Magyar Csaba a térenA tér csak közepes. Mégsem látni egyik sarkától a másikat. Talán a fák miatt van ez így, pedig a fák is hitványak, de úgy nőttek, összevissza, s most ez a rendetlenség utólag renddé szervezi magát. Tulajdonképpen örültek ennek. Az élelmesebbek lehozták színes ugrókötelüket, körbefogtak néhány törzset, s azt játszották, az az övék. Három fa közt jutott Csabának, három, aránylag erős fa között, kicsiny, de előnyös játékterület: néhány kupac homok és jobboldalt a mélyedésben még víz is, nagy esők után. Amikor felkötözte a spárgát, a három fa – csodák csodája – szabályos háromszöget adott. Csaba már nem haragudott, hogy neki hagyták a legkisebbet. Én is kicsi vagyok – gondolta. – Kicsi, de erős. Ez volt a rögeszméje. Folyton-folyvást az izmait mutogatta. Anya szerette volna letörni ezt az oktalan gőgöt, de apa nem engedte. – Hagyd. Ne verd. Veri majd őt a sorsa. Amíg a saját kárán meg nem tanulja. Egyszer Csaba, még óvodás korában, kiszaladt a tér szélére, s háromszor belerúgott a szódás bácsiba. A szódás bácsi úgy meglepődött, hogy nem adta vissza a rúgást, elkarikázott a triciklin, s a neveletlen fiúcskát teljesen elfelejtette. De Csaba sokáig emlékezett a hatásos rúgásra, s később úgy mesélte, a triciklin még három szódás ült, de azok le sem mertek szállni, mert féltették Csabától az üvegeket. A többi gyerek talán ezért nem szerette. „Korához képest túl szemtelen” – mondogatták. A legidősebbek egyszerűen keresztülnéztek rajta, engedték, hadd tocsogjon a pocsolyában feltűrt nadrágszárral, az elmaradhatatlan kalapkával a fején. Akikkel meg ugyanazt az osztályt járta, kerülték, mert gyakran befogta őket a madzaggal, s azt játszotta, hogy mindent, amit ő mond, utána kell mondani. Mutatós, kerek pofonokat osztott, messzire hallatszott a csattanás – a pofon helye inkább viszketett, mint fájt, s éppen ez a szüntelen vakaródzás tartotta ébren az emlékezetet. S mindemellett roppant sértődős volt: gyakran látták üldögélni a homokdombján, állát tenyerébe támasztva, kalapkáját hátracsúsztatva, s ilyenkor olyan szomorúan nézett, hogy az érdeklődők szó nélkül sompolyogtak tovább. Különben is: a rafinált szőkék megvetették fekete haja miatt. De a barna, vagány legények sem szívelték igazán. Gyanakodva figyelték, hogyan emeli karcsúra nőtt ujjait, céltalanul, a nap felé, s közben olyan áhítatos arcot vág, mintha látná is, honnan ered a fény. És a neve. Ez a Csaba. Becézni nem lehet. Komolynak meg komolytalan. – Soha nem lesz olyan erős, mint képzeli – mondta anya, s nézte a keskeny ablakból a fiát. – Néha tanácstalan vagyok és félek. – Be fogja tölteni, amire született – mondta apa, s tovább lapozta könyveit. Nem hallatszott más, csak a lapok egyenletes surrogása. Mindig így lapozott, mintha szüntelen keresne valamit. Riasztó volt arra gondolni, egyszer végérvényesen megtalálja, és akkor ellép a polctól, megszűnik a mozgás, csönd lesz örökre. – Be fogja tölteni, ő is – ismételte apa. Anya sóhajtott. Természetévé érett az alázat. – Te tudod már – kérdezte halkan –, te biztosan tudod már, mivégre? – Nem szabhatom meg helyette – mosolygott az apa. Apa ritkán beszél. Irtózatosan sokat vett magára, egy pillanatra sem szabad kizökkennie. – De hiszen mégis te vagy a… – mondta anya szinte könyörögve, s meglebbentette pongyolája bő ujjait, hízelkedőn. Apa már másik könyvet tartott kezében, látszott rajta, azzal is sietnie kell, az arca elfordult. Anya ismerte, tovább nem kérdezett. Kihajolt az ablakon, derékig, hívta Csabát, körözött a levegőben a fehér köntös szárnyas ujjaival, de Csabának különösen játékos napja volt, nem kívánt ebédelni, sem lepihenni. Anya becsomagolta hát a legtáplálóbb falatot, Csaba rosszul kapott utána, a zacskó szétpuffant a földön. Csabának így is ízlett, homokkal keverve, nem válogatott, nyüzsögtek a gondok szögletes fejében. Délelőtt nagy balhé volt a téren. Addig civakodtak, amíg elszakadt a spárga, s persze, a többiek észbe kaptak, úgy kötözték vissza, hogy a három fából csak kettő maradt. A két görbébbik. Alaktalan pacni közepén. – Ez nem igazság – kiáltozta Csaba, még a kalapja is leesett, gyorsan visszanyomta a fejébe. – Ez a legrondább igazságtalanság. Kikérem magamnak. – Beeee… beeee… – A győztesek nyelvüket nyújtogatták. Hol egyik, hol másik oldalról bukkantak fel, aprókat szökellve, aztán ingerkedve visszasüllyedtek a lombok közé. – Beeee… beeee… bújj a fenekünkbeeee… Csaba toporzékolt. Saját homokját túrta tehetetlen dühében. Marokszám tépte a füvet, hajigálta a zsinegen túlra. Sorra előtűntek a kék foltok a képén. Persze hogy nevették. – Reggel is te kezdted – mondta az egyik fiú tárgyilagosan. Aztán most meg vagy sértve. – És tegnap? – bőgte Csaba. Bekente arcát a homokkal, seb és piszok egybefolyt, maradék önérzetét így védte. – Tegnap ki rombolta össze a váralagutamat? Meg tegnapelőtt ki rakott döglött békát a vízbe? – Mi nem, mi nem – kiáltották kórusban a gyerekek. – Azok sokkal nagyobbak voltak nálunk… – Hosszú hajúak… – Bőrnadrágosak… – Mit tagadod? Láttuk. Te magad pisáltál a tócsádba… Csaba bokszolóállásba helyezkedett a torz térség közepén. Szeme villogott, fogát összeszorította, csépelte a levegőt. Izzadt, kifulladt, de nem hagyta abba. Néhány sétáló azt hitte, játszik. Valami ártalmatlan, mókás játékot. Mondták is, milyen helyes. Aztán elfáradt, keresett a homokdombon egy ép csúcsot, rátelepedett. Sáros kezét előretartotta, várta, hogy a nap a mocskot lepergesse róla. Sajgott a háta meg a válla. Lábszára vérzett. A friss cipővas. Befelé fordult, nem kifelé. Jól megnyúzta a saját bőrét. Állati ostobaság. A nagy fiúktól félt. Emlékezett ő jól, amikor beszórták tüsszentőporral a faleveleket. S utána orrba verték, hogy meggyógyítsák a nátháját. És hogy odaparancsolták a sarokba, amíg lejátszották a meccseket, mert a három fa közül kettő ideális kapu, a harmadik meg árnyékot ad. Őt csak futtatták a labda után, kikaparta nekik a csalánból, kézre adta. Gumicukrot nyomtak a szájába hálából, a tetején édes máz, alatta a nyúlós massza, sem megrágni, sem kiköpni nem lehet, a fogakhoz odatapad, s mire az ember lenyeli és beszélne, már este van, holdfény, és hiába. Igen, a nagy fiúktól félt. (Titokban azt remélte, egyszer majd felnő hozzájuk.) Az oldalt leselkedőket viszont utálta. Túlságosan hasonlítottak rá. Ugyanakkor mégis okosabbak voltak. Cselekedeteikben sokkal felnőttebbek, indulalaikban egyneműbbek: nemcsak féltek a motorberregtető nagy fiúktól, hanem gyűlölték is őket. És sohasem gondolták igazán, ha olykor-olykor nekik is be kellett mászniuk füttyszóra a labda után, hogy ez azért van, mert ők is ugyanabban a meccsben játszanak. Csak Csaba reménykedett. Ő más, mint a többi. Hiszen az is az ügyességére vall, hogy a maradékból ilyen jó helyet hasított magának. Minden idehallatszik: gitárszó, a hinták láncának csikorgása, autókürt. Ez így tartozik egybe. A három fával. Most aztán fuccs. Pedig nemrég arról ábrándozott, odaköti madzaggal az orgonabokrot is. Már a viaszhattyút is megvette a zsebpénzéből, azt akarta úsztatni az orgonabokor melletti halastóban. Kár volt beugrani – gondolta, s fájós bordáit tapogatta, olyan mozdulattal, mintha ellenőrizné rejtett kincseit. – Engem már annyit bántottak, meg becsaptak, de annyit… – Ököllel törölte a könnyeit. Kereste szemével az ablakukat, de lehúzták a redőnyt, elütötték a delet, odafönn alszanak most. Anya különben sem segít. Távol áll anyától ez a buta játék. Apa meg mintha nem is volna. Ha szól is néha, bonyolultan, nyakatekerten; ki érti? De azért jó rájuk gondolni. S néha kiejteni a nevüket. – Megálljatok – kiáltott át hirtelen –, majd az anyám! A szomszédban heverésztek, kártyáztak az árnyékban. – Nekünk is van anyánk – kiáltották vissza –, te kis hülye. Ugyanolyan szoknyás, mint a tied. Talán haza kéne menni – gondolta Csaba –, és soha többé nem jönni le közéjük. Bebújni a tollak alá, a sötétbe. Csak álmodni mindenféle repülést, óriási vizeket, hatalmat. Vagy semmit sem álmodni. Ezek csak hemperegjenek itt a homokban. Majd még vissza is hívnának. Csaba, Csaba, hol vagy, miért mentél el, te derék, kedves fiú, nélküled nem ízes a játék, unalmas a tér… Ennél a képnél hosszan elidőzött. Kiszínezte magában: ő már nincs itt. Óvatosan elősompolyognak a két görbe fa mögül, még a kövek alatt is megnézik, hegyes botokra szúrják az itt maradt papírszemetet, aztán megrázkódik a tér – illetve ez a kis darab – a diadalmas ordítástól. – Elpusztult innen – ezt fogják kiáltani – a hencegő, az élhetetlen. S később talán azt mesélik, hibásan született, és a rendes gyerekek – ahogy illik – kivetették. Vagy semmit sem mesélnek. Hiszen Csaba is talált ezt-azt a homokban, annak idején. Egy csorba bádoglapátot. Meg egy csillag alakú formaszaggatót. De arról alig meséltek, aki előtte itt játszogatott. Csaba oldalt pillantott. Mindig úgy érezte, figyelik. S legtöbbször figyelték is. Ezért szokott rá a színészkedésre. Arcát beigazította az engesztelhetetlen dacra. Azért sem – gondolta. – Még hogy én szívódjak fel? Soha. Ők kotródjanak. A verekedés az más. Hozzátartozik a térhez. Anélkül nem tér a tér. De elvenni, amit én már magamnak keservesen kiharcoltam… Hiába a legerősebb spárga. A nagy fiúk egyszerűen átlépik. Ezek az alamusziak meg átbújnak alatta. Minden más lett volna, ha az az orgonabokor sikerül. Annál is inkább, mert az a kölyök egyszer szamárfület mutatott. Ilyenkor jogos a foglalás. De hát Feleki elpuskázta. Bámészkodott, bámészkodott, szavalt, hadonászott, aztán köhögni kezdett, kezét a hasára szorította, egy perc alatt rámásztak a nyakára. Nemhogy orgonabokor! Még a legszebb fa is elveszett. Feleki meg lapul valahol, a gyomrát ápolja. – Lapulj csak, Feleki – suttogta Csaba merészen –, mert irtó dühös vagyok. És beléd is rúgnék, mint egykor a szódásba… – Megint minket gyaláz – mondták a szomszédos bokrok között – Már a szájmozgásából látom… Áthajigáltak néhány göröngyöt. Csaba felugrott, egy lapos, kifúrt követ dobott vissza. Talált. A gyerek sziszegett. A lapos, kifúrt követ visszarepítették, Csaba kecses fordulattal kikerülte, fölemelte a követ a földről, elásta a homokba. – Bizonyítéknak – mondta komoran. Nem értették. – Mit akar ez? – Az egyik mutatta: meghibbant, a másik intett, nono, jó lesz vigyázni. De azért folytatták a kártyapartit a pokrócon. Csaba döngölte a homokot a bűnjel fölött. Megjelölte egy karóval. Elálmosodott. Nekem is jogom van egy kis békességre – gondolta. – Ó, én szegény, hajszolt gyerek! – Feje alá tette kalapját, karimával kifelé. – Majd csak lesz valahogy. Talán majd mégis anya… Elszunnyadt. Egy kicsit hortyogott is. A nap rásütött, tetötől talpig sütötte, most látszott, az az egy fa mennyire hiányzik. A zsineg egészen összeszorult. A kártyázókat idegesítette ez a látvány. A zsineg koporsómérete. Mégiscsak jobb, ha mozog. – Lusta – fedezte föl valamelyikük –, lusta! – ismételte boldogan. – Mint egy dög, olyan lusta… Zsibongva helyeseltek. – Lusta, lusta… lusta dög… – kiáltozták összevissza, mámorosan, nem egyszerre és nem ütemesen, csak úgy, ötletszerűen, a szélrózsa minden irányából, szórtan. Csaba bambán fölült, kapkodta a fejét. Megeresztette a hangját ő is. – Te büdös – visított jobbra –, te meg büdös vagy. Bűzlesz, mint a görény. Rohadt sajtot zabálsz… mind büdösek vagytok. És gyávák. Igen, gyávák. És rongyosak. Rongyosak is… – Beee – a leghangosabb körülölelte az elkötözött fatörzset, simogatta a mézes barázdát. – Gyere, ha mersz… – Gyere, ha mersz… – Gyere, ha mersz… – Már reggel figyelmeztettünk, hogy ne ugrálj – mondta a tárgyilagos fiú –, már reggel kértünk, maradj békén végre… – Túl szépen hangzott, a többiek fenyegetően összehúzták a szemüket. Így még hozzátette: – Mit képzelsz, te taknyos? Föl kéne szednem a sátorfámat – gondolta Csaba – s elvonulni egy másik részre, innen messze. De azt is tudta, nincs már más hely ezen a téren. Csüggedten körüljárta a kifeszített madzagot. Itt nem lehet labdát rúgni. Legfeljebb ütögetni a földhöz, mint a dedósok. És ráadásul ezek a képébe vihognak közben. Valami újat kéne kezdeni. A labdát félretenni. De mit? A homokvárasdit kinőtte. Talán ültetni kéne a gaz helyébe. Törpecserjét, virágokat. Ültetgetni. Kiskertet. Öntözgetni. És okos dolgokra gondolni… Okos dolgokra, miért ne? Kapát kaphatok, meg ásót is – gondolta –, kora reggel fogom elkezdeni, kora reggel, holnap, amikor nem süt ide annyira a nap. S amikor még nem bámulnak a pofámba. Olyan magot szerzek, ami egykettőre kinő. Megöntözöm, és huss! Már szalad is az égig. Egyelőre a mozdulatot gyakorolta, a csuklóját forgatta, teljesen belemerült, alig vette észre a hosszú árnyékot a kötélnél. – Helló – mondta az árnyék nyájasan –, szevasz, öcsi! Csaba csuklója lehanyatlott. Hátrált, ameddig a spárga engedte. – Nem ismersz meg? – kérdezte az árnyék. Bal kézzel az orrára csúsztatta zöld napszemüvegét. – Feleki! – kiáltotta Csaba. Ő az oka mindennek, s most idesétál, csak úgy. – Mit csináltál a hajaddal? Mitől ilyen ronda szőke? – A fodrásztól jövök egyenest. Ez a divat – mondta Feleki. Hidrogén. Minden normális srác tudja. – Klassz a szemüveged. – Esetleg majd fölpróbálhatod – mondta Feleki. – Nem vagyok rászorulva. Csaba megigazította fején a pörge kalapot. – Cö-cö. Sokat kell még neked művelődnöd. – Minek sündörögsz itt? – kérdezte Csaba. – Reggel is belerángattál a heccbe, aztán most tessék, ezek a kis hülyék azt is elvették, ami volt. Nemhogy az orgonabokor! Most meg, mintha mi sem történt volna, idejössz dicsekedni a festett háréddal… Feleki rákönyökölt a spárgára, a spárga megfeszült, recsegett. – Pardon – mondta gúnyosan –, ez az értékes spárga! – Reggel te engem… – folytatta Csaba makacsul. De hirtelen arra gondolt: lám-lám, mégiscsak hozzá, és nem ezekhez jött, a bokorba. – Reggel, reggel! – Feleki himbált egyet a spárgán. – Hol van már a reggel? Ne visszafelé, öcsi, hanem előre! Mindig csak előre! – Nem vagyok az öcséd – mondta Csaba. Feleki egy pillanatra megint levette a zöld napszemüveget. A szeme is zöld volt, csak világosabb, szelídebb árnyalatú. – Öcsém: annyi mint testvérem. A legszebb szó. – Nekem nincs testvérem – mondta halkan Csaba. – Az csak rajtad múlik – mondta Feleki ünnepélyesen. – Én mindig kedveltelek. – Reggel… – kezdte Csaba, de Feleki közbevágott. – Ne légy már ostoba. A múlt unalmas. – De… – Csaba vádlóan a harmadik, pompás fára mutatott. Feleki mosolygott. – Három perc alatt újra rátekerem a madzagodat. Három perc alatt. Nem hiszed? – Három perc alatt? – Hát…! Csak odáig jussunk. Mi ketten. No meg néhányan. – Újra balhét akarsz? – Csaba tapogatta sajgó vállát. – Hiszen most hagytuk abba… – Ja, ha tényleg gyáva vagy! Feleki cigarettára gyújtott, megpörkölte a madzagot a cigaretta parazsával. Csaba gyorsan elmorzsolta. – Légy szíves! – mondta erélyes-ijedten. Feleki hátat fordított. Csaba utánalesett. Úgy rémlett neki, Feleki tükröz, jeleket ad, éppen a bokrokba… – Feleki! Nem mondtam, hogy menj el! Én nem mondtam! – Megtiszteltetés! – mondta Feleki. – Tisztességes hangon szóltam hozzád. Mivel tökmag létedre van benned némi fantázia… De még nem fordult vissza. Bizalomgerjesztően csillogott szőke tarkója az ebéd utáni fényben. Anya még mindig aludt. A szürke redőny szorosan zárta az ablakot. – Három perc? – kérdezte Csaba. – Csak nem szabad taknyolódni. – Feleki végre megfordult. Áthajolt a zsinegen, közelebb intette Csabát. – Amíg a hülye genyók verik a blattot, platty… aztán tovább. Még a csúszdát is megkaphatod. A facölöpnél. – Tovább? A facölöphöz? Feleki fölemelte jobb kezét, tiltóan intett a tenyerével. – Csak annyit mondok: Tüskefejű. Világos? – A Tüskefejűt akarod… mi ketten, azt a baromi nagy… – Bízd csak ide! – Feleki megdöngette a mellét, csörögtek a rézgombok. Az egyik gyerek ijedten csuklani kezdett a bokorban. Ennyire vacak kis senki volnál? Rögtön berezelsz? – Én soha nem rezelek be… Csaba mindenkinél jobban félt attól a Tüskehajútól. Zárkózott, lomha mozgású fiú. A szemöldöke sűrűn rálóg a szemére, és mindenféle kósza hír járja róla. Hogy rühes. Hogy a húst nyersen is megeszi. Osztályt ismételt, talán kétszer. Ott sürög-forog a cölöpök mögött, cukrot kínál a kicsinyeknek, de csak kevesen merik tőle elfogadni. – Éppen ezzel, Feleki, akiről senki sem tudja voltaképpen… – Mindenki tudja – jelentette ki Feleki. – Kétségtelen, hogy nem közénk való. Csaba hirtelen elbátortalanodott. Szerette volna folytatni ábrándjait, az égig érő virág magjáról. – Kérlek – mondta felnőttesen –, halasszuk el az ügyet. Több nap a világ. Feleki kihúzta kezét a zsebéből. Úgy tartotta a zsebnyílást, hogy Csaba bekukucskálhasson. – Csúzli. Szögekkel. Rugós bokszer. Öt darab. Még a kisujjamra is. És te haboznál? – Csodálatosan nagyszerű, Feleki. De minek kellek neked én? Feleki megveregette Csaba vállát. – Mert én téged választottalak. Magam mellé. Szinte testvérként. Ha voltak is köztünk néha kisebb izék. A szeme előrefutott, méregette a madzag túlsó oldalát. – Mit nézel? – kérdezte Csaba, s próbálta a madzagot eltakarni, kitárt tenyérrel. – Szép – mondta Feleki elismerően. – Még így is szép. Pedig hát gyalázatosan mcgkurtították. Hol itt az igazság? – Az égre nézett, a sötétzöld napszemüvegben. – Nincs igazság – mondta Csaba komoran. – Majd lesz! – Feleki nyújtotta a kezét, ünnepélyesen, a spárgán át. – Akarod, öcsi? – Akarom hát – rikkantotta Csaba. Feleki elkapta a kezét, beszorította könyékig. – Akkor kezdjük! – mondta. Felhúzta az első bokszert. – Te csak gyere utánam! Csaba nem értette tisztán, mit is kezdenek most, a feje is fájt, a nap elborult, anya mintha kiáltott volna: – Csaba, nagy eső lesz, vigyázz… De Csaba utálta a kalucsnit, játszotta a süketet. Ment Felekivel, a madzagon belül, a harmadik fa felé. Feleki megkerülte a kártyázókat, rá sem lépett a kiterített lapokra. Elérte a fát, vagdosott valamit a sokfelé bogozott zsinegen. Mint a bűvésznek, olyan ügyesen mozgott a keze, s amikor visszakötözte Csaba oldalára, alig-alig látszott a csomó. A fiúk a bokorban föltápászkodtak, négykézlábig, bámulták Felekit meg a bokszert. Azután úgy csináltak, mint akinek tetszik. Az egyik még bólintott is. Azt mondta, ő maga határozott így, öt perccel ezelőtt. Csaba rohant a fához. Még könnyezett is hirtelen örömében. Felelki mégiscsak rendes. – Ez csak a kezdet! – mondta Feleki. – Most már láthatod, kivel van dolgod. – Ismét a mellére csapott, ezt olyan trükkösen csinálta, mintha cintányér volna az inge alatt. Csaba ugrált, fél lábon, a fa körül. A repedéseket nyálazta. El is felejtette Felekit. Feleki fésülködött. Azután belenyúlt a zsebébe, s minden haszontalan apróságot kiselejtezett. Gyűrt fénykép, notesz, ceruzacsonk, cérnán a saját tejfoga – mind összetaposta. Aztán váratlanul megpördült a sarka körül. Az arca eltorzult. – Én majd rendet csinálok ezen a koszos téren… Nincs szükségünk a sok szarjancsira… Meg ne moccanjatok! – kiáltotta a levegőbe. – A nagy jóságomért ez a hála? – Hé! – szólt Csabának halkabban. – Gyere közelebb, pajtás. Ne a hitvány fáidat babusgasd. Emeld csak föl azt a kavicsot! Na. Azt ott, a lábad előtt. Csaba engedelmeskedett. – Dobd csak ide, a cipőm orrára! De koppanjon ám. Koppant. Feleki nyújtottan fölüvöltött. – Hát így vagyunk? Hát idáig merészkednek egyesek? Hát ezt érdemeljük a türelmünkért? – fogta ugyanazt a kavicsot, átdobta Csabához, csaknem kiütötte vele Csaba szemét. – Üvölts… – suttogta – Üvölts, öcsikém. Csabának valóban fájt. Az üvöltés sikerült. – Mi!? – Feleki megcsillogtatta a második bokszert. – Már a kisebbet sem kímélitek? A kisebbel akartok kikezdeni? – Hirtelen átváltott egyes számra. – Te, éppen te, aki két évet lemaradtál? Meddig tűrjük ezt? Kérdem, meddig? A cölöpöknél a Tüskefejűnek nevezett fiú kibukkant a lombok mögül, válaszra sem méltatta Felekit, nem vette komolyan, különben is, birkózott egy göbös gyökérrel, szilárdan elhatározta, hogy kihúzkodja két nap alatt. – Téged megsértettek – suttogta Feleki Csabának. – Vagy talán nem? – Tette hozzá fenyegetően. – De igen. Hogyne – felelte gyorsan Csaba. Eszébe jutott a lapos, kifúrt kő, amit elásott, nem is olyan régen. – Hát akkor rajta – vezényelt Feleki. – Te bátor, derék fiú vagy. El ne felejtsd. Füttyentett. Más fiúk is jöttek, mind nagyon hangosak és vidámak. A zaj felerősödött. Rendszeresnek, tervszerűnek látszott az egész. Az eső nem esett. Csak sötétség támadt, és hideg szél, váratlanul. Ez a hideg szél azután végigkísérte őket. Eleinte előzékenyen taszított rajtuk, hátulról előre. A tüskés hajú fiú láthatólag meglepődött, a kalapácsát is otthagyta a cölöp füvében, csak a fűrészt vitte magával, hátrált, s amikor ütötték, akkor is hallgatott. – Hurrá… – kiáltotta Csaba élesen. Élvezte, hogy üthet. Ő. Feleki szakított rá időt, hogy a nagy zűrzavarban dicsérőleg barackot nyomjon a feje búbjára. Aztán beültette Csabát egy mélyedésbe. – Itt maradsz – mondta szigorúan, elrohant kitérő irányban. Tudniillik kiderült, hogy Tüskésfejűnek is vannak barátai. Csaba guggolt, fázott, a kalapját elvesztette, s ahogy utánanyúlt, bottal rávertek a kezére, de csúnyát, nagyot. Egyensúlyát elvesztette, hátraesett, a szél hirtelen megfordult, telehordta szeméttel az arcát. Alig tudott a gödörből kikecmeregni. Szaladt visszafelé, mind az öt ujja vérzett. De Feleki is jött ám a nyomában, fájós nyakánál megragadta, csavart egyet az orrán, visszapenderítette. – Te hülye. Ha ez utolér, kinyírnak innen, egyszer s mindenkorra. Egy ilyen tahóval ne tudnánk elbánni? De Felekit is megtépték, jócskán. A zöld szemüveg berepedezett, a szára eltört, dróttal kötözte a füléhez. Annál vadabb lett. Hadonászott, valami pengével, sikítozott, szinte női hangon. Csaba már félt tőle. A tőr nem volt az alkuban. Viszont Tüskefejűtől is félt. Tüskefejű közben megkerítette a kalapácsát, s azt pörgette – egyre közeledve – maga körül a levegőben. A sok ütéstől egészen feldagadt az arca, most tért csak magához. S ahogy a kalapácsot pörgette, egyre többen futottak a háta mögé. Vagy oldalt ugrándoztak, bohóckodva, tánclépésben, s mint egy színdarabot, végigizgulták az egészet. Csaba lehasalt, csúszott a madzagja felé. Közben hátrahajított egy-egy üres üveget. Anya odafönn kétségbeesett. – Nem fog ez a szokottnál jobban elfajulni? – kérdezte apától. Apa, mintha a könyvben látná a nyomtatott választ, hallgatott. – Ha ezt hagyod, nem csodálom, ha aztán kétségbe vonják… – mondta anya egyre merészebben. – Ehhez te nem értesz – mondta apa. – Ha lemennék… ha fölkapnék magamra valami utcai ruhát, és lemennék… Nem mehetnék le, egyszer?! – Nagyon belemelegedtek. Hiába. – Apa hangja lágy volt, vigasztaló. – Kedvesem. Meg kell értened. Ilyesmi hozzátartozik a térhez. – Tovább lapozott, némi bűntudattal, zavartan. – Istenem, istenem… – suttogta szemrehányóan anya. De apa nem vette magára. Feleki ott fogadta Csabát a harmadik fánál. Megint megfésülködött, s panírgombóccal kitömte zsebét. – Gyerünk – mondta –, ez volt a csapda! Csaba szerette volna megkérdezni, helyesnek tartja-e Feleki, hogy se szó, se beszéd, átlépte az ő zsinegét. És egyáltalán. De Feleki barack helyett csattanósat ütött Csaba fejére. – Na nem – mondta erre Csaba sértődötten –, nem erre szegődtem, Feleki, kérlek. Szép kis testvériség. – Én így bánok az öcsémmel – vigyorgott Feleki, s rúgott egyet, nyomatékul, Csaba hátuljába. – Ne lazsálj a döntő pillanatban. – Nem – toppantott Csaba, maradék önérzetét összeszedve. – Én, kérlek, szeretném abbahagyni. – Iiiigen? – kérdezte Feleki, és egészen közel lépett. Szinte belelehelt a másik szájába, füst- és hányásszaga volt. – Igen? – kérdezte még egyszer. – Segítség! – kiáltott Csaba, s attól kezdve semmire sem emlékezett. Lehet, hogy egy kis maszatos, sáros, közveszélyes őrült még mindenfélét csinált egy rozsdás vasdoronggal. De ez már nem Csaba volt. Váltig ezt állította, később is, amikor már felültették a sárból, és kapott egy korty vizet. Mert csak a végén kezdett el esni az eső, csupa latyak lett minden, a homok, a bokrok, a deszkapalánk. A vizet a Tüskefejűnek csúfolt fiú adta, homályos, zsíros kulacsból, s már rohant is tovább. Pufogás hallatszott, mint amikor egy poros szőnyeget kiporolnak, Feleki bőgött a hintánál, rekedt, mutáló hangon bőgött, nem volt már üveg a napszemüvegében, csak a csontkeret szorult hosszúkás fejéhez. – Vége – mondta apa, anélkül hogy az ablakon kinézett volna. – Befejezték, látod. Így lesz egyre okosabb. Anya könnyezett. – Nézd, hogy ül ott! Meg mind, szanaszét. Nem kellett volna engedni. – Megijedt. – Távol áll tőlem, hogy bíráljalak… Talán meg is ölt volna – gondolta Csaba, s elfordította a szemét Felekiről. – Ez a szörnyeteg, elvakult dühében… Fájt minden porcikája. Nem szégyellte, hogy sír. Kedve sem volt, hogy fölálljon. Az ágakat is letördelték. A homokot szétszórták. A labdának nyoma veszett. Elszakadt valamennyi zsineg. A többiek hajladoztak. Szedegették a sárból a kártyalapokat, vitatkoztak, kinek nagyobb a fején a dudor. A tüskés hajú fiú lassan sétált visszafelé. Terepszemlét tartott. Utoljára lépett Csabához. – Na, te híres – mondta mély, férfias hangon –, ezt te csináltad! – Megmutatta a daganatot a füle alatt. Meg a csizmaszárnál, a térde hajlatában. – Kérem szépen – dadogta Csaba, s nem merte visszategezni –, kérem szépen, engem a Feleki formálisan kényszerített… Nem tudta: Tüskefejű érti-e: formálisan. Óvatosan elhallgatott. De úgy látszik, értette. Nagyon is fürgén járt az esze. – Szerencséd, hogy én én vagyok – mondta dünnyögve –, és nem Feleki. Na, talpra! – Én innen nem kelek fel… – sóhajtotta Csaba. – Se erőm, se kedvem. Ráadásul a kalapom is elveszett… A nagy fiú a hóna alá nyúlt, rántott rajta, lábra állította. A zsebéből bolyhos, bordó sísapkát vadászott elő, nagylelkűen Csaba fejére húzta. – Na. A hideg ellen. A sapka csak nyúlott-nyúlott, fülig szaladt, s eltüntette Csaba homlokát. – Kösz… – mondta Csaba bizonytalanul. A fejbőre viszketni kezdett. – Aztán meg ne lássam, hogy leveszed… És most rajta! Csaba tanácstalanul ácsorgott a tépett ágak között. – Ha talán bővebben kifejtené, kérem… – Tegezhetsz – mondta a másik –, elvégre barátok lettünk. Bár nem tudom, megérdemled-e… Csaba megijedt. – Azt majd meg tetszik… meg fogod látni… – Van nekem becsületes nevem – mondta Tüskefejű –, tanuld meg: Balajti. Csak így szólíts, egyszerűen. – Balajti – ismételte Csaba buzgón –, Balajti, Balajti. Szép. Balajti szemérmesen lesütötte a szemét. Így közelről nem is volt olyan sűrű a szemöldöke. – A Balajti! Tedd hozzá: a… Egykettőre rendbe hozzuk. Amíg engem látsz, ne félj. Én megvédelek. Bár te nem úgy viselkedtél… – Kösz, Balajti. Igazán. – Ne hajlongj – szólt rá szigorúan Balajti. – Azt hagyd a Felekiféléknek. Előttem nem kell hajlongani. Mindenesetre legsürgősebb a homokpótlás. – A homokpótlás a legsürgősebb… – Mit mondasz? – kérdezte Balajti. – Nem értettem… – Legsürgősebb a homokpótlás – helyesbítette Csaba a szórendet. – Akkor jó… megszervezzük. Egy talicskával neked, három talicskával nekem. Egy talicskával neked, hárommal nekem. Talicskát adok. Balajti hozta a nyikorgó talicskát. – Balajti… – suttogta Csaba. – A Balajti… Nem mintha sürgetnélek… de a madzag. Balajti fölnevetett. Gyönyörű, fehér foga volt, és gusztusosan tudott nevetni. – Arra ne legyen gondod. Azt én neked elintézem. Te csak told a talicskát. Csaba tolta. Négy lapáttal fért rá, de ő egy ötödiket is rádobott. Balajti tüstént elment, madzagügyben. Összeszedte a lebzselőket, föltekerték a spárgákat, tanakodtak, hirtelen mindegyik egyszerre kezdett el beszélni. Húzogatták a Balajti kezéből lógó madzagvégeket. – Az apátok!… – Balajti földühödött, tolakodtak, lökdösődtek, két idegen fiú is intézkedett. Végül megegyeztek. Azért Csabának is maradt egy téglalap. Csaba leállította a talicskát, kérdően, szomorúan nézett Balajtira. Csípőre tette a kezét, hogy kettőt lépjen jobbra, kettőt balra – de a madzagig csak egyre futotta. – Ja, ha te táncolni akarsz! – förmedt rá Balajti. – Ha neked még kedved van táncikálni… Különben is, ez a vacak zsineg nem lényeges. Egészen, egészen más a lényeges. És aki emiatt pofákat vág, az olyan, mint a Feleki… Csaba összerezzent. Lódított a talicskán. Az eső elállt. A nap újra kisütött. Kezdett szépülni a terep. Csaba izzadt a sapka alatt. – Kiképezzük a kapukat – mondta Balajti, s ide-oda sétált a madzagok között. – Szerzünk hálót is. Meg elektromos pörgettyűt. Majd te is beleülhetsz. – Én a pörgettyűben szédülni szoktam… – Az régen volt – jelentette ki Balajti. Két nagy követ odébb hengerített, fél kézzel –, hogy valaki a pörgettyűben szédül… A drótkosarat áthelyezzük középre. Mit mondasz, haverkám, hova helyezzük a drótkosarat? – A drótkosarat áthelyezzük középre – mondta Csaba. – Nem szeretném, ha nekem kéne dönteni helyetted! – Kösz – mondta Csaba, s mivel egy kissé elfáradt, ez a köszönet egybefolyt, szórakozottan. – Köszköszköszkösz… – Ne motyogj! – oktatta Balajti. – Ha beszélsz, tedd azt hangosan és értelmesen. Főként ütemre. Bezzeg a Felekinek nem motyogtál… Később megenyhült, rászólt szeretettel: – Elég. Pihenj, haverkám. Még majd beleszakadsz. – Csillogó szájharmonikát illesztett az orra alá. – Szereted? – kérdezte Csabát. – Legszebb hangszer a harmonika. – A legszebb a világon – mondta lelkesen Csaba. Hallgatta a vidám harmonikaszót. A nap felé tartotta közben az ujjait, keresztülnyisszantotta a fénykévéket, mintha vonó volna a kezében. Szemét becsukta. – Ez a Balajti rendes fiú – mondta anya. – Öröm nézni, milyen békésen játszanak. Ki érti ezt a Csabát? Mégis savanyú a képe. Mintha ez sem tetszene neki. – Gondolkozik – mondta apa. – Most kezd gondolkozni. Az pedig nem bűn, nekem elhiheted.
1972 |