M. M.

Ezt sem szerette, hogy újabban álmodik. Kell az éji órák tömött nyugalma. Kiszámíthatatlan nappal után a kalkulálható bizonyosság.

S most még ez is fölbolydult. Visszaúsztak a gyermekkori, zavaros álmok. Terebélyesedtek, szívós indáikkal befonták az egész éjszakát. Tarkóján lucskos hajjal, űzötten ébredt.

Mi oka lehet?

Éppen akkor, amikor annyira fárasztja magát. Amikor tíz órát is ugrál annak az incifinci embernek a kénye-kedvére. Csak, mert az a főmérnök, ő meg a beosztott, friss diplomával, tojáshéjjal a fenekén.

Estére piros pörsenések támadtak a nyakán, reggel a nagy kapkodásban mindig fölsérti őket borotvával, aztán futkoshat a gyárban véres gallérral.

Tapasztaltabb barátai azt mondták, néhányuknál a gyomrot rántja villamos hálóba az idegesség; másoknál kipállik a bőr; s az álom sem más, mint a legalattomosabb idegizzás: a „befogom a pofám” módszer természetes bosszúja.

– Az egyetemen könnyen lehettél menő az eszeddel – mondták Lászlónak, még egészséges, színlelés nélküli kárörömmel –, a termelésben más az úzus, láthatod…

– A termelés nem azonos Hadrián Alajossal – felelte, de Hadrián Alajos előtt hallgatott. Semmilyen érv nem fért ki a torkán.

Úgy kezdődött, hogy Hadrián Alajos a felvételkor megjegyzést tett a „fiatal, burokban született harcostárs” nevére.

– Vitéz László… emlékszem, az az izgága ligeti bábfigura…

Aztán közölte, huszonnyolc éve vezeti ezt a gyógyszergyári kirendeltséget, ami önmagában jelzi rendíthetetlen egyenességét.

Vitéz László válaszolt, azt hitte, társalognak, mint a diákkörön: a huszonnyolc év folytonossága önmagában állandó megalkuvásnak is tekinthető – s hogy mi is valójában, a kettő közül, csak a konkrét személy s a körülmények ismeretében dönthetjük el.

Hadrián Alajos bólintott, s kijelentette, az ilyen ifjú titánnak nyilván dédelgetett vágya, hogy ezeket a fennen hangoztatott konkrét ismereteket a gyártási technika alapelemeitől kezdve szerezze be. S hogy őrizze barátunk rugalmasságát, mindig csak reggelente értesítette, melyik részlegnél köteles aznapját eltölteni. Mire Vitéz László legalább félig áttekinthette volna a munkaszervezést, már vitte is a futószalag. Hadrián szerint kezdő vegyészmérnöknek eszményien változatos munkafeltétel.

Próbált szegény Vitéz László tiltakozni. Reklamálta a hatáskörét. A fölösleges túlóráit. A fizetési minimumot. A fejlődési perspektívát. Panaszkodott a KISZ-nek, a szakszervezetnek.

Hadrián Alajos minden esetben bebizonyította jóakaratú igazát.

– Így kívánja a termelés érdeke – e mögé az egyszerű mondat mögé ellenőrizhetetlenül befért Hadrián Alajos valamennyi szeszélye.

– Szakember a gyakorlatban születik – az ilyen indok előtt meghajolt az igazgató is, sóhajtott, és türelemre intette Vitézt. Hadrián két év múlva nyugdíjba vonul, mi az a két év, ha valaki huszonvalahány éves…?

Így hát egyre kuszább lett az egyetemen szerzett tudásanyag Vitéz László fejében. Nem volt hova letenni, nem volt forma, hogy beletöltse. Rendszerezés helyett megindult a bomlás, a lelkesedést megfojtotta a tehetetlenségből fakadó pánik.

– Az első mondat! – figyelmeztette a személyzeti előadó, afféle botcsinálta filozófus, ügyeinek egyengetője. – Az első benyomás a legfontosabb. Ott rontottál.

Ráadásul a szerelmi ügyei sem szuperáltak, állandó partnere, az energikus Annamari vonakodott az ágyába bújni.

– Úgy csinálod – mondta Lászlónak –, ahogyan az egér rohangál az útvesztőben. Teljes gőzzel középig, aztán curükk vissza, újra meg újra…

– Termelőüzemtől ne várj jobbat, állandó a hisztéria – vélte egyik volt évfolyamtársa, aki szaklektor lett a szakkiadónál. – A te képességeid magasabbra valók, egyszerűen kilógsz a sorból.

S mindehhez a szörnyű álmok.

De mondja valaki, hogy nincs szerencse. Vitéz László – barátja tanácsára – megpályázott egy kutatói státust az Intézetben. Végbizonyítványát – az egyhangú, jobbra dőlt jelesekkel – és kitüntetéses oklevelét mellékelte.

A kérvény első mondatánál vigyázott: a nagy hírű kollektíva segítségét kérte. A zárómondatban megismételte ugyanezt, csak más szavakkal.

Rövid beszélgetés után – hatan is vizsgáztatták – gratuláltak, s átvették tizenötödikével.

– Persze, inkább elemzés, ne gondoljon rögtön az önálló kutatásra – mondta bocsánatkérően az egyik vezető munkatárs, halkan beszélt, milyen vonzó már ez is. – A kutatási eredményeket a tárgyilagos elemzés ragyogtatja fel.

Agyő, egyszemélyes felelősségbe csomagolt egyszemélyes önkény. Főnöknek álcázott fiók-Néró.

A tudomány átnemesíti papjait. Csak a tudás számít. Az elmélet tisztasága, a fizikum szorgalma. Közös célok, közös szédület. Figyelni és tanulni. Türelmetlen, az igaz. De nincs benne gőg. Csak a mesterére kényes.

Tizennegyedikén este ivott egy kicsit, ünnepelt. Annamari elégedetten burukkolt, alig tudta kituszkolni, az albérleti fegyelemre hivatkozva.

Bekapcsolta a minivizort, először, hónapok óta. Hátradőlt a székben, most nem ingerelte az ostoba műsor. Folytatásos mese, olasz krimi vagy efféle. Belecsöppent a közepébe. A szokványos maffiatörténetek egyike. A délolaszok gyermeteg lelkületének talaján a maffia szaporán burjánzik, kiirtani lehetetlen. Az olaszok realitásérzékét dicséri, hogy még a filmjeikben sem arathat a szervezeten senki végleges diadalt. Egy-két moralista, egy-két kemény öklű fickó belevág – egy-két vezér elhullik, de már nő is a sarkában a másik, mint esőben a gomba.

Vitéz Lászlót lekötötték az események, kamasz lett újra.

Itt már két vezér is van – kitűnő ötlet, fortélyos, modern csavar. Rufio harcol Bernardo ellen. A falu elöljárói megoszlanak Rufio és Bernardo között. Végeredményben mi is tehetnének, hiszen a csatlakozás egyúttal némi védelmet is ad, másrészt a félelem gyakran avatja glóriává a komikus hagymakoszorút. Az intelligencia naplót ír, az utókor előtt tisztázza magát. Mario érdekes figura, innen oda siklik, híreket visz az egyik táborból a másikba, s közben ébredésre serkenti a népet. De a nép nem mer fölébredni, mert ez esetben kétfelől lődöznek rá. Aki mégis ágál, olajos sínen csúszik a süllyesztőbe… Baleset, kötelező részvét, a sírnál a beszédet a különleges alkalomra kimosdott maffiavezér tartja; pillanatnyilag gyengébb ellenfele együtt zokog a gyászoló családdal.

Közben azért valami út is épül, komor képű szicíliaiak dagadó izmán táncol a nap, ők csak építik azt az utat, valahonnan – valahová, s ez a zárókép is egyúttal.

Giccs, persze hogy giccs – gondolta Vitéz László –, de valóságanyaga megszívlelendő…

Már maga sem emlékezett, mikor ragadtak a nyelvére ezek a százszor kiköpött fordulatok.

Elégedetten nyújtózott, a minivizort visszatette dobozába. Az államvizsga után vidéki szülei ajándékozták meg vele, japán gyártmány, három van összesen a községben, a téeszelnök szerezte, ő aztán megnézi, kinek juttat.

– Ezt még a kórházba is beviheted – mondta az anyja –, annyira praktikus.

Elmosolyodott. Még sohasem volt kórházban, s legalább olyan teherbíró – így alkatra –, mint a filmbeli Mario.

Kellemesen elbágyadt, csak a remény vibrált a szíve körül.

A holnapi nap igazi nap lesz. A kezdet. Tájékozódás egy elvont, magasabb világban.

– Visszasírja még, öcsém, ezt a durva közeget – búcsúztatta Hadrián Alajos, fehér váladék ült szeme sarkában, bosszankodott, mint a kutya, ha madzagon húzzák el orra elől a legzamatosabb csontot. – Szagolná még maga ezt a büdöset…

Vitéz László nem vágott vissza. Már megtanulta: nem csak az első, az utolsó mondat is elkíséri.

Beállította a csörgőórát, tusolt, pizsamába bújt, lefeküdt. Karját a feje alá csúsztatta, szeretett volna még képzelegni egy kicsit, mazsolázni a színes jövőből, de mintha leütötték volna, álomba zuhant oly hirtelen.

– …Tévedés – magyarázta valakinek a paraván mögül –, tévedés, kérem, én nem az vagyok, nem az a Vitéz László, nekem nincs sipkám, télen-nyáron hajadonfőtt járok, és mozog az ajkam… engem nem tanácsos ide beszorítani, mert én török-zúzok…

Hadonászott, és nagyon megijedt: két vörös posztókesztyű táncolt a deszkán, kivonult belőle a hús melege, föl-le táncolt a két üres kesztyű, egy metronóm ketyegett, a ritmust megszabta, a lába is kocsonyássá olvadt, töppedt kisebbre, egyre kisebbre…

– Tagadom. Én Mario vagyok!

És Mario lett, égő napsütésben; fehér, nagy karimájú kalap hullámzott a fején.

– Ez nem álom, végre! Sorfalat áll a tömeg, hatalmas márványtömbök, csupa finom erezet. Kórház… nem… ez az Intézet, itt engem várnak. Sok üveg. Üvegasztal, üvegszék, üvegpolc, üvegcsövek, fiolák. Minden átlátszik, alig van a tárgyak közt határ. Ez nem jó, intézkedni fogok, nem praktikus. Leltár. Nagy ecsettel az üvegtáblára írják: M. M. Aztán a székre: M. M. Ohó, én nem hagyom magam, mondtam már, nem ér utol az ecset. Kövér, zsíros arcú férfi, ő is fehérben, megcsókol jobbról-balról, milyen nyájas, üdvözöllek, mondja, fölavatlak, állj mögém, fogd a vállam szorosan, csinálj mindent utánam, nem eshet bajod… És a faliújságon is M. M., kékessárga, más a színe, ők azok, suttogja a férfi, letépi a hirdetményt, a papír herseg, gyere mindig mögöttem.

Mi történik, kérem…? Mi történik?

Milyen tágas folyosó, szembemasíroznak éppen, ez egy másik csapat. Bújj, bújj, zöld ág… játék ez mégis, de nem, a két sor ütközik, Magyar Maffia, szól egy hang, ronggyal tompított megafonból szól, hajrá, Magyar Maffia… talán meccs, de mégsem, ez már egy óriási zárt terem, tégelyek, lombikok, két mezítlábas kórus a terem átlós sarkában, férfi-nő, öreg-fiatal, vegyes kórus… A kövér férfi kacsaszájú üvegből önt valamit a medencéhez hasonló zománclefolyóba, méreg, mosolyogva mondja, atropin. Ez az oka mindennek.

Fölvilágosítom, atropinszulfát, orvosság, gondolja meg.

Atropin, ismétli a fehérruhás, már ellenségesen kiáltja, visszhang verődik a boltozaton, atropin, méreg. Tudjuk.

A kórus ismétli, tudjuk.

Alacsony, szeplős férfi, kiugrik a falból, a szájában pipetta. Sztrichnin, sziszegi, méreg, sztrichnin. Élve fogják el, ez a parancsa, engem hív, a hóna alá invitál, karja lebbenéséből szavak nélkül is értem, a másik kórus, a másik sarokból azt zengi, alleluja…

Sztrichnotonin, ó, áldott eszem, csak egy kis kedélyjavító… gondoljon a sztrichnotoninra…

Bugyborékol a lefolyó, rám néznek mind a ketten, egyre nő a szemük, megint zsugorodom, csak azt akartam mondani, hogy a hígítás, tetszik érteni, drága mester… Forgolódom, melyikhez szóljak, a két alak egybeugrott, fedi egymást, csak egy kis hígítást, kérem szépen, és máris gyógyszer… a könyvek… tessék a könyveket megtekinteni…

Különvélemény? kérdezi a megafon, hirtelen rám köpi a rongyot, koccan az üvegszoba, mintha griffmadár vinné a levegőben, különvélemény, nyavalyás?

Bújj, bújj, zöld ág, minden irányból körülvesznek, beszorítanak magamba, mélyen, az M. M. a falra fröccsen, megdől, a síktól elválik, zuhanó, forró neonbetűk, menekülni, de nincsen kijárat, már a tenger is befolyik, üvegcsövön, hagyjanak úszni… semmi mást… csak hagyjanak úszni… Könyörgök, te akárki…

Még a berregés előtt felébredt.

– Hülyeség – motyogta –, logikátlan, hülye álom.

Az éjjel nagy eső volt, vihar. Kicsúszott a támasztópapír az ajtó- és ablakrésből, futkostak a szélkígyócskák hasadéktól hasadékig.

Vitéz László mosakodott, s máris visszatért az öröm, a várakozás izgalma.

Gondosan öltözött, habozott, öltsön-e nyakkendőt, s ha igen, pöttyöset vagy csíkosat; végül egyszínű szürkét kötött, a feltűnés veszélyes. Cipőjét fényesre suvickolta, a presszóban elfogyasztotta a szokásos dupláját csipetnyi tejjel, megtapogatta álla alatt a bőrt, ma nyugodtabbak a pörsenések.

Tiszta, erős illatú idő – szétvert felhőcsoportok az égen; egy-kettő azért is összekapaszkodik, száját tátja, harapni készül, nyugat felől fölhördül, sebesen szembefordul vele egy sötétlila tintafolt, a kis felhőpamacsok pedig, ahol éppen közelebb, oda igyekeznek, akaratlanul is növelik a viharcsinálók hatalmát.

– No, még elérhet a zuhé. – Vitéz László aggodalmaskodott, ázott fejjel nincs tekintély.

De a Nap rendet tartott. Egyre szélesítette a kék folyosót, s mintha acélsöprűvel söpörne, sugaraival jobbra is, balra is taszított egyet.

– Nem lesz baj – dúdolta a fiatalember, s valóban, teljes ifjúi pompájában léphetett be az Intézet kapuján. – Vitéz László, előre!

Már a fogadtatás is szíve szerint esett. Semmi ceremónia, semmi várakozás. A hiúságát vajjal kenegették. Még kopognia is alig kellett a titkárság ajtaján, máris szorongatta a kezét – mintha csak érkezését leste volna – az a rendkívül szimpatikus, halk beszédű férfi, akit már múltkor, a felvételnél megjegyzett magának.

– Jöjjön, kedves fiatal barátom. Tüstént gondjaimba veszem…

Ropogott a testén a makulátlan patyolat köpeny. Naponta cseréli bizonyára.

Vitéz László hátrább lépett hirtelen. Zavarában majdnem fölvihogott.

Az enyhén szeplős, fickós mosolyú férfi köpenyén, a zseb fölött világított a gondosan hímzett, gótikusra csipkézett két M betű: M. M.

– Ó – a férfi megérezte a kemény golyópillantást, melléhez kapott, szerény röstelkedéssel –, Marcsák Miklós vagyok… nem mondtam volna? Ha rám hallgat, álmában sem talál ennél ideálisabb helyet.