Valami jó– Bemondó? – kérdezte a nő tegnap a tüdőszűrő kisablakánál. Felemelte az asztalkáról szemüvegét, s mint a cvikkert, szeméhez emelte a bal üveget. Érdekelte a maszatos pecsét. – Rádió? – kérdezte még egyszer, nyájasan. – Nem – felelte Juló. – Vasút? – kérdezte a nő újra. – Nem – felelte megint. – Bemondó… – ismételte a nő tűnődve, és az adatot kartonra vezette. – De hol? – s hirtelen kihajolt a kisablakon. – A KÖZÉRT-nél – mondta a nő. – Fűszer és csemege. – Mit mond be ott? – A pénztárnál. A gépbe. Az árakat. – Mozogjon egy kicsit gyorsabban, drágám. Ezt így adja oda a főorvos úrnak! Vitte a kartonokat, összecsippentve, ujjai közt. Már az ajtóban leengedte a kombinépántot. Nem takargatta a mellét, a sprőd vászonköpeny napközben úgyis lenyomja. Két öregasszony után lépett a szűrőgépbe. Vállát előreengedte, a vékony láncot az aranykulcsocskával szájába vette, a gép kattant. – Tovább – mondta az orvos, s már kint is volt a váróban, öltözhetett. – Beütő… – szólt oda kolléganőjének, s egy fagyasztott csirkét a mérlegre dobott. – Harminckettő hatvan… Azt kellett volna mondani… A tüdőszűrésen. A kolléganő éppen váltott. Mozogtak az ujjvégei megcsonkított cérnakesztyűjében, két ujja fázósan vonaglott, összeborult a kassza fölött, mintha modern bábjátékot játszana. Fülét lehúzta a vastag rézkarika. Orrlyuka feltűnően tág volt, ezért azt a bolondos képzetet keltette, hogy eredetileg az orrában hordta a rézkarikát. – Tovább – mondta, s eltolta a kosarat. – Mit akarsz? – kérdezte Julótól. – Hogy a tüdőszűrésen… Négy hatvan… Öt tíz… – Aprót kérek. Mi van a tüdőszűréssel? – Ez finomított… negyven fillérrel több… A bemondó nem jó. Úgy néznek az emberre, mint a hülyére… – Tovább. Frissebben… Fázott a rézkarikás. Pedig ült, derékig pokrócban. Juló irigyelte. Derékig pokrócban! Ülve! Ő meg ócska pulóvereket vehet a köpeny alá, mint egy káposztáshordó, olyan a csomóra bogozott abroncsövvel a derekán. És állni. Nyolc óra hosszat, a súlyt váltogatva, bal lábon, aztán jobb lábon, azután mindkettőn. – A tanfolyamra elmennék… Minőségi vaj, kérem. És ez zsúrkenyér. Nem büfé. – Kérd magad – mondta a rézkarikás, s egy szakadt húszast visszadobott. – Tovább… Juló eleinte szerette ezt a munkát. Tetszett neki, ahogy csattog a kasszagép. Egyszer – három hétig – helyettesített egy irodán. Ott voltak ilyen elegáns, fekete gépek. Az üzlet reggeltől estig tele. Száll a liszt, a cukorpor, recsegnek a műanyag kosarak. – Holnap felszerelik a szélfüggönyt… Mibe kerül egy zacskó ceyloni? – Tanuld meg… Ki van írva. Ezek a jó kosarak. Amelyekben egy-két zacskó lötyög. Nem kell méricskélni. Emelni senki sem akar. Állnak a sorban, elérnek a pénztárgéphez, és csak lóg a kezükben a kosár. Pedig oda kell tenni. A mélyedésbe. Ott a helye. – Hórukk… – mondta az anyónak, aztán megsajnálta, segített. Az anyóka begombolkozott, és hosszasan böngészte a cédulát. – Tovább – hessegette a rézkarikás. Az anyó egyeztette a tételeket. Újra összeadta, a gép után. – A fene tudja – mondta aztán ellenségesen. – Sok. Nagyon sok. Hiszen alig vettem… Juló sóhajtott. A rézkarikás dühösen taszított egyet a kosáron. – A nyugdíjat nem mi intézzük. Tovább. – S még azt mondják, nincsenek boszorkányok – nevetett a fiatalember. – Kezicsókolom… egy üveg borocska… Hogy tetszik lenni? – Huszonhét kilencven… A fiatalember fizetett. Az ajtónál megállt, sunyin vizsgálgatta a celofánt. – Mit ütöttél? – kérdezte a rézkarikás. Juló nem emlékezett. Utálta ezt a fiatalembert. A harmadik udvarlójára hasonlított. Amelyik nem jött el a moziba. Pedig nyolcforintos jegy volt, erkély közép… – Nyolc… – Tudtommal hat – mondta a hölgy halkan. – A lónak négy lába van, mégis megbotlik – mosolygott a pénztárosnő –, elnézést, asszonyom… Közeledett a boltvezető. Egy üveg bor a hóna alatt. A boltvezető éltartó nadrágot, vakítóan fehér köpenyt és diszkrét nyakkendőt viselt, a felső zsebében többszínű toll. Szép volt és higiénikus, mint egy főorvos az SZTK-ban. – Mennyi ez a bor? – kérdezte Julótól. – Huszonhét kilencven… A sor megállt. Érdeklődő csend lett. – Olvassa el… Mennyi? – Huszonhét kilencven… – rebegte Juló. – Még egyszer… – Huszonhét ki… – Hát ez olvasni sem tud – mondta a vezető a rézkarikásnak. – Itt álljak a háta mögött? Juló ráncolta a homlokát. Nézte az árcédulát. – Huszonkilenc hetven – kiáltotta. – Huszonkilenc hetven… Kilenc és hét… Összecseréltem. – Jegyzem – mondta a férfi, előtolta tollán a pirosat, fényes papírszeletre vezette: – Mínusz egy forint nyolcvan. A múlt hónapban száztizenkét forinttal kapott így kevesebbet. A kilencszáztízből. – Vigyázz – mondta a pénztárosnő. – Túl sokat beszélsz. Otthon beszélgess. Apuka már öreg. És süket is. Ha szól hozzá, a szomszédok átkopognak. Azt hiszik, veszekednek. A lába fázott legjobban. A combja. Olyan estére a bőre, mint a perzselt libáé. Tele apró fekete pöttyökkel. Kettőkor a legnehezebb. Ilyenkor fájdul meg a háta. Nem a válla, nem a keze; a háta. Minden beütésnél szúr egyet. – Eredj orvoshoz. Ez sem természetes. Tovább. – Ezt a gyerekeknek viszem… a Korfut szeretik, a keserűt nem, a fiú még megeszi, de a kis büdös lány kiköpi, mert az apjuk egy szem, nem sok, annyit sem soha… – Az asszony kotorászott a buggyos plasztiktáskában. Sötétbarna, halszálkás férfizakót hordott és rózsaszínű orlonsapkát, borzas pomponnal. – Tovább, kedves – mondta a rézkarikás, és hintáztatott egyet a fülbevalóján. De az még visszaszólt: – …A mogyorót sem eszi meg. Kiköpi a kis tenyerébe, és dugdossa az én számba: hámi, hámi, anyuka… – És ezt kénytelen az ember végighallgatni – mondta a vöröseslila, kabát nélküli, hosszú mellényes fiatal hölgy. Három icipici csomag lapult a kosarában. – Kétszázötvennyolc… – énekelte Juló, s maga is csodálkozott. – És még ez a demizson, húszliteres… – Hatszáz plusz betét… Hogy tetszik elvinni? – kérdezte Juló, s majdnem ráesett a demizsonra. – Nem vagyok egyedül – mondta a hölgy, olvatag, hálás címlapmosollyal. Nincs egyedül – gondolta Juló. – Persze. Ez a szép nő. A pénztár túloldalán középkorú asszony állt, megragadta a demizsont, görgette kifelé, a fiatal hölgy kinyitotta előtte az ajtót, mutatta, a kocsi hol áll. – Ilyen mellényt – mondta Juló – én is köthetnék. Karcsúsít… Zacskót nem tudok adni. – Nem pászol a te alakodra… Túróhoz nem jár külön zacskó. Tovább. Csak el ne fogyjon a tekercs – gondolta Juló. – Az szörnyű, ha lefogy. Csupa lila ragacs lesz a kezem. A sor pedig kígyóvá nyúlik, sziszeg. – Lalika… Lalika… – kiáltotta egy néni. A feje búbján kis merev farokban végződött a kalap. – Nem látták a gyereket? Kiflivel?… Sóskiflivel?… – Ez nem gyermekmegőrző – mondta a pénztárosnő. – Ne tessék csupa apróval fizetni, drága nagymama… A vezető megint felrémlett. Szorosan odaállt Juló háta mögé, figyelte a kezét. Juló villámgyorsan verte a gépet. A számok egymásba úsztak. – Így van a vevő becsapva – mondta egy bajuszos bácsi –, pritty, pratty, prutty, mehet… – Lassabban… – oktatta a vezető. – Nem kapkodunk. Távozott balra, menet közben végigzongorázta a befőttesüvegek tetejét. – Ne tessék százassal fizetni – mondta a rézkarikás ridegen. – Se apróval, se százassal?! – Tízes. Húszas. – A pénztárosnő egy kissé megemelkedett, belekukkantott a pénztárca rekeszébe. – Van ott normális pénz is. – Nem irigylem a férjét… – morogta a bácsi. Juló feldühödött. A rézkarikást tavaly hagyta el az ura, és éppen vissza akart már jönni, amikor az állványról ittasan leesett. – A magánéletünkhöz a kedves vevőnek semmi köze – mondta. – Ne tessék velünk szórakozni. – Miért? – kérdezte a bácsi, és valami csúnya volt a szemében. – Örülne maga annak. Ha én magát… – Olyan mozdulatot tett, mintha összegyűrne, aztán kicsavarna egy rongyot. Mire felelt volna, az öreg már eltávolodott. Még vissza is mosolygott, legényesen. – Fogd be a szád – vakkantott a rézkarikás. – Nem az a dolgod, hogy beszélj. Ne szólj te semmit. Se jót, se rosszat. – A feketénk – mondta Juló reménykedve. Látta a poharat, vajszínű habbal a tetején. – Ilyenkor hozza Baktainé a feketét. – Nincs gőz – közölte a pénztárosnő. – Arra ne várj. Még négy óra estig. – Huszonkettő húsz… Három… Hat… És a tévé? Ma este mit ad? – Aprót kérek… Szerelmi románc… Francia film. – Szerelmi románc? – Folyik a tej… Julónak viszketett az orra. Dörzsölgette a könyökével. Undorodott a kezétől. Mézes, morzsás ujjai arra a homályos mesére emlékeztették, amelyben a rajtakapott bűnöst különös módon büntetik: először szurokba mártják, azután belehempergetik a tollasgödörbe. A sor dagadt, hullámzott, tűrt. A kosarak. Kenyér, vaj, sajt. Kenyér, vaj, zsír, szalámi. Liszt, só, citrom, csont. Rum, gin, kávé, narancs, gesztenyekrém. – Jaj – kiáltotta ez az úr. – Banán… Pardon… – néhány percre otthagyta a kosarat. Juló a szusszanásnyi szünetben vállát hátra-hátrarándította. Elnehezült kotlósok rebbentik így a szárnyukat, mielőtt az ólban megcélozzák a számukra kijelölt rudat. Két kiló banán pottyant a kosárba. – Tovább. Húsz deka főzőkolbász. Egyetlen savanyú uborka. – Tovább. – Azt mondod, Szerelmi románc? – Kétórás film. Egész estét betöltő. Szuper… Arrább tessék pakolászni… Repríz… – Miről szól? Ki játssza? – Van benne egy nő, aki feláldozza magát. Pedig mást szeret. Az Alain Delont szereti. De azért feláldozza. De nem ám csak úgy… Ez ki van fejtve benne, mélyen… A szakadtat tessék a bankba! – Unalmas, nem? Harmincegy hetven… – Gyönyörű! Élmény. Tudod, hogy én válogatós vagyok… Tovább. De ez élmény. Nyolcra hazaérek – gondolta Juló. – Camea szappannal megmosom a kezem. Kókuszos puszedlit viszek, vacsora után elrágjuk apukával, azután apuka elalszik. Szerelmi románc. Mégiscsak van valami jó. – S amellett fordulatos – mondta a rézkarikás –, olyanok történnek benne… – Csettintett. Orrlyuka egészen tág lett, mint a tehéné a Boci csokoládé burkolatán. Juló ütemesen verte a számokat. Mégiscsak van valami jó. Az ajtó nyílott, csukódott, nyílott, csukódott, hömpölygött a huzat. – Szerelmi románc… – kiáltotta Juló a kosárszedő lánynak. – Ma este… Tudod? A kosárszedő lány álla alá szorította az egymásba rakott kosárhegyet. – Üüm – nyögte tagadóan. Megközelítette rogyasztott térddel a pénztárpultot, szemgolyóját parancsolóan lefordította a zsebe felé. – Ü! – mondta. Juló engedelmeskedett, kiemelte a zsebéből az újságot. A lány továbbcsoszogott, egyensúlyozta a kosártornyot, mint a zsonglőrök, de nem tapsolt senki. Juló fél kézzel lapozott. Húsz óra: valami zongoraverseny. Alig tudta kibetűzni. Zongoraverseny huszonkét óráig. Utána sporthírek. „A kiadott műsortól eltérően…” – Ó, hogy rohadnának meg – kiáltotta kétségbeesetten. Akkorát ütött a gépre, hogy a hetes meg a nulla összeakadt. – A zongorahangversenyükkel… ezen a napon… Sírt, piszkálta a beszorult számokat. A sor topogott, morajlott egy helyben. Egy asszony, ezüstszürke kabátban, ezüstszürke hajjal, üres kosárral továbblépett. – Micsoda tragédia – mondta furcsa fahangon. A mondat csúszkált, valahol félúton, gúny és részvét között.
1972 |