Pátria

– Egy jó erős feketét… Joli, főzzél az elvtársnak, mielőtt nekivágunk – mondta Szankóné. Közelebb tolta a reprezentációs cigarettásdobozt, a kivilágított Lánchíddal a tetején. – Gyújtson rá…

– Köszönöm, már leszoktam… és kávét sem, engedelmével. Az éjjel sokat ittam – hadarta Szontágh. Felugrott a műbőr fotelból. – Szép ez a garnitúra!

– A Lenin körúton vettük, az asztallal együtt. Ha belép valaki, hadd lássa, hogy bár kis cég, mégsem kóceráj – Szankóné igazított a magyarperzsa rojtjain. – Mindjárt komolyabban tárgyalnak velünk; nem igaz?

– S az a tábla is szép, a kapun. Márvány vagy micsoda? – kérdezte az újságíró. Az ablakhoz lépett, nézte a járdán ácsorgó bedolgozókat. Erősen havazott. Belepte a hó kis targoncáikat. A zsemlyeszínű Opel Rekordot most takarják le éppen ponyvával.

– Márvány, ugyan! Arra nem telik. Kis hely ez, elvtársam, nagyon kicsi. Úgy is mondhatom, hogy a semmiből teremtettük… Fekete üveg, aranybetűkkel, semmi egyéb.

– A kocsi… a Pátriáé?

– Á, dehogy. Az egyik részlegvezetőnk kocsija. Nagyon ügyes ember, majd megismeri. Valóságos szaktekintély… – mondta Szankóné. Pulóvere ujjával megfényezte íróasztalán a politúrt. – Jolika, tegyél a cserépkályhára… fél kannával, pontosan.

– Fűtő nincs? – Szontágh csodálkozva bámulta Jolikát. Hogyan nyúl ez a briketthez hosszú, vörös körmeivel? Egyáltalán, lehet ilyen körmökkel gépelni?

– Két hete felmondott. De mi nem vagyunk kényesek. Megoldjuk házilag.

Az újságíró bólogatott. Határozottan unalmas. Ki volt az a marha odabenn, aki itt valami érdekeset szimatolt? Ez a nő, őszülő, vastag szálú hajával, tömzsi testével, társaságnak sem kellemes. Gazdasági vezető! Micsoda nagyképűség!

– A főnök… – görcsösen gondolkozott a nevén – …Szeder elvtárs, házon kívül?

– Szeder elvtárs ritkán ül idebent. Kicsi a létszám, magad, uram, ha szolgád nincsen…

– Szeder elvtárs válogatott bokszoló volt – kotyogott Jolika.

– Nem tetszett hallani a nevét?

Szankóné rászólt:

– Igyekezz azzal a levéllel!

Joli elpirult, fekete szénnel kirajzolt szeme még nagyobbra tágult. Piros körmei megvonaglottak a billentyűk fölött. Kettő tövig letörve.

– A sarkukban kell lenni, sajnos – súgta Szankóné. – De van is nálunk munkafegyelem! Erről például nyugodtan írhat! Persze, nem akarom befolyásolni, de sokan példát vehetnének… Egy-kettő akad csak amolyan kétes elem, mint a Méderné…

– Talán néhány általános kérdést, mielőtt elindulunk – mondta unottan Szontágh. Elővette a díszjegyzőtömböt. Reklám. Új év alkalmából kapták a szerkesztőség valamirevaló tagjai. Golyóstollára lehelt. Bosszankodott. Kifogyott a betét. Szankóné azonnal ugrott, vitte a magáét.

– Hogy tetszik a neon? A neonfény egészségesebb… Olcsóbb is, természetesen!

Szontágh udvariasan mosolygott. Nincs undokabb a neonfénynél. Neonfényben lila a nők szája, és kék árok lóg a szemük alatt. Kit érdekel ez a vacak kátéesz-féle, ez a Pátria?

– Hát akkor talán… hány részleggel dolgoznak?

Szankóné leült szembe vele. Merev arcot vágott, mint a személyi igazolványban.

– Zacskóragasztással kezdtük. Azután fokozatosan felfejlődött. Pamutválogatás, géptisztítórongy-varrás, ponyvafoltozás, köpenybontás, műanyag-kikészítő részleg, és természetesen a címkések. Jelenleg folyamatban van egy nagyobb szabású terv, kizárólag anyagi fedezet kérdése… Mi nem kapunk támogatást, amit létrehozunk, abból gazdálkodunk, kedves elvtársam… Később majd megismeri a főkönyvelőnket, a kisujjában vannak a számok.

– …címkések. Kizárólag bedolgozókkal oldják meg, vagy esetleg bentiek is…? Mint a verkli. Szürke, egyhangú adathalmaz. S az a legundokabb, hogy ezt még ki kell kerekíteni, leönteni lelkesedéssel.

– Nagyrészt bedolgozók. Csökkent munkaképességűek, nyugdíjasok, sokgyermekes anyák… valóságos áldás a környéknek. Persze, a kényesebb munkákat idebenn végzik, majd megtekinti a 01-es állományunkat: részlegvezetők, szakmunkások… komoly kis vállalkozás, meg fogja látni! Örülök, hogy végre a külvilág is hall rólunk. Tudja, nekem ez szívügyem. Hat éve csinálom. A régi vezetőket mind leváltották, csupa visszaélés, nem jó még emlegetni sem… Kertész elvtárs maradt, meg persze a fizikaiak… Hat éve! Azóta négy új részleget nyitottunk, és említettem, hogy a tervek szerint…

– Köszönöm. Egyelőre ennyi elég is. Valami színeset képzeltem, apróságok az egyes részlegek életéből, összehasonlítás s a többi…

Szontágh még egyszer körbesétálta a szobát. Jolika két ujjal pötyögtetett. Időnként megfújta a körmét. Világos, modern íróasztalok. Az egyik Szankónéé. Itt ücsöröghet naphosszat, innen dirigálja a többieket. A másik a főszámkukacé, bizonyára. De hol a főszámkukac?

– A főkönyvelőjük merre jár?

Szankóné fintorgott.

– A tüzelőjét hozzák! Ez olyan ember, majd megismeri az elvtárs, ebédre visszajön, hogy nem bízza az asszonyra. Férfimunka! Egyébként ki lehet próbálni, fejből tudja az egyenleget…

Kinyitott egy kis, párnázott ajtót a szoba végében:

– Ez Szeder elvtársé… nem is fűtünk nála, nem úgy, mint máshol, ahol csak bedurrantanak, hadd égjen, hiszen ingyen van… Rengeteg tárgyalás, minisztérium, központ…

– És az ökölvívó-szövetségben még mindig a legjobb bíró… – mondta Joli. Reménykedve fordult a férfi felé. – Nem tetszett hallani a nevét?

– Az elvtárs író – sziszegte Szankóné. – Hevesi Szontágh Pál…

– Hevesi Szontágh Pál? – Joli elgondolkozva kapargatta az írógép n betűjét. Megrázta a fejét. – Miket tetszik írni?

– Összevissza… Mehetünk, asszonyom?

– Csak a vállamra kapok valamit. Szintén ajánlhatom, mert a lépcsőház huzatos, és a pincék sem túl melegek… Jolika, az elvtárs újságokba ír, meg regényeket… Itt van a címe a nyelvemen…

Szontágh előreszaladt. Jobb lett volna mégis az iskolát vállalni a kísérletező pedagógusokkal. A gyerekek legalább helyesek.

– Joli, ha Kertész megjött, telefonon csöngess le értünk…

– Már ahol van telefon… A köpenyrészlegben elrohadt a vezeték… – énekelte Joli dallamosan.

Szankóné gondterhelten sóhajtott. Becsukta az ajtót maga mögött.

– Egy kicsit még neveletlen… gyöngén gépel, de igazolt szívbeteg. Erre vagyunk elsősorban tekintettel… Forgács doktor kislánya az OKISZ-ból. Tudja, melyik Forgács?

Szontágh fázott. Reggel mínusz nyolc fokot jelzett a rádió, ki sem aludta magát. Az éjszaka majdnem befejezte a második felvonást. Ott, az utolsó mondatnál rontotta el, amikor Bányay mégis kinyitja az ajtót…

– A félemeletre helyeztük az adminisztrációt. Semmi érdekes. Úgy oldottuk meg, hogy nyugdíjas könyvelőket fogadtunk. Méderné is itt volna státus szerint mint könyvelési csoportvezető, de én nem helyeslem az olyan címet, ami mögött nincs teljesítmény. Oda megy, ahol szükség van rá. Hát nincs igazam?

– Minden bizonnyal – motyogta Szontágh. Ha Bányay a függöny legördülése előtt kinyitja az ajtót, az jelképes. Persze, ha nem nyitja ki, az is. Kérdés a valóság… hogy melyik tükrözi jobban, objektíve…

A kapu alatt kettős sorban szorongtak a bedolgozók. Toporogtak ide-oda.

– Ezek mire várnak?

– Jaj, hát mindig várnak valamire… nem minden munka fizet egyformán… De hát a rosszat is el kell végezni. – Szankóné előrelépett. Szontágh ott maradt a lépcső alján. Hallotta Szankóné lágy, hízelgő hangját.

– Mi a baj? Ejnye, ejnye! Hát szabad ebben a hidegben itt ácsorogni? Menjenek le szépen a pincébe az utcáról… Méderné ad maguknak köpenybontást vagy rongyokat… Ma nincs műanyag, Hollender bácsi; már két órával ezelőtt megmondtam, nem hozott a gyár… A köpeny meg itt marad bontatlanul…

– Nagyon kicsik a rongyok. Ekkorák e! – mutatta Hollender bácsi, az ujját felibe vágva. – Múltkor olyan szép nagyok voltak…

– Egyszer kicsik, egyszer nagyok… Ilyen az élet – mondta Szankóné türelmesen. – Köpenybontás van rengeteg. Aztán majd megint lesz műanyag… okos emberek maguk…

– A köpenybontás nem fizet – kiáltotta egy fiatal, szalmasárga hajú nő. Spárga lógott az oldalán, arra kötötte az üres gyerekkocsit. – A három forint sem jön ki óránként… Annyiért nem dolgozom.

– Majd dolgozik más. Akinek kenyérre kell. Ha van olyan… – mondta Szankóné, vörös arccal. Kezét nyújtotta, hátra, a férfinak. – Jöjjön. Vigyázzon, csúszós… Megnézzük a címkéseket. Az udvaron útba ejtjük a ponyvásokat is.

Nagy udvar. Középen koporsóformára feltöltve a hóbucka. Körbe-körbe lebegő, kifeszített sátorlapok. Alatta emberek, füles sapkában, vattakabátban. A sarokban világospiros tűznyelvek.

– Mindenkinek, aki itt dolgozik, meleg munkaruhát biztosítunk. A tűz is meg van engedve, amíg nem megy a munkafegyelem rovására. Nem lehet naphosszat körülötte ácsorogni, hiába.

– Mit csinálnak? – kérdezte Szontágh. Zsebre dugta kezét. – Huzatos ez az udvar; nem?

– Foltozzák a ponyvát. Kevés hely van, ahol ilyen precízen elvégzik, mint mi. Vastag zsákvarró tűvel… Sok ezer forintot mentünk meg a népgazdaságnak – mondta büszkén Szankóné.

Szontágh bekukucskált az egyik ponyva alá.

– Adj’isten, nénike. Hogy ízlik a munka?

A néni fél szemmel odapislogott.

– Kemény a ponyva… nagyon kemény. Fagyos, tetszik tudni… – mondta illedelmesen. Keservesen átbökte a tűt a ponyván.

„Hideg lehet ez a tű” – gondolta Szontágh.

– Na és a kereset? – fordult a kész ponyvákat hajtogaló, pajeszos fiúhoz. A fiú morgott valamit, tovább hajladozott.

– Nem titok, elvtárs, sajnos, még nem sikerült emelni nekik… De nem rajtunk múlik – mondta gyorsan Szankóné –, amennyit mi kapunk a végzett munkáért, mind kifizetjük, csak a rezsit vonjuk le. Nyáron keresik ezt a beosztást, a szabad levegő miatt. Képzelje, szarkalábakat ültetünk minden tavasszal, igazán kellemes. Télen persze nyafognak. Pedig Méderné teát is főz. Ami elő van írva, azt biztosítjuk, maximálisan…

– Aki rendesen dolgozik, annak itt is megvan az a hat forint óránként… – sündörgött Szontágh mögé egy magas, ötven év körüli férfi. – Nekem súlyos asztmám van, mégis kijelenthetem… ennél többet igazán nem várhat az ember… – ravaszkásan mosolygott, kereste Szankóné tekintetét. – És az is meg van ígérve, hogy a legjobbak átkerülnek a címkésekhez. Határozottan meg van ígérve…

– Ne fűzzön engem, Német bácsi. Nincs szükség a fűzésre… – mondta Szankóné. – Jól tudja, hogy a címkéseknél nincs felvétel. Az bonyolult, precíz munka…! – Az újságíróhoz fordult. – Nézze, én az igazság híve vagyok. Csak az lakkozza a dolgokat, akinek vaj van a fején. Sebők néni…! – kiáltott a ponyvák alá. – Délután viszik mind a nyolcat… Menjen föl az irodába a pecsétért.

Szontágh cipője átázott a havon. Mindenütt ugyanaz. Tülekedés, hogy lehetne könnyebben, többet. Ha az iskolát választja, fél délelőtt kész lett volna a cikk. De beugrott Lontainak! Érdekes téma, egyedi alakok, haha!

– Töröljük le a lábunkat! Urbán kartárs ebben is következetes: az ő részlege a legtisztább, pedig csak erre lehet bejárni, a ponyvásokon keresztül. Jövőre ajtót vágat, társadalmi munkában, az utca felé…

Kopogott.

– Majd meglátja, milyen univerzális munkaerő ez az Urbán! – súgta. – Mindent elintéz. Ő hozza a legtöbb megrendelést. Nemcsak címkét, mindent. Nagyon meg kell becsülni…

Valami morgott odabenn.

– A címkenyomó gép? – kérdezte Szontágh.

– Nem… ez a Negro – mondta Szankóné, és még egyszer kopogott. – Díjnyertes kutya.

– Jaj, Lilike, nem hallottam, tessék beljebb, csinálom a hóvégi zárást…!

Szontágh kelletlenül bámulta a férfit. Raf Vallone, ápolt kiadásban. Tüskésre nyírt haj, erősen kirajzolt, vastag szájvonal. Úri divat, legfrissebb évjárat. Hogy kerül ez ide?

– Nem akarjuk zavarni, de az elvtárs az újságtól jött. Elsősorban maga az, aki tudna néhány érdembeli dolgot mesélni… – mondta Szankóné.

– Nagyon kedves, igazán, hogy megkerestek. – Urbán előbbre penderítette a karosszékeket. – Foglaljanak helyet…

Kezet fogtak. Szontágh látta az aranygyűrűt a kisujján, briliánssal.

– Hol a munkarészleg? – kérdezte egy kicsit nyersen. Asztalka, intarziával. Egy nagyobb asztal, sárga posztóval leborítva, rajta néhány karton, elegáns fadobozban. Körös-körül polcok, redőzött vászonfüggönnyel takarva. Az ablakon celluloid fényernyő. Előtte hatalmas, koromfekete boxer, szürke foltokkal a hátán.

Urbán Zsiga nevetett. Kellemes, mély orgánuma volt. Lányosan hosszú szempillái ide-oda ugráltak zöldeskék szeme előtt.

– Kiadtuk bérbe a gépeket… mindjárt a megrendelőktől viszik a nyersanyagot, otthon nyomják le a métereket, tartósítják, speciális vasalással, göngyölítik, és ide már csak a szállításra kész tekercsek kerülnek… Elnézést, mondd még egyszer a nevedet…!

Tegezés. Fehér, ragasztott nyakú nejloning. Szontágh idegesen összébb húzta sötétbarna pólóján a sálat.

– Hevesi Szontágh…

Urbán elgondolkozva nyomorgatta az arcát. Közben elvonta a függönyt a polcról. Szabályos rendben, oldalukon kis cédulákkal sorakoztak rajta a tekercsek. Poharakat és konyakosüveget vett elő.

– Hevesi Szontágh… Hevesi Szontágh… várj, ne szólj egy szót sem! Hevesi Szontágh Pál: Őszi utazás… válogatott riportok!

Szontágh hitetlenkedve rázta a fejét. Másfél éve jelent meg a könyv, de erre még nem volt példa.

– Ismered? – kérdezte gyanakodva.

Szankóné büszkén közbevágott.

– Fantasztikus! Mondtam én az elvtársnak!

Zsiga töltött, megint nevetett. Egészségesen csillogtak a fogai.

– Tudod, ha az ember talál valamit a sok selejt között, akaratlanul is megjegyzi. Lilike, parancsoljon… parancsolj, kérlek…

Szontágh forgatta a poharat. Az üvegen Napóleon-jelzés. Jól megy ennek a kis foglalkoztatónak.

– Valódi Napóleon… nemcsak a címkéje! Nyugodtan megihatod. Nem reprezentáció. Maszekalap…

– Kicsit drága vendéglátás – mondta Szontágh. Élvezettel öblögette száját a konyakkal.

– Ami jó, az drága… Utálom a garasoskodást!

A kutya megint morogni kezdett, két lépéssel előbbre jött.

– Negro… zurück! – kiáltotta Zsiga. Szeretettel megveregette a kutya nyakát. – Jó barát… na…Negro… Hát mi is érdekel tulajdonképpen? Mert hogy összevissza, annak nincs értelme. A jövedelmezőség, vagy a szociális juttatások, esetleg a távlati tervek?

A karosszékbe vetette magát. Bokafixes zoknija és a nadrág között csupasz bőre világított. Mínusz nyolc fokban, bokafix!

– Inkább különlegességek, eredmények és természetesen, ha van, problémátok.

– Probléma?! Hol nincs probléma? De mi nem siránkozunk. Reálisan látjuk a dolgokat: honnan indultunk, és hova jutottunk. Ezt Lilike tudná a legjobban elmesélni. Ő itt törzstag; igaz, Lilike? Szinte az ő vállán nyugszik az egész…

– Ugyan, Zsiga. Az én személyemet hagyják ki!

Kopogtak.

– Bújj be! – kiáltotta Urbán. A ponyvafoltozók egyike megnyitotta az ajtót, résnyire.

– Szankó elvtársnét keresik… Zsófika üzeni, azonnal tessék lemenni a köpenyesekhez, zűr van a meóval!

– Na tessék! – Szankóné Zsigára pillantott. – Már megint ez a nő! Legalább az elvtárs is meglátja…

– Gyere te is! – mondta Urbán, és udvariasan Szontágh vállához nyúlt. – Lekísérlek benneteket, közben is beszélgethetünk. Ez a Zsófi kész regény, kérlek…

– Méderné! – közölte az asszony helyreigazítóan. – Nehéz vele dolgozni, nagyon nehéz…

– Különben eredeti pofa, nekem elhiheted. Az idegeivel van valami. Negro, te itt maradsz.

Negro három lépést tett előre, határozottan. Homályos szemével az ajtóra meredt.

– Hát akkor gyere – csapott a farára Zsiga. – Zsófi erre a szegény kutyára is allergiás… Pedig aki az állatot szereti, rossz ember nem lehet!

Kulcsra zárta az ajtót. Bekiáltott a ponyvák alá.

– Pali, megint nincs rajtad sapka! Meg ne lássam még egyszer, a beteg füleddel!

– Valósággal bálványozzák a dolgozók! – súgta Szankóné Zsiga háta mögött. – Sok ilyen ember kellene még!

– Hajaj – sóhajtott Szontágh. Gondosan elkerülte a kutyát.

– Sajnos, az utcán át jutunk csak a köpenyesekhez. Ott a pincelejárat – folytatta Szankóné.

A kapu alatt még mindig ott álltak a bedolgozók. Egy sovány, lencsés arcú férfi tojásos kenyeret evett, a falnak dőlve. Majszolva odaszólt:

– Délután sem jön az a kocsi?

– Délután sem… Nincs válogatás! Vigyenek rongyot vagy köpenyt. Magyarul beszéltem!

Zsiga megfogta a férfi karját, a tojásos kenyér megállt a levegőben.

– Öregem – mondta közvetlenül –, ma visz tíz kiló rongyot, az asszony összevarrja, és holnap magáé a legtisztább kupakdugó csiszolás… Értve?

– Ez már más – motyogta az öreg zavartan. – Ha a Zsiga úr ígéri… van bennünk belátás…

A spárgakabátos, festett hajú nő maga után húzta az üres gyerekkocsit.

– Franc a rongyaikba… inkább elmegyek énekelni…

– Udvarokba jár kornyikálni – magyarázta Szankóné savanyúan –, amíg a rendőr össze nem szedi… sok az ilyen kétes elem közöttük. A munka büdös, csak a pénz az érdekes…

Tizenöt görcsös lépcső vezetett le az utcai részlegekhez. Fekete üvegtábla: PÁTRIA ÁLTALÁNOS FOGLALKOZTATÓ. Alatta kisebb betűkkel, hasadozott kartonlapon: Köpenybontás, géptisztítórongy-varrás, pamutválogatás. Kiadás és bevétel de. 11–1-ig és du. 3–4-ig.

– Hol az a műanyag? – kérdezte Szontágh. Semmi kedve nem volt lemászni a lépcsőkön az idegbeteg Médernéhez.

– A címkével szemben, az udvaron. De ott ma nincs senki. Jellemző az emberekre, hogy nem képesek megérteni.

A kutya lihegve előreszaladt. Belökte az alsó bejárati ajtót. Szontágh, még a lépcsősor közepén, halotta a vibráló női hangot:

– Már megint itt ez a dög!

– Nem tudom, kinek árt ez a gyönyörű állat. Okleveles, díjnyertes fajkutya. És milyen okos!

Szontágh hunyorgott. Három hatvanas körte lóg, drótszálon, a hasadozott deszkaasztal fölé. Mint a vágott fa, khakiszínű csomagok feltornyozva a bal oldali falon. A jobb sarokban bontatlan katonaköpenyek. Néhány ember álldogál az asztal körül, kis cédulákat szorongatva. A falakat összevissza vésték, a mennyezetig szaladnak a kétcentis járatok. Kis vaskályha izzik, girbegurba csöve a helyiség közepén kanyarog. Az asztal előtt egy dühös férfi cigarettázik, vele szemben alacsony, vattamellényes nő, karba tett kézzel.

– Mi baj van megint, Méderné? – kérdezte Szankóné élesen. Méderné megkerülte az asztalt. Odaszólt Zsigának:

– Küldje ki a kutyát! Félnek tőle az öregek.

– Odakünn megfázik – mondta Zsiga. – Itt marad a lépcsőn. Bemutatom Hevesi Szontágh Pál írót… riportra érdemesíti a mi kis vállalkozásunkat. Méder kartársnő, a könyvelés vezetője…

Méderné kezet nyújtott, lefelé fordított csuklóval.

– Örülök… vigyázzon, mert csupa mocsok.

Milyen fiatal. És már asszony. Legföljebb huszonkettő. Túlságosan is babaszerű arc az ormótlan vattamellény fölött. Ápolatlan haja hullámcsattal hátratűzve. A füle mulatságosan cakkos.

– Kezit csókolom.

Butaság. Jó napotot kellett volna.

– Mi a baj megint? – ismételte sürgetően Szankóné. – Egy kis önállóságot! Nincs megelégedve, Barta elvtárs? Barta elvtárs a Bizományi Vállalat meósa, kedves pártfogónk…

Barta elvtárs elnyomta csikkjét a betonpadlón.

– Én igazán mindent megteszek, emberileg, amit lehet. Nem vagyok szőröző, Zsófika nagyon jól tudja… de egy bizonyos határon túl…

– Háááom óóóát dolgoztam egy köpenyen – dadogta Tukics bácsi, fekete bársonyhajtókás, molyette kabátban. – Hét ööötvenért… – Jobb kezén előrelökött három ujjat, ráfektette az asztal lapjára. – Háááom…

– Akkor még ügyes! Szegény fiam egy teljes napot! És milyen koszt csinált… többe kerül a takarítás – mondta egy jól öltözött, koszorúba font hajú asszony. Maga elé tolta hatalmas termetű, csorgó nyálú fiát. – Szegény gyerek…!

– Neki nincs ott a koncentráltsága – intette le a micisapkás Katona néni. – Vele nem lehet lemérni. De én tegnap kitettem az órát, néztem, kerek két és fél óra, de akkor nincs közbe szusszanás sem. Tőlem kérdezzék meg, én nem szépítek se erre, se arra… és akkor még nem elég jó!

– Holnap lesz a napja, hogy fölmegyek Szeder elvtárshoz!

– Éppen magára vár! – mondta a hajfonatos lekicsinylően. Ennek a gyereknek nem is a pénz fontos. Orvosi papír van róla, hogy ez munkaterápia…

Méderné az asztalra csapta a köpenygöngyöleget, szétterítte.

– Ilyen mind… férces. Egy kis férc mindegyikben maradt.

– Pedig a Zsóóóófika is segített, amikor áááátvette. Félóóóát kefélgette, de hiába…

– Magát nem azért állítottuk ide, hogy a bedolgozók helyett szedegesse a fércet! A többi aztán elmarad… – csattant fel Szankóné. – Tudja, ha férces, újra haza kell vitetni!

– Ne oktasson – mondta fojtottan Méderné. – Kenese Margittal hazavitettem, mert az szántszándékkal…

– Az egész tétel kifogásolható. Szúrópróbát végeztem, nem beszélek hasból… – Barta táskája után nyúlt: – Adják vissza őket, egy hét múlva megnézem. Ezt tanácsolhatom…

– Csakhogy maga megint nem cédulázta fel az átvett darabokat, Méderné! Kinek fogja visszaadni javításra? Ki fizeti ezt a plusz munkát? – kérdezte Szankóné sötétvörös arccal.

Méderné hősies pózba vágta magát. „Most ledobja a vattamellényt, megindul kifelé – gondolta Szontágh –, és a lépcsőről majd előkelően visszaszól: Én fizetem… Igaza van Urbánnak. Tipikus regényalak.”

– Ki fizeti? Erre feleljen! Meg kell mondanom, itt az elvtárs előtt, bár nem szívesen teszem, hogy minden más munkát is ilyen hanyagul végez!

Méderné a kiterített köpenyre bámult, mereven. Gépiesen leszedegetett róla néhány cérnaszálat.

– Majd az emberek hazaviszik – mondta végül csöndesen. – Nem kell ahhoz cédula…

– Mi férc nélkül hoztuk – szólalt meg hirtelen a fonott hajú asszony. – Már egyszer át tetszett venni!

Katona néni megigazította micisapkáját, az elismervényt lobogtatva.

– Tukics úr, megyünk? Delet harangoznak, és csak töltjük itt a drága időt.

Tukics úr zavartan simogatta bársonyhajtókáját. Segélykérően pislogott.

– Ha alá tetszene írni… lemaradt az imént… éppen az enyém. – Most a fejükhöz vágja a köpenyeket, a kis buta! Túl fiatal, az a baj. Nincs benne erély.

Méderné fölnevetett. Könnyes volt a szeme. Odalökte az elismervényt. – Vigye – mondta keserűen –, és menjenek!

– Egyáltalán – kérdezte Barta, Szankónéhoz fordulva. – Eljöjjek a jövő héten? Érdemes?

– Azt sem bánom, ha ezt is megírja – sziszegte Szankóné. – Tízezer forintos tétel…

Urbán Zsiga gyengéden húzogatta a szőrt Negro tokáján. Fölegyenesedett, mint aki megunta a haszontalan fecsegést.

– No jól van – mondta vidáman –, nem eszik olyan forrón a kását. – Cigarettát vett elő, kínálta Bartát. – Chesterfield… ha ízlik, tegye el az egészet… de komolyan…

Barta morzsolgatta a dobozt.

– Tehetetlen vagyok. Meg van kötve a kezem… – hadarta.

– Teljesen igaza van! Felületes munka… Elvégre magát is ellenőrzik. Ki most ott a főnök? – kérdezte Zsiga hanyagul.

– Bordás Lajos… a Nagykertől kaptuk, alig három hete. Olyan szeme van, mint a sasnak.

– A Bordás Lajcsi? Milyen kicsi a világ! – örvendezett Urbán. És mire kell maguknak ez a bontott köpeny, Barta Szaki?

– Lópokrócot varrnak belőle meg effélét…

– Azért kell kiszedni minden mákszemnyi fércet, hogy rohadjon meg az egész! – kiáltott hirtelen Méderné. – Menjenek már… a cetliket megkapták. Mire várnak?

– Ezt a hangot tartogassa otthonra – szólt Szankóné –, és vegyen be idegcsillapítót.

– Á, szóval lópokrócot! Nem rossz bolt. Legyen egészen nyugodt, Barta szaki! Zsófika, csomagolja össze szépen a köpenyeket. Ne veszítse el a fejét. A Bordás Lajcsival együtt bridzseltünk tavaly Siófokon… Mondja meg neki, hogy Urbán Zsiga üdvözli, és kéri, hívja fel telefonon. Nézze, itt a névjegyem, rajta van a számom. Este is hívhat, tízig otthon vagyok… – Szankónéhoz fordult. – Ne izgassa fel magát. Legalább száznyolcvan a vérnyomása, Lilike. Holnapután Barta szaki átveszi a tételt, én garantálom, na… Fölösleges riadalom.

Kituszkolta a bedolgozókat. Karjuk alá nyúlt, hogy az első lépcsőn meg ne botoljanak. Barta rágyújtott egy Chesterfieldre.

– Hát… én, ami az üzenetet illeti, átadom…

– Holnapután meg itt találkozunk. A Bordás Lajcsi szava elég lesz magának, szakikám?

– Elég… a Bordásé elég… De hát, ugye, én egymagam…

– Maga egy korrekt ember! Százszázalékosan! – mondta Urbán Zsiga. Kacsintott Hevesi Szontághra. Szankóné hálásan tapsolt.

– Zsiga… hogy maga miket vesz magára értünk… Zsiga! – Barta hóna alá szorította aktatáskáját.

– Még egyszer, minden jót… Igazán sajnálom. Akkor ezek szerint, természetesen… – Urbán Zsiga előtt kissé meghajolt. Urbán kezet nyújtott, bal kezével Barta hátát veregette.

– Nagyon örültem… alkalomadtán Lajcsi is megtudja, milyen lelkiismeretes munkatársai vannak… legyen nyugodt.

Szankóné kivárta, amíg Barta eltűnik a lépcsősor tetején. Szembefordult Médernével. – Még egy ilyen, és útilaput kötök a talpára… Megértette?

Méderné lefejtette magáról a vattamellényt, fuldokló kapkodással. Az asztalra borult.

„Szép kis melle van – suhant át az újságíró agyán –, de egy kereke hiányzik. Ez a vén nő úgyis kiirtja előbb-utóbb.”

– Igazán restellem – Szankóné felháborodottan lihegett. – Ha szól az ember, jelenetet csinál. Jöjjön, szerkesztő elvtárs, talán megjött a főkönyvelőnk…

Szontágh az órájára nézett. Csak ki ne derüljön valami. Semmi kedve beleavatkozni. Sima riportra hajlandó, ezt vállalta, semmi egyebet. Be kell fejezni a második felvonást. Kulcskérdés, hogy Bányay ajtót nyit vagy sem.

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most elszaladok ebédelni… délután, kettő felé, ha nem vagyok alkalmatlan…

– Alkalmatlan! Ne csacsiskodj! – Urbán Zsiga méltatlankodva széttárta a karját. – Bármikor szívesen látunk!

Szankóné helyeselt.

– Addigra én is helyrejövök. Szívgörcsöm van, valósággal. Reggel hattól este nyolcig dolgozom, még sincs némelyekben belátás… Délután tovább kalauzolom készséggel. Ha Zsiga nincs… – közelebb lépett Médernéhez. Rákiáltott: – Köszönje meg Zsigának!

Méderné fölegyenesedett. Csupa maszat volt az arca. Urbán Zsigára meg a kutyára nézett gyűlölködve. A férfi, mint a kígyóbűvölő, állta a tekintetet.

Két óra múlt, mire Szontágh visszatért. A központi irodát zárva találta. Kis cédula kiakasztva, aláírás nélkül: „Alsó részlegekben vagyok.” Tanácstalanul, bosszúsan köhécselt. Jolika kidugta fejét a könyvelésből.

– Jé, már itt tetszik lenni? Hallottam a lépéseket… Karancs bácsinak segítek összeadni.

– Szankó elvtársnő? Vagy Kertész elvtárs?

– Kertész kartárs telefonált, hogy azonnal indul, de hatvan kilóval kevesebb volt a koksz… Az elvtársnő a rongyosoknál… A köpenyhez le, onnan jobbra hátul. Lekísérjem?

– Köszönöm, csak gyakorolja az összeadást. – Jolika biggyesztett. Hosszan utánanézett, a korlátra hajolva.

Méderné az asztal mellett ült, mereven támasztott háttal. Urbán Zsiga az asztal sarkára dőlt, és nadrágja élét simogatta. A kutya a bontatlan köpenyeken heverészett.

– Szervusz, kérlek – mondta Zsiga hanyagul –, mi jót ebédeltél?

– Töltött káposzta és lekváros derelye – felelte Szontágh vontatottan.

– Mert képzeld, ez a szép asszony éhségsztrájkba kezdett. Nem tudom rávenni, hogy befizesse az üzemi ebédet…

– Van nekem ennivalóm – mondta Méderné. – Tegnapi rakott krumpli, lábasban. Csak nem vagyok éhes.

– Enni kell – jelentette ki Zsiga határozottan. – Délben az ember ebédel.

– Paraszt arat, úr ír… minden a maga rendjén. Tíz perc a vendéglőnkig, oda-vissza… Húsz perc alatt lenyomni az ebédet, és rohanás… Harc a másodpercekért, utána már lehet lógni… – legyintett Méderné. Csipkedte a kiterített katonaköpeny férceit.

– Ugyan, Zsófika! A többiek sosem fakszniznak… Szankóné, s ezt meg lehet érteni, kényes a pontosságra. De egy kis ravaszsággal minden áthidalható… – mondta Zsiga, s az asztalra telepedett. Lóbálta a lábát. – Magyarázd meg neki, kérlek… tudod, Zsófikának sosem nő be a feje lágya, hét éve érettségizett, férje van, gyereke, mégis ilyen butaságokat csinál…

– Miért nem ment egyetemre? – kérdezte Szontágh. Felült ő is az asztal másik oldalára. Érdekes helyzet. Kis, cakkos fülű csinoska, közrefogva.

– Mert nem volt kedvem… – mondta Méderné. Érez-e elhivatottságot, kérdezte az orvostudományin a felvételi bizottság elnöke. Nem, felelte, de még megjöhet. Kirúgták. – Persze – folytatta hirtelen dühvel –, akár miniszter is lehetnék, a kitűnő érettségimmel; miért ne…?

– Én sokkal lejjebbről kezdtem – mondta büszkén Urbán –, nem tagadom. És most nézze meg a tragacsomat! De maga úgy él, mint a vadonban! A szabályokat meg kell tartani!

– A szabályok! – morogta Méderné. – A nagykapu és a kiskapu…

– Ez az! – Zsiga közelebb csúszott az asztalon. – A kiskapu! Mindenen lehet segíteni! Csak vegye már észre azt a kiskaput, az isten áldja meg…!

Szontágh ásított. Megér ez a nő ennyi fáradságot?

– Ilyen allűrökkel ezen a helyen nem maradhat! Segíteni szeretnék magán! – Zsiga igazított kézelőjén. – És tudom is, hogy mi baja…

Zsófi bólintott.

– Mindenki tudja! Az égvilágon mindenki!… Mert a hiba csak bennem lehet! Csak bennem… olyan biztos ez? – idegesen kaparászta a szálkás asztallapot.

– Na… na, Zsófika – mondta Zsiga, és kemény mozdulattal megfogta az asszony állát. – Tudom én, hogy mi a baj… – Szája szögletében a két vonás elmélyült. Negro feltápászkodott, és a gazdája mögé állt, szétterpesztett lábbal. – Előbb-utóbb mindenki megunja… mindig ugyanaz a fej…

Méderné remegett. Szontágh leszállt az asztalról, önkéntelen férfi szolidaritással. De ekkor kaparásztak az ajtón. Negro fenyegetően kaffantott.

– Kérem szépen, Zsófika… tessék kinyitni, kivételesen… – nyöszörögte valaki.

– Ne – mondta parancsolóan Zsiga. – Még negyedóra félfogadásig. Ne nyissa ki!

Zsófi ellökte arcától a kezet.

– De… de kinyitom… – kiáltotta –, és vigye innen a kutyáját! Szaladt az ajtóhoz, feltépte a kilincset. A néni betotyogott, hátán batyuba kötött abrosszal.

Zsiga lekicsinylően mosolygott. Szontághhoz hajolt.

– Ma este beugrom a Budapestbe… Nincs kedved egy kis murihoz? No persze, csak szolidan, ne értsd félre… semmit sem szabad túlhajtani…

– Tudod, egy postamunka… – dadogta Szontágh. Nem is volna rossz. Ennek van pénze, dögivel.

– Kérlek, természetesen! A munka, az munka… – mondta elismerőleg Zsiga. – Teljesen megértelek. És még egyszer: az a riport, igazán… – csettintett a nyelvével. A kutyának rövidet füttyentett: – Zsófi…! – Pát intett, köszönésképpen. Nyitva hagyta az ajtót maga után.

Méderné a köpenyt nézegette.

– Hát ezt hogy csinálta? – kérdezte csodálkozva. – Ilyet még nem is láttam! Egyetlen férc sincs benne! Gyönyörű…!

A töpörödött nénike elragadtatottan kuncogott. Arca pirosan égett.

– Tudtam, hogy meg tetszik dicsérni… ezért viszek én csak egyet, egyet… szépen, lassan, de tökéletesen… napokig… elmesélem a Mancinak, hogy meg tetszett dicsérni!

– Ki az a Manci?

– A menyem lánya mint eltartó. Nem fogja elhinni, mert tegnap is eltörtem egy bögrét…

– Ha akarja, adok róla papírt is… – Méderné megfordította az átvételi elismervényt, és ráírta, gyöngybetűkkel: „A legszebb munka.”

Még az utcáról is lehallották a néni üdvözült motyogását. „Nem rossz nő – gondolta Szontágh –, végeredményben nem rossz. És helyes kis melle van.”

– Ez a Szankóné nem valami szimpatikus. Megjátssza magát, hogy mennyit dolgozik – mondta együttérzően.

– Folyton dolgozik… Bottal sem lehetne innen elzavarni – legyintett keserűen Méderné –, ezt gyűlölöm benne a legjobban.

– Nana – intette le Szontágh. – Vigyázzon… Kétoldali munkaundor? Legalább ne hangoztassa!

Méderné felhajította az összecsomózott köpenyt a halom tetejébe.

– Ez nem munka… Látástól vakulásig, bele a vakvilágba…

– Tanult közgazdaságtant? A munka az a tevékenység…

– Amely értéket hoz létre… – darálta Zsófi. Végigmérte a férfit.

– Pedig már azt hittem, új elméletet alkot…

– Azt maguknak hagyom. Csináljanak az írók is valamit.

– Köszönjük a biztatást… Tulajdonképpen kire haragszik? És miért nincs a könyvelésben, ha egyszer csoportvezető?

– Mert nem tudok könyvelni – mondta szárazon Méderné. Teljes erővel nyomkodta a teli zsákot, de a tizedik köpeny így is kilógott.

– Ilyen pici asszonyka, és nem fér a keretbe… – mondta Szontágh. Csóválta a fejét.

Méderné hasított a papírzsákon. A köpenyek kibuggyantak. Beléjük rúgott. Azután a falra bámult, tehetetlenül. Labirintusjáték, kivésett járatokkal. Néhány eltévedt bogár, középtájt megtapadva.

– A keretből sohasem szabad kilógni… – folytatta Szontágh. Remek hasonlat. Ezt még felhasználhatja a harmadik felvonásban. – Úgy kell igazodni, hogy az ember beleférjen… – ügyeskedő mozdulatot tett – …mert egyedül marad, mint a farkasok…

Méderné csüggedten végigsimított a haján.

– És ezt maga mondja… – Lábával köröket húzott a férchulladékba. – Nekem nincs tehetségem…

Szontágh értetlenül figyelte.

– Semmiféle tehetségem nincs. De ha volna! – fakadt ki vadul, s odaállt a férfi elé. – De ha volna… nem tudnám kicentizni!

– Csacsi gyerek – rezzent össze Szontágh –, hiszen már kinőtte a kamaszkort…

Zsófi kurtán nevetett.

– Szeretem a komoly embereket. Maga is komoly, hasznos ember, mint az Urbán Zsiga.

Szontágh szedelőzködött. Szankóné várja a rongyosoknál. Egzaltált csirkékre nincs ideje.

– Most azt hiszi, megdicsértem – szólt utána az asszony gúnyosan. Keféje nyelével lepiszkálta a bogarakat, freccsentek sarka alatt, ahogy rájuk taposott.

– Jöjjön csak, jöjjön – kiáltotta Szankóné. – Juliska, széket az elvtársnak!

Szankóné hatalmas rongyhegy tetejében forgolódott, szürke kendőbe bagyulálva. Néhány öregasszony kavarta kétoldalt, hosszú botokkal, a háromszög alakú rongyokat. Szontágh tüsszentett. Orrába ment a por.

– Ami leesik a szabásnál… tiszta dolog ez, csak elő kell készíteni – mondta Szankóné, és fáradhatatlanul turkált, taposott. – Ott, nézze csak, Rózsika, egyben azt a vastag kupacot…

Lekecmergett. Kezét a mellére szorította.

– Pedig bevettem a csöppeket… Géptisztítókat állítunk össze belőle. Az a titok, hogy vannak nagyobb darabok. Ha nem keverjük össze, a fecnit senki sem viszi el, a nyakunkon marad. Pedig azt is fel kell dolgozni, akárhogy is, kilóra fizetik… – Előtuszkolt egy sovány, ráncos asszonyt. – Juliska felelősségteljes munkát végez… csak vékonyan összevarrt készárut vehet át, mert, ugyebár, vastaggal nem lehet gépet tisztítani!

Juliska nyakában sárga, nagy szemű gyöngy lógott. Törökös sál a fején körbecsavarva. Piros rózsaklipsz a fülében.

– Minden egyes darabot külön-külön megvizsgálok… – közölte öntudatosan.

– Afféle kis házi meó… de Juliskának olyan gyakorlata van, egy tapintás, és már tudja, hányadán áll. Szerencsére, nem mindenki Méderné!

– És ön mászik fel a tetejébe? – kérdezte Szontágh hirtelen ellenérzéssel. – A beteg szívével? Nincs erre más ember, csak a gazdasági vezető, személyesen?

Méderné benyitott, kopogás nélkül. Állt az ajtóban.

– Nem merem megkockáztatni – mondta Szankóné. – Tudom, hogy ez túlzás, de csak így vagyok nyugodt. Ez állandó, stabil munka. Függünk a megrendelőtől.

– Vagy a minisztériumtól, vagy a központtól, de mindig függünk valakitől – morogta Méderné. – A kiváló Pátria!

Szankóné megint kivörösödött. Szontágh megsajnálta, melléje állt szorosan. Mire jó a folytonos piszkálódás? Végül is vannak objektív tények. A kis béka; a lánya lehetne.

– Anarchia! Nem fogja szétzülleszteni a munkámat – nyögte Szankóné. – Holnap beszélek Szeder elvtárssal. Tartsa el a férje, ha kibírja!

Méderné megijedt.

– Ideges vagyok – hebegte. – Csak úgy általában… A rongyosok már kint várnak. Azért jöttem: beengedhetem őket…? Fáznak.

– Öt percet várjanak! Juliska, Rózsikám, szurkálják még egy kicsit a bal sarkát! Így lesz igazságos. Egyforma munkáért egyforma bér.

– Három negyven egy kiló – mondta Méderné, és Szontágh felé bökött. – Írja fel! – Csöndesen betette maga mögött az ajtót.

Juliska megcsörgette nyakán a láncot. Felháborodva ciccentett.

– Agyára ment a jólét. Mit tudják ezek a taknyosok, már bocsánat, mi az igazi nyomor?

– Csak jár a szájuk… No de a kutya ugat, a karaván halad… Itt már nincs sok érdekes. Az ott a fonalválogatás. Keveset fizet, inkább csak kísérlet – Szankóné letette a kendőt, és a kis csapóajtóra mutatott –, de ha már idáig eljutottunk…

– Természetesen – bólintott Szontágh. Leküzdhetetlen álmosságot érzett. Ezzel a piti riporttal még ma végez. Holnaptól jobban beosztja az idejét. Az ilyesmi után futkossanak csak a kiskollégák, akikben úgysincs egyéb ambíció. Negyven felé az ember nem tékozolhat. Azt a darabot már régen meg kellett volna írni. Nincs ennél fontosabb.

– Vigyázzon – kiáltott Szankóné az ajtófélfánál –, alacsony. – Szontágh az utolsó pillanatban húzta be a nyakát. Hosszú, lóistállóhoz hasonló terem. Éles világítás, elkerített fülkék. Középen színes pamutbála, összegubancolódva. Kezek nyúlnak ki a válaszfalak mögül, furcsán, minden előzmény nélkül, és tépik, húzzák a szálakat.

Ingerült női hang kiáltott:

– Ne zabáljon megint! Ha folyton zabál, nem hozunk össze még két kilót sem…

– Itt nincs egyéni teljesítmény – mondta Szankóné mentegetőzve. – A munkaügyisünk ötlete: dolgozzanak hármas brigádokban, helyet mi adunk, de elvileg bedolgozás… Ön tapasztalt ember, író, tudja, mi van ilyenkor. Az egyik húz, a másik csak lazsál. A fizetségnél meg tépik egymás haját.

– Közös lónak túros a háta – hajolt ki egy ravasz szemű, csipás bácsika. Hatalmas csomót tépett a bálából, behúzta magához, mint pók a legyet. – Örök igazság!

– Jöjjön ezekhez – mondta Szankóné. Laposra fordulva férkőztek a negyedik fülkéhez. – Ők legalább nem veszekednek. Haladunk, haladunk?

A negyedik fülkében két asszony és egy középkorú férfi üldögélt, ronggyal takart sámlin. Vesszőkosárban dinnye nagyságú pamutlabdák, válogatva, a kék szín különböző árnyalatai szerint. A deszkafalon Jean Marais, jelmezben és civilben. Roger Moore, amint hanyagul a fehér Jaguárra támaszkodik.

– Itt kislány is dolgozik? – kérdezte Szontágh. Az egyik asszony, aszalt körte arcú, ormótlan, vastag lábbal, felmosolygott:

– A kislányokat nem itt kell keresni… öreglányoknak való munka ez, igaz, Cica néni?

Cica néni piros pettyes muszlinkendője maslira kötve a homlokán.

– Régen volt az… csak hát, mi is szeretjük a szépet…

– Mondom az elvtársnak, hogy maguknál megvan az egyetértés, sosem civakodnak… – unszolta őket Szankóné.

– Nem is – szólt a férfi halkan. – Abból nem lesz forint.

– Dolgozik a Laji szépen… meg mi sem azt nézzük, mikor, hol lehet egymásba akadni… – dicsekedett a körtearcú –, aztán amit összehozunk, békésen megy háromfelé. Csak, tetszik tudni, az az egy kikötésünk, hogy mi a kéket keressük…

– Nyugtatja a szemet – folytatja Cica néni. – Lajit is kifaggattuk, amikor iderakták: mi a kedvenc színe? Kék, aszonta. Hát ha kék, akkor üljék le…

– Tessék a Lajinak elintézni az esztékát – a körtearcú megfogta Szankóné szoknyáját. – A múlt hónapban ötszázon felül volt, érvényes a jogosultság!

– Már csak a gyógyszer miatt – mondta a férfi. Szontághra nézett. – Tessék idehajolni…

Kelletlenül engedelmeskedett. A férfi megfogta Szontágh kezét, és dagadt hasára vezette.

– Ez a májam… legalább hat kiló! – tette hozzá büszkén, méltósággal. Lehelete Szontágh arcába csapott. Szontágh visszakapta a fejét, hátrált.

– Hát akkor tovább, tovább – hadarta Szankóné. Segített Szontághnak a bála mellett. – Csak mindig a nyomomban… – Az ajtónál odasúgta sajnálkozva: – Kóros májduzzadás… két hónapja, ha van. Nem is tudom, kit állítok a helyére. Olyan jól összeszoktak!

– Hány éves? – kérdezte Szontágh. Oldalát tapogatta. Itt szokott szúrni, ha siet.

– Negyven, negyvenöt… a kartotékra rávezettük – felelt készségesen Szankóné.

– Ha nem haragszik, egy kis szabad levegőt…

– Fáj a feje? Kertész kartárstól kapunk fájdalomcsillapítót, úgyis vár minket.

Áthaladtak a rongyosokon.

– Rendet! Tartsuk meg a sort! – kiabálta Juliska. – Amíg nem állnak sorba, ítéletnapig sem kapnak semmit. Jut mindenkinek, egyformán!

– A fecni… csak a fecnije – rikácsolta egy öregasszony, strucctollas kalapban. – Mindig csak a fecni!

– Ez a Juliska megfizethetetlen! – mondta Szankóné. Lesújtó pillantást vetett Médernére, ahogy keresztülmentek a köpenybontón. Méderné a hideg rakott krumplit ette, lábasból. – Akkor eszik, amikor eszébe jut! Fütyül az ebédidőre!

Szontágh Szankóné után ballagott, szórakozottan. Holnap Bokros Karcsival megvizsgáltatja magát. Szúr. Határozottan szúr a bordák alatt. Persze, a máj lejjebb van.

– Nem akar bekukkantani a műanyagosokhoz? – kérdezte Szankóné. Megállt a lépcsőház földszintjén. – Itt van az udvaron, a címkével szemben. Az ablakon beláthat. Olyan csiszolókorongot szereltettünk fel, bizonyos benti folyamatokra, önerőből, hogy még a Kábelgyár is elfogadná… futószalag viszi a szériát!

– Nem, nem, köszönöm. Majd leírják nekem pontosan az adatokat, nem is kérek többet – tiltakozott Szontágh. A főkönyvelő kimásolja szépen, s ő udvariasan távozik, hazamegy. Még ma este összeüt valamit a kis kócerájról, és holnaptól kezdve csak a dráma… ha egyáltalán be tudja fejezni. Már régen gyanús volt ez a szúrás!

Kertész felugrott íróasztala mögül, a széket kissé hátratolta. Meghajolt.

– Végtelenül örvendek a szerencsének… roppantul sajnálnám, ha megvárakoztattam…

Szontágh legyintett. A fotelba hanyatlott. Itt azért mégis más. Szőnyeg, filodendron, rézkarc. Ez a minimum. Jolika még mindig gépel, változatlanul két ujjal. Éppen olyan vidám, mint reggel. És a fekete vonal is éppen olyan friss a szemhéján.

– Tulajdonképpen Szeder elvtársat meg kellene várnom – mondta bizonytalanul. Még letolják a szerkesztőségben, hogy igazgató nélkül!

– Szeder elvtárs telefonált! – Jolika oldalt perdült a széken. Sajnos, ma már nem ér vissza, de telefonált… Azt üzeni a Szankó elvtársnőnek, tessék nyugodt lenni, kapunk helyiséget és remek gépeket, jutányosan.

– Új részleget tervezünk, ahogy említettem – kapcsolódott be Szankóné lelkesen. – Bővítünk, bővítünk… korszerű technológiával, papírfeldolgozó, dobozkészítő részleget!

– Kizárólag anyagi fedezet kérdése – mondta precízen Kertész kartárs. Egyengette oldalt választott, őszülő hajában a választékot. – Háromszázötvenháromezer forint beruházás…

– Ez már részletkérdés – szögezte le Szankóné. – De ha belegondolunk: néhány éve a béka feneke alatt, zacskóragasztás, és most ilyen perspektívák… Ezt írja meg, hálás téma!

– És Szeder elvtárs érdeklődött, nem keresték-e az ökölvívószakosztálytól a holnapi Ruggyanta-Keltex miatt?

– Íme, a számszerű eredmények… – Kertész hozta a pénztárkönyvet, banknaplót. – Harmincszázalékos rezsikulcs, 0l és 02-es béralappal, félig a tanács égisze alatt…

– Azért a pincehelyiségek elég piszkosak… az a szörnyű fal a köpenyeseknél… – jegyezte meg Szontágh erőtlenül.

– Hiába, nem lehet mindent egyszerre – vágott a szavába Szankóné. – Jövőre ott is modernizálunk… Pontos terveink vannak! De nem lehet egyszerre! Hohó, arra már ráfizettünk! – fejezte be jelentőségteljesen.

– Persze, persze… ha volna olyan szíves, a kis kartársnőnek, a gépbe… – sóhajtott Szontágh.

– Az egyenleg jelenleg száztizenhatezer forint… Ehhez kell még, durván számítva, hogy az a bizonyos részleg…

– Mert volt egy műkéz-részlegünk is, csak a műkezesek megsültek… – pöntyögte Joli.

– Ülj a géphez – mondta Szankóné vészjóslóan. – Kertész kartárs diktálni fog.

Kertész Szontágh elé sétált. Bő nadrágszára csattogott a bokáján.

– Egy problémát szeretnék fölvetni… – meg kell ragadnom az alkalmat, hogy a magyar sajtó figyelemre érdemesít bennünket; ugyebár?

– Szeder elvtárs elsőrangú bokszoló lehetne, csak kicsi a keze… és egyszer beverték az orrát, de nem nagyon…

Szontágh keserűen bámult maga elé. Elvesztegetett nap. Szimpla ügy, szimpla emberek. Bár ez a májbeteg mint figura érdekes. Az élet törékeny és rövid… Ha erre gondolna Bányay a felvonás végén, akkor mégis kinyitja, mintegy megbocsátva, azt az ajtót. A halál szemszögéből. A halál szemszögéből…

– A könyvelésben már idestova harmincéves praxisom van. A háború előtt hites könyvvizsgálóként működtem, mellesleg. Szóval a számok: hozzátartoznak az életemhez… de a mostani SZTK-rendelkezés, a bedolgozókkal, nehézkes, kérem, adminisztratíve… Amelyik hónapban a határ alatt keres, ki kell jelenteni az SZTK-ból, ha pedig újra többet, ismét vissza… adminisztratíve rettenetes túlmunka…

– S a dolgozók érdekeit is sérti, ne felejtsük el! – vágott közbe gyorsan Szankóné. – Igen, igen… ezt föl lehetne vetni!

– Tessék ezt is lediktálni! – mondta fáradtan Szontágh.

– Ha nem haragszik az elvtárs, most magára hagyom… – Szankóné az órájára nézett. – Nemsokára zárunk, és még végig kell szaladnom. Remélem, nem okoztunk csalódást…? – kérdezte várakozóan.

– Csalódást? Ugyan, asszonyom. Holnap, mielőtt nyomdába megy, elküldöm a cikk másolatát, nem szeretem a zsákbamacskát. Az igazgató elvtárs majd láttamozza. Végül is a fejlődés kétségtelen…

– Örülök, hogy az elvtárs is így látja a dolgot – mondta Szankóné, és még sok mindent mondott, mielőtt kilépett, de Szontágh már nem figyelt. Urbán Zsiga, ez tud élni. Legalább élvez, mielőtt rácsukják a koporsófedelet.

Kertész gondosan, helyesírási utasításokkal gépbe mondta a szöveget. Eszébe jutott valami. Megszakította a diktálást.

– Apropoó… a mi Annánkkal találkozott?

– Nem – morogta szórakozottan Szontágh. – Annára nem emlékszem.

– No csak azért, nehogy utólag sérelmezzék. Tudja, ő fontos személy… – Hangsúly nélküli szavaiból nem csendült ki semmi. – Ő intézi a bedolgozók felvételét.

– Hol az asztala? – kérdezte Szontágh. Nehogy belekössenek!

– Nincs asztala… csak egy fiók, a köpenyeseknél. Társadalmi munkában végzi, az irodán ritkán látjuk.

„Társadalmi munkában? – gondolta Szontágh. – Akkor jó. Nem sok szava lehet.”

– Ma tárgyalásra ment az egyik asszony privát ügyében… de ha holnap vissza tetszene jönni…

– Hm, hm… – sajnálkozott Szontágh. – Mit tehetek…? Holnap már nem…

Kertész orrcsontjához nyomta szemüvegét. Folytatta a diktálást. Szontágh az ablakhoz lépett. Még mindig esett a hó. Urbán Zsiga most fordul ki a kapu alól. Bevágja magát a zsemleszínű Opelbe, csak úgy csattan a kocsiajtó. A strucctollas öregasszony a pincéből vánszorog elő. Hatalmas zsákot cipel. Mi lehet a zsákban? Mi volna? Rongy.

– Egy pillanat, még átfutom, kontroll nélkül, ugyebár…

Méderné, divatos bundában, kucsmával. Nehéz rácsot rángat, kínlódik vele. Lezárja a pincét. Most bezzeg boldog, itt hagyhatja a koszos melót.

Jolika melléje furakodott, a körmeit fújta. Nézte ő is Médernét.

– A kis kölyök már a padon bőg… mindig ott szokott bőgni, mire a bölcsődébe ér…

– Hát tessék, elvtársam, amennyire lehetett, ilyen rövid idő alatt…

Szontágh kezet fogott mindenkivel. Kertésszel kétszer is. A lépcsőn ismét megnyomta a bordáját. Talán még utolérné Médernét. De mit kezdjen vele? A pesti aszfalton tucatjával szaladgál hasonló. A darabot kell megírni. Amíg nem késő.

– Az az ember rám lehelte a halált – motyogta, s állt egy kicsit a ház előtt. Dédelgette magában ezt a furcsa iszonyatot. Mégsem múlt el a nap hiába. „Ide bármikor visszajöhetek, végül is, ha valami még hiányzik…” Vállat vont, megindult a letaposott, csatakos havon. – „A Pátria nem szalad el!”

– Hol a nyilvántartási lista? Hova a fészkes fenébe keveredett? – dühöngött Anna néni. – Egy napig nem vagyok itt, és már semmi sincs a helyén – kotorászott a nyikorgó szekrényfiókban.

– Senki sem nyúl bele – csattant fel idegesen Zsófi. – Kit érdekelnek azok az ócska kartonok?

– Jó, jó. Azért nem kell kiabálni!

– Nem én kiabálok!

– Itt az a nyavalyás! Az egész paksaméta… Figyeld meg, fiacskám, mostanában végképp kihagy az agyam… – dünnyögte Anna néni. Elővette szemüvegét. A hiányzó szár helyén madzag fityegett. Komikus mozdulattal fülére tekerte.

– Hogy lehet ilyet csinálni? – kérdezte Zsófi. – Miért nem hozatja rendbe? Húsz perc… – Csomagolta a köpenyeket, nyolcasával. Ha egyszer tíz nem fér a zsákba!

– Húsz perc az rengeteg idő!… A Stettner, kérlek, sírt tegnap a tárgyaláson. Hogy nem ő vitte el a nyolc méter damasztot, és a kanalakat is a szomszéd vitte zaciba, akivel az asszony összeszűrte a levet… Nem tudok az ügyben kiigazodni, fiacskám… Kati szerint a férje úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, de az meg sír…

– Csak azt tudnám, mi köze Anna néninek ehhez?!

– Kati teljesen összeomlott, haza kellett kísérnem. Édes Anna néni, nem megyek én holnap magukhoz csiszolásért, ezt hajtogatta… aztán kiverte a hab. Ott a kilencéves gyerek… hívtam az orvost, de hát SZTK-ja sincs a nyomorultnak, a múlt hónapban nem keresett… Százkilencvenöten várnak, látod… – rábökött a kartotékokra. – Húszat hívtam mára, akárhogy is, valahol szorítunk neki helyet. Nem várhatnak ítéletnapig!

Zsófi legyintett. Reménytelen! Amíg nyugdíjba nem ment, súlyos izületi gyulladása után, a Kender–Juta üdvöskéje volt. Azt hinné az ember, most végre nyugton marad, gyógyítgatja magát. Ahelyett „társadalmi munkában” leszáll ebbe a koszos, nyirkos pincébe, böngészni a névsorát, aztán egyszerre fölkerekedik, és beleavatkozik vadidegen emberek ügyes-bajos dolgaiba. De arra nincs ideje, hogy normális frizurát csináltasson, vagy a hiányzó fogait pótoltassa… Három éve ugyanabban a nyúzott kabátban!

– Te meg, édes fiam, mit műveltél tegnap megint? Szankóné szerint betelt a pohár… Csak egyszer nem vagyok itt!

– Értse meg – kiáltotta Zsófi, és ide-oda rángatta a tele zsákokat. – Értse meg, hogy képtelen vagyok visszaadni nekik! Nézzen ide – dühösen Anna néni orra alá dugta a kefét. – Hiszen még én sem tudom kiszedni azt a rohadt fércet… Minek kell felvállalni ilyen állati munkát?

Anna néni végigsimított a kefe szőrzetén.

– Ezzel nem is… ez szenteltvíz… – Ócska szatyrába nyúlt. Gyökérkefe… látod, fiam? Ide süss… – Nehézkesen felállt, az asztalon kiterített köpenyhez lépett. Munkához látott. Repült a férc szanaszét. – Ez kell ide… még ma veszünk ötven-hatvan darabot, mindenki kap egyet használatra… Fogyóeszközalap, vagy mi a hétszentség…

– Mit szól ehhez Szankóné… és Kertész bácsi?

– Azt csak bízd rám. Elintézem a csekket, te meg elmész a Zsigával, beszerzitek.

– A Zsigával nem – mondta határozottan Zsófi.

– Az a dög nagy kocsi hajtson valami hasznot is. Minek cipelni, ha nem muszáj? Mennék magam, de estére nem hagyhatom a gyereket…

– Miféle gyereket?

– Hát a Katiét, na… összepakoltam, áthoztam, amíg az anyja rendbe nem jön… a keservét…

„És az az író ma már nincs itt – gondolta Zsófi szomorúan. Kotlik valahol az ostobaságain. Pedig ezt megírhatta volna. Anna nénit és az ügyeit.”

– Inkább egy pár új cipőt venne magának – mondta szemrehányóan.

– Enyje, hát nem nézel a lábamra? – Anna néni tréfásan a cipőjére mutatott. – Hát ez mi?

Fényes bőrű, széles orrú, fűzős barna félcipő. A legnagyobb gyerekszám.

– A réginek leesett a sarka… Csúszik a talpa, kicsit szokatlan… – Joli viharzott be, üvöltő táskarádióval.

– Kezicsókolom… ez a Kovács Kati… tetszik szeretni a Kovács Katit? Te sem bírod, Zsófi? – csalódottan lekattintotta. – Telefonáltak a BÁV-tól, holnap jön a meós, átveszik az egész cuccot. Elintézte ez az isteni klassz Urbán! – mondta lelkesen, és forgatta a szemét.

– Joli, eredj a dolgodra! – kiáltotta Szankóné még a lépcsőről. Megvárta, amíg a lány kiiszkol az ajtón. – Te Anna – mondta óvatosan hangsúlyozva –, te Anna, mit keresnek az utcán azok a népek?

– Berendeltem őket… szétosztjuk ide-oda…

– Tudod, hogy nincs fölvétel… Aztán ezek is csak válogatnak, Mire jó? Nem kenyérre kell nekik, te is tudod…

– De nem is toronyórára… Más is szereti a túrós buktát meg a jonatánalmát, nemcsak te, Lili…

Szankónét megint elöntötte a pirosság.

– Várj az új részlegig… akkor mindenkinek jut. Különben nem szólok bele… Téged szidnak majd, ha nem kapnak eleget.

Körbetapogatta a teli papírzsákokat. Fürkészve Médernére nézett.

– Benne van a tíz?

– Nyolc… – felelte Zsófi. Ugrált a szemhéja. – Több nem fér…

– Mi az, hogy nem fér? – Szankóné kiborított egy zsákot. – Mit képzel? Tízesével veszik át… azt akarja, hogy csalásért lecsukjanak?

– Gondoltam, hogy figyelmeztetem, aki…

– Maga ne figyelmeztessen senkit! Ahhoz magának nincs joga. Három évvel ezelőtt állapotos volt, nem racionalizálták… most már nem állapotos, ezt jegyezze meg!

– Lili fiam! – intette le Anna néni.

– Nagyon megbánod még, Anna, nagyon megbánod! A te bolond jó szíveddel! – Szankóné kérlelhetetlenül felborította a zsákokat. – Tí-ze-sé-vel!

Eltűnt a hátsó ajtón. Hallották a hangját két pincén át.

– Holnapután szállítás… ha estig itt kuksolnak, akkor is kész kell lenni… gyorsabban! A saját érdekük!

– Őt is meg kell érteni – mondta csöndesen Anna néni. – A szállítás, az szállítás… Nincs mese. Mit művelsz azokkal a zsákokkal…?

– Széttépem… cafatokra tépem… Nem fér bele! Hát ha egyszer nem fér…! – zokogott Zsófi. Rázta a papírzsákokat.

– Te hülye vagy, fiacskám – mondta derűsen Anna néni. – Mosd meg a képed a csapnál, vagy én öntelek nyakon! Nézz ide: oldalt is van hajtás, alul is… a köpenyeket kisebbre csavarjuk… így ni…

Hajladozott. A zsákok tágultak a keze alatt. Zsófi nézte egy darabig, azután sóhajtva nekilátott.

– Tessék csak hagyni… és kösz – tette hozzá nagy nehezen. Anna néni egyengette a derekát, elsétált az ajtóig. Kiszólt:

– Jó reggelt kívánok… Bal oldalra a fölvételesek, jobbra a köpenyesek… géprongyvarrás elfogyott. Vár valaki köpenyre?

A lépcsőn szorongók hallgattak.

– Legalább kifújom magamat!

– Gyere szépen… te majd írod az adatokat és a határozatot! Nálad gyorsabban forog a ceruza!

Zsófi sóhajtott. Anna néninek nem mondhat nemet. Anna néni ingyen dolgozik, ő mégiscsak kap havi ezerhatot. Hála a csoportvezetői státusnak.

Hosszú évek alatt kifejlődött az a képessége, hogy kétfelé szakadjon. Tudott már úgy írni, csomagolni vagy akár számolni is, hogy közben egészen másra gondolt.

Anna néni kettesével hívta be a várakozókat. Zsófi előtt összemosódtak az arcok, gépiesen írt, ha kellett. Mindenféle képek jártak az eszében. Morajló tengerpart, napfény. Sima homok, piros-kék ernyőkkel. Urbán Zsiga ül a fonott székben, barna, izmos testén parányi fürdőnadrág. Karcsú pohárból gyöngyöző italt szív, szalmaszállal. Marci énekel a fürdőszobában, fekete szakállát fésüli, nevet. Apró, göndör szőrök a fehér mosdókagylóban, és a szappanba ragadva. Éjjel két óra. Ágika bömböl a kiságyban. Nemsokára hároméves, és még alig beszél. Csak bömböl. Az óvónő sem tudja, miért. Miért? „…mert neked nincsenek művészi ambícióid – mondja Marci –, azért érzed értelmetlennek… de hát itt vagyok én és Ágika. Mi ketten…” Kidülleszti a mellét, emeli büszkén a gyereket. – „Mi kell még a boldogsághoz?”

– Engem tessék a műanyaghoz kiírni – sipította egy női hang, s a vállához nyúlt. – Én előnyben vagyok!

Zsófi fölrezzent.

– Várj csak, fiam – mondta Anna néni. – Magának dolgozik a férje, az ezerkettő. A lánya bőrdíszműves… maga is kap hétszáznyolcvan nyugdíjat…

– Előnyben vagyok – hajtogatta a szikár asszony sértődötten. Igazolt munkás… – Frissen dauerolt haja mereven szétállt.

A másikon ezer cérnával összetartott perzsabunda maradványa. Püspöklila, kopott bársonysapka a fején, hiányos strasszkővel díszítve.

– Nem jöttem volna, ha nem volnék éhes – mondta vékony gyerekhangon. – Kettőszázharminc havi szociális segély a községházától…

– Olyan nincs, hogy ez kapja a műanyagot… az az idő elmúlt. Megszűntek a naccságák – sziszegte a bárányhajú.

– Kettőszázharminc – rebegte a néni. – Nincs már eladnivalóm.

– Szakszervezeti aktív munkát végeztem. Ismer a Szeder elvtárs is! – Zsófi Anna nénit figyeli. Mit csinál ilyenkor az elveivel?

Anna néni zord arcot vágott. Mérgesen a „naccságára” mordult:

– Báró Prikkel Karolin… mi az, hogy báró, még most is? – erélyes mozdulattal kihúzta a bárót. Zsófi keserűen elmosolyodott. – Írjad, Zsófi fiam: Prikkel Karolin s a többi s a többi… Itt a személyi igazolványa. Műanyag orvosságosdoboz válogatása, január 15-étől. Akkor jön az első szállítmány…

– És én? – kiáltott a másik.

– Maga, kedves Kovácsné, vihet köpenyt, vagy előjegyzem az új részlegünkbe…

Prikkel Karolin madárujjaival megragadta a cédulát, kikocogott, köszönöm nélkül.

– Ennek még lesz folytatása – mondta tompán Kovácsné. – Ezért kapja a fizetését, hogy így bánjon a munkással?

Anna néni nem felelt. Zsófihoz fordult.

– Készen vagyunk. Ne felejtsd el, hogy Szeder elvtárssal aláírassam.

Kovácsné még ott lézengett egy darabig. Azután elment. Becsapta a pinceajtót. Anna néni utánaszólt:

– Gondolkozzon otthon egy kicsit… Hallja, kedvesem?

Zsiga jött, teddybeer kabátban.

– Csókolom, Anna néni! Ez a delnő majdnem elsodort. Megint kivégzett egy osztályellenséget?

– Te, fiam – rontott rá Anna néni –, eredj fel Kertészhez! Kérj egy közületi csekket hatvan gyökérkefére, aztán uzsgyi, ugorj el érte… sürgős!

– Én? – kérdezte Zsiga, furcsa félmosollyal. – Én ugorjak el érte?

– A kocsidba befér… legföljebb nem viszed a kutyát. Gyámolíts egy szegény, elesett öregasszonyt… – mondta Anna néni enyhe gúnnyal. – Vagy nem azért jöttél?

Urbán Zsiga Zsófira nézett.

– Hogy van? – kérdezte kurtán.

– Kitűnően – biggyesztett Zsófi. Talán mégiscsak be kéne ülni abba a vajszínű kocsiba. Kiszabadulni innen, ha csak egy délutánra.

– Na jó – mondta vontatottan Urbán. – Hatvan gyökérkefe. Majd a Feri, a ponyvásoktól, eljön rakodni. Úgyis dolgom van a trösztnél.

– Mi közünk nekünk a tröszthöz? – sóhajtotta Zsófi.

– Titok! – csücsörített Zsiga. Kalapot emelt. Erős levendulaillat maradt utána. Marcinak csípős izzadságszaga van. Barettsapkát visel, bohémesen a fél fülére húzva.

– Én ezt az embert meg tudnám ölni – suttogta Zsófi. Ökölbe szorította a kezét.

– Ugyan, ugyan. Annyit nem ér!

– Őt kéne kidobni innen legelőször… ha én volnék a vezető!

– Akkor aztán becsukhatnánk a boltot, te szamár! Urbán hozza az üzletet, a munkát!

– Nem szívességből csinálja, tessék nyugodt lenni! Az a kutya többet zabál egy nap, mint az én gyerekem!

– Szívességből…? – kérdezte tárgyilagosan Anna néni. – Ki dolgozik ingyen?

– Például Anna néni… – mondta Zsófi, gúnyosan.

– Az más… ne téveszd össze. Ez valami egészen más, fiacskám!

– Tudom – biggyesztett Zsófi. – A szocializmus!

– Akarsz egy pofont? Ezzel ne viccelj, gyerekem, mert kihúzod a lutrit! – kiáltotta Anna néni. Villogott a szeme.

– Ugyan kérem…! Mit összemelózik nekik, mégsem törődnek magával! Itt volt az az újságíró: még a nevét sem említették, hogy itt az Anna néni, aki…

– De te biztosan megemlítetted… – mondta Anna néni. Zsófi hirtelen elhallgatott. Sírva fakadt. Tenyerébe temette arcát.

– Ne bőgj… Minek bőgsz? Hát hiányzik nekem a dicséret? – Anna néni játékosan megcibálta a haját. – Ne bőgj, mert kiverem a fenekedet!

– De hát akkor miért? – kérdezte Zsófi. – Se pénz, se dicséret! Miért? – hajtogatta makacsul. – Ilyet normális ember nem csinál!

Anna néni nem felelt. Mozdulatlanul állt, a mennyezetre nézett.

Zsófi kifújta az orrát. Szenilitás. Nem lehet más.

– Az Urbánt meg hagyd csak – mondta végül Anna néni csöndesen. – Néhány év, szépen kifejlődünk; s akkor majd ő is kisebb fiú lesz.

– A mór megtette kötelességét, a mór mehet! Nekem ez sem nagyon tetszik! – morogta Zsófi.

– Te magad sem tetszel magadnak, azt hiszem – mondta vontatottan Anna néni. – Az az újságíró meg hadd firkáljon. Ami rossz, úgyis nekünk kell kijavítani. Attól még nem lesz jobb, ha fecsegnek róla.

– Egy író, mégis… Anna néni nem ért az irodalomhoz! De talán Petőfit tetszik szeretni… – Kár volt vitába keveredni! Vakkal a színekről!

– Fiacskám… a Petőfi-félék nem így jönnek: hivatalból kiküldve…!

– Hanem álruhában, mint a mesebeli herceg! Arra várhatunk. Talán éppen ponyvát foltoz az udvaron…

Cica néni esett be a hátsó ajtón. Fején a muszlinkendő félrecsúszott.

– Az elvtársnő rosszul lett, tessék gyorsan hátrajönni…

– Kicsoda? A Lili? – ugrott fel Anna néni.

– Azt én nem tudom… A Szankóné elvtársnő. Merthogy a Laji nem jött be, tetszik tudni, az éjjel kivérzett, és most felborult a brigád…

– Vizes törülközőt! A szíve… – Anna néni a csaphoz szaladt.

– Mondtuk, nem lehet ma befejezni… de csak kötötte magát, hogy így a szállítás, meg úgy a presztics, vagy micsoda… aztán egyszer csak elesett, rá a bálára, még az a szerencse…

Anna néni rohant a vizes törülközővel. Cica néni utána, sopánkodva. Zsófi megsértődött. Őt is hívhatták volna. Elvégre emberek vagyunk! Bár ha Szankónét betegállományba teszik, két-három hétre, könnyebb lesz a levegő.

– A Méderné mennyen fel az irodára! – kiáltott le a ponyvásoktól a kis cigány. – Telefonozáshoz várják!

Zsófi vállára terítette bundáját.

– Ide figyelj, öcskös – mondta a fiúnak. – Itt megállsz az ajtóban, egy lélek sem mehet le idegen… Megértetted?

Urbán szokott így viccelni. Felhívja a város másik végéből, s banális ostobaságokkal traktálja.

Kertész udvariasan nyújtotta a kagylót.

– A férjecske… barna bariton.

– Szankóné rosszul lett – súgta oda neki Zsófi, mielőtt a kagylóba szólt. Kertész aggódó arcot vágott. Sajnálkozva hümmögött.

– Halló! Szervusz… Hogy vagyok? Ezért hívtál…?

– Ideges vagy, kis szívem? – kérdezte Marci.

– Nem vagyok ideges… mindig ezzel jössz….

– Dehogy, kis szívem. Csak azért hívtalak, mert itt az újság a kezemben. A Hunyadban játsszák a Sziporkázó csillagok- at… Tudod, az az amerikai revüfilm, Bandiék szerint óriási kiállítás… Vegyek jegyet estére?

– Utálom a revüfilmeket! És mi lesz Ágival?

– Fél hatra elvihetjük… okos gyerek, meglátod, hogy fogja élvezni!

– Fáradt vagyok – mondta kurtán Zsófi. Micsoda perspektíva! Nyafogó gyerekkel az ölében, revüfilmet bámulni, nápolyit ropogtatva!

– Hát ha nem, nem. Azt hittem, örülsz neki… Átmehetnénk anyámhoz is, mi a véleményed? Telefonált, hogy felbontotta a szilvadzsemet…

– Nem megyek sehova – kiáltotta Zsófi.

– Azért ne kiabálj, szívecském… Tettem Belloidot a táskádba. Jó hírem is van: a Szecskai behívatott, hogy amíg a Monostori beteg, nekem adja a Mindennap szilveszter vágását! Mit szólsz…?

– Óriási! – mondta ingerülten Zsófi. Kertész nyájasan bólogatott, atyai mosollyal. – Gratulálok…!

– Csak akarat kérdése… előbb-utóbb sikerülnek a dolgok! Először kivívni a szakmai tekintélyt, azután lépcsőzetesen…

– Ne haragudj, várnak a vonalra… – nyögte Zsófi. Reszketett a keze a kagylón.

– Jól van, édes életem… és ha fáradt vagy, otthon is maradhatunk. Otthon is csaphatunk egy kis murit, kettesben, ugye? – kérdezte Marci, és nevetett.

– Elég – kiáltotta Zsófi teljesen ostobán, és letette a kagylót. Az egyik fotelba roskadt.

– Rosszul van, Zsófika? Egészen fehér… Egy pohár vizet…?

– Nem kell semmi… Szankónét nézze meg!

Kertész fölemelte Zsófi lecsüngő kézfejét, megveregette.

– Csak nem készül újra valami örvendetes családi esemény…? A feleségem például, amikor a másodikat várta, mindig sírórohamot kapott. Rendkívül nehéz kilenc hónap volt, de ha Pirikémre nézek, azt mondom, megérte…

– Nekem ez az egy is sok!

– Sok…? – Kertész méltatlankodva bökött egyet Zsófi vállán. Ne kísértse az Istent! Négy lányom van, de mit nem adnék még egy fiúért…

– Hát akkor rajta… csak igyekezzen! – mondta Zsófi. Görbe este, Marcival kettesben! Ízetlen huzakodások, verejtékszagú tusa az ágyban! És az a nevetés! Ahogy silány kis élvezeteit szürcsöli, mint nyitott bödönből a szilvalekvárt!

– Késő, Zsófi kedves… késő. Az én életem párja már nincs abban a korban, az én Icukám – sóhajtott Kertész. – Mert mi az élet értelme, kedves Zsófika, ha nem a gyerek?

– Na mi? – kérdezte gépiesen Zsófi. – Majd Szankóné kioktatja magát, ha újra erőre kap. A munka, kartársam, a munka a munkáért, mint önmagába visszatérő görbe… A határidők meg ennek a Pátriának a presztízse!

– Volt ez valamikor híresebb is – bólogatott elérzékenyülve Kertész –, persze, nem foglalkoztatónak nevezték… Istenkém, hogy múlik az idő! Még külföldre is exportáltunk karácsonyfadíszeket… itt készült a búcsúkra a hazai gyártmányú „törökméz”… kis üzem volt, de fogalom!

– Tudom – jegyezte meg Zsófi. – Itt dolgozott az anyám is. Ők festették az üvegcsúcsokra az aranykarikát. Majd megdöglöttek a sok acetontól. Azóta sem bírja a körömlakkot.

– Kétségtelenül… nem volt lampionos kerti ünnepély… Ezek szerint a kedves mama ajánlotta be, igaz? – Kertész cigarettára gyújtott. – Ötöt engedélyeztem magamnak. Amolyan erőgyakorlat. Ez a harmadik.

Zsófi súrolgatta talpával a vastag perzsaszőnyeg bolyhait. Menni kellene. De jólesett a puha fotelban ülni.

– Szeder elvtárs?

– Most ment el. Nem találkozott vele? Köztünk legyen mondva, magát szereti. Szankóné sokat panaszkodik, Zsófika, nagyon sokat. De az igazgató elvtárs csak azt hajtogatja, próbálkozzunk, még próbálkozzunk, hátha betörik… hiszen az anyja igazi derék munkásasszony…

– Hát nem török be, mit szólnak hozzá – ugrott fel Zsófi.

– Adok egy Valerianát… – Kertész megcsóválta a fejét. Szemüvegét tisztította. – Az apja lehetnék… Ez a baj magukkal… nincs semmi a hátuk mögött. Aztán jön az idegösszeomlás.

Zsófi hisztérikusan felcsuklott. Idáig jutott? Ez a vén madárijesztő ad tanácsokat?

– Zsófika… maga még olyan fiatal. Rendes férje van, nem is akárki. Vágóasszisztens, még sokra viheti… művészi pálya! És az az aranyos kisgyerek! Kértem szépen, tanulja meg a könyvelést, a maga eszével az semmi… Most ott ülne az irodán, és nem kellene a koszos pincében dideregni… Úgy ajánlották, mint kitűnő, univerzális munkaerőt – folytatta Kertész, szelíd szemrehányással. – Az én Sárikám éppen ennyi idős, és önállóan vezet egy egész háztartási boltot Pesterzsébeten. De ő tudja, hova forduljon. Talaj van a lába alatt…

– Semmi értelme, Kertész bácsi. Hazugság és hazugság. Szép családi élet! Hasznos tevékenység… tessék ezzel békén hagyni!

– Engem két háború vihara tépett – mondta Kertész ünnepélyesen –, mégsem vagyok ilyen borúlátó. Átvezettem a családomat a szörnyűségeken… nem kicsiség…

– De a többi megdöglött a gödörben. Vessünk rá keresztet, fő a békesség! – kiáltotta Zsófi.

Kertész elgondolkozott. Forgatta a tintatartót.

– Zsófi – mondta végül halkan. – Mit szólhatnék én magának?… Én vasárnap nem a presszóban ülök, hanem a Jézus-szívében… és nekem végtelen öröm, ha esténként körülvesznek a gyerekeim… pedig már nagyok. Icuka behozza a vacsorát…

– Miért, azt hiszi, én presszóban akarok ücsörögni? Öröklakásra vágyom és nercbundára? Mást nem tudnak elképzelni…? Valami egészen mást?

A fiú már türelmetlenül fütyörészik a pince előtt. Normában van.

– Mást? – Kertész kutatva nézett Zsófira. – Valahova tartozni kell. A lámpa a mennyezeten lóg, a képet a falra szögezték. A levegőben nem marad fönn az ember… ez fizikai törvény, Zsófika…

– Magának mindegy, hova kapaszkodik? Mindegy, hogy hova tapad, mint a bogárnak? – Zsófi megmarkolta, mozgatta a kilincset.

– Katolikus vagyok – húzta ki magát Kertész. – Sosem tagadtam. Ego sum via, veritas et vita…

– Latinul minket nem tanítottak – mosolygott Zsófi szomorúan. – Ne tessék fáradni…

Végighúzta tenyerét a lépcsőház korlátján. Szentáldozás. Előtte gyónás, rácsos ablakok. Anya még tanulta. Böjtök. Parancsok, pontokba szedve. Pokol a vétkeseknek. Örök tűz. És azt mondják: Isten.

Meg kellett volna kérdezni azt az írót. Vagy beszélni vele, hogy írja meg. De mit?

– Jól van, Jóska. Eredj vissza, ezt a fél órát beszámítják! – A cigány megbiccentette széles, rojtos karimájú kalapját. Elszaladt; nyakkendőjén kövér, meztelen nő libegett.

– Lilit baltával sem lehet agyoncsapni – mondta Anna néni. Délelőtt még szívroham, s most már a ponyvásoknál dirigál. Bámulom ezt az asszonyt. – Új cipője sarkát piszkálgatta. – Vasat vertek rá, hogy ne kopjon. Figyeld meg, seggre esem benne, úgy csúszik…

– Nem kell annyit mászkálni – morogta Zsófi. – Hol marad Urbán a kefékkel? Mindjárt jönnek a bedolgozók…

– Megint keresett a férjed… miért tagadtad le magad? Összezördültetek?

– Mi nem szoktunk összezördülni. Nem bírom, ennyi az egész… – fakadt ki Zsófi.

– Mit nem bírsz benne? A gyereked apja! – mondta Anna néni döbbenten.

– A fekete szakállát…! Mit tudom én. Azt a hülye sapkát a fején, meg a dumáját, hogy mikor lesz végre segédvágóból vágó! Mert ez művészet… minden művészet nálunk, még a vécépucolás is…

– Hát akkor mi a fenének mentél hozzá…?

– Szerettem. Tessék: ha hiszi, ha nem, őrülten szerelmes voltam belé… a fekete szakállába meg a sapkájába… – kiáltotta Zsófi. – Ugyanazt szerettem benne, amit most utálok… Mit csináljak? Hintsek hamut a fejemre? Nem bírom, ha hozzám nyúl, egyszerűen nem bírom!

– Te! – mondta Anna néni, és szertartásosan rámutatott. – Neked van valakid!

– Senkim sincs… – Zsófi az ajtóhoz szaladt, kinézett. – Mindjárt jönnek…

– De hát a gyerek… a gyereked… A gyereket csak szereted?

Zsófi leült. Kitöltötte a keltezést az átvételi cédulákon.

– Szeretem – mondta mogorván. – De nem úgy, ahogy engem szeretett az anyám… – Hallgatott egy kicsit. Azután kibökte, restelkedve: – Azt hiszen, ha történne valami… ha történne valami vele… menne minden tovább… – Elsírta magát. Folyton sír! Talán valóban orvoshoz kéne menni.

Anna néni felszisszent. Hátat fordított Zsófinak, matatott a köpenyek között.

– Én nagy dohányos voltam, és bolondja a táncnak – mondta darabosan. – Amikor még éltek…

– Tessék? – kérdezte Zsófi. Szétmázolta a könnycseppeket az indigón.

– Amikor még élt a két gyerek – folytatta Anna néni, mereven a fal felé fordulva. Leszakadt kabátbélése lábszárát verdeste. Harisnyáján vastagon szaladt a szem.

– Milyen két gyerek?

– A férjemtől elváltam, még harmincnyolcban. De a gyerekekre adott, elég tisztességesen. Táncolni nagyon szerettem…

Leemelt egy köpenyt, kiejtette kezéből, puffant a betonon. – És a cigarettát… az volt a szenvedélyem.

Zsófi előredőlt az asztalon. Remegett.

– Negyvennégy telén nem volt kaja… cigaretta sem volt… már lőtték a kerületet, december végén… nem volt cigaretta. A trafikba hoztak, éppen szembe, három lépésre, két ládával. Marika sírt: mama, ne menj le… Pisti megfogta a kezemet, az ujjaimat harapdálta: mama, maradj… – Anna néni visszafordult, két öklét teljes erővel arcába vágta. – Mama, ne hagyj itt…!

Zsófi felnyöszörgött.

– Úristen!

Katona néni lenyomta a kilincset, mögötte még négyen szorongtak.

– Három óra öt… be szabad már jönni?

Anna néni ökle kinyílt. Végiggereblyézte archúsát.

– Jöjjenek csak… természetesen. – Elfordult megint, öt-hat köpenyt a karjára rakott. – Fiacskám, ezekből adjál, ezek jobbak – mondta kis szünet után.

Zsófi bénultan ült.

– Válasszon, Katona néni. Válasszanak csak… És hogyan?

– Mind a kettő… mire visszamentem. Egyetlen lövedék, ahogy az ablaknál lestek. Akkor, ott mellettük, elszívtam az utolsót… Nézze, bácsi, ezt vigye… És az élet „ment tovább”…

– Tovább…?

– Vagy akkor kezdődött, talán… Vigyázzon, bácsika, ne egyszerre. Fáj nekem ez az új cipő, Zsófi fiam… Nem tudok én azóta rongyokat aggatni magamra…

– Itt tessék aláírni – mondta csöndesen Zsófi. – Nem lesz ez sok? Mivel viszi el?

– Kiiiiskocsiva… kööözösen – dadogta Tukics bácsi. – Úuugye áááát tetszik venni, ha egy kiiiis férc benne marad?

– Később lesz gyökérkefe – mondta Anna néni. – Azzal gyerekjáték. – Katona néni bólogatott.

– És ha nem, Zsófika megteszi, már csak unalomból is… – Elmentek.

– Ne haragudj, fiam – mondta Anna néni. – Véletlenül bukott ki belőlem… Ezért nem is tudom én igazában megérteni, pedig szeretném: mi bajod lehet neked ebben a világban?

– Anna néni! – Zsófi felállt. Ide-oda rebbent a szeme. A vésett járatokra, a kartotékokra és a műszőrme bundára a szögön. – Anna néni, kérem… – Kereste a szót, görcsös igyekezettel. – Tessék nekem megmondani… aki nem kommunista… és nincs tehetsége sem, amibe kapaszkodjon… a vallásban pedig már nem hisz… – megint teleszaladt a szeme könnyel. Gyámoltalanul megfogta Anna néni könyökét. – …de annyira nem buta, hogy a pótlékok elkábítsák… Az mit csináljon?

Anna néni gondolkozott. Nem értette pontosan.

– Ne foglalkozz mindig magaddal… – mondta végül, és hátba vágta Zsófit. – Tartsd egyenesen a hátadat… mi lesz veled, mire megöregszel?

– Velem még nem történt semmi… sem halál, se háború… tessék megérteni!… Anna néni, az erőt, az erőt honnan merítsem?

Anna néni gépiesen névsorba rakosgatta a cédulákat.

– Nem tudom – mondta csöndesen –, de azt ne várd meg.

– Anna, hova szaladsz? Gyere fel az irodára, döntenünk kell!

Anna néni a lépcsőről fordult vissza.

– Gyere le te, van itt hely…

Szankóné kelletlenül követte. Zsófira mordult.

– Maga mit firkál?

– A készletet egyeztetem – mondta Zsófi. Ceruzája hegye pattant az asztallapon.

– Hát csak egyeztesse… S ha azt hiszi, minden el van felejtve, téved! Szeder elvtárs is dühös, hogy éppen egy külső ember előtt…! Feltűnési viszketegség!

Zsófi a számoszlopra hajolt. Csatakos hajfürtje kiszabadult, arca elé esett, mint egy függöny. Nem válaszolt. Szankóné csalódottan fújt. Két széket egymás mellé húzott.

– Figyelj ide kicsit, Anna! Nem dönthetünk egyedül. Később aztán panaszkodsz, hogy téged meg sem kérdeztek…

Anna néni elhelyezkedett. Nagy cekkerét ölébe fektette, átkarolta.

– Ötre a körzetbe hívtak, és még ott a Kati gyereke… mi kell, Lili?

– Nézd, Szeder elvtársnak éppen elég gondja van… és most dühös is, mert kihagyták az edzőlistáról. Elintézte a helyiséget, rendben az engedély. Fantasztikus, mennyit lótott-futott utána. Most már csak egy nyilatkozat: és akár a jövő héten nekifoghatunk. Olyan papírrészleget teremtünk, hogy megkétszerezi a mostani forgalmunkat…

– Nem tudom, mi van ezen töprengenivaló? Hány új bedolgozót tudunk ezzel elhelyezni? – kérdezte Anna néni katonásan.

– Szinte korlátlanul… persze, a gépesített elökészítő fázishoz szakmunkásokat. Egyébként szinte korlátlanul. Óriási a kereslet, Urbán Zsiga felmérte…

– Akkor nincs mese! Százötven elhelyezetlen emberem van! Neki kell vágni! – ütött az asztalra vidáman Anna néni. Már emelkedett is. – Csak aztán be ne dögöljön, mint a műkéz! – a szekrényre bökött. – Még most is itt penészednek, elfuserálva!

– Ahhoz nem volt szakember – állította meg Szankóné bosszúsan. – Ez más! Ülj csak vissza! A pénzügyi része a nehéz.

– Gondolom, a hitelkeret… – mondta Anna néni bizonytalanul.

– Nincs hitel – Szankóné keményen Anna néni kezére ejtette kezét. – Értsd meg. Hitel nincs.

– Talán a minisztérium… vagy a tanács… Vagy a megrendelő vállalat… – Anna néni lehajtotta a fejét.

– Kaptunk, nem? Induláskor kaptunk. Meddig lehet? Van a számlánkon, mutatta Kertész az egyenleget. De az nem elég…

– Hát akkor, a többi…?

– Most egyszeribe de csöndes lettél – mondta Szankóné. – Nem tudod elképzelni? Persze, nem hálás feladat. Álmenetileg emeljük a rezsit.

– A gyakorlatban…? – Anna néni papírt, ceruzát kotort elő.

– Magasabb haszonkulcs, kevesebb fizetés, amíg az új részleg fel nem fejlődik… később duplán visszatérül.

– Mennyi? – ismételte konokul Anna néni.

– Hogy egy példát említsek: a köpenyért kaptak eddig hét ötvenet. Elsejétől hat hatvan… ha a fölöttes szerv jóváhagyja. Igazán minimális…

Anna néni letelte a ceruzát.

– Ebben én nem vagyok benne. Ez disznóság.

– Vegyék le a címkéseknél! – kiáltott Zsófi, hajál hátradobva. – Onnan vegyék le!

– Legyen szíves a munkáját végezni! – szólt rá Szankóné. – Nem tartozik magára!

– Ilyet nem szabad csinálni! Kérjetek hitelt!

– Ajánlja fel a saját fizetését!

– Anna, vedd elő a józan eszedet! Hiába kértelek, gyere fel az irodára, de veled nem lehet zöld ágra vergődni… Arányosan veszünk le mindenütt. A fixeseknek alsó bérhatár… Egy év vagy két év múlva újra emelünk, sokkal magasabb szintre! – Szankóné mellére szorította a kezét.

– Kölcsönt vagy hitelt. Vagy valami támogatást. Nem hagyom őket megnyomorítani… Így nem bővítünk. Erre nem szerződöm… – mondta Anna néni izgatottan. Simogatta a kartonokat.

Szankóné felállt. A pinceajtóhoz lépett, fölnézett az utcára.

– Ha nem bővítünk, meg fogunk fulladni – mondta szokatlanul csendesen. – Zacskóragasztással kezdtük. Nem szabad abbahagyni. Másképp elnyel a konkurencia. Miért nem akarod megérteni? Nagyobb forgás… legyen egy kis nevünk a szakmában… – szembefordult Anna nénivel. – Azt akarom, hogy nőjön ez a kis foglalkoztató!

– Engem nem érdekel, hogy mekkora! Az az üvegtábla sem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy akik itt vannak, ne csalódjanak, hogy jó legyen nekik, hogy értük legyen, Lili fiam… ez a Pátria igazi értelme! – kiáltotta Anna néni. Ide-oda tologatta a kartonjait. Fújhatod a bővítésedet, ha közben minden szerencsétlen megszentségeli… Köpök az ilyenre!

– Nem állhatunk örökké egy helyben! Ezt nem lehet érzelmi alapon elintézni. Nagyon sajnálom, de ez nem érzelmi kérdés. A Pátriának jövője van, és nem fogjuk a jövőt egy tál lencséért eladni!

– A Pátria van az emberekért, és nem megfordítva! Ez az én elvem!

– Pátria, Pátria…! – Zsófi felugrott. Összegyűrte a számolócédulát. – Vihar a lavórban. Mi az a Pátria? Kávépótló a konyhakredencen…

– Fogd be a szád, fiam – mondta Anna néni élesen. – Ne szólj bele, amihez dunsztod sincs…

– Az enyém is…! Kitaníttattam, diplomát adtam a kezébe, és most New-Brunswickben harisnyát árul. Ezeknek koptatjuk mi a szánkat? – fakadt ki hirtelen Szankóné, és Zsófira mutatott, keserűen.

– Nem ír? – kérdezte Anna néni, lassan csillapodva.

– Egy sort sem, hat éve… Bánom is én, él vagy meghalt. Mind ilyenek. Mindegy, hogy hol, csak izzadni ne kelljen… Nem lehet így, Anna. Gondolj arra: mikor fogod elhelyezni azt a százötvenet?

Anna néni hintáztatta lábát a szék alatt.

– Éhen nem halnak – motyogta.

– De a túrós buktát szeretik… meg a jonatánalmát; ugye, Anna?

– Próbáljuk meg, forduljunk valahova – erőlködött Anna néni. A szatyor fülét morzsolgatta. – Szívesen segítenek…

Szankóné két tenyerével az asztalra nehezedett. A másik arcába hajolt, úgy mondta, tagolva:

– Nem volt elég? Értsd meg, ez a mi dolgunk! Ki oldja meg helyettünk? Csak mi magunk. Nincs más.

Anna néni lehunyta a szemét. Úgy rémlett, mintha aludna. Azután szó nélkül szedegette a kartonjait. Megszólalt nagy sokára.

– És ki fogja megmondani nekik?

– Benned bíznak – mosolygott Szankóné szomorkásan. – Majd te. – Egymásra néztek, sóhajtottak.

– Fáj a lábam… Mostanában nehezen forognak a csontjaim… – mondta Anna néni. Hóna alá kapta a szatyrot. – Mégiscsak elkérem Kertésztől a számításokat… Hogy a távlatot is lássam. Az okvetlenül benne legyen!

– Benne lesz! – mondta Szankóné. – Nekem meg a lapockám szúr… az időváltozás miatt. Gyere, karolj belém!

Összekapaszkodtak, szuszogva felmásztak a lépcsőn. Zsófi utánuk bámult, irigyen.

– Itt vannak a gyökérkefék! Csupa karcolás a bőrülésem! – kiáltotta Urbán Zsiga. Kivágta az ajtót. – No Feri, hajigáld csak, szaporán!

Repültek a gyökérkefék, némelyik megperdült a levegőben, mint a zsonglőrbuzogány.

– Helyes, öcskös… Ez a tied! Lelépni… – Zsófi látta, hogy tíz forintot dug a fiú rongyos felső zsebébe. Órájára pillantott. Még harminc perc ötig.

Zsiga lejött a kutyával. Nejlonzacskóba csomagolt mirelitmájat tett a vaskályha fölötti polcra.

– Nem is ebédelt a nagy rohanásban! Negro, várj, még jeges!

Negro a polc mellé húzódott, száját nyalogatva.

– Mi a ma esti program? Egy kis színház, hangverseny? – Zsiga kigombolta a teddybeer kabátját. Zsófi felállt, s az ócska szekrénynek támaszkodott.

– Mire innen hazavetődöm…

– Zsófi, Zsófi… fogja a cuccát, és fusson innen, amíg tönkre nem megy… Nem magának találták ki ezt a helyet. Túl egzotikus maga ide… – mondta Zsiga. Közelített.

– Kicsiben, nagyban, de mindenütt ugyanez. Nincsenek illúzióim…

– Itt akar megöregedni, a formás lábával, kis mandulaszemű?

– Sehol sem akarok megöregedni – mondta Zsófi. Idegesen krákogott. – Nem jó nekem sehol…

– Ugyan, ugyan, milyen pesszimizmus! Az élet nagyon szép …nagyon – erősítette meg határozottan. – Csak még nem ismeri! Más környezet, valódi táptalaj! Ha látná: nálam csupa virág minden, csupa hatalmas pálma. Szobaszökőkút!

– Maga miért van itt? Miért nem megy el egy elit nagyüzembe? Ne engem agitáljon…

– Ja! – nevetett Zsiga. – Én? Az más… Nem bolondultam meg. Elárulom: itt én az Urbán Zsiga vagyok. Mit gondol, nagyobb helyen hány ilyen futkos? Az ember legyen tisztában reális helyzetével. Erre már sokan ráfizettek. Itt császár, másutt csak pucer… Tudja, mi ez, Zsófika? Filozófia…

– Sivár filozófia! – biggyesztett Zsófi.

– Magának még ilyen sincs, drágám – Zsiga eléje lépett, tréfásan megpöckölte az orrát. – Csak hadonászik a piskótáival…

– Én legalább bevallom! – kiáltotta Zsófi. Csattanósat ütött Urbán kezére. – Nekem van hozzá bátorságom…

– Mihez? Mihez, kis Zsandark? – gügyögött Zsiga, és adott megint egy fricskát. – Egyem azt a helyes kis nóziját…

– Én legalább tudom, hogy nulla vagyok, érti? És rohadt és önző és minden… nincs bennem semmi. De nekem fáj ez a semmi… fáj, érti?

– Hol fáj? Muti, hol fáj?… – Zsiga az asszony mellbimbójához ért, lágyan, az ujja hegyével. – Itt?

Zsófi lökött rajta egyet.

– Állat! – sziszegte. Égett a füle. – Mit képzel, ki maga?

Zsiga rugalmasan visszapattant, közvetlenül Zsófi arca elé. Szájából, ahogy közelített, zsongító mentolszag áradt.

– Utálom! – kiállotta Zsófi kétségbeesetten.

– De a férjecskéjét még jobban utálja… – morogta Zsiga. A cipőjük összeért. – Szeretem ezt a hisztériát. De most már elég. Csak egyszer add meg magad: mindjárt más színe lesz a világnak…

Zsófi jobbra siklott. Negro felhúzta ínyén a bőrt, és visszaterelte.

– Félsz? Mitől félsz? – kérdezte Zsiga. A szeme hideg csillagokat vetett, mint a villamos áramszedője a fagyos vezetéken.

– Én nem szoktam félni – dadogta Zsófi. Rácsapott az új, idegen hús közelsége. Szétnyílt a teste, tárulkozón, két gerezdre.

– Nem is kell – suhogta Zsiga. – Bízd rám magad!

Negro csorgó nyállal a polc alá feküdt. Csillogó szemmel figyelte a csöpögő vért a májdarabok alatt. Mohón föllefetyelte.

Zsiga a szekrénynek döntötte az asszony fejét. A sovány váll odakoccant. Zsófi látta a pálmákat zölden, nedvesen.

És akkor kizuhantak a műkezek a lábuk elé. Negro rájuk vetette magát, habzó szájjal. A görcsös ujjak, deformált csuklók ide-oda görögtek.

Zsófi felsikoltott. Kabátját letépte a szögről. Rohant a lépcső felé.

– Nem… én nem! – kiáltotta.

Zsiga hófehér zsebkendőjét végighúzta homlokán.

– No, majd legközelebb – mondta higgadtan, s szedegetni kezdte a műkezeket. – Van idő!

Zsófi állt az ajtó előtt, a csikorgó havat figyelte. Reszketett a hidegtől. Tíz perc múlva öt. Zsiga még lent ül, eteti a kutyát.

– Jó napot kívánok… Ez, kérem, a Pátria? – kérdezte egy férfi, bicikliről, viharkabátban.

– Ez – mondta Zsófi –, ha a táblának hinni lehet.

– Az igazgató elvtárs részére, sürgős, reggel expressz-ajánlva vissza a szerkesztőségbe… Hova vigyem?

– Ideadhatja – a boríték nincs leragasztva! – Tudom, miről van szó. Adja csak ide.

– Aláírással – nézett rá a férfi gyanakodva. – Hogy ne kelljen emeletet mászni… olvasható aláírás!

Zsófi a kapu alatt kiemelte a cikket a borítékból. Két hasáb. Elég sokat összeírt. Kapkodva beleolvasott. Csak észre ne vegyék. Kereste a saját nevét, rettegve.

„… a barátságos, egyszerű ízléssel berendezett irodában ősz hajú, nyílt tekintetű, katonás asszony fogadott. Talán túlságosan is katonás…”… „Teherbíró vállán hat esztendeje nyugszik a felelősségteljes gazdasági vezetés… Csoda, ha kevés jut a mosolyból, és több a megfontolt, irányító szóból?”

Gördülékeny stílus. Nehogy jöjjön valaki.

„A fejlődés első pillanatra szembeszökő…”

„…vidám, mindenki által szeretett és becsült részlegvezető… nemhiába szállóige a dolgozók között: ahol Urbán Zsiga, ott a segítség…” „…Szeder elvtárs személyében az örökké mozgó, fáradhatatlan vezető típusát…”

Ez a legjobb. Nem is beszélt vele.

„Vannak nehézségeik! De küzdenek. Igazságos munkaelosztásért, és azért, hogy a még várakozókat is kielégíthessék. Ott voltam köztük: láttam, hogyan dolgoznak, hármasával, közösen egy brigádban, és az arcukon béke…”

„…s íme, a tények, a száraz tények líra helyett…”

Számok. Fél oldal szám.

„…Szakács Józsefné, a lelkes társadalmi aktíva, anyai gondossággal…”

Ki ez a Szakács Józsefnél? Ja, persze. Anna néni.

„…mint mindenütt, él még itt is a régi maradvány. A nemtörődömség, laza munkaerkölcs apró jelei, állandó harcban az újjal…”

„Ez vagyok én – gondolta Zsófi keserűen. Mégis megkönnyebbült. – Nem neveztek a nevemen.”

A többi már nem érdekelte, a távlati tervekről. Visszagyömöszölte a borítékba. Nem rossz írás. Nincs benne durva hazugság, egy szó sem.

Szegény Szontágh. Neked is csak ennyire futja.

Indult a lépcső felé, hogy a levelet fölvigye.

Közvetlenül az első emeletnél, a negyedik lépcsőn ott ült Anna néni, előrenyújtott lábbal, felsőtestét a falnak támasztva. A szatyor két fokkal lejjebb, kiborulva.

– Pszt – mondta erélyesen. Szájára tette az ujját. – Ne üss lármát. Leestem, hát leestem… már az üzletben tudtam, hogy nem szabad megvennem ezt a cipőt…

– Miért nem tetszett…?

– Miért, miért… nem fogom összecsődíteni a népet. Gyere, add a kezed. Semmi az egész…

Belekapaszkodott Zsófi karjába. Erőlködött. Verejtékcseppek ütöttek ki homlokán.

– Ez így nem megy… Nehéz vagyok, mint a krumpliszsák…

– Nagyon fáj?

– Itt, hátul, fiam… a gerincnél. Majd este borogatom…

Zsófi alányúlt, megfeszítette minden erejét. Anna néni elfehéredett, tompán ordított egyet.

– No nézd… no nézd csak…

Zsófi tehetetlenül sírva fakadt.

– Már megint bőgsz… fogadj el egy tanácsot: ne bőgj folyton… Eredj, mégiscsak hozz a ponyvásoktól egy deltás legényt!

– A mentőket…!

– Várj – nyöszörögte Anna néni. Nagyokat lélegzett. A szatyorra bökött a szemével. – Az oldalrekeszben van a kartonosdoboz kulcsa. Vedd ki… Ha holnap nem tudnék felkelni, hívjál be húszat… ötöt erőszakolj a címkésekre, akárhogy tiltakoznak… és ne engedd, hogy a kupakdugót megint az a klikk vigye el!… Hallod? Segíts nekem, amíg, nem tudsz jobbat!

– Én? – kérdezte Zsófi döbbenten. Mindkét kezét a mellére ejtette, mintha mutatna ott valamit. – Én segítsek?

– Ki más, édes fiam?

1966