Addig jár a korsó a kútra!…

Ebedly Ivánt annyira gyűlölték, hogy ez már közimádatnak látszott. Az általános gyűlöletnél ugyanis csak az egyetemes rettegés volt nagyobb: hogy ez az indulat ki ne derüljön valamiképp. A személye körül csiholt lelkesedés kötelezően terjedt, és lépcsőzetesen. A vállalat négyezer-hatszázhuszonhét dolgozójából talán ezerháromszáz – főként kisirodista és műhelymunkás – valóban beugrott a trükknek, s elhitte: Ebedly Iván vezérigazgatón van mit szeretni. A rajongáselmélet legvadabb terjesztői pedig – hogy elbírják a pofapirító szégyent a tükör előtt – egyre kevésbé érezték hazugságnak; már-már élték a szerepet, egymás között versenyezve, ki tud rálicitálni. Öt-hatszáz ember akadt mindössze, aki megszabta magának a hízelgés elkerülhetetlen minimumát, ezt soha nem teljesítette túl, s aránylag ízlésesen lihegett. Nem is vitték sokra, de azt a keveset legalább – a húsz százalék peches kivételt leszámítva – huzamosabb ideig megtarthatták. Nem szólunk itt arról a hét-nyolc öngyilkosjelöltről, aki született búskomorságára, aszociális alkatára hivatkozva állandóan és makacsul hallgatott. Állítólag – de erre nincs már élő tanú – egyetlenegyszer, egyetlenegy, a normálisok társadalmába befurakodott, gondosan álcázott őrült is akadt, aki kilenctagú munkavacsorán kijelentette: Ebedly üres nullasor s csak a gyávák csinálnak belőle napról napra újabb rovással hamis milliót… Ezzel leplezte le magát a fickó. Zárt intézeti kezelését azonnal elrendelték, a kilenctagú társaság alatt pedig véletlenül leszakadt a kórház beteglátogató-liftje.

Ezután a legvakmerőbb, a szakma rókája, Tuba Ágoston is csak odáig merészkedett, hogy a baráti társalgások kellős közepén (témától függetlenül) hirtelen fölkurjantott:

– Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik!

Senki sem fűzött hozzá kommentárt, folyt a fecsegés tovább, de a hangulat egy-két órára oldottabb lett, a szemek csillogóak és vidámak, Tuba Ágoston az est hőse. Beavatatlan azt hihette volna, valamennyien bolondok, mert ugyan mi lehet egy – még csak összefüggésbe se helyezett – mondatban ilyen reményt keltő perspektíva?

Ebedly Iván mélyen volt gonosz és felületesen okos. Ez a felületes okosság segítette, hogy gonoszságával zseniálisan manipuláljon. Ez idő tájt hatvanadik évét taposta (másokon), de még negyvenötnek sem látszott. Első pillantásra szerény, bájosan feminin, a létezésben gyámoltalan lény benyomását keltette. Lágy hangon szólt, és még a felesége sem hallotta ordítani. Feleségét megfontoltan választotta: felesége anyja falusi házicseléd, apja pedig városi báró volt. Minden politikai szituációban, még árnyalataiban is hivatkozási alap – csak a hangsúlyt kellett ide-oda tolni. Még az esküvő előtt kikutatta: a nő súlyos asztmában szenved. A betegség ténye házasságuknak szinte alapja lett: biztosította Ebedly számára az asszony feltétel nélküli alázatos csodálatát – és a világban a hálás mártírszerepet. Gyerekük sosem született, de a legenda azt mesélte, tündérszép kicsiny leánykája pokoli kínok közt halálozott el az atyai karokban… Néha (ha éppen családi érzület kívántatott) maga Ebedly is célzott erre; szemüvegét levette, mintha az üvegről az árulkodó párát törölgetné, s fátyolosan, mégis férfias visszafojtottsággal suttogta:

– Én aztán tudom… a sors mit produkál… én aztán tudom…

A szeme volt a legrafináltabb csalás. Kék és téveteg a – fekete pont körül felhőszerűen örvénylő, akár a rejtett bánatok temetője, akár a világ sugárzó szíve. A nagyfokú rövidlátás mívelte ezt a heccet, a fáradt szemizom szórakozott: cinkosnak felcsapott. Az ártatlanok mindig bedőltek a szemének. Mert Ebedly Iván megvetette az undorítóan külsőséges zsarnokokat. Uralkodási módszerét meghökkentő elemekkel színezte. (Ötletszerűen ki-kiválasztott egy bérelszámolót, udvari segédmunkást vagy egy igyekvő termelési előadócskát – s több órán át, a tegezés határán, eszegetve-iszogatva elbeszélgetett vele. S miközben bizalmasan „vallott” a gondjairól, kényelmesen faggatózott. Ha pedig a gyárkapu előtt hónapokkal később véletlenül összetalálkoztak, káprázatos memóriával idézte föl az emlékezetes délelőtt apró mozzanatait, azt a felbecsülhetetlen értéket és gyakorlati hasznot, amit az illetővel folytatott eszmecsere eredményezett. A megdolgozott egyén többé soha nem nyerte vissza közömbösségét vagy tárgyilagosságát: a legjobb barátja kivégzésén se ismerte volna el, hogy a gyilkos „tüzet” Ebedly vezényli. Egy ilyen jámbor igazhívő szájpropagandája évekre féken tartotta a távolabbi régiókat. Különben is – Ebedly jól tudta – az egyszerű embereket nem élvezet ugráltatni. Nem ugranak elég nagyot, mert a vesztenivalójuk kevés. A képlékenyeket fölfuttatni, félistent kreálni belőlük – s akkor táncoltatni, az ám a mulatság! Kegyenceit ezért mindennel elhalmozta, pénzt, hivatalt, dicséretet nyakló nélkül osztogatott, trónszékeket utalványozott egy-egy szignóval. Azután elég volt a pici, vélt sérelem vagy a hajbókolásban némi ügyetlenség, s a rúgás pillanata beérett. Minél magasabbról hull valaki, annál kéjesebb a taszítás. Olykor puszta szeszélyből is gyártott néhány erkölcsi hullát: az intrika tárgya észre sem vette, hogy finom acéldróttal már tegnap lenyakazták; csak másnap, amikor szolgamód bólintott még egyet, gurult le a feje.

A vállalat – szomorú ez vajon? – mégis virágzott. Törte magát mindenki. S az élgárda, azt meg kell hagyni, igazi szakgárda volt. A kiváló szaktudás összeférhet a kiváló jellemtelenséggel. Ebedly találmánya volt ez is. Ebedly csinált ugyan néha kirívó, durva hibát – ilyenkor forrón bocsánatot kellett tőle kérni. Mindig akadt valaki, aki a felelősséget vállalta, s nagy, nyomtatott betűkkel lehülyézte magát a naprakész faliújságon.

De nem maradhat említetlen Ebedly Iván egyetlen, valódi és óriási erénye! Igen, Ebedly fél évvel mindig előre tudta, mi lesz az aktuális termelési vonal. Merről dörög – s merre kell az ernyőt tartani. (Az már igazán rosszmájúság, hogy az alkoholista főmérnök, aki szeget egyenesített a dabasi elvonókúrán, kínjában azt locsogta: Ebedlytől nemcsak lefelé, hanem valami rejtélyes okból fölfelé is félnek… s inkább beavatják.)

Tuba Ágoston, aki az üdítő szólásmondást a korsóról és kútról a köztudatba dobta, Ebedly legrégibb munkatársa volt. Az együtt töltött évtizedek alatt végigszemlélte Ebedly emelkedését, nyomon követte, és szorgalmasan statisztált. Bizonyos szakaszokban Ebedly (Tuba „saját érdekére” hivatkozva) visszaminősítette őt hivatalsegédnek, majd személyzeti vezetővé ugratta elő, később a vidéki részleghez helyezte ellenőrnek („bizalmi” munkába, félannyi fizetéssel), s miután meggyőződött róla, Tubát akárhogy facsarja, eredeti vasalt állapotát sehogy se képes véglegesen összegyűrni (ahogy a markát leveszei róla, ennek a férfinak újra meg újra visszaugrik simába a lelke), nem fordított rá különösebb figyelmet. Tuba lett az állandó „ideiglenes vezető”, mindig annak az osztálynak az élére, ahol éppen egy-egy silányabb alapanyagú emberkét sikerült Ebedlynek foszlányokra tépnie. Tuba belső sérthetetlenségét szilárd meggyőződése táplálta: valóban hitte, hogy a rossz törvényszerűen előbb pusztul el, mint a jó. Neveltetésének zártsága folytán nem látott még bádogkorsót, kőedényt – sem omladozó kávájú, fokozatosan mérgezett kutakat. Békés, derűlátó szemlélete sok barátot szerzett – elnyűhetetlen személyisége hitelesítette a baromi türelem filozófiáját. S háromszor is megtörtént három éven belül, ami azelőtt sose, hogy a tények gyermeki jóslatát csaknem beváltották. Az áporodott kútvíz háromszor is megcsobbant.

Az első buborék Ebedly ötvenkilencedik születésnapján pattant el: a trösztelnök nem itta fenékig az Ebedlyt köszöntő konyakospoharat, sőt: fintorított. A jel – a konyak a pohár alján – napokig érintetlen maradt, a titkárnő bezárta az íróasztal legalsó fiókjába, s rettenetes esküt véve a kiválasztottaktól, megengedte, hogy rá-rákukkantsanak. A szót senki se mondta ki, de hangosabban csapódtak az ajtók, többször szellőztettek, és izgalmukban a vécét is többször használták: Ebedlyt leváltják. Kiderült, megelégelték, leesett a hályog. (S a többi, s a többi.) Egy könnyelmű alak, Zavaros Árpád, a szervezési osztály titkára, nem bírt magával, mégis elkottyantotta:

– Már régen aktuális…

Sajnos, a trösztelnök csak gyomorbajos volt és még új fiú a protokollban. Biztosan beleszokott volna, hogy görcs közben is vedelje az italt és vigyorogjon hozzá, mint a fakutya, de „a könyörtelen halál ereje teljében elszólította…”

Ebedly fogalmazott így, a temetési beszédben. Utána fölkereste Zavaros Árpádot a szervezési osztályon, szándékosan a legkényelmetlenebb székre kucorodott, s szinte elturbékolta:

– Nézd, Árpád, ez a tragédia fölnyitotta a szemem… addig érvényesüljön a tehetség, amíg a végzet a fonalat el nem vágja. Miért kellene a te képességeiddel a szervezésben savanyodni? Te leszel az, aki a nevünkben fölveszi a kapcsolatot a fejlődő országokkal… Ne szerénykedj. Már régen aktuális.

Mire Zavaros Árpád eldadogta a köszönömöt, már fenn is ült a repülőn. A gépet – Afrika fölött – egy civilizált külsejű fehér úr eltérítette – a gépen utazó színesbőrűek nagy rémületére – valahova Európába. Zavaros csodálkozott, a pilóta milyen engedelmes. Aztán megértette. – „A jelszó: Ebedly.” – Legalábbis így hallotta, csak angolosan ejtették: Ebedláj. Ő volt az egyetlen a túszok közül, aki golyót kapott a bordájába, és kissé megnyomorodott. A Ferihegyi repülőtéren Ebedly személyesen várta, mentőkocsival. A legjobb szanatóriumban helyeztette el, speciális mankót terveztetett és bent ült minden szerdán, látogatási időben. Csak arra kérte Zavarost, ne hagyja el magát, még annyi szép vár rá, próbáljon a mankóval szökdelni…

Ez után az eset után Tuba Ágoston népszerűsége valamelyest csökkent. Aztán, valaki a törvénytisztelő naiv papírkukacok közül, fölröpítette: hatvan év a nyugdíjkorhatár… mostanában szigorúbban veszik. S Ebedly is céloz rá, kék szeme egészen párás, amikor azt mondogatja:

– Bizony, bizony, barátaim… az idő, az idő… a fáradtság, a fáradtság… ó, pihenni, rózsametszés és madárdal…

A hatvanadik születésnapján elhalmozták ajándékokkal.

– Nem az érték – hárította el Ebedly –, de az ötlet! A szeretet tükrözése… azt tudom honorálni…

Fogcsikorgatva gyártották az ötleteket. A vállalat kicsinyített mása, harminc évvel ezelőtt és ma. Felirat: „Ilyen voltam – ilyenné tettél.” (A régi titkárnőt a személyzetis leváltotta, nehogy Ebedly erről arra asszociáljon.) A faliújság ünnepi számát a kapu elé akasztották, de a világ oly értetlen, mindenfélét ráfirkáltak, gyorsan be kellett venni. Saját kezűleg hímzett zsebkendőcskék, mezei csokor (aminek szedésében derékfájás, verejték van, nem ám ócska forint), bélyeggyűjtemény, amiről a megszállott bélyeggyűjtő tékozló szeretetében (a bélyeget nem is gyűjtő) Ebedly javára lemond…

Ebedly szemérmesen hunyorgott. Szinte sírt.

– Nem kellett volna… nem kellett volna… – s meghatott zavarában még a sofőrjét is megölelte.

Doktor Adok Lajos, a pénzügyi főelőadó, elérzékenyült. Milyen nemes emberi vonások. Hibája mindenkinek akad.

– Néha azt gondolom – mondta a folyosón suttogva –, hogy kár érte. Nyugdíjazzák, mi meg csöbörből vödörbe…

A főkönyvelőnek suttogta, aki már régen szeretett volna erről a posztról szabadlábon távozni.

Csak néhány nap telt el, és doktor Adok Lajost kinevezték főkönyvelőnek. Aztán ismét néhány hét, és nyakába szakadt a revízió. Ebedly csóválta a fejét, amikor hírét vette a szörnyű, természetesen új keletű hiánynak.

– Ez… ez fáj a legjobban. Amikor a bizalmában rendül meg a szív… Fiatalság, megtéved…

Nem volt rest, addig talpalt, amíg a két év és hat hónap fegyházat két év és öt hónap fogházra változtatták. Minden november hetedikén, karácsonykor, húsvétkor, május elsején, valamint alkotmányünnepen írt doktor Adoknak, olvasmányokat ajánlott, hogy „be ne szűküljön”.

Tuba Ágoston taktikája átmenetileg megint veszített az árfolyamából. Ebedly munkaértekezleten bejelentette, nyugdíjkérelmét nem fogadták el, s ő, a közösség érdekeit egyéni érdekei elé helyezve, megkísérli a lehetetlent: a következő évtizedig a helyén marad.

A harmadik csobbanás volt a leghangzatosabb. Észveszejtően mámorító. Ebedly egy szokatlanul meleg nyári napon nem érkezett meg – pedig se szabadság, se értekezlet, se semmi… (Mert Ebedly a fegyelemben példát mutatott. Az „indokot” mindig beíratta egy kockás füzetbe, ez ugyan havonta betelt, és akkor selejtezték.) Dél felé a felesége telefonált, az önállóságtól szédülten:

– Kérem, itt Ebedlyné, azt hiszem… a férjemet kórházba szállították… szívinfarktus…

A felbuzdulás általánossá vált. Virágkölteményeket rendeltek; a szalaggal haboztak még. Végül a „felgyógyulásod örömére” szövegre szavaztak. A műselyem szalag nem olyan drága… Egy árva pisszenés sem hallatszott, csak a diadalmas surranások, izmos kacagások a hatalmas épületben. De hiába, a humanisták nem bírnak magukkal. Néma Csilla, a propaganda-ügyintéző, a közös ebédlőben belebőgött a csontlevesbe:

– Azért azt nem kívánom… hogy megdögöljön…

Ebedly galambszürke, enyhén kockás öltönyben és kihajtott ingnyakkal öt nap múlva besétált. A virágokat átküldette – szalag nélkül – a szakma veteránjainak klubjába.

– Bajban ismerszik meg az emberség – mondta. – Nem felejtem el… Kis nejem túlzottan aggódó, ismert betegségét hadd ne ecseteljem… szimpla idegszálhúzódás ért a meszesedő lapockán, kisugárzással… Torna, torna és torna…

– Hanem, mindenesetre – fordult hirtelen Néma Csillához –, maga nem tetszik nekem. Menjen rendkívüli szabadságra, vizsgáltassa ki magát. Öt nap alatt öt kilót fogyott, a bőre sárga… A tünetei mindannyiunkat nyugtalanítanak… Negyven és ötven közt, veszélyzóna!

Futótűzként elterjedt: Néma Csillának rákja van. És Néma Csillán valóban fölfedezték a lassú, de kérlelhetetlen kórt. A sejtek megkapták a parancsot: burjánozzatok, bomoljatok.

Már a sejtek se mertek lázadozni. Be van fejezve a nagy mű, igen.

A propagandamunkát Tuba Ágoston kapta Néma Csilla után. Mit tehetett? „Addig jár a korsó a kútra…” – minden kiadványba beleszőtte. Inkább nevettek rajta.

Már-már maga is kezdett meginogni.

Végső kétségbeesésében a halottlátó asszonyhoz fordult: kivételes esetben hátha a jövőt is látja… Hogy is van ezzel a bizonyos korsóval meg a kúttal?

Akkor aztán nagyon megnyugodott. Ismét elnyerte az édes békességet.

A halottlátó nem félt Ebedlytől, többre tartotta a túlvilág lumpen szellemeit. Megjósolta: Ebedly is meg fog halni. Ez biztos. Nyolcvanöt és kilencvenkilenc között. Halálának körülményeit is pontosította: Ebedly mandulavirágos tavaszi napon, álom közben, egy luxusszálló teraszán csak úgy beleszunnyad a tenger morajába örökre.

…hát istenem. Így mégiscsak más.