RablóultiFelemás idő ígérkezett, opálos napsugárzás. A zizegő szélben ezüsthasukkal kifordultak a levelek. – Das ist gut – mondta a gondnok –, ah, alles ist gut… – Két kiálló szemfogát alsó ajkán felejtette. Futkosott a hamutartókkal az asztalokhoz. A magyarok reggelinél is rágyújtanak. És teleszórják a csészét hamuval. Az üdülők csak nevettek rajta. – Neki minden jó – dünnyögte Babiczky Babiczkynénak. – De a fürdés mára alma. Milyenek a csónakok? – Szépek. Van sárga és zöld. Láttam egy hattyút is. Fekete hattyú, piros csőrrel. Babiczky jóízűen megette a lágy tojást. Háromszor ivott a teából. Vékony fiú volt, gyerekarccal. Első nap, rövidnadrágban a szakácsné letegezte, azóta sötét öltönyt viselt és nagy, lapos karórát a csuklóján. Széles, súlyos jegygyűrűjét gyakran megforgatta. Babiczkyné feltűzte a műhajat, és ibolyakölnit locsolt feszes farmerjára. – Halak nincsenek? – kérdezte Babiczky. – De – válaszolta Babiczkyné –, aranyhalak. Ekkorák. Egészen kasák. A többiek összenéztek. Ábrányi Mara megigazította brokátköntöse hajtókáját, a bordó folt élesen szétvált az orra alatt. – Aranyos – mondta, doktor Hajtó Elemér vállalati jogtanácsoshoz hajolt –, kicsit idegesítő, de aranyos. – Talán tizennyolc sincs – mondta a jogtanácsos, és nézte Babiczkynét. – Érettségi nélkül, mindenesetre. – Hogy a fiú már mérnök, hihetetlen… – Jámborak. Nekünk tulajdonképpen… – Nekünk aztán mindegy. Rágcsálták a kenyérhajat. – De azért megválogathatnák, jobban… – Mit vár? – kérdezte doktor Hajtó Elemér, és félholdra nyírt körmeit rátámasztotta a műanyag abroszra. – Mit vár egy ilyen csoportos úttól, Mara kedves? – A műemlékek – mondta gyorsan a nő – meg az orgonaszó a Tamás-templomban… ez az, ami megéri. Babiczkyné tegnap rálépett Bach sírjára. Valahogy megbotlott a vaskarikában, amíg Kapussy Zdenkó, a filozófiai tudományok doktora fordította a feliratokat. Babiczky meg felment a karzatra, hiába írták oda, hogy „verboten”, persze, lezavarta valami egyházhatósági személy. A csoportnak is kellemetlen az ilyen. A Goethe-házban meg átbújt a kötélen, Babiczkyné hívta vissza, tisztán hallották, hogy ezt mondja: – Kutyu… gyere ki onnan… hallod, Kutyu… De Kutyu addig nem jött, amíg meg nem tapintotta a bársonyszék fejtartóját. – Édes – mondta Ábrányi Mara –, ebben a sötét ancúgban. – Vedd fel mégis a tréningnacit – javasolta Babiczkyné –, ennek a csónakban kikopik a feneke. Az órádat is tedd le. Megbugázzák a parton. Babiczky a súlyos órát büszkén a füléhez emelte. – Pontos – mondta áhítattal. – Mit gondolsz? – kérdezte Babiczkyné, és ette a kockacukrot. Illik-e bikiniben… kilátszik a hasam. De egy lasztexért hétszázhatvanat kérnek, van pofájuk, ráadásul csípi a bőrt, mint a nyavalya… – És biztos, hogy hattyú volt? – Megismerem. Az élővilágkönyvben egy egész oldal. Babiczky apás mozdulattal simogatta Babiczkyné lapockáját. Babiczkyné két hónapja végezte a közgazdasági technikumot, állást még sehol sem vállalt. Babiczky viszont – huszonhárom évesen! – már zsebében hordta a vállalati papírt, szeptember egytől „üzemszervezési segédelőadó”. Nem lehet rögtön mérnöki státus. „Először a tapasztalat, fiatal barátom” – mondta a személyzetis. – „Tartsa nyitva a szemét.” – Minden roppant fontos, amit látunk – oktatta Babiczkynét. Rengeteg történelmi emlék, Cicu. – Három kis hattyú is van, Kutyu. De azok fehérek. Csókolózásba bonyolódtak, valahogy. Közben már hallották, hogy csobban körülöttük az evező, Babiczky több hattyút is látott, összedörzsölték a puha szárnyaikat. – Ah, alles ist gut – mondta a gondnok, s kényszeredett mosollyal közéjük tette a bejelentőt. – Ah, die Junge… – Vigyázz! – Babiczkyné eltolta. – Ezek komoly emberek! – Nekem is van diplomám! Azért még szerethetem a vizet! A békaember-fölszerelését is leviszi. Az első nyári keresetéből vette, öt esztendeje. – Este bedobjuk a diólikőrt – mondta Cicu –, mindenki kap egy kupicával. A szakácsné megjelent az ajtóban. Kezét karba tette. Nyolc óra harminc, a reggeli véget ért. – Máskor ne késsetek – súgta nekik Mara –, ezek precízek. A házirend, az házirend… – Mi vagyunk az üdülők – mondta Kutyu, s babrált valamit a karórán. – Elemi szabadságjogok… – Befoltosodtál – Mara elkapta Babiczkyné arcát, rántott rajta, a fény felé. – Miért nem használsz fényvédő krémet, a te bőröddel…? – Te látod a foltokat? – kérdezte Cicu a manzárdszobában, s butuskán a tükörbe meredt. Kutyu kipakolta az uszonyokat meg a búvárszemüveget. – Te majd úszol, én meg a víz alatt megfoglak… Nem tudom, elég tiszta-e a víz… lehet-e benne tájékozódni… – töprengve ült az ágy szélén. – Ugye, kölcsönadod? Kutyu megengedte, hogy Cicu felpróbálja. Nagyokat lépett a leffenő bőrlebenyben, de hamar abbahagyta. – Romantikus ez a manzárd – mondta fulladozva. – Csak talán melegebb… – Megreked a levegő – magyarázta a fiú. – De különben örülhetünk. A kilátás innen a legszebb. Lábujjhegyen elérték az ablakot, Kutyu felemelte Cicut. – Mit látsz? – Erdőség. Hatalmas erdőség a tavak körül. Lenyűgöző – bizonygatta. – Lenyűgöző, igazán. – Ezt a pénzt megérte – mondta a fiú –, emlék, egy életre. Kicsit töprengett, aztán átváltott rövidnadrágra. A hóna alatt vitte az uszonyokat, keresztül a hallon. Babiczkyné követte, bikiniben, a rövid frottírköpenyt a vállára vetve. A nap csak derengett, vonultak alatta egyre tömöttebben a fátylak. Hajtó Elemér egyedül ült a nagyfotelban, s kevergette a pakli kártyát, tévetegen. Bizalomgerjesztő volt a rücskös pulóverben, rövidre nyírt ősz hajával. – Nincs túl meleg – mondta atyaian –, a fürdést nem ajánlom. – Én már a Dunában is fürödtem, télen – mondta Babiczky, és összébb rántotta az övét a kempingnadrágon. – Jaj, az csuda hecc volt…! – Babiczkyné lejjebb engedte a köntöst a hátán, vakarózott. – Különben tisztára hámlok. Doktor Hajtó Elemér kiterítette a kártyát maga elé, az üvegasztalra, legyezőformában, föléhajolt, szomorúan, tanácstalanul. – Ulti – mondta aztán a távolodó fiúnak –, szép játék. Ha látod, küldd ide a professzor urat. – Melyik az? – Tudod – súgta Cicu –, az a nagy dumás, a templomban… Már a fák alatt jártak, amikor kinyúlt Mara a nyugágyból, és elkapta Babiczkyné csüngő frottírköpenyét. – Megígértem, hogy bekenlek! Valódi emulziós krém, te kis csacsi… Meg is hatódott, egy pillanatra, amíg paskolta a szeplős hátat. „Lehetne ekkora az enyém is, ha szülök. De amíg így megnő, úristen, mibe került volna, és minek, hogy aztán egy ilyen mitugrász nyomogassa?” Babiczky visszament a hallajtóig, az uszonyokkal. Kapussy professzor már szemben ült Hajtóval. Szikrázóan fehér puplinselyem inge ujját kissé felhúzta, nem nyúlt a kártyához, a makk ászt figyelte, ahogy guggol, és tartja a kezét a tűz fölé. – Jöhetne Laci bácsi – mondta megrovóan. – Mindig kéreti magát – felelte doktor Hajtó –, azt hiszi, nem forog a lap nála nélkül. Babiczky közelebb lépett, leeresztette az uszonyokat egy székre. – Nincs választék. Rá vagyunk szorulva. – Ulti? – kérdezte Babiczky. Lefogta ádámcsutkáját az ujjával. Ránéztek. A professzor tünődő szeretettel. – Mert ultizni tudok… – Babiczky az ablakon át látta, hogy Cicu odahúzza Mara mellé a rosszabbik nyugágyat. – Ultizni…? Kicsit hallgattak, Laci bácsi sehol. – Hát nézd, fiam… – mondta hirtelen doktor Hajtó, és előbbre csúszott a széken. – Ha a professzor úr… Kapussy intett, finoman. Kitette bőrtárcáját az asztalra. Babiczky aprópénzét markában szorította. – A pénz nem akadály – mondta, és odaborította a forintosokat középre. – Útban lesz! – A professzor félretolta. – Ulti – szögezte le még egyszer doktor Hajtó gyanakodva –, tízfilléres alapon, éppen csak… – Lehetek én a hívó? – kérdezte Babiczky, és nem mert az asztalra könyökölni. „Milyen nagyszerű – gondolta boldogan –, hogy apával annyit ultiztunk a barackfa alatt… emlékszem minden szabályra.” Leosztották a lapot. Babiczky pirosat hívott, négy adura. A talonból beugrott a piros hetes is. – Negyven és ulti – rikoltotta –, passz. Ránéztek, mosolyogva. – Coki, coki – mondta Hajtó. Fölvette a két zöldet, amit Babiczky ledobott. – Nem oda Buda! Cicu beszólt az ajtón. – Kutyu… megint süt. Ilyenkor jönnek ki a hattyúk a vízre… Mara megfogta a csuklóját, kivitte, erélyesen. – Hagyd… ne mássz folyton a nyakára. Nem kell, hogy észrevegye, milyen fontos neked. A szerelemben ez az első: meg kell tanulni hanyagolni – laza mozdulatot tett, mintha pölyhöt eresztene a szélbe –, hanyagolni, így, tudod…? – Én hívtam – mondta Babiczky –, miért tetszett fölvenni? – Ultizunk, nem? – kérdezte doktor Hajtó, és úgy tett, mintha össze akarná csukni a lapot. Ő is ultit mondott, zöldből. A fölösleget letette. Kapussy megrezzent, álmatagon, egyenként fölszedegette a kártyáit. Babiczky meglengette a piros ászt. Dr. Hajtó lefogta a könyökét. – A professzor úr… – Hát akkor… – mondta Kapussy vontatott orrhangon. – Tudtam – szisszentett Hajtó –, nem nyugszik bele. Kapussy beszúrta a két lapot a többi közé. – Negyven száz ulti… makk… „A szabály – gondolta Babiczky. – A szabály nem változhat. Mi ez?” – De hiszen öt makk nálam van – mondta keservesen. – Hogy lehet akkor…? Mindketten letették a lapot, hangos surranással. – Fiam – mondta Kapussy –, amit maga játszik, nem máriás az? – Nem – kiáltotta Babiczky. Elmagyarázta, szabatosan, mint a gépszerkezetet az utolsó szigorlaton. – Ja, ahá! – mondta doktor Hajtó. – Végeredményben azt is lehet ultinak nevezni – Kapussy megnyugtatóan közelebb hajolt. – Ez olyan, mint a tangó. Négyszöglépés az alap. De hol van az még a tánctól? Kombinációk… száz meg száz figura… Azt hiszem – fordult Hajtó felé –, így lehet érzékeltetni a legszemléletesebben… – A te meghatározásaid, professzor úr…! Visszavették a fiútól a lapot. – Hol ez a Laci bácsi? – Csónakázásra az idő egész kellemes – mondta Babiczky. Felhúzta karóráját. Fordított egyet a jegygyűrűn is. – Kár ilyenkor tespedni a szobában. – Biztosan az ingét mossa… kérlek, egy inget hozott, és minden reggel kimossa. Omega porszívót akar hazavinni, arra kell neki a hely a kufferban… – Az ilyesmit nem szeretem – mondta a professzor –, ez a habzsolás mindig lehangolt. Mennyire tipikus, egy bizonyos szellemi szinten… Babiczkyt Mara visszahessegette. – Maga menjen csak okulni. Mesélem a kicsinek az egyiptomi körutazást, ott aztán lehet áradozni, hogy kultúrtörténet, nem ez a pár vacak várrom… – Az ám, az uszonyaim. Azok a drága uszonyok. Laci bácsi már leseperte őket a földre. Tenyerébe lehelt, s mintha vajból lenne, úgy nyúlt a paklihoz. Öreg sportembernek látszott szürke dróthajával, egészséges bőrével. – Van, aki a dologtalanságtól sül le – magyarázta –, nekem, elvtársak, ez a munkaszínem. Az udvaron veszem át a nyers árut, télen-nyáron az udvaron. Ebbe beletanulni három diploma se elég. Babiczky a szék alá tolta az uszonyokat. Aztán leült. Nézte a repülő lapokat. – Kibicnek kuss ám – mondta Laci bácsi. Babiczky fölemelkedett. Kapussy nyerte a partit. Megvárta, amíg eléje tolják a forintokat, aztán intett a fiúnak. – Ülj csak le szépen. Egyszer el kell kezdeni. Doktor Hajtó belekapcsolódott: – …nem boszorkányság. Figyelj, fiam. – Talán, ha el tetszene magyarázni a szabályt… A speciális szabályzatot. – Ez rablóulti – mondta Kapussy szomorúan –, és megközelítik-e a szavak a jelentéseket… Helyettesítheti-e az elmélet az empíriát? – Szöveg ne legyen kártya közben – mondta Laci bácsi –, ez nem vicc. Babiczky Kapussy mellé húzódott, az engedte, hogy betekintsen a lapjába. Néha rábökött egy-egy figurára. – Betli – mondta az ötödik játszmánál, s Babiczky látta a kezében a három királyt. Betli, három királlyal? És letesz két hetest…? Laci bácsi kémlelte Kapussyt. A szeme kicsire összeszaladt. – Hohó, professzor úr – morogta végül –, ebbe bele… ebbe beleköpünk… Beemelte a két hetest magához. Kapussy hosszú, intelligens orra alatt a bőr gúnyosan megremegett. Laci bácsi káromkodott és fizetett. Törölgette izzadó nyakát. – Utolérhetetlen – mondta Hajtó, és egymásra ejtette a forintokat amit a professzor úr… vele együtt, biztos győzelem. –Érted már? – kérdezte Kapussy. Laci bácsi felugrott, elment egy pohár sörre. – De hát itt bármit lehet mondani? – Babiczky hitetlenkedve nézett a férfiakra. – Bármit, a laptól függetlenül? – Rablóulti – mondta Hajtó –, ez a lényege! – Itt nincs reménytelen helyzet… látom, hogy a parti eleve vesztett. Kombinálok. Úgy mondok valamit, hogy a partner azt higgye, amit leteszek, az neki jó… érted? És felveszi… – Mint a Laci bácsi… – Laci bácsi kitűnő kártyás különben – jegyezte meg Hajtó –, csak hamar beugrik, az a baja. Bejön a csőbe. – De ha lapjánál marad, a legvacakabb lapot is megjátssza – mondta Kapussy –, ami igaz, az igaz. Működik nála valami ösztönös ősi észjárás… Ez az, amit kifejtettem a közelmúltban. A pallérozás ronthat is néha, ez a Laci bácsi, például, így természetes. – Ha nem lenne, ki kéne találni – bólogatott Hajtó. – No, kapiskálod már valamicskét? Babiczky kitekintett az ablakon. Cicu és Mara éppen távolodtak, Cicu átcserélte a bikinijét egy idegen lurex fürdőruhára. – …és rendesen nem lehet? – kérdezte. – Úgy, ahogy hozza a szerencse? – Lehet – mondta doktor Hajtó. – Csak úgy unalmas. – Kicsit magába roskadt, felső ajka ráesett az alsóra. – …a szabályokon belül, tiszta logikával, miért nem elég? – Az érzelmi motívumok – mondta erre Kapussy. – Színezik a játékot. Ez adja a zamatot. Elhitetni azt, ami nincs, az ember alapvető védelmi állása… Képesség, amelyet ápolni kell… – És a hívó… sose? Szóval, olyan eset nincs, hogy durchmars, tényleg? – De. Hogyne – mondta doktor Hajtó –, előfordul az is. – Olyankor aztán felborul minden – Kapussy közelhajolt Babiczkyhez, mintha titkot közölne. – Az a legnagyobb blöff, öcsém. – De ez ritka – Hajtó sóvárogva a lapok közé merítette keze fejét –, ugye, professzor úr? A professzor megsimogatta Babiczky hátát. – …Hát tanulj, fiam. – Most besöpröm a gubát – kiáltotta Laci bácsi. – Engem ez a sok süket duma nem hat meg, uraim vagy elvtársak… a kártyának ez az értelme: a forintocska… Kapussy és Hajtó elnézően megmosolyogták. Délig Kapussy nyerte a legtöbbet, Hajtó épp a pénzénél maradt. Laci bácsi dühöngött. – Csak nem veszi komolyan a kártyát? – Hát hogy a kutya valagába ne venném komolyan? Megzavart, hogy közbe folyton szövegelnek. Tanulja meg mindenki magától. Engem se okítottak, csak zsupsz, a közepébe… egyhavi borravalóm ment rá, tanonc koromban. – Tulajdonképpen – Babiczky felállt, szédült, korgott a gyomra. – Délután már úgysem érek rá… – Délután te is megpróbálod már – mondta Kapussy határozottan –, persze nem pénzben. Mert veled pénzben játszani, egyelőre közönséges rablás. – Egy-két partit – csatlakozott Hajtó –, próbaként. Laci bácsi morgott valamit, megtörölte a nyakát, elrohant, köszönés nélkül. – Nem számít – legyintett Kapussy –, kettőkor már itt topog újra. De hogy a hangulat el ne romoljon, azt javaslom, Elemér, délután hadd nyerjen a kisöreg is… Ha már a húszasát megszerzi, könnyebben kezelhető. Babiczky a szék alatt hagyta az uszonyokat. Ebéd előtt kiállt a teraszra. Kereste Babiczkynét. De csak a nap sütött, hirtelen, gyönyörűen átvilágította a zöldet. „Azért megtisztelő – gondolta –, hogy így foglalkoznak velem. Ha hülyeség is az egész, mégis megtisztelő.” Cicu Marával esett be az ajtón, a fején fürdősapka, gumilepkékkel. Futólag megcsókolta Babiczkyt. – Mit szólsz, ez a sapka? Belgiumi, de nálunk is kapni, háromszáznyolcvan az illatszerben… Nem valami praktikus, most is azt mondom, de azért állati klassz, nem? És ez a napfény, nahát, kipróbálom, lehet-e ebben a lurexben is úszni, Mara adta kölcsön, rám erőszakolta, nem utasíthatom vissza… – Maga csak verje a blattot – lépett oda Mara –, a férfiak úgyis csak erre jók. Délután beviszem a kislányt a városba kocsival. Garantáltan női szakasz. – A hattyúk ilyen melegben úgyis alszanak – mondta Babiczkyné. Kapussy belépett, elfoglalta Babiczkyné helyét, véletlenül. – Oppardon… – Gyere, hagyd őket – Mara elhúzta Cicut –, mind ilyenek. Udvariasság, külszín az egész. Arra mennek, hogy kihasználjanak. Ebben nincs kivétel, nekem elhiheted. A hasuk meg a… – súgott valamit. Cicu szégyellősen felkuncogott. – Jaj, piskótatekercs! – mondta aztán örvendezve. – Azt adnak a vacsorához! – Fogalmuk sincs, milyen az igazi édesség. A bajoroknál létezik egy különlegesség, hosszú pálcán hozzák, leöntik rummal, meggyújtják… – És ég? – Az aztán íz! Az aztán aroma! Elemér becsúsztatott egy széket Kapussy és Babiczky közé. – Ha már ilyen jól összejöttünk… – Mert veled érdemes foglalkozni – mondta Kapussy –, nem szeretem a romlott fiatalembereket. Te elég okos vagy, fiam, hogy megértsed: a kártya csak játék… El ne felejtsd… Fiatalasszony, kölcsönvettük a férjecskéjét, ugye, nem haragszik? – Az önzés – súgta Mara –, ez a legfőbb ösztönük. Csak élünk, szenvedünk mellettük, és mire kinyílik a szemünk, késő… három férjem volt, kicsikém. Háromszor dobtak át a palánkon. Babiczky nyugtalanul nézett utánuk. Pedig Babiczkyné integetett is a kocsi hátsó ablakán. Huszonnyolc fokot mutatott a hallban a hőmérő. – Árnyékban…! Hallatlan, ezek a hirtelen változások, professzor úr! Babiczky ijedten vette kézbe a lapot. Nincs ennek értelme semmi. A víz alatt, az uszonyokkal, nem érdekesebb? – Így nem játék – mondta Laci bácsi, amikor nyert, és Babiczky nem fizette a tétet. – A vendégem vagy – mondta Kapussy szigorúan, és odapöckölte a forintokat Laci bácsinak. Doktor Hajtó lehajtotta a fejét, szunyókált, egészen gyerekarca lett. – Ilyenkor a legjobb neki – mondta Kapussy, és halkan repítette a lapokat –, szegény paragrafuskukac. Erre gyűjt egész évben. Ha látnád, hogy bámulja a múzeumokat… – De hát mi baja? – Semmi. Ez a baja: a semmi – Kapussy nagy nullát rajzolt a levegőbe, s átlökte rajta a kártyapaklit. – Van, aki erre születik, hogy cipeljen egy zsákot, amit sose tud megtölteni. – Juj, de sajnálom – mondta Laci bácsi, és bekanalazta a forintokat. – No, professzor úr, jobb lesz a doktor urat felkölteni. Ilyen partnerrel, oda az ing és gatya… Kapussy órájára pillantott. Ötig hadd nyerjen az öreg. A pénz nem számít. És ez derék fiú. Talán apja sincs, aki beavassa. – Most próbálkozz a pirossal. Gondolkozz… – Kacsintott. – Na… Babiczky végképp elkedvetlenkedett. Süt a nap. Egész nyáron nem sütött így. – Negyven száz ulti – mondta mérgesen, találomra. Ezt az egyet, aztán köszön és elmegy. Beugrik busszal a városba. Megkeresi Cicut. Ilyenkor minden rendes ember a homokban hever. Laci bácsi beleszólt. – Az anyátok úristenit… – ordította, amikor a két lapot felfedte magának – hát már te is…? Alighogy kibújtok a tojásból? – Jó! – kiáltotta Kapussy. – Fiam, most már rajta vagy a sínen… Hajtó horkantott, a feje lejjebb esett. Kapussy tököt hívott. Babiczky beszívta alsó ajkát, és elvette tőle. Éppen betlihez! Letette a két ászt. Laci bácsi izzadt, kémlelte az arcát. Már nyúlt is utána, Babiczky diadalmas vigyort színlelt, azután elfojtotta, mert így tökéletes. – Nem – mondta Laci bácsi, és jobbra-balra ingatta kövér mutatóujját –, nem, fiatalúr… nem lesz itt marokba röhögés… Csináld csak a betlit, a lapocskáiddal… Babiczky fölényesen söpört, a tökéletes sorozattal. – De hiszen az arcán… – dadogta Laci bácsi. – Alig bújt ki a tojásból… – Az arcot nézni tilos – mondta Kapussy, és elégedetten nevetett. – Laci bácsi, ahhoz pszichológia is kell! – Pénzben! – Babiczky hirtelen kirámolta apróját az asztalra. – Ha már megtisztelnek. Hajtó felriadt. – Beszállok – lihegte űzötten. – Beszállok újra, gyerekek… – Aludj – mondta Kapussy. – Ez a fiú… ebben van fantázia. Fürkészve nézte a fiú átfényesedett szemét. – Persze, csak játék. Ugyanolyan játék, mint a szerelem. Ezt el ne felejtsd. Ha komolyan veszed, a nő is kifoszt… kártya és nő, rokon fogalom… Babiczky kigombolta az inget a hasán. Hajtó leeresztette a redőnyt. Kizárták a napot, felkattintották a villanyt. Babiczky izgatottságot színlelt, dobolt az asztalon. „Ez most blöff – gondolta –, de úgy teszek, mintha el akarnám titkolni. Kapussy azt hiszi, keresztüllát rajtam, azt hiszi, csak színlelem a blöfföt… igen, ez a visszájának a visszája, a fejlettebb fokozat…” Nyert. Kapussy fizetett. Laci bácsi oldalba lökte: – Jól van, öcsém. Nekem is hoztál a házhoz. A gondnok beszaladt, aggódva figyelte, nem tapossák-e a csikkeket a szőnyegbe. – Herr Professor… bitte schön… – Még itt se hagynak békén – sóhajtott a professzor. – Lélegezni se tudnak nélkülem. Elemér, vedd át a lapomat. – Ilyenkor boldog – mondta doktor Hajtó álmosan. – Ez az életeleme. Látni kellett volna, amikor a múzeumban folyékonyan fordította a szakszöveget! Azt a büszkeséget, azt a diadalt! Valami elektromos agykisülés, nyilván, ez helyettesíti a potenciát. Megint Babiczky nyert. – Nem tudok odafigyelni – sóhajtotta Elemér –, mintha kikapcsolt volna mára… mindig ugyanazok a vadászok. Át kéne a kanasztára térni. Bágyadtan nyújtotta a visszatérő professzornak a lapot. Felállt, előpiszkálta a szék alól az uszonyokat, beleerőszakolta a lábát. – Érdekes… – mondta reménykedve. – Egy francia idézet miatt interurbán…! – Kapussy könnyedén osztott – pedig a titkárnő három nyelvet tudjon, minimum… – Az isten verje meg – Laci bácsi felordított –, hát még a kártyában is a nadrágosok…? Elrohant, sörért. – Micsoda alak! – Babiczky diszkréten megköszörülte a torkát. – Csodálom a türelmét, professzor uram. – Agyonlőtte magát a húszéves fia – mondta Hajtó. Lerúgta az uszonyokat, tapogatta cipőjén a friss horzsolást. – A tisztiiskolán. Pedig már minden vizsgáját letette, éppen avatás előtt. – Miért? – Nincs miért. Megebédelt, elmesélt egy faviccet, azután bement a szobájába, és puff. – Vétetlen baleset – mondta Babiczky. – Lehet – bólintott Hajtó –, minden lehet. Most nekem osszatok. Csak vacsoráig kell elverni az időt. Babiczky elmélázott a fiún, ahogy fekszik a kövön és nincs utána levél, sem magyarázat. A partit elveszítette, csúnyán. – Mellre szívni nem szabad – mondta Kapussy –, sem pedig elolvadni az érzelmekben. Azt rögtön kihasználják. Lecsapnak, paccs, és vége. – Most jön az évszázad partija – kiáltotta Laci bácsi, a sarkában egy pillanatra beömlött a fény. – Akad kivétel is – mondta doktor Hajtó. Keresztülfeküdt az oldalkanapén. – A négylevelű lóhere. Minden ezredik. Babiczky csapta a lapokat. Úszott körülötte a szöveg és a füst. – Kamel – hallotta –, az egyetlen cigaretta. Vitte hétből az ötöt. – Abendessen – hívta őket a gondnok, könyörgő, kisfiús hangon. – Abendessen, ach so… – Talán a vacsora – Hajtó felállt, arcán mély vonalakban a kerevet plüssrózsája. – Talán valami különleges. Hadd menjen, hagyták. „Cicu – gondolta Babiczky futólag, s látta maga előtt, őt, akit reggel, de nem egészen ugyanazt. – Ugyan, merre járhat…” Fütyülni kezdte, felületesen, mint egy slágerszöveget: – Ugyan merre járhat, ugyan mit csinálhat… – Büszke vagyok rád – mondta Kapussy, többször is –, hiába, az én szisztémám, csalhatatlan… – A Purcel testvéreket is sorra vertem… már huszonnégyben… A Purcel testvérek… De ilyen dög melegben és ennyi dumával! – Játszhatunk márkában is – javasolta Babiczky. Márkában! Ha mernének. Az öreg szivarok. Az öreg bölcsek. – Nagyon tanulékony a mai fiatalság – mosolygott Kapussy, és a hús a szája alatt kétoldalt kissé lefelé szaladt. – De tíz óra: záróra. – Én még bírom – mondta Babiczky, és karját a hatalmas órával az asztalra fektette. Hallgatták a ketyegést. – Holnap folytatjuk – Laci bácsi szétverte a füstöt, összeszedte maradék forintjait. – Hacsak a program… – mondta Kapussy megfontoltan –, hacsak a program nem változik… Örülök, hogy nyertél. Babiczky várt még, nem ment velük. Lazította a csuklóját. Érezte a kártyazsírt az ujjhegyein. Éberebb volt, mint valaha. A gondnok tízkor benézett, nem vette észre az öblös fotelban, a világítást kikapcsolta. Babiczky az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt. Teljesen felhőtlen, csillagos ég esett a szemére. Nagy, alacsony csillagokkal. „Ragyognak – gondolta a fiú –, ragyognak és égnek valahol. Vagy talán nem is égnek már. Talán már egyáltalán nincsenek.” Orrához emelte tapadós ujjait. A félhomályban – mint egy ókori lelet – penészes zölden feküdt a békauszony. Babiczkyné belé botlott, odébb lökte, s kezét Babiczky vállára ejtette, könnyedén. – No, Kutyu. Kiművelted magad? – A hattyúk – mondta Babiczky tétován. – A hattyúkat majd megnézzük az állatkertben – Babiczkyné távolodott, tenyerét hullámzó csípőjére szorította. – Különben is, a hattyúk büdösek.
1970 |