DoktorvilágHaláp Jánosnak volt öníróniája – kivesző tulajdonság; óvta. Az önirónia karbantartja a gyepesedő személyiséget. Az új, nyomdaszagú névjegykupacot nézegette. Már nem sikk az érettségi vagy a szimpla egyetem. A névjegykártyán hasznosíthatatlan. A névjegykártya pedig fontos. Helyettesíti az embert. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy puszta névvel jelöljék: kicsodák. A foglalkozás – nem mindig hencegésből, néha indokolt tájékoztatásul – odakívánkozik. „Haláp János ellenőr.” Milyen semmi, milyen satnya! „Haláp János okl. könyvszakértő.” Vagy: „Haláp János hites könyvvizsgáló.” Vizuálisan is, akusztikailag is súlyosabb. De „Dr. Haláp János” – ez az igazi! Sejteti: a névjegy gazdája valami plusz képességet birtokol – szakmáját tudományos megalapozottsággal gyakorolja. Nem egy ő az átlagból: rangja van! Nem veleszületett, mint a „br.” és „gr.” régen – ezért meg kell küzdeni! A koponyák kiváltsága ez, nem holmi előjog, ami csak ráhullik a kényelmes utódra. Újfajta nemesség, újfajta kaszt: mutasd a névjegyed, megmondom, ki vagy! A kartonkártyával nem rendelkező partnerrel legyünk óvatosak: túl lent él, vagy túl magasan! Nem csináltat névjegyet sem a betanított munkás, sem a primadonna. A legnagyobb különbség látszik egyenlőségnek. Haláp János véletlenül doktorált – úgy adódott, hogy egy kicsiny nekirugaszkodással a disszertációt elkészíthette. Miért ne? A módi ellen zajosan tiltakozni, már-már sznobizmus az is. Idővel a „cím” hátrányait is megtapasztalta. A hivatal és a hatóság alsófokú szervei – rendőrség, vám, házkezelőség (különös tekintettel a műszaki ügyintézőkre) – előszeretettel kötözködtek. A gömbfrizurás hölgy az útlevélkérelmek ablakánál kisebbségi érzését meg is fogalmazta: „Azt hiszi, mert doktor, magának soron kívül kiadom?” Pedig ő csak érdeklődött, helyben megkapni lehet-e… Iparosok, kereskedők kedvezőbben fogadták, a titulusnak pénzszaga van, mindig, amíg az óvatosabbja rá nem kérdez: „Milyen doktor?” A válasz csak dadogás, a lelkesedés alábbhagy. Nincs pacientúrája, ingyen receptet sem nyújthat, s még egy alapos beszélgetésre sem alkalmas, melynek témája a család apraja-nagyjának részletes egészségi állapota. Hasat nem vág fel, daganatot nem diagnosztizál, precíz revizor csupán, ez igazán nem ok a rokonszenvre bizonyos körökben éppen… Ám doktorok egymás közt: még bonyolultabb helyzet. Revíziónál a felfedezés csak bajt okoz, kínos, hogy egy doktor is lehet csaló vagy jobb esetben balek. A kölcsönös doktorság társaságban biztonságos. Langyos, kellemes, semlegesíti legalább a felületen az ellentéteket. Kreatúra és egyéniség ideig-óráig megfér egymással. Aztán kezd az ember vágyódni. Valami primer, természetes szó kéne: melegszívű, őszinte, még nem manipulált banda… Haláp János ezért örült a meghívásnak. – Nem lesz ez rossz, Márta! A felesége kolléganője, Réka, disznótoros vacsorára invitálta őket, hétvégére, rokonokhoz. Ugod… határszél, egyszerű, dolgos emberek. Márta népi táncos volt ifjabb korában – Réka ma is az. Innen a szimpátia. S az sem elhanyagolható tény, hogy Márta főnöke Rékának az IBUSZ-ban, a bolondokháza irodán. Amivel tud, azzal kedveskedik. Márta nem kivételez, de annyit azért megtesz, hogy ő maga ül be Réka helyett a kalitkába, ha már megjelennek Réka szemében az ingerültség könnyei. Réka gyönge idegrendszerű. Kövérkés és sértődékeny. Sértődékenysége összefüggésben van testalkatával – népitáncos-szenvedélye csakúgy. A sokszoknyában a kolléganői sem karcsúak; a mozgása pedig neki is fürge, legfeljebb szaporábban szedi a lélegzetet. Jelmezben „temperamentumos magyar menyecske”, civilben, a prospektusok között, a feje fölött a fűszoknyás Hawaii-lánnyal, elhízott nőcske csupán. Legalább a plakátot vennék le – ahány férfi az ablak elé lép, mind őt hasonlítja, ezt képzelte, már-már rögeszmésen. Márta zörgő csontú; valósággal égeti a kalóriát, a pajzsmirigytúltengés leeszi róla a kilókat. Duzzadt a nyakzacskója, mint némely golyvás vízi gázlómadáré, hinnéd, nem nyeli tovább, ott tárolja az eleséget ínséges időkre. Márta viszont girhessége okán ideges. Kifelé sistereg, gyorsan kipukkan. Réka befelé szenved, nyöszörög, a szája körül pirosra marja a bőrt. Haláp János vonzalmukat érthetőnek és pártolandónak ítélte. Bár neki volna hasonló munkatársa – de ők csak kirajzanak. Ha találnak hibát, vétséget, a közutálat egyetemleges, ha pedig nem, titokban lesajnálják őket. Ennél csak a villamosok jegyellenőrei kivetettebbek. Magányos portya ez a munka: a közösség érdekében kell közösségeket megbolygatnia. A szombati bridzsparti emberi kapcsolatokat helyettesít, illúziót teremt, és ürügyet arra, hogy sose szaladjon a beszélgetés mélyre. Bizonyára félelmetesek, akik nem tudnak játszani. De talán még félelmetesebbek, akik végigjátszódják a másra kapott időt. – Nem lesz rossz, Márta. A városi brancstól távolabb. – Semmi közünk hozzájuk. Réka keresztszülei! S az a minimum, hogy hálásan meg kell köszönni. Márta nem szerette a hálát. Ami jó érte, fogadta, mint neki járó természetes adót, ugyanakkor a legkisebb kellemetlenség a végletekig földúlta. Nem volt vele édes az élet. – Megköszönöd, nem kap görcsöt a szád. – Műsoros est is lesz. A népdalkör jubilál. Belekukulsz. – A népdal szép, Márta. Csak a műnótával zavartok ki a világból. A bridzskompánia nem lelkendezett. Doktor Szilárd, doktor Csepregi és doktor Einsidler – a vegyész, a jogtanácsos és az ügyvéd – egyaránt kelletlenül fogadta a váratlanul megüresedett szombatot. Veszélyes megbontani a szokást. És falura menni? Minek? A potya kajáért? Nincs arra doktor Haláp rászorulva… Haláp őszintén megmondta: friss élményre vágyik. Hátha talál valamit, amiben eddig része nem lehetett. A három doktorok egyképp értették. A dologban pipi van, és egy új pipi megéri. Doktor Szilárd a pincéjében gombát tenyésztett, doktor Csepregi fajkutyákat nevelt, doktor Einsidler csak vicceket mesélt. Doktor Szilárdnak pénzszaga, doktor Csepreginek kutyaszaga volt – doktor Einsidler pedig azzal tűnt fel, hogy egyáltalán semmilyen szaga sincs, hacsak nem a mentolos cukorkáé, amit dohányzás ellen szopogatott. Hárman három dologban egyeztek meg: a bridzs az okos emberek kiváltsága; az okos ember abból csinál pénzt, amiből tud és amiből hagyják; manapság nincs az értelmiség megfizetve. Dr. Haláp mindent rájuk hagyott. Nem becsülte őket annyira, hogy vitatkozzék. De a partikat halálosan unta már. Kiderült – s ez Mártát megnyugtatta –, Réka azért erőszakolta a disznótort, mert kocsival akart utazni. A Lada célhoz röpíti, s visszafelé sincs a vasárnapi bumlizás a vonaton. Ezért a meghívást mintegy kiegyenlítették. Réka utólag a számlát nem nyújthatja be, igényelve ilyen-olyan kedvezményeket. Mindkét nő a hátsó ülést választotta. Réka nem óhajtotta húsos térdét mutogatni, Márta pedig így tartotta veszélytelenebbnek. Különben sem bírta elviselni, hogy a férje az övvel lekösse, a heveder alatt pszichésen fulladozott. Dirigálni a hátsó ülésről is lehet. Éles, száraz hangján kommentálta az útjelzéseket. A legkisebb döccenésnél fájdalmas arccal sóhajtott, egyenesen Haláp fülébe. Haláp feje rángatózott, csiklandozta a meleg levegő. Réka fecsegett, kifejezte reményét, hogy a malac már föltrancsírozott állapotban várja a vendégeket. Ellenkező esetben ő enni belőle képtelen, ami nem tragédia, hiszen éppen eredményes fogyókúra közepét szakítja meg, egyetlen estére. De az szörnyű, amikor a disznó visít. Meg a vér meg a pörzsölt szőr szaga… az olvadó zsír, az a rengeteg! Márta fanyarul megjegyezte, nem őt ölik, fölösleges beleélnie magát a disznó helyzetébe. A megjegyzést Réka rossz néven vette, célzást vélt benne testsúlyára. Látszólag logikátlanul kijelentette, a férfiak szeretik, ha egy nőn van mit fogni. Döntöbírául, évődve, Halápot kérte fel, s bár Haláp csak udvariasan hümmögött, Márta kedélye végképp befagyott. Állíttatta a fűtést, hol hidegebbre, hol melegebbre. Undorodva szemlélte a narancsszínű szélzsákokat a mezők mentén. Ronda hernyóharmonikák. Ki az a hülye, aki varázst lát a téli tájban? Semmi se fehér, minden tompaszürke, barna. Egyik község mint a másik. Jellegzetesen jellegtelen. Mire számít ez a javíthatatlan, romantikus Haláp Ugodon? Hát sose nő be a feje lágya? Már régen bridzselnének, komikusan gondterhelt pofával, de legalább otthon. A három nyársat nyelt doktor tud viselkedni: kezet csókolnak, a hamutálat kiürítik, és tizenegykor elpucolnak. De egy disznótor? Részegek, kurjantások, atyafiak ingujjban… – Tulajdonképpen mit keresel? – kérdezte, amikor az Ugodot jelző táblát Haláp örömmel megdudálta. – Itt a… – francot akart mondani, de idejében szelídített. – Itt a… prérin? – Magot – felelte Haláp, félig tréfásan, félig komolyan. – Azt a bizonyos magot a hó alatt. Réka is ránézett. Dilis beszéd. Miféle mag? Miféle hó? – Azért nem kell a falut kigúnyolni, a doktor úrnak sem… – Nem gúnyolódik – Márta legyintett –, ez költői izé… S ne doktor urazd. Fölhatalmaztalak. Haláp még sohasem látott állatot kés által veszni. Gyermekkorában, ha az anyja tyúkot vágott, kiszaladt az udvarra, a fülét is befogta, a kétségbeesett károlást ne hallja. Itt az ideje egyszer szembenézni, mi van a legtöbb élvezet mögött. Csak egy kicsit tévelyegtek, aránylag hamar megtalálták a házat. – Isten hozta, Isten hozta kedves mindnyájukat! – A háziasszony krémszínű rövid bundában, magas sarkú csizmában, frissen berakott hajjal a kapuba kiszaladt. – Már lestük-lestük a reflektort, a műsort pontosan kezdik, utána a vacsora. Etelka vagyok… – Megtörtént a vágás? – kérdezte Haláp csalódottan. – Etelka, Elelka… el ne felejtse! – Hát csak nem tetszenek képzelni, hogy lehívjuk a pestieket a piszokra? Van arra ember, egykettőre elintézi, s amellett sokkal szakszerűbben… Rékuci, te ismered. Az agronómus. A doktor Puszek Pista… Pista kérem, egy pillanatra! Doktor Puszek Pista jött már, a ház mögül. A könyökét nyújtotta. A jobb markában a véreshurka masszája. – Még nem vedlettem át, az anyja szentségit, hajnal óta nem volt rá érkezésem. Még töltöm a hurkát, fől a disznósajt… Örülök, kézcsókom, tiszteletem… Ez nem is disznó volt, mennyei súly… ami moslékot persze kapott, Etelka nem az, aki sajnálja, a napköziből hordta két kannával, de ennek van is sonkája… Még találkozunk. – Mutató- és hüvelykujja között kibuggyantott a töltelékből egy darabot. Megcélozta vele Márta száját. – Ezt tessék megízlelni! Márta hátralépett, a falatot Puszek a révedező Réka foga közé tömte. Réka prüszkölt. Doktor Puszek Pista arcát a sörte benőtte. Lila-fehér csíkos gyermeksapkát húzott homlokig a fejébe, a bojt hátul libegett. Azonosíthatatlan, kiszuperált testületi egyenruha alatt mocskos, háromszor visszahajtott garbót viselt – s ugyancsak kincstári bakancsot. Észrevette Haláp leltározó tekintetét. – Nem a tűzoltóbálra öltöztem – mondta büszkén –, már meg ne vessenek… Az asszonyok biztosították, így is nagyon csinos, Réka elégedetten konstatálta, a régi zubbonyt nem tudja már begombolni, a nadrág a hasa alatt tűvel összetartva, épp hogy a legkényesebb szervét takarja. A slicc a térde között lebeg, üresen. Pedig nem öreg férfi, és a fogából is hiányzik, jobb fentről kettő és lent balról kettő. Komikusan szimmetrikus. „Nem szégyen a gönc – gondolta Haláp. – Csak mintha rajta nem munkaruha volna. Egybeolvadt a figurával.” Etelka körülvezette őket a patyolatra suvickolt házban. A férj – Letenye József vegyesbolt-vezető – kockás öltönyben, nyakkendővel tartotta meg kiselőadását a központi kazánrendszerű széntüzelés technikájáról. A nagymama méregzöld moherkardigánban, bársonyszoknyában forgolódott. A gyerekeken lakkcipő. Jobb kezükben kazettás magnó. Rágógumi a nyelvükön. – Bizony – a nagymama grillás szeletet kínált körbe –, eltűnt a különbség falu és város között… – Azért a hasunkra igényesebbek vagyunk – módosított Etelka. – És a hagyományok… a hagyományokat nem szabad lebecsülni, elárulni…!!! A mama hozta a hímzést. A párnavirágok rikítottak, megbomlott a színek szigorú, szimbolikus rendje. Kacskaringós rózsaszín indák csavarodtak – a bal szélen türkizzöld pillangó. – Egy kicsit újítottam… saját tervezés. A vidámságot szeretem. Nem a borús benyomást. Mi mindannyian a vidámságot szeressük. Meg tetszenek ma este látni. Faltak egy kis meleg töpörtyűt, rozskenyérrel. Nagy vacsora lesz, hivatalos a község. Sőt. Etelka a szájára tette a kezét, mint aki nem akarja idő előtt a titkot fölfedni. – Ne késsünk! – sürgetett Letenye József, udvariasan. – Rékuci, nekünk már ott a helyünk. Mi álljuk a traktát! A citerások is a mi vendégeink. Hamisítatlan népi légkör. És a Gloviczky bácsi! Csak azért nem nyert a tévében, mert nem indult. Nem tudtuk rábeszélni. – Pávát is formáltunk, cukorból. Barna mázzal. Kis fokossal kell majd lefejezni! Doktor Puszek Pista panofixbundában, Bocskai-kucsmában, lyukacsos autókesztyűben már a Daciája motorját búgatta. Mint a kölcsönjelmezt, olyan óvatosan igazgatta vissza kabátja alját a vezetőülésen. – Az anyja szentségit, már elnézést, de késésben vagyok… jelöltek a fogadóbizottságba. Letenye József hunyorított. – Nagy kivonulásra számítunk… ne igyunk előre a medve bőrére… – Más tájról is érkeznek… népművészek? – kérdezte Haláp. Réka magába süppedt. A madeirablúzán a mellrésznél a patent folyton kipattant. Márta már elkezdte fegyelmezett unatkozását. Gyűjtögette a nyilakat, legyen mit hazafelé ellődözni, módszeresen. – Népművészek, nem annyira – kiáltott vissza doktor Puszek Pista –, de a fentiek… kiszállnak, és sehol senki! Nem vagyunk parasztok! – Merre megyünk? – szólalt meg Márta. – Érdemes kocsival? – Pár száz méter, a művelődési központ. Komplex intézmény, megyei büszkeség! – Nem mindegy, itt a határon! – Etelka hátraszaladt, a nyári konyhához. Árnyak sürögtek-forogtak a ködben, gőzben. – Bocsánat… híres szakácsnék főznek, megfogadtuk őket, egyedül nem győzném. Megoszlottak a két kocsiban. Halápnak Etelka és a két gyerek jutott. Etelka – akárcsak az anyja – mámorosan vidám volt, ezt szeme forgatásával is jelezte. – Ez a Puszek Pista egy unikum. Eredetileg hentes és mészáros, megyeszerte hívják, ilyenkor szezonban, a kocához. Pénzzel meg sem sérthetnénk, az ő státusában, bepakoljuk a csomagtartóját, családja nincs, tudnám, ki eszi meg, az is lehet, a vásárosoknak eladja. Nekünk mindegy, kebelbeli, nem csap be… A téeszben is megbecsülik, kényszervágásnál kéznél van, idegent nem kell bevonni. Ráadásul agronómusnak is megbecsülik, úgy-ahogy, mindenesetre eddig a téeszt még föl nem borította. Amikor a doktorátust letette, két napig mulattunk, egy unikum ez a Puszek Pista, befeküdt az ólba, és fogadásból szájon csókolta az anyakocát, mivel tisztább, mint némely emberek… – És ti? – Haláp a gyerekekhez fordult. – Mire készültök…? – Autóversenyző – mondta azonnal a nagyobbik. – Mint a Niki Lauda. Csak karambol nélkül. – Én pilóta! – A kisebbik fölélénkült. – Magánpilóta. Lenne repülőm. Ilyen még nincs. Csak taxis van. Én lennék az első. Mindjárt általános után, ezt szeretném! Haláp jóízűen nevetett, végre. Etelka azonban röstelkedett. – Bezzeg tanulni nem akarnak! Pedig ma minden pálya nyitva áll, csak egy kis szorgalom, van követendő példa elég… Csak menjen egyenesen Haláp doktor úr, aztán az óvodánál balra, Puszek Pista nyomában! A művelődési ház messziről világított. Vidáman zsibongott a gyülekező közönség, akár a Letenye család. A büfé is jókedvűen működött, csak a ruhatáros bámult savanyúan. Nem akarják megszokni, hogy ne ölben szorongassák a kabátot. Letenye József, Márta, Réka és a nagymama dideregve ácsorogtak a bejárat műkő oszlopánál. – Bent vagyunk a protokollban – mondta Letenye. – Kedvesanyus a gyerekekkel leválik. Ránk erre várnak… erre, erre, itt a mellékajtó. Haláp habozott. Milyen jogon csöppenjen be, ő és a neje? De már át is taszajtották a küszöbön. Négy-öt asztalka összetolva, nincs nagy felhajtás. A székek körbe-körbe, ki tudja itt, ki-kicsoda? Doktor Puszek Pista mutatta be őket. A társaság egybefolyt, pálinka, konyak, bor, sör, üdítő tucatjával bontva, kistányéron sajtos rúd, lekváros linzer, bolti. A hangulat ünnepi. A cigarettafüst vastag hullámokhan lebegett arc és arc között, mint a szúnyograjzást, időnként fulladozva ellegyezték. Ha újabbak jöttek, a jelenlévők a székekről felugrostak. Egyvalaki maradt csak mindig ülve – s egyvalaki nem ült le soha. Aki odaragadt a kárpithoz, az a járásból érkezett; a futkosó volt a tanácstitkár. Egyébként nő, erre paprikapiros ruhája és ribizli csillogású körme is figyelmeztetett. Túlságosan szoros melltartóba préselte emlőit, hátul, a csat fölött kétoldalt a háj rengőn feltüremlett. „A négymellű nő – vigyorgott Haláp –, kettő elöl, kettő hátul. Megtekinthető ingyen és bérmentve.” Kezet csókolt neki. – Doktor Csuka Éva – súgta Etelka a pálinkáskupica mögül –, ő az alkalmi szónok. Pedagógiai képesítésű, gördülékeny stílusú, olvasás közben nem dadog… Doktor Csuka Éva mindenre felügyelt. A szervezőket irányította, mintha bemutató foglalkozást vezetne az óvodában. A legkisebb fennakadásra – üresedő pohár, kilöttyent ital, egy tört másodpercnyi csönd – beráncosodott a homloka, mintha irdatlan szellemi gond nyomná, veszélyben a világ sorsa, s neki, egyes-egyedül neki kell a katasztrófát elhárítania. Igyekezett úgy sasszézni, hogy a mozdulatlan, túl magasra nyírt tarkójú férfiú látóköréből el ne tűnjön. Még a szeme villanását is vigyázta. Pedig nem volt mitől rettegnie doktor – Aba Szabó Valér az elégedettségtől sugárzott. Szinte csorgott nyájassága, ahogy az elébe járulókat fogadta. – Hát ezt is megértük! – Átfésülte feje búbján a jobbról balra nyálazott tíz szál haját. – A mi kis járásunk egyik kis községének népdalköre jubilál! Mi munkánk van ebben, drága barátaim, személyesen mennyi jóindulat! Mi pénzt emésztett fel, csak a kosztüm, de én nem kukacoskodtam, kinek, ha nem a mi kutyánk kölykének? – És az ünnepeltek merre? – kérdezte Haláp. – Hohó! – Doktor Aba Szabó pártfogóan fölvilágosította. – Kedves fészkesfővárosi barátom, nem úgy van az, ahogy a laikus képzeli… az utolsó percig próbálnak, no meg az izgalom, ez nem hakniműsor, hogy kiáll egy dajna meg egy buzi gyerek vonítani! Itt perceken belül maga a magyar nép szólal meg! Hogy mennyit kellett őket pallérozni, bátorítani! Nyolcvan kilométert nem sajnáltam, hogy tapsolhassak! Aztán vörösre verni ám a tenyeret mindenkinek, ha szétmegy a ház, felépítjük újra… Egyébként a kultúra melyik területén fejt ki tevékenységet, ott a magas fészkesfővárosban? Nevetett, megvárta, amíg a nevetéshez a sarokba szorultak is csatlakoznak. Csöndet intett, és jelt adott Halápnak a válaszadásra. – Revizor vagyok – Haláp harákolt a füstben. – Revizor? – Doktor Aba Szabó Valér nyitott tenyérrel mókásan az asztalra csapott, egy icipicit kilöttyent a cseresznyepálinka, Csuka Éva törölte. – Az is ember… Na egészségére! Nem iszik? Csak ha szomjas, mint a ló? Doktor Csuka Éva előkacagott. – Ne tessék már az oldalunkat fájdítani. Igazán, Aba elvtárs. Ne tessék már! – Humor, humor, az élet sója! Revizor, izzasztó szakma, én csak tudom! Csak aztán a revízióból is megárt a sok, pláne politikai téren, erről is volt egy-két fejtegetésem, a doktori disszertációmban éppen, „Revizionista törekvések a munkásmozgalom kezdeti szakaszán”, a cím nem pontos, lefolyt azóta egy kis víz a mi kis folyónkon, mert egyszer-egyszer oda kell csapni, nem úgy, ahogy most csinálom, ez csak tréfa, én a végsőkig a humor nyelvét beszélem, de aztán… vasököl, ahova köll! Hát az asszonykák…? – A feleségem… és Letenyéék rokona, Réka… ő van itthon… – Ne is tartson háremet. Inkább háromat. Haha… No, majd ülnek mellém a hölgyek. Közben felvilágosítással szolgálhatok, itt a kisujjamban a népművészet… Mártuska? És Réka? Micsoda név ez? Miért nem Béka? Annak legalább értelme van… Márta szeme, mint az elektromos vezeték az esőben, a szikrákat szórta. Nem doktor Aba Szabóra, hanem a férjére, természetesen. Réka csuklott. Aba Szabó átnyúlt az asztalon, nyakkendője a poharakat súrolta. Megveregette Réka hátát. – Emlegetik a verebek… Magyar ember, ha csak asszony is, érti a viccet. De komolyra fordítva a szót: szép, szép, ami itt kezdetét veszi hamarost, a fénypont azonban az idősebb Gloviczky. …a Gloviczky bácsi. Többek közt „Kiváló népművész”, nem dicsekvésképpen, de én koptattam a plecsnijéért a lábam, még ma sem tudja az öreg eléggé köszönni… Ahogy az énekel, és eredeti rigmusokat ám, a citera meg aláfesti, ráadásul regölők, imák, csupa dokumentum a múltból… Gloviczky bácsi az én káderem, de mind-mind, aki itt ma este fellép, a tűzbe mennék értük valósággal. Évike, ne erőszakoljon meg. Többet nem iszom. Doktor Csuka Éva beállt az ajtóba. – Szíveskedjen a tisztelt vendégkoszorú – mondta. – Már teli a terem. A bevonulást kezdjük meg. Márta alig kapott levegőt a füsttől. Igyekezett kifelé. Az ajtóban Csuka Éva szelíden megállította. – Egy pillanat… egy pillanat. Összetorlódtak. Végre doktor Aba Szabó Valér is felemelkedett. A felsőteste volt csak gólemszerű a tömött vállú, erősen vásznazott zakóban. Így állva a százhatvan centit sem érte el. – Az élre szíveskedjék, Aba elvtárs… Tessék a társaságot felvezetni. „Csak nem a pulpitusra, a szereplők helyére?” Doktor Csuka Éva, mintha Haláp aggályait kifürkészte volna, menet közben fölvilágosította: – Nálunk nincs ám az a merev protokoll, kétsoros elnökség, amit hallani… mi mind lent ülünk, a nép között, az első két fenntartott sorban. A teremben terjengett az olajkályhák szaga. Hideg volt, a kályhák közelében viszont gyulladt a gatya. Doktor Aba Szabó kezét dörzsölve haladt végig középen. Jobbra balra bólogatott, mintha nem győzné az üdvözlést viszonozni. – Magyar gyerek tüzes gyerek… majd beforrósít a hangulat! Lehuppant az első sor közepére, Rékát és Mártát karon ragadta, húzta őket maga mellé. – A férjuram ide mögénk… aztán most semmi ellenőrzés, amit én csinálok velük, attól nem fogy el egy asszony sem… Sőt gömbölyödik… Haláp tanulmányozta. Üdítő a butaság magabiztossága. Csak bizonyos szavakat ne sajátítana ki. Ne alázná meg a büszke fogalmakat is. Megtelt a két sor – meg a terem is. Bizonyára a község színe-java legelöl. Kár, hogy a fogadószobában hallgatagon ropogtatták a sajtos rudat, nevüket elmorzsolták, és vigyáztak, mindig legyen foglalatosságuk, ha más nem, a szorgalmas kortyintások. Doktor Csuka Éva eltűnt – majd a függöny izgatott púposodása után a résen kibújva a közönség elé lépett. Gyér taps. Doktor Csuka Éva meghajolt. Bordó dossziét nyitott – papírról üdvözölte a megjelenteket. Utolsónak a művészeti vezetőt, elsőnek doktor Aba Szabó Valért. Doktor Aba Szabó Valér felpattant, összekulcsolt kezét a feje fölött meglengette. Nagy tapsot kapott. A művészeti vezető nem ült közöttük. Az ünnepi megnyitó szövegét doktor Csuka Éva baki nélkül olvasta fel. Valami verset is citált. Ahogy a költő mondja, hogy melyik költő? Nem érdekes. Pontnál levitte a hangsúlyt, vesszőnél szünetet tartott. Időnként felpillantott, majd merészségétől megrémülve szemét a papírosba visszamenekítette. Mintha víz csorogna, egyenletesen. Aranyat, homokot ez a monoton sodrás az edényből egyaránt kiperget. Doktor Aba Szabó figyelt. A végén csettintett és bólintott. – Jól van, Évike! Jól van! – Hátrafordult, mutatta, tapsol. – Óvónő volt – mondta Mártának –, amíg föl nem figyeltünk rá. Az ő csoportjában már a négyévesek is tudtak gyurmából ünnepi szobrot készíteni. A műsort a népdalkör nyitotta. Inkább középkorú, semmint fiatal asszonyok – inkább idős, semmint középkorú férfiak. Kékfestő szoknya, saját színével hímzett fehér blúz – fekete nadrág, fehér kihajtott ing. Semmi túlzás, semmi csicsa. A szólót ősz hajú, tömzsi asszony énekelte, villódzott a fémfog a szájában, de nem bántóan, nem ízléstelenül, inkább derűsen. Bal kezében keszkenőt tartott, csuklója kecses mozdulatával megtáncoltatta. – „Én is olyan ááárva vagyok…” – énekelte, és mosolygott hozzá, manír nélkül, ösztönösen, mint aki tudja, mindent bírnia kell, halálig. A dal a legősibb panaszfórum és a legősibb vigasz is. A dalban minden igazság megtétetik, ha nem a kerek földön, a szögletes gödrön túl, legalább. A ritmus gyorsra váltott. A kórus a taktust lábbal verte, dacosan, keményen. – „Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt…” Öreg, tört férfiak arcán a régi csibész átragyogott. Öröm ez is – a bánat kifejezhetőségének öröme. A nóta felesel, a nóta lázad, aki énekel: reménykedik. Hisz valami gyötretésen túli, végső győzelemben. Doktor Aba Szabó fészkelődött. Rácsapott Márta combjára, Rékát hátba puffantotta, majd cserélt: Réka combján több a hús, Márta háta jobban kopog. – Na mit szólnak hozzá? – kérdezte félhangosan. – Nem beígértem…? Azt nézze, egyem a zúzáját, azt a kis görbe lábút, de szemérmes, zárójelben hordja, egyem a zúzáját, nem mai csirke egy sem, ezek a kakasok már nem kukorékolnak a szemétdombon, de így együtt, a mi kis dalosaink, hát könny szökik a szemembe… Senki sem pisszegte le. Az énekesek egy kissé lehunyták szemüket, zengették tovább, rendületlenül. – Bravó… – tapsolt doktor Aba Szabó. Beleénekelt, egy-egy ütemmel lemaradva, a hangja döcögött, bicsaklott. – Na, így együtt, gyerekek… A kórus befejezte. Meghajoltak. – Na… – Doktor Aba Szabó a tenyerét csillogtatta. – Na, semmi repeta? Lányok, mindent bele! Azonban valaki – talán a vezetőjük a függöny mögül? – valamit intett; levonultak. – Ó – doktor Aba Szabó csalódottan felállt –, de spórolnak, de spórolnak, az anyjuk szentségit, pedig hallgatnám hajnalig… – Átcsörtetett a termen, a mellékszoba irányába. Doktor Csuka Éva kétrét hajolva surrant utána. Doktor Puszek Pista a sor széléről Halápig küzdötte magát. – Rendes fickó különben… és nagy patrónus – mormogta nyugtatóan. – Évike a hibás! A szeszmentes fogadás államilag rendelt. Nem kell megszegni. – Visszacsúszott a szélére. Néptáncosok ropták, elszántan, vadul. A por a deszkákról a díszközönség orrába szállt. Megdolgoztak minden talpalatnyi helyet; ártó bogár, ahány, pusztuljon! Állukat leszegték, majd újabb erőt haraptak a levegőből, büszke nyakrándítással. Készséggel, verejtékben fürödve ismételtek. – No azért! – mondta doktor Aba Szabó. Zajtalanul sompolygott vissza, ledobta magát a székre. A két nő megrebbent. – No azért. Ezeknek van vér a pucájukban. Bravó, gyerekek…! A közönség megszokta, vagy észre sem vette. Két ifjú citerás következett. Kivárták a viszonylagos csendet, türelmesen. Ráhajoltak hangszerükre, végigcirógatták, finoman. – Ahá – mondta doktor Aba Szabó diadalmasan –, nekem játsszák! A kedvencem… „Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok…” – Dúdolt, vállát ingatta. Összetört az ezüst citeraszó. – „A szegénylegénynek utat mutassatok…” „Mutassa meg már neki valaki az utat. De kifelé!” – Haláp előrehajolt, és könyörögve pisszegett. Aba Szabó felhorkant, kedélyesen. – Egymás közt vagyunk, gyerekek. Mert ezek mind az enyimek. Mind. Gloviczky bácsi… hozzátok már az öreg Gloviczkyt! Világszám, a Magyarok Világszövetsége is kikérte tőlem, de repülőre az én kis öregemet? Dehogy kockáztatom. Őrá itt van szükség. A betanult kedvességű műsorközlő – vékony lábú úttörőlány kipenderült a függöny elé. – Szünet! – kiáltotta fejhangon. Szünetben talán el lehet tűnni. Akár Pestre vissza. Mag a hó alatt? A varjú kizabálja. Haláp étvágya elment. – Hogyhogy szünet?! – Doktor Aba Szabó karon ragadta doktor Csuka Évát. – Hát Gloviczky bácsi…? A fogadóban doktor Csuka Éva sápadtan és fölháborodottan közölte: Gloviczky bácsi rosszul van, Gloviczky bácsi nem áll ki. – Hogyhogy nem áll ki? Olyan isten nincs! – Aba Szabó csitította. – Évike, nem eszik a kását olyan forrón… majd én beszélek vele! Az én kis öregemmel. Ha kell, tartom a gallérjánál fogva! – Ne tessék – mondta doktor Csuka Éva. – Nem akar. Megmakacsolta magát. Egy óvodással könnyebb…! Esküszöm. Aba Szabó a zsebébe dugott egy véletlenül bontatlan üveget. – Ne kövessenek…! Mindent én, mindent nekem…! – Távozott. – Ezután következik a java. – Letenye elvette Haláptól a kabátokat. – Ne tegyék ezt velünk. – Muris pasas – suttogta Réka –, engem direkt szórakoztat. Így kívülről. Márta a kesztyűjét húzkodta föl-le. Gyakorolta az IBUSZ-ban megszokott önuralmat. – Nyakas magyar! – bólogatott doktor Puszek Pista. – A Gloviczky Mátyás. Nem szereti, ha belebeszélnek. – Sokat enged meg magának! – Doktor Csuka Éva a mutatóujját feddően mozgatta előre-hátra. – A múltban is, most is. Renitens természet. – Művészi allűr… – kotyogta Réka. Aba Szabó negyedóra múlva jött vissza. – Remélem, nem indult oszlásnak senki… haha. Az én kis öregem szenilis már, kötötte az ebet a karóhoz, nincs diszponálva, és zúg a füle, csikar a hasa, úgy kellett beletöltenem egy kis lélekerősítőt, komolyan, mint a csecsszopó… Nyolcvan kilométert furikáztam kilencven százalékban őérette… szeretném azt látni!!! – Bizony – helyeselt doktor Csuka Éva –, talán az utolsó alkalom. Nagyon megrokkant már. – Nem úgy verik a cigányt; elfogadni a törődést, pénzt, propagandát, aztán „nincs kedvem”, ezt még a Gloviczky bácsinak sem engedjük meg! No, megbocsátom. El van boronálva! – Nagy diplomata tetszik lenni – mondta doktor Csuka Éva. – De induljunk, ha szabad egy kicsit sürgetnem… A második sorban néhány hely megüresedett. Márta és Réka odaszöktek. Doktor Aba Szabó karját a székek támlájára fektette. Lábát kényelmesen előrenyújtotta, ék alakban. Elfeküdt. Dobolt a cipősarkával. Gloviczky Mátyás megjelent. Fergeteges taps fogadta. A terem végében egy csoport fiatal hosszan nyújtott, sikoltó hangon fütyült is: a fiatalok kétségkívül, a maguk módján, éltették Gloviczky Mátyást. Haláp töpörödöd aggastyánra számított. Gloviczky Mátyás magas volt. Ráncai, mintha borotvakéssel hasították volna az arca húsába, határozottan haladtak függőleges irányba. A homlokán volt csak három vízszintes vonal. A bőre még barna. A haja ritka, oldalt választott, fehér. Szakálla nincs, bajusza mértéktartó. Fekete öltöny, fekete csizma. Faragott bot a kezében. Nem támaszkodott rá, meg is himbálta egy kicsit. Biccentett. Kék szeme hunyorgott, majd nagyra nyílt. Végigpásztázta a termet. A gőg lesújt. A méltóság az, ami fölemel. Csusszanás, köhintés bennrekedt. Isten-váró csönd lett. Gloviczky Mátyásnak nem nőtt még hályog a szemén. Megpillantotta a terpeszkedő alakot az első sorban. Már formálta a száját – de az állkapcsa hirtelen összecsattant. Állt – homlokán a három ránc egyetlen mély árokba szaladt. – Hőőőő… – szólt föl doktor Aba Szabó Valér barátian. – Rajta, édes-egy-apám… Gloviczky Mátyás most kezdett remegni. Külön-külön remegett be minden porcikája. A botját megmarkolta, barna színe vörösre váltott. Már-már hajította a botot. Roppant erőfeszítéssel állította meg. A visszafordított indulat letaglózta. Hátrált a díszlet széléig. Kapaszkodott a halványkék drapériába. Azután egyetlen rántással magára húzta. Úgy esett el; rejtőzve-védekezve. – Orvost! – kiáltották, elsőnek doktor Aba Szabó Valér. Doktor Csuka Éva húzkodta a függönyt, össze. Doktor Puszek Pista gyűrt ingujjal a testet hurcolni futott már. – Hol itt az orvos? Haláp doktor szégyellte magát.
1984 |