni azt. S ez az író ilyennek látszott: tökéletesnek. Őrizte fiatalságát, arca ovális, szeme nyugodtszürke, termete magas, haja még elfödte tarkóját, s a maradék minden komikum nélkül borult a fejére. Feleséget nem tartott, kiválasztotta a legfrissebb nőket. Erre kényes volt: tiszta pohár, tiszta zokni, tiszta nő. Az italt nem szerette, de győzte. Adósságba nem keveredett, kisebb kölcsönöket szívesen adott. Emberi formáját fölénnyel viselte, s kedvét találta abban, hogy bármilyen társasághoz alkalmazkodjék. Mintha fiókból keresné ki aznapra esedékes modorát. Élete szakadatlan kompromisszumokból állt, de az írásban nem ismert semmiféle megalkuvást. Legrobbanóbb kéziratát is ártatlan mosollyal bízta a szerkesztőkre, akik aztán töprenghettek, ennyire hülyének nézik-e őket, vagy szellemi bátorságukban ennyire bíznak…?

Írónk önmagából indult ki, s mivel kedvelte önmagát, nem értette, fájt neki mások gyűlölete. Ő nem tudott gyűlölni: egységes, szenvedő masszának tekintette az emberiséget, a mocsárba süllyedés állapotában éppen. Azt már az esze diktálta, aki ilyen körülmények között cselekedni akar, vigyázzon: maradjon kívül, egy-egy szilárd talajcsomón. Onnan nyújtogassa a mentőbotot. Esetleg – mint a térképész – rögzítse a legveszélyesebb helyeket.

Hiányzott azonban belőle az igazi szeretet oldódó képessége, s talán ezért sóvárgott szeretet után szüntelen. Mint a hideg kő a napfény melegére: hogy a hőt elnyelhesse, s aztán visszasugározza a hűvösödő sötétben. De nem hitte már, hogy ilyen szerencse érheti; kitaszítottságába belenyugodott. Néha igyekezett legalább szánalmat kelteni, de ez mindig kudarcba fulladt. Panaszait ironikusan hallgatták, hibátlan kézelőjét, nadrágja élét s szája tolakodóan egészséges, húsos görbületeit vizsgálgatva. Helyzetére pontos hasonlatot keresett, végül is – némi túlzással, hajlama szerint – holmi bogárhoz hasonlította magát, amely szüntelenül élelem után mászik, csak fölvenni nem tudja többé, mert menet közben elvesztette legfontosabb érzékszervét, a tapogatócsápot. De mint általában a hasonlatok, sántított ez is, hiszen neki esze ágában sem volt megdögleni, fizikuma hibátlanul működött, az ellenszenvet ezzel is növelve.

Már-már eldöntötte, hogy valóban tökéletes. Vagy egyszerűen csak különb. Ezt megerősítendő, beszerzett egy újfajta mosolyt, a bánatos, megbocsátó fensőbbség mosolyát. De nem sokáig használhatta.

Egy éjszaka – hajnali három tájt – arra ébredt, hogy valami nincs rendben. Valami kizökkent, véget ért, és érkezik egy ismeretlen.

Várt. Feküdt nyitott szemmel. Már esett vissza a pillája, amikor újra jelentkezett. Bent, a belek közt, mintha egy éles penge forogna, szűk folyosóban. Feljajdult, fölkattintotta a villanyt, de a képek nem feleltek. Minden elfordította az arcát. A könyvespolc kötetei egybemosódva, olajos futószalagon szaladtak ide-oda.

Újra a hányás, újra a pengefájdalom.

„Gyomorrontás, némi bélfertőzés” – fölényeskedett.

Azután székelési inger és vér.

„Az én vérem” – gondolta sértődötten. – „Az én vérem, ilyen környezetben!”

Végül vonított csak, lucskos verejtékben dobálta magát. Irtózott a mentőktől.

Legalább egyetlen barát. Barát…? Egyetlen ember! Lapozott a kis telefonfüzetben. Közületek. Csupa hivatal. Távoli kapcsolatok, ez is, ez a jelentéktelen fickó, a lerágott körmeivel, a töméntelen kézzel írott verssel.

Odakünn már görgették a kukákat, szívta a kocsi a szemetet. Reményt keltett a kinti élet.

Tárcsázta a jelentéktelen fickót. Hogy miért őt éppen, nem tudta megmagyarázni.

– Halló – szólt viselkedés nélkül, gyönge hangon. – Tudom, hogy különös, de meghalok, azt hiszem.

A fickó húsz másodpercig csendben volt a vonal végén, aztán határozott utasítást adott:

– Tegye le a kagylót! Nyissa ki az előszobaajtót. Negyedóra múlva jövök. Orvost hozok. Tartson ki!

– Igen – felelte az író. – Nagyon szépen köszönöm. Jaj de rosszul vagyok.

Pénzt és néhány fontosnak vélt apróságot gyömöszölt a téglalap alakú, kattanós rugóra nyíló aktasáskába; a kéziratait kiszórta, maga mögé dobta a lapokat, talán kabalából, mint más a szerencsepatkót.

Aztán hagyta, hogy a lélek testté váljon. Belekapaszkodott egy kézbe. A jelentéktelen fickónak meleg, erős és száraz keze volt; csillogott diószínű szakálla.

– Nincs baj – mondta dallamosan, inkább duruzsolva –, itt az ügyeletes doktor. Ágyat is szereztünk… ahol a nagybátyám a főorvos.

– Ami fáj, az rendszerint nem veszélyes – nyilatkozta az ügyeletes, kedélyessége írónkat megnyugtatta. – Le a gatyával!

Injekció, lassú bódulat. Eperszínű kívüllét, amit az ébredés borzalma követett. Fél percig még a tegnapelőttet élte, kereste az új nap fényét, az első teendőt, lába-keze már pattant volna – azután fölismerte a kórházi ágyat, s az ágyról a szenvedést. Megint hánynia kellett, egyedül feküdt a szobában. Nyomogatta a csengőt, az ajtó felett fenyegető fény villant, mint árokszélen a stoplámpa. Jobbra talált egy porcelán bögrét, belehányt.

Jött egy asszony, még fiatal, hosszú szárú, fűzős vászoncipőben. A haját fehér pánt osztotta két szigorú dombra. Elvitte a bögrét, megcsapkodta a párnát, becsúsztatta a kacsát.

Az író ösztönei az anyai védelmet már rég elfeledték. Szégyellte, de mégis jólesett, amikor a nővér megsimította arcát, s testét a nedves szivaccsal végigtapogatta.

Egy rövid időre pihent a kín. Mint a lusta hóhér, aki szusszan egyet, amíg az új kötél készül. Ő a szavakat kereste addig, a doktorhoz intézendő formás mondatokat, melyek egyrészt gyors intézkedésre serkentenek, másrészt parányi fölényt biztosítanak a nagy esettségben. De még a száját se tudta kinyitni, egy erős, szőke szőrzetű fiatalember, fehér csákóban, egyszerűen felnyalábolta, s rácsomagolta a guruló kocsira.

A fehér csákón lila körpecsét, titkos rangjelzése egy idegen seregnek.

– Vizsgálat – mondta a fiatalember a liftben, s a cipőpertlijét kötögette.

Írónk méltatlankodni akart, kiselőadást fogalmazni a „bánásmód”, „bemutatkozás”, „kölcsönös bizalom” tárgyköréből, de vízszintesen roppant nehéz kiselőadást tartani. Későbbre halasztotta mondókáját, aztán, a vizsgálóasztalon, szinte négykézlábra állítva, végképp lemondott róla. Már örült is, hogy ebben a pózban legalább meghagyják személytelennek.

A vizsgálat kellemetlen volt, fárasztó, de nem túl fájdalmas.

„Új szemszögből láthatom a világot” – gondolta, s mint a kutya, ha korbács előtt lapít, csak a szemét járatta körbe-körbe.

Az orvos sokáig mosakodott. Azután hívás nélkül a guruló kocsi mellé lépett.

– Még néhány röntgenfelvételt is készítünk – mondta. – Nincs pontos diagnózis. Türelmet kérünk addig is. Tóni majd délután fölvidítja.

Ó, igen. A rendes, csillogó szakállú fickó. Az unokaöcs.

– Doktor úr… mégis. Én még soha ilyen helyzetben… illetve ez az új, szokatlan kórházi szituáció… mégis… mire tippel?

– Orvos vagyok, nem bukméker. Túléli. Egyelőre ez tartozik önre.

A fiatalember, már az ágy mellett, fölszólította:

– Karolja át a nyakamat! Úgy könnyebb.

– Fölösleges. Tudok mozogni!

– Nem tanácsos.

S valóban, ahogy a műtős alányúlt, s ő csimpaszkodva átölelte az izmos nyakat, megint kiütött homlokán a víz. Feljajdult, karja aláhullt.

A fiatalember óvatosan tartotta, s vigasztalta lágy, csaknem női hangon.

– Csak egy kicsit még… no, semmi, semmi.

Mint a modern Pietà, egy őrült festő vásznán. Fölbolydult rend: férfi ringatja a férfit, a későbbi áldozat a már leterítettet.

Aztán közönyössé fakult a kapcsolat.

„A humor… – gondolta írónk, s ebbe fogódzott –, a humor. Ha úgy tetszik, írónia. Röntgenfelvétel, fénykép helyett, a következő kötet elejére”.

„Ha lesz következő” – a gondolat megbicsaklott, agyát elborította a szennyes félelem, s a fizikai kín szüneteiben el sem hagyta többé. Délutánra már azt sem tudta, melyik rosszabb. Parázson forgó teste jeges folyóba csusszant, s vissza megint.

Kérte a kábítót, elrúgta magától a féltve őrzött, keményre sarkított öntudatot.

Illatra ébredt; egy törött szárú szegfű hajolt az arca fölé. Körülkémlelt félig nyitott pillája alól. Mindenütt virág: bögrében, tálban, konzervdobozban. A szegfű a konzervdobozból lógott az ágyra. Még rémültebb lett, rémültté tette a tömény illat és a pléhdoboz hideg csillogása. Ujjai végigsimították a hasára boruló durva vásznat, csipkét nem érzett, s azt mondta könnyebbülten, gyerekes diadallal:

– Hiszen fehér. Nem is fekete ez még.

Valaki fölsírt, és hátat fordított az ágynak.

– Nincs magánál. Édes jó istenem…

Az író – egy pillanatra a régi energiával – arra gondolt, hogy asszociációit végeredményben sohasem értették; de ami az egészségestől zseniális homály, ugyanaz a betegtől az önkívület zavara csupán. De nem magyarázkodott, inkább megnézte, ki ül a lábfején. Gyengéden taszított egyet rajta.

Fölugrott a csillogó szakállú Tóni, szemüvegét a kezében tartotta, piros és meghatóan meztelen volt a szeme, a síró nő is hátrafordult, szempillájára kis gyöngyök tapadtak, festetlen arcán sok apró kráter, az időbecsapódás vakolatlan nyoma. Babaszerűsége megsemmisült, s nemisége vele veszett. Még bőrének tapintása, a kézszorítás jellege is változott. Az író – mintha most találkoztak volna először – csak nézte a látogatókat. Megrendítette ez az új, emberi minőség. Felragyogtak a részletek is: a fénycsík lebegése, kalács mazsolával, az ablakban befőtt. Szag és íz társult minden színhez; rátalált a betöltött létezés szokatlan mámora.

„Hiszen ezek szeretnek engem” – gondolta, s a szó értelme agyából szívéig csúszott. – „Lehetséges ez? Hát mégis van…?”

Mert hirtelen ő maga is érezni kezdte, mintha egy görcsös ököl ujjai nyílnának szét, valahol bent, a gyomra mögött, s az ujjak érzékeny vége veszi a hullámokat, aztán sokszorozva sugározza vissza.

– Kedves. Édes-kedves, elmúlik… – mondta a nő. – Elmúlik, meglátja.

– Bátyám – mondta a fiú –, szakadatlanul csöng a nővérszoba telefonja. Nagy ijedséget okozott a szakmában.

– Valami Károly járt itt az Alaptól, húslevest küldött a felesége, édes-kedves… egyen egy kis levest.

És jöttek. Évák és Lászlók. Kovács és Hétfalussy. És az író nyújtotta a kezét, kapaszkodott, nem akart gondolkodni többé. Csak elmerülni ebben a bizsergő melegben, törleszkedni a fájdalom szüneteiben, élvezni a szokatlan vegyülést, a menekülő szervek boldog oldódását. Mintha feltártak volna előtte egy eddig kívülről bámult, szigorú lakattal zárt leporellót – plasztikus formákkal, új dimenzióba ugrott a világ.

– Lehet, hogy meghalok – szólt az orvosnak. – De legalább megtudtam. Az utolsó pillanatban.

– Jó – mondta az orvos. – Ne dramatizáljon. Kis műtét lesz, kellemetlen, de nem veszedelmes. Tucatmunka.

– Rák… – és hirtelen, ravasz fejfordítással elkapta az orvos tekintetét. De csak gúnyt látott abban és némi unalmat.

– Nem rák. Fekély. Hosszadalmas ócskaság. Állítsa le a nekrológokat.

De ő élvezte még, mint a karácsonyt. Önmagát élvezte elsősorban. Ahogy ringatta a szeretethullám, és ahogyan megmártózott benne. Álmai titokzatosak és lebegők voltak, visszajárt az anyja, tanárai, pajtásai, a lányok, s ő mindegyiket forrón szerette.

A műtét előtt megköszönt mindent. Az utolsó köszönöm – már kissé csonkán, mint minden általánosítás – félig a torkán akadt.

Könnyen, komplikáció nélkül ébredt. Gyorsabban gyógyult a szokásosnál. Még gyanakodott: talán-talán hamis volt az egész, nem neki szólt, csak az odaképzelt halálnak – most majd újra kivetik, s az egészségben merev, zárt lesz ismét önmaga is.

De vele örültek. Mint a leckét, ismételgették a kedvező jeleket. Odaültek az ágya szélére, s póz nélkül fülébe suttogták saját bajaikat. Átesett a kötelező próbán, befogadta a falka.

A dióbarna szakállú Tóni karon fogva sétáltatta, s írónk élénkülő kíváncsisággal lesett be a tíz-tizenkét ágyas kórtermek ajtaján. Szinte bánta már, hogy különszobát kapott.

Tóni elmondta, milyen büszke a bizalomra. S hogy csak kivételesen nagy emberek képesek ennyire föltárulkozni a bajban.

Eszmecseréik egyre elragadtatottabbak lettek. Az utolsó napon már arról beszéltek, mennyit lehet ebből az ügyből szellemileg „profitálni”.

– Ne használjuk ezt a kifejezést – javasolta írónk –, arról van szó, hogy előbbre léptem a megismerésben. Egyszerűen kellett ez a nyavalya.

– Úgy, úgy – bólogatott Tóni, s elcsúszott a frissen mosott kövön, s az írónak már volt annyi ereje, hogy visszahúzza. Billent a mérleg.

– Arról van szó – folytatta az író, s lenyomta Tónit a fehér padra –, hogy gazdagabb lettem egy fontos árnyalattal. Legyen bátorságom, hogy ezt bevalljam.

– Az élmény – mondta Tóni, s megkérte az írót, üljön le ő is –, ami majd az új műben lecsapódik…

– Ez a tisztesség, ez a ragaszkodás – sorolta az író, a hangja egyre ércesedett –, ez a féltés, ez az önzetlen aggodalom…

Átfogta hálásan Tóni vállát. S csak egy pillanatra gondolt arra, tulajdonképpen komikus Tóni magasított sarkú cipője. Kis ember, így akar megnőni. Részvétet érzett, jó és nemes részvétet. Tóni megroskadt a rázuhanó kar súlya alatt. De elviselte.

– Az élmény – mondta –, ahogyan formálódik. Szükségszerűen, ezek az új benyomások, szükségszerűen…

– Igen – helyeselt az író –, egy teljesebb kép… bizonyos oldottság…

Valahogy elakadtak. Az író elvette a fiú válláról a kezét, ölébe ejtette. Papucsa orrát – meg-megemelintve – nagy alapossággal vizsgálta.

– Például – igyekezett Tóni, a csöndet biztatásnak vélve – most már olyan stádiumba jutott a dolog… hogy hasznos lenne, mint egy alapkövet, letenni… a döntő élmény hatására…

Az író hallgatott.

– Itt az ideje – lendült bele Tóni –, hogy a világosan fölmérhető többletek irodalma is megszülessen. Tökéletlen a térkép, ahol csak a völgyek… a domborzat sohasem…

Az író helyeselt. Azután az ápolónők bokájáról, a kórházi kosztról csevegtek. Az író kissé szórakozottan dicsérte a bokákat, a kosztot pedig kissé szórakozottan szidta.

– Fogadok – kiáltott a fiatalember –, fogadok, hogy már megfogant az új téma…!

Az író szégyenlősen mosolygott.

– Ugye, eltaláltam?

– Semmi, semmi… inkább csak afféle gyakorlat… Fekszik a tizenhármasban egy bedeszkázott öregúr… már négy napja figyelem. Nem jön hozzá a kutya sem. Átlógatja a kezét a deszka fölött. Mintha evezne. Belekap a szomszéd ágyneműjébe, húzza, tépi. Az ágyszomszédja veri a kezét vaskanállal. Mintha lapítaná. Micsoda kegyetlen oktatás…

Nem fejezte be, elhallgatott zavartan. A fiatalember sem szólt.

Aztán nevettek egyet. Több kérdés nem esett, mert a lépcsőnél ott állt az ügyeletes szerető, dagadt szemhéjára már fölragasztotta műszempilláját, feszes ruhájában ismét uralkodott a melle. Hozta az elbocsátó papirost.

– Ön szabad – mondta az orvos fél órával későbben, s a liftig kísérte.

Írónk habozott; lassan, mint ahogy állat a hosszú séta után ketrecébe tér, a fülkébe lépett. Szédült még, de automatikusan rátalált a régi vezérlőgombra.

 

A bosszú

Apró csontú, kicsi nő volt, szemöldöke dús, összeért középen. Egyéniségét ez a szemöldök s a szokatlanul fejlett, kiugró vállszélesség határozta meg: senki se vélte törékenynek, s bár valóban gyenge fizikumot hordozott, védelmi ösztönt mégsem ébresztett senkiben. Lassan bele is szokott a szerepbe; kiterjedését szögletes mozdulatokkal szélesítette, szemének keskenyre húzott résén át sugárerős pillantásokat lövellt. Sötét köpenyén újdonságnak hatott a népi szőttes mintáival tarkított szegély: éles határt húzott a test és a ruha közé. Már régen író volt, de játszotta még a tanárt is. A hétköznap muszáj-uralma: menedék az is. Ki- és bemenni csengőszóra, az igazságos értékrendet megszabni, közvetíteni áttétel nélkül: a veszett fejsze nyele csak, a csupaszodó mezőn a nyáj melegének illúziója.

Az írást is, tanítást is boszorkányságnak érezte, az idegszálain átfutó varázsfuvalom nélkül nem ért semmit az egész. Egyénisége talán ezért csúszkált a szüntelen kinyilatkoztatás és a folytonos kételkedés között; a jelenlétét jellemző furcsa feszültség hasonlatos volt ahhoz a bámulathoz, amit a szemlélő repülőparádékon érez: a gép csillog a nap alatt, majd bukfencezik, süllyed, orra veszedelmesen célozza a földet – de mégis, egy csavarral ismét föllebben, és még magasabbra szárnyal. A hatást azonban rontotta az asszony hangszalagjainak gyors kopása. Amikor már recsegtek-ropogtak a szavak, hirtelen megállt, harapott a levegőből, a szeme kijjebb ugrott, mintha szenvedne. Az egyik tanítványa – persze a legjobb – azt mondta egyszer, olyan ez a nő, mint a kétéltű: meg kéne szánni néha s visszadobni egy kevéske időre valami másik, ismeretlen elembe. A többség tréfásnak tartotta inkább, ahogy ez az emberi lény fintorogva kérődzik: újra összegyűjti kiszáradt szájában a nyálat.

Ez az író – sem az iskolában, sem másutt – nem ismerte a parancsszót. Sokkal ravaszabb volt ennél: úgy kért, hogy nem lehetelt megtagadni. Talált egy rozsdás kulcsot a világhoz, megtisztogatta szépen, szeretet helyett úgy jelölte: azonosulás. Használata eredményes (és egyben tisztességes) módszernek bizonyult; ajándéknak, ami bőven visszatérül. A kezére bízott diákok ösztönösen meghálálták neki: mindenkoron átengedték az utolsó szó jogát, a summázatot, kedvéért levetették a tanulói álarcot s igazi valójukkal mozgatták az új, szokatlan közegben.

Az íróasszony azt hitte, a közös aurába már-már bevonható minden: a butábbak az érzelmeikkel tapadnak, az eszükkel az okosok, s egy-egy kivétel egész lényével működik. Olvasóit is így tartotta számon, nem volt büszke, csak világos tudatú.

– Mindenkiben van valami jó – mondogatta, amikor a katedrára lépett, s nem érezte ellentmondásnak, hogy íróasztala fölé görnyedve megfordult a belső utasítás: mindenben él a gonosz. Viselte ezt a kettősséget, mint a fregolikabátot: kifordítható ugyan, a beavatottnak mégis egy s ugyanaz.

Szerette a nehéz helyzeteket, legyőzésükért a színeváltozást is vállalta olykor-olykor. Tudatosan színlelt, s ezért fölmentette magát. Kellett neki a napi aprómunka diadala, hogy az alkotás kiszámíthatatlanságát elviselni képes legyen.

Ferencz Ferencnek hívták az év közben odadobott, irtózatosan sovány és irtózatosan magas fiút. Mintha összehúzódásra teremtett féreg lenne, süppedve ült a padban, csak amikor felállt, nyúlt ki hirtelen, harmonikaszerűen a teste. Az asszony tudta, hogy ez a kegyetlen társítás nem alaptalan, megbízott asszociációi igazában. Eleinte izgalmas feladatnak vélte ezt is. Minden gyengéd fortélyát bevetette, hogy a személyre szabott igét megtalálja. De erről a fiúról lepergett minden, mint olajos bőrről a harmat. Idegen testként ékelődött a verssorokba, fölfogta és elnyelte az áramot, szigetelőként működött az asszony és a többi között. Csak a hazugságot ismerte, de a hazugsággal sem volt célja, s azzal sem, amit a társaival cselekedett. Szögeket csempészett az ülepük alá, festéket öntött a zsebekbe, a tanári székre rányomta a mocskos szivacs levét. Rágalmazó cetlikkel ugrasztotta szét az egybekeveredett párokat. Mindent kimart tömény rosszakarata. Semmit sem tagadott, mert sohasem kapták rajta.

– Bizonyítsák be – mondogatta, s bár az arcán ülő torz vigyor maga volt a bizonyíték, ilyen szubjektív érvekkel mit sem kezdhettek. Tarkóján a hajat ellenszenvesen magasra nyírta, ismeretei a kötelező minimumot elérték. Szülei is féltek tőle, két leszázalékolt rokkantnyugdíjas, kézen fogva keresték fel az iskolát.

– Úgy vártuk, mint a csodát, késő napjainkra – mondta az anyó, húsz évvel látszott koránál öregebbnek.

– S úgy jött, mint a mennykőcsapás – helyesbített a bácsi, selypegve. Aggódva az ajtóra pillantott. – Összetörte a fogamat, kérem. Reggelre, a pohárból. Mozsártörővel.

– De ő tagadja – mondta gyorsan a néni. – …Csak meg ne buktassák. Akkor tovább marad a nyakunkon.

– Végbizonyítvánnyal mégis könnyebb – bólogatott az apja. – Meg kell tőle szabadulni. Ez a helyzet.

– A tulajdon szülei… – mondta az igazgató, némi hivatalos felháborodással.

Az író azonban utálta az illemből játszott érzelmeket. Értette a szülőket. Ártatlanul nemzették a szörnyet; tulajdonképpen a szörny is ártatlan, s most elpusztítja őket mégis.

Újra és újra próbálkozott hát. Meglobogtatta egyénisége minden színes rongydarabját. De a gyűlölet a fiú szeméből naponta végigcsurgott a legnemesebb anyagon is. A néma gyűlölet. Az ok nélküli s ezért kikezdhetetlen. Nem nyílt a fiú lelkén egyetlen rés sem. Golyó- és lángbiztos vértezetbe burkolta őt saját emberalattisága. Szemének nem volt távlata, szembogara, mint a céltáblák vízfestékkel odamázolt karikája, ürességben a nagy fekete pont. Hegyes oldalfogát gyakorta alsó ajkára támasztotta, s a titokban suttogott gúnynevet: Drakula, rangként, büszkén viselte.

Az asszony szerette a torzulásokat, jól tudott íróként bánni velük: szétszedte a jelenségeket, aztán újra összerakta, majdnem ugyanúgy, csak más sorrendben éppen. A részletek készséggel szolgáltak egy magasabb rendező elvnek. De ez az eset más volt. Olyan egyértelműen rossz és sötét, hogy már nem is érdekes.

– Nem téma – ismerte be –, és nem is kapcsolat. Teljesen hasznavehetetlen. Így is, úgy is, maga az eleven kudarc.

Mit tehetett? Megengedte önmagának, hogy viszonozza a gyűlöletet. A fiú azonnal észrevette, s már az első jeleket is győzelemként nyugtázta. Mintha erősebb lenne, sodorta az asszonyt egy fémes, kénköves világba. Az pedig megrémült. Fölfogta a veszélyt. Kapkodva és bárgyún rendíthetetlen jóságra váltott, de ezt is elapasztotta, röhejessé tette a fiú néma megvetése.

Elfogytak a módszerek. A tanáré végképp – s hogy az íróé is, úgy látszott. Hiába keverte a figurát ilyen meg olyan történetbe, semmilyen masszával nem vegyült, mindenünnen kilógott tolakodóan, feleslegesen.

Ferencz Ferenc! Ez a szerencsétlen név! Alázatosan fedi, cinkosa a fortélyos ártalomnak.

Nem lehetett belenyugodni. Az ember visszavonult. Az író kísérletezett. Dühöngött, töprengett. Képtelen bosszúterveket forralt. Végül megtalálta.

Néha a puszta valóság is ellenség – s tatán szelídebbé válik, ha sikerül mögé egy nemesebb törvényt hazudni.

– Ferencz Ferenc – mondta akkor, és ujjongott. Mint aki belecsömörlött már az igazságszeletkéket összekaparni, elrendezni az amúgy is mindig kicsi tálon, fölfedezte az utolsó eszközt. A megkonstruált hazugság erejét. A rosszat megsemmisítő fölmentés gesztusát.

Remek írás kerekedett. A dacos lázadóról, a szolgalelkeket eltaszító jellemről, aki az ősi tájakról emlékként hordozza magában a följebbvalók parancsszavának gyűlöletét; akinek parázs a tekintete, izmos a termete, és örömmel bújnak alá a legfinomabh lányok. Félelmetesen nagyszerű hős. S ugyanez a hős órákat kísérget, fél vállát alázatosan lebocsátva, egy vak öregasszonyt, valami, ki tudja milyen régi címet keresve…

– Ez vagy te – mondta közönyt színlelve egy üres órán, s fölolvasta a fiúnak mindannyiuk előtt az egészet. Sehol sem remegett meg a biztos hazugság épülete. Kötött minden ereszték.

Senki se mert közbevihogni.

Ferencz Ferenc fölállt, aránytalan gilisztatestét irtózatos düh feszítette. Tiltakozni akart, fojtogatta az idegen illatú tömjén, szorította a koponyájára szögezett glória, de az író emelt a hangján, és olvasott tovább.

„Most már két igaz van – gondolta közben. – És csak az egyik a tied, te ostoba. Belerúgnál az öregasszonyba, bizony, belerúgnál, tudom én. De az én igazam is él már. Megszentelődött a hazugság, szegény ostobám…”

– „…Sokáig állt ez a különös fiú, egyedül, kiizzadt testéből pára szállt, s a tiszta szeműek úgy látták, áll még ott valaki a sötétben.”

Befejezte.

S valóban: Ferencz Ferenc szinte eltűnt a pad alatt. Fakó köpenye látszott csak, ahogy zsugorodik, egyre kisebbre. Volt, aki a sistergést is hallani vélte.

 

Tévedések

A deszkapadnál találkoztak össze; az egyik már ült, az író a karfát fogta tétován, álldogált, nem tudta elszánni magát. A harmadik csak most közeledett, egyenletesen szuszogva a meredek kaptatón. A pad a csúcsig még a fele utat sem jelezte, jócskán távol volt a tető, hiába látszott közelinek.

– Tessék – mondta az üldögélő férfi jóságosan, s fölösleges udvariassággal arrébb húzódott, majdnem lebillent a földre. – Hála Istennek, van még hely a nap alatt…

Az író kelletlenül odatelepedett, kabátja hajtókáját fölmerevítette, hosszú, vakítóan piros sálját kétoldalt a térdére igazította, mintha kissé lötyögő cipőszárába csorgatná az árulkodó vérpatakot. Sapkát is viselt, magas tetejű sapkát, pedig langyos volt az idő. Lihegett; csúfos ütközetből menekült katonának látszott. Ennek ellentmondott néhány szál vöröses haja, ahogy megnövesztve a sapka alól kilibbent, s a szél ütemére amúgy is lágy arcába hajolt.

Padtársa mormolt valamit.

– Engedelmével, Burda…

Az író biccentett, már bánta gyengeségét. Gondolkodni akart vagy csak szomorkodni egyet, elmélkedni a tavasz pimaszságán, ahogy – mindenre fittyet hányva – csak virít, virít egészségesen…

– Nem szükségeltetik kalap már – folytatta Burda, koponyáján nagy zsírdudor fénylett, azt dörzsölgette kis kendőjével, mint a rozsdás csodalámpást a bajba jutott Aladdin. – Állítom felelősséggel, hiszen mindennap kijövök ide csak egy órácskára…

– Ha nincs más dolga – kaffantotta az író, s fölmérte emberét. Különlegesen szánandó figurának találta, pedig – s ebben nem szokott tévedni – nem öreg még. Sőt, talán fiatal. A ráncok, a kihullott haj, a vájt mellkas mit se számít: nemcsak az idő gyilkol.

– Dolog mindig akad – legyintett Burda –, de a gyönyörűség mindennek a sója. Kiülök ide, fölmászok idáig szép lassan, innen föntebb soha… – Szája sötét üregébe besütött a nap, négy-öt foga kéken és zölden csillant a gyulladt húsban, mint a romlandó keretbe ágyazott féldrágakő; talán, ha a tenyerén tartaná, el is hinnénk, türkiz az és zafír, s nem a bomlás penészszínei.

– Gyönyörűség? Miféle gyönyörűség? – kérdezte az író, kérdése állításnak hangzott, nem is várt választ.

– Hát a fű meg a látvány. Tavasz, ugyebár… mit mondjak? Tavasz! – gesztikulált is örömében, s ahogy a kezét emelte, a lába is vele lendült, mulatságosan kalimpált a levegőben.

„Az el nem döntött dolgok reménysége – gondolta az író –, persze, a tavasz.”

– No igen – felelte engedékenyen –, még szép nyár jöhet, igazi…

– Nem mindegy, milyen a nyár? – Burda izgatott lett, magyarázott, izzadt a zsírdudor a feje tetején. – Akármilyen, uram… Fakadó rózsa. A fákon megannyi madár.

– Megannyi – ismételte az író. Úgy nyílt a szája ketté, mintha harapni készülne, túl friss cipóból túl nagy falatot. – És abból magának mi a jó? Hogy röpülnek és csicseregnek?

Az emberke nem értette, vagy mégiscsak okos volt, mert meg sem kísérelte a további magyarázatot.

A harmadik is odaérkezett végre. Jellegtelenül sima felöltőben, arcán csak néhány, inkább vágásnak tetsző ránc, szemét és ajkát külön zárójelbe szorító figyelmeztetés. Szája – mint egy oldhatatlan mínuszjel – szorosan zárt, a tiltást a szeme fénye törte csak át. Valami megsemmisült ezen az arcon, hogy valami jobban kiemelődjön éppen ezáltal.

– Szabad? – kérdezte, és elfoglalta a pad bal felét.

Közrefogták az írót, és mégis távol maradtak tőle. Az író képet alkotott magában (ez az akarattól független is néha), libikókának látta a deszkát, kétoldalt hintáznak, ő meg a vasoszlop, csak dörzsölődik középen.

Az idegen az üldögélést pihenésnek szánta csupán, szükséges időveszteségnek egy újabb fárasztó út előtt. Válla zártsága, feje egyenes tartása elkülönítette a másik kettőtől, nem ellenséges, inkább bölcs és szerény ember kívülállása volt ez, aki tudja, a csevegés aligha érintheti, s jómagának sincs e pillanatban közérdekű közlendője.

Kényszerű csönd támadt. Az író egymásra csapta a lábát, sálja térdéről lefordult, a homokot súrolta, mint a gyöngülő kakasok szárnya.

– És a levegő is kell – szólalt meg Burda, az újonnan érkezettben szövetségest sejtett. – Nekem fél tüdőm van, kérem – mintegy örömhírt, úgy közölte –, csak könnyű munkát végezhetek. És a könnyű munka rosszul fizet, tizenkét órát is elbabrálok egy nap, zacskóenyvezés, éjjeli ügyelet, telefonszolgálat… Az asszony meg teli van vízzel, fölpuffadt szegényke. Hát én ellopom azt az órát, kijövök ide, micsoda szépség, legelészik a tekintet, szeretek élni! Ez a finom levegő, le a tüdőmbe… – nagyot szippantott, orrcimpája összelapult, az archúsa, mintha belső pumpa szívná, mélyen besüppedt.

– A levegő… a fél tüdejébe! – helyesbített az író, s bár csak őszinte volt, cinizmusnak hatott mégis.

A harmadik – az életszemű – hirtelen rádobta a tekintetét. Finom, elektromos acélhálóba szorította. Az író csuklott egyet, s könnyedén megremegett.

– A fél tüdőmbe – bólintott Burda, sértettség nélkül, mint aki egy jó vicc csattanóját ismétli. – Bajt szülnek, kérem, a túl magasra srófolt igények. Naponta viszek haza a piacról egy-egy csokor mezei virágot, nyáridőben, beállítom a csuporba, sárga, piros, kék, zöld, megvan abban minden… Télvíz idején megteszi egy csomag karotta, petrezselyem… Szép az élet, csak egy kis lelki nemesség kívántatik, s íme, észrevenni.

Az író kitépte magát bal szomszédja bűvöletéből. Furcsa agresszivitást érzett, s önmaga előtt is érthetetlen irigységet.

– Lelki nemesség… – hangja megint fölényes-gunyorosra sikeredett –, inkább egy jó adag együgyűség, barátom…

– Nincsenek iskoláim – hagyta rá a másik. – Árnyaltabban a dolgokat nem nézhetem, de a jó kis elégedettség, azt nem kell kölcsönkérni, az van, hála Istennek, bennem. Kívánom önnek is, szívemből kívánom. Nem csaltam, nem loptam, szerettem felebarátaim, miért is búslakodnék?

– Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… – morogta az író, itt megakadt, nem emlékezett az idézetre pontosan.

– Másfél mázsa? – Burda döcögve nevetett, mint az egészen kis fiúcskák. – Ez humor?

– Borzalom! – Az író idegesen felugrott, mint a búgócsiga, hosszú sáljába belepörgött, homok került a szájába, foga megcsikordult, köpött egyet. – Mindent, mindent a világon! Csak nem szembenézni. Csak nem bevallani. Hát persze.

Az újonnan érkezett szól-e, figyelte.

Az nem szólt, csak a pad közepére csúszott, az emberkéhez közelebb.

Az író úgy érezte, kitúrják. Valamiféle fontos helyről túrják ki, amit idáig mégiscsak ő birtokolt. Gyorsan visszatelepedett – most már a szélre szorulva. Burda bólogatott – nem fél ő semmiféle kötekedő alaktól. Mi történhet? Legföljebb hamarább leballag.

A harmadik súlyosan megült középen. Magasabb is volt a másik kettőnél. Karját jobbra-balra széttámasztotta, csuklóját a támla mögé rejtette.

Az írót nyugtalanította a kompozíció. Különös domb, különös póz. Szabálytalan kálvária.

„Legalább én lennék jobb felől” – gondolta, azután rögtön elröstellte magát. Konokan a porba nézett.

Burda mozdult elsőnek.

– Mennem kell – mondta harag nélkül –, az árnyékból tudom, mikor kell mennem.

Nem látszott csüggedtnek.

– Holnap is nap van – tette hozzá, s egy másodpercre elbizonytalanodott. – Vagy nincsen? – kérdezte a középsőtől, majdnem rémülten.

– De igen – felelte az ismeretlen. Egyszerre volt szelíd és kemény; ígért is, ítélt is, egyszerre.

Burda, mint aki jól sejtette, könnyebbülten sóhajtott. További kellemes időtöltést kívánt, indult lefelé, a városba. Néha meg-megbicsaklott a lejtőn, ilyenkor kezét előrenyújtotta, döccent egy kicsit, s mintha karó volna, tenyere alá simult a puszta levegő.

Az író is felpattant.

– Figyelte? Hallotta? Boldog! Ő boldog… Ó, vakok. Vakok.

– És maga? – kérdezte a férfi, emelkedett ő is.

– Én legalább látom. És szétkiáltom, amíg csak élek…

Magasított sapkája megbillent a fején. Hős vagy pojáca, ugyan ki dönthetné el a gyorsuló sötétben?

– Nagy kegyelem – mondta a másik –, nagy kegyelem.

– És akkor ez a szerencsétlen azt makogja… fél tüdővel… hogy a tavasz… meg a perc… a virág… a megannyi madár…

A férfi félbeszakította az amúgy is töredékes háborgást. Nem udvariatlanul, inkább tárgyilagosan.

– Nagy kegyelem – mondta ismét. Mintha ugyanaz a zenemű szólna, más hegedűvel. – Kegyelem az is. Egyiknek szólásra, másiknak viselésre.

Közelebb hajolt, érintette az író vállát. Nem akarta kioktatni, ezért csak ennyit szólt még:

– Bizony. Vakok vagyunk.

Már ment is, sietősen, de kapkodás nélkül, egyenletesen fölfelé a keskenyedő ösvényen, táskáját hóna alá szorítva, mintha az utolsó híradást vinné a völgyből a hegy tetejére.

Az író pedig ott maradt középen. Káromkodott. Egy fokkal megint bonyolultabb lett minden.

 

Az ifjú halász és a tó

Az első feltétel: legyen csönd. Semmi hancúr, semmi kődobálás. Ne kacarásszon, ne nyüszítsen senki. A halak némák; nem süketek! Második feltétel: megfelelő fajtához megfelelő csali. Kukac vagy kukorica. Önetető és érzékeny kapásjelző. Esetleg apróhal a horogra, ha van rablásra remény: a kicsin a nagy fennakad. Harmadik feltétet: türelem és erőnlét. Változó időben jobb a kapás; kényelem vagy kényelmetlenség a horgászt le ne gyűrje. Az ügyesebbje kitámasztja a pecabotot. A tekintet merev, kifejezéstelen – csak a test ül a parton, a lélek kutat a felszín alatt, szuggerál, képzeleg: a zsákmány közeledik… a hát meggörbül, a szem összeszűkül, a műanyag úszólabdacs tüstént jelez, s akkor egy határozott rántás. A horgon már ott ficánkol a fogás – ha csak le nem tépi magát a ravasz –, de hát ily szerény halacskák az acélhoroggal hogyan mérkőzzenek? Legföljebb moszat, halott nádcsomó kerül a zsinegre – nagy vesződség az is. Tisztogatás, igazítás, újabb lendítő mozdulat, még energikusabb. A többi horgász jót mulat. Ha a vödrökben csak vacak csíkocskák vonaglanak, azt viszont kölcsönösen megértik. Semmit sem pocsékol el az ember. Ha meg hébe-hóba, véletlenül, akad kilós is: végigfut a telepen a hír, a cseles fotós babrál, csak optika kérdése, a beállítás szöge, s már a kép a bizonyíték, mekkora is az a hal… a mérleg valahogy mindig messzebb van, mint a bűvészmasina. A horgász hiú fajta: örül a fotónak. Bár néha meghökken, kételkedik: miféle fotós ez? Miféle gép? Látcső a színházi mulatsághoz: egyik fele nagyítja, másik fele zsugorítja ugyanazt az objektumot, tetszés szerint? Mégiscsak a mérleg a döntő! De hát a helyi mérlegek oly ingatagok, vagy cinkelik a súlyt, vagy kifúrják a belsejét, esetleg bizonyos kezek játéka mintegy véletlenül, villámgyorsan billent egyet a serpenyőn: följebb vagy lejjebb nyomja. Halászati tilalomnál különlegesen nagy a lengés – kinek vétek a fogás, kinek érdem. Meg hát, ne tagadjuk: félvakok is horgásznak. A vödör árnyékát is halnak nézik. Nekik jó. Övék az önteremtette legenda; becsapják maguk-magukat, nem várnak a forgandó világra.

Néhány profi úgy véli, a felszerelés a döntő. Sőt. A felszerelés villogtatása, a hajítás eleganciája. Simán csúsztatják ki-be teleszkópos botjaikat, kattantanak a rugós széken; patentzár van a dobozon, szoros csavarmenet a kannán és fedelén.

A partszegély hosszú. De nincs horgász, aki a saját területét elég zártnak érezné és zavartalannak. Ezért az óvatos távolság. Csak akkor sereglenek össze, ha végképp és általánosan nincs kapás, vagy valami újabb szabályrendelet fenyeget: egymás háta mögé settenkedve mesélik a mesét. A szellemről, ami bennük mégis közös.

Sürgés-forgás. Pici, pontos cselekvések. A tó?

A tó tehetetlen. De nem szíves. A tó a gyorsúszókat szereti. Megveti a pancsolókat, a mocsoktól fél; felbőrzik. A tó, ha akar, ad. De a kisszerű fosztogatókat nem érti. A tó édesvizű, nem mar a húsba, és nem is illuzionista, mint a tenger: nem ígéri sem a határtalant, sem a végtelent. Azért ő is kápráztat egy kicsit. Ritka hajnalon és ritka alkonyatkor a naptól és a naphoz gyöngyös sugárhidat vezet. Várja az első gyalogost, aki nekiindul a parttól a fénynek, meztelen talppal. De csak a szörfök kiképzett anyagéle szabdalja keresztbe a gonddal vetített utat. Mi hát a kárpótlás? A vihar. A tó nagy alakítása. Megszánja az orkán, a villám, az eső: rendezőnek elszegődik. A tó sóvárog a viharra. Kínjában köpi a kénsárga-füstszürke iszapot. Hiszen mindenki játszhat a testével, paskolja kénye-kedve szerint, s az ő válasza csak egy-egy fodor, loccsintás, nyújtózás a szegélyig. A rikoltásra susogva felel. A viharban végre ugrik. A viharban végre hördül. A hullámizom megfeszül, domborodik, határt nem tisztel. És táncoltat ám, gyilkol is: néha balekot, de inkább a pofátlan pimaszra vadászik, aki csak a roppant tengert féli, hetykén hirdetve: a tó nem veszélyes. Egy tóban nem történhet tragédia. Pedig az elem ugyanaz. És ugyanaz a fulladás keserve.

De most nincs a tónak esélye. Közepes, vihar utáni, elsimító nyájasság van éppen. A szél szeszélyes, jobbról is, balról is ad néhány apró pofonkőt, egymásnak löki, majd szétszakítja a híg fellegeket. Mintha a nap rohanna, percenként vált a fény és az árnyék. Nem komoly. A pecások – kényszerű szünet után – ellepik a betonperemet. Bágyadt hallalik, téveteg üdvözlések. Van, aki védekezik: guta ellen kalappal, szúnyog és egyéb vérszívók elől pedig nyakig zárt a tréningruha. Gumicsizma a csónakosaknak; ők egy kissé beljebb lavíroznak. De a többség dacol: kisgatya, lobogó haj vagy hámló kobak. Így az egészség, ez a sport! A szenvedély egységesít. Legföljebb a módszert vitatják: melyik az üdvözítő. Persze, a fiatalabbak újítanak: egy lógatja a botot, a társaság körülüli, gibicel, biztat, s úgy érzi, ezáltal részesedik. Füttyögetnek, ha csöpp a hal, mutogatnak, ha nagyobb. De az öreg pecások nem szeretik ezt a zsákmányt megnézni. Talán azért, mert emlékeznek. Talán azért, mert felejtettek. Talán azért, mert a csoport puszta heccből kipöccinti vödrükből a fogást és nevet:

– Bátyám, hol itt a hal?

Egyikük-másikuk meg nem törődik se fotóssal, se mérleggel, odanéz, majd tárgyilagos-fanyarul azt mondja:

– Szomszéd úr, dobja vissza!

De hát a heccelődésnek is megvan már a kialakult szertartása. Végül is nem borzol mélyen; se vizet, se lelket.

A viharkabátos még élvezi is. Megérti. A viharkabátos, ha hideg, ha meleg az idő, a fakult kelléket sose hagyja otthon. Ha nem kíván köszönni, a csuklyát az arcába húzza. Ha izzad, összehajtja s maga alá begyűri. Ez a kabát sokat szolgált. A gazdája csak a minimális kötelezőt. Régi pecás: mindenki ismeri a parton. Van is némi tekintélye: egyszer valóban kifogta a hitelesített rekordot. Azóta nemigen érdekli, mi fityeg a madzag végén. Csak ül a kövén; azt hinnéd, szolidáris a halakkal.

De a jelenség még az edzett viharkabátost is meghökkentette. A csörtetésre kapta az arcát hátra.

Egy ifjú közeledett, nem a kitaposott ösvényen, nem is a füvön: hanem toronyiránt, át a hulladékkal, kupakkal és rozsdás pléhhengerekkel szennyezett csalánon.

„Ifjú. Ez a helyes kifejezés – gondolta a viharkabátos –, ha kissé archaikus is. Fiatal mindenki lehet, aki fiatal. Az ifjú azonban minőség. Az ifjú karcsú, erős, magas. Vonásai vannak, és a tekintete tiszta. Igyekezetében méltóság, mozgásában harmónia. Csapata nincs – egyedül jár. Minden egyezik. Csak ez a csörtetés, ez a beharapott száj, ahogy vonszol valamit, valami óriási gubancot a háta megett…”

Az ifjú elérte a „hivatalos” horgászperemet. Le se törölte a verejtéket. Fűzős sportcipője és hosszú, inkább célszerű, semmint divatosan szűk farmernadrágja fölött csak a felsőteste csillogott barnán és meztelenül. Mégis, a többinél pucérabbnak látszott. Talán mert nem takarta az arcát egyenszakáll. Talán mert nem nyomott a szemére sötét szemüveget. Talán mert a mellkasa szépen vezetett a lapos hastól fölfelé, a vállak kifeszített ívéhez. Állt, akár a túl nyitott, tárulkozó v betű. A bokája összezárva. Két marokra fogott terhét nem eresztette. A viharkabátos esett hozzá legközelebb. Kicsoda-micsoda, az ifjút nem érdekelte. Egy ember, aki a kedvéért hátrafordul, és ha ránéznek, visszanéz.

– Jó napot kívánok – köszönt. A hangját nem vastagította mesterségesen, de nem is csúsztatta egy oktávval feljebb, finomkodóra. – Csak egy csónak kéne… szeretnék halászni.

– Horgászni. – A viharkabátos helyesbített. – A halászat egészen más.

– Tudom – mondta az ifjú, és mosolygott. A fogsora szabályos volt, s mint a gyenge kukorica, nem sárga, de nem is hivalkodóan fehér. – Azt akarom. – Közelebb cipelte a gubancot. Valami csörömpölt a közepén. – Szereztem hálót. A szerkentyűt én magam bütyköltem össze. Olyan csigaféle, kézitekerővel. Mert hát kivetni könnyű, bár fontos, hogy jól szétterüljön, s mégis zárjon: ami a hálóba kerül, többé ki nem csusszanhat. A húzáshoz kell a fortély. Csak egy csónak lenne. Egy biztonságos csónak, nagy merülési felülettel. És akkor bemegyek a közepébe. De azok a kölcsönzőben mind labilisak. Nem pancsikázni készülök a famíliával. De nem is ladikban édelegni. Olyan nehezen értik meg!

A batyuszerű hálót kibogozta, a köteleket, vasakat ellenőrizte. Izzadsága a hűvös szélben leszáradt. Elhelyezkedett a viharkabátos mellett, jógaülésben, a levegőből nagyot harapott, tartotta a tüdőben, aztán kiengedte. Megint nyelt egy adagot, a hasa kigömbölyödött, mint a tápszerreklám neoncsecsemőjének, majd lassan-lassan horpasztotta homorúra.

– Huh – mondta végül. – Ez jólesett. Átmostam magam. Nem próbálja meg? Pihentető.

– Éppen a pihenésbe fáradtam bele.

Az ifjú bólintott.

– No igen. Ronda póz. Képzelje el Rodin Gondolkodóját, pecabottal a kezében. Lehet ezen röhögni. Szériában, csupa kis gipszgondolkodó.

– Maga csak röhögjön – mondta a viharkabátos, kiszedte ülepe alól, a nyakába kanyarította a cserzett köpönyeget. – Ha nincs inkább sírhatnékja. Magának a horgászás nem szenvedély. Pitiáner hobbi. Ugye?

– Ne vegye sértésnek. – Az ifjú engesztelően megérintette a kabát üres ujját a testük között. – De nem az igazi… Ezzel tölteni a fogyó időt. Hiányzik az izgalom. Nem holmi látványos élet-halál küzdelem, nem vér, nem szigony, nem is az, hogy a hal a mélybe ránt… de legalább annyi, hogy kupán csapja az emberét a farkával… Eszméletvesztés, szédület! Aztán föltápászkodni újra és csak azért is!

– Nem akarom kiábrándítani – a viharkabátos az ifjút kedvtelve nézte –, de ez már régen nem a halak reszortja. Régen nem az övék. És talál a tóban ekkora halat…? Ifjú barátom. Ez már nem is szent idealizmus. Ez már üde infantilitás.

– A viszonylag legnagyobbat se lehet horoggal kifogni… Higgye el, letépi.

– Egyszer sikerült – mondta a viharkabátos.

– Egyszer… s ez egy életre elég?!

– Igen, egy életre – ismételte a másik, reálisan s csak egy parányi szomorúsággal.

– Akkor miért ül itt? Ilyen türelmesen?

– Megszoktam. Nem értek máshoz. Nem győzöm a silányat a víznek visszaadogatni. De hát a hasonlítás is öröm. No meg persze a bánat.

– S így ballag el? Napra nap? Ahogy jön, üres vödörrel?

– Néha irgalmas vagyok magamhoz. – A viharkabátos mosolygott. – Engedek a fene gőgből. Csak egy kis normál súlyt formázzon.

– Legalább szereti? – kérdezte az ifjú, s bepillantott a nyitott vödörbe. Egy árva keszeg ütközött újra és újra az edény falának.

– Mit?

– Mit… A sült halat, például.

– Utálom. Tőlem tálalhatják, utálom a halhúst, mindenféle formában. Jegyezze meg: az igazi horgász a halat nem eszi.

– Eladják – mondta az ifjú gúnyosan –, aki szorgalmas, nem fizet rá. Vegyesen kell árulni. Egy kicsit olcsóbban. Fűszert hozzá: kész a lé és az elmélet. „Kleine Fische gute Fische.”

– Nem tilos. Nem is erkölcstelen. Én inkább elajándékozom. Meglepné, ha tudná, hány embernek ízlik, sőt fő táplálék egy-egy ilyen példány, egy-egy ilyen alig átlagos. Csak mocsárízű ne legyen. Nem a nagyság. A természetes íz a maximum ebben a helyzetben.

– Szóval az üzlet mellékes?

– Az üzlet… azt a hülye pecás csak ugatja. Imponáló ez a maga halászideája! De hát éppen a halászat dolgozik, ifjú barátom, piacra… Állami nagyüzem. Nem olvas újságot? „Jó ütemben halad a halastavi rekonstrukciós program, amelynek keretében az idén megközelítőleg ezerötszáz hektárnyi területen teremtik meg a korszerű halgazdálkodás feltételeit. A rekonstrukciós program öt év alatt ötezer hektárnyi tó modernizálását írja elő. Évről évre növekszik a termelés… Mindenhol különös gondot fordítanak a nehéz fizikai munka elkerülésére, a halkiemelés technológiájának modernizálására… a melegebb vizekben éppen a legértékesebb halfajták nevelhetők jó eredménnyel…” S akkor ez a maga hálója! Mit akar maga, tulajdonképpen? Engedélyt szerzett?

– Nem hiszem, hogy szükséges. Annyira egyéni dili – mondta az ifjú. – Nem harapózik el. Nem ragályos.

– Nem. – A viharkabátos végigtekintett a parton. – Ilyen rizikó nincs. És ha kap csónakot? Tőlem. Azt az éppen megfelelőt. Mit képzel? Egyszerre kifog többet is? Mennyit? Tízet? Húszat? Fél mázsát összesen?

– Ugye, nem komolyan kérdi? Ugye, nem komolyan? – Az ifjú közelebb csúszott, a kabátot társa fél válláról lesodorta. – Hiszen tudja maga jól.

– De hát ez tó. Nem tenger! – A viharkabátos botja megremegett. – Nem keresheti, ami eleve nem élhet meg benne. Akkor maga bolond.

– Vannak biológiai ismereteim. De én is olvasok! „Lehetséges, hogy az eddigi tudomásunk szerint rég kihalt neandervölgyi embernek mindmáig fennmaradt egy populációja, a Homo neanderthalensis, a fejlődés egyik oldalága, zsákutcája… és az elmúlt évtizedek több, évmilliókkal ezelőtt kihaltnak vélt őslény eleven példányaival lepték meg az elképedt tudósokat. Csak pár hete érkezett a hír, éspedig a világ végének nemigen nevezhető Japánból, egy sose látott, vadmacskaszerű ragadozóról…” Csodálatos! Vallja be, hogy csodálatos.

A kabát lehullott. Már mindketten derékig meztelenül ültek. Jobbról is, balról is pisszegés.

– Halkan – intette az ifjút az idősebb. – Szép bolondság. Hogy a hálón egy ősborzalom fönnakad!

– Tudom, hogy tó. De óceán volt egykor minden. Valami régi mutáció megbújhat az iszapban. Valami ritkán szaporodó, ezredekig vegetáló, valami torzan ottfelejtett…

– „Őrült beszéd, de van benne rendszer…” – Átcsapott tegezésbe. – Kapsz csónakot. Mesélj! Ha elő is piszkálnád a mélyből a te fura szörnyed: minek? Mutogatnád országnak-világnak? Szenzáció?

– Ó – mondta az ifjú –, szenzáció, köpök rá! De talán bizonyít. Talán megmagyarázza. Hogy hol siklott félre. Ha volt irány: hol tört meg? Bátyám, a hipotézisek az őrjítőek. Nem a kísérlet az élő bizonyítékra.

– Még majd megszédítesz engem is. Eredj háromszáz métert balra, amíg a perem jobbra kanyarog, a nádason túl. Ott a stég. A stégnél a csónak. Megismered. Az oldalán olajfestékkel mázolt fekete kereszt.

– A neve helyett? Vicc ez vagy a sorsa?

– Is-is. Nesze a kulcs. Vigyázz a láncra meg a lakatra.

– Igazolványt nem kér? – kérdezte az ifjú. Markolta a szabálytalan cuccot, izgatottan.

– Igazoltad te magad. Nem hitvány papírral. Dörzsölt pecásnak elég. Mikor akarsz vízre szállni?

– Minél előbb. Sötétedés előtt hálót eresztek. És csak hajnalban húzom fel. Rászánom az időt. Ebben a szatyorban a vacsorám. Maga mit eszik reggel óta?

– Én? – Az idősebb vigyorgott. – Főtt kukoricát, dobozból. Mint a halaim a horgon. Ugyanazt. Vidd a kabátom is. Lelsz majd pokrócot is a ponyva alatt. Dermesztő a vízi éjjel.

– Próbálta már?

A viharkabátos nem felelt. Már nem is volt viharkabátos. Önként megszűnt a megkülönböztetés.

Az ifjú toporgott még.

– És… ha holnap a csónakot nem találja?

– Akkor vele vesztél te is. Visszaláncolod és megkeresel. Azt hiszed, a csónakkölcsönzés nálam ingyenes? Olcsó köszönömért viheted?

– Fizetség? – Az ifjú majdnem csalódott. Megtorpant. – Hát mi a fizetség?

– Az élmény – mondta a levedlett viharkabátos. – Vagy az élmény hiánya.

 

Dermesztő a vízi éjjel. Nyirkos is. Elmúltak a varázspillanatok. Amikor a kelő csonka hold és a nyugvó kerek nap együtt állt az égen. Ezen a tavon alig van éles naplemente. Hirtelen felhősáv ereszkedik a horizontra, a nap abba süpped, s csak abból, látványosság nélkül a tóba. Az aranyhíd bepenészlik, a felhő színe a fedett fénytől gyászlila. Aztán a lila is kihuny, szürke lesz és mosott-fekete; a hold győz, vékony, hiányos zárójelével kezdődik az éjszaka. A zárójel kételemű. Néha a lényeget rejti éppen. Felezve csak zavar. Sugallja a befejezhetetlenséget: az értelem tanácstalan. Csak a csillagok gyémántkönnyei vigasztalók: rettenetes magányuk a föltekintőével rokon.

Az ifjú már abban sem volt bizonyos, hogy a zsombék a tó közepén valóban szilárd-e. Mintha vinné a csónakot a sötétben a nád. Pedig gondja volt rá: kikötötte. Érzékcsalódás. A ringatást véli sodrásnak.

Akár alhatna is. A háló odalenn. Áldás a viharkabát a csuklyával. Hátára feküdt, begubózott a pokrócba. A teste már nem fázott; csak a hite hűlt ki a megcselekvéssel párhuzamosan.

Tucathalak lesznek. Vagy egy jól fejlett harcsa. Az a példány soha nem kerül elő a mélyből. Soha nem fogja megtudni senki, mi történt a kezdetek kezdetén. A teremtés hagyta-e cserben némely teremtett lényét, vagy némely teremtett lény fuserálta el önnönmagát? Kié a selejt: az eszméé vagy a formafiguráé? A tervezés csődje vagy anyaghiba – ami megrekedt, miért?

Valamit a nagy múltidőből! Tapinthatót, láthatót! Mielőtt végleg komikussá válik – érvek híján – minden meditáció.

„Micsoda hiúság – gondolta az ifjú, és csak feküdt bebábozódva. – Éppen nekem! Éppen én! Éppen ez idő tájt. Éppen ebben a tóban. Igaza volt a derék pecásnak. Őrült idea. Talán még az sem. Pusztán gyerekes szeszély. Csak már vége lenne a kalandnak. Milyen szégyen.”

Legalább álmodna hajnalig! Ha álmodott: vagy süppedő-irtózatosat vagy lebegő-gyönyörűt. A lebegő-gyönyörű álom alanya és tárgya, ő, mindenható és boldog. De most a süppedő-irtózatosat kérte. Hogy majd a reggel közönyös realitását könnyebben viselje, hasonlítva az álom borzalmához.

De álom sem jött. Tudattalan mély alvás sem. Szendergés? Szunnyadás? Békés fogalmak. A mezsgyén vergődő állapotának nincs neve. Víziók: az anya, az apa, a lány, a barát. Mindegyik ismerős, mindegyik idegen. Szituációk, alapjában kellemesek, fájdalmat érez mégis. Személycsere. A lány ringatja, az anya csókol, a barát oktat, az apa kamaszodik. Minden kusza, minden labilis – csak a csónak biztonságos, alig billen a loccsanásban. A loccsanás azonban kínoz, mert akaratától független, ismétlődik, túl szabályosan, kiszámítható pontossággal.

Az ifjú koncentrált. Visszaküzdötte magát az éberségig.

„Hülye vagyok, hülye – gondolta –, mi a bajom? Átlagos világ, átlagos élet. A rendhagyó elpusztul. Meggyőznek a tények, előbb-utóbb. S attól kezdve megszűnik a gyötrelem is. Talán a logikám hibája. A sorrendé. Meg kell fordítani. Ne a vágy mértéke szabja meg a távoli célt, hanem a közeli cél mérete a vágyat.”

Küldte a csillagokat. Könyörgött: fakuljanak. Olvadjon kemény ragyogásuk. Mutassanak példát, milyen a kényszerű alázat.

A csillagok vonakodtak. A gyengébbek sápadtak hamarabb; belevesztek a híguló kékbe. Az erősebbek dacoltak, de a legerősebb sem soká.

Derengett.

Az ifjú felült, a pokróc, mint a páncél, tartotta mereven.

– Csalók – mondta a csillagoknak. – Drága cinkosok. Hiszen titeket nem lehet megtörni. Hiszen tudom én. Ha gyenge is az effajta szem ehhez a látáshoz. Azért ti vagytok. Magatoknak mindig és másoknak valahol.

Az ég keleten fölrepedt. Emberfia csak sejthette még a napkorongot. Rózsaszín és ezüstkék fátyol hullott lassan-lassan a tóra. Téphetetlen fátyol, parttól partig. Az ifjú kitakarta a testét. Hagyta, hogy a bűvölet kihalássza.

– Mit az én hálóm? – megadóan mosolygott. – Üres legyen, inkább üres, ha se csoda, se szerencse.

A szerkezet jól működött. Azért föl kell húzni, össze kell göngyölni a hálót, a fegyelem a hiábavalóban sem hiábavaló.

Sűrűsödött a rózsaszín, opálos fátyolszövet. Emelkedett a háló.

Nem volt könnyű, nem volt nehéz. De nincs kétség: hoz valamit.

És megjelent a háló alján, a víz színét alig érintette; a Hal megjelent. Nem volt nagy, nem volt kicsi. Nem is verdesett. Az uszonyai meg-megremegtek. Lüktetett a kopoltyúja. Sértetlen pikkelyteste szelíd szivárvány a durva zsinegek között. A szeme örök-nyílt: bírja a fényt és nincs szüksége mesterséges sötétre. Még nem fél. Gyanútlan, ártatlan.

A fajta nélküli Ábra. A milliószor idézett. Egy ütemre ringatóztak. A csónak, az ifjú, a háló meg a Hal.

Aztán az ifjú szólt hozzá:

– Menj vissza, kérlek. Menj vissza időzni. Én csak megpillantottalak. De nem tudlak megvédeni. Először meghatároznak, aztán szétdarabolnak. Most ilyenek.

Nyílást nyitott a hálón. Várt. Sem tuszkolni, sem megragadni a Halat nem merte. A Hal is várt. Aztán a másodperc töredéke alatt a lyukon kicsusszant.

A napszelet ráugrott a tóra. A gyöngyházból piros lett, a sejtelemből romantika.

Az ifjú vitte a csónakot kifelé, vitte gyorsan.

– Úgy néznélek, te szegény – morogta –, mint nappal a csillagokat.

A partközelben lassított.

– És ha csak fénytörés…?! És ha csak káprázat? Ha egy semmi halacska, valójában szürke…? Mi voltam én, Isten? Bátor vagy gyáva?

 

A viharkabátos – kabáttól fosztottan – nem horgászott. Különösen tiszta hajnal hajtotta a vízhez, s különösen vad volt az első sugár. Aggódott. Le kellett volna az fiút beszélni. A tó néha fantasztikus! S ő adta a csónakot a fiú alá. De hiába… nem lehet holtig röhögni. Hogy hétfőn szakadt gumicápát fogott a legrutinosabb pecás. Csütörtök, aztán az ember beleun. Nézi a vizet, és szeretne lelátni fenékig. De egyre több az undok békanyál, az alattomos hínár meg a felesleges vízkavaró. Még a természet is összejátszik az ostobákkal.

Jön az ifjú, jön! Az omlott háló a vasakkal hosszan zörög utána.

A viharkabátos elébe szaladt.

– Hé… nem fogtál semmit?

– Semmit – mondta az ifjú.

– De valami csak történt? – kérdezte dühödten és csalódva.

– Semmi – felelte az ifjú.

A másik kutatott a zárt-szomorú, riadt-meleg arcon.

– Hé… te gyanús vagy – megrázta az ereszkedett vállat.

Az ifjú lehajtotta a fejét. Visszaadta a lakatkulcsot és a viharkabátot.