Pátria

Pátria

Rablóulti

Felemás idő ígérkezett, opálos napsugárzás. A zizegő szélben ezüsthasukkal kifordultak a levelek.

– Das ist gut – mondta a gondnok –, ah, alles ist gut… – Két kiálló szemfogát alsó ajkán felejtette. Futkosott a hamutartókkal az asztalokhoz.

A magyarok reggelinél is rágyújtanak. És teleszórják a csészét hamuval.

Az üdülők csak nevettek rajta.

– Neki minden jó – dünnyögte Babiczky Babiczkynénak. – De a fürdés mára alma. Milyenek a csónakok?

– Szépek. Van sárga és zöld. Láttam egy hattyút is. Fekete hattyú, piros csőrrel.

Babiczky jóízűen megette a lágy tojást. Háromszor ivott a teából.

Vékony fiú volt, gyerekarccal. Első nap, rövidnadrágban a szakácsné letegezte, azóta sötét öltönyt viselt és nagy, lapos karórát a csuklóján. Széles, súlyos jegygyűrűjét gyakran megforgatta.

Babiczkyné feltűzte a műhajat, és ibolyakölnit locsolt feszes farmerjára.

– Halak nincsenek? – kérdezte Babiczky.

– De – válaszolta Babiczkyné –, aranyhalak. Ekkorák. Egészen kasák.

A többiek összenéztek.

Ábrányi Mara megigazította brokátköntöse hajtókáját, a bordó folt élesen szétvált az orra alatt.

– Aranyos – mondta, doktor Hajtó Elemér vállalati jogtanácsoshoz hajolt –, kicsit idegesítő, de aranyos.

– Talán tizennyolc sincs – mondta a jogtanácsos, és nézte Babiczkynét.

– Érettségi nélkül, mindenesetre.

– Hogy a fiú már mérnök, hihetetlen…

– Jámborak. Nekünk tulajdonképpen…

– Nekünk aztán mindegy.

Rágcsálták a kenyérhajat.

– De azért megválogathatnák, jobban…

– Mit vár? – kérdezte doktor Hajtó Elemér, és félholdra nyírt körmeit rátámasztotta a műanyag abroszra. – Mit vár egy ilyen csoportos úttól, Mara kedves?

– A műemlékek – mondta gyorsan a nő – meg az orgonaszó a Tamás-templomban… ez az, ami megéri.

Babiczkyné tegnap rálépett Bach sírjára. Valahogy megbotlott a vaskarikában, amíg Kapussy Zdenkó, a filozófiai tudományok doktora fordította a feliratokat. Babiczky meg felment a karzatra, hiába írták oda, hogy „verboten”, persze, lezavarta valami egyházhatósági személy.

A csoportnak is kellemetlen az ilyen. A Goethe-házban meg átbújt a kötélen, Babiczkyné hívta vissza, tisztán hallották, hogy ezt mondja:

– Kutyu… gyere ki onnan… hallod, Kutyu… De Kutyu addig nem jött, amíg meg nem tapintotta a bársonyszék fejtartóját.

– Édes – mondta Ábrányi Mara –, ebben a sötét ancúgban.

– Vedd fel mégis a tréningnacit – javasolta Babiczkyné –, ennek a csónakban kikopik a feneke. Az órádat is tedd le. Megbugázzák a parton.

Babiczky a súlyos órát büszkén a füléhez emelte.

– Pontos – mondta áhítattal.

– Mit gondolsz? – kérdezte Babiczkyné, és ette a kockacukrot. Illik-e bikiniben… kilátszik a hasam. De egy lasztexért hétszázhatvanat kérnek, van pofájuk, ráadásul csípi a bőrt, mint a nyavalya…

– És biztos, hogy hattyú volt?

– Megismerem. Az élővilágkönyvben egy egész oldal.

Babiczky apás mozdulattal simogatta Babiczkyné lapockáját. Babiczkyné két hónapja végezte a közgazdasági technikumot, állást még sehol sem vállalt. Babiczky viszont – huszonhárom évesen! – már zsebében hordta a vállalati papírt, szeptember egytől „üzemszervezési segédelőadó”. Nem lehet rögtön mérnöki státus. „Először a tapasztalat, fiatal barátom” – mondta a személyzetis. – „Tartsa nyitva a szemét.”

– Minden roppant fontos, amit látunk – oktatta Babiczkynét. Rengeteg történelmi emlék, Cicu.

– Három kis hattyú is van, Kutyu. De azok fehérek.

Csókolózásba bonyolódtak, valahogy. Közben már hallották, hogy csobban körülöttük az evező, Babiczky több hattyút is látott, összedörzsölték a puha szárnyaikat.

– Ah, alles ist gut – mondta a gondnok, s kényszeredett mosollyal közéjük tette a bejelentőt. – Ah, die Junge…

– Vigyázz! – Babiczkyné eltolta. – Ezek komoly emberek!

– Nekem is van diplomám! Azért még szerethetem a vizet!

A békaember-fölszerelését is leviszi. Az első nyári keresetéből vette, öt esztendeje.

– Este bedobjuk a diólikőrt – mondta Cicu –, mindenki kap egy kupicával.

A szakácsné megjelent az ajtóban. Kezét karba tette. Nyolc óra harminc, a reggeli véget ért.

– Máskor ne késsetek – súgta nekik Mara –, ezek precízek. A házirend, az házirend…

– Mi vagyunk az üdülők – mondta Kutyu, s babrált valamit a karórán. – Elemi szabadságjogok…

– Befoltosodtál – Mara elkapta Babiczkyné arcát, rántott rajta, a fény felé. – Miért nem használsz fényvédő krémet, a te bőröddel…?

– Te látod a foltokat? – kérdezte Cicu a manzárdszobában, s butuskán a tükörbe meredt.

Kutyu kipakolta az uszonyokat meg a búvárszemüveget.

– Te majd úszol, én meg a víz alatt megfoglak… Nem tudom, elég tiszta-e a víz… lehet-e benne tájékozódni… – töprengve ült az ágy szélén.

– Ugye, kölcsönadod?

Kutyu megengedte, hogy Cicu felpróbálja. Nagyokat lépett a leffenő bőrlebenyben, de hamar abbahagyta.

– Romantikus ez a manzárd – mondta fulladozva. – Csak talán melegebb…

– Megreked a levegő – magyarázta a fiú. – De különben örülhetünk. A kilátás innen a legszebb.

Lábujjhegyen elérték az ablakot, Kutyu felemelte Cicut.

– Mit látsz?

– Erdőség. Hatalmas erdőség a tavak körül. Lenyűgöző – bizonygatta. – Lenyűgöző, igazán.

– Ezt a pénzt megérte – mondta a fiú –, emlék, egy életre.

Kicsit töprengett, aztán átváltott rövidnadrágra. A hóna alatt vitte az uszonyokat, keresztül a hallon. Babiczkyné követte, bikiniben, a rövid frottírköpenyt a vállára vetve.

A nap csak derengett, vonultak alatta egyre tömöttebben a fátylak.

Hajtó Elemér egyedül ült a nagyfotelban, s kevergette a pakli kártyát, tévetegen. Bizalomgerjesztő volt a rücskös pulóverben, rövidre nyírt ősz hajával.

– Nincs túl meleg – mondta atyaian –, a fürdést nem ajánlom.

– Én már a Dunában is fürödtem, télen – mondta Babiczky, és összébb rántotta az övét a kempingnadrágon.

– Jaj, az csuda hecc volt…! – Babiczkyné lejjebb engedte a köntöst a hátán, vakarózott. – Különben tisztára hámlok.

Doktor Hajtó Elemér kiterítette a kártyát maga elé, az üvegasztalra, legyezőformában, föléhajolt, szomorúan, tanácstalanul.

– Ulti – mondta aztán a távolodó fiúnak –, szép játék. Ha látod, küldd ide a professzor urat.

– Melyik az?

– Tudod – súgta Cicu –, az a nagy dumás, a templomban…

Már a fák alatt jártak, amikor kinyúlt Mara a nyugágyból, és elkapta Babiczkyné csüngő frottírköpenyét.

– Megígértem, hogy bekenlek! Valódi emulziós krém, te kis csacsi…

Meg is hatódott, egy pillanatra, amíg paskolta a szeplős hátat. „Lehetne ekkora az enyém is, ha szülök. De amíg így megnő, úristen, mibe került volna, és minek, hogy aztán egy ilyen mitugrász nyomogassa?”

Babiczky visszament a hallajtóig, az uszonyokkal. Kapussy professzor már szemben ült Hajtóval. Szikrázóan fehér puplinselyem inge ujját kissé felhúzta, nem nyúlt a kártyához, a makk ászt figyelte, ahogy guggol, és tartja a kezét a tűz fölé.

– Jöhetne Laci bácsi – mondta megrovóan.

– Mindig kéreti magát – felelte doktor Hajtó –, azt hiszi, nem forog a lap nála nélkül.

Babiczky közelebb lépett, leeresztette az uszonyokat egy székre.

– Nincs választék. Rá vagyunk szorulva.

– Ulti? – kérdezte Babiczky. Lefogta ádámcsutkáját az ujjával.

Ránéztek. A professzor tünődő szeretettel.

– Mert ultizni tudok… – Babiczky az ablakon át látta, hogy Cicu odahúzza Mara mellé a rosszabbik nyugágyat.

– Ultizni…?

Kicsit hallgattak, Laci bácsi sehol.

– Hát nézd, fiam… – mondta hirtelen doktor Hajtó, és előbbre csúszott a széken. – Ha a professzor úr…

Kapussy intett, finoman. Kitette bőrtárcáját az asztalra.

Babiczky aprópénzét markában szorította.

– A pénz nem akadály – mondta, és odaborította a forintosokat középre.

– Útban lesz! – A professzor félretolta.

– Ulti – szögezte le még egyszer doktor Hajtó gyanakodva –, tízfilléres alapon, éppen csak…

– Lehetek én a hívó? – kérdezte Babiczky, és nem mert az asztalra könyökölni.

„Milyen nagyszerű – gondolta boldogan –, hogy apával annyit ultiztunk a barackfa alatt… emlékszem minden szabályra.”

Leosztották a lapot. Babiczky pirosat hívott, négy adura. A talonból beugrott a piros hetes is.

– Negyven és ulti – rikoltotta –, passz.

Ránéztek, mosolyogva.

– Coki, coki – mondta Hajtó. Fölvette a két zöldet, amit Babiczky ledobott. – Nem oda Buda!

Cicu beszólt az ajtón.

– Kutyu… megint süt. Ilyenkor jönnek ki a hattyúk a vízre…

Mara megfogta a csuklóját, kivitte, erélyesen.

– Hagyd… ne mássz folyton a nyakára. Nem kell, hogy észrevegye, milyen fontos neked. A szerelemben ez az első: meg kell tanulni hanyagolni – laza mozdulatot tett, mintha pölyhöt eresztene a szélbe –, hanyagolni, így, tudod…?

– Én hívtam – mondta Babiczky –, miért tetszett fölvenni?

– Ultizunk, nem? – kérdezte doktor Hajtó, és úgy tett, mintha össze akarná csukni a lapot. Ő is ultit mondott, zöldből. A fölösleget letette.

Kapussy megrezzent, álmatagon, egyenként fölszedegette a kártyáit.

Babiczky meglengette a piros ászt. Dr. Hajtó lefogta a könyökét.

– A professzor úr…

– Hát akkor… – mondta Kapussy vontatott orrhangon.

– Tudtam – szisszentett Hajtó –, nem nyugszik bele.

Kapussy beszúrta a két lapot a többi közé.

– Negyven száz ulti… makk…

„A szabály – gondolta Babiczky. – A szabály nem változhat. Mi ez?”

– De hiszen öt makk nálam van – mondta keservesen. – Hogy lehet akkor…?

Mindketten letették a lapot, hangos surranással.

– Fiam – mondta Kapussy –, amit maga játszik, nem máriás az?

– Nem – kiáltotta Babiczky. Elmagyarázta, szabatosan, mint a gépszerkezetet az utolsó szigorlaton.

– Ja, ahá! – mondta doktor Hajtó.

– Végeredményben azt is lehet ultinak nevezni – Kapussy megnyugtatóan közelebb hajolt. – Ez olyan, mint a tangó. Négyszöglépés az alap. De hol van az még a tánctól? Kombinációk… száz meg száz figura… Azt hiszem – fordult Hajtó felé –, így lehet érzékeltetni a legszemléletesebben…

– A te meghatározásaid, professzor úr…!

Visszavették a fiútól a lapot.

– Hol ez a Laci bácsi?

– Csónakázásra az idő egész kellemes – mondta Babiczky. Felhúzta karóráját. Fordított egyet a jegygyűrűn is. – Kár ilyenkor tespedni a szobában.

– Biztosan az ingét mossa… kérlek, egy inget hozott, és minden reggel kimossa. Omega porszívót akar hazavinni, arra kell neki a hely a kufferban…

– Az ilyesmit nem szeretem – mondta a professzor –, ez a habzsolás mindig lehangolt. Mennyire tipikus, egy bizonyos szellemi szinten…

Babiczkyt Mara visszahessegette.

– Maga menjen csak okulni. Mesélem a kicsinek az egyiptomi körutazást, ott aztán lehet áradozni, hogy kultúrtörténet, nem ez a pár vacak várrom…

– Az ám, az uszonyaim. Azok a drága uszonyok.

Laci bácsi már leseperte őket a földre. Tenyerébe lehelt, s mintha vajból lenne, úgy nyúlt a paklihoz. Öreg sportembernek látszott szürke dróthajával, egészséges bőrével.

– Van, aki a dologtalanságtól sül le – magyarázta –, nekem, elvtársak, ez a munkaszínem. Az udvaron veszem át a nyers árut, télen-nyáron az udvaron. Ebbe beletanulni három diploma se elég.

Babiczky a szék alá tolta az uszonyokat. Aztán leült. Nézte a repülő lapokat.

– Kibicnek kuss ám – mondta Laci bácsi.

Babiczky fölemelkedett.

Kapussy nyerte a partit.

Megvárta, amíg eléje tolják a forintokat, aztán intett a fiúnak.

– Ülj csak le szépen. Egyszer el kell kezdeni.

Doktor Hajtó belekapcsolódott:

– …nem boszorkányság. Figyelj, fiam.

– Talán, ha el tetszene magyarázni a szabályt… A speciális szabályzatot.

– Ez rablóulti – mondta Kapussy szomorúan –, és megközelítik-e a szavak a jelentéseket… Helyettesítheti-e az elmélet az empíriát?

– Szöveg ne legyen kártya közben – mondta Laci bácsi –, ez nem vicc.

Babiczky Kapussy mellé húzódott, az engedte, hogy betekintsen a lapjába. Néha rábökött egy-egy figurára.

– Betli – mondta az ötödik játszmánál, s Babiczky látta a kezében a három királyt. Betli, három királlyal? És letesz két hetest…?

Laci bácsi kémlelte Kapussyt. A szeme kicsire összeszaladt.

– Hohó, professzor úr – morogta végül –, ebbe bele… ebbe beleköpünk…

Beemelte a két hetest magához.

Kapussy hosszú, intelligens orra alatt a bőr gúnyosan megremegett.

Laci bácsi káromkodott és fizetett. Törölgette izzadó nyakát.

– Utolérhetetlen – mondta Hajtó, és egymásra ejtette a forintokat amit a professzor úr… vele együtt, biztos győzelem.

–Érted már? – kérdezte Kapussy.

Laci bácsi felugrott, elment egy pohár sörre.

– De hát itt bármit lehet mondani? – Babiczky hitetlenkedve nézett a férfiakra. – Bármit, a laptól függetlenül?

– Rablóulti – mondta Hajtó –, ez a lényege!

– Itt nincs reménytelen helyzet… látom, hogy a parti eleve vesztett. Kombinálok. Úgy mondok valamit, hogy a partner azt higgye, amit leteszek, az neki jó… érted? És felveszi…

– Mint a Laci bácsi…

– Laci bácsi kitűnő kártyás különben – jegyezte meg Hajtó –, csak hamar beugrik, az a baja. Bejön a csőbe.

– De ha lapjánál marad, a legvacakabb lapot is megjátssza – mondta Kapussy –, ami igaz, az igaz. Működik nála valami ösztönös ősi észjárás… Ez az, amit kifejtettem a közelmúltban. A pallérozás ronthat is néha, ez a Laci bácsi, például, így természetes.

– Ha nem lenne, ki kéne találni – bólogatott Hajtó. – No, kapiskálod már valamicskét?

Babiczky kitekintett az ablakon. Cicu és Mara éppen távolodtak, Cicu átcserélte a bikinijét egy idegen lurex fürdőruhára.

– …és rendesen nem lehet? – kérdezte. – Úgy, ahogy hozza a szerencse?

– Lehet – mondta doktor Hajtó. – Csak úgy unalmas. – Kicsit magába roskadt, felső ajka ráesett az alsóra.

– …a szabályokon belül, tiszta logikával, miért nem elég?

– Az érzelmi motívumok – mondta erre Kapussy. – Színezik a játékot. Ez adja a zamatot. Elhitetni azt, ami nincs, az ember alapvető védelmi állása… Képesség, amelyet ápolni kell…

– És a hívó… sose? Szóval, olyan eset nincs, hogy durchmars, tényleg?

– De. Hogyne – mondta doktor Hajtó –, előfordul az is.

– Olyankor aztán felborul minden – Kapussy közelhajolt Babiczkyhez, mintha titkot közölne. – Az a legnagyobb blöff, öcsém.

– De ez ritka – Hajtó sóvárogva a lapok közé merítette keze fejét –, ugye, professzor úr?

A professzor megsimogatta Babiczky hátát.

– …Hát tanulj, fiam.

– Most besöpröm a gubát – kiáltotta Laci bácsi. – Engem ez a sok süket duma nem hat meg, uraim vagy elvtársak… a kártyának ez az értelme: a forintocska…

Kapussy és Hajtó elnézően megmosolyogták.

Délig Kapussy nyerte a legtöbbet, Hajtó épp a pénzénél maradt.

Laci bácsi dühöngött.

– Csak nem veszi komolyan a kártyát?

– Hát hogy a kutya valagába ne venném komolyan? Megzavart, hogy közbe folyton szövegelnek. Tanulja meg mindenki magától. Engem se okítottak, csak zsupsz, a közepébe… egyhavi borravalóm ment rá, tanonc koromban.

– Tulajdonképpen – Babiczky felállt, szédült, korgott a gyomra. – Délután már úgysem érek rá…

– Délután te is megpróbálod már – mondta Kapussy határozottan –, persze nem pénzben. Mert veled pénzben játszani, egyelőre közönséges rablás.

– Egy-két partit – csatlakozott Hajtó –, próbaként.

Laci bácsi morgott valamit, megtörölte a nyakát, elrohant, köszönés nélkül.

– Nem számít – legyintett Kapussy –, kettőkor már itt topog újra. De hogy a hangulat el ne romoljon, azt javaslom, Elemér, délután hadd nyerjen a kisöreg is… Ha már a húszasát megszerzi, könnyebben kezelhető.

Babiczky a szék alatt hagyta az uszonyokat. Ebéd előtt kiállt a teraszra. Kereste Babiczkynét.

De csak a nap sütött, hirtelen, gyönyörűen átvilágította a zöldet.

„Azért megtisztelő – gondolta –, hogy így foglalkoznak velem. Ha hülyeség is az egész, mégis megtisztelő.”

Cicu Marával esett be az ajtón, a fején fürdősapka, gumilepkékkel. Futólag megcsókolta Babiczkyt.

– Mit szólsz, ez a sapka? Belgiumi, de nálunk is kapni, háromszáznyolcvan az illatszerben… Nem valami praktikus, most is azt mondom, de azért állati klassz, nem? És ez a napfény, nahát, kipróbálom, lehet-e ebben a lurexben is úszni, Mara adta kölcsön, rám erőszakolta, nem utasíthatom vissza…

– Maga csak verje a blattot – lépett oda Mara –, a férfiak úgyis csak erre jók. Délután beviszem a kislányt a városba kocsival. Garantáltan női szakasz.

– A hattyúk ilyen melegben úgyis alszanak – mondta Babiczkyné.

Kapussy belépett, elfoglalta Babiczkyné helyét, véletlenül.

– Oppardon…

– Gyere, hagyd őket – Mara elhúzta Cicut –, mind ilyenek. Udvariasság, külszín az egész. Arra mennek, hogy kihasználjanak. Ebben nincs kivétel, nekem elhiheted. A hasuk meg a… – súgott valamit. Cicu szégyellősen felkuncogott.

– Jaj, piskótatekercs! – mondta aztán örvendezve. – Azt adnak a vacsorához!

– Fogalmuk sincs, milyen az igazi édesség. A bajoroknál létezik egy különlegesség, hosszú pálcán hozzák, leöntik rummal, meggyújtják…

– És ég?

– Az aztán íz! Az aztán aroma!

Elemér becsúsztatott egy széket Kapussy és Babiczky közé.

– Ha már ilyen jól összejöttünk…

– Mert veled érdemes foglalkozni – mondta Kapussy –, nem szeretem a romlott fiatalembereket. Te elég okos vagy, fiam, hogy megértsed: a kártya csak játék… El ne felejtsd… Fiatalasszony, kölcsönvettük a férjecskéjét, ugye, nem haragszik?

– Az önzés – súgta Mara –, ez a legfőbb ösztönük. Csak élünk, szenvedünk mellettük, és mire kinyílik a szemünk, késő… három férjem volt, kicsikém. Háromszor dobtak át a palánkon.

Babiczky nyugtalanul nézett utánuk. Pedig Babiczkyné integetett is a kocsi hátsó ablakán.

Huszonnyolc fokot mutatott a hallban a hőmérő.

– Árnyékban…! Hallatlan, ezek a hirtelen változások, professzor úr!

Babiczky ijedten vette kézbe a lapot. Nincs ennek értelme semmi. A víz alatt, az uszonyokkal, nem érdekesebb?

– Így nem játék – mondta Laci bácsi, amikor nyert, és Babiczky nem fizette a tétet.

– A vendégem vagy – mondta Kapussy szigorúan, és odapöckölte a forintokat Laci bácsinak.

Doktor Hajtó lehajtotta a fejét, szunyókált, egészen gyerekarca lett.

– Ilyenkor a legjobb neki – mondta Kapussy, és halkan repítette a lapokat –, szegény paragrafuskukac. Erre gyűjt egész évben. Ha látnád, hogy bámulja a múzeumokat…

– De hát mi baja?

– Semmi. Ez a baja: a semmi – Kapussy nagy nullát rajzolt a levegőbe, s átlökte rajta a kártyapaklit. – Van, aki erre születik, hogy cipeljen egy zsákot, amit sose tud megtölteni.

– Juj, de sajnálom – mondta Laci bácsi, és bekanalazta a forintokat. – No, professzor úr, jobb lesz a doktor urat felkölteni. Ilyen partnerrel, oda az ing és gatya…

Kapussy órájára pillantott. Ötig hadd nyerjen az öreg. A pénz nem számít. És ez derék fiú. Talán apja sincs, aki beavassa.

– Most próbálkozz a pirossal. Gondolkozz… – Kacsintott. – Na…

Babiczky végképp elkedvetlenkedett. Süt a nap. Egész nyáron nem sütött így.

– Negyven száz ulti – mondta mérgesen, találomra. Ezt az egyet, aztán köszön és elmegy. Beugrik busszal a városba. Megkeresi Cicut. Ilyenkor minden rendes ember a homokban hever.

Laci bácsi beleszólt.

– Az anyátok úristenit… – ordította, amikor a két lapot felfedte magának – hát már te is…? Alighogy kibújtok a tojásból?

– Jó! – kiáltotta Kapussy. – Fiam, most már rajta vagy a sínen…

Hajtó horkantott, a feje lejjebb esett.

Kapussy tököt hívott.

Babiczky beszívta alsó ajkát, és elvette tőle. Éppen betlihez! Letette a két ászt. Laci bácsi izzadt, kémlelte az arcát. Már nyúlt is utána, Babiczky diadalmas vigyort színlelt, azután elfojtotta, mert így tökéletes.

– Nem – mondta Laci bácsi, és jobbra-balra ingatta kövér mutatóujját –, nem, fiatalúr… nem lesz itt marokba röhögés… Csináld csak a betlit, a lapocskáiddal…

Babiczky fölényesen söpört, a tökéletes sorozattal.

– De hiszen az arcán… – dadogta Laci bácsi. – Alig bújt ki a tojásból…

– Az arcot nézni tilos – mondta Kapussy, és elégedetten nevetett. – Laci bácsi, ahhoz pszichológia is kell!

– Pénzben! – Babiczky hirtelen kirámolta apróját az asztalra. – Ha már megtisztelnek.

Hajtó felriadt.

– Beszállok – lihegte űzötten. – Beszállok újra, gyerekek…

– Aludj – mondta Kapussy. – Ez a fiú… ebben van fantázia.

Fürkészve nézte a fiú átfényesedett szemét.

– Persze, csak játék. Ugyanolyan játék, mint a szerelem. Ezt el ne felejtsd. Ha komolyan veszed, a nő is kifoszt… kártya és nő, rokon fogalom…

Babiczky kigombolta az inget a hasán. Hajtó leeresztette a redőnyt. Kizárták a napot, felkattintották a villanyt.

Babiczky izgatottságot színlelt, dobolt az asztalon.

„Ez most blöff – gondolta –, de úgy teszek, mintha el akarnám titkolni. Kapussy azt hiszi, keresztüllát rajtam, azt hiszi, csak színlelem a blöfföt… igen, ez a visszájának a visszája, a fejlettebb fokozat…”

Nyert. Kapussy fizetett.

Laci bácsi oldalba lökte:

– Jól van, öcsém. Nekem is hoztál a házhoz.

A gondnok beszaladt, aggódva figyelte, nem tapossák-e a csikkeket a szőnyegbe.

– Herr Professor… bitte schön…

– Még itt se hagynak békén – sóhajtott a professzor. – Lélegezni se tudnak nélkülem. Elemér, vedd át a lapomat.

– Ilyenkor boldog – mondta doktor Hajtó álmosan. – Ez az életeleme. Látni kellett volna, amikor a múzeumban folyékonyan fordította a szakszöveget! Azt a büszkeséget, azt a diadalt! Valami elektromos agykisülés, nyilván, ez helyettesíti a potenciát.

Megint Babiczky nyert.

– Nem tudok odafigyelni – sóhajtotta Elemér –, mintha kikapcsolt volna mára… mindig ugyanazok a vadászok. Át kéne a kanasztára térni.

Bágyadtan nyújtotta a visszatérő professzornak a lapot. Felállt, előpiszkálta a szék alól az uszonyokat, beleerőszakolta a lábát.

– Érdekes… – mondta reménykedve.

– Egy francia idézet miatt interurbán…! – Kapussy könnyedén osztott – pedig a titkárnő három nyelvet tudjon, minimum…

– Az isten verje meg – Laci bácsi felordított –, hát még a kártyában is a nadrágosok…?

Elrohant, sörért.

– Micsoda alak! – Babiczky diszkréten megköszörülte a torkát. – Csodálom a türelmét, professzor uram.

– Agyonlőtte magát a húszéves fia – mondta Hajtó. Lerúgta az uszonyokat, tapogatta cipőjén a friss horzsolást. – A tisztiiskolán. Pedig már minden vizsgáját letette, éppen avatás előtt.

– Miért?

– Nincs miért. Megebédelt, elmesélt egy faviccet, azután bement a szobájába, és puff.

– Vétetlen baleset – mondta Babiczky.

– Lehet – bólintott Hajtó –, minden lehet. Most nekem osszatok. Csak vacsoráig kell elverni az időt.

Babiczky elmélázott a fiún, ahogy fekszik a kövön és nincs utána levél, sem magyarázat.

A partit elveszítette, csúnyán.

– Mellre szívni nem szabad – mondta Kapussy –, sem pedig elolvadni az érzelmekben. Azt rögtön kihasználják. Lecsapnak, paccs, és vége.

– Most jön az évszázad partija – kiáltotta Laci bácsi, a sarkában egy pillanatra beömlött a fény.

– Akad kivétel is – mondta doktor Hajtó. Keresztülfeküdt az oldalkanapén. – A négylevelű lóhere. Minden ezredik.

Babiczky csapta a lapokat. Úszott körülötte a szöveg és a füst.

– Kamel – hallotta –, az egyetlen cigaretta.

Vitte hétből az ötöt.

– Abendessen – hívta őket a gondnok, könyörgő, kisfiús hangon. – Abendessen, ach so…

– Talán a vacsora – Hajtó felállt, arcán mély vonalakban a kerevet plüssrózsája. – Talán valami különleges.

Hadd menjen, hagyták.

„Cicu – gondolta Babiczky futólag, s látta maga előtt, őt, akit reggel, de nem egészen ugyanazt. – Ugyan, merre járhat…”

Fütyülni kezdte, felületesen, mint egy slágerszöveget:

– Ugyan merre járhat, ugyan mit csinálhat…

– Büszke vagyok rád – mondta Kapussy, többször is –, hiába, az én szisztémám, csalhatatlan…

– A Purcel testvéreket is sorra vertem… már huszonnégyben… A Purcel testvérek… De ilyen dög melegben és ennyi dumával!

– Játszhatunk márkában is – javasolta Babiczky. Márkában! Ha mernének. Az öreg szivarok. Az öreg bölcsek.

– Nagyon tanulékony a mai fiatalság – mosolygott Kapussy, és a hús a szája alatt kétoldalt kissé lefelé szaladt. – De tíz óra: záróra.

– Én még bírom – mondta Babiczky, és karját a hatalmas órával az asztalra fektette.

Hallgatták a ketyegést.

– Holnap folytatjuk – Laci bácsi szétverte a füstöt, összeszedte maradék forintjait.

– Hacsak a program… – mondta Kapussy megfontoltan –, hacsak a program nem változik… Örülök, hogy nyertél.

Babiczky várt még, nem ment velük.

Lazította a csuklóját. Érezte a kártyazsírt az ujjhegyein.

Éberebb volt, mint valaha.

A gondnok tízkor benézett, nem vette észre az öblös fotelban, a világítást kikapcsolta.

Babiczky az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt.

Teljesen felhőtlen, csillagos ég esett a szemére. Nagy, alacsony csillagokkal.

„Ragyognak – gondolta a fiú –, ragyognak és égnek valahol. Vagy talán nem is égnek már. Talán már egyáltalán nincsenek.”

Orrához emelte tapadós ujjait.

A félhomályban – mint egy ókori lelet – penészes zölden feküdt a békauszony.

Babiczkyné belé botlott, odébb lökte, s kezét Babiczky vállára ejtette, könnyedén.

– No, Kutyu. Kiművelted magad?

– A hattyúk – mondta Babiczky tétován.

– A hattyúkat majd megnézzük az állatkertben – Babiczkyné távolodott, tenyerét hullámzó csípőjére szorította. – Különben is, a hattyúk büdösek.

Piramis

Összefogta derekán a pizsamát. Haja szétállt, szeme nedves volt még. Gyanútlanul nyitotta a konyhaajtót. Hátrahőkölt. Csattogott a papucsa, végigszaladt a három szobán. A gyerekek felültek a zajra, azután visszadőltek ágyaikra, alighogy elhaladt mellettük.

Csak a harmadik szoba közepén állapodott meg, felesége pongyolája a lába köré csavarodott.

– Mi az? – kérdezte Irma a sötétből. – Hány óra?

– Tudod, hogy itt van?

– Lehetetlen… hány óra?

– Résnyire nyitottam, szerencsére… Visszaugrottam, még jókor!

– Add a pongyolám!

Balázs kotorászott a földön.

– Miért nem a székre teszed?

Az ablakhoz lépett, hogy a fényt beengedje. A súlyos ablakfüggöny egyik szárnya a fejére hullott.

– Mit csinálsz? – Az asszony türelmesen kihámozta. – Három rajzszög tartja az egészet. Az olajoskannát kinyitottad?

– Ott szöszmötöl a konyhában. Mikorra rendelted?

– Szabadon osztja be az idejét. Nem terrorizálhatjuk. Végül is elég szerencsétlen.

– Jó. Akkor légy szíves, eredj, és a kávét te készítsd.

– Félsz tőle? – Az asszony magára tekerte a pongyolaövet, ment kifelé, azután megállt a gyerekek szobájában. – Kati – mondta bátortalanul –, ébren vagy? Nem tennél fel egy kávét?

– Rögtön, rögtön – motyogta Kati félálomban. Felnyitotta szemét, nézte kis, szőke anyját. – Te csacsi. Nem harapja le az orrod.

Ügyesen öltözött, szabályosan bepattantotta a hátán a patentkapcsokat. Tökéletes, céltudatos mozdulatait Balázs és Irma irigykedve figyelte.

– Legalább fésülködj meg – szólt Kati az apjára –, aztán majd később varrok gombot is. – A pizsamanadrág felé mutatott.

– És a virágok? – kérdezte Irma nyafogósan. – A pálmát mikor ülteted át?

– Kérek tizenkét forintot tápföldre… Tápföld nélkül ne is kísérletezzünk.

– Csend – kiáltotta a fiú –, ilyenkor még aludni szokás.

– Reggel korán kelsz – magyarázta Balázs –, ez az egészséges. És délután egy-két órát szundítani!

– Te könnyen szundítasz délután – mondta a fiú –, de én, szegény dolgozó…

– Riki szervezetének kell az alvás, apa. Fejlődő szervezet…

– Ne nevezd ezen az undok néven. Tisztességes nevet kapott. Henrik. Nem szép?

– Legalább megírnád azt a drámát, apa…

– Alakul – mondta a férfi kedélyesen, a pizsamakorcot még szorosabbra fogta –, már felvázoltam az alaphelyzetet… még egy kicsit megtördelem a teret és az időt…

– Hát csak tördeld – bólintott Henrik. Finoman végigsimította állát –, borotválkoznom kell. Kati, hoztál borotvakrémet?

– Anyuci… pénzt, borotvakrémre!

Balázs sértődötten álldogált.

Irma leereszkedett egy székre, és kifejezéstelenül nézett valahova, a szekrény fölött. Kati gyöngéden megrázta.

– Anyuci… borotvakrémre. Hol jár az eszed megint?

– Fél kettőig fent voltam – mondta Irma megrezzenve –, ellenőriztem a sorrendet. De minden egyezik a számítás szerint. Akkor miért nem vált ki…?

– Micsoda szerencse! – Henrik öltözött, a paplan alatt. – Képzeld, ha anya elkeresztel Kálciumnak. Bláthy Kálcium. Vagy Nitrát.

– A Henrik szép – mondta Balázs –, királyi és költői egyszerre.

– Tudom, apa. Csakhogy már minden Henriket megírtak. – A fiú föltette a szemüvegét. – Attól félek.

– Hány Henrik volt? – kérdezte Kati, és egyengette anyja kócos haját. – Anyuci, reggeli is kell.

– Nyolc darab. Apának csak a kilencedik maradt. S olyan nincs. – Látta, hogy a férfi szeme elborul. „Nem szabad kilendíteni – jutott az eszébe –, legyünk hozzá jók és okosak”. – Persze, azért lehet, hogy te meg tudod írni. Sőt, valószínű.

– Ne ácsorogjatok – Kati megágyazott, gyengéden masszírozta az anyja könyökét. – Öltözzetek, amíg elkészül a kávé, addig is…

– Kati – szólt utána az anyja gyámoltalanul. – Itt van ám.

Kati fintorított. Füle mögé kanyarította rövid haját, kemény és konok lett a kicsi arca. – Velem úgysem mer kikezdeni… – Nagy lélegzetet vett, mint aki vízbe ereszkedik, hosszú távra.

– Hát nem tündér? – kérdezte Irma. – Ki hinné, hogy csak tizenegy éves?

Felállt, bement a szobájába, nagy nehezen felhúzta a redőnyt. Vette a pénztárcáját, tartalmát kiborította az íróasztalára, tenyerét ráhelyezte, szeme megakadt a kérdéses vegyület képletén. Hirtelen leült, ide-oda tologatta a forintokat, bal kézzel, jobb kézzel felírt valamit.

– Te nem bízol a groteszkben? – Balázs cigaretta után nyúlt, végül Henrik adott neki. – Pedig kire támaszkodhat az ember, ha nem a fiatalságra? Mert hogy egyes konzervatívok, azt elhiszem… de te, éppen te, a tizenhét éveddel…

– Ma gyakorlatra megyünk, apa. Még elő kell készítenem a zubbonyomat. És öt matekpélda! Majd tárgyalunk, este. Persze hogy bízom a groteszkben. Hogyne bíznék. De a kérdés nem ilyen egyszerű.

– Neked soha sincs időd. – Balázs táncoltatta a földön a papucsát.

– Mit csináljak… Ez a gimnázium, beláthatod. Ha már belekezdtem, legalább azt a jeles érettségit elérjem.

– Túlzásba viszed. Szép, szép a kötelességtudás. De hát nézz meg engem. Közepesre csúsztam át, mégis… – kecses körívet húzott a levegőbe.

Henrik hátat fordított, válogatott a vonalzói közt. Amikor visszafordult, már egészen természetesen mondta:

– Jó. Te zseni vagy. De nem mindenki zseni.

– Ne túlozzunk. – Balázs krákogott. – Nem szeretem a túlzást, a jellemekben sem. Tehetséges vagyok, esetleg. Van érzékem az általánosításhoz. Mit gondolsz, kivel vacsoráztam?

– Kivel, apa? – A fiú türelmesen lapozgatta a könyvét.

– A Kerescsényivel… ő aztán szakértő, és ha valamiért kiáll! Tekintély a szakmában. A monodrámáé a jövő. Most már, meglátod, hogy nincs megkötve a kezem, ki fogom futni a formámat.

– Azért a félállást ne hagyd ott – mondta Henrik. – A legkomolyabban, apa!!

Kati tálcán hozta a gőzölgő feketét, vajas kenyeret, kockasajttal. Henrik segített neki, kerített helyet az asztalon.

– Ebédre? Mi lesz ebédre?

Kati szomorúan bólogatott.

– Spárgaleves. És rakott macesz, tejfellel. – Odaállt az apja elé, megtorpantotta ingaszerű mozgásában. – Addig idd, amíg meleg.

Először a fejét dugta be, azután egész testével benyomult a belső szobába.

– Jaj – mondta bosszúsan az anyjának –, várom a pénzt. És milyen hideg a lábad!

Megragadta a pongyolaövet, vezette az asszonyt kifelé. Az engedelmesen követte, bár vissza-visszatekintett az íróasztala felé.

– Gyere, gyere. Nem szalad el.

– Tulajdonképpen két logikai pont…

– Logikai pont, rendben… Kihűl a kávé, aztán megint elcsapod a hasad.

Irma átölelte, hátulról, szinte rádőlt a kis testre, beszívta a gyerekbőr enyhe homokszagát.

A feketéscsészét illedelmesen fogta, fejét oldalt hajtotta, kortyolt, elmerült a csészealj mintázatában. Kati perdített egyet a tányéron. Az asszony megrázkódott, és hirtelen mosolyogni kezdett.

– A pénz – mondta hadarva –, nem felejtettem ám el.

A férfi tovább sétált, csak egyetlen pillanatra szakította meg, amíg Hamlet tragikus pózában felhajtotta a kávét, mint a mérget. A kenyeret lehántotta héjáról, kis „katonákat” készített, s ahányszor ingamozgása az asztal sarkához vitte, egyet-egyet bekapott.

– A morzsák! – mondta Kati. – Hermelin néni dühöngeni fog.

– Hermin – javította a bátyja –, dr. Szoboszlay Alfonzné.

– Anya, szánd rá magad ! Akar valamit. Menj ki – Kati megveregette a hátát. – Még mielőtt bemasírozik.

– A drámát mindig háttérbe szorították – Balázs a rekamié szélére kuporodott, belelapozott a harmadikos irodalomkönyvbe. – Szemelvények, szemelvények… De miből? Kérdem én: miből? Hát a koncepció, az mindegy?

– Nem tudom – mondta Irma –, tegnap világosan érthető volt-e… laikus számára is a végkövetkeztetés. Mert ha már a rádióban elhangzik valami, ebből a témából, ilyen ömlesztve, legalább hatása legyen… csak annyi, hogy százalékban kifejezve, száz ember közül körülbelül tíz százalék megértse…

Henrik megjavította a körzőjét. Elégedetten visszacsúsztatta a bársonytokba.

– Kiválóan felépítetted. Tudományos jellegét nem vesztette el, s mégis népszerű formában…

– Igen, igen – Irma élénken helyeselt –, ez a cél. – Megrázta fejét, a szeme megállapodott Kati iskolaköpenyén. – Gyere csak ide! Lekapirgált a kék vászonról egy gombostűhegyni rántásfoltot, utánanyálazott. – Így ni. Így kell ezt. Szeretem, ha rendes vagy. Tudod.

– Hermelin néni a konyhában…

– Ne légy már olyan gyerekes – mondta Balázs –, két nő mégiscsak hamarébb szót ért… én addig átnézem a fiatalúr matekpéldáit.

Irma megfésülködött, Kati tartotta a kézitükröt. Hallgatta, ahogy Riki magyarázza az apjának:

– Dehogyis, öregem. Itt nem ez az ismeretlen. Nem is lehet, ha egyszer A és B adva van…

Még intett neki, mert látta, hogy a fiú karóráját figyeli, intett neki, türelem.

Kati ment a belső szobába, a pénzért, hogy borotvakrémet és tápföldet vegyen, ő meg indult a konyha felé.

Néhány pillanatra egész világosan látta, hogy a nagy torontáli csupa piszok és a bárszekrény ajtaja ragad. És hogy kerül az a lombik a tévé alá?

A konyhakilincset már csak könyékkel nyomta le, mert dr. Szoboszlay Alfonzné az imént rajta felejtette tejfölös kezét.

„Meg tudnám én ezt csinálni jobban? – gondolta, hogy erőt merítsen. – Vagy csak akárhogy is? És egyáltalán: lehet-e másként, a mi körülményeink között?”

– Jó reggelt, drága Hermin.

Dr. Szoboszlayné két díszpárnát tett a hokedlira, azon ült, hogy az asztalt felérje. Mosogatott. A csuklójáról lógó aranylánc csörgött a dézsa oldalán. Az ablakon vastagon futott a víz. A gáztűzhelyen gőz szállt, három fazékból.

– Egy kis levegőt…

– Hagyja csak, Irmuska. A rakott macesz ezt szereti.

– Remélem, megeszik a gyerekek – mondta Irma, s tétován megemelt egy fedőt.

– A gyerekeknek azt kell enni, amit eléjük tesznek – jelentette ki dr. Szoboszlayné, és végtelen óvatossággal kiemelt a léből egy poharat. – Nálunk aztán tellett, mégsem válogattunk.

– Mi inkább a magyaros kosztot…

– Ez az, ez az – mosolygott Hermin. Egészen egyenesen ült. „Akár derékszögmérőt lehetne a fenekébe csippenteni” – gondolta Irma, és önkéntelenül hozzáigazította saját, egyre görbülő hátát. – A szájízük el van rontva… Snidlingmártás.

– Hagymaszósz? Az jó!

– Nem, nem, lelkem. Nem hagymaszósz. Snidlingmártás. Ég és föld! Hat tojás sárgája, két tejfel, egy kanálnyi olívaolaj…

– Holnap tessék szíves lenni marhapörköltet készíteni nokedlival – vágott közbe Irma, s úgy tett, mintha cukrot keresne a kredencben.

– Azok a ronda, mócsingos húsok. Hogy mit álltam ma is sorba! Azt hiszik, meg van ez fizetve? Meg lehet ezt fizetni?

– Ennél többet bajosan.

– Van. Vannak helyek. De hát nem szemrehányás. Ha egyszer többre nem telik. Ezer forint, nulla. Mert az a kis koszt, amit én fölemésztek, mi az, csipetnyi… De a belevaló, Irmuska, a belevaló. Azt nem lehet az ételből kispórolni, hogy öt tojás helyett csak három, mert akkor, ugye, otthagyják, mint tegnapelőtt a krokettet!

„Szénné égetted – gondolta Irma –, mindent szénné égetsz, mert egyszerre, tíz perc alatt akarsz takarítani meg főzni is és beáztatni a mosást, hogy a römipartit le ne késd…”

– Nem volt étvágyunk. Tetszik tudni, előfordul…

– Kiszámíthatatlanok – mosolyodott el Szoboszlayné –, maga meg kicsit ideges. Amikor én negyvenéves voltam, nem így néztem ki. Egy spanyol attasé udvarolt, emlékszem, Svájcból átutazóban.

– Hermin. Ma későn jövök. A kísérletek a legkritikusabb fázisba jutottak. Kérem, ha egy mód van rá, seperje össze, legalább az előszobát. A férjem látogatót vár délután, színházi szakember. Ön intelligens lény, tudja, milyen fontos az első benyomás…

– A rakott macesz rendkívül munkaigényes.

– Igen – mondta Irma, s tépdeste a konyharuhát. – Az előszobát, lehetőleg.

– Színházi szakember! Ezek a szakemberek… Herezeg Ferenc, a Kék róká-ban… No mindegy. Egy páhollyal majd megprezentálnak, ha bemutatják a Bláthy úr darabját, egyszer, véletlenül…

– És a fehér inget, Hermin, ezek a mosószerek, hamisítják, úgy látszik, de kétszer mossa át, ha már ezek a nyomorult mosószerek…

– Hiába. Nincs mit tenni – dr. Szoboszlayné kihúzta kezét a vízből, gumikesztyűjét óvatosan lefejtette. Hintőport keresett, hosszan paskolta az ujjait. – Ha már erre a sorsra jutottam.

– Nagyon hősies, igazán.

– A rádióújságban olvastam a nevét – az asszony arrébb húzta a hokedlit a párnákkal, ismét rátelepedett, kezdte a polcokra rakni a vizes edényt. – Az enyémet is olvashatták, nem is egyszer, külföldi lapokban; valamikor…

– A golf, a golf – hadarta Irma –, nem kicsiség!

– A sportnak köszönhetem, hogy megtartottam a rugalmasságomat, hatvanöt éves koromra! – Felemelte kissé a szoknyáját. Fogadok, hogy a maga combja nem ilyen kemény.

Irma hátrált. – Megkóstoljuk a maceszt – mondta, az ajtóból – hiába, ízlések és pofonok…

– Amihez a gyomor gyermekkorában szokott… Azért kell megbecsülni, hogy ilyen jó dolga van. Vegyészeti Laboratórium vezetője! Ne siessen úgy, Irmuska! Itt a füzet, nézze csak át, fillérre stimmel. De ma még csak huszonhetedike, kétszáz forintot kérek!

Kezébe erőszakolta a kék fedelű, kockás füzetet, a tetején Kati kerek, gondos betűivel: Bláthy Katalin VI. oszt. tan. Őrsi napló. Szoboszlayné áthúzta, felírta nagy, szálkás betűivel: Háztartás.

Irma bele sem nézett.

– Annyit, de annyit kértem: kicsit egyszerűbben, egy kicsit beosztóbban…

– Ennél egyszerűbben? – Szoboszlayné elkapta a füzetet. – Na, nem szólok semmit.

– Nincs most pénzem. Tessék megérteni.

– Nyolc napja kapott prémiumot. És az az előadás a rádióban. Szoboszlayné szigorúan simítgatta hosszú, őszes haját. – Nem szabad ennyire garasoskodni, éppen a koszton…

– Jól tudja – mondta Irma, és majdnem sírt már –, jól tudja, hogy szinte egyedül tartom őket. És ez a nagy rezsi! A férjem ügyei még nincsenek abban a stádiumban, hogy hozzájárulhatna kellőképpen…

– A Bláthy úr! – legyintett Hermin. – A mi időnkben az volt a szokás, hogy a férfi tartsa el az asszonyt. Az asszony csak komissiózott, dirigálta a cselédséget. Nem kell annyi vacak a lakásba, képek, részletre, meg az a sokféle ital…

– A színházi szakember…

– Szakember! A szakember ott kezdődik, ahol pénzt hoz a házhoz. Szegény Alfonz is tárgyalt, de ahányszor egy-egy ügyfél kitette a lábát, Alfonz jött, kopogott a szalonajtón, és becsúsztatott száz pengőt, tízezer koronát a rokokó porcelánhölgy puttonyába… Kétszáz forint nem összeg. A személyzet, a háztartás mindig pénzbe kerül. A jót, a kényelmet mindig meg kellett fizetni. Ha nem kapom meg, kár volt belekezdeni.

Irma a frizsiderre könyökölt. Mintha maradt volna valahol, valamiből kétszáz forint. A tárcájában alig száz, és abból már a tápföld és borotvakrém… Ha tegnapelőtt nem érkezik a villanyszámlás… és Balázs is elvitt valamire nyolcszázhúsz forintot, úristen, mi volt az, és elvitte-e egyáltalán, vagy csak kérte…

– A tepsikről nem is beszélve! Ilyen tepsikben sütni! És az az üvegedény a szobában, meg azok az undok csövek! Hogy lehet ilyesmit hazacipelni egy gondozott lakásba?

– Holnapra szerzek – mondta csüggedten –, kölcsön, arra a négy napra.

Tényleg, hova lett a prémium? Kati megígérte, hogy felírja.

– Hol a fekete cipőm? – kérdezte Balázs a csukott ajtó mögül.

Irma végképp megrémült.

– Nyisd ki addig az olajoskannát, kérlek – szólt ki az előszobába. – Tárgyalunk.

– Szóval, kétszáz forint. És hetvennégy, mázas tepsire – dr. Szoboszlayné visszaereszkedett a díványpárnákra –, még szerencse, hogy én irányítom a dolgokat. Képzelje el, ha kap egy falusi libát.

„Csak már ott lehetnék – gondolta Irma. Fulladozott a gőzben. – Valószínűleg az első fázisban tévesztettünk. Bár az ilyen világos, lépésről lépésre rendezett bontásban…”

Balázs káromkodására – közönséges, őszinte káromkodás volt – gépiesen kiugrott az előszobába.

Balázs a kamraajtóban állt, csurgott végig az olaj a pizsamáján, a szőnyegre.

Szoboszlayné tapintatosan visszavonult. Még az kéne, hogy „megüsse” a maceszt az olajszag.

Balázs átkozta az életét, az olaj meg csak bugyogott. Irma az ajtónak dőlt. Nem is vette észre, hogy sír, csak a nyikorgást hallotta, ahogy az ajtófélfa ellenállt a görcsös nyomásnak.

Kati a kilincsre akasztotta a nejlonszatyrot. Dzsekije ujját feltűrte.

– Rongyot! – kiáltott az anyjára. – Ne bőgj most, anyuci.

Riki is kifutott, gyorsan letette a kémiakönyvet.

– Állj oda… – mondta az apjának, a sarokra mutatva. – Eredj az útból…

Terpesztelt lábbal közelített a kannához, hátrahajtotta, visszadugaszolta. – Meg kell dönteni. Másképp a nyomás kilöki. Ez fizikai törvény.

– Elpárolog – Kati csavarta a rongyot. – Lakkos padló. A szőnyegből meg az ultra kiviszi. Vesd már le azt a pizsamát, apus! De külön tedd, a fürdőkádba!

„Istenem – gondolta Irma, lassan csillapodó sírással –, ez a szerencsétlen. Nem tud majd tárgyalni ilyen lelkiállapotban.”

– Apus – mondta a fiú. Átölelte a férfi vállát, ruhájára vigyázott. – Mosakodj meg szépen. Ezek a hülyék a gyárban… színültig töltötték. Akárki, a legügyesebb is… színültig töltötték, érted? Ha kinyitják, ilyenkor, placcs… törvényszerű.

– Színültig töltötték – ismételte Balázs, és megélénkült. – Hát persze. Ez a helyzet. – Az asszonyra nézett. – Ahhoz képest nem is folyt el olyan sok. A barmok.

– Pár csepp – mondta Kati. Tuszkolta az apját a fürdőszobába –, mosakodj. Így nem vagy szép. Te meg – szólt az anyjára – a prémes kosztümödet vedd. Enyhült az idő.

– Semmiség – csatlakozott Riki –, miért pityeregsz? Minden oké.

Balázs bevonult a fürdőszobába.

– Kati, hol a fekete cipőm?

– Jó előjel – kiáltott utána Riki. – Hallod, apa? Figyeld meg! Ráharap a mókus arra a narrátor ízére…

– Hol a fekete cipője? – kérdezte Irma, s megcsókolta Kati olajszagú nyakát.

– Kedden sarkaltattuk. A szekrény tetejére tetted, hogy ne felejts el cipőfűzőt venni bele.

– És most nincs benne cipőfűző…?!

Kati leemelte a nejlonszatyrot a kilincsről.

– Bakaszíjcukrot akartam venni, tudod, az a hosszú, nyúlós… arról jutott eszembe.

– Istenem – mondta Irma, és megint sírva fakadt –, és még akkor kétszáz forint, Hermin néninek… Hogy mire is fogyott el az egész?

– Ej, anyu – Kati komolyan bosszankodott. Újságpapírral dörzsölte az olajat a kezéről. – Vasárnap adtál kölcsön kétszáz forintot Perec néninek. Fel is írtam.

– Vasárnap? – Most már emlékezett. Sőt még arra is, hogy Juci szintén tartozik a laborban, háromheti ebédpénzzel.

– Istenem, istenem – mondta megint, most már örömmel.

– Minden oké – Riki hóna alá vette a kémiakönyvet, húzódott a szobaajtó felé. – Ne csinálj lelki konfliktust a piti ügyekből.

Az anyja csak álldogált az előszoba közepén, s erősen figyelte Katit, ahogy a cipőfűzőt nyálazza, s a lyukakba fűzi. Az arca elborult, Riki tudta, szégyelli magát, s ez a legrosszabb, mert semmi értelme. Változtatni úgysem lehet.

– Anya – derekán fogta az asszonyt, mintha táncra kérné, imbolygatta maga után a szobába. – Elkésel. S a munkád mégiscsak az első. Te, aki abban olyan kiváló…

Kati tréfásan szalutált utánuk a cipővel. Segített még az apjának kimosni a pamacsot. Ellenőrizte az anyján a szoknya cipzárját. Nehogy a buszban húzzák fel neki, újra.

Először Balázs ment el, a Savariába, átnézni a reggeli kritikákat, a „kollégákról”. Riki intett, fel a fejjel. Ujjaival jelezte: vele drukkol.

A férfi a lépcsőházból még visszaszaladt.

– Henrik – mondta komolyan –, azt a matekpéldát aztán el ne felejtsd befejezni!

Irma ígérgette, hogy este megmossa Kati haját, morzsolta is kicsit, nem szereti ilyen zsírosan. A konyhaajtó előtt elosont.

– És ne válogassatok. Egyétek meg a rakott maceszt ebédre!

A gyerekek hallgatóztak, azután kulcsra zárták az ajtót. Riki néhányszor a levegőbe dobta a tanszereit, majd kisasztala fölé görnyedt, befogta a fülét.

Kati elővette kis spirál jegyzettömbjét, tetején a matrica mézeskalács házzal. Titkos feljegyzések. Beleírta: 10–11-ig: tanulás. 11–12-ig: játék. Itt egy kicsit eltöprengett, szájába kapta a golyóstollat, de a tintafoltot le is törölte, gondosan.

„Végre – gondolta Szoboszlayné –, csakhogy elszédelegtek. Ilyen bolond népek. Talán még gyanúsítanak is, ki tudja? Mintha kellene nekem az a néhány ócska forint”.

A becsület, erre volt mindig a legkényesebb. Ha tíz fillért elszámolt a közértes, azt is a javukra írta.

– No, milyen szép – motyogta, ahogy körbemosta a csempét –, precíz munka. – Tocsogott a rongy a kezében. – Ki bírná ki náluk, ebben a zűrzavarban?

A fürdőszobát is rendbe tette. Undorodva piszkálta ki a borotvapamacs szőrszálait a lefolyóból.

Szegény Alfonz, két cseléd ugrált utána. De a kádat maga mosta ki, ha fürdött. És tudta, mit hova tesz… Rendszer. Az nincs az életükben. És ez az asszony: legalább eldöntené, mit akar. Csak kijön, bámul a halszemével, mintha kést döfnének belé minden szóval. Pedig hogy lehetne ennél tapintatosabban?

A macesz savanyú tejfelszagot árasztott, élvezettel beszívta. Kosvai Mimi említette víkendkor azt a különleges aprófánkot, morzsolt csokoládészilánkkal. Három napig készül, megkívánja a figyelmet, de érdemes.

A híres mérnöknő. Ugyanabban a lábasban forralja a húslevest, mint a tejet. Az agyát, azt sikerült kicsiszolni, esetleg. De a szokásaiban ott ragadt a Karpfeinstein utca. Az „író úr” is: akárhogy titkolja, elárulja magát, ahogy a levest szürcsöli.

Vitte a hosszú nyelű kéziseprűt. Riki és Kati felhúzták lábukat a rekamiéra. Bűvölten figyelték, amint megcélozza a nagyobb szemeteket a szőnyegen, azután odébbpöccinti, egyenes derékkal.

– Huszonnégy külföldi verseny közül huszonkettőben nyertem – mondta a gyerekeknek –, ha egyszer eljöttök hozzám, megmutatom az érmeket. És azok a gyönyörű serlegek…

– Ezüstből? – kérdezte Kati.

– Színezüst… egész szekrényrevaló, az üveg mögött…

– Tessék eladni őket. Miért nem tetszik eladni? – Kati írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Kilónként két darab ezres… ha úgy vesszük, hogy még öt évig tetszik élni, körülbelül, és húsz kiló is lehet az a sok cucc, éppen elég… nem kéne idejárni a nehéz szatyrokkal.

– Te kis pimasz – mondta dr. Szoboszlayné –, megnevelhetne anyád. Ha ő is kapott volna nevelést, persze.

Húsz perc alatt végzett a három szobában.

„Ezeknek a rendetleneknek, jó ez így is – gondolta –, azt hiszik, hagyom magam kihasználni.”

Pontosan tizenkettőkor látott ebédhez. Kétszer is bekiáltott a gyerekeknek, mert akármilyen szemtelenek is, enni azért kell nekik, ilyen finom vitaminból. Riki kiszólt, végül, „tessék csak egyedül, Hermin néni”.

Ez a Riki a legelviselhetőbb. Még hasonlít is Ádámkára, ámbár Ádámkával mostanában nem túl elégedett. „Beiratkoztál a marxista egyetemre, fiam?” – Alig akarta elhinni. A menye leintette, ne beszéljen bele. Kati lesz ilyen, ha megnő, mint ez a Zsuzsa. Tipikus prolilány, nagy pofával, de úgy látszik, tud valamit, amire ez a szegény Ádámka ráharapott. És hiába próbálja az ember megnevelni. Karácsonyra vett neki egy ezüstlamé színházi retikült, az csak nevetett rajta, lóbálta a láncon. Hát igen, a lapátkezéhez, furcsa is.

Szabályosan elhelyezte a mély- és lapostányér mellett az evőeszközöket, a papírszalvétát, vizet.

Lassan evett, élvezettel. Utána cigarettára gyújtott. Ma különösen sietett. Rózsika megy hozzá kettőre.

Ellenőrizte a kredencben, van-e készlet mindenből bőségesen?

Az ötdekás teát kiemelte. Nem akármilyen, különlegesség, barna alapon arany piramis, pálmafák a háttérben és alul egy teve. Ezek nem isznak teát, csak kávét, literszám. – Akár haza is viheti – mondta tegnap az asszony, s kétségbeesett arccal tapogatta a harmincforintos csomagot –, minek is vette? Fölösleges.

„Én innen egy rajzszöget sem. De ha ki akarja dobni, elfogadom.”

Fürdővizet engedett, Bláthyné arckrémét félretolta. Ádámka kifogásolja az oldalt csapott, sportos sapkát meg a sínadrágot. Hogyne! Majd ő is plisszészoknyát húz, lötyögő harisnyával, mint ez a szegény Bláthyné. A sportos külső mindig fiatalos.

Buszra szállt. A Lipótvárosban lakott.

„A saját lakásomban, albérletben – szokta mondogatni. – Ehhez kommentár nem szükséges.”

Amikor Alfonz Derespusztán meghalt, a kitelepítésben, kukoricatöréskor, s kiderült, hogy „mégsem kellett volna”, ezt az egy szobát – a négyből – visszakapta. Ami maradt a bútorokból, elfért éppen.

A „főbérlőkkel” kerülték egymást. Ezek már úgysem azok. Azok cseréltek, gyorsan, még ötvennégyben.

Átöltözött. A nejlonpongyolát nem szerette, új vonalú szövetköpeny mellett döntött.

A teáscsomagot áttöltötte megszokott fűszerdobozába. Nem fér bele, az alján maradt egy kevés.

Az asztalra akarta tenni, amikor Rózsika csengetett, melléejtette, úgy sietett az asszony elé. Órabérben jön.

– Kezicsókolom – köszönt Rózsika –, jaj, lehúzom a cipőm… – Szaladt a szobába. – Érdekes – mondta vidáman –, hogy ezek az ablakok nem óhajtanak összemenni!

– Rózsika: előbb ecetesen, azután papírral. És az ablakfát is, nagyon precízen, tudja, erre kényes vagyok.

– Jó – mondta Rózsika –, ismerem a kedves nagyságos asszony ízlését. Nem először és nem is utoljára…

– …mert múltkor két homályos folt ott maradt.

„A te agyadon – gondolta Rózsika – azon vannak homályos foltok. Bezzeg felmászni nem tudsz, vén dög, mert lepotyognál a létráról. Összecsinálnád magad, ha ott kéne állnod ég és föld között, fölemelt kézzel.”

– Majd igyekszünk… tessék csak nyugodtan leheverni.

– Napközben, Rózsika? Napközben soha. Jövő héten felsúrolja a parkettet.

– A súrolás tizennégy, nagyságos asszony. Plusz a beeresztő.

– Nem vagyok garasos, tudja. Nincs sok pénzem, de garasos nem vagyok. Mint a Bláthyék. Félnapos elfoglaltságot vállaltam, hogy kiegészíthessem szerény özvegyi nyugdíjamat… Egy egész háztartást irányítok, társalkodok a gyerekekkel… nem szégyen a munka. Én azelőtt se mondtam mást, emlékezhet.

– Nem, nem. A nagyságos asszony mindig dolgozott, tényleg. – Rózsika már fent állt a létra tetején. – Nyitom az ablakot. Tessék felvenni a bundát.

– Rózsika, friss levegő! – dr. Szoboszlayné elővette az ütőt a szekrény mögül, néhányszor megcsóválta, oldalt, maga körül – egy kis mozgás, épen tartja az izomrendszert. Egyszer még eszébe juthat a kommunistáknak, hogy felújítják ezt a rendkívül rentábilis sportot. Nyaraló külföldieknek! Mennyi valuta az országnak!

– Bizony, bizony – mondta Rózsika. Mindjárt a nyakába locsog a víz, akkor csodálkozik. Szép demokrácia. Ennek van ideje ilyen marhaságokra, ő meg melózhat a házmesterség mellett, ha azt akarja, hogy a gyereke többre vigye.

– …mert én sose voltam a szocializmus ellensége. Szociális érzületű emberek voltunk, a férjemmel együtt. Talán még át is állunk, teljesen, ki tudja, ha nem csinálják azt velünk… Ki helyesli, hogy az egyiknek doszt, a másiknak meg semmi?… szórják a pénzt ma is, egyesek. Ha látná, Rózsika, ezeket a Bláthyékat. Maga derék munkásasszony, ösztönösen intelligens: havi ötezer mellett sose telik semmire, hát helyes ez?

– A flanc! – mondta Rózsika.

– Még az sem. Egy jó ruhájuk sincs, látom. Kapkodnak ide-oda, dolgoznak valamit, az asszony nevét itt-ott hallani, a férfi meg darabokat ír, mellékesen, mert a fordítóirodán nem elég, amit keres, így akar meggazdagodni…

– Hajaj – Rózsika ledobott egy elhasznált papírlabdát. – Tessék mán elkapni. És ilyesmikre fizetnek! A huszonháromban ismerek egy iparművészt, forintért veszi az agyagot, és van pofája négyszázat is elkérni, ott árulják a csúf figuráit abban a nagy belvárosi boltban…

– Maga bezzeg megszakadhat, Rózsika.

– Én igen. Én meg – mondta Rózsika mély meggyőződéssel. – De erős vagyok, mint a ló.

Azért az öregasszonynak igaza van. Látni ilyen lakásokat, nyári estéken, színes rafialámpák égnek, azok meg ülnek a balkonon, bámulnak maguk elé, az utcára, bentről zene szól. Ugyan mennyivel különbek?!

– …Sajnálom is őket, tudja, Rózsika. Mert nem rosszak. A kislány, az szemtelen, de hát amit az iskolában tanul. Ha látta volna, mit találtam, amikor elvállaltam a megbízatást… Olajoskannák az éléskamrában! És cipők, kinőtt ruhák, egy kis alakítással mind kifogástalan.

– Mit csinálnak vele? – kérdezte mohón Rózsika.

– Mit, kidobatják… nincs idejük rá.

– Nagyságos asszony, nem tetszett látni köztük valami fodrosat?

– Fodrosat…? No majd! Inkább magának, mint a kukába.

– Leszállhatok…? Ebben még a nap is seggre csúszik.

– Ott a jobb sarokban, Rózsika! Ne sajnálja, nyomja rá!… Uralkodó osztály! De azért rám vannak utalva. – Szoboszlayné visszatette a golfütőt a hegedűtokba. – Tudja, honnan mentettem meg őket? Az éhhalál küszöbéről!

– Most már leszállok, az csak üveghiba…

– Dörzsölje csak!… tisztelnek engem. Nincs ott egy hangos szó se. Hiába, a fellépés, az fellépés, ma is… Az a szerencsétlen mérnöknő, vegyészmérnök, hogy mire viszi az embert a szükség egy léhűtő férfi mellett! Az a sok büdös vegyszer!

„Büdös nálad is van – gondolta Rózsika –, a régi gönceid naftalinban… hogy milyen szép balettruhát ügyeskednék össze belőlük az én Tildikémnek! Meg ez a nehéz parfüm, nem ám valami tisztességes virágillat…” – dühösen nézte, fentről, dr. Szoboszlayné hogyan nyomkodja a mohazöld selyemlabdacsot, hogyan permetez a kölni a vékony csövön. „Beleeszi magát a brokátba…”

– A pacsuliszagot utálom – mondta Szoboszlayné –, molinő szenk… A lakás szaga, jellemzi a gazdát. Báthyéknál mindennek szúrós porszaga van. Ők azt mondják, könyvszag, de porszag az, nyitott polcokon a könyvek, annyi pénzből nem telik, hogy beüvegeztessék… Képzelje, ha én is csak úgy tartanám az ezüstjeimet… – A vitrinhez lépett, végigsimított kívülről az üvegen.

– …és az mind valódi? – kérdezte Rózsika, lefelé ereszkedőben.

– …egytől egyig. Egytől egyig! Teljes napot vesz igénybe, amíg kiszidolozom.

– Tessék csak nekem szólni. Én úgy megpucolom… – Ó, nem, Rózsika! – mosolygott Szoboszlayné. Közelhajolt az ablakkerethez, ujjvégét megnyálazta. – Ezt magam. Nem bíznám senkire.

– Az kopás! – mondta Rózsika. – Hiába tetszik piszkálni. Ráférne a mázolás…

– Tudja, mit kapnék én ezekért, ha eladnám? Annyi pénzt talán nem is láttunk egyben, mióta forint a divat.

– De ez a nagyságának többet ér. – Rózsika töprengett, tizenhármat kérjen-e, tizenkettő helyett. – A nagyságos asszonynak ez még egyszer jó lesz. Ne tessék senkinek beugrani.

– Szeretem magát, Rózsika. Maga ösztönösen intelligens. Legyen szíves, szedje ki az ágy alól a pihéket. És aztán a konyhakövet, én ugyan soha nem főzök itthon, vacsorára csak kétszersültet eszem, de ezek összemaszatolják, és egyszerűen nem bírom elnézni… Micsoda konyha volt ez! Kék-fehér csempével, süllyesztett mosogatóval, harmincnyolcban!! Az asztal eternitlapokkal borítva…

– Mit ér az intelligencia, nagyságos asszony? – kérdezte Rózsika, félig az ágy alól, húsos, vörös foltos lába a levegőben kalimpált. – Ha nincs iskolád, csak erre vagy jó… Szegény apám, önálló iparosember, ha tudta volna, hogy erre nevel… – A keze beleakadt valamibe. Kitapogatta. Gyűrűféle. Oldalt fordult, a zsebébe csúsztatta, izgatottan. – Gyönyörű tiszta…

– Egy kávét is főzők magának… de ugye, akkor leviszi a szemetet?

– Azt már csak szívességből. Jujujj, félrevonulok egy percre…

Bezárkózott a vécébe. Csalódásában némán rázta az öklét. Egy lapos pogácsaformázó. Talán nincs is ékszere. Az a sok cikornyás ezüst összes vagyona. Nem mintha lopni akarna az ember. Csak egy gyűrű, mire felnő, Tildikének…

Dr. Szoboszlayné hiába kereste a kávét. A főbérlő elzárta. Pedig hogy ígérgette, hat évvel ezelőtt: „Ami a mienk itt, az a magáé is, Hermin néni”.

– Sajnos, Rózsika, sajnos…

– Annyi baj! Ellenben, ha nincs szükség rá, múltkoriban láttam azt a flitteres pruszlikot… amikor molytalanítottunk. Tildikének három jelmeze lesz a vizsgaelőadáson: rózsalány, magyar csárdás és menüett… A menüetthez, ez a pruszlik, talán…

Rózsika leült a konyhaszékre, a körfésű engedett a hajában, a haj körülfolyta izzadt arcát, piszokcsíkok indultak a melle felé, a ruhanyílásba.

– Hiába, a szívem már nem a régi… megérezzük, negyvenen túl. És éjszaka az a kapuzás, nem is tetszik hinni, milyen megerőltető. És akkor ilyenekről hall az ember, mint azok a nemtudomkicsodák…

– Haj – sóhajtolt Szoboszlayné. – Odaadom én azt a pruszlikot. Magától nem sajnálom. Egy-két mozdulat, és a konyhaszekrényt is lemossa, legfeljebb…

„Tildikére hagyhatná ezt a sok ezüstöt – gondolta Rózsika, hirtelen –, meg is kérdezem az ószerest. Hátha muzeális érték.”

– Nem is vigasztal semmi, tessék elhinni, csak ez a Tildike… az ő sikerei. – Szeme átfényesedett, előrecsúszott a széken.

Szoboszlayné a vekkerre pillantott.

– Most is megdicsérte a mesternő. Ha ilyen ügyes marad, jövőre átkerül a haladókhoz… Kétféle balettcipőt kértek, a vizsgára fehéret, térdig felszalagozva. – Mutatta saját lábán, a bokafásli fölött. – Nagyságos asszony, valami tündéri! Ha el tetszene jönni, küldenék jegyet a menüetthez. Huszonötöt vállalt minden szülő, kötelező eladni, év végi ajándék, a tandíj havi kettő. Mit tetszik gondolni, mi másért dolgozom én? És akkor még Feri, a volt férjem, hiszen a nagyságos asszony ismeri, ő szerelte le a kristálycsillárt, amikor félig leszakadt, szóval a Feri rá akar beszélni, hogy ne és ne, felesleges kiadás, nem azért adja azt a nyomorult tartásdíjat. Irigylik. Irigylik, a házban is lakik egy tanárnő, tapogatja Tildike karját meg a derekát, csóválja a fejét, hogy nem balettalkat, de ha tetszene látni, amikor vágja azt a piruettet… Hát ha beleszakadok is!

– Helyes – mondta Hermin, és megint az órára pillantott. – Ne hagyja magát befolyásolni. Első a gyerek érdeke. Sokra viheti, ma már, ezzel a származási előnnyel…

– Nem muszáj, ugye, mindig földhöztapadtan…

– Megkapja a pruszlikot – Szoboszlayné indult a szobába. – Előkeresem. Megérdemli ez az ügyes, bájos gyerek.

„Primitív. Hogy ez, szegény, milyen primitív.” – Idegesen turkált a szekrényben. – „De kár vitázni, akkor összecsapja a konyhát. Ez a felkapaszkodási vágy! Miért ne, ha lovat ad alá a korszellem…”

Odébbtolta a sízokniba csavart levendulát, elővette a dohánybarna golfnadrágot, a krémszínű, angol szabású, hernyóselyem blúzzal. Ölébe fektette, beült a nyitott szekrény aljába. Lába megrándult, francia és angol szavakat mormolt, rebbenő csuklómozgással kísérte.

Rózsika négykézláb ereszkedett, lúgos vizet öntött a konyhakőre. Tizenkét forint, óránként, s még a perceket is levonja.

De hát igaz, csak egy ágrólszakadt. Egyedül megenné a piszok, hogy a ládát elhúzza, annyi ereje sincs. És az a zsúfolt szoba, nem kéne, sehol egy muskátli!

Megtalálta a teászacskót, majdnem eláztatta a ronggyal. Füléhez emelte, zörgött még valami az alján. Különleges tea. Jó lesz Tildikének, kóstolóba.

A konyhabútorhoz nem nyúlt. Odahelyezte a pogácsaszaggatót a kredenc közepére. A rosseb cipeli.

– Majd legközelebb megkapja a pruszlikot – mondta Szoboszlayné, és ringatta térdén a golfruhát –, valahova elkeveredett.

– Ne tessék fáradni vele… Négy és fél óra, annyi mint hatvan. Másnak tizennégy, de itt a régi ismeretség. Nem is kell az a pruszlik, jobb, ha csináltatok, mindjárt az ő alakjára… és a jövő héten hazahozzák a centrifugát.

– Nekem két oldalon futott az edényszárító. A legmodernebb berendezés, kilencszázharminchatban! És a lefolyó… a bidé…

– Jaj, jaj drága nagyságos asszony, sietek. Jó is lenne elcsivitelni időnként erről, arról, de hát szólít a kötelesség.

Most már csevegne a vénség. Ingyen.

– Nagyon szép ezüstök – szólt még vissza vigasztalóan. Beugrott a közértbe, vett tíz deka téliszalámit Tildikének. Nem eszi a főtt ételt vacsorára. Kétszer is átszállt, egyre piszkosabb és egyre sárgább villamosokra, rándult is a keze, hogy dörzsöljön egyet-egyet a homályos kocsiablakokon.

Felkattintotta a villanyt. Nyáron nem kell majd, hogy folyton égjen. Nyáron barátságos kis lakás. Otthonos. Különleges az a nyolc falépcső, a konyhából a szobába. És a konyhafal is csak télen nedves. Alacsonyabban fekszik, azért. A szakértők megállapították.

Buzgár rendbe hozza. Rendes ez a Buzgár, a maga tanulatlan módján. És tisztelettudó. Érzi, nem ettek egy tálból cseresznyét. Miért ne ilyennek juttasson az ember?

– Tildikém – kiáltotta már a küszöbről. – Tildi… Tildike… Miért nincs rajtad iskolaköpeny, édes életem?

– Anyuuuu… olyan ronda – nyafogta Tildike. Gondosan bodorított haja erős koponyájára tapadt, mélyen ülő, kicsi szeme kedvetlenül ugrált kelttészta arcában. – …és az alsószoknyámat kikeményítetted? Engem tol le a Kamilla néni!

– Tildikém, ott lóg a fogason…

– És az a hülye Ili néni az ellenőrzőbe beírt, megint… ezt csinálják velem folyton. Hiába magyarázom, hogy tegnap tízig próbáltuk a Rózsa halálát… hiába magyarázom, hallod, anyuuu, azt mondja, első az iskola. – Kiemelte a téliszalámit, ette, kenyér nélkül. – És hogy a harmadik a legnehezebb osztály…

– Legnehezebb, legnehezebb… ezt mondják minden évben. Neked első a balett!

Tildike elnézően legyintett.

– Jó, jó. De akkor legalább rendes cuccokat vegyél. Babucinak Brüsszelből küldik a csipkét.

– Majd meglátod. Te sem fogsz szégyenkezni. Három napot vállaltam, festés után, az dupla pénz!

„Klassz, az a sok ruci – gondolta Tildike, s ette a szalámit, csámcsogva –, csak ne kellene folyton ugrálni hozzá. Fel, le, fel, le, és az az undok csattogtató… Csak már kitanulnám, végleg!”

– Miért nem hozol füstölt szalonnát egyszer, anyuuuu?

– Füstölt szalonnát, édes életem? Miért ne hoznék? De a hajlékonyság, tudod, a te pályádon…

– De hiszen te is kövér vagy, mint egy disznó – mondta Tildike csengő hangon –, és én se vagyok valami sovány, nyolcéves koromra.

– Ezt a Szekeresnétől hallottad, fogadok… miért állsz le velük? Hányszor kértem, te csak ne állj le velük… Gyakorolj, gyakorolj szorgalmasan. És azért a tanulást se kell elhanyagolni – tette hozzá szigorúan –, akinek annyi esze van, mint neked, annak szinte játék…

– Játsszunk vadászosat, anyuuuu… – hozta is a kopott társasjátékot. – Én leszek a vadász, te meg a róka; jó, anyuuu?

Rózsika sóhajtott. Éhes volt, a szalámi elfogyott. Buzgár minden pillanatban itt lehet, be kéne a követ takarni, nehogy az olajfesték lecsöpögjön. Mégsem hanyagolhatja el a gyereket. Így fejlődnek az értelmi képességei.

Dobott a kockával, hagyta, hogy Tildike kétszer dobjon, és visítva üldözze a műanyag rókát a papírmezőben. Félig elbóbiskolt.

Buzgár halkan kopogott.

– Szabad – kiáltotta Rózsika, felriadva, ingerülten.

Buzgár újra kopogott.

– Ejnye, jöjjön már, Buzgár úr. Tildike, ne nyúlj semmihez, festékes lesz a kezed! Hozza, hozza…!

A férfi vézna, pici testével, téglaporos bajuszával zavartan toporgott az ajtó előtt.

– Már ezt a sok piszkot, csak így, kezicsókolom… ha méltóztatna valamit leteríteni…

– Tildike, ne nyúlj semmihez! – Rózsika leterítette a nejlonabroszt. – Így ni. Ne féljen. Csak bátran.

– Merthogy nem szeretném, ebbe a tisztaságba… a magamfajta…

– Ugyan, ugyan… arra való a meleg víz. Kéket hozott?

– Fehéret is, kéket is, kezicsókolom… kétféle ecsetet. Le is gittelem, aztán rámegyek a smirglivel…

– Buzgár úr, Buzgár úr – Rózsika felemelte az egyik összeragadt ecsetet, gyanakodva –, ért maga ehhez? Nem fogja ezt a szép falat elfuserálni?

– Rózsika, kérem, ha a megszólítással meg nem sértem – Buzgár a szívére tette kezét –, tessék idebízni. Azért, mert nincs róla levelem? Hát ott dolgozok én mellettük. Nem dolgozok ott? Hát az embernek itt is van valami – csattanósan a homlokára ütött –, meg szeme is van az embernek – két ujjával szemére bökött.

– Dolgozom – mondta Tildike. – Nem dolgozok…

– Te kis arany – Rózsika megcsókolta–, te kis cukorfalat… Égszínkékre keverje, Buzgár úr, olyan sejtelmesen égszínkékre, el tudja képzelni?

– Kérem… – Buzgár a fal elé vitte két tenyerét, végigsimított előtte a levegőben. – El van képzelve. Közmegelégedésre. Ha nekem ilyen konyhám volna…

Buzgár az Illatos úti kőművesipari munkásszállás kilences telepén lakott, földszint kettő, a tizenharmadik alsó ágyon, az ajtótól jobbra. De a felső ágy szellősebb. Át is kerül hamarosan, saját személyében megígérte maga a gondnok.

– Nem megy semmi egyszerre, Buzgár úr. Én is úgy cseréltem, üzlethelyiségből. Persze, a házmesterség is a nyakamba szakadt. Ha szépen megcsinálja, negyven forintot is kaphat, és az anyag úgyis ingyen van…

– Rózsika, kérem, ha meg nem sértem, itt a számla – Buzgár rongyos cetlit húzott elő a vászonzeke zsebéből –, háztartási boltban vettem. Én olyasmit nem kockáztatok…

– Akkora építkezésnél?! Ha maga ennyire élhetetlen… És szép simára, lassan. Ráér. Maga aztán ráér, igazán.

Buzgár leült a földre, lába közé fogta a festékesdobozokat. – Kicsit szagos, a kisasszonyka tüsszögni fog.

– Édes életem, eredj fel a szobába, bekapcsolom a tévét neked, korcsolyaközvetítés, tudod, jégtánc… figyelj!

– Anyuuu… nem érdekel a korcsolya. Csak ha elesnek.

– Nem boszorkányság, Rózsika, kérem, a keverési arány, azon múlik, és a függőleges ecsetkezelés. Én mindent elsajátítok. Ha már ez van, hogy papír kell az embernek, hogy elhiggyék… lett volna nekem, ha huszonkilencben nem kapok skarlátot, tizenhét éves korban, Rózsika, kérem, skarlát, nem vettek vissza inasnak, aztán meg eltörött a jobb combcsontom, mindig vártam, hogy jön majd egy kedvező idő, de hát jött, Rózsika, kérem? Őszintén: jött?

– Piszkos munka, kőműveseknél…

– …mert mire vágyik az ember, így egyedül, kérem: egy tál meleg étel, az a napi korsó sör meg az édesség, bevallom, nem szégyellem, az édesség. Bementem tegnap is a boltba, kértem öt deka málnásat, de csak tízdekás van, előre kiszerelve. Megengedhetem én azt naponta magamnak, Rózsika, kérem, de őszintén: naponta kettőhetvenet, csak cukorra?

– No, lásson hozzá – mondta Rózsika –, ha nem lesz csíkos, tőlem kaphat egy egész zacskóval. Tildike csak a marcipánosat szereti.

– Kezicsókolom… – Buzgár a festék fölé hajolt. – Ha nem tetszik haragudni, ehhez kell a teljes szakértelem… – Kevergette, kiemelte az olajos masszából a lapátot, közel vitte orrához, szájához, szinte megkóstolta. Milyen nagyra vannak vele. A híres mázolók! Keresik a nagy pénzt, dögivel. Más meg hordhatja utánuk a téglát meg a maltert, csak, mert valahogy az alkalom nem adta magát… Azért az a felső ágy jó lesz. A rács közé kis polcot lehet fuserálni. Omlós savanyú, a polcon. A Gólyaláb büfé tizenegyig nyitva. Körömpörkölt, utána sör. Esetleg korsóval. Ha ez a munka sikerül. Kiszorítja az aszony az ötvenest is: van miből, csak rá kell nézni a gyerekre…

– Tildikém, megágyaztam, gyere szépen, tente, tente…

– Anyuuu, mesélj…

– Édes életem… – Rózsika parányit habozott, azután mégis felment Tildike után. Az ajtót nyitva hagyta.

– Buzgár úr, drága Buzgár úr, rajta! Fárasztó nap áll mögöttem. Segítek egy öregasszonynak, ezt-azt.

– Azt kell. Segíteni helyes – bólogatott Buzgár, és határozottan végighúzta az ecsetet a falon. Utána megszemlélte, kezét a térdére támasztva. – Príma. Rózsika, kérem, príma.

Ezt a szemernyi festéket senki se fogja keresni. Kitették, majdhogynem a hulladékba. Másfél óra alatt kész.

– Nem is muszáj smirglizni. Tükörsima…

– …és akkor a királykisasszony egyszeriben feltette a gyémántkoronáját. Buzgár úr, megegyeztünk: smirglizve, gittelve…

– Hát ha nincs meg a bizalom – mondta Buzgár, s odalépett a lépcső aljához –, még abba lehet hagyni.

– Csak nem sértődös? – Képes és elmegy. Akkor aztán vakargathatják zsilettel a félig kész csíkokat. Végül is ért hozzá, ha vállalta! – Ötvenre felemelem… igyekezzen, mert leragad a szemem.

Talán nem lop. Ahhoz túl mulya.

Rózsika rádőlt a rózsaszín damasztdunnára, óvatosan, meg ne nyomja Tildi hasikáját. Elszundított.

Buzgár odakukucskált Rózsika lábszárára. A láb önállóan, vastagon, mint egy oszlop, nyitva tartotta az ajtót.

„Persze – gondolta elégedetten –, ide az erő nem elég. Finom kéz, fifika, ez a titka. Ez ugyan sose lenne képes…”

Szünetet tartott minden csík után.

„Hatvan forint se sok, esküszöm…”

Sörhab. Pemete. Mogyorós kavics. Celofánzacskók. Zörögnek.

Tildike felnyöszörgött, arrébb lökte az anyját.

– Szomjas vagyok… teát, anyuuu… miért ébresztettél fel?

Rózsika kábultan lemászott.

– Buzgár úr, te jóisten, Buzgár úr… ez magának égszínkék?

Buzgár meglengette az ecsetet, nagy ívben körülfestette a vízcsapot is. Sandán odapislogott. Úgy látszik, tintakéket kevert a búzavirágkék helyett. Vagy mást írtak a dobozra. Amilyen mértékben tele van a világ felelőtlen elemekkel!

– Rózsika, kérem, egy kis színt kap, ahogy oxidálja a levegő, hiába… és nappali fénynél ajaj, majd meg tetszik látni. Holnap eljövök, rávonok egy lakkréteget, csak úgy grátisz, magának, mert látom, kivel van dolgom… – Már göngyölte is az ecseteket, gyorsan, a viaszosvászonba. – Ezért egy festő elkért volna egy százast, és akkor még hol az anyag? Mert ebbe bele van téve… kár, hogy most még nem szabad megtapogatni.

Rózsika készítette a teát.

„Most mit csináljak? – gondolta –, le nem kaparhatom. És nem kényes legalább. Tildike írhat is rá, esténként, krétával.”

Álmos volt, nagyon. Kiszámolta az ötven forintot, apróban.

Buzgár toporgott, köszörülte a torkát.

– Sajnos, cukor nincs. Tildike elosztogatta. Olyan kis csacsi. Mindent elosztogat.

– Ha meg nem sérteném – mondta Buzgár, és a teászacskóra mutatott –, már amúgy is üres…

– Ez? – kérdezte Rózsika. Kisimította az aranypapírt. – Különleges márka. Egy tékozló család, onnan fentről, tudja…

– Ha már úgyis üres, nekem meg ez-az belefér…

Bele lehet csúsztatni a krémszeletet, nem ázik át a párna alatt.

– Vigye, vigye – Rózsika megnézte még egyszer, alaposan, mintha az értéke nőtt volna, többszörösére. – Szép zacskó, az biztos. Látja, ez itt egy teve. Ez a zöldféleség pálmafa. A háttérben az a sárga, magas pedig a piramis. Tudja, mi az a piramis?

– Kezicsókolom, köszönöm, az ember a kicsit is megbecsüli…

– Kár – mondta Rózsika elmélázva –, hogy valami könnyelmű, lusta alak lenyeste a tetejét… így már nem olyan komplett.

– Nekem így is jó – Buzgár összehajtotta, megszagolta, becsúsztatta lajbizsebébe. Mégsem körömpörkölt. Sertéskocsonya. Az ám az igazi.

Lábával körültapogatta bebugyolált szerszámait.

– Ezt a pár ócska alkalmatosságot, Rózsika, kérem, kézcsókom, itt hagyom az ajtó előtt. Reggel érte küldök, van a kezem alatt egy kis semmirekellő, elugrik érte két forintért.

A határ

Kiszikkadt, fáradt volt. Tizenkét éjszakát töltött sátorban, nyolcat ifjúsági szállónak hirdetett hippitanyán. Huszonhat várost pipált ki a listán, s ötezer kilométert húzott át piros filctollal Franciaország harmonikává hajtogatott térképén.

Amikor bélyeget vett, és érdeklődött, hány centime kell Magyarországra, négyszer kérdezték meg tőle (Arles-ban, Avignon-ban, Saintes-Maries-de-la-Mare-ban, és egy -esse-re végződő falucskában), hogy Magyarország Európában van-e.

Három disszidenssel találkozott, ezek közül egy nem hitte, hogy a magyar állam legálisan engedi Nyugatra polgárait, a másik szidalmazta őt, hogy miféle csúnya szavakat használ (állati és fene).

– Fuj – mondta ez őszinte meggyőződéssel, és még köpött is hozzá –, ezt tanulják maguk ott.

Ámbár részeg volt szegény. A harmadik, óriási, rongyos szalmakalapban, rövidnadrágban ácsorgott If vára szürke sziklái alatt. A mediterrán kék ég, a tenger a végtelenség csábító ígéretével érdekes módon egy csöppet sem zavarta, csak sírt a magyar szóra, és kapkodta a feléje röpített apró pénznemeket. A vállán majom ült, kopott cirkuszi majom, tompa szemű, ölelgette a gazdája nyakát.

A sajátjához hasonló sátrat kétszer látott: Tours-ban és Amboiseban. Az egyikben honfitársa lakott, Egeri Dénes tudományos kutató, a másikban Mr. Hey három fajkutyája.

Egyszer evett franciás menüt a Quartier Latinban, a pincér kopogott a piros abroszon szép gyöngyházszínű körmével, kevesellte a borravalót.

Cannes-ban végigsétált a fövenyen, s megvetően elmormolta, többször egymás után, a luxushotelek nevét: Carlton, Miramar, Martmez… Carlton, Miramar, Martmez… Úgy hangzott, mint egy átok, de azok csak nem akartak elsüllyedni. Még akkor is ott álltak, a pálmafák közt, fehéren, amikor zsebében a poggyászjeggyel s cipőjében tengeri kavicsokkal utoljára visszanézett.

Körülbelül ez volt minden, amire hazafelé, a vasúti kupéban, emlékezett.

A képekben bízott csak. A színes, fényes képeslapokon megjelölt tintakeresztben: „Itt álltam.”

Most a hosszú, vékony templomi gyertya imbolygott a szeme előtt, a roueni székesegyház templomi gyertyája, az az egy, amelyet éppen kiválasztott – ez vagyok én –, s az lekonyult derékban a szeges vastartály felé, éppen az az egy, hát ez volt Rouen.

Eddig azt hitte, tud franciául. Budapesten jól eltársalgott a francia turistákkal, ha azok besétáltak a könyvesboltba, megvenni a nádas, halászhálós, naplementés Balatoni táj-at. Igaz, hogy azok más franciák voltak: kimondták az utolsó szótagot is.

Párizsban gyorsak a válaszok. Hosszú mondatok, elnyelt értelemmel, a kezek felelőtlen, öncélú játéka, jobbra-balra, előre-hátra, itt szabad vagy, majd csak odaérsz… nyomogasd csak a metrótérkép gombjait, bámuld a kigyulladó fénypontokat, ingyen.

Egy tatabányai agronómussal akadt össze az Eiffel-torony alatt, szombati napon. Teljes kivilágítás volt, s ezt kölcsönösen előnytelennek tartották. Arrébb húzódtak, a homályba, néztek fölfelé, szemükkel követték a toronyliftet.

– Odáig még fölmehetnénk – mondta a másik, amikor a lift megállt az első szinten.

– Onnan még semmit sem látni – felelte ő bölcsen.

A lift tovább emelkedett, a második szint felé.

– Éppen az sem lehetetlen – mondta a tatabányai agronómus makacsul –, ha nagyon akarnánk…

Még jobban hátrabillentették a nyakukat.

A lift a csúcson járt már.

– Az az egy, ahova mi nem juthatunk – mondta a honfitárs vigasztalóan –, az a csúcs.

A Pantheonban az őr elzárta a kijáratot. Ő két frankot nyomott a markába, az őr végigmérte, morgott valamit, penészszag szállt a sötét sírkamrákból, az utcán viszont negyvenfokos hőség. Egy pillanatra úgy érezte, ha hasra feküdne, s hason csúszva közelítené meg a boulogne-i erdőt, senki sem tartaná természetellenesnek.

Mert neve csak otthon van. Kelemen János. Otthon, igen. Pedig hát otthon sem nagyfőnök. Könyvesbolti eladó, a nyomtatott papír bolondja, minden új könyvet megszagol, szétnyitja a közepén, és beleszagol, ez a legjobb szag, a nyomtatott betűk szaga, a világon. És az emberek jönnek, kérdeznek, vitatkoznak: – Mi az ön véleménye? – Vélemény, istenem…!

Már csak fél óra.

Hazatérni. Ez a legjobb az utazásban. Kiszáradt gyomorral, szalámifoltos nadrágban, tarkóra lógó hajjal, ujjunkban a mozdulat, ahogy majd megfordítjuk a gázbojler kallantyúját…

Hát még aki venni akar! Akinek minden ártábla, a viszonyított olcsósággal, fizikai kín. Ezt csak úgy lehet megelőzni, ha az ember oda sem pillant. Kirakat nem létezik. Csak a kőcsipke, festékvászon és vízfodor.

Így is kénytelen volt fölöslegesen költekezni. Verdunnél megmosta a kezét a nyilvános csapnál, megtörölte a sportszatyor külső rekeszéből előhúzott törülközővel, a nedves törülközőt ráterítette a szomorkodó Seruries-szobor lábára, megnézte a szemközt álló diadalmas kővezéreket, s mire visszafordult, hűlt helye a frottírnak. Seruries nézte az üres lábát, szorongatta a zászlót, ő meg vásárolhatott Reimsben egy csíkos kéztörlőt, a Mars-kapunál. Rouenban vett fél kiló poshadt banánt a vásárcsarnokban, mert ott van most a csarnok és mészárszék, ahol Jeanne d’Arc elégett, éppen azon a téren.

– Az a bőség! – mondta a mellette ülő nő –, az a csodálatos! Minden kapható. Csak meg kell fizetni.

– A kultúrélmény – mondta egy szarvasbőr kabátos, középkorú férfi. – A legegyszerűbb szöglet is történelem. És a nők…!

A nők. A „könnyű” francia nők. Ahol egyetlen pillantással felmérik a zsebek súlyát. Hiszen nem vagy már húszéves. Nincsenek csokoládéizmaid. Akkor fizess.

Párizsban nincs más. Csak a két véglet: az időtől még csonkítatlan szép testek szédülete vagy az üzlet, szimplán.

Ó, a magyar nők. A budapestiek. Kávétól, törpeszegfűtől, színházjegytől meghatódó magányosak. Cili. Aki mindennek örül. Aki, ha ő beszél, hallgat. Aki még tőle soha, semmi komolyat nem kapott. Csak harisnyát, könyveket s egy hordozható hősugárzót, hogy az albérletben meg ne fagyjon.

Áldott kis Cili. Igen, ezt megérdemli.

Veronában, hazafelé, a maradék frankot átváltotta lírára. Addig rettegett, amíg több maradt, mint hitte. Húszezer líra.

A karkötő – szintetikus sárga kővel – harmincezerért állt a kirakatban. Ő nézte, az üvegen át, az olasz észrevette, kisétált, karon ragadta, vonszolta az üzletébe. Ő nyitogatta az erszényét, mutatta, nincs több, a kereskedő szigorúan végignyálazta a rekeszeket, sóhajtott, s mint alamizsnát, odalökte a karperecet, azután kihessegette, széttárt tenyérrel, az ajtón.

Most itt az arany, zsebkendő csücskébe kötve, a szív fölött, a rejtekzsebben.

Semmi mást nem vettem – gondolta. – Semmi bóvlit. Emlék. Szegény Cili. Zálogba is teheti, esetleg.

Hatvanszázalékos vámmal, hülyeség. Annyiért választhat itthon is, az ékszerboltban.

Öt évig gyűjtött erre az útra. S még mindig van adósság, háromezer.

– Ennek bezzeg nincs gondja – mondta mellette a fiatalasszony, s a velük utazó külföldire mutatott. – Pöffeszkedik, jön hozzánk zabálni. – Igazgatta a szemüvegét, a törött keretet ragtapasszal kötözte körül. – Alig látok. Képzelje, reccs, a kezemben maradt… Még Ausztriában, az elején.

– Á – legyintett a szarvasbőr kabátos –, nekem meg kifogyott az altatóm. Három napja nem aludtam, ha hiszik, ha nem…

A külföldi olvasott. Néha, bocsánatkérő nyájassággal, rájuk pillantott a négynyelvű újság mögül. Gyerekfeje volt és friss borotvakrémszaga; a különös mentaillat betöltötte a kocsit.

Az asszony gyűrött, gyümölcsfoltos batiszt zsebkendőt szorongatott, törölgette orra és szája között a pihéken előbuggyanó izzadságbuborékot.

– Pedig nincs is meleg – s a szeme idegesen rebbent a repedt üveg alatt.

– Ilyenkor nem vacakolnak – mondta a szarvasbőr kabátos –, tele a vonat! Különben is, nem ez érdekli őket – s megvetően morzsolt egyet a zakóján.

– Kis pontok vagyunk – vidámodott fel a nő –, én is úgy gondolom, uram. Nagyon kis pontok. Zolikának hoztam rugós pisztolyt, gyerekjáték, ilyesmi…

– Lelkiismereti kérdés – mondta a férfi, félig Kelemen Jánosnak –, akik otthon maradtak, ők is részesüljenek. Én például selymet viszek a nejemnek és bőrdzsekit a srácnak…

Kelemen elszunyókált. A feje ütemesen koppant a fatámlához. A nap átsütött a piszkos üvegen. Lágyan, narancssárgán szendergett.

– Ezek már magyar fák…

Bizsergő boldogsággal ébredt. Csöppentett a termoszból az utolsó papírszalvétára, átnedvesítette a szemét. Előkotorta a körömpiszkálót, megtisztította berepedt körmét.

Végre.

Nézte a szemben ülő gyermekfejű, mentaszagú idegent. A tulajdonos fölényével. Mintha három hétig élt volna megfoghatatlan, homályos vádak között, s most rehabilitálták, hirtelen. Oda kéne hajolni és bemutatkozni.

Itt már értik a nevem – gondolta. – Itt már újra az vagyok, aki. Jobban ismerem a francia irodalmat, mint a franciák. Az olaszt is. Itt már nem lehet engem taszigálni, megmosolyogni, kiközösíteni, rászorítani az alázatra. És taxival megyek haza, mert van még harminc forint a zsebemben.

Nem váltották át sehol a fémforintot. Micsoda szerencse.

A nő egyre jobban izzadt.

– Elnézést… – mondta, s benyúlt zsebkendőjével a két melle közé.

– Itt vannak – szólt mély hangon a szarvasbőr kabátos, s imádkozó mozdulattal összekulcsolta a kezét.

A nő zavarában csücsörített, s mintha dúdolni készülne, úgy maradt a szája.

„Ugyan, mitől félnék? – bosszankodott Kelemen. – Most már féljenek ezek – s az idegenre nézett. – Most már tegye le azt az újságot, kapjon a bal zsebe felé, az útleveléért…”

De az úr, ott szemben, tovább olvasott. Megvárta, amíg a vámos megáll az ajtóban, és hangosan, nagyon udvariasan beköszön:

– Jó estét kívánok.

Akkor tíz centit eresztett az újságon, két ujjal emelte ki okmányait, a vámosnak kellett beljebb lépnie, hogy elérje.

A vámos belepillantott az útlevélbe, azután némán, kérdően, fél vállát egy kissé leeresztve felnézett a csomagtartóra.

Az idegen kisujjával két lapos lakktáskára bökött. A vámos biccentett.

– Danke – mondta színtelenül.

Az idegen eltette az iratait, s újra arca elé emelte a négynyelvű lapot.

A vámos egyenként vette szemügyre a többieket.

– Kitöltötték, kérem, a vámnyilatkozatot…

– Speciel én áthúztam – mondta buzgón a szarvasbőr kabátos –, hiszen ha nem haladja meg…

– Nem haladja meg? Érdekes… És ön, asszonyom?

– Néhány gyermekjáték – mondta a nő –, drága jó uram, ebből a pénzből, mi lenne… – nyújtotta a papírjait. – Ó, pardon… – hirtelen visszavette, s mint aki súlyos mulasztást pótol, odaírta a dátumot.

– Érdekes – mondta a vámos –, hát ön ott a sarokban?

– Semmi – Kelemen János szembefordult vele –, apróságok. Ajándék. Óhajtja, hogy felsoroljam?

– Egyelőre semmit ne tessék csinálni. Tessék csak a vámcédulát megfordítani… valamennyien… elolvasni figyelmesen… két perc.

Megfordították. Úgy tettek, mint akik olvassák. A nőnek még a szája is mozgott.

Az idegen megint lejjebb eresztelte az újságját.

– Ezek után is fenntartják azon állításukat, hogy nincs elvámolnivalójuk? – kérdezte a vámos. – Mert akinél megtaláljuk, egy szál ruhában megy haza…

Sima, tárgyilagos mondatok. A hangsúly jellegtelen, sértés nélküli. Joga van hozzá. Védi az ország érdekeit. Nyugalom. Kelemen Jánosnak görcsbe rándult a gyomra.

Hallgattak. Senki sem felelt. A szarvasbőr kabátos hanyagul cigarettára gyújtott. Az asszony levette szemüvegét, nyomkodta a piszkos ragtapaszt, középen.

– Már amennyire az ember ezeken a hivatalos szövegeken eligazodik – mondta pötyögve, és bébimosollyal a vámosra nézett.

A vámos – kicsi, barnapiros, világítóan kék szemű férfi – megforgatta a vámcédulát.

– Maga doktor? – kérdezte az asszonytól.

– A férjem után – mondta a nő, és icipicit kihúzta magát.

– Hát kérem… – A vámos becsukta a kupéajtót, nekidőlt. Tessék felállni, és lerámolni minden csomagot az üres ülésre.

Joga van hozzá – gondolta Kelemen János–, amiket néha hallani. Hat kiló arany, huszonkét karóra, magnetofonok…

Természetes. Senkinek sincs az arcára írva.

A szarvasbőr kabátos készségesen adogatott. Az idegen behúzódott az ablak mellé, az újságját összehajtotta, s féltően a belső zsebébe dugta.

Csak a két lakktáska maradt a csomagtartóban. A vámos töprengett.

– Tartsunk valami rendszert, doktor Kissné. Kérem, különítse el a holmiját.

A nő bedugta zsebkendőjét a két melle közé, olyan lett, mint akinek három melle van, s ezzel végképp elveszett. Kapkodott, beszélni kezdett a fiáról, forgópisztolyt visz neki, és indiánfelszeretést.

– Hány éves a kedves fia? – kérdezte a vámos, és széthúzta a cipzárat a vászonbőröndön.

– Tizenkettő – mondta Kissné reménykedve –, de még játékos, nagyon.

A vámos könyékig túrt a holmiba. Szemét lehunyta, álmodozón.

– Mi ez a kemény? – kérdezte.

A nő nem válaszolt, felkuncogott, mint aki megérti a poént.

A vámos kiszabadította a kezét. Szélesre tárta a bőröndöt, s óvatosan, hogy kárt ne okozzon, kirakta a tartalmát a földre.

Az idegen kíváncsian figyelte a növekvő kupacot.

Használt női fehérnemű, nejlonzsákból kiszórva. Hajcsavaró. Összeégett kávéfőző. Spirituszkocka. Konyharongy. Útikönyv. Szótár. Pulóver. Szakadt cipő. Csipkekabát. Bolyhos szövet. Sáros takaró. Forgópisztoly.

Ezt a vámos élvezettel nézegette.

– Stabil – mondta elégedetten. Megbökte a kupacot. – Lehet visszatenni. Nem kell sietni. Van időnk a Keletiig.

A nő bedobta a holmiját, guggolva. Lila bugyit hordott, patent csíkozással.

Az idegen mosolygott.

– Most ezt. – A vámos kipattintotta a nagy koffer zárját. – Doktor Kissné. Nem kell remegni. Nem vagyunk emberevők. Még senkit soha nem ettünk meg.

– De uram, nem kétlem – mondta a nő, és ráncigálta a spárgát egy tornazsákon. – Parancsoljon, parancsoljon… parancsoljon.

Foltos kispárnahuzat. Mária Antoinette „kék szalonja”, színes reprodukción. Narancshéj, hangyákkal. Savanyú ecetszag.

Az idegen undorodva fintorított.

Nejlondzseki. Fél kiló törött kockacukor. Gubancos vattacsomag. Férfiing, nyakmerevítővel. Végül egy tréningnadrág, kitömve.

– Hát ebben mi van? – kérdezte a vámos, s nem nyúlt hozzá.

Az asszony könyörögve bontotta le az összekötözött lábszárakat.

– Gyerekjáték… – dadogta. – Gyerekjáték, nem is tudom…

A vámos bólintott. Megvárta, míg az asszony reszkető kézzel előhámozza a dobozt.

– Gyerekjáték. – Kiemelte a burás hajszárítót. – Doktor Kisséknél ezzel játszanak a gyerekek.

Félretette dobozostul.

– Drága uram – kiáltotta az asszony, és már sírt –, drága uram, olyan hosszú a hajam, ha megmosom, alig szárad, felfáznak a hajhagymáim…

– Nem szabad hülyének tekinteni – mondta a vámos –, aki nem doktor véletlenül, azt sem szabad hülyének tekinteni…

Fölemelte a retikült a karfáról. Ölbe vette, ő maga ült a karfára. Végiglapozta a spirálnoteszt.

– Ki az az Egon?

– Egy ismerős.

– Magyar?

– Magyar.

– Persze ott él Bécsben?

– Igen. De nem ötvenhatos.

– Persze, fölkereste. Miért ne? – A vámos fölemelkedett. A pénztárcát megfordítva kirázta. A púdertartóba beleszagolt.

– Indokolt esetben a vámhatóság testi motozást rendel el… – mondta végül.

A nő arcán megolvadt a ragtapasz, összefolyt a könnyekkel, maszatos lett a fölismerhetetlenségig.

– De ettől eltekintek – mondta a vámos egy kis szünet után. – Egyáltalán, mit csináljak magával? Mi? Elvegyem ezt a vacakot? – tűnődve zongorázott a hajszárítósdoboz tetején.

– A hajhagymáimnak… orvosi előírás… uram, ha lenne olyan jóságos…

A vámos atyaian csóválta a fejét.

– Na – mondta hirtelen –, mintha bevallotta volna, úgy tekintem. Vigye. Kifizeti a vámot, és kész.

Fekete, csapzott hajú, fiatal vámos rántotta föl az ajtót.

– Gyere már, Józsi – mondta fojtottan. – Mit gatyázol, még hat kocsi a Keletiig…

– Csak egyszer csinálnának egy ilyen napot végig… – sóhajtott a kékszemű. – Na, ne sírjon, doktor Kissné. Ápolhatja a hajhagymáit, potom hatszáz forint, részletekben…

– Köszönöm, drága uram, köszönöm…

A vámos lepecsételte, szótlanul visszaadta Kelemen János és a szarvasbőr kabátos céduláját.

– További kellemes utat kívánok – mondta udvariasan, sapkájához emelte kezét, és eltávozott.

A szarvasbőr kabátos lecsukta ajkát az ujjával.

– Pszt!

Két-három percig maradtak így némán.

– Pfüjjj – sóhajtott ekkor a szarvasbőr kabátos –, vége.

Az asszony még mindig az ölében tartotta a hajszárítót, a hosszú gumicsővel.

– Tegye már el – nyugtatta a szarvasbőr kabátos –, örüljön, hogy ilyen simán megúszta…

– Örülök – mondta doktor Kissné hadarva. Ringatta a pléhburát. – Így is megéri. Ezzel együtt. Ugye?

– Büntetés, bíróság, el is vehette volna…

– Ezzel együtt is, ugye? A kidolgozás… és praktikus… el is vehette volna… – csuklott, megpróbált nevetni, önkéntelen mozdulattal rácsatolta a gépet a fejére.

Végül is rendes volt. Hát nem? Egész rendes…

A külföldi rémülten nézte a bura alól izzadtan kilógó, sűrű, fekete hajcsimbókokat. Az orra finoman, néhány millimétert megemelkedett.

– Rendes. Persze – mondta Kelemen János.

– Fontos, hogy hazaértünk. Nagyobb baj nélkül – dünnyögte a szarvasbőr kabátos, és szorosabbra húzta bőröndjén a hevederszíjat.

– Nagyobb baj nélkül – ismételte Kelemen János. A karkötő alattomosan horzsolta a bőrét az ingen keresztül. Fölállt, s mintha vakarózna, megtapogatta.

Hányingere erősödött. Újra leült hát, lejjebb csúszott az ülésen, szaladt fölötte az ég, visszafelé, az ablak vaskeretében.

Ez a kékszemű mestere a szakmának. Úgy csinálta, hogy még hálásak is neki.

Valami jó

– Bemondó? – kérdezte a nő tegnap a tüdőszűrő kisablakánál. Felemelte az asztalkáról szemüvegét, s mint a cvikkert, szeméhez emelte a bal üveget. Érdekelte a maszatos pecsét. – Rádió? – kérdezte még egyszer, nyájasan.

– Nem – felelte Juló.

– Vasút? – kérdezte a nő újra.

– Nem – felelte megint.

– Bemondó… – ismételte a nő tűnődve, és az adatot kartonra vezette. – De hol? – s hirtelen kihajolt a kisablakon.

– A KÖZÉRT-nél – mondta a nő. – Fűszer és csemege.

– Mit mond be ott?

– A pénztárnál. A gépbe. Az árakat.

– Mozogjon egy kicsit gyorsabban, drágám. Ezt így adja oda a főorvos úrnak!

Vitte a kartonokat, összecsippentve, ujjai közt. Már az ajtóban leengedte a kombinépántot. Nem takargatta a mellét, a sprőd vászonköpeny napközben úgyis lenyomja. Két öregasszony után lépett a szűrőgépbe.

Vállát előreengedte, a vékony láncot az aranykulcsocskával szájába vette, a gép kattant.

– Tovább – mondta az orvos, s már kint is volt a váróban, öltözhetett.

– Beütő… – szólt oda kolléganőjének, s egy fagyasztott csirkét a mérlegre dobott. – Harminckettő hatvan… Azt kellett volna mondani… A tüdőszűrésen.

A kolléganő éppen váltott. Mozogtak az ujjvégei megcsonkított cérnakesztyűjében, két ujja fázósan vonaglott, összeborult a kassza fölött, mintha modern bábjátékot játszana. Fülét lehúzta a vastag rézkarika. Orrlyuka feltűnően tág volt, ezért azt a bolondos képzetet keltette, hogy eredetileg az orrában hordta a rézkarikát.

– Tovább – mondta, s eltolta a kosarat. – Mit akarsz? – kérdezte Julótól.

– Hogy a tüdőszűrésen… Négy hatvan… Öt tíz…

– Aprót kérek. Mi van a tüdőszűréssel?

– Ez finomított… negyven fillérrel több… A bemondó nem jó. Úgy néznek az emberre, mint a hülyére…

– Tovább. Frissebben…

Fázott a rézkarikás. Pedig ült, derékig pokrócban. Juló irigyelte. Derékig pokrócban! Ülve! Ő meg ócska pulóvereket vehet a köpeny alá, mint egy káposztáshordó, olyan a csomóra bogozott abroncsövvel a derekán. És állni. Nyolc óra hosszat, a súlyt váltogatva, bal lábon, aztán jobb lábon, azután mindkettőn.

– A tanfolyamra elmennék… Minőségi vaj, kérem. És ez zsúrkenyér. Nem büfé.

– Kérd magad – mondta a rézkarikás, s egy szakadt húszast visszadobott. – Tovább…

Juló eleinte szerette ezt a munkát. Tetszett neki, ahogy csattog a kasszagép. Egyszer – három hétig – helyettesített egy irodán. Ott voltak ilyen elegáns, fekete gépek.

Az üzlet reggeltől estig tele. Száll a liszt, a cukorpor, recsegnek a műanyag kosarak.

– Holnap felszerelik a szélfüggönyt… Mibe kerül egy zacskó ceyloni?

– Tanuld meg… Ki van írva.

Ezek a jó kosarak. Amelyekben egy-két zacskó lötyög. Nem kell méricskélni.

Emelni senki sem akar. Állnak a sorban, elérnek a pénztárgéphez, és csak lóg a kezükben a kosár.

Pedig oda kell tenni. A mélyedésbe. Ott a helye.

– Hórukk… – mondta az anyónak, aztán megsajnálta, segített.

Az anyóka begombolkozott, és hosszasan böngészte a cédulát.

– Tovább – hessegette a rézkarikás.

Az anyó egyeztette a tételeket. Újra összeadta, a gép után.

– A fene tudja – mondta aztán ellenségesen. – Sok. Nagyon sok. Hiszen alig vettem…

Juló sóhajtott. A rézkarikás dühösen taszított egyet a kosáron.

– A nyugdíjat nem mi intézzük. Tovább.

– S még azt mondják, nincsenek boszorkányok – nevetett a fiatalember. – Kezicsókolom… egy üveg borocska… Hogy tetszik lenni?

– Huszonhét kilencven…

A fiatalember fizetett. Az ajtónál megállt, sunyin vizsgálgatta a celofánt.

– Mit ütöttél? – kérdezte a rézkarikás.

Juló nem emlékezett. Utálta ezt a fiatalembert. A harmadik udvarlójára hasonlított. Amelyik nem jött el a moziba. Pedig nyolcforintos jegy volt, erkély közép…

– Nyolc…

– Tudtommal hat – mondta a hölgy halkan.

– A lónak négy lába van, mégis megbotlik – mosolygott a pénztárosnő –, elnézést, asszonyom…

Közeledett a boltvezető. Egy üveg bor a hóna alatt. A boltvezető éltartó nadrágot, vakítóan fehér köpenyt és diszkrét nyakkendőt viselt, a felső zsebében többszínű toll. Szép volt és higiénikus, mint egy főorvos az SZTK-ban.

– Mennyi ez a bor? – kérdezte Julótól.

– Huszonhét kilencven…

A sor megállt. Érdeklődő csend lett.

– Olvassa el… Mennyi?

– Huszonhét kilencven… – rebegte Juló.

– Még egyszer…

– Huszonhét ki…

– Hát ez olvasni sem tud – mondta a vezető a rézkarikásnak. – Itt álljak a háta mögött?

Juló ráncolta a homlokát. Nézte az árcédulát.

– Huszonkilenc hetven – kiáltotta. – Huszonkilenc hetven… Kilenc és hét… Összecseréltem.

– Jegyzem – mondta a férfi, előtolta tollán a pirosat, fényes papírszeletre vezette: – Mínusz egy forint nyolcvan.

A múlt hónapban száztizenkét forinttal kapott így kevesebbet. A kilencszáztízből.

– Vigyázz – mondta a pénztárosnő. – Túl sokat beszélsz. Otthon beszélgess.

Apuka már öreg. És süket is. Ha szól hozzá, a szomszédok átkopognak. Azt hiszik, veszekednek.

A lába fázott legjobban. A combja. Olyan estére a bőre, mint a perzselt libáé. Tele apró fekete pöttyökkel.

Kettőkor a legnehezebb. Ilyenkor fájdul meg a háta. Nem a válla, nem a keze; a háta. Minden beütésnél szúr egyet.

– Eredj orvoshoz. Ez sem természetes. Tovább.

– Ezt a gyerekeknek viszem… a Korfut szeretik, a keserűt nem, a fiú még megeszi, de a kis büdös lány kiköpi, mert az apjuk egy szem, nem sok, annyit sem soha… – Az asszony kotorászott a buggyos plasztiktáskában. Sötétbarna, halszálkás férfizakót hordott és rózsaszínű orlonsapkát, borzas pomponnal.

– Tovább, kedves – mondta a rézkarikás, és hintáztatott egyet a fülbevalóján.

De az még visszaszólt:

– …A mogyorót sem eszi meg. Kiköpi a kis tenyerébe, és dugdossa az én számba: hámi, hámi, anyuka…

– És ezt kénytelen az ember végighallgatni – mondta a vöröseslila, kabát nélküli, hosszú mellényes fiatal hölgy. Három icipici csomag lapult a kosarában.

– Kétszázötvennyolc… – énekelte Juló, s maga is csodálkozott.

– És még ez a demizson, húszliteres…

– Hatszáz plusz betét… Hogy tetszik elvinni? – kérdezte Juló, s majdnem ráesett a demizsonra.

– Nem vagyok egyedül – mondta a hölgy, olvatag, hálás címlapmosollyal.

Nincs egyedül – gondolta Juló. – Persze. Ez a szép nő.

A pénztár túloldalán középkorú asszony állt, megragadta a demizsont, görgette kifelé, a fiatal hölgy kinyitotta előtte az ajtót, mutatta, a kocsi hol áll.

– Ilyen mellényt – mondta Juló – én is köthetnék. Karcsúsít… Zacskót nem tudok adni.

– Nem pászol a te alakodra… Túróhoz nem jár külön zacskó. Tovább.

Csak el ne fogyjon a tekercs – gondolta Juló. – Az szörnyű, ha lefogy. Csupa lila ragacs lesz a kezem. A sor pedig kígyóvá nyúlik, sziszeg.

– Lalika… Lalika… – kiáltotta egy néni. A feje búbján kis merev farokban végződött a kalap. – Nem látták a gyereket? Kiflivel?… Sóskiflivel?…

– Ez nem gyermekmegőrző – mondta a pénztárosnő. – Ne tessék csupa apróval fizetni, drága nagymama…

A vezető megint felrémlett. Szorosan odaállt Juló háta mögé, figyelte a kezét.

Juló villámgyorsan verte a gépet. A számok egymásba úsztak.

– Így van a vevő becsapva – mondta egy bajuszos bácsi –, pritty, pratty, prutty, mehet…

– Lassabban… – oktatta a vezető. – Nem kapkodunk.

Távozott balra, menet közben végigzongorázta a befőttesüvegek tetejét.

– Ne tessék százassal fizetni – mondta a rézkarikás ridegen.

– Se apróval, se százassal?!

– Tízes. Húszas. – A pénztárosnő egy kissé megemelkedett, belekukkantott a pénztárca rekeszébe. – Van ott normális pénz is.

– Nem irigylem a férjét… – morogta a bácsi.

Juló feldühödött. A rézkarikást tavaly hagyta el az ura, és éppen vissza akart már jönni, amikor az állványról ittasan leesett.

– A magánéletünkhöz a kedves vevőnek semmi köze – mondta. – Ne tessék velünk szórakozni.

– Miért? – kérdezte a bácsi, és valami csúnya volt a szemében. – Örülne maga annak. Ha én magát… – Olyan mozdulatot tett, mintha összegyűrne, aztán kicsavarna egy rongyot.

Mire felelt volna, az öreg már eltávolodott. Még vissza is mosolygott, legényesen.

– Fogd be a szád – vakkantott a rézkarikás. – Nem az a dolgod, hogy beszélj. Ne szólj te semmit. Se jót, se rosszat.

– A feketénk – mondta Juló reménykedve. Látta a poharat, vajszínű habbal a tetején. – Ilyenkor hozza Baktainé a feketét.

– Nincs gőz – közölte a pénztárosnő. – Arra ne várj.

Még négy óra estig.

– Huszonkettő húsz… Három… Hat… És a tévé? Ma este mit ad?

– Aprót kérek… Szerelmi románc… Francia film.

– Szerelmi románc?

– Folyik a tej…

Julónak viszketett az orra. Dörzsölgette a könyökével. Undorodott a kezétől. Mézes, morzsás ujjai arra a homályos mesére emlékeztették, amelyben a rajtakapott bűnöst különös módon büntetik: először szurokba mártják, azután belehempergetik a tollasgödörbe.

A sor dagadt, hullámzott, tűrt.

A kosarak.

Kenyér, vaj, sajt.

Kenyér, vaj, zsír, szalámi.

Liszt, só, citrom, csont.

Rum, gin, kávé, narancs, gesztenyekrém.

– Jaj – kiáltotta ez az úr. – Banán… Pardon… – néhány percre otthagyta a kosarat.

Juló a szusszanásnyi szünetben vállát hátra-hátrarándította. Elnehezült kotlósok rebbentik így a szárnyukat, mielőtt az ólban megcélozzák a számukra kijelölt rudat.

Két kiló banán pottyant a kosárba.

– Tovább.

Húsz deka főzőkolbász. Egyetlen savanyú uborka.

– Tovább.

– Azt mondod, Szerelmi románc?

– Kétórás film. Egész estét betöltő. Szuper… Arrább tessék pakolászni… Repríz…

– Miről szól? Ki játssza?

– Van benne egy nő, aki feláldozza magát. Pedig mást szeret. Az Alain Delont szereti. De azért feláldozza. De nem ám csak úgy… Ez ki van fejtve benne, mélyen… A szakadtat tessék a bankba!

– Unalmas, nem? Harmincegy hetven…

– Gyönyörű! Élmény. Tudod, hogy én válogatós vagyok… Tovább. De ez élmény.

Nyolcra hazaérek – gondolta Juló. – Camea szappannal megmosom a kezem. Kókuszos puszedlit viszek, vacsora után elrágjuk apukával, azután apuka elalszik. Szerelmi románc. Mégiscsak van valami jó.

– S amellett fordulatos – mondta a rézkarikás –, olyanok történnek benne… – Csettintett. Orrlyuka egészen tág lett, mint a tehéné a Boci csokoládé burkolatán.

Juló ütemesen verte a számokat. Mégiscsak van valami jó.

Az ajtó nyílott, csukódott, nyílott, csukódott, hömpölygött a huzat.

– Szerelmi románc… – kiáltotta Juló a kosárszedő lánynak. – Ma este… Tudod?

A kosárszedő lány álla alá szorította az egymásba rakott kosárhegyet.

– Üüm – nyögte tagadóan. Megközelítette rogyasztott térddel a pénztárpultot, szemgolyóját parancsolóan lefordította a zsebe felé.

– Ü! – mondta. Juló engedelmeskedett, kiemelte a zsebéből az újságot.

A lány továbbcsoszogott, egyensúlyozta a kosártornyot, mint a zsonglőrök, de nem tapsolt senki.

Juló fél kézzel lapozott. Húsz óra: valami zongoraverseny. Alig tudta kibetűzni.

Zongoraverseny huszonkét óráig. Utána sporthírek.

„A kiadott műsortól eltérően…”

– Ó, hogy rohadnának meg – kiáltotta kétségbeesetten. Akkorát ütött a gépre, hogy a hetes meg a nulla összeakadt. – A zongorahangversenyükkel… ezen a napon…

Sírt, piszkálta a beszorult számokat. A sor topogott, morajlott egy helyben.

Egy asszony, ezüstszürke kabátban, ezüstszürke hajjal, üres kosárral továbblépett.

– Micsoda tragédia – mondta furcsa fahangon. A mondat csúszkált, valahol félúton, gúny és részvét között.

Magyar Csaba a téren

A tér csak közepes. Mégsem látni egyik sarkától a másikat. Talán a fák miatt van ez így, pedig a fák is hitványak, de úgy nőttek, összevissza, s most ez a rendetlenség utólag renddé szervezi magát. Tulajdonképpen örültek ennek. Az élelmesebbek lehozták színes ugrókötelüket, körbefogtak néhány törzset, s azt játszották, az az övék.

Három fa közt jutott Csabának, három, aránylag erős fa között, kicsiny, de előnyös játékterület: néhány kupac homok és jobboldalt a mélyedésben még víz is, nagy esők után. Amikor felkötözte a spárgát, a három fa – csodák csodája – szabályos háromszöget adott. Csaba már nem haragudott, hogy neki hagyták a legkisebbet.

Én is kicsi vagyok – gondolta. – Kicsi, de erős. Ez volt a rögeszméje. Folyton-folyvást az izmait mutogatta. Anya szerette volna letörni ezt az oktalan gőgöt, de apa nem engedte.

– Hagyd. Ne verd. Veri majd őt a sorsa. Amíg a saját kárán meg nem tanulja.

Egyszer Csaba, még óvodás korában, kiszaladt a tér szélére, s háromszor belerúgott a szódás bácsiba. A szódás bácsi úgy meglepődött, hogy nem adta vissza a rúgást, elkarikázott a triciklin, s a neveletlen fiúcskát teljesen elfelejtette. De Csaba sokáig emlékezett a hatásos rúgásra, s később úgy mesélte, a triciklin még három szódás ült, de azok le sem mertek szállni, mert féltették Csabától az üvegeket.

A többi gyerek talán ezért nem szerette.

„Korához képest túl szemtelen” – mondogatták. A legidősebbek egyszerűen keresztülnéztek rajta, engedték, hadd tocsogjon a pocsolyában feltűrt nadrágszárral, az elmaradhatatlan kalapkával a fején. Akikkel meg ugyanazt az osztályt járta, kerülték, mert gyakran befogta őket a madzaggal, s azt játszotta, hogy mindent, amit ő mond, utána kell mondani. Mutatós, kerek pofonokat osztott, messzire hallatszott a csattanás – a pofon helye inkább viszketett, mint fájt, s éppen ez a szüntelen vakaródzás tartotta ébren az emlékezetet.

S mindemellett roppant sértődős volt: gyakran látták üldögélni a homokdombján, állát tenyerébe támasztva, kalapkáját hátracsúsztatva, s ilyenkor olyan szomorúan nézett, hogy az érdeklődők szó nélkül sompolyogtak tovább.

Különben is: a rafinált szőkék megvetették fekete haja miatt. De a barna, vagány legények sem szívelték igazán. Gyanakodva figyelték, hogyan emeli karcsúra nőtt ujjait, céltalanul, a nap felé, s közben olyan áhítatos arcot vág, mintha látná is, honnan ered a fény.

És a neve. Ez a Csaba. Becézni nem lehet. Komolynak meg komolytalan.

– Soha nem lesz olyan erős, mint képzeli – mondta anya, s nézte a keskeny ablakból a fiát. – Néha tanácstalan vagyok és félek.

– Be fogja tölteni, amire született – mondta apa, s tovább lapozta könyveit. Nem hallatszott más, csak a lapok egyenletes surrogása. Mindig így lapozott, mintha szüntelen keresne valamit. Riasztó volt arra gondolni, egyszer végérvényesen megtalálja, és akkor ellép a polctól, megszűnik a mozgás, csönd lesz örökre.

– Be fogja tölteni, ő is – ismételte apa.

Anya sóhajtott. Természetévé érett az alázat.

– Te tudod már – kérdezte halkan –, te biztosan tudod már, mivégre?

– Nem szabhatom meg helyette – mosolygott az apa. Apa ritkán beszél. Irtózatosan sokat vett magára, egy pillanatra sem szabad kizökkennie.

– De hiszen mégis te vagy a… – mondta anya szinte könyörögve, s meglebbentette pongyolája bő ujjait, hízelkedőn.

Apa már másik könyvet tartott kezében, látszott rajta, azzal is sietnie kell, az arca elfordult. Anya ismerte, tovább nem kérdezett. Kihajolt az ablakon, derékig, hívta Csabát, körözött a levegőben a fehér köntös szárnyas ujjaival, de Csabának különösen játékos napja volt, nem kívánt ebédelni, sem lepihenni. Anya becsomagolta hát a legtáplálóbb falatot, Csaba rosszul kapott utána, a zacskó szétpuffant a földön. Csabának így is ízlett, homokkal keverve, nem válogatott, nyüzsögtek a gondok szögletes fejében.

Délelőtt nagy balhé volt a téren. Addig civakodtak, amíg elszakadt a spárga, s persze, a többiek észbe kaptak, úgy kötözték vissza, hogy a három fából csak kettő maradt. A két görbébbik. Alaktalan pacni közepén.

– Ez nem igazság – kiáltozta Csaba, még a kalapja is leesett, gyorsan visszanyomta a fejébe. – Ez a legrondább igazságtalanság. Kikérem magamnak.

– Beeee… beeee… – A győztesek nyelvüket nyújtogatták. Hol egyik, hol másik oldalról bukkantak fel, aprókat szökellve, aztán ingerkedve visszasüllyedtek a lombok közé. – Beeee… beeee… bújj a fenekünkbeeee…

Csaba toporzékolt. Saját homokját túrta tehetetlen dühében. Marokszám tépte a füvet, hajigálta a zsinegen túlra. Sorra előtűntek a kék foltok a képén.

Persze hogy nevették.

– Reggel is te kezdted – mondta az egyik fiú tárgyilagosan. Aztán most meg vagy sértve.

– És tegnap? – bőgte Csaba. Bekente arcát a homokkal, seb és piszok egybefolyt, maradék önérzetét így védte. – Tegnap ki rombolta össze a váralagutamat? Meg tegnapelőtt ki rakott döglött békát a vízbe?

– Mi nem, mi nem – kiáltották kórusban a gyerekek. – Azok sokkal nagyobbak voltak nálunk…

– Hosszú hajúak…

– Bőrnadrágosak…

– Mit tagadod? Láttuk. Te magad pisáltál a tócsádba…

Csaba bokszolóállásba helyezkedett a torz térség közepén. Szeme villogott, fogát összeszorította, csépelte a levegőt. Izzadt, kifulladt, de nem hagyta abba.

Néhány sétáló azt hitte, játszik. Valami ártalmatlan, mókás játékot. Mondták is, milyen helyes.

Aztán elfáradt, keresett a homokdombon egy ép csúcsot, rátelepedett. Sáros kezét előretartotta, várta, hogy a nap a mocskot lepergesse róla. Sajgott a háta meg a válla. Lábszára vérzett. A friss cipővas. Befelé fordult, nem kifelé. Jól megnyúzta a saját bőrét. Állati ostobaság.

A nagy fiúktól félt. Emlékezett ő jól, amikor beszórták tüsszentőporral a faleveleket. S utána orrba verték, hogy meggyógyítsák a nátháját. És hogy odaparancsolták a sarokba, amíg lejátszották a meccseket, mert a három fa közül kettő ideális kapu, a harmadik meg árnyékot ad. Őt csak futtatták a labda után, kikaparta nekik a csalánból, kézre adta. Gumicukrot nyomtak a szájába hálából, a tetején édes máz, alatta a nyúlós massza, sem megrágni, sem kiköpni nem lehet, a fogakhoz odatapad, s mire az ember lenyeli és beszélne, már este van, holdfény, és hiába.

Igen, a nagy fiúktól félt. (Titokban azt remélte, egyszer majd felnő hozzájuk.) Az oldalt leselkedőket viszont utálta. Túlságosan hasonlítottak rá. Ugyanakkor mégis okosabbak voltak. Cselekedeteikben sokkal felnőttebbek, indulalaikban egyneműbbek: nemcsak féltek a motorberregtető nagy fiúktól, hanem gyűlölték is őket. És sohasem gondolták igazán, ha olykor-olykor nekik is be kellett mászniuk füttyszóra a labda után, hogy ez azért van, mert ők is ugyanabban a meccsben játszanak.

Csak Csaba reménykedett. Ő más, mint a többi. Hiszen az is az ügyességére vall, hogy a maradékból ilyen jó helyet hasított magának. Minden idehallatszik: gitárszó, a hinták láncának csikorgása, autókürt. Ez így tartozik egybe. A három fával.

Most aztán fuccs. Pedig nemrég arról ábrándozott, odaköti madzaggal az orgonabokrot is. Már a viaszhattyút is megvette a zsebpénzéből, azt akarta úsztatni az orgonabokor melletti halastóban.

Kár volt beugrani – gondolta, s fájós bordáit tapogatta, olyan mozdulattal, mintha ellenőrizné rejtett kincseit. – Engem már annyit bántottak, meg becsaptak, de annyit… – Ököllel törölte a könnyeit. Kereste szemével az ablakukat, de lehúzták a redőnyt, elütötték a delet, odafönn alszanak most.

Anya különben sem segít. Távol áll anyától ez a buta játék. Apa meg mintha nem is volna. Ha szól is néha, bonyolultan, nyakatekerten; ki érti?

De azért jó rájuk gondolni. S néha kiejteni a nevüket.

– Megálljatok – kiáltott át hirtelen –, majd az anyám!

A szomszédban heverésztek, kártyáztak az árnyékban.

– Nekünk is van anyánk – kiáltották vissza –, te kis hülye. Ugyanolyan szoknyás, mint a tied.

Talán haza kéne menni – gondolta Csaba –, és soha többé nem jönni le közéjük. Bebújni a tollak alá, a sötétbe. Csak álmodni mindenféle repülést, óriási vizeket, hatalmat. Vagy semmit sem álmodni. Ezek csak hemperegjenek itt a homokban. Majd még vissza is hívnának. Csaba, Csaba, hol vagy, miért mentél el, te derék, kedves fiú, nélküled nem ízes a játék, unalmas a tér…

Ennél a képnél hosszan elidőzött. Kiszínezte magában: ő már nincs itt. Óvatosan elősompolyognak a két görbe fa mögül, még a kövek alatt is megnézik, hegyes botokra szúrják az itt maradt papírszemetet, aztán megrázkódik a tér – illetve ez a kis darab – a diadalmas ordítástól.

– Elpusztult innen – ezt fogják kiáltani – a hencegő, az élhetetlen.

S később talán azt mesélik, hibásan született, és a rendes gyerekek – ahogy illik – kivetették.

Vagy semmit sem mesélnek. Hiszen Csaba is talált ezt-azt a homokban, annak idején. Egy csorba bádoglapátot. Meg egy csillag alakú formaszaggatót. De arról alig meséltek, aki előtte itt játszogatott.

Csaba oldalt pillantott. Mindig úgy érezte, figyelik. S legtöbbször figyelték is. Ezért szokott rá a színészkedésre.

Arcát beigazította az engesztelhetetlen dacra.

Azért sem – gondolta. – Még hogy én szívódjak fel? Soha. Ők kotródjanak. A verekedés az más. Hozzátartozik a térhez. Anélkül nem tér a tér. De elvenni, amit én már magamnak keservesen kiharcoltam…

Hiába a legerősebb spárga. A nagy fiúk egyszerűen átlépik. Ezek az alamusziak meg átbújnak alatta.

Minden más lett volna, ha az az orgonabokor sikerül. Annál is inkább, mert az a kölyök egyszer szamárfület mutatott. Ilyenkor jogos a foglalás.

De hát Feleki elpuskázta. Bámészkodott, bámészkodott, szavalt, hadonászott, aztán köhögni kezdett, kezét a hasára szorította, egy perc alatt rámásztak a nyakára.

Nemhogy orgonabokor! Még a legszebb fa is elveszett. Feleki meg lapul valahol, a gyomrát ápolja.

– Lapulj csak, Feleki – suttogta Csaba merészen –, mert irtó dühös vagyok. És beléd is rúgnék, mint egykor a szódásba…

– Megint minket gyaláz – mondták a szomszédos bokrok között – Már a szájmozgásából látom…

Áthajigáltak néhány göröngyöt. Csaba felugrott, egy lapos, kifúrt követ dobott vissza. Talált. A gyerek sziszegett. A lapos, kifúrt követ visszarepítették, Csaba kecses fordulattal kikerülte, fölemelte a követ a földről, elásta a homokba.

– Bizonyítéknak – mondta komoran.

Nem értették.

– Mit akar ez? – Az egyik mutatta: meghibbant, a másik intett, nono, jó lesz vigyázni. De azért folytatták a kártyapartit a pokrócon.

Csaba döngölte a homokot a bűnjel fölött. Megjelölte egy karóval.

Elálmosodott.

Nekem is jogom van egy kis békességre – gondolta. – Ó, én szegény, hajszolt gyerek! – Feje alá tette kalapját, karimával kifelé. – Majd csak lesz valahogy. Talán majd mégis anya…

Elszunnyadt. Egy kicsit hortyogott is. A nap rásütött, tetötől talpig sütötte, most látszott, az az egy fa mennyire hiányzik. A zsineg egészen összeszorult.

A kártyázókat idegesítette ez a látvány. A zsineg koporsómérete. Mégiscsak jobb, ha mozog.

– Lusta – fedezte föl valamelyikük –, lusta! – ismételte boldogan. – Mint egy dög, olyan lusta…

Zsibongva helyeseltek.

– Lusta, lusta… lusta dög… – kiáltozták összevissza, mámorosan, nem egyszerre és nem ütemesen, csak úgy, ötletszerűen, a szélrózsa minden irányából, szórtan.

Csaba bambán fölült, kapkodta a fejét. Megeresztette a hangját ő is.

– Te büdös – visított jobbra –, te meg büdös vagy. Bűzlesz, mint a görény. Rohadt sajtot zabálsz… mind büdösek vagytok. És gyávák. Igen, gyávák. És rongyosak. Rongyosak is…

– Beee – a leghangosabb körülölelte az elkötözött fatörzset, simogatta a mézes barázdát. – Gyere, ha mersz…

– Gyere, ha mersz…

– Gyere, ha mersz…

– Már reggel figyelmeztettünk, hogy ne ugrálj – mondta a tárgyilagos fiú –, már reggel kértünk, maradj békén végre… – Túl szépen hangzott, a többiek fenyegetően összehúzták a szemüket. Így még hozzátette: – Mit képzelsz, te taknyos?

Föl kéne szednem a sátorfámat – gondolta Csaba – s elvonulni egy másik részre, innen messze.

De azt is tudta, nincs már más hely ezen a téren.

Csüggedten körüljárta a kifeszített madzagot. Itt nem lehet labdát rúgni. Legfeljebb ütögetni a földhöz, mint a dedósok. És ráadásul ezek a képébe vihognak közben.

Valami újat kéne kezdeni. A labdát félretenni. De mit? A homokvárasdit kinőtte. Talán ültetni kéne a gaz helyébe. Törpecserjét, virágokat. Ültetgetni. Kiskertet. Öntözgetni. És okos dolgokra gondolni… Okos dolgokra, miért ne?

Kapát kaphatok, meg ásót is – gondolta –, kora reggel fogom elkezdeni, kora reggel, holnap, amikor nem süt ide annyira a nap. S amikor még nem bámulnak a pofámba. Olyan magot szerzek, ami egykettőre kinő. Megöntözöm, és huss! Már szalad is az égig.

Egyelőre a mozdulatot gyakorolta, a csuklóját forgatta, teljesen belemerült, alig vette észre a hosszú árnyékot a kötélnél.

– Helló – mondta az árnyék nyájasan –, szevasz, öcsi!

Csaba csuklója lehanyatlott. Hátrált, ameddig a spárga engedte.

– Nem ismersz meg? – kérdezte az árnyék. Bal kézzel az orrára csúsztatta zöld napszemüvegét.

– Feleki! – kiáltotta Csaba. Ő az oka mindennek, s most idesétál, csak úgy. – Mit csináltál a hajaddal? Mitől ilyen ronda szőke?

– A fodrásztól jövök egyenest. Ez a divat – mondta Feleki. Hidrogén. Minden normális srác tudja.

– Klassz a szemüveged.

– Esetleg majd fölpróbálhatod – mondta Feleki.

– Nem vagyok rászorulva.

Csaba megigazította fején a pörge kalapot.

– Cö-cö. Sokat kell még neked művelődnöd.

– Minek sündörögsz itt? – kérdezte Csaba. – Reggel is belerángattál a heccbe, aztán most tessék, ezek a kis hülyék azt is elvették, ami volt. Nemhogy az orgonabokor! Most meg, mintha mi sem történt volna, idejössz dicsekedni a festett háréddal…

Feleki rákönyökölt a spárgára, a spárga megfeszült, recsegett.

– Pardon – mondta gúnyosan –, ez az értékes spárga!

– Reggel te engem… – folytatta Csaba makacsul. De hirtelen arra gondolt: lám-lám, mégiscsak hozzá, és nem ezekhez jött, a bokorba.

– Reggel, reggel! – Feleki himbált egyet a spárgán. – Hol van már a reggel? Ne visszafelé, öcsi, hanem előre! Mindig csak előre!

– Nem vagyok az öcséd – mondta Csaba.

Feleki egy pillanatra megint levette a zöld napszemüveget. A szeme is zöld volt, csak világosabb, szelídebb árnyalatú.

– Öcsém: annyi mint testvérem. A legszebb szó.

– Nekem nincs testvérem – mondta halkan Csaba.

– Az csak rajtad múlik – mondta Feleki ünnepélyesen. – Én mindig kedveltelek.

– Reggel… – kezdte Csaba, de Feleki közbevágott.

– Ne légy már ostoba. A múlt unalmas.

– De… – Csaba vádlóan a harmadik, pompás fára mutatott.

Feleki mosolygott.

– Három perc alatt újra rátekerem a madzagodat. Három perc alatt. Nem hiszed?

– Három perc alatt?

– Hát…! Csak odáig jussunk. Mi ketten. No meg néhányan.

– Újra balhét akarsz? – Csaba tapogatta sajgó vállát. – Hiszen most hagytuk abba…

– Ja, ha tényleg gyáva vagy!

Feleki cigarettára gyújtott, megpörkölte a madzagot a cigaretta parazsával.

Csaba gyorsan elmorzsolta.

– Légy szíves! – mondta erélyes-ijedten.

Feleki hátat fordított. Csaba utánalesett. Úgy rémlett neki, Feleki tükröz, jeleket ad, éppen a bokrokba…

– Feleki! Nem mondtam, hogy menj el! Én nem mondtam!

– Megtiszteltetés! – mondta Feleki. – Tisztességes hangon szóltam hozzád. Mivel tökmag létedre van benned némi fantázia…

De még nem fordult vissza. Bizalomgerjesztően csillogott szőke tarkója az ebéd utáni fényben.

Anya még mindig aludt. A szürke redőny szorosan zárta az ablakot.

– Három perc? – kérdezte Csaba.

– Csak nem szabad taknyolódni. – Feleki végre megfordult. Áthajolt a zsinegen, közelebb intette Csabát. – Amíg a hülye genyók verik a blattot, platty… aztán tovább. Még a csúszdát is megkaphatod. A facölöpnél.

– Tovább? A facölöphöz?

Feleki fölemelte jobb kezét, tiltóan intett a tenyerével.

– Csak annyit mondok: Tüskefejű. Világos?

– A Tüskefejűt akarod… mi ketten, azt a baromi nagy…

– Bízd csak ide! – Feleki megdöngette a mellét, csörögtek a rézgombok. Az egyik gyerek ijedten csuklani kezdett a bokorban. Ennyire vacak kis senki volnál? Rögtön berezelsz?

– Én soha nem rezelek be…

Csaba mindenkinél jobban félt attól a Tüskehajútól. Zárkózott, lomha mozgású fiú. A szemöldöke sűrűn rálóg a szemére, és mindenféle kósza hír járja róla. Hogy rühes. Hogy a húst nyersen is megeszi. Osztályt ismételt, talán kétszer. Ott sürög-forog a cölöpök mögött, cukrot kínál a kicsinyeknek, de csak kevesen merik tőle elfogadni.

– Éppen ezzel, Feleki, akiről senki sem tudja voltaképpen…

– Mindenki tudja – jelentette ki Feleki. – Kétségtelen, hogy nem közénk való.

Csaba hirtelen elbátortalanodott. Szerette volna folytatni ábrándjait, az égig érő virág magjáról.

– Kérlek – mondta felnőttesen –, halasszuk el az ügyet. Több nap a világ.

Feleki kihúzta kezét a zsebéből. Úgy tartotta a zsebnyílást, hogy Csaba bekukucskálhasson.

– Csúzli. Szögekkel. Rugós bokszer. Öt darab. Még a kisujjamra is. És te haboznál?

– Csodálatosan nagyszerű, Feleki. De minek kellek neked én?

Feleki megveregette Csaba vállát.

– Mert én téged választottalak. Magam mellé. Szinte testvérként. Ha voltak is köztünk néha kisebb izék.

A szeme előrefutott, méregette a madzag túlsó oldalát.

– Mit nézel? – kérdezte Csaba, s próbálta a madzagot eltakarni, kitárt tenyérrel.

– Szép – mondta Feleki elismerően. – Még így is szép. Pedig hát gyalázatosan mcgkurtították. Hol itt az igazság? – Az égre nézett, a sötétzöld napszemüvegben.

– Nincs igazság – mondta Csaba komoran.

– Majd lesz! – Feleki nyújtotta a kezét, ünnepélyesen, a spárgán át. – Akarod, öcsi?

– Akarom hát – rikkantotta Csaba.

Feleki elkapta a kezét, beszorította könyékig.

– Akkor kezdjük! – mondta. Felhúzta az első bokszert. – Te csak gyere utánam!

Csaba nem értette tisztán, mit is kezdenek most, a feje is fájt, a nap elborult, anya mintha kiáltott volna:

– Csaba, nagy eső lesz, vigyázz…

De Csaba utálta a kalucsnit, játszotta a süketet. Ment Felekivel, a madzagon belül, a harmadik fa felé.

Feleki megkerülte a kártyázókat, rá sem lépett a kiterített lapokra. Elérte a fát, vagdosott valamit a sokfelé bogozott zsinegen. Mint a bűvésznek, olyan ügyesen mozgott a keze, s amikor visszakötözte Csaba oldalára, alig-alig látszott a csomó.

A fiúk a bokorban föltápászkodtak, négykézlábig, bámulták Felekit meg a bokszert. Azután úgy csináltak, mint akinek tetszik. Az egyik még bólintott is. Azt mondta, ő maga határozott így, öt perccel ezelőtt.

Csaba rohant a fához. Még könnyezett is hirtelen örömében. Felelki mégiscsak rendes.

– Ez csak a kezdet! – mondta Feleki. – Most már láthatod, kivel van dolgod. – Ismét a mellére csapott, ezt olyan trükkösen csinálta, mintha cintányér volna az inge alatt.

Csaba ugrált, fél lábon, a fa körül. A repedéseket nyálazta. El is felejtette Felekit.

Feleki fésülködött. Azután belenyúlt a zsebébe, s minden haszontalan apróságot kiselejtezett. Gyűrt fénykép, notesz, ceruzacsonk, cérnán a saját tejfoga – mind összetaposta.

Aztán váratlanul megpördült a sarka körül. Az arca eltorzult.

– Én majd rendet csinálok ezen a koszos téren… Nincs szükségünk a sok szarjancsira… Meg ne moccanjatok! – kiáltotta a levegőbe. – A nagy jóságomért ez a hála?

– Hé! – szólt Csabának halkabban. – Gyere közelebb, pajtás. Ne a hitvány fáidat babusgasd. Emeld csak föl azt a kavicsot! Na. Azt ott, a lábad előtt.

Csaba engedelmeskedett.

– Dobd csak ide, a cipőm orrára! De koppanjon ám.

Koppant.

Feleki nyújtottan fölüvöltött.

– Hát így vagyunk? Hát idáig merészkednek egyesek? Hát ezt érdemeljük a türelmünkért? – fogta ugyanazt a kavicsot, átdobta Csabához, csaknem kiütötte vele Csaba szemét.

– Üvölts… – suttogta – Üvölts, öcsikém.

Csabának valóban fájt. Az üvöltés sikerült.

– Mi!? – Feleki megcsillogtatta a második bokszert. – Már a kisebbet sem kímélitek? A kisebbel akartok kikezdeni? – Hirtelen átváltott egyes számra. – Te, éppen te, aki két évet lemaradtál? Meddig tűrjük ezt? Kérdem, meddig?

A cölöpöknél a Tüskefejűnek nevezett fiú kibukkant a lombok mögül, válaszra sem méltatta Felekit, nem vette komolyan, különben is, birkózott egy göbös gyökérrel, szilárdan elhatározta, hogy kihúzkodja két nap alatt.

– Téged megsértettek – suttogta Feleki Csabának. – Vagy talán nem? – Tette hozzá fenyegetően.

– De igen. Hogyne – felelte gyorsan Csaba. Eszébe jutott a lapos, kifúrt kő, amit elásott, nem is olyan régen.

– Hát akkor rajta – vezényelt Feleki. – Te bátor, derék fiú vagy. El ne felejtsd.

Füttyentett. Más fiúk is jöttek, mind nagyon hangosak és vidámak. A zaj felerősödött. Rendszeresnek, tervszerűnek látszott az egész.

Az eső nem esett. Csak sötétség támadt, és hideg szél, váratlanul. Ez a hideg szél azután végigkísérte őket. Eleinte előzékenyen taszított rajtuk, hátulról előre.

A tüskés hajú fiú láthatólag meglepődött, a kalapácsát is otthagyta a cölöp füvében, csak a fűrészt vitte magával, hátrált, s amikor ütötték, akkor is hallgatott.

– Hurrá… – kiáltotta Csaba élesen. Élvezte, hogy üthet. Ő. Feleki szakított rá időt, hogy a nagy zűrzavarban dicsérőleg barackot nyomjon a feje búbjára.

Aztán beültette Csabát egy mélyedésbe.

– Itt maradsz – mondta szigorúan, elrohant kitérő irányban. Tudniillik kiderült, hogy Tüskésfejűnek is vannak barátai.

Csaba guggolt, fázott, a kalapját elvesztette, s ahogy utánanyúlt, bottal rávertek a kezére, de csúnyát, nagyot. Egyensúlyát elvesztette, hátraesett, a szél hirtelen megfordult, telehordta szeméttel az arcát.

Alig tudott a gödörből kikecmeregni. Szaladt visszafelé, mind az öt ujja vérzett.

De Feleki is jött ám a nyomában, fájós nyakánál megragadta, csavart egyet az orrán, visszapenderítette.

– Te hülye. Ha ez utolér, kinyírnak innen, egyszer s mindenkorra. Egy ilyen tahóval ne tudnánk elbánni?

De Felekit is megtépték, jócskán. A zöld szemüveg berepedezett, a szára eltört, dróttal kötözte a füléhez. Annál vadabb lett. Hadonászott, valami pengével, sikítozott, szinte női hangon.

Csaba már félt tőle. A tőr nem volt az alkuban. Viszont Tüskefejűtől is félt. Tüskefejű közben megkerítette a kalapácsát, s azt pörgette – egyre közeledve – maga körül a levegőben. A sok ütéstől egészen feldagadt az arca, most tért csak magához. S ahogy a kalapácsot pörgette, egyre többen futottak a háta mögé. Vagy oldalt ugrándoztak, bohóckodva, tánclépésben, s mint egy színdarabot, végigizgulták az egészet.

Csaba lehasalt, csúszott a madzagja felé. Közben hátrahajított egy-egy üres üveget.

Anya odafönn kétségbeesett.

– Nem fog ez a szokottnál jobban elfajulni? – kérdezte apától.

Apa, mintha a könyvben látná a nyomtatott választ, hallgatott.

– Ha ezt hagyod, nem csodálom, ha aztán kétségbe vonják… – mondta anya egyre merészebben.

– Ehhez te nem értesz – mondta apa.

– Ha lemennék… ha fölkapnék magamra valami utcai ruhát, és lemennék… Nem mehetnék le, egyszer?!

– Nagyon belemelegedtek. Hiába. – Apa hangja lágy volt, vigasztaló. – Kedvesem. Meg kell értened. Ilyesmi hozzátartozik a térhez. – Tovább lapozott, némi bűntudattal, zavartan.

– Istenem, istenem… – suttogta szemrehányóan anya. De apa nem vette magára.

Feleki ott fogadta Csabát a harmadik fánál. Megint megfésülködött, s panírgombóccal kitömte zsebét.

– Gyerünk – mondta –, ez volt a csapda!

Csaba szerette volna megkérdezni, helyesnek tartja-e Feleki, hogy se szó, se beszéd, átlépte az ő zsinegét. És egyáltalán.

De Feleki barack helyett csattanósat ütött Csaba fejére.

– Na nem – mondta erre Csaba sértődötten –, nem erre szegődtem, Feleki, kérlek. Szép kis testvériség.

– Én így bánok az öcsémmel – vigyorgott Feleki, s rúgott egyet, nyomatékul, Csaba hátuljába. – Ne lazsálj a döntő pillanatban.

– Nem – toppantott Csaba, maradék önérzetét összeszedve. – Én, kérlek, szeretném abbahagyni.

– Iiiigen? – kérdezte Feleki, és egészen közel lépett. Szinte belelehelt a másik szájába, füst- és hányásszaga volt. – Igen? – kérdezte még egyszer.

– Segítség! – kiáltott Csaba, s attól kezdve semmire sem emlékezett. Lehet, hogy egy kis maszatos, sáros, közveszélyes őrült még mindenfélét csinált egy rozsdás vasdoronggal. De ez már nem Csaba volt. Váltig ezt állította, később is, amikor már felültették a sárból, és kapott egy korty vizet.

Mert csak a végén kezdett el esni az eső, csupa latyak lett minden, a homok, a bokrok, a deszkapalánk. A vizet a Tüskefejűnek csúfolt fiú adta, homályos, zsíros kulacsból, s már rohant is tovább. Pufogás hallatszott, mint amikor egy poros szőnyeget kiporolnak, Feleki bőgött a hintánál, rekedt, mutáló hangon bőgött, nem volt már üveg a napszemüvegében, csak a csontkeret szorult hosszúkás fejéhez.

– Vége – mondta apa, anélkül hogy az ablakon kinézett volna. – Befejezték, látod. Így lesz egyre okosabb.

Anya könnyezett.

– Nézd, hogy ül ott! Meg mind, szanaszét. Nem kellett volna engedni. – Megijedt. – Távol áll tőlem, hogy bíráljalak…

Talán meg is ölt volna – gondolta Csaba, s elfordította a szemét Felekiről. – Ez a szörnyeteg, elvakult dühében…

Fájt minden porcikája. Nem szégyellte, hogy sír. Kedve sem volt, hogy fölálljon. Az ágakat is letördelték. A homokot szétszórták. A labdának nyoma veszett. Elszakadt valamennyi zsineg.

A többiek hajladoztak. Szedegették a sárból a kártyalapokat, vitatkoztak, kinek nagyobb a fején a dudor.

A tüskés hajú fiú lassan sétált visszafelé. Terepszemlét tartott. Utoljára lépett Csabához.

– Na, te híres – mondta mély, férfias hangon –, ezt te csináltad! – Megmutatta a daganatot a füle alatt. Meg a csizmaszárnál, a térde hajlatában.

– Kérem szépen – dadogta Csaba, s nem merte visszategezni –, kérem szépen, engem a Feleki formálisan kényszerített…

Nem tudta: Tüskefejű érti-e: formálisan. Óvatosan elhallgatott.

De úgy látszik, értette. Nagyon is fürgén járt az esze.

– Szerencséd, hogy én én vagyok – mondta dünnyögve –, és nem Feleki. Na, talpra!

– Én innen nem kelek fel… – sóhajtotta Csaba. – Se erőm, se kedvem. Ráadásul a kalapom is elveszett…

A nagy fiú a hóna alá nyúlt, rántott rajta, lábra állította. A zsebéből bolyhos, bordó sísapkát vadászott elő, nagylelkűen Csaba fejére húzta.

– Na. A hideg ellen.

A sapka csak nyúlott-nyúlott, fülig szaladt, s eltüntette Csaba homlokát.

– Kösz… – mondta Csaba bizonytalanul. A fejbőre viszketni kezdett.

– Aztán meg ne lássam, hogy leveszed… És most rajta!

Csaba tanácstalanul ácsorgott a tépett ágak között.

– Ha talán bővebben kifejtené, kérem…

– Tegezhetsz – mondta a másik –, elvégre barátok lettünk. Bár nem tudom, megérdemled-e…

Csaba megijedt.

– Azt majd meg tetszik… meg fogod látni…

– Van nekem becsületes nevem – mondta Tüskefejű –, tanuld meg: Balajti. Csak így szólíts, egyszerűen.

– Balajti – ismételte Csaba buzgón –, Balajti, Balajti. Szép.

Balajti szemérmesen lesütötte a szemét. Így közelről nem is volt olyan sűrű a szemöldöke.

– A Balajti! Tedd hozzá: a… Egykettőre rendbe hozzuk. Amíg engem látsz, ne félj. Én megvédelek. Bár te nem úgy viselkedtél…

– Kösz, Balajti. Igazán.

– Ne hajlongj – szólt rá szigorúan Balajti. – Azt hagyd a Felekiféléknek. Előttem nem kell hajlongani. Mindenesetre legsürgősebb a homokpótlás.

– A homokpótlás a legsürgősebb…

– Mit mondasz? – kérdezte Balajti. – Nem értettem…

– Legsürgősebb a homokpótlás – helyesbítette Csaba a szórendet.

– Akkor jó… megszervezzük. Egy talicskával neked, három talicskával nekem. Egy talicskával neked, hárommal nekem. Talicskát adok.

Balajti hozta a nyikorgó talicskát.

– Balajti… – suttogta Csaba. – A Balajti… Nem mintha sürgetnélek… de a madzag.

Balajti fölnevetett. Gyönyörű, fehér foga volt, és gusztusosan tudott nevetni.

– Arra ne legyen gondod. Azt én neked elintézem. Te csak told a talicskát.

Csaba tolta. Négy lapáttal fért rá, de ő egy ötödiket is rádobott.

Balajti tüstént elment, madzagügyben. Összeszedte a lebzselőket, föltekerték a spárgákat, tanakodtak, hirtelen mindegyik egyszerre kezdett el beszélni. Húzogatták a Balajti kezéből lógó madzagvégeket.

– Az apátok!… – Balajti földühödött, tolakodtak, lökdösődtek, két idegen fiú is intézkedett.

Végül megegyeztek.

Azért Csabának is maradt egy téglalap.

Csaba leállította a talicskát, kérdően, szomorúan nézett Balajtira. Csípőre tette a kezét, hogy kettőt lépjen jobbra, kettőt balra – de a madzagig csak egyre futotta.

– Ja, ha te táncolni akarsz! – förmedt rá Balajti. – Ha neked még kedved van táncikálni… Különben is, ez a vacak zsineg nem lényeges. Egészen, egészen más a lényeges. És aki emiatt pofákat vág, az olyan, mint a Feleki…

Csaba összerezzent. Lódított a talicskán. Az eső elállt. A nap újra kisütött.

Kezdett szépülni a terep. Csaba izzadt a sapka alatt.

– Kiképezzük a kapukat – mondta Balajti, s ide-oda sétált a madzagok között. – Szerzünk hálót is. Meg elektromos pörgettyűt. Majd te is beleülhetsz.

– Én a pörgettyűben szédülni szoktam…

– Az régen volt – jelentette ki Balajti. Két nagy követ odébb hengerített, fél kézzel –, hogy valaki a pörgettyűben szédül… A drótkosarat áthelyezzük középre. Mit mondasz, haverkám, hova helyezzük a drótkosarat?

– A drótkosarat áthelyezzük középre – mondta Csaba.

– Nem szeretném, ha nekem kéne dönteni helyetted!

– Kösz – mondta Csaba, s mivel egy kissé elfáradt, ez a köszönet egybefolyt, szórakozottan. – Köszköszköszkösz…

– Ne motyogj! – oktatta Balajti. – Ha beszélsz, tedd azt hangosan és értelmesen. Főként ütemre. Bezzeg a Felekinek nem motyogtál…

Később megenyhült, rászólt szeretettel:

– Elég. Pihenj, haverkám. Még majd beleszakadsz. – Csillogó szájharmonikát illesztett az orra alá.

– Szereted? – kérdezte Csabát. – Legszebb hangszer a harmonika.

– A legszebb a világon – mondta lelkesen Csaba. Hallgatta a vidám harmonikaszót. A nap felé tartotta közben az ujjait, keresztülnyisszantotta a fénykévéket, mintha vonó volna a kezében. Szemét becsukta.

– Ez a Balajti rendes fiú – mondta anya. – Öröm nézni, milyen békésen játszanak. Ki érti ezt a Csabát? Mégis savanyú a képe. Mintha ez sem tetszene neki.

– Gondolkozik – mondta apa. – Most kezd gondolkozni. Az pedig nem bűn, nekem elhiheted.

A garnitúra

A járókelők a látványt megmosolyogták. Ki így, ki úgy. Arcukba húzódott a sorsuk, ahogy a teherkocsi mellett elhaladtak. Volt, aki fölényesen élvezte az elébe táruló helyzet iróniáját: mit meg nem enged magának a primitív népség! Az innen-oda rohanók épp csak rápillantottak a képre, ezeknek jó, gondolták keserűen, szedik össze a nagy pénzt, s közben még erre is van idejük… A sétálgatók – az általánosításokra hajlamosabbak – elégedetten levonták messzemenő következtetéseiket: ez jellemző nálunk mindenre. A felemás, össze nem illő dolgok hitelesítése, állami pecséttel. Csizma az asztalon!

A szimbolikus „asztal” a valóságban osztrák import asztal volt – dohányszínű, méltóságteljes, noha alacsony. Felesleges díszítés nélküli, csakúgy, mint az ülőgarnitúra; elegáns, modern és hatásában mégis kortalan. Időtállóan új: felébresztette az egyébként csupán az antik iránt jogos áhítatot. A bársonykárpit zöldesszürke, a párnarendszer kényelmes lazaságot színlelve tapadt egymáshoz. A sarokrész farekeszes; külön ital-, kártya-, hanglemez- és újságtartó. Társalgószoba. A bútoráruházban is csak kísérletképpen importált, egyedi példány. De a nyitott teherautó tetején, a piszkos deszkafenéken és az otromba gumikerék fölött szabályosan berendezve: arculcsapás. Pofonra pofon jár; talán ezért telepedett a három szállítómunkás az asztal köré, a ruganyos párnázatra, ha már úgyis várni kell valamiféle rohadt tartozékra, valamiféle külön kartámaszra, mert ehhez még az is jár, a raktáros esküszik rá és keresi.

A szállítólevelet Fekete Péter markába nyomták, ő szokta aláíratni, a pénzt beszedni, a borravalót harmadolni. Illetve negyedelni – mert a sofőr is cipel. Ez egy olyan sofőr, nem bagóért váltott munkát. A népművelői fizetésből még tisztességes képkeretre se futotta, hogy a diplomát legalább a falra akassza, de a munkába boldog-boldogtalan beleszólt.

Fekete Péter tulajdonképpen kedvelte a sofőrt: ez a fiú a régi slágerek közt hál’ Isten, tájékozatlan, így sohasem fordult elő, hogy a pofájába fütyülje a legnehezebb lépcsőfordulónál: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, ki a szerencsemalac fülét sose fogod…” Ami csak piszkos ugratás. A tíz darab rongy havonta minimum. Neki is meg a másik kettőnek és Misi sofőrnek, természetesen. Na igen, nagy meló, dög meló – de Fekete Péter végzett már másfajta nagy melót, dög melót is, amelyik ugyanígy ette az erőt, de még zabálni se adott. Mit tud minderről ez a két ideszalajtott slapaj? Az egyik folyton iszik, a Kohóból rúgták ki, mielőtt a henger végleg kivasalja. Itt ihat, csak a bárszekrényt le ne ejtse. „Pia-papa.” A másik meg, világ szégyene, alig támolyog, a két lábszára összeakad, erőlködik, szuszog, kigombolja a hasán a nadrágot, a köldökét nézegeti szabad perceiben, ez már köldöksérv, ez a dudor… Majd megpukkad, hogy a „Dudor” aztán rajtaragadt. Gyűlölködő fajta. Csak a pénzt akarja begyűrni. S azt gyűlöli a legjobban, akitől a legtöbbet kapja.

– Üvegszilánkot a gyomrába, azt érdemli, aki ezt képes csak úgy, fiókból kifizetni…

Kéjjel lapította szét fenekével az érzékeny bársonyszálakat.

– Ne vadulj, Dudor – Fekete Péter lapokra szedett Népsport-ot osztogatott –, rakjátok a gatyátok alá! Minőség! Képesek reklamálni, s akkor nézhettek a lukon: güri vissza, potyára!

Az újságra telepedtek, szétvetett lábbal. Fekete Péter előcsempészte a kártyát zubbonya belső zsebéből. Pia papa már hozta a Kőbányai világost meg az üveges kevertet; becsúsztatták az asztal alá, onnan kapdosták az üvegeket egy-egy gyakorlott mozdulattal nyakon.

A sofőr nem szállt be a buliba. Nem tudort kártyázni. A volánra borult, bóbiskolt. De hát az ultiban a negyedik úgyis csak kibic. Meg kell szokni: ez egy ilyen fiú. Hosszú, aranyos hajú, csak a szakáll hiányzik, és teljesen „Jézus Krisztus Szupersztár”. Ezt a feliratot Fekete Péter a fiánál látta a lemezborítón, kérdezte, mit jelent, a fiú nyeglén azt felelte, éppen annyit, mint a címe: Jézus Krisztus Szupersztár. Kicsúfolnak ezek mindent! De hát, ha ő kibírja az ötven évével, Misi sofőr is kibírja a heccet. Ámbár jámbor: neki ez csak rang, azt mondja, szupersztár, annyi, mint a csillagok közt legfényesebb. Röhögni kell, amikor rájön a hoppáré. Múltkoriban nem előzött meg egy „Hycomat” jelzésű kocsit: ne okozzunk a tulajdonosának kisebbségi érzést, csak azért, mert testi hibás… Amikor a neki osztott százasból Tibi csokit meg kis tigrist vett a trafikban, és visszaszaladt vele oda, ahonnan kapta, már aggódtak is érte. De ezt a cselekedetett is meg tudta magyarázni: túl sok a bútor abban a lakásban és túl nagy a rend. A gyerek vézna, és sehol egy játék. Kárpótlásul aztán balhét csapott a következő helyen, a mákosan őszülő, kölniszagú úrnál: mit képzel, bagóért még össze is szerelik az elemeket? Nem kell félteni, ebből is látszik. Csak hát, nincsen ember dili nélkül.

A partihoz zene is dukál. Dudor cigányzenére csavarta a zsebrádióját.

„Száz forintnak ötven a fele, egye meg a fészkes fekete fene, nem lehet az ember fábul, ki kell rúgni a hámfábul…”

– Ne röcögtesd a hangod, Dudor. Köldöksérvvel már úgysem vesznek fel az operába… – mondta Fekete Péter, és egyúttal bejelentette a betlit. Pia papa az orra előtt vette fel a lapot, durchmarsra. Dudor morgott, nincs igazság, hogy ő még a kártyában is ide-oda csapódjon, ahogy a másik kettőnek kedve szottyan.

Ittak, kártyáztak, harsogott a magyar nóta. Otthonosan berendezkedtek az extragarnitúrában, a nyílt utcán, a nyílt kocsi kellős közepén. És még a nap is sütött, és még szél sem volt, egy csenevész felhő sehol; semmi kétely, semmi szemérmes jele a mentegetőzésnek. Mindent szabad. Minden természetes.

Misi érezte a parázs ellenszenvet, az utca ítéletét – csak ki kellett az ablakon pillantania. Tulajdonképpen szánta a három cimborát: mi a vétkük? Nyilvánvalóan, fedés nélkül gyakorolják ugyanazt, amit a többség letagad, vagy ami rosszabb, föl sem ismeri, hogy ugyanazt cselekszi. (Misi eredetileg filozófia szakra jelentkezett, de később nem bánta, hogy áttették népművelésre. Misi túl sokat várt a filozófiától: a legnagyobb szellemszabadság gyönyörét a programozott tudat kényszere helyett.)

A mulatságnak a raktáros vetett véget. Előkerítette a hiányzó kartámlát – majd éppen ezek lazsáljanak, amíg ő, mint a pincebogár, csak csúszkál egész nap a homályos járatokban…

– Itt a vacakotok, apukám – mondta Fekete Péternek. – Vihetitek! – Letépte az „eladva” cédulát, a tű után halvány borzolás maradt a bársonyon. – Viheted a dupla druszádnak – ismételte meg. Örült, hogy csíphet egyet. – Van még Fekete Péter, akinek az a bizonyos kövér malac nem futott át a lába között!

Akkor nézték meg, ki a vevő. Szintén Fekete Péter.

– Nem is doktor? – kérdezte Pia papa.

– Nem is – morogta Fekete. Legalább az a hülye „dr.” ott állna a címzett neve előtt. Hogy ne legyen látszatra ugyanolyan, amikor a valóságban más, egészen.

– Fogadok, hogy nem lakótelep… – sziszegte Dudor.

– Remélem. Egy régi jó széles bérház, az a jó…

– A villalakás a legjobb! – szólt ki Misi sofőr az ablakon. – Kevés a lépcső, sok a jatt…

– Törjed ki a nyakadat – rímelt Dudor, mindenki tudta, a címzettnek szól.

Fölhajtották a három lifegő oldalt, becsusszantották a vaskampókat. Az üres üvegeket egy e célra rendszeresített zsákba dugták, jól megtámasztották az asztal lábai között, ne csörömpöljön, ne ütődjön. Ha majd a zsák teli lesz, Pia papa óvatosan hátára kapja, beadogatja darabonként a tartalmát az üvegvisszaváltó ablakán; hadd káromkodjon a közértes meg a sok ingyenélő a sorban.

Misi sofőr indított – előbb a térképet is megnézte. A jelzett utca nem szerepelt. Lehet, hogy lakótelep mégis? Ámbár a Sas-hegy környékén… Végül is behajtott a kerületbe. Leállt egy forgalmas csomóponton.

– Rendőr! Rendőr! – kiáltott kedélyesen.

– Kuss – szólt rá Fekete Péter. – Még viccből sem szeretem…

Persze, rendőr úgysem volt sehol. Csak a közlekedési lámpák váltottak át mechanikus pontossággal pirosról gyorsan villogó zöldre.

„Nem szabad megöregedni – gondolta Misi. Elnézett egy kétségbeesetten evickélő bácsit. – A lámpákat hibátlan, fiatal emberekre tervezték. Egy perc? Másfél perc? Ennyi idő alatt könnyebb meghalni, mint két tilos között átjutni.”

Háromtól is megkérdezték, amíg végre egy kutyát pisiltető középkorú asszonyra bukkantak.

– A szolgálati újtelep… – precízen elmagyarázta, fontossága tudatában bagolyszeme körül szélesebbre nyíltak a mélylila karikák. Csupa egyforma kétszintes, házi kerttel. Én mindenről idejében informálódtam. – Körülkémlelt. – Csak vigyázni kell, mert a falnak is füle van… Kíváncsiak még valamire? – Közlésvágyában már a kerékhez nyomult.

Továbbhajtottak.

– Kutyát sétáltatnak! – mondta Dudor. – Egy ilyen dög két kiló húst zabál.

Egyetértően, ellenségesen morogtak.

Misi nem szólt. Hiszen gyógyszer és élettárs ez a kutya. Akinek van szeme, látja. De hát maga sem tudta már, jó-e, ha az emberből egyszer csak kinő szinte a vállán, testén túl, mint a mérlegszárnyak, az effajta mindent fölmérő érzékenység.

Most már könnyen rátaláltak a házra. Az egyforma, homokszínű épületeken katonás négyszögbe foglalták a számokat.

– Aztán itt minél kevesebbet dumálni – adta ki az utasítást Fekete Péter –, és mozogni, minél frissebben…!

A hatalmas, egybeszabott asszony már várta őket a teraszon.

– Egy pillanat, elvtársak! – hátralépett. – Apus, megjöttek az elvtársak… vidd a kulcsot… azonnal, elvtársak…

A férfi – alacsony termetű, feltűnően vékony nyakú és gyalult mellkasú – készségesen igyekezett. A tréningnadrágja oldalán két fehér csík szaladt.

Dudornak rögtön visszatért az önbizalma. Ezek ugrálhatnak?! Fekete Péger rögtön véleményt alkotott. Hát ezeknél nincs semmi testi norma?! Pia papa biztosította az üveges zsákot, le ne guruljon, Misi pedig mulatott. Tetszett neki a pár. Az oszlopasszony meg a cérnaférfi.

– Nyitom már, Anyus… parancsoljanak az elvtársak, csak ide a földszintre, a fogadószobába…

A távolság a kaputól csekély, lépcső mindössze három. Eszményi fuvar. Amellett roppant közvetlenek.

– Erre a sarokra gondoltam. Ugye, Apus? – Az asszony önkéntelen mozdulattal besegített. Az egyik darabot szakszerűen megemelte.

– Igen, Anyus. Centire kimértük, elvtársak. Hogy közben ne adódjon probléma, amit váratlanul le kell rendezni…

Minden stimmelt. Csak össze kellett tolni a párnákat. A bútor megtömte a helyiséget, elszívta a levegőt.

„A falakat nem lehet lecsatolni. Ennyi a különbség” – gondolta Misi.

– Kézcsókom, elvtársnő – mondta Fekete Péter, idomulva. – Ez intelligencia kérdése!

– Apus, pakolj máris… ide a francia kártyát meg a te régi kis zsírosodat, látod, ide, ebbe a lyukba…

A férfi ugrott.

– A feleségem két hét alatt tanult meg kanasztázni – dicsekedett –, hogy a többi feleség ki ne nézze…

Minden rekeszbe jutott valami. Képes Sport, divatmagazin. A hanglemezek között Misi fölismerte A cigánybáró-t. Az italpolcra Gordon gin került.

– Van is benne, vagy csak szobadísz? – provokált Pia papa.

– Van, jelenleg, elvtársak. Egyszer veszünk külföldit, aztán magyarból utántöltjük. Ugye, Apus?

– Anyus… anyus… – a férfi kedélyesen csóválta a fejét –, ami a szívén, az a nyelvén is… No hát egészségükre!

Az asszony egy hajtásra ivott. A karcsú, hosszú poharak hasán más-más színű matricaegér.

– A volt állomáshelyen kaptuk. Búcsúajándék. Apust mindenki szerette. Lent is, fönt is. Ugye, Apus?

– Az elvtársaknak még sok a dolguk. Ne tartsd föl őket, Anyus!

– Apus, te írd alá! – Az asszony továbbcsúsztatta a szállítólevelet. Fekete Péter ugyanis eléje rakta, mivel csak az asszonynak volt zsebe, és abból kukucskált ki a tárca.

A férfi alákanyarított. Óriási F-et rajzolt és óriási P-t. A név maga olvashatatlanul szétfolyt a két nagybetű között.

Az asszony fejenként kétszáz forintot adott, a fuvardíjon felül.

Hát igen. Gavalléros.

– Kézcsókom… jó egészséget… illetve, erőt-egészséget! – szalutált Fekete Péter. – Az egész családnak. És ízlésből kitűnő.

– Örülök, hogy az elvtársaknak is tetszik. Végtére illetékesek. Csak aztán ha tovább helyezik Apust, kérdés, befér-e… mert ez egy ilyen hivatás, mire megmelegszünk, jön a parancs. Ugye, Apus?

– Anyus, anyus… ezek szolgálati ügyek!

– Dolgozókkal állunk szemben, Apus. Itt bizony nem a maga ura az ember, elvtársak!

– Bizony, bizony – bólogatott Fekete Péter. Pia papa ivott még. Dudor óvatosan a házigazda mellé sündörgött, és összemérte a vállmagasságot. Misi látszatra bambán vigyorgott. A rekeszek tartalmát leltározta. – Bizony, bizony… egyesek azt hiszik, nem is az anyjuk hasa köpte őket a világra. Már csak jobb ez a közvetlenség. Mert hát tetszik látni, milyen érdekes, engem is így hívnak e: Fekete Péter.

– Ó! – A tréningnadrágos barátian megveregette a szállító karját. – Egyenlők vagyunk, elvtársam. Ki-ki a maga posztján…

– Nem egyenlők maguk, legfeljebb valamiben egyformák – mondta Misi, a Jézus Krisztus Szupersztár pózában –, ámbár a mi Fekete Péterünk azért erősebb…

Lehűlt a hangulat. Gyorsan kapkodták a gurtnikat.

– Látod, látod, miért nem vetted fel a zubbonyodat, látod, látod, Apus… – utánuk szállt az erkélyajtón az asszony szelíd, de határozott korholása.

– Te idióta – mondta Fekete Péter Misinek. – Mit kötözködsz? Szerencse, hogy csak a jatt után nyitottad ki azt a savanyú pofádat… Ezeknek se fenékig tejföl… egy füttyentés, és szedhetik a talpukat tovább.

Kivételesen Dudor is elégedett volt. Kisebbet talált önmagánál, egy napra elég az. Pia papától pedig történhet már bármi. A mámor is nagy szabadító, csak arra kell vigyázni, egyetlen józan perc a rabságba vissza ne taszítsa.

Fekete Péter beült Misi mellé a sofőrfülkébe. Kell egy kicsit nevelgetni, se anyja, se apja, se egy tisztességes nője a gyereknek…

– Mindenki ráhajt a pénzre. Te is. Azok is, a komám Fekete Péterék… de hát ész is kell hozzá, nem lefolyatni, mint Pia papa, nem elkurvázni, mint a Dudor… olyan kertes családi házam lesz, mire a nyugdíj bejön, olyan, hogy azt a garnitúrát le se csinálom… édes fiam, bízd ide. De ehhez modor is kell! Aztán, hogy végre ne ugráltassák, az ember eléri… végül. Neked is benőhetne a fejed lágya. Hova a francba teszed azt a sok pénzt?! Van neked célod, Szupersztár? Egyáltalán, van valami…?!

A Szupersztár vigyázott. Csúcsforgalomba értek. Egymást ölték a kocsik.

Nem válaszolt. Hülyét játszott. Tudta, még legalább tíz év így. Legalább tíz év; de azután nem lesz sem Fekete Péter, sem Fekete Péter. A fényűzés felső fokára hág: egyetlen szobát szerez, fehérre meszelt falakkal, benne egy keskeny szekrény, de sok szék nagy asztallal; laticel derékalj a földön.

És végzi majd végre az igazi munkáját, végezheti szabadon, mert fizetésnapkor nem kell már félnie, hogy osztanak-e neki fizetséget: dolgozik, s ha minden kötél szakad, kifizeti önmagát.

M. M.

Ezt sem szerette, hogy újabban álmodik. Kell az éji órák tömött nyugalma. Kiszámíthatatlan nappal után a kalkulálható bizonyosság.

S most még ez is fölbolydult. Visszaúsztak a gyermekkori, zavaros álmok. Terebélyesedtek, szívós indáikkal befonták az egész éjszakát. Tarkóján lucskos hajjal, űzötten ébredt.

Mi oka lehet?

Éppen akkor, amikor annyira fárasztja magát. Amikor tíz órát is ugrál annak az incifinci embernek a kénye-kedvére. Csak, mert az a főmérnök, ő meg a beosztott, friss diplomával, tojáshéjjal a fenekén.

Estére piros pörsenések támadtak a nyakán, reggel a nagy kapkodásban mindig fölsérti őket borotvával, aztán futkoshat a gyárban véres gallérral.

Tapasztaltabb barátai azt mondták, néhányuknál a gyomrot rántja villamos hálóba az idegesség; másoknál kipállik a bőr; s az álom sem más, mint a legalattomosabb idegizzás: a „befogom a pofám” módszer természetes bosszúja.

– Az egyetemen könnyen lehettél menő az eszeddel – mondták Lászlónak, még egészséges, színlelés nélküli kárörömmel –, a termelésben más az úzus, láthatod…

– A termelés nem azonos Hadrián Alajossal – felelte, de Hadrián Alajos előtt hallgatott. Semmilyen érv nem fért ki a torkán.

Úgy kezdődött, hogy Hadrián Alajos a felvételkor megjegyzést tett a „fiatal, burokban született harcostárs” nevére.

– Vitéz László… emlékszem, az az izgága ligeti bábfigura…

Aztán közölte, huszonnyolc éve vezeti ezt a gyógyszergyári kirendeltséget, ami önmagában jelzi rendíthetetlen egyenességét.

Vitéz László válaszolt, azt hitte, társalognak, mint a diákkörön: a huszonnyolc év folytonossága önmagában állandó megalkuvásnak is tekinthető – s hogy mi is valójában, a kettő közül, csak a konkrét személy s a körülmények ismeretében dönthetjük el.

Hadrián Alajos bólintott, s kijelentette, az ilyen ifjú titánnak nyilván dédelgetett vágya, hogy ezeket a fennen hangoztatott konkrét ismereteket a gyártási technika alapelemeitől kezdve szerezze be. S hogy őrizze barátunk rugalmasságát, mindig csak reggelente értesítette, melyik részlegnél köteles aznapját eltölteni. Mire Vitéz László legalább félig áttekinthette volna a munkaszervezést, már vitte is a futószalag. Hadrián szerint kezdő vegyészmérnöknek eszményien változatos munkafeltétel.

Próbált szegény Vitéz László tiltakozni. Reklamálta a hatáskörét. A fölösleges túlóráit. A fizetési minimumot. A fejlődési perspektívát. Panaszkodott a KISZ-nek, a szakszervezetnek.

Hadrián Alajos minden esetben bebizonyította jóakaratú igazát.

– Így kívánja a termelés érdeke – e mögé az egyszerű mondat mögé ellenőrizhetetlenül befért Hadrián Alajos valamennyi szeszélye.

– Szakember a gyakorlatban születik – az ilyen indok előtt meghajolt az igazgató is, sóhajtott, és türelemre intette Vitézt. Hadrián két év múlva nyugdíjba vonul, mi az a két év, ha valaki huszonvalahány éves…?

Így hát egyre kuszább lett az egyetemen szerzett tudásanyag Vitéz László fejében. Nem volt hova letenni, nem volt forma, hogy beletöltse. Rendszerezés helyett megindult a bomlás, a lelkesedést megfojtotta a tehetetlenségből fakadó pánik.

– Az első mondat! – figyelmeztette a személyzeti előadó, afféle botcsinálta filozófus, ügyeinek egyengetője. – Az első benyomás a legfontosabb. Ott rontottál.

Ráadásul a szerelmi ügyei sem szuperáltak, állandó partnere, az energikus Annamari vonakodott az ágyába bújni.

– Úgy csinálod – mondta Lászlónak –, ahogyan az egér rohangál az útvesztőben. Teljes gőzzel középig, aztán curükk vissza, újra meg újra…

– Termelőüzemtől ne várj jobbat, állandó a hisztéria – vélte egyik volt évfolyamtársa, aki szaklektor lett a szakkiadónál. – A te képességeid magasabbra valók, egyszerűen kilógsz a sorból.

S mindehhez a szörnyű álmok.

De mondja valaki, hogy nincs szerencse. Vitéz László – barátja tanácsára – megpályázott egy kutatói státust az Intézetben. Végbizonyítványát – az egyhangú, jobbra dőlt jelesekkel – és kitüntetéses oklevelét mellékelte.

A kérvény első mondatánál vigyázott: a nagy hírű kollektíva segítségét kérte. A zárómondatban megismételte ugyanezt, csak más szavakkal.

Rövid beszélgetés után – hatan is vizsgáztatták – gratuláltak, s átvették tizenötödikével.

– Persze, inkább elemzés, ne gondoljon rögtön az önálló kutatásra – mondta bocsánatkérően az egyik vezető munkatárs, halkan beszélt, milyen vonzó már ez is. – A kutatási eredményeket a tárgyilagos elemzés ragyogtatja fel.

Agyő, egyszemélyes felelősségbe csomagolt egyszemélyes önkény. Főnöknek álcázott fiók-Néró.

A tudomány átnemesíti papjait. Csak a tudás számít. Az elmélet tisztasága, a fizikum szorgalma. Közös célok, közös szédület. Figyelni és tanulni. Türelmetlen, az igaz. De nincs benne gőg. Csak a mesterére kényes.

Tizennegyedikén este ivott egy kicsit, ünnepelt. Annamari elégedetten burukkolt, alig tudta kituszkolni, az albérleti fegyelemre hivatkozva.

Bekapcsolta a minivizort, először, hónapok óta. Hátradőlt a székben, most nem ingerelte az ostoba műsor. Folytatásos mese, olasz krimi vagy efféle. Belecsöppent a közepébe. A szokványos maffiatörténetek egyike. A délolaszok gyermeteg lelkületének talaján a maffia szaporán burjánzik, kiirtani lehetetlen. Az olaszok realitásérzékét dicséri, hogy még a filmjeikben sem arathat a szervezeten senki végleges diadalt. Egy-két moralista, egy-két kemény öklű fickó belevág – egy-két vezér elhullik, de már nő is a sarkában a másik, mint esőben a gomba.

Vitéz Lászlót lekötötték az események, kamasz lett újra.

Itt már két vezér is van – kitűnő ötlet, fortélyos, modern csavar. Rufio harcol Bernardo ellen. A falu elöljárói megoszlanak Rufio és Bernardo között. Végeredményben mi is tehetnének, hiszen a csatlakozás egyúttal némi védelmet is ad, másrészt a félelem gyakran avatja glóriává a komikus hagymakoszorút. Az intelligencia naplót ír, az utókor előtt tisztázza magát. Mario érdekes figura, innen oda siklik, híreket visz az egyik táborból a másikba, s közben ébredésre serkenti a népet. De a nép nem mer fölébredni, mert ez esetben kétfelől lődöznek rá. Aki mégis ágál, olajos sínen csúszik a süllyesztőbe… Baleset, kötelező részvét, a sírnál a beszédet a különleges alkalomra kimosdott maffiavezér tartja; pillanatnyilag gyengébb ellenfele együtt zokog a gyászoló családdal.

Közben azért valami út is épül, komor képű szicíliaiak dagadó izmán táncol a nap, ők csak építik azt az utat, valahonnan – valahová, s ez a zárókép is egyúttal.

Giccs, persze hogy giccs – gondolta Vitéz László –, de valóságanyaga megszívlelendő…

Már maga sem emlékezett, mikor ragadtak a nyelvére ezek a százszor kiköpött fordulatok.

Elégedetten nyújtózott, a minivizort visszatette dobozába. Az államvizsga után vidéki szülei ajándékozták meg vele, japán gyártmány, három van összesen a községben, a téeszelnök szerezte, ő aztán megnézi, kinek juttat.

– Ezt még a kórházba is beviheted – mondta az anyja –, annyira praktikus.

Elmosolyodott. Még sohasem volt kórházban, s legalább olyan teherbíró – így alkatra –, mint a filmbeli Mario.

Kellemesen elbágyadt, csak a remény vibrált a szíve körül.

A holnapi nap igazi nap lesz. A kezdet. Tájékozódás egy elvont, magasabb világban.

– Visszasírja még, öcsém, ezt a durva közeget – búcsúztatta Hadrián Alajos, fehér váladék ült szeme sarkában, bosszankodott, mint a kutya, ha madzagon húzzák el orra elől a legzamatosabb csontot. – Szagolná még maga ezt a büdöset…

Vitéz László nem vágott vissza. Már megtanulta: nem csak az első, az utolsó mondat is elkíséri.

Beállította a csörgőórát, tusolt, pizsamába bújt, lefeküdt. Karját a feje alá csúsztatta, szeretett volna még képzelegni egy kicsit, mazsolázni a színes jövőből, de mintha leütötték volna, álomba zuhant oly hirtelen.

– …Tévedés – magyarázta valakinek a paraván mögül –, tévedés, kérem, én nem az vagyok, nem az a Vitéz László, nekem nincs sipkám, télen-nyáron hajadonfőtt járok, és mozog az ajkam… engem nem tanácsos ide beszorítani, mert én török-zúzok…

Hadonászott, és nagyon megijedt: két vörös posztókesztyű táncolt a deszkán, kivonult belőle a hús melege, föl-le táncolt a két üres kesztyű, egy metronóm ketyegett, a ritmust megszabta, a lába is kocsonyássá olvadt, töppedt kisebbre, egyre kisebbre…

– Tagadom. Én Mario vagyok!

És Mario lett, égő napsütésben; fehér, nagy karimájú kalap hullámzott a fején.

– Ez nem álom, végre! Sorfalat áll a tömeg, hatalmas márványtömbök, csupa finom erezet. Kórház… nem… ez az Intézet, itt engem várnak. Sok üveg. Üvegasztal, üvegszék, üvegpolc, üvegcsövek, fiolák. Minden átlátszik, alig van a tárgyak közt határ. Ez nem jó, intézkedni fogok, nem praktikus. Leltár. Nagy ecsettel az üvegtáblára írják: M. M. Aztán a székre: M. M. Ohó, én nem hagyom magam, mondtam már, nem ér utol az ecset. Kövér, zsíros arcú férfi, ő is fehérben, megcsókol jobbról-balról, milyen nyájas, üdvözöllek, mondja, fölavatlak, állj mögém, fogd a vállam szorosan, csinálj mindent utánam, nem eshet bajod… És a faliújságon is M. M., kékessárga, más a színe, ők azok, suttogja a férfi, letépi a hirdetményt, a papír herseg, gyere mindig mögöttem.

Mi történik, kérem…? Mi történik?

Milyen tágas folyosó, szembemasíroznak éppen, ez egy másik csapat. Bújj, bújj, zöld ág… játék ez mégis, de nem, a két sor ütközik, Magyar Maffia, szól egy hang, ronggyal tompított megafonból szól, hajrá, Magyar Maffia… talán meccs, de mégsem, ez már egy óriási zárt terem, tégelyek, lombikok, két mezítlábas kórus a terem átlós sarkában, férfi-nő, öreg-fiatal, vegyes kórus… A kövér férfi kacsaszájú üvegből önt valamit a medencéhez hasonló zománclefolyóba, méreg, mosolyogva mondja, atropin. Ez az oka mindennek.

Fölvilágosítom, atropinszulfát, orvosság, gondolja meg.

Atropin, ismétli a fehérruhás, már ellenségesen kiáltja, visszhang verődik a boltozaton, atropin, méreg. Tudjuk.

A kórus ismétli, tudjuk.

Alacsony, szeplős férfi, kiugrik a falból, a szájában pipetta. Sztrichnin, sziszegi, méreg, sztrichnin. Élve fogják el, ez a parancsa, engem hív, a hóna alá invitál, karja lebbenéséből szavak nélkül is értem, a másik kórus, a másik sarokból azt zengi, alleluja…

Sztrichnotonin, ó, áldott eszem, csak egy kis kedélyjavító… gondoljon a sztrichnotoninra…

Bugyborékol a lefolyó, rám néznek mind a ketten, egyre nő a szemük, megint zsugorodom, csak azt akartam mondani, hogy a hígítás, tetszik érteni, drága mester… Forgolódom, melyikhez szóljak, a két alak egybeugrott, fedi egymást, csak egy kis hígítást, kérem szépen, és máris gyógyszer… a könyvek… tessék a könyveket megtekinteni…

Különvélemény? kérdezi a megafon, hirtelen rám köpi a rongyot, koccan az üvegszoba, mintha griffmadár vinné a levegőben, különvélemény, nyavalyás?

Bújj, bújj, zöld ág, minden irányból körülvesznek, beszorítanak magamba, mélyen, az M. M. a falra fröccsen, megdől, a síktól elválik, zuhanó, forró neonbetűk, menekülni, de nincsen kijárat, már a tenger is befolyik, üvegcsövön, hagyjanak úszni… semmi mást… csak hagyjanak úszni… Könyörgök, te akárki…

Még a berregés előtt felébredt.

– Hülyeség – motyogta –, logikátlan, hülye álom.

Az éjjel nagy eső volt, vihar. Kicsúszott a támasztópapír az ajtó- és ablakrésből, futkostak a szélkígyócskák hasadéktól hasadékig.

Vitéz László mosakodott, s máris visszatért az öröm, a várakozás izgalma.

Gondosan öltözött, habozott, öltsön-e nyakkendőt, s ha igen, pöttyöset vagy csíkosat; végül egyszínű szürkét kötött, a feltűnés veszélyes. Cipőjét fényesre suvickolta, a presszóban elfogyasztotta a szokásos dupláját csipetnyi tejjel, megtapogatta álla alatt a bőrt, ma nyugodtabbak a pörsenések.

Tiszta, erős illatú idő – szétvert felhőcsoportok az égen; egy-kettő azért is összekapaszkodik, száját tátja, harapni készül, nyugat felől fölhördül, sebesen szembefordul vele egy sötétlila tintafolt, a kis felhőpamacsok pedig, ahol éppen közelebb, oda igyekeznek, akaratlanul is növelik a viharcsinálók hatalmát.

– No, még elérhet a zuhé. – Vitéz László aggodalmaskodott, ázott fejjel nincs tekintély.

De a Nap rendet tartott. Egyre szélesítette a kék folyosót, s mintha acélsöprűvel söpörne, sugaraival jobbra is, balra is taszított egyet.

– Nem lesz baj – dúdolta a fiatalember, s valóban, teljes ifjúi pompájában léphetett be az Intézet kapuján. – Vitéz László, előre!

Már a fogadtatás is szíve szerint esett. Semmi ceremónia, semmi várakozás. A hiúságát vajjal kenegették. Még kopognia is alig kellett a titkárság ajtaján, máris szorongatta a kezét – mintha csak érkezését leste volna – az a rendkívül szimpatikus, halk beszédű férfi, akit már múltkor, a felvételnél megjegyzett magának.

– Jöjjön, kedves fiatal barátom. Tüstént gondjaimba veszem…

Ropogott a testén a makulátlan patyolat köpeny. Naponta cseréli bizonyára.

Vitéz László hátrább lépett hirtelen. Zavarában majdnem fölvihogott.

Az enyhén szeplős, fickós mosolyú férfi köpenyén, a zseb fölött világított a gondosan hímzett, gótikusra csipkézett két M betű: M. M.

– Ó – a férfi megérezte a kemény golyópillantást, melléhez kapott, szerény röstelkedéssel –, Marcsák Miklós vagyok… nem mondtam volna? Ha rám hallgat, álmában sem talál ennél ideálisabb helyet.

Közkatonák

Madaras Márton elégedetten viselte gúnynevét. A szerkesztőségben ő a Kutya – tudomásul vette. Akit Kutyának hívnak, azt legalább nem gyűlölik. Ebben a jelölésben: „Kutya”, szeretet lakozik, úgy vélte; s épp csak oly parányi eleme a sajnálkozásnak, ami nélkül bárkit őszintén szeretni amúgy is lehetetlen.

A felesége, persze – szokott precizitásával –, a név árnyoldalát is kimutatta: egy csepp irigységet sem tartalmaz, s akit senki sem irigyel, annak – jobb, ha tudja! – eredményei sincsenek. Madaras Márton azzal védekezett, ő nem törtető. Egyébként a legtöbbet foglalkoztatott újságíró a rovatnál. Csaknem minden vasárnap meg-megszólal. Szinte nincs melléklet a neve nélkül. Ha egyszerre két cikkét közlik, a jelentéktelenebbet „mán”-nal szignálja. Most is utazik Hajámosra, lakodalmi riportra. Különben a felesége hallgasson! Akit hivatalosan, anyakönyvezve Kingának hívnak, s akinek még annyit sem sikerült élete harminc esztendejéig elérnie, hogy legalább a barátai enyhítsenek némi becézéssel a neve ridegségén, az egyszer s mindenkorra kiállította természetéről a szegénységi bizonyítványt.

Nem veszekedtek komolyan, de mindkettőjüknek fontos volt: van egy hely, ahol kockázat nélkül lehetnek önmaguk, kitölthetik a mérgüket. Esténként összekoccantak, mint két rugalmas pofozóbaba, leverték egymáson a fölös energiát, hogy másnap reggel – a világban – fáradt közönyük a kiegyensúlyozottság csendes derűjének látsszon.

Kinga egy belvárosi butikban dolgozott. Túl sokat tudott a nőkről, s eléggé megvetette őket, mert csupán a vevőköréből vonta le általánosításait. A szakmáját sem becsülte: az volt a szórakozása, hogy a majmocska-csúfocska hölgyeket egy-egy rájuk nem illő ruhadarabbal még komikusabbá díszítette. Rábeszélő készségével előnyösen fellendítette a forgalmat. Példaként emlegették a kereskedelemben.

Márton eredetileg a Televíziónál kezdte. Alacsony termete és kissé görbe lába a képernyőn nem zavart; férfias és mégis apostolian szenvedő arca, gyengéd hullámzású szakálla érvényesült egyedül. Egy évig vezetett tréfás vetélkedőket és ifjúsági játékokat. Bántotta, hogy csak deréktól fölfelé ismerik, s ezzel félreismerik tulajdonképpen. Amellett semmi kezdeményezés, semmi önálló gondolat… A lapnál szívesen fogadták, még meg is dicsérték szerénységét, az „oly ritka jelenséget a szüntelen exhibicionizmus korában”. Ő pedig úgy érezte, az írásban kifejtett vélemény objektívebb, tisztább, mert megítélését nem befolyásolják a külső megjelenés szubjektív ingerei.

Kutya – kedves név. Benne van a lelkes tekintet és a szorgalom lihegése.

– Csak akkor utazz Hajámosra, ha találsz a buliban fantáziát. Az erőltetett ügyet megette a fene… – mondta Sáros Z. Aladár, a közkedvelt Ali. – Tudod, hogy nálunk mozoghatsz, a teljes szabadság jegyében…

– Miért éppen lakodalom, és miért éppen Hajámos?

– Valami ügyetlen, zavaros fülest kaptam. Bűzlik az eset. Nyilván olyan cécó lesz, mint régen a nagygazdáknál. Nyilván ezresnél kezdődik a menyasszonytánc. Te vagy erre a legalkalmasabb: színesen, de nem felszínesen megrajzolni a tablót. Kielemezni, kivesézni, hogyan rombol az anyagiasság ma is, noha persze egyúttal mindez gazdasági javaink egyre növekvő bőségére is utal… Plusz, mínusz… Most a konkrétumban ragadhatod meg a témát, az elvi cikkeket mintegy megtámogatva…

– Nyilván, noha, mintegy – morogta Kutya. – Szóval már tudod is, mit akarok írni?

– Csak ezt írhatod! – Ali egy pillanatra kizökkent, aztán ügyesen folytatta – ….persze, jellemed és stílusod alapján merek ilyen bátran következtetni. Kemény gyerek vagy te.

– Hogy fognak ott nekem örülni!

– De mennyire! Megtiszteltetés, országos fórum! A célt nem fogod az orrukra kötni…. De mehetsz közművelődési felméresre is a kultúrotthon-hálózatba. Tudod, hogy nálunk a legteljesebb szabadság alapján….

– Akkor inkább a lagzi – mondta gyorsan Márton. Mit akadékoskodjon? Valóban undorító a pénzért árult menyasszony.

– Szóval eldobta a Gazdi a csontot, csak a lábhoz kell vinni! –Kinga dühös volt: ezen a napon elmaradt a sikerélmény. A nyolcvanesztendős asszony nem vette meg a térdig érő, dáliarózsás strandruhát. S ő kénytelen volt tiszteletet érezni iránta.

– Amit kérnek, nem méltatlan – kiáltotta Márton –, mi a rossz ebben….?

– Semmi, semmi, drága Kutya! De azért a többi csontot is körülszaglászhatod.

Jól lehordták egymást – így másnap Madaras Márton megkönnyebbülten ült vonatra. Már működött a képzelete. Látta a kövér, pattanásos új menyecskét, a merev fodrászfrizurával, és a fekete, kétsoros öltönyben izzadó, birkanyírt ifjú férjet. A részeg, gajdoló násznépet. Hallotta az émelyítő cigányzenét. Vásári ízléstelenség. Előre fölpiszkálta magában az indulatot. A készséget a meggyőződésre. Anélkül nem megy, hiába.

Úgy számította, legokosabb akkor érkezni, amikor már forrponton a hangulat, s a maradék viselkedés is lemállik. A vonat is segített, késett másfél órát. Már az állomáson felvilágosították, a lakodalom a határban van, a termelőszövetkezeti irodaház udvarán.

– Igazi nagy téeszesküvő. Közös összefogás – mondta a vasutas, és mosolygott. – Távoli rokon talán?

Madaras nem titkolózott.

A vasutas még csak annyit kérdezett, ki hívta személy szerint. Senki? Félrekapta a fejét, megmutatta az irányt, aztán, mint aki megnémult, pöccentett egyet a sapkáján, s gyorsan visszakocogott az épületbe.

„A vidék tipikus bizalmatlansága – gondolta Madaras –, még szerencse, hogy nem farmerban jöttem.”

A község csöndes volt a kései estben. Szorosan zártak a kapuk, kötelességből vakkantottak néha-néha a kutyák. Hétfő, adásszünnap. Vagy alszik már mindenki, vagy a téeszben mulat….

Madaras hirtelen úgy érezte, tolvaj. Legalábbis besurranó. Mi köze ehhez? Vadidegen emberek nászünnepe. Talán mégsem erkölcsös, kilesni, hogyan örülnek…

„Legföljebb nem írok róla semmit – határozta el, s máris megnyugodott. – Egy sort sem, ha a lelkiismeretem tiltakozik….”

A lassan előkúszó muzsika meglepte. Lehár-keringő, ezüstös-diszkréten. Az épület – ahogy a szőlősor után teljes szépségében elébe bukkant, elbűvölte. Tornácos-oszlopos, hófehér, egyszerű pompa. Hatalmas gyertyák hatalmas fatörzseken, kisebb gyertyák az asztalokon, és mindenütt virág, virág…. Néhány pár táncol – a nőkön hosszú ruha. Az ételféle a tornác benyílóiban, külön asztalokon felhalmozva; csupa hidegtál. Innen viszik a pincérek – nem tévedés, pincérek – az italokkal együtt, tálcán, körbe-körbe. Mint egy szabadtéri diplomáciai fogadáson.

A vendégek számára hurka alakban összetolt asztalsor, nagy ellipszis a damaszt alatt. Itt aztán nincs főhely vagy csoportosulás: a társaság egybeolvad, egyszerre lélegzik, egyszerre koccint az ifjú párra.

„No, Ali – Madaras ujjongott –, ez már fölfedezés! Hilton-színvonal Hajámoson. Közösségben egybeforrva.” – Már a címet próbálgatta.

Éppen zeneszünetre ért oda. Még véletlenül sem csellengett senki, mindenki visszasimult a helyére. Száz ember, minimum. A pincérek újabb s újabb tálakat kínáltak, de mintha túllettek volna a vacsorán, a sereg fegyelmezetten csipegetett.

„Hogyan közeledjek?” – bizonytalankodott Madaras. – „Aki magas, az csak úgy odasuhan….”

Felesleges volt aggódnia. A gyűrű egy semleges pontjáról kivált egy ötven év körüli, rendkívülien elegáns, rendkívülien vonzó külsejű férfi, s mintegy a közösség felhatalmazását élvezve, elébe sietett.

– Fél órája várunk…. doktor Nagy Sándor, engedd meg, én vagyok az idősebb…. Nem is tudod, milyen jólesően nyugtázzuk ezt a központi figyelmet….

– Honnan tudják…. tudjátok?!

Doktor Nagy Sándor, mintha viccet hallana, nagyot nevetett.

– Honnan tudjuk? – szólt hátra, a kórus is nevetett. – A vasutas, egyébként volt téesztagunk, rögtön idecsöngetett…. Csak hogy lásd, egységes közösség. Itt aztán nincs klikkesdi, félrehúzás. Csak aztán igazat írj, édes öcsém, színtiszta igazat, még ha eleinte nem is hiszel a szemednek – széjjelmutatott. – Nem mondom, hogy tipikus, de nálunk megvalósult….

Karon fogta Madarast.

– Ha egyenként nem is tudok mindenkit bemutatni…. melyik laptól is?

Madaras hangosan bevallotta, ismételte a nevét is.

– Azt is olvassuk…. rendszeresen olvassuk. Kérlek, amit az emberi méltóságról fejtegettél, abban a zavaros ügyben, az a munkaügyi vita, emlékszel, hát kérlek, az színtiszta igaz….

Madaras szédült. Kezet fogott az új asszonnyal. Az új asszony fehér farmerkosztümöt viselt és hófehér cowboykalapot. Nyugati divatlap címoldala. Nagyon fiatal volt, nagyon sápadt, és nagyon szép. A keze lagymatagon kicsúszott a szorításból, a szeme saját kalapjának karimájára tapadt, mintha attól félne, a súly rászakad. A férj – hajszálra ugyanolyan fehér farmerben – viszont sokáig szorította Madaras ujjait, aztán, mint aki kimerült e műveletben, a homlokát törülgette. A férfi bágyadt arcú, sovány figura, egyedül a pocakja domborított a nadrág fölött.

„Akkor mégsem sovány” – próbálta Madaras rögzíteni, de az első benyomását mégsem tagadta meg. – Mindene keszeg, csak a hasa dagadt. És sokkal öregebb, mint a lány…. „Még majd én is beugrom, s ítélek a külső után!” – Madaras megszidta magát. – „Olyan szívélyesek!”

Az örömszülők csendesek, meghatottak. Ki kinek az apja, anyja, nem lehet megkülönböztetni. Csak ülnek és nézik a gyerekeket; nem esznek, nem isznak.

Doktor Nagy szédítő iramban informálta.

– A lyány a mi jövendő agronómusunk, a szülei alapító téesztagok, ez nekik, amit itt látsz, jár, és ezen a nívón jár, város és falu közt ma már nem lehet különbség. Ez mintatéesz! A fiú pedig egyenesen a megyeszékhelyről jön ide, kérlek, rendkívül tehetséges számszaki ember, biztonságban érzem majd magam mellette, mert nem elég becsületesen dolgozni, adminisztrálni is kell a munkát, egyébként én vagyok a téeszelnök, nem tudtad?! – mint aki gyerekes csínyt követett el, megint fölnevetett. – De nem akadályozlak szabad mozgásodban, egyél-igyál, helyezkedj el bárhol, és meg fogsz lepődni. Csak a színtiszta igazat….

– Menyasszonytánc nem lesz? – kérdezte Madaras, dél óta nem evett, s az első poharak a fejébe szálltak.

– Menyasszonytánc? – Doktor Nagy Sándor kigombolt a zakóján egy gombot, úgy kacagott. – Hát hol tartotok ti…? – Beszorította a fiatalembert egy öreg-öreg néni és egy még öregebb bácsi közé. – Megbocsáss, de mindenütt igényelnek….

Madaras evett, aztán újra ivott. Néhányan megint táncoltak. De semmi énekszó, hejehuja. Már-már hiányzott a lárma. Fegyelmezetten, olajozottan haladt éjszakába az este. Egy középkorú pár lopva az órájára pillantott. A nénike, Madaras mellett, szunyókált, könyöke le-lecsúszott az asztalról.

– Miért nem tetszik lefeküdni? – kérdezte Madaras. Ha egy kicsit beivott, mindig beszédkényszere támadt.

– Tessék?

Háromszor ismételte, mire megértette a néni.

– A fülem – mondta. A férje felé bökött az állával. – Az uram is süket. Lefeküdni? Csak az elnök után.

– Ez itt a módi? – ordította Madaras, többen odatekintettek, rosszallóan.

– Ez – felelte a néni.

– Ennyire tisztelik?

– Ennyire – bólintott a néni.

Szemben egy oldott nyakkendőjű, ráncos képű férfi (kamaszosan növesztett, korpás hajjal) unottan beleivott a borába. Csettintett.

– Ez aztán igen. Ez aztán igen…

Láthatóan elhúzódtak tőle, már amennyire ez a nagy összetartásban egyáltalán lehetséges volt. Nemtörődömségével, modortalanságával a társaságból kirítt.

„A retrográd példa” – gondolta Madaras.

– Első osztályú rendezés – motyogta a rendetlen küllemű férfi –, aki szerepel, egyúttal közönség is… taps biztosítva.

– Mit akar? – kérdezte Madaras, csak úgy, a tömegbe szólva.

Nem válaszoltak. Legyintések. Egy hang úszott – női hang, kiszámított éllel.

– Mi van, Kutyuli? Hol hagytad a szájkosarat? – A férfi felugrott, de Nagy Sándor – ki tudja, hogy termett ott – hátulról már át is ölelte.

– Tudod, hogy magas a vérnyomásod. Csak nem haragszol a viccért? Az egész kollektívára…? Már be ne savanyodj, ha el is sodródtál oly messzire… A húgod esküvője!! Oldódj egy kicsit…

Madarasra kacsintott, mintha azt jelezte volna, sajnos, barátunk elméje… Igazolta a helyzetet, hogy a férfi rögtön visszaroskadt, és gyufaszálakat tördelt az italába.

A bácsika, Madaras jobb oldalán, végleg lehanyatlott, koppant a feje az asztalon. Nagy Sándor már oda is rohant.

– Jaj, édes öregjeim, a szívem szakad értük, hát nem végig akarják ülni…?! – mindkettőt feltámogatta. – Jóska, vigye őket a kocsimmal… Ez még kísért, hogy a mértéket nem ismerik.

A két öreget eltámogatták. Szellős lett a hely Madaras két oldalán. Senki sem húzódott közelebb.

„Ez a Kutyuli – gondolta Madaras –, ez érdekes… A többi túl pozitív. Ellensúly nélkül nincs hatás a riportban.”

– Tehát ön is rokon? – szólt át az asztalon.

Kutyuli fölkapta a fejét.

– Nem nyilatkozom – mondta kurtán.

– Engem is Kutyának becéznek odabenn – mondta Madaras. – Nincs ebben semmi sértő.

– Kutyának? Csakugyan? És miért?

– Szeretetből. Remélem…

– Csakugyan? – leereszkedő, atyai volt a hangja, árnyalatnyi gúnnyal. – De azért vallja be: Kutya és Kutyuli között van némi fokozatbeli különbség.

– A lényeg ugyanaz – vigasztalta Madaras; általában ital után nemcsak beszélgetni, de vigasztalni, sőt, megváltani is nagyon szeretett.

– Akkor jó – mondta a férfi. – Ha a lényeg ugyanaz, megnyugodtam. Átülök magához, kolléga…

Játékosan átbújt az asztal alatt. Odapréselődött Madaras mellé, Madaras jobbra húzódott, volt elég hely, mégis elhatárolódott tőlük a sor.

– Nem vagyok tetves – mondta a férfi. – Csak félnek. Még fültanú se akar lenni senki.

– Mesél valami érdekeset? – Madaras a zsebébe nyúlt, készítette az igazolványát. – Újságíró vagyok, figyelmeztetem… nem csak magánember.

A férfi mosolygott.

– Ezt nem írja meg.

– Miből feltételezi…?!

– Mert maga Kutya. Én meg a Kutyuli. Nem mi osztjuk a lapot. Amit a kezünkbe nyomnak, abból játszunk. De mi fizetjük a veszteséget.

– Miért beszél vadakat? Ne igyon, ha nem bírja…

Doktor Nagy leült velük szembe, Kutyuli megüresedett helyére. Fölbámult az égre, a csillagokra; dúdolt, ábrándos arccal. Saját édes ifjúságán merengett.

– Halkan – mondta Kutyuli –, figyelik minden szavunkat.

– Üldözési mániája van – Madaras meglepetten vette észre, hogy önkéntelenül suttog.

– A rokonaimat féltem. Meg magát. Én anyagbeszerző vagyok Bercelen, az ország túlsó felében. Az szinte egy másik világ…

– Engem ne féltsen. A színtiszta igazat írom úgyis.

Doktor Nagy meghallotta a mondatot, végigfésült a haján, fölállt, odébb sétált, mint aki megnyugtató hírt kapott végre.

– A színtiszta igazat…?! – Kulyuli kínálta Madarast, derekasan hörpintett maga is. – Imádom ezt a kifejezést. Hát én elmondom magának. Az igazat. Nem a színtisztát, csak a körülbelülit… De abból egy betűt se tud hasznosítani…

– Bízza rám! – Madaras kételkedett. Ez a Kutyuli született intrikus. Félreállított, eltorzult személyiség.

Kutyuli megszorította a karját.

– Vigyázzon, olvasnak az ajkáról… próbáljon meg keskeny réssel beszélni és vigyorogni… mintha részeg lenne, és leltároznánk a nőket.

Szegény pasas! Madaras valóban elvigyorodott.

– Az ott a Kerekes Kati, a menyasszony. Az egyszem kései húgom. Én is Kerekes vagyok, Péter. De senki sem szólít itthon másként, csakis Kutyulinak. – Az abroszra nyomta a pohár talpát, várt, hagy-e nyomot. Tárgyilagosan folytatta: – Látja ott, a pettyes ruhás nő mellett azt a fekete, cigányképű férfit? A megyei főállatorvos… Az a pettyes a felesége. Ronda, mi? A tanácstitkárunk. Az a három bakfislány, az egyforma blúzban, hova néz, erre nézzen, az övék. Ezek már helyesebbek. De Kati szebb náluk… tagadja?

– Nem – Madaras elismerte. – Az asszonyka a legszebb. A gyülekezetből messze kiválik.

– Elég nagy baj – bólintott Kutyuli.

– Vele még a menyasszonytáncnak is van értelme. Nekem is volna rá egy-két pirosom.

– Nem táncolhat. Kavarog a gyomra. Négy hónapos állapotos.

– Na és? – csattant föl Madaras. – Ma ez már nem szenzáció.

– Nem bizony – bólintott Kutyuli, most már hamut is szórt a borba. – Különben is, megkapta a pénzt, nyereménybetétkönyvben, tánc nélkül. Nagy Sándor szedette össze gyűjtőívvel. Így elegánsabb. S ott a lista dokumentnek.

– Ezt megírom – Madaras föllelkesedett. – Ha van rá bizonyíték… Ez valami egészen új buli…

– Hát ezt megírhatja. Csak nem érdemes. Mert ez nem ügy valójában.

– Mondja – kérdezte Madaras hirtelen –, maga küldött fülest a főnökömnek? Nem árulom el.

– Szóval akadt valaki… – Kutyuli elcsodálkozott, majdnem örült. – Nem, nem én. Naiv alak lehet szegény. Szóval Kati hasában ott a gyerek. Csakhogy nem ez az albínófejű vőlegény az apuka… a főállatorvos a kedves apuka. A felesége is tudja. Meg a három grácia is. S minden egyes vendég, ennél a keserves asztalnál, ebben a büdös faluban…

– Sajnálatos – morogta Madaras –, de a magánélet szférája, ugye…

– Az. Persze – Kutyuli bólogatott, majd letört a feje. – A húgom azt terjesztette, a Bódi doktor megerőszakolta őt, amikor kihívták a macskához… dühből erőszakolta meg, hogy egy koszos macska miatt fárasztották…

– Megerőszakolták…? – Madaras újra ivott. Szörnyülködött. De hiszen ez egy krimi…

– A húgom hazudott – legyintett Kutyuli. – Így nevelték, hazudósra. A világhelyzet bonyolult – emelt a hangján hirtelen, Nagy Sándor osont el a hátuk megett. – Szerintem, jelen pillanatban, a világhelyzet…

– Úgy, úgy – intett Nagy Sándor, s távolodott –, a politika mindenütt…

Madaras bambán bámult Kerekes Katira.

– A húgom hazudott – suttogta tovább a másik. – Beleesett a Bódiba, talán el is akarta magát vetetni, a gyereket is azért nem rakatta el időben. Bódi talán ígért is, de aztán megcsavarták a tökit. A felesége nemcsak tanácstitkár, hanem egyúttal az egészségügyis Herrernek a lánya… Szerezni kellett hamar egy vőlegényt.

– Szegény fickó – Madaras szánakozva nézte a férfit a szoros fehér farmerben. – Jól becsapták.

– Becsületes üzlet. Megkapta cserébe a téesz főkönyvét. Az állatorvos unokaöccse egyébként. Valamit valamiért.

– S volt éppen szabad státus…?

Kutyuli türelmesen magyarázott.

– Már régen kellett ide egy rugalmas ember. Nem szélhámos, csak rugalmas. Egy hajlékony, okos gazdasági káder. Aki minden kényes helyzetben föltalálja magát. Az előző főkönyvelő ideg-összeroppanással fekszik az anyja szülővárosában, innen kétszáz kilométerre, már le is százalékolták, kiemelt nyugdíjjal. A mi doktor Nagyunk megrendezte az esküvőt, tekintélyével szentesítette. Általános kussolás. Még Kati se beszélhet. Mindezért cserébe Sándorunk kapott egy lekötelezett munkatársat. Ezek egyszerű tények. Csak nincs fölháborodva?

– Mi van még? – kérdezte Madaras kábultan.

– Semmi – Kutyuli átkarolta. – Ugye, nem is olyan rettenetes… Mert a többi csak közérzet. Kötelező hódolat, természetes alázat. A kiszolgáltatottság félelme. Szaporodó anyagiak, mutatós, elegáns életforma. És igenis eredmények. A rosszkedvű munka is munka, és a pénzt, mi tagadás, a nagy pénzt ugyanúgy meghozza. Sándorunk nem kicsinyes. És nem buta. Szakmailag képzett. Szervezési talentum. Látástól vakulásig „dolgozik”. Mesterien keveri a lapot.

– Ha én ezt megírom… – dadogta Madaras. – Ha én ezt megírhatnám…

– Ne lovalja bele magát – Kutyuli csimpaszkodott az oldalán. – A maximum, hogy hallgat. És nem megrendelésre…

– Mindegy… Ali bácsié a felelősség. Ő adja az ukázt. Ő. Mindig ő… – Madaras igyekezett felállni, de visszatottyant. A hamisítatlan, jó pinceborok!

– De a maga neve… a te neved van alatta, Kutya pajtás… Tied a szégyen – mondta Kutyuli, s mintha kijózanodott volna, olyan üres és keserű lett a tekintete. – Tudod-e, miért hívnak ezek a derék emberek engem Kutyulinak? Szájkosaras Kutyulinak, folyton-folyvást?

Madaras gyengülten nézte a pohárnyomot a szűzfehér damaszton.

Kutyuli a füléhez hajolt. Mintha ősrégi, mélyről fakadó népdal szövegét citálná, úgy buktatta elő, csendesen és tisztán a szavakat.

– …ötvenegyben én voltam itt a frissen képzett néptanító. Nagy fölvonulást rendezett a megye, tele ötletekkel: minél vadabb ötlet, annál több jó pont… mit mondjak. Fölvonultam mint az imperialisták láncos kutyája. Lánc csörgött a nyakamon, a kölcsönzőből kivettünk egy kutyabundát, a fejemen bulldog-papírmasé és valódi szájkosár… nagyon fiatal voltam, sportember, végigugattam négy-öt községet, húztam az imperializmus szekerét… Oklevelet kaptam, pénzjutalmat. Először csak a tanítványaim csúfoltak, a hátam megett. Később már nyíltan, az egész falu. Végül a megyében is összesúgtak: ez az az ember, aki akkor, szájkosárral… Bármit akartam, azzal érveltek, már a szabadabb időkben: te csak ne taníts, aki fölvetted a kutyabundát. – Elfulladt. – No, ennyi. Bercelen jó nekem. Oda is nősültem. Szerencse, hogy nem hoztam az asszonyt magammal. Egy napra se kellett volna hazajönnöm. A család is azzal fogadott, nem esik meg így ez a csúfság, ha Kati nem az én húgom… A láncos-csahos Kerekesé…

– Hát igen – Madaras kereste a vigaszt –, én akkoriban… öt-hat éves voltam… öt-hat éves… ma már… szinte föl se tudjuk fogni… Ezek a Nagy Sándorok, doktorátus meg minden, azért nem az a primitívség, ha az esendő emberi természet nem is képes egy csapásra…

Doktor Nagy Sándor az örömszülőket szorongatta éppen, s csókot kért tőlük a jobb és bal orcára.

– Sokat fejlődött – mondta Kutyuli, s gyűlölet nélkül figyelte a szimpatikus férfit a vendégkoszorú közepén. – Övé volt az ötlet. A lánc, a szájkosár, a kutya. Mint a község akkori első embere, ő adta parancsba.

– Megírom – kiáltotta Madaras, fölborította a kecses gyertyát. Doktor Nagy Sándor odasietett, ujja egyetlen mozdulatával elfojtotta a szabálytalan lángocskát.

– Úgy, úgy – mondta. – Csak a színtiszta igazat. Látom, jól mulatsz. Nincs bennem különösebb hiúság, de azért arra kérlek, egyetlen mondat föltétlenül benne legyen, hogy azért még nincs mindenütt így, mint nálunk, Hajámoson.

Madaras bámulta a borba ölt gyertyát, a faggyúba nyomott gyertyabelet. Aztán harsányan fölnevetett. Úgy nevetett, hogy még a szíve is nyilallt a bordái alatt.

– Ezt megígérem… Nincs mindenütt Hajámos… ez az egy mondat, akárhogy is, ez az egy mondat benne lesz. A többit majd reggel… friss fejjel eldöntöm.

Az asztaltól, a színhelytől bizonytalanul távolodott. Hosszan néztek utána. Nagy Sándor fölényes biztonsággal, Kerekes valami önmaga előtt is titkolt, oktalan reménnyel.

Vasárnap

Nem volt okom rá. Ha százszor kérdezik, akkor is csak ezt felelhettem. Talán a meleg miatt történt. A nagy melegben felfőtt az agyam. Persze, ez a legszörnyűbb: ha így bukik ki az emberből gonoszság, látszólag csupa heccből.

Elmesélem. Jegyzőkönyvön kívül. Nem is mentségül. Csak hogy ne nézzenek rám ilyen kirekesztő iszonyattal.

Mia nem jött ki velem. El kellett volna mennem érte? Nem szeretek a folyosón ácsorogni, nyomogatni a csengőt, miközben a szomszédok röhögnek a függöny mögött. Az ember óvatos.

Ledobáltam a szűk vetkőzőben a ruhámat. Felhúztam a rikító színű fecskenadrágot. A többiek mind szolid csíkosat hordanak; a főnököm is. „Megtanulhatta volna viselni a diplomát, mérnök úr, ötvenéves, vén fejével…” – Fütyülök rá! Ellenőrzöm a tervrajzokat, a kézjelemmel továbbadom. Utánam még három ember átvizsgálja. Az ilyen munkát szeretem.

Néztem magam a tükörben, mielőtt kiléptem a placcra. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára egyedül strandon. S éppen vasárnap!

Tetszett a mellkasom. A kezemet hátul összekulcsoltam, nem látszottak a körmeim. Ebben a pózban akartam sétálgatni a víz körül.

Ömlött a nap. Sehol egy felhőfoszlány. Az ég vízszintes és kemény volt, mint egy üvegfedő. Megsajdult a szemem. A kő pedig égetett. Kapkodtam a talpamat. Végre találtam egy helyecskét a zöldben.

Mellettem, agyagedényben, árvácskák kókadoztak. Mia a rózsákat, az erős illatokat szereti. Tavaly a Balatonnál szétfeszített egy kagylót, és a húsát kikanalazta a homokba. A héját hazahozta emlékül.

Piros pöttyös labda vágódott a képembe. Felugrottam. Úszni vágytam, de a nagy medence tömve volt. Így csak paskolgattam a vállamat, hátamat. Egy vörös, szeplős nő, közvetlenül mögöttem, megkérdezte, mi történt a kezemmel? Ugye, a gép…? Mert múltkor neki is átszakította a tű a kisujját. Azt válaszoltam, hogy igen. Nem hagyta abba. Érdeklődött tovább. Én azt mondtam: bocsánat, és kijöttem a vízből.

Alig találtam a holmimat. A helyemen már egy család heverészett. Két év körüli gyerek volt velük, óriási szalmakalapban, ernyő alatt. A törülközőmet meg az aktatáskámat odatették a virágtartó lábához, katonásan.

Álldogáltam egy darabig. A papa néha szúrósan rám nézett. Fogtam a cuccot, és elkotródtam. Akkor már határozottan rosszul éreztem magam. A füves területet mind elfoglalták. A kő forró volt, mint az eleven tűz. A talpam különösen érzékeny. A térdemig hasított a fájdalom.

Lecsaptam tárgyaimat a melegvíz-medence legfelső lépcsőjére, és becsúsztam a vízbe. Nekitámasztottam a hátamat az oroszlánfejnek. Friss víz csorgott a fejemre. A lábam megenyhült. A körmöm viszont püspöklila lett. Miára gondoltam megint. A hosszú, fehér kezére. De jó, hogy nem adtam ki magam!

Előttem egy férfi úszógumira könyökölt. A felesége ott lihegett az oldalán, és nyomogatta a pattanásait. Elégedetten mosolyogtak.

Ha valaki meglökné őket… tele lenne a szájuk vízzel… Hirtelen kibújtam a csap alól.

Büdös szag csapott meg. Tudtam, hogy ez csak képzelődés. Azon a nyáron, amikor bevittek, tölcsérrel töltötte belém egy alacsony, sovány ember a mosogatóvizet, három napon át, mindig ebédidőben.

Megnéztem az órámat. Nekitámaszkodtam a medence szélének, háttal a napnak. Csak a fejem volt kint, meg a két kezem, ahogy kapaszkodtam a perembe.

Undok látvány. Összezsugorodott, leégett gyertyacsonkok. A gyűrűrűsujjamra nem fér gyűrű, akkora göb van a tetején. A hüvelykujjamat laposra kalapálták – az egészséges középső messzire kilóg. A jobb kezem valamivel szebb.

1945-ben azt mondta az apám: „Most aztán építhetsz nekünk szép, világos házakat! Rajtad múlik csak, fiam!”

Rágyújtottam, bár tudtam, hogy a medencében tilos. Lenyeltem hát a füstöt; nem szeretem, ha rám szólnak.

Megreccsent a megafon. Egymás után kétszer kihirdette, hogy utcai ruhában a strand területén sétálni nem szabad. Labdázni nem szabad. A medencébe ugrálni nem szabad. A székeket lefoglalni nem szabad. És a bőrünket ajánlatos olajozni.

Ötvenháromban újra megbízást kaptam egy lakótelepre. Felkínálták. Nem fogadtam el. Menet közben hátha visszaveszik. Vagy a nyakamba sóznak egy-két szakmai hibát. Ötvenhatban is nyugton voltam, föl se húztam a redőnyt.

A megafonban szólt a zene. Lassan, kényelmesen hömpölygött a meztelen tömeg. Barna, piros és fehér húsok. Kiabáltak, nevettek.

Az egyik őr is nevetett, akkor régen. Csiklandozta a hasamat…

Ekkor keltett volna hazamennem, tudom. De én csak cigarettáztam, egymáshoz dörzsöltem a talpamat a víz alatt. A koponyámat érték a sugarak. Szorongattam a rácsot a medence szélén. Figyeltem a napozókat, irigyen figyeltem őket, az élénkvörös, fonnyadó muskátlik között. Csukott szemmel, gyanútlanul elnyúltak. S ez nem emlékeztette őket semmire.

…Láttam magam, kérem, újra és újra, egy asztal tetején, meztelenül, mint ezek. Meg sem kötöztek. Amit akartak, azt tették velem… És nem volt bűnöm. Értik? Akkor még semmi.

Pedig nem akartam erre gondolni ezen az ideális nyári vasárnapon. Ami elmúlt, elmúlt. Több mint huszonöt éve. Több mint negyedszázad.

Persze, azt a nagy munkát elvállalhattam volna. Amikor újra… Talán akkor más lennék ma. De nem vállalhattam el. Úgy éreztem, velem minden megtörténhet.

Én, tetszik tudni, folyamatosan félek.

Szóval csak ácsorogtam, és egyre jobban szúrt a tarkóm. Próbáltam összeszedni magam. Mélyeket lélegeztem. Felfedeztem az égen egy felhőt. Áttetsző és kocsonyás volt az is.

És akkor szokatlanul erősen megfájdult bennem valami. Úgy, de úgy fájt… Sikerült nekik! Annak a néhány hóhérnak. Hitvány vagyok, gyáva. Bebizonyítottam saját magam. Ahogy múlik az idő, egyre inkább olyan leszek, mint amilyennek megvádoltak: patkányfajta.

A nő ekkor érkezett. Odaállt az orrom elé. Szétfröcskölte a vizet. Zöld lasztexbikinit viselt. Gondosan, figyelmesen, odaadó arckifejezéssel kenegette a combjait. Arányos, izmos teste volt. Huszonöt éves lehetett. A szemét nem láttam, sötét, ferde ívű napszemüvegét nem tette le. Puha frottírt terített maga alá, óvatosan ráereszkedett. Felkattintott egy fehér bakelitdobozt, és enni kezdett. Meghámozott egy főtt tojást. Zöldpaprikát harapott hozzá, vastag héjút, erősen ropogtatva. Azután kiválasztott egy őszibarackot. Lekaparta hegyes, rózsaszín körmeivel a héját, s a belét félig leeresztett pillákkal fölszürcsölte. Utána jóllakottan elnyöszörödött, és hanyatt vetette magát. A karját a feje fölé dobta, a melle könnyedén lebillent a hónaljához. A lábát lazán széttárta.

Nem gyötörte semmi. Nem gyanakodott veszedelemre. Megsajnáltam. Vagy fel akartam ébreszteni a kábulatból. Vagy meggyűlöltem, és bosszú volt…? Nem tudom.

Ahogy ott feküdt előttem, önelégülten és biztonságban, a talpa az arcom előtt fehérlett. Egyetlen bőrkeményedés se volt rajta! A vékony bőrön átvilágítottak a hajszálerecskék.

Egy pillanat alatt történt.

Megszívtam az égő cigarettámat, és belenyomtam az izzó parazsat a talpa közepébe.

Az ordításra még emlékszem. Azután valaki fejbe vert egy fapapuccsal. Elvesztettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, már ott ült a rendőr mellettem.

Addig jár a korsó a kútra!…

Ebedly Ivánt annyira gyűlölték, hogy ez már közimádatnak látszott. Az általános gyűlöletnél ugyanis csak az egyetemes rettegés volt nagyobb: hogy ez az indulat ki ne derüljön valamiképp. A személye körül csiholt lelkesedés kötelezően terjedt, és lépcsőzetesen. A vállalat négyezer-hatszázhuszonhét dolgozójából talán ezerháromszáz – főként kisirodista és műhelymunkás – valóban beugrott a trükknek, s elhitte: Ebedly Iván vezérigazgatón van mit szeretni. A rajongáselmélet legvadabb terjesztői pedig – hogy elbírják a pofapirító szégyent a tükör előtt – egyre kevésbé érezték hazugságnak; már-már élték a szerepet, egymás között versenyezve, ki tud rálicitálni. Öt-hatszáz ember akadt mindössze, aki megszabta magának a hízelgés elkerülhetetlen minimumát, ezt soha nem teljesítette túl, s aránylag ízlésesen lihegett. Nem is vitték sokra, de azt a keveset legalább – a húsz százalék peches kivételt leszámítva – huzamosabb ideig megtarthatták. Nem szólunk itt arról a hét-nyolc öngyilkosjelöltről, aki született búskomorságára, aszociális alkatára hivatkozva állandóan és makacsul hallgatott. Állítólag – de erre nincs már élő tanú – egyetlenegyszer, egyetlenegy, a normálisok társadalmába befurakodott, gondosan álcázott őrült is akadt, aki kilenctagú munkavacsorán kijelentette: Ebedly üres nullasor s csak a gyávák csinálnak belőle napról napra újabb rovással hamis milliót… Ezzel leplezte le magát a fickó. Zárt intézeti kezelését azonnal elrendelték, a kilenctagú társaság alatt pedig véletlenül leszakadt a kórház beteglátogató-liftje.

Ezután a legvakmerőbb, a szakma rókája, Tuba Ágoston is csak odáig merészkedett, hogy a baráti társalgások kellős közepén (témától függetlenül) hirtelen fölkurjantott:

– Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik!

Senki sem fűzött hozzá kommentárt, folyt a fecsegés tovább, de a hangulat egy-két órára oldottabb lett, a szemek csillogóak és vidámak, Tuba Ágoston az est hőse. Beavatatlan azt hihette volna, valamennyien bolondok, mert ugyan mi lehet egy – még csak összefüggésbe se helyezett – mondatban ilyen reményt keltő perspektíva?

Ebedly Iván mélyen volt gonosz és felületesen okos. Ez a felületes okosság segítette, hogy gonoszságával zseniálisan manipuláljon. Ez idő tájt hatvanadik évét taposta (másokon), de még negyvenötnek sem látszott. Első pillantásra szerény, bájosan feminin, a létezésben gyámoltalan lény benyomását keltette. Lágy hangon szólt, és még a felesége sem hallotta ordítani. Feleségét megfontoltan választotta: felesége anyja falusi házicseléd, apja pedig városi báró volt. Minden politikai szituációban, még árnyalataiban is hivatkozási alap – csak a hangsúlyt kellett ide-oda tolni. Még az esküvő előtt kikutatta: a nő súlyos asztmában szenved. A betegség ténye házasságuknak szinte alapja lett: biztosította Ebedly számára az asszony feltétel nélküli alázatos csodálatát – és a világban a hálás mártírszerepet. Gyerekük sosem született, de a legenda azt mesélte, tündérszép kicsiny leánykája pokoli kínok közt halálozott el az atyai karokban… Néha (ha éppen családi érzület kívántatott) maga Ebedly is célzott erre; szemüvegét levette, mintha az üvegről az árulkodó párát törölgetné, s fátyolosan, mégis férfias visszafojtottsággal suttogta:

– Én aztán tudom… a sors mit produkál… én aztán tudom…

A szeme volt a legrafináltabb csalás. Kék és téveteg a – fekete pont körül felhőszerűen örvénylő, akár a rejtett bánatok temetője, akár a világ sugárzó szíve. A nagyfokú rövidlátás mívelte ezt a heccet, a fáradt szemizom szórakozott: cinkosnak felcsapott. Az ártatlanok mindig bedőltek a szemének. Mert Ebedly Iván megvetette az undorítóan külsőséges zsarnokokat. Uralkodási módszerét meghökkentő elemekkel színezte. (Ötletszerűen ki-kiválasztott egy bérelszámolót, udvari segédmunkást vagy egy igyekvő termelési előadócskát – s több órán át, a tegezés határán, eszegetve-iszogatva elbeszélgetett vele. S miközben bizalmasan „vallott” a gondjairól, kényelmesen faggatózott. Ha pedig a gyárkapu előtt hónapokkal később véletlenül összetalálkoztak, káprázatos memóriával idézte föl az emlékezetes délelőtt apró mozzanatait, azt a felbecsülhetetlen értéket és gyakorlati hasznot, amit az illetővel folytatott eszmecsere eredményezett. A megdolgozott egyén többé soha nem nyerte vissza közömbösségét vagy tárgyilagosságát: a legjobb barátja kivégzésén se ismerte volna el, hogy a gyilkos „tüzet” Ebedly vezényli. Egy ilyen jámbor igazhívő szájpropagandája évekre féken tartotta a távolabbi régiókat. Különben is – Ebedly jól tudta – az egyszerű embereket nem élvezet ugráltatni. Nem ugranak elég nagyot, mert a vesztenivalójuk kevés. A képlékenyeket fölfuttatni, félistent kreálni belőlük – s akkor táncoltatni, az ám a mulatság! Kegyenceit ezért mindennel elhalmozta, pénzt, hivatalt, dicséretet nyakló nélkül osztogatott, trónszékeket utalványozott egy-egy szignóval. Azután elég volt a pici, vélt sérelem vagy a hajbókolásban némi ügyetlenség, s a rúgás pillanata beérett. Minél magasabbról hull valaki, annál kéjesebb a taszítás. Olykor puszta szeszélyből is gyártott néhány erkölcsi hullát: az intrika tárgya észre sem vette, hogy finom acéldróttal már tegnap lenyakazták; csak másnap, amikor szolgamód bólintott még egyet, gurult le a feje.

A vállalat – szomorú ez vajon? – mégis virágzott. Törte magát mindenki. S az élgárda, azt meg kell hagyni, igazi szakgárda volt. A kiváló szaktudás összeférhet a kiváló jellemtelenséggel. Ebedly találmánya volt ez is. Ebedly csinált ugyan néha kirívó, durva hibát – ilyenkor forrón bocsánatot kellett tőle kérni. Mindig akadt valaki, aki a felelősséget vállalta, s nagy, nyomtatott betűkkel lehülyézte magát a naprakész faliújságon.

De nem maradhat említetlen Ebedly Iván egyetlen, valódi és óriási erénye! Igen, Ebedly fél évvel mindig előre tudta, mi lesz az aktuális termelési vonal. Merről dörög – s merre kell az ernyőt tartani. (Az már igazán rosszmájúság, hogy az alkoholista főmérnök, aki szeget egyenesített a dabasi elvonókúrán, kínjában azt locsogta: Ebedlytől nemcsak lefelé, hanem valami rejtélyes okból fölfelé is félnek… s inkább beavatják.)

Tuba Ágoston, aki az üdítő szólásmondást a korsóról és kútról a köztudatba dobta, Ebedly legrégibb munkatársa volt. Az együtt töltött évtizedek alatt végigszemlélte Ebedly emelkedését, nyomon követte, és szorgalmasan statisztált. Bizonyos szakaszokban Ebedly (Tuba „saját érdekére” hivatkozva) visszaminősítette őt hivatalsegédnek, majd személyzeti vezetővé ugratta elő, később a vidéki részleghez helyezte ellenőrnek („bizalmi” munkába, félannyi fizetéssel), s miután meggyőződött róla, Tubát akárhogy facsarja, eredeti vasalt állapotát sehogy se képes véglegesen összegyűrni (ahogy a markát leveszei róla, ennek a férfinak újra meg újra visszaugrik simába a lelke), nem fordított rá különösebb figyelmet. Tuba lett az állandó „ideiglenes vezető”, mindig annak az osztálynak az élére, ahol éppen egy-egy silányabb alapanyagú emberkét sikerült Ebedlynek foszlányokra tépnie. Tuba belső sérthetetlenségét szilárd meggyőződése táplálta: valóban hitte, hogy a rossz törvényszerűen előbb pusztul el, mint a jó. Neveltetésének zártsága folytán nem látott még bádogkorsót, kőedényt – sem omladozó kávájú, fokozatosan mérgezett kutakat. Békés, derűlátó szemlélete sok barátot szerzett – elnyűhetetlen személyisége hitelesítette a baromi türelem filozófiáját. S háromszor is megtörtént három éven belül, ami azelőtt sose, hogy a tények gyermeki jóslatát csaknem beváltották. Az áporodott kútvíz háromszor is megcsobbant.

Az első buborék Ebedly ötvenkilencedik születésnapján pattant el: a trösztelnök nem itta fenékig az Ebedlyt köszöntő konyakospoharat, sőt: fintorított. A jel – a konyak a pohár alján – napokig érintetlen maradt, a titkárnő bezárta az íróasztal legalsó fiókjába, s rettenetes esküt véve a kiválasztottaktól, megengedte, hogy rá-rákukkantsanak. A szót senki se mondta ki, de hangosabban csapódtak az ajtók, többször szellőztettek, és izgalmukban a vécét is többször használták: Ebedlyt leváltják. Kiderült, megelégelték, leesett a hályog. (S a többi, s a többi.) Egy könnyelmű alak, Zavaros Árpád, a szervezési osztály titkára, nem bírt magával, mégis elkottyantotta:

– Már régen aktuális…

Sajnos, a trösztelnök csak gyomorbajos volt és még új fiú a protokollban. Biztosan beleszokott volna, hogy görcs közben is vedelje az italt és vigyorogjon hozzá, mint a fakutya, de „a könyörtelen halál ereje teljében elszólította…”

Ebedly fogalmazott így, a temetési beszédben. Utána fölkereste Zavaros Árpádot a szervezési osztályon, szándékosan a legkényelmetlenebb székre kucorodott, s szinte elturbékolta:

– Nézd, Árpád, ez a tragédia fölnyitotta a szemem… addig érvényesüljön a tehetség, amíg a végzet a fonalat el nem vágja. Miért kellene a te képességeiddel a szervezésben savanyodni? Te leszel az, aki a nevünkben fölveszi a kapcsolatot a fejlődő országokkal… Ne szerénykedj. Már régen aktuális.

Mire Zavaros Árpád eldadogta a köszönömöt, már fenn is ült a repülőn. A gépet – Afrika fölött – egy civilizált külsejű fehér úr eltérítette – a gépen utazó színesbőrűek nagy rémületére – valahova Európába. Zavaros csodálkozott, a pilóta milyen engedelmes. Aztán megértette. – „A jelszó: Ebedly.” – Legalábbis így hallotta, csak angolosan ejtették: Ebedláj. Ő volt az egyetlen a túszok közül, aki golyót kapott a bordájába, és kissé megnyomorodott. A Ferihegyi repülőtéren Ebedly személyesen várta, mentőkocsival. A legjobb szanatóriumban helyeztette el, speciális mankót terveztetett és bent ült minden szerdán, látogatási időben. Csak arra kérte Zavarost, ne hagyja el magát, még annyi szép vár rá, próbáljon a mankóval szökdelni…

Ez után az eset után Tuba Ágoston népszerűsége valamelyest csökkent. Aztán, valaki a törvénytisztelő naiv papírkukacok közül, fölröpítette: hatvan év a nyugdíjkorhatár… mostanában szigorúbban veszik. S Ebedly is céloz rá, kék szeme egészen párás, amikor azt mondogatja:

– Bizony, bizony, barátaim… az idő, az idő… a fáradtság, a fáradtság… ó, pihenni, rózsametszés és madárdal…

A hatvanadik születésnapján elhalmozták ajándékokkal.

– Nem az érték – hárította el Ebedly –, de az ötlet! A szeretet tükrözése… azt tudom honorálni…

Fogcsikorgatva gyártották az ötleteket. A vállalat kicsinyített mása, harminc évvel ezelőtt és ma. Felirat: „Ilyen voltam – ilyenné tettél.” (A régi titkárnőt a személyzetis leváltotta, nehogy Ebedly erről arra asszociáljon.) A faliújság ünnepi számát a kapu elé akasztották, de a világ oly értetlen, mindenfélét ráfirkáltak, gyorsan be kellett venni. Saját kezűleg hímzett zsebkendőcskék, mezei csokor (aminek szedésében derékfájás, verejték van, nem ám ócska forint), bélyeggyűjtemény, amiről a megszállott bélyeggyűjtő tékozló szeretetében (a bélyeget nem is gyűjtő) Ebedly javára lemond…

Ebedly szemérmesen hunyorgott. Szinte sírt.

– Nem kellett volna… nem kellett volna… – s meghatott zavarában még a sofőrjét is megölelte.

Doktor Adok Lajos, a pénzügyi főelőadó, elérzékenyült. Milyen nemes emberi vonások. Hibája mindenkinek akad.

– Néha azt gondolom – mondta a folyosón suttogva –, hogy kár érte. Nyugdíjazzák, mi meg csöbörből vödörbe…

A főkönyvelőnek suttogta, aki már régen szeretett volna erről a posztról szabadlábon távozni.

Csak néhány nap telt el, és doktor Adok Lajost kinevezték főkönyvelőnek. Aztán ismét néhány hét, és nyakába szakadt a revízió. Ebedly csóválta a fejét, amikor hírét vette a szörnyű, természetesen új keletű hiánynak.

– Ez… ez fáj a legjobban. Amikor a bizalmában rendül meg a szív… Fiatalság, megtéved…

Nem volt rest, addig talpalt, amíg a két év és hat hónap fegyházat két év és öt hónap fogházra változtatták. Minden november hetedikén, karácsonykor, húsvétkor, május elsején, valamint alkotmányünnepen írt doktor Adoknak, olvasmányokat ajánlott, hogy „be ne szűküljön”.

Tuba Ágoston taktikája átmenetileg megint veszített az árfolyamából. Ebedly munkaértekezleten bejelentette, nyugdíjkérelmét nem fogadták el, s ő, a közösség érdekeit egyéni érdekei elé helyezve, megkísérli a lehetetlent: a következő évtizedig a helyén marad.

A harmadik csobbanás volt a leghangzatosabb. Észveszejtően mámorító. Ebedly egy szokatlanul meleg nyári napon nem érkezett meg – pedig se szabadság, se értekezlet, se semmi… (Mert Ebedly a fegyelemben példát mutatott. Az „indokot” mindig beíratta egy kockás füzetbe, ez ugyan havonta betelt, és akkor selejtezték.) Dél felé a felesége telefonált, az önállóságtól szédülten:

– Kérem, itt Ebedlyné, azt hiszem… a férjemet kórházba szállították… szívinfarktus…

A felbuzdulás általánossá vált. Virágkölteményeket rendeltek; a szalaggal haboztak még. Végül a „felgyógyulásod örömére” szövegre szavaztak. A műselyem szalag nem olyan drága… Egy árva pisszenés sem hallatszott, csak a diadalmas surranások, izmos kacagások a hatalmas épületben. De hiába, a humanisták nem bírnak magukkal. Néma Csilla, a propaganda-ügyintéző, a közös ebédlőben belebőgött a csontlevesbe:

– Azért azt nem kívánom… hogy megdögöljön…

Ebedly galambszürke, enyhén kockás öltönyben és kihajtott ingnyakkal öt nap múlva besétált. A virágokat átküldette – szalag nélkül – a szakma veteránjainak klubjába.

– Bajban ismerszik meg az emberség – mondta. – Nem felejtem el… Kis nejem túlzottan aggódó, ismert betegségét hadd ne ecseteljem… szimpla idegszálhúzódás ért a meszesedő lapockán, kisugárzással… Torna, torna és torna…

– Hanem, mindenesetre – fordult hirtelen Néma Csillához –, maga nem tetszik nekem. Menjen rendkívüli szabadságra, vizsgáltassa ki magát. Öt nap alatt öt kilót fogyott, a bőre sárga… A tünetei mindannyiunkat nyugtalanítanak… Negyven és ötven közt, veszélyzóna!

Futótűzként elterjedt: Néma Csillának rákja van. És Néma Csillán valóban fölfedezték a lassú, de kérlelhetetlen kórt. A sejtek megkapták a parancsot: burjánozzatok, bomoljatok.

Már a sejtek se mertek lázadozni. Be van fejezve a nagy mű, igen.

A propagandamunkát Tuba Ágoston kapta Néma Csilla után. Mit tehetett? „Addig jár a korsó a kútra…” – minden kiadványba beleszőtte. Inkább nevettek rajta.

Már-már maga is kezdett meginogni.

Végső kétségbeesésében a halottlátó asszonyhoz fordult: kivételes esetben hátha a jövőt is látja… Hogy is van ezzel a bizonyos korsóval meg a kúttal?

Akkor aztán nagyon megnyugodott. Ismét elnyerte az édes békességet.

A halottlátó nem félt Ebedlytől, többre tartotta a túlvilág lumpen szellemeit. Megjósolta: Ebedly is meg fog halni. Ez biztos. Nyolcvanöt és kilencvenkilenc között. Halálának körülményeit is pontosította: Ebedly mandulavirágos tavaszi napon, álom közben, egy luxusszálló teraszán csak úgy beleszunnyad a tenger morajába örökre.

…hát istenem. Így mégiscsak más.

Egyetértés

A naplót a jövő naptári évtől kezdve én vezetem. Így döntött a kollektíva, s én bizakodva vállaltam. Indoklás: a tavalyi naplóban kiértékeléskor a bizottság sok helyesírási hibát talált, s az idén sem volt a javulás szembeszökő. Például így írta Szabolcsiné:

„Minősítési munkája – dolgozóink szabája.”

Sehogy se akarta megérteni, mi a különbség a két ja-ja között. Még rímel is! Munkája – szabája. Pedig elvégezte a nyolc osztályt, estin, verelytékesen. Helyesbítek: verejtékesen. Nálam ilyesminek nem szabadna lennie, mivel szakközépem van. Egyedül nekem van szakközépem a brigádban, ahol is hat nő, két férfi alkot egységet. Tulajdonképpen ebbe az én drága kicsi saját naplómba eddig is mindent beleírtam: rövidítve, a lényeget bemásolom majd a hivatalosba. És csak a közérdekűt, persze. Nem olyan nagy pluszmunka, amellett a rendes bejegyzés, ötletes rajzok megannyi jó pont a versenyben. Az általános iskolában is az én élővilágfüzetem volt a legszebb, mindig ragasztottam a bal oldali szöveg mellé a jobb oldalra valami szemléltető példát. Őszi falevél, vasalva. Lakkozott madártoll. Préselt ízeltlábú. Csontszerkezet, fényesnyomásban.

Anyukáim is vezetett naplót, lánykorában. De ő csak a szerelmeit írogatta bele. A gondolatait meg az egyéb történéseket kihagyta. Talán mert akkoriban nem is voltak igazi történések, ámbár anyuka azt mondja, még a naplónak se mert azokban az években vallani, félt, megtalálja a diákszervezet, és még belemagyaráznak valami politikát.

Hát ez ma már nincs. Boldog békeidő!

Foglaljuk össze nagyjából. Úgy is mint stílusgyakorlat. Én idestova másfél esztendeje dolgozom a szakmában. Keksz- és Ostyaüzem 3. sz. telepe, sütőrészleg. Rázogatom a tepsit, mielőtt átmegy a kemencesoron, nehogy a tészta leragadjon. Nagyon unalmas, de technikailag könnyű. Csak beakasztom a kis kampósvasat, rántok rajta egyet-kettőt, aztán tovább… Szabolcsiné azbesztkesztyűvel kapkodja a szalagról a forró tepsit, ahogy a kemence kiköpi. Ütemesen kapkodja, át a másik szalagra, kissé ferdén és magasabbra helyezve, hogy a ráfútt levegőben száradjon. Ha elmélázik vagy kifújja az orrát, egymást lökik a tepsik, összeszaladnak, kész a baj, a selejt, sőt… egy rossz mozdulat, s az alkaron ott az égés. Szabolcsiné már föl se szisszen, olyan a bőre, mintha elvakarta volna a gyermekkori bárányhimlőjét. Ehhez képest a potyogó keksz válogatása, a kiszerelés már élvezet. Egy papundeklidobozba a törött, bélelt, nagy fémládákba a különböző formák, óvatosan, rétegesen, de igen-igen gyorsan… Hevesnéé a törött, Juci és Manyi szortírozza a szögletest és gömbölyűt. Addig a legvacakabb, amíg nincs a fémláda legalább félig. Bele kell hajolgatni. A huszonöt kilós dobozokat Deske rakja targoncára, viszi a csomagolóba. Deske segédmunkás, ő az egyik férfitagunk. A másik, s ez ránk nézve hízelgő, tulajdonképpen a sütőműszak vezetője, Apafi kartárs. Vicces ember. Azt mondta, azért csatlakozott éppen hozzánk, hogy a férfinem tekintélyét erősítse a brigádban. Nehogy valaki részrehajlónak ítélje, minket hajszol a legjobban. Amolyan tiszteletbeli tagság ez, tudja mindenki. És majdnem elfelejtettem: velem szemben Hercegovics néni a nyolcadik. Ő is rázogat. Vigyázni kell, nehogy ugyanabba a tepsibe akasszuk a kampót jobbról-balról, vagy véletlenül kétszer rázzuk meg ugyanazt. Hercegovics néni folyton beszél, de nem hozzám, hanem a kekszekhez.

– Gyertek, gyertek, lelkecskéim, tánci-tánci…

Őrült idegesítő.

Mindenki öregebb nálam, csak Deske körülbelül huszonkettő. De hát, mint említettem, Deske segédmunkás, irtó primitív, mint társalgópartner szóba se jöhet. Juci és Manyi családos, csak az ember meg a gyerekek, ez az egyetlen témájuk. Hevesné elvált asszony, meglett harmincas, azt hangoztatja, a világ minden kincséért se menne újra férjhez, de ha Apafi elrohan előtte, ábrándos pofát vág, s úgy dobálja a törött kekszet a dobozba, mintha ki akarná számolni akáclevélen, szeret – nem szeret…

Szóval mi vagyunk mi. Muszáj átgondolnom, ha az én feladatom ezentúl a rögzítés. Az ezüst fokozat tartása és az arany megcélzása, távlatosan.

Talán elfelejtettem, Szabolcsiné a brigádvezető. Rendes asszony, csak folyton szakad róla a víz. És az egészségügyi tornát mindig ellazsálja. Én megértem, de a felsőbbség részéről már részesült figyelmeztetésben.

Január 1-jétől elkezdem. Hercegovics néni hímzi az új borítót a naplóra, a karácsonyi hármas ünnep alatt. Hercegovics néninek nincs senkije, bejáró Pécelről. Rövid vita után úgy döntöttünk, a hímzés jellege maradjon magyaros, ha nem is kötődik bizonyos tájegységhez. Tulipán, margaréta, zöld indázat. Középen hagyunk helyet a névnek, mert egyelőre csak 6. sz. Sütőbrigád vagyunk, hiába csúfolódik Apafi kartárs, vegyük fel a Makrancos Kata nevet. Ez a mániája, hogy szeretünk ellenkedni, folyton jár a szánk, pedig a negyedét se hallja…

Például ilyesmiknek nem lesz a naplóban helye. Ámbár törekszem, hogy tükrözze életünket. (Karcsi azt mondja, a vőlegény jogán, hogy nekem egy morzsa is elég, s már azt hiszem, vagyok valaki. Karcsi egyéniség. Meg akarja valósítani önmagát, csak még konkrétan nem döntött, hol. Karcsi rendesen érettségizett, nem egyszerű szakközépben. Karcsira föl lehet nézni, teli van ideállal.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz körülmények között köszönt ránk az új esztendő. Karcsi kultúrmissziót vállalt vidéken szerződéssel, azt mondja, ez csak ugródeszka, de addig is, Karcsi gyakorlatilag nincsen. Ez csak magánföljegyzés. De Apafi új normát hozott, neki is úgy adták, szükségszerű gazdasági intézkedések, a termelékenység emelése címén. Több tepsi, ugyanannyi pénz. Apafi kiselőadást tartott a jobban differenciált munkáról. Például, hogy Deske munkája, a huszonöt kilók föl-le pakolása nehéz testi munka. Ezért kap ezentúl külön pótlékot. Hevesné kezdte: nem ért ezzel egyet. Deske aránylag kevésszer emel huszonöt kilót naponta, közben ide-oda tologatja a targoncát, liftezik. Szabolcsiné percenként emel négy kilót, tűzforrón, tessék összeadni, mi a végeredmény, melyik a nehezebb munka…?! És a szalagmozdulatok mechanizmusa? A pszichikai károsodás?! Apafin látszott, hogy hajlik ezt felfogni, de dühös is. Mindig akkor dühös, ha szíve szerint igazat adna, de nem teheti. Nincs ez még precízen kidolgozva, mondta, a munka nehézségi fokának ilyen bonyolult mérése, ez most még csak az első lépcső, Szabolcsiné bére így is a legmagasabb. Különben is, pszichikai károsodás, honnan vesz Hevesné ilyen kifejezéseket?! Hevesné azt felelte, a lakóhelyéhez közel eső művelődési házban hallotta, a magányosok klubjának Szamovár teadélutánján, amit egybekötöttek ismeretterjesztő előadással. Manyi erre megjegyezte, jó annak, akinek holmi teadélutánokra is marad ideje, próbálna meg ő a három fiú mellől, a szerelmetes férje mellől vacsorafőzés helyett elszökdösni… Juci megvédte Hevesnét, Jucinak csak két gyereke van, és az ura hol otthon, hol az anyjánál. (Juci szerint bár maradna az édes jó anyjánál végleg!) Szóval Juci azt mondta Manyinak, ne irigyelje Hevesnét, inkább, ha már olyan nagy gondja van a családra, főzzön már egy kis krumplit is rizs helyett… (tudniillik Manyi kikottyantotta, decemberben húsz kiló rizst vásárolt, s most csak úgy érzi, hogy spórol, ha folyamatosan azt eszik…). Szabolcsiné sóhajtott, ezek vagytok ti, megint a hülyeség. Hercegovics néni humorra vette: ezután nem becézi a kekszet, bosszút áll, jól beolvas minden egyes darabnak.

Én inkább nem szóltam, pedig világos, hogy a képzettséget is figyelembe kell venni. Ha tisztázódik az életünk Karcsival, leteszem a technikusi különvizsgát, és pá-pá, szalag… Deske utál minket, vádaskodik, hogy lenézzük. A végén sok lúd disznót győz – kiáltotta oda Apafinak, szemtelenül kacsintott. Hát majdnem megvertük. Apafi kijelentette, ha csak ennyi itt a becsület, kilép a brigádból. Mintha ő lenne az oka, ő, aki maximálisan képvisel minden képviselhető érdeket!!

Valahogy lehiggadtunk. Szabolcsiné nyugtat minket, minden csoda háromnapos. Aztán előbb-utóbb visszazökken minden a régibe.

Anyukám véleménye szerint az is nagy dolog, hogy kinyithatjuk a szánkat. Ők még ki se nyithatták az ötvenes években. Hercegovics néni a harmincas évekről mondja ugyanezt.

Mindenesetre fölfektetjük a brigádnaplót. Szeretném aránylag őszintén. A napló a legőszintébb forma. Ezt tanították az iskolában. Nagyon fontos a nyelvezet!

Január

(Piros keretben az Újévi Köszöntő, újságból ollózva.)

(Az évi tervszámok kalligrafikus rajza.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pokolian mulatságos, hogy amióta többet kéne naponta produkálnunk, egyre gyakrabban fordul elő: nem jön a tepsi a tésztával. Állítólag a keverőgép nem bírja a fordulatszámot. Pokolian mulatságos lenne, ha nem álláspénzt fizetnének. Apafi szökik előlünk, megjegyzem, a többi brigád is üldözi. Már szerelik, motyogja Apafi, már szerelik… A technológiai folyamaton, a gépek korszerűsítésén kellett volna kezdeni, mondta Hevesné. Apafi nyíltan szembefordult vele, ezt is a magányosok klubja diktálja? Nem, felelte Hevesné, hanem a józan paraszti esze. Úgy látszik, már nem szerelmes Apafiba. Én se leszek soká Karcsiba, egy hónapja nem láttam. Tanulmányrészleteket küldözget a falusi értelmiség viselkedési formáiról, de még azt se biggyeszti oda: milliószor csókollak.

És van egy gyászunk is. Meghalt Juci ura. Szerencsére az anyjánál halt meg, favágás közben, hirtelen agyembólia. Ilyenkor kitetszik azért a szeretet, gyűjtünk meg minden. Az élővirágkoszorú februárban iszonyú drága, de ezen nem szabad kicsinyeskedni, még Deske is beszállt. Sőt, fölajánlotta, készít a sírnál színes fotót, van rá apparátusa. Igazán szép temetés sikeredett, még a hó is esett, alaposan kisírtuk magunkat. Juci és az anyósa egymással szemben álltak a gödör szélén, mindketten egy-egy hosszú szálú szegfűt dobtak a sírba, a két szegfű összeakadt, úgy esett a koporsóra. Láttam az öregasszonyon a gyűlöletet, még a gödörbe is lemászott volna, hogy a saját gyászát a menyéétől különkaparja… Mi kitartottunk Juci mellett, hazakísértük, Apafi hozott bort, a gyerekek traubit ittak, a végén Juci már halványan elmosolyodott…

Február

(Fényképfelvétel a temetésről. Fehér hó, fekete ruhák, még a virágok is fehérek. Hevesné fején lila turbán.)

(Zuhanó piros grafikon és hatásos, vastag kérdőjel.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Karcsi följött négy napra. Ő valóságos szellemi központ odalent, járnak rá, mint a kútra. Nem lányok azok? – kérdeztem, de Karcsi a legalaposabban eloszlatta a gyanúmat, a lányoknak is vannak lelki problémáik, nem csak a szexualitáson jár ma már az eszük… el sem tudom képzelni, mondta, milyen belső válsággal küszködik az emberiség, én ezt el tudom képzelni, de azért egy moziba elmehettünk volna vagy egyéb, viszont Karcsit nagyon legyöngítette a lappangó vírusos influenza. Aggódom érte: igazán nem látszik az egészséges vidéki levegő… Talán nem kéne Karcsi mellett ilyen eszményien kitartanom. De az üzemben mindenki nős. Húszon felül szinte minden KISZ-tag már komplett családapa. A diszkó meg nem az a hely, ahol a feleséget szerzik, ezt anyukám is alátámasztja.

Idebenn valahogy összerázódtak a dolgok. Rohannak a tepsik, folyamatosan. Már annak is örülünk, hogy több munkával meglesz végre a régi pénzünk. Viszont a társadalmi munkavégzés területén elmaradtunk. Pedig ez komoly szempont a kiértékeléskor. De hát hol, mikor? Jucin most tört ki, hogy mégis szerette az urát. Tiszta idegbaj a nő. Hevesné tanul. Manyika a három „vadmalaccal…”? Deske azt mondja, dolgozzunk valahol, óvoda vagy parkosítás, ő majd lefényképezi, a nyersanyagot és vesződséget ráfordítja, ez az ő vállalása… Apafi építkezik. Hercegovics néninek van ugyan egy külön maszek ügye: esténként eljárogat egy öregasszonyhoz, egy nála is öregebbhez, megeteti, lemossa, megforgatja az ágyban. Minden ellenszolgáltatás nélkül. Ez igazán borzasztó szép Hercegovics nénitől. Én is segítek egy csökkent hallású kislánynak a házban, ha nem tudja a leckét megcsinálni.

Szabolcsiné kifejtette a tornaszünetben, ha odafigyelünk, tulajdonképpen mindenki föl tud valami többletet mutatni, amiben nem vezérli anyagi érdek, csak hát az nem szabályos, mert nem kollektív. Föl kell ajánlani az egyik szabad szombatot. Mindig vannak aktuális üldözöttek. De nem jutottunk egyezségre, melyik szabad szombat legyen is az… Én mindenesetre addig is beírom, ami egyéni. Hátha érvényesítik.

Március

(Nemzetiszínű és vörös lobogó, átlós nyéllel. Szabadkézi rajz.)

(Igazolás beragasztva: Guti Lászlóné, Manyikánk, önkéntes véradó.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez az április egy téboly. Apafi meszes hajjal szaladgál, azt mondja, liszt. Alig alszik. Megkért minket, segítsünk vasárnap, visszahálálja, hasonlóan. Mint igazi kis közösség. De hát ez se számít társadalmi munkának: téglavakarás Apafinál! Hevesné azt mondja, ezzel az erővel inkább a különműszak. Humbug az egész, Apafi könnyen ígéri a viszontszolgálatot. Közülünk a jövőben senki sem óhajt villát építeni!

Pedig nem is villa. Szerény hétvégi ház. Nekem mindegy. Karcsi nem is válaszol. Biztosan vajúdik a tudata.

Nincs túl emelkedett kedvem. Igen-igen csúnyán összemarakodtunk a negyedévi prémiumon. Drága kicsi naplóm, még előtted is szégyellem. A kellő fejlettségi fok hiánya. Valaki (tapintatból nem nevezem néven) hirtelen indulatában még a koszorúra adott százast is felhánytorgatta… nagyon le vagyok verve. Érződik a tavaszi front is.

Április

(Virágzó cseresznyeág a Képes Magazin-ból.)

(Az összegek részletezése.)

Utóirat: „Éljen ápr. 4.!”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hangulat egyre vacakabb. Kiéleződött a férfi-nő harc. Május elsejére három főt kellett jelölni a kivonulásra, de az idén rosszul jött ki a május elseje, pont vasárnap! Már ez is! Nemhogy egy plusz nap, hanem egyeseknek még mínusz is! Hercegovics néni jelentkezett, de Hevesné rögtön letorkolta, miért éppen a legöregebb, amikor itt vannak a délceg férfiak? Miért a nők, amikor Deskének se kutyája, se macskája… Apafinak meg hivatalból kéne példát adnia. Tegyük fel, mondta Szabolcsiné, hogy a két férfit elhajtjuk, de ki lesz a harmadik? Mind rám néztek, persze, nekem sincs senkim. Még kifogásom se. Én szeretem a május elsejét, vidám és szórakoztató, mitől van az, hogy most mégis azt érzem, velem akar mindenki kitolni? És persze, Deske nem állt kötélnek. Ő segédmunkás, személyében hiánycikk. Különben is: vele cipeltették tavaly is a legnagyobb dekorációt, a Dózsa György úton, végestelen-végig. Apafi megsértődött, belőlünk hiányzik az elemi méltánylási készség, most, amikor a finisben még holdfénynél is dolgozik…

Hát igen. Hevesné iskolás. Jucika gyászol. Manyika nagycsaládos, és a férje munkahelyével vonul. Szabolcsiné nincs túl jól, szinte nem normális, amennyire folyik a víz róla. Hercegovics néni… hát igen. Piszok lennék, ha neki kéne helyettem.

Végül Hevesné és Szabolcsné iratkoztak mellém. Szidták a büdös, lusta férfiakat, csak a pofájuk jár.

Ráadásul esett is, szél fújt. Befagyott a fenekünk.

Május

(Melléklet nincs.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Karcsi jelentkezett. Csalódott a kulturális vonalban. Tanyára megy bikát tenyészteni. Majd engem is hív, ha lesz anyagi bázisa.

Karcsi egy hülye. Majdnem elpazaroltam mellette a legszebb fiatalságomat, mint anyukám egykor a sajátját. Nem kell sietni azzal a párválasztással… ismerkedni, táncolni, nyáron a Balaton, nem leragadni a kispolgáriságban.

Ez itt a brigádban fájó pont: a közös színház, közös mozi. Ami az egyiket érdekli, nem érdekli a másikat. Megjegyzem, ez a könyvekkel is így van. Pedig valahogy kéne fejlődni. Csak tudnám, másutt hogy megy ez. Hogy még vetélkednek is! Mi még a tévéműsoron se tudunk megegyezni. Szerintem az egyéni kulturálódást is be kéne számítani.

Június

(Nevető-síró színházi álarc, ezüspapírból.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy baj van!!! A versenyfelelős átnézte a naplót!!! Figyelmeztetett, ha így folytatjuk, ha ilyen a belső egyenetlenség, visszaminősülünk. Ezüstből bronzra!!!

Most engem okolnak. Hogy miért kellett tücsköt-bogarat beleírni.

Csak Hercegovics néni véd. Ő azt mondja, neki mindegy, bronz, ezüst vagy arany. Csak a lelkiismeretével legyen rendben az ember. A többi gittegylet. Kérdezte, olvastam-e a Pál utcai fiúk-at?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szép kis versengés. Ki tud folyékonyabban hazudni? Tulajdonképpen háborgok. De azért ez a nyár nagyon kinyitotta a szemem. Azt hiszem, ifjúságom szertelenségeit végleg eltörölte az élet kíméletlen keze. De hagyjuk a romantikát.

Ami van: az is más. És amit értékelnek: az is más. A kettőt még óvatosan, kis százalékban sem szabad összekeverni.

Hibáztam. Anyukám szerint ideje a naivitásról leszokni.

Egyik fiú olyan, mint a másik. Pinceklubról – pinceklubra. A beutalót nem a Balatonhoz kaptam, hanem a szoboszlói gyógyfürdőbe. Hercegovics néninek átadtam, örült neki.

Valahogy elvesztettem a kedvemet az írogatásra. Drága naplóm, csalódtam benned. Hátha az se igaz, amit látok, és csak összevissza fecsegek.

A hivatalos naplóvezetésben pedig azt kell ábrázolni, szigorú következetességgel, amit szeretnénk elérni. Mintha múlt idő lenne a jövő, ennyi az egész.

A nyarat összevonjuk.

Július – augusztus

(Az ország üdülőiből képeslapok, írott felükkel beragasztva.)

(Fénykép: a brigád Apafi udvarán guggol, a kész ház háttérben.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szabolcsiné súlyos beteg. Váltjuk egymást a kemencénél. Szerencse, hogy még a nyári hőséget végigcsinálta. Szabolcsiné szerintem teljesen kész. Nincs pontosan megállapítva, az idegei miatt vannak-e állandó görcsös alhasi fájdalmai, vagy az idegtünetek léptek fel az állandó görcsös alhasi fájdalom miatt?

Hercegovics néni másnaponként hírt hoz róla. Ha nem kapunk még egy embert, kidöglünk mi is. Apafi azt mondja, türelem. Amíg a végleges helyzet kialakul. Mármint Szabolcsinéval.

Szeptember

(Lírai antológia borítólapja: Ősz az irodalomban.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem történik semmi. Szabolcsiné megpróbálta, de két nap múlva újra kiírták betegállományba. Manyi férje állítólag fölszedett egy büféscsajt. Hevesné azt mondja, ez törvényszerű. Juci majdnem leköpte: miért szítja a viszályt?

Október

(Cikk: Az Üzemi Híradó jelentése a 6. sz. brigádról, Jókedvűek címmel.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A sor a színházban csaknem üres volt. Hercegovics nénivel ittunk a szünetben egy narancslét. Ő fizette. Egy lélektani drámát láttunk, Hercegovics néni azt mondja, részleteiben azért lehetett érteni, csak a mi színészeink rosszul beszélnek, elmotyogják a mondatok végét.

Kijegyzeteltük a könyvek tartalmi ismertetőjét. Ha valaki megkérdezné mégis.

Némi különpénz. A szokott hecc. Azért kapott valamit Szabolcsiné is.

Ünnepség. Apafinak oklevél, borítékkal.

November

(Az oklevél satírozott másolata.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lemaradást be kell hozni. A fenének sincs kedve firkálgatni. Tervhajrá, leszakad a karom, beszakad a hátam. Túlóra kötelező. Szabolcsiné még mindig. Manyi férje már megbánta. Karcsi átnyergelt. Tőlem!

Egymást tépjük, ez némi könnyebbség. Ránk sóztak egy harmincöt perces TIT-előadást. Nagy fülű, monoton ürge. A szecesszió változatai Magyarországon. Mi a frász az a szecesszió? Harminchét percet beszélt, egyszer se nézett ránk. Aztán a végén ránk nézett, s azt hiszem, elszégyellte magát. Buzgón kérte a naplót.

December

(Karácsonyi ág, gyertyával.)

(Dokumentáció. Kopírozott zárócsillag.)

Az előadó bejegyzése:

„Nem minden arany, ami fénylik!”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Püff. De velünk már, ezen a vonalon, nem lehet kitolni… Az utolsó lapot kitéptem. Újramásolom, a zárócsillaggal.

Egyetértés!

…Hevesné azt mondja, nem is hazudunk. Hiszen egyvalamiben mindannyian egyetértünk.

Üdülő a mélyben

Korszerű, praktikus építmény. Romantikus helyen: közepében a völgynek. Talán csak túl szűk a völgy, túl közeli és túl meredek a hegyek lába. Inkább zárnak a sziklák, semmint tárulkoznak. Nincsen a szem előtt hívó távlat: ezért hiányzik a késztetés, hogy az ember nekivágjon, föl az oromra. Még az édes bánat is hiányzik: hogy nincs erő, tehát úgyis hiába. A kárpótlás a komfort, a könnyű megközelítés és a valóság: itt a legforróbb nyárban is hűvösebb van, kellemes, fojtott illatú hűvösség, kevés csapadék, a hegyek fölfogják a vizet. Ami mégis lecsurogna, csatornarendszer vezeti még mélyebb völgyekbe, ahol nincsen ilyen gyönyörű üdülő, semmi sincs, egyáltalán. És persze azt is meg kell szokni, hogy későn jön a nap és hamar elmegy. De hát valamit valamiért. A védettség sokat megér.

Az üdülővendégek kétfélék: vagy eleve ide vágytak, vagy ide utalták őket. A vezetőség természetesen mindent elkövet: jövőre se legyen makacs álmuk a szeszélyes tenger vagy a csúcsok léghuzata. A cél: elégedettség. Minden korosztály, mindkét nem és a kevert rétegek általános eufóriája. Jelenetünkben tökéletes nyáridő, maximális a kihasználtság: az elegáns pótágyak is négy lábon. A szobák berendezése ízléses; majdhogynem egyforma. Csak az ágyak száma különböztet. A zuhanyozófülkék tiszták. A falakon tapéta. A tapétán világító pirossal keretezett házirend, közvetlenül az ajtó mellett, a villanykapcsoló alatt. A díszítés: csatajelenet. Rézkarc, olajfestmény után. Részlet. Csak egy győztes fej, egy óriási „hurrá” kinagyítva. A konyha kitűnő. A, B és C a menü. Bár egyfajta a hús, de variálható az elkészítés módja. A köret zsíros és tömő. A szeszes italok – külön pénzen, szabott időben – válogatottak. A legerősebb vodka, a legnemesebb párlat, a legrégibb évjáratú borok. Export a söröcske. A bárban, a teraszon, a szobákban, a parkban megannyi magvas eszmecsere vagy gondtalan csevej – a kívülállók képzete szerint.

Az özvegy, negyven körüli, a magas bárszéken, mértékkel ivott.

– Az a világ elmúlt, barátom – mondta. A rendész, zömök, még nem öreg, Napóleon-frizurás férfi, hallgatta. Hitte is, nem is.

– Az a világ elmúlt – az asszony megismételte –, hogy én még egyszer a függetlenségemet föladjam. – Nyelvét megmosdatta a pohárban. – Engem anyagiakkal ne kecsegtessen senki. Az nem szempont a házassághoz.

– Olyan jól keres? – A rendész figyelte a lubickoló nyelvet. Ez még nem rendzavarás. – A képesítés nélküli nevelők a bérskálában legalsók.

– Mit gondol, barátocskám, szórakozásból sütögetem a fagylalttölcséreket?

– Nem is maga sütögeti – szólt közbe a lány. Homokszín gyűrött gézruhája alatt nem látszott a testvonal, de egypántos sarujában a mocskos lábfej igen. Divat a koldusgúnya. – Nem is maga sütögeti, néni. Akkor nem lehetne most itt. Kiadta bérbe.

– No, miből lesz a cserebogár? Még mindig tisztességesebb jövedelem! Mert azt ne meséld, a jöttment cimborád nem csurrantanak-cseppentenek. Ami a szívemen, a számon, galambocskám, nem vagy te filmcsillag, ne pillogj sértődötten… A kolléga nagyvonalú. Ha nem üdülőn belül partizol, behunyja a szemét.

– Néni, maga kiszáradt. Fogalma sincs, milyen a zsongás. Talán árulom magam? Én csak azzal fekszem le, akiben kedvem telik.

– Öt percig… – biggyesztett az özvegy. A rendész odébb húzódott. A békítés nem az ő feladatköre.

– Öt perc nagy idő – mondta a lány. – Miért sérteget? Irigyel?

– Ezekért? Csupa ágrólszakadt, a java se kéne belőlük. Ragad a hajuk. Aztán ne csodáld, ha egy rendesebb férfi kikerül.

– Rendesebb férfi – biggyesztett a lány is. – Nézzen körül. Micsoda férjek. Megdögölhet mellettük a nő. Hát nincs szeme? Velem kötözködik? Ott laknak maga mellett, a férj és feleség. Hallhatja, mennyit siránkozik az a szegény gebe. Akár a falnak.

– Hja – enyhült az özvegy. Ez a lány túl hangos. Egyre többen közelítenek a pulthoz. Hiszen sarkukban az este: kerget, mámorba szorít. – Nem kell a házasságot elsietni.

– Nem bizony. – Az exszínész is odatámolygott a pohárhoz. Tegnap este legurult a lépcsőn, még sántított. Jobbára statiszta. Hősszerelmes volt, amíg el nem itta az eszét. Ilyen alkattal nem szabad inni. Vizenyőssé válnak az ábrándos kék szemek, véreressé a rózsaszín bőr, az arc gyermeteg, fiús kereksége pedig, mint a túlkelt tészta, szétesik. Ilyen alkattal meg kell halni harmincöt évesen. Az ital csak a szabálytalan vagy éppenséggel csúnya embernek segít, ha öregedéskor a szükségszerű váltáshoz a tehetség nem elég. – Addig kell várni, hölgyem, amíg a hold ezüsthídon lesétál egyenest a kegyed ölébe!

– Mit ironizál? Közben folyton tőlem kér kölcsön. Hogy fér ez a kettő össze?!

– Így van erkölcsi alapom – mondta komolyan a színész. – Képzelje, ha hízelgéssel csalom ki. Akkor leköphetem magam.

– Fura – motyogta a lány. – De én ismertem ám egy valódi színészt. Még ma is sztár, dicsekvés lenne, ha dobálóznék a nevével. De az nem ivott és zsebből fizetett. Az első férfi volt az életemben. – Ábrándosan kortyolt. Túl hosszú, magányos nap után az alkoholt a szervezete beszívta. Szeretett fecsegni. A gátlást megvetette. Tizennégy éves múltam éppen, akkor szoktam le a cigiről, később persze újra csak a füst… Ő szólított meg az utcán, levette a sötét szemüveget, hát látom, atyaég, ez Ő, személyesen, hát civilben még frissebb, mint a vásznon, a haját festi, igen, vörösre, a szerep, hát istenkém, attól még nem buzi valaki, azt mondta, az ártatlanság, ami még megmentheti, mert a világ kész pusztulat, és csak nézett a két szemével, két napig csak nézegetett, esküszöm, nem mert hozzám nyúlni, szentségtörés, azt mondta, és borzongott hozzá, istenkém, micsoda szerelem volt, istenkém, micsoda férfi… – Lovaglóülésben vette a bárpultot a lába közé, ritka, egyenes szálú haját kétoldalt marokra fogta. – De hát maguknak mesélhetek. Csak a nagyanyám regényeiben van ehhez hasonló.

– Olvasni is tudsz, szépség? – Puha sportcipőben nagyfiú is besompolygott már. Csillogó lánc a nyakán, hőségben is pulóver, „I am somebody” – felirattal. Tartottak tőle, még a rendész is. Lebukott család utolsó sarja. De amíg le nem buktak, milyen magasan volt az az asztal! És hát, mint tudjuk, a szerencse forgandó. – Csupa újdonság! A bölcs özvegy hallgat, jeles művészünk ma még a saját lábán. Hercegnő, jeget is…!

A hercegnő – a gondnok nejének a húga – kicsi széken lapult a pult alatt. A testvérnénjétől kapta ezt a gúnynevet. Mint a becézést, úgy kellett viselnie. Afféle mindenesnek használták: szakképesítés nélkül mire is jutna, ha nincs a rokoni jóindulat? Az üdülők látták rajta olykor-olykor a kék foltokat, a nővér szomorúan bólogatott, valami egyensúlyzavar, gyakran zuhan, akár a kő. Hiszen csak rá kell nézni: még a bőrszíne is beteges! Az egészséges társadalomban ideggyenge fiatal, nagy csapás…

– Szóval regényeket olvasol, szépség? – A nagyfiú iszonyúan unatkozott. A heccben talált még némi szórakozást. – S mi a kedvenced? A nyanya románca?

– S neked? – kérdezte az íróféle, aki eddig igen jól álcázta magát: szinte egybefolyt a sarok mélyén a figurális álfreskóval. A gondnok tőle félt legjobban: állítólag két év felfüggesztettet kapott, vagy talán le is ülte, zavaros ok miatt, zavaros időkben. Persze, az ügy elavult. De hát nem fordulhat egy elavult ügy újra aktuálisra, ha a szél pörget egyet a golyón? – Neked mi az alapkönyved? A „Szűzföldek hősei” netán? A tata reprezentációs polcáról?

– Szállj le rólam… Ne gyakorold a szakmádat. Lazíts, haver. Humorérzék! Dumálj, te szépség! Csípem a sztorit. Ha kiszínezed, még a pokrócom alá is bebújhatsz.

– Ez állami üdülő, kérem! – A gondnoknő lyukacsos faajtó mögül, végszóra lépett a bárba. – Csodálkozom. A hangon. A témán. Ez nálunk nem szokásos. Vegyes eresztés, ezúttal, mondtam az uramnak, csak egy pillantást kellett a beutalókra vetni. Pedig nem tudok róla, hogy visszaminősítették volna az intézményt. Nem tudok róla. Pokróc…! Vattapaplan, minden ágyon!

– Asszonyom – az íróféle csattant –, ehhez önnek semmi joga. Nem ingyenes kenyérpusztítók vagyunk: megdolgoztunk és fizetünk. Élcelődni nem tilos. Én sem tudok róla, hogy átminősítették a nagyra becsült intézményét, kaszárnyává… például. De ha éppen a pokróc a baj, legyen paplan… ha az alatt óhajtja a pavilonos zöldségest fogadni.

– Mi ez a durva vicc? – A gondnoknő konyakszőke kupolakontya fenyegetően zuhant poharat öblítő húga felé. – Ki fantaziál itt az én üzleti kapcsolataimmal?

– Üzlet! – Az özvegy dühödten nézte a lihegő melleket. Akinek a mellén még látszik az indulat! – Ugyan, galambocskám. Azzal a tolvajjal. Háromszoros árat kér.

– Jaja… – a nagyfiú nevetett – a monopolhelyzet. Ámbár zöldségen kívül nekem is van árum. Nem is olyan rossz. Nem is olyan rossz.

– Ezért nem kellenek a magafélék – mondta álmatagon a lány –, ezért inkább a némák, ezért inkább a puszta mozdulat.

– „Meguntam én, komám, az összes emberi szavakat. Valamennyi szavunkat meguntam” – morogta az íróféle; ivott még. A hercegnő töltött, nagyon vigyázott, nehogy a jelzésig szaladjon a pohárban az ital. Az a nővére pluszhaszna. Jaj tőle elvenni.

– Valami rémlik. – A színész kezében megállt a lapos üveg. – Ez valami régi dráma…

– Nem is olyan régi – mondta az íróféle, s aztán megismételte. – Nem is olyan régi…

– Igenis létezett. – A lány hirtelen leugrott a bárszékről, odapenderedett középre. – Igenis sztár volt. És igenis felajánlotta az életét. A karrierjét, ami kettétörik, ha elvesz. Mert akkor el kell válnia, és a felesége rám uszítja az erkölcsrendészetet meg a sajtót… de megtette volna. Az utolsó gyógyszer te vagy – mondogatta. Gyógyítottam, igen. Aztán, tudják meg, visszaadtam a köznek. Nem is sírtam, csak a számat haraptam össze, így… a lábamat csókolta, múzsának nevezett, sőt szentnek…

– Galambocskám – az özvegy észrevette a gézruhából kivillanó hosszú combokat –, ne szédíts te minket. Nem szabad kiszolgálni, a minimális önkontrollt is elveszti!

– Miért? – a nagyfiú megcsiklandozta a lány nyakát. – Olyan mulattató. Ételedben nem volt egy normális pasasod!

– Nekem bejegyzett munkahelyem van! – A lány belelovalta magát a hisztériába. – Gép- és gyorsíró… és ez jutalomüdülés, te szemét. De te még mindig abból élsz, amit a családod egyenlőség címén begyűjtött!

– Csönd! – kiáltotta a rendész, civil arcát elvesztette –, a gondnoknőnek igaza van. Itt nem lesz semmiféle rendbontás. Erre a személyem garancia. Garázdák, felforgatók ne üdüljenek. Nem is tudom, hogy kerültek egyesek a csoportba. Nem is tudom.

– Én nem vagyok új vendég. – A lány lehiggadt, helyretekerte magán a ruhát. – Engem már tavaly is beutaltak.

– Ezt tanúsíthatom. – Molylepke-asszony ácsorgott az ajtóban, a lebegő, színes függönycsíkokba kapaszkodott. – Együtt voltunk. Augusztus végén, akkor is.

– Ne fogóddzon a hálóba, asszonyom – mondta a gondnoknő. – Mindennek megvan a maga rendeltetése! És ne szórja az üres gyógyszerdobozokat szerteszét. És vigyázzon, mit dob a kagylóba! Tisztelettel megkérem.

– És egy kicsit halkabban – csatlakozott az özvegy. – Esténként. Mert vékonyak a falak. Nagyon zavaró tud lenni. Az a sok beszéd, nyüszögés. A kedves férje igazán tehetne valamit. Higgye el, csupa részvét itt mindenki. Rosszabb, mintha köhögne. De nem helyesebb a szanatórium, ilyen határesetben?

– Bocsánat – a molylepke-feleség még jobban elvékonyult. – Nem akarok én semmit. Csak ha beszélek, könnyebb. Momentán ez van rajtam.

– De ha úgyse válaszol a kedves férje – sóhajtott a lány. – Már tavaly sem válaszolt.

– Úgyis közeleg a süppedés. A verem…

– Na, azt ne – mondta halkan az íróféle. – Akkor inkább fecsegjen. Ki vele.

– Tavaly az az öregember… – Az asszony szeme tévetegen kutatott körbe-körbe. – Az úgy megvigasztalt… ideig-óráig. Már a haláltól sem féltem. A szorongást is oldotta. Azért jöttem vissza. Hátha az idén is?

– Az az öregember. A lány elmélázott. Igazi úr volt. Kezet csókolt. És megjósolta, közeledik a nagy Ő… A neve… na, itt van a számon…

– Hacsak az a piszkos vendég nem – a gondnoknő gúnyosan csücsörített –, aki elfelejtette kifizetni a különfogyasztást. Az lehetett. Locsogott folyton-folyvást. Még egy tisztességes bőröndöt sem hozott magával. Batyuba csomagolt, emlékszem.

– Nem ezekre rendezkedtünk be – mondta a rendész. – Nagy pénz fekszik ebben az intézményben. Különben sem nyugdíjaskörnyezet. Felnőtt, egészséges emberek: munka után a jól megérdemelt pihenés. Tessék örülni. Ami nem rendzavarás.

– És nem is disznóól. – A gondnoknő beszólt a pult mögé, az elefántcsontszínű hercegnőnek. – Töröld fel a tócsákat. Szépen kérlek. És zárás után ne mászkálj. Mert elesel megint. Ahogy tegnapelőtt is elestél. Mesélted, miért estél el? – Fojtottan nyájas hangja, mint az ostorvég, piros csíkot hasított a hercegnő arcán. – Soha, soha nem szabad ám hazudni!

– Meg verekedni sem – jegyezte meg az íróféle, provokálóan és határozottan.

– Verekedni? – A gondnoknő boszorkányszemöldöke középen összeszaladt. – Még csak az kéne! Verekszik itt valaki, húgom?!

– Feltöröltem a tócsát. Elmostam a poharakat. Zárás után azonnal lefekszem. Ki verekedne? – darálta a hercegnő, és könyörögve az írófélére nézett. – Ne tessék kombinálni!

– Nincs itt lumpenelemeknek táptalaja – a rendész megnyugtatóan, optimista pózban a két karját tárta, óriási ölelésre. Úgy állt ott, mint a nyitott harapófogó. – Verés! Minden tekintetben idejét múlt fogalmak.

– „Senkit sem szabad hiába megverni, most csak a rend miatt verünk…” – morogta megint az íróféle.

– De jól idéz! – A színész csuklott. – Melyikünk játszik színpadon? Maga vagy én?!

– Mind a ketten. S ugyanabban a társulatban.

A színész bámult rá. Lehet, hogy értette; lehet, hogy nem. Aztán a molylepkéhez fordult.

– No… egy fél vodka… vagy whisky… esetleg puncs. És rózsásabb a világ.

– Ne kínálja – mondta az íróféle. – Neki csak árt.

– Maga mindent tud?

– Semmit. Az ugyanannyi.

– De azért pletykálgat! – A gondnoknő a karórájára nézett. –Hogy ki miért jön… odakintről… és kihez. Nem ízléses. Uram, nem ízléses.

– Ugyan! – A színész széles mozdulattal a pult mögé mutatott. –Hát ennek a sápadt kislánynak nem jár semmi szórakozás? Elvesz belőle az a tetovált zöldséges? Jut is, marad is. Felebarátaim, ne irigykedjetek!

– De nem! – sikított a hercegnő. Ahogy a nővére megsimogatta, a befele fordított gyűrű beakadt a hajába.

– Persze. – A gondnoknő tovább egyengette a loboncot, kicsit kócos! – Még hogy hozzád? Az az áldott türelmű sógorod, az én szigorú erkölcsű férjem le is törné a derekadat! No, lassan mehetsz a szobádba. Itt nincs night-club. Itt a záróra kötelező. Nekifeledkeznek, aztán hangosan énekelnek… Sokan üdülnek még itt, ne felejtsék. Nincsenek egyedül az épületben. Még szerencse, hogy nem profilunk a lármás külföldiek. Akik azt hiszik, valutáért mindent lehet.

Csörgött a házitelefon. A gondnok recsegő hangját a többiek is hallották.

– Hol kujtorogsz? Gyere már, az anyád istenit! Én menjek érted?

A gondnoknő gyűlölettel markolta a kagylót. Szó nélkül ejtette a helyére.

– Ennek is te vagy az oka – sziszegte a húgának. – Te keversz gyanúba. Mert vannak még féltékeny, szenvedélyes férjek!

– Féltékeny férj! – A molylepke-feleség sóhajtott. – Milyen érdekes! Az enyém, tetszenek tudni, vadászik.

– Mire? – kérdezte az íróféle. – Itt nincs is vad. Kiirtották.

– Az neki mindegy. Csak a csizmát fölvehesse. Meg a sörétes puskát a szíjjal. Órákat elül. Órákat. Ha megcsalnám, örülne. De nem csalom meg.

– Mert magán múlik – vigyorgott a színész.

– Nem – mondta a molylepke. – Vár már engem az én igazi szeretőm. Halálnak hívják azt, halálnak…

– Hát ezért ül a férje a bokrok közt. – A gondnoknő indult, beljebb gyömöszölte a mellét a trikóba. – Egy nő, ilyen szöveggel?! Elég a mai napból. Holnapig szünet. Tessenek a kilátást élvezni, a teraszról vagy ki-ki a saját ablakából, akár…

– A húga ablaka a szeméttárolóra nyílik – mondta az íróféle. – Helyes ez?

– Kérem – a hercegnő összekulcsolta a kezét –, ne foglalkozzon velem. Tessék engem hanyagolni. Annyi más téma van. Annyi.

– No csendes jó éjszakát! – A rendész megcsörgette zsebében a kulcsot. – Én még körbejárok. Ellenőrzöm a portát. Illetéktelen egyén be ne szivároghasson.

– Hogy jut vissza a férjem? – kérdezte a feleség. – Ha a lesben kifárad?

– Ej, hát nincs itt csöngő? Ej, hát börtön ez?

A gondnoknő megtapogatta a pótkulcsot a kartonszoknya zsebében.

– Álmosító ám ez a levegő…

A lány valóban elálmosodott. Illedelmesen köszönt, még pukedlit is vágott, mint aki jelenésének végére ért. A hercegnő kisurrant az oldalajtón. Az özvegy biztatóan mosolygott, de a rendész a mosolyt nem viszonozta. A tétova feleség még hosszan ácsorgott a lépcsőfeljárónál, panaszkodott a karfának: lépni is nehéz. A gondnoknő igyekezett. Mire megjön a legény, a vénséget el kell altatnia.

Az íróféle meg a színész körbejárta a teraszt.

– Minek ez a korlát? – Az íróféle tapogatta a narancsszínűre mázolt, sűrű mintázatú vasat. – A mélyben vagyunk, nem a magasban.

– Öt métert itt is lehet zuhanni. Barátocskám, az öt méter, betonperemre, éppoly halálos.

– De azért szebb a tetőről…

– Mindegy. Ebben a ködben… Köd kívül-belül. Már régóta ez az értelmetlen lötyögés…

– Ha részeg vagyok – mondta az íróféle –, minden tetszik nekem. Még ezek az emberek is. „Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik! Ember! Tisztelni kell az embert, nem sajnálni!”

– A hangsúly. – A színész csuklott. – Mindjárt hányni fogok… a hangsúly. Jaj, de árulkodó. Maga csúfolódik, barátom.

– Talán csak kételkedem. – Az íróféle fogta a másiknak a fejét, tartotta, amíg megkönnyebbedett. – Még nem dőltek el a dolgok. Az ember mindenért maga fizet. S ezért az ember szabad.

– Csönd – szólt rájuk egy ismeretlen, a homályból. – Későre jár. Nem veszik észre?

Teliholdas éj volt. A teliholdat egy tapadó felhő éppen kettészelte. Terepszínű foltos katonavászonnal álcázott égbolt alól egy-egy csillagkép részlete kiviláglott. Beszorult a levegő. Valami furcsa, iszamlós nedvesség. Talán más a harmat. Talán más az újabb reggel…

A hercegnő nem aludt. Raktár volt az ő szobája, eredetileg. Mint a téglalap, keskeny. S a falak őrizték még az ilyen-olyan keverékszagot. Tudta, már kerítésen belül a legény. A nővére engedte be, tudta azt is. A nővérének meg kellett várnia, amíg a gondnok elalszik. Neki pedig azt, hogy a nővére a friss húst elégülten ledobja magáról. Akkor a legény idesompolyog, fölmászik a szeméttároló tetejére, s a kicsi ablakon éppen befér a feje… Csak a feje. Csókok. Vergődés. Hogy a száj legalább a mellet elérje. Az ajtón lakat. A nővére azt terjeszti, hogy holdkóros is. Minden az ő védelmében, minden.

– Nem akarom – mondta, amikor a göndör, sűrű haj megjelent a keretben. – Undorodom. Miért nem csinálsz valamit?

– Virágocskám… – A legény egyensúlyozott. – Gyámság alatt vagy. S csak így jutok hozzád, rajta keresztül. De kiszabadítalak. Előbb-utóbb. Rohadt boszorkánya. Rohadt banda. Tolvajnak neveznek, mert magam szabom az árat… mert szabad vagyok. Hát ne zabálják, amit idecipelek. Hát egyék a fonnyadtat. De bosszút állok, érted is. Ingyencselédnek tart. Van ennek lelke? Nincsen. Mert a férfi állat: jó. De erre van az asszony, hogy a nemesre megtanítsa. Virágocskám, ha csak rád nézek, tisztul a szívem… Ha hozzád nyúlnak, megölöm őket. Késsel. Amivel a dinnyét lékelem.

– Nem hiszek. – A hercegnő adta a nyakát, nem is. – El fogod venni. Őt fogod elvenni, ha a sógor… Erre számít. A vértolulásra. Tudom. Általad akarja megölni. Hagyj engem. Talán valóban beteg vagyok. Talán valóban csak kényszerképzet, hogy folyton figyelnek és bántanak… Ennem, aludnom nem tilos. Nem járok rongyokban.

– Kényszerképzet? A kék foltok? A púp a füled mögött?

– Nem beszélek. Neked sem. És ha ő küld, hogy kipróbálj? S másnap aztán bosszút áll?

– Széttöröm az ablakot. Meglátod, egyszer széttöröm. – A legény befeszítette a karját. Ugrált az izmon a játékos tetoválás: a tizenhárom ágú csillag. Egy csillag, ennyi ággal: az már fogaskerék.

– Menj el. Ahogy pirkad, kelek. Az eltartásomért dolgozom.

– Miért nem változtatsz? Miért nem szöksz el?

– Hová? Egyedül? Nem értek semmihez.

– Majd fölszámolom az üzletet, virágocskám, csak úgy istenigazából megszedjem magam, s együtt nekivágunk. Kipréselem, amit lehet. Csak bírd ki!

– Küldesz vagy marasztalsz? Miért nem bízom benned? Az az öregember, tavaly, abban bíztam. Azt te sem csaptad be. A legszebb almát neki mérted. Pedig tavaly még a nővéremet szeretted!

– Az öreg. Hát persze. – A legény lemászott a tárolóról. – Nagyon tudott nézni. De nem a kezemet. A szememet nézte. Hogy a fenébe hívták? És hova tűnt?

Elálmosodott. Ma valahogy elég. Futó csókot intett, maga mögött úgy-ahogy elegyengette a cipője nyomát. A kulcsot becsúsztatta az oldalajtó tartóköve alá.

A hercegnő sírt, de halkan. A feleség sírása volt az, egyhangú, reménytelen, ami középről szivárgott, le a földszintig, s a fölső emeletre. Az íróféle forgott az ágyában. Nincs könyörtelenebb, mint a meg sem kísérelt vigasztalás.

– Félek. Élve temettek el majd. S felébredek a deszkaládában. És miért? Miért kell meghalni? Mik ezek a tárgyak? A sötét… kúszik a sarokból. Vidd el. Kérlek. Kérlek, szólj hozzám, életem, életem fele, szólj akármit…

Az özvegy átdörömbölt.

– Csöndet… Süketet faggat. Hát nem érti? Itt semmit sem értenek?

A lány fölébredt. Idegesítette a hang. Kivette a pótpokrócot a szekrényből. Megindult a nagyfiú ágyába. Nincs mit veszteni. A tét mindössze egy-egy megnyert óra.

A színész azt álmodta, egy darabban jajgatnak. S ő a király.

– Megkegyelmezek… – motyogta, s átfordult a hátáról a hasára.

A gondnok hortyogott. Hatott gyógyszer után az ital. A gondnoknő élvezte a sírást; köldökét cirógatta. Az öröm fűszeresebb, ha közben egy másik asszony szenved. A különbségek boldogítanak. Csak a hercegnőre kell vigyázni. Alattomos. A száját csukva tartja; de a mozgása, a tekintete vádol. Még meghágatja magát a legénnyel. Keskeny az ablakrés, de a sóvárgók találékonyak. A dolgokat dűlőre kell vinni! Történjen valami! Új felvonás. Ha rémség, hát rémség; mindegy.

(Függöny. Szürke, nehéz, fakult drapéria. Fűzött, csalfa hirdetés rajta az álom, vagy nyers tilalomtábla, ragasztott.)

A csúcsokon már régen ragyogott a reggel. A völgy még várta a napot, opálos bura alatt. A feleség surrant elsőnek a lépcsőkön föl s alá: kereste a férjét. De a férje, amíg ő tíz percre végre elszunnyadt, kilopózott a hegyaljára vadászni. A portás cimborált vele titkon. Ez az igazi férfiszenvedély: puskával cserkészni a terepet, rándulni minden cserjezörrenésre. Ha van vad, ha nincs vad: izgalmas ez mégis.

A kicsi, nyírott park a szelíd hasábba metszett fákkal, nedves padjaival várta az ébredő vendéget. Szilárdan hirdette az ember akaratát: a természet, lám, regulázható, bármily erős az erdő, bármily szabálytalannak ítélt a környezet burjánzása. Előbb-utóbb, minden, ami a kívül van, megadja magát.

Az üdülők többsége hatkor már talpon volt, ahogy mindennapjaiban megszokta. Tréningruhákban telepedtek a deszkákra, ülepükkel kötelességtudóan fölszárítva a harmatot. Mosolyogtak, nagyokat lélegeztek és keveset beszéltek. A lármás, furcsa társaság tagjait kikerülték, igyekeztek őket észre sem venni. Két hét gyorsan repül: ez már a turnus vége. Egyikük, a kis köpcös tatárképű figyelmeztette az elején az írófélét: ne zavarják a dolgozók nyugalmát. Most gyűjtik az erőt, amit végeznek, kemény a munka. De az íróféle erre is mit felelt, valami ilyet: „Ha a munka élvezet, akkor az élet gyönyörű! Ha a munka kötelesség, akkor az élet rabság!” Nem lehet minden munka élvezet, mondta volna a tatárképű, van ebben valami demagógia, mondta volna, de kisebbségi érzése volt, nem a szavak mestere ő. Jobb inkább nem keveredni. Ültek hát a padokon, sétálgattak, pingpongoztak, tévét néztek, és szorgalmasan, időben végigették a kínálatot.

– Nem bírom őket. – A lány kivonszolta a nagyfiút a paplan alól a teraszra. Volt egy-két perc, amikor elhitte: hátha elkezdődött a szerelem. – Nézd, milyen kukák! Várják a reggelit. A tojást, a vajat, a sonkát és a teát. Pedig – komolykodó képet vágott – az ember több annál, hogy csak jóllakjék.

– Ezt meg hol szedted? Filozófussal is összefeküdtél? – A nagyfiú bánta már a könnyelmű invitálást. Ez a csirke se tud mást, csak még rosszabb, mert lappang benne valami elfojtott, kóros romantika. Durván kell majd lerázni. Neki, még két éve is, válogatott anyagot szállítottak! Most meg ezzel is beérni…!

– Azt hittem, csak modor a cinizmusod. Azt hittem, kíváncsi vagy, milyen a nap, amikor éppen átbukik első sugara a hegy peremén…

– Leragad a szemem. Csak az állat kel ilyen korán.

– A barátod is kóborol már. Nem látod? Üres padot keres.

– Nincs barátom. A firkászokat külön is utálom. Azt képzelik, joguk van erre-arra… Volt idő, amikor még a léthez való jogot is kérniük kellett. Mesélhetnék. Én meg az apám. De bolond volnék! Az ember több annál, hogy jóllakjék…! Szépség, ne röhögtess!

– Az öreg mondta… tavaly… az a nagyon kedves bácsi.

– Tiszteletem. Szenilitásában összehordott hetet-havat.

– Az a baj, hogy nem emlékszem tisztán… a folytatásra. És arra sem, miért ezt mondta éppen.

– Dús a fantáziád, szépség. Most kopj le egy kicsit, én délig heverek. Déltől legalább sört kapni.

– De te nem vagy részeges. – A lány próbálkozott. – A színészünk részeges. De te nem.

– Ugyanannyit iszom. Csak jobb és fiatalabb a szervezetem. Ő legurul a lépcsőn, én, tapasztalhattad, szépség, épp csak fölgerjedek.

– Milyen igazságtalan ez – mondta a lány.

– Az igazságos élet kibírhatatlan – a nagyfiú ásított. – A kockázat, a kaland, a kiszámíthatatlan szerencse… Vidd a takaródat. A gondnoknő rendmániás. A rendész spicli. Nem állok le velük huzakodni.

A lány magára maradt, nyakában a takaróval. „Kidobtak – gondolta. – De hát általában mindig kidobnak. Ez a szabadság, így nevezik. S én is kidobhatok bárkit. Kölcsönös.”

– Mi baj? – Az íróféle föltornászta magát a teraszra. – Nem sikerült az iccaka?

– Miért nem tud itt senki semmi üdítőt szólni? – A lány sátort csinált a takaróból, belebújt. – Miért marja egyik a másikat? Aki meg hallgat, miért olyan bamba? Miért volt az az öreg olyan megnyugtató? Ej, maga is csak…

– Ki különb itt? Én ugyan nem hirdetem. Legendás öregember! Hazudott, leányzó. Mert sajnált benneteket, hogy az ördög vinne el, ahányan csak vagytok. Tudod, én olvastam ezt. „Van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság. Aki lélekben gyönge, és aki idegen nedvekből él, annak kell a hazugság… De aki a maga lábán áll, aki független és nem idegen kenyeret zabál, minek annak a hazugság?” Valahogy így…

– A szabadság! – dadogta a színész. Ügyesebb volt a nagyfiúnál, még este megtöltötte, a szabály ellenére, lapos üvegét. – Az én Istenem! A magam lábán! Igen. Ámul majd a publikum. Csak a szerepre várok, a lehetőségre, nem elfecsérelni mindenféle csip-csup apró jelenetben a képességeimet, hanem még egyszer hozni az igazi formámat… Tíz kilót kell lefogynom. Mi az a tíz kiló?

– Híznod már sikerült. Amióta itt vagy, legalább hármat. – Az íróféle nem akart bántani. Inkább figyelmeztetett.

– Én? Én híztam? – A színész körbetoporgott, mint a mutatványos medve. A pólóinget körben felgöngyölte. – Hol? Csak gyűlnek az inspiratív erők! Falstaff-alkat…!

– Neked a lelked is hájas, barátocskám. Megzabált az ital meg a zsír.

– Engem nem tartottak állami koplalókúrán!

– Hasznos kúra volt az. – Az íróféle nyugodtan végigzongorázta sovány bordáit. – Különben is, rehabilitáltak.

– Mégse írsz semmit! Nincs sehol a köztudatban a neved. Sehol sem jegyzik. Legföljebb a törzshelyeden. Hogy a számlával el ne szaladj.

– Üzemi lap – mondta az íróféle –, ott is lehet tenni.

– Faluszínház – mondta a színész –, te lenézed a népet?!

– Nem a hely, hanem a működés – halkult az íróféle. A lány távolodott, húzta a pokrócot. – Egyezzünk ki. Neked adom az illúziókat. Te meg adj egy kortyot az üvegedből. Utolsó előtti nap.

– Holnap ilyenkor utazunk. Én vagyok a „Mindennapok ostromában” a harmadik munkás.

– Holnapután kész a cikkecske. Hangulatjelentés, novellisztikus forma. Csak semmi dramatizálás. Azt nem szeretik. Végeredményben a többség azt kapta, amit várt. Nézd, barátocskám, a kép mily idilli…

Támogatták egymást a korlátnál. A nagyfiú horkolt a szobában. A lány egy szalaggal lekötötte a mellét, két szalagot áthúzott a combja között, masnira kötötte az ágyéka szélén. Csúszott az olajtól a teste; kezét-lábait szétvetve kifeküdt a park közepére. Fogadta a völgybe esett fényt. Az emberek kikerülték, a tréfás kedvűek átléptek rajta. Mozdulatlanul feküdt; mintha odaesett volna, nyakatörötten. A gondnok az étterem ajtajában automatikusan bólogatott az érkezőknek. A gondnoknő alt hangon énekelt, ellenőrizte a szobákat. A feleség ült a kapukövön, nem sírt már, csak nézte a kerítésrácsot. Az özvegy bizsuit csörgetve lánc helyett, álmatagon kószált bokortól bokorig; megszagolta a szagtalan levelet, beszippantotta a semmit kéjesen. A rendészt kereste. A rendész nem volt sehol. És a hercegnő sem zörgött megszokott vödreivel.

– Hé! – A gondnoknő nyájasan odakiáltott az egyik szoba ablakából. Mögötte zúgtak a porszívók. – Lekésik a reggelit. A maximális határidő tíz óra!

– Köszönjük. – Az íróféle meghajolt. – De diétázunk. Olyan kiváló kosztban részesültünk, hogy sok az mindennap.

– No igen. – A gondnoknő bólogatott. – Erről híres az én intézményem. A férjemé. Illetve a mienk.

– Hol a hercegnő? – A színész levetette a pólót, a háj körülfolyta a nadrágszíjat. – A mi tüneményes holdvilágszínű hercegnőnk? Csak nem gyengélkedik?

– Gyengélkedik – sóhajtott a gondnoknő. – Változás lesz az időben. Talán vihar is. Azt mindig megérzi. Szerencse, hogy a lelkiismeretem már hajnalban odavitt. A rendészünk ott ül mellette, akár az apja…

– Orvost hívjanak – mondta az íróféle. – Derítsék ki végre, mi a roham oka?

– Ó – a gondnoknő mosolygott –, csacsi. Hát nem tudja? A rendész egyúttal nálunk egészségügyi is. Diplomás, felhatalmazott.

Arra mindenesetre jó, hogy a hercegnőt az ordítozástól visszatartsa. Mert képes lenne szétkürtölni. Négy-öt pofont, ha kapott, összesen. És – igen, jól emlékszik – kétszer rúgott csak bele. Bal- és jobboldalt, szimmetrikusan. Azok a nyomok az ablak alatt a legény nyomai! Ha el is kapartatta a hamis dög a legénnyel. Odacsalta; nyilván sziszegett neki. Hát most tartsa a szobafogságot. A rendész roppant megértő. Duruzsol neki, nyugtatja, semmi fenyegetés.

A reggeli fegyelmezetten lezajlott; ma különlegesen ízlelésre sikerült. A legény – szabott áron – szerzett szardíniát. Miért tenné, ha nem szenvedélyes szerelemből? S miért osonna a sápkóroshoz, ha nem szánalomból?

Délig már gyorsan eltelik az idő. Lassú, nyújtott ebéd; utána ejtőzés, készülődés az estére. No, semmi búcsúhepaj. Egyszer rendezték meg: amikor az a koszos öreg a muri közepén eltűnt motyóstul; csak egy szövetcafatot hagyott a kerítés szöges tetején. Veszekedés is volt, vagy hasonló – pedig akkor szolidabb turnus üdült, fegyelmezhetőbb. Nagyon kinyílt a csipája a népeknek.

Szóval egy kis énekszó, üsse kő, kártya, a házirendet befordítják. Akkor talán a vénség is lefoglalja magát. Mert tisztázni kell a legénnyel, ő nem tűri tovább, házasodjanak össze, de hát a legény lapít, miért lapítanak a legények, és nem csókolja szájon, ráteszi közben a tenyerét az arcára. Ha mégis a húgát…?! Ha mégis?

Odasettenkedett a keskeny ablakhoz. Hol a rendész? Nem látszik a feje. Csönd. Hatott az injekció.

– Te szuka – a gondnok váratlanul támadt rá, a tartály mögül. Karon ragadta, penderítette maga előtt, a szolgálati lakás ajtajáig. Két ember karonfogva megy, incselkedik – az üdülők elégedetten mosolyogtak. Ez igen. Nem ám az éjszakai illetlen sírás, hogy nem röstell az az asszony kuporogni a kövön, most bezzeg szótlanul?

– Te szuka. – A gondnok lenyomta az asszonyt az ágyra, ököllel verte, de könnyedén, mintha dagasztana. – Nem fogod a nyomokat szenvelegve mutogatni… Ennek nincs nyoma, te cafat! Hát nem magadra húztad megint?! Hát nem jövök rá minden egyes esetben?!

„Az oldalkapunál beton van. Nem a jelek – gondolta az asszony. – Egy személy. Valaki áruló. Már harmadszor. De ki les? Ki a beépített? Vendég? Alkalmazott?”

– Ne üss! Te barom! A húgomhoz jár. Nem fér a szűk fejedbe? Ott fajtalankodnak a rácsnál. Kérdezd meg a rendészt, miért ugrottam neki, az álszent hercegnőnek, kérdezd meg, ne engem vádolj, nimfomániás a kis sógornőd, görcsökbe fetreng, ha nem kapja meg… Most van bizonyíték, puha a föld, hagyd abba, édes jó uram, az egészséged, a vérnyomásod, hát megér ennyit egy pletyka meg a mi családi keresztünk, ez a kis lotyó?

„Elhiggyem? Ne higgyem? – A gondnok belefáradt. – Tulajdonképpen nem fontos. Csak az a fontos, hogy ne lehessen átrázni. Az a fontos, hogy az illető jelentsen. A hatalom. Mert ilyenkor a szuka megteszi, amit csak akarok… ha vén vagyok is, nem mer fanyalogni.”

Az ütésből szorítás lett, a faggatásból parancs. Legalább olyan fájdalmas, legalább olyan megalázó.

– Vigyázz – fejezte be a férfi.

– Bosszút állok – kelt fel az asszony. De már csörömpöltek az edények, a zöldség- és hagymaszag egy csöppnyi időre fertőtlenítette a verejtékes szobát.

Az ebéd roppant változatos formákban zajlott: a kulturáltság foka. Alig néhányan akartak csak fürdőruhában vagy sortöltözékben beosonni. A gyorsaság árt az emésztésnek, a fogások közt kellemes szünet. Persze, a hasonló itt is húz a hasonlóhoz. A lány, a nagyfiú, a színész, az íróféle: éppen egy asztal. Nem baj. Így könnyebb őket szemmel tartani. A rendész is előkerült. Nem mozdult a szobácskából, mondta, csak elkívánta a hercegnőtől a csendes álmot, lehajtotta fáradt fejét mellé a párnára. Egyébként mindig ezt az injekciót kell adni; vidítva nyugtat. Ámbár lehet, hogy utána hallucinál vagy valami képtelen látomásról panaszkodik szegényke…

A molylepke nem eszik; a férje bejött a kapun, de nem hívta maga után.

Az özvegy a társaság füle. A helyét szorgalmasan váltogatja.

– Mit csináljunk, amíg nyit a bár? – kérdezte a színész. Elfogyott a dugiital, kijózanodott és szenvedett.

– Visszavonulhatnánk – mondta a lány, és megkaparta a nagyfiú kezét, a nagyfiú fintorított.

– Kopj le, szépség. Végleg. Egyszer volt, hol nem volt, elég volt!

– Te, te… mire vágsz fel? – A lány fölugrott. Az íróféle kituszkolta, ne az ebédlőben történjen a botrány. – Mit vágsz fel? – kiáltott vissza. – Amire te felvágsz, azért én leköplek. Ha egyáltalán igaz. Ha egyáltalán volt törvényes apád. Aki elkövette a híres törvénytelenségeit.

A nagyfiú utánarohant.

– Az apámat ne bántsd. Mert letöröllek a térképről. Te kis takony.

Az özvegy kilesett az étterem panorámaablakán.

– Intelligencia? – szavalta. – Igényesség? Hát csoda, ha az ember egyedül marad? – Már a rendészt kérdezte. – Hát csoda? Iszik velem a szobámban egy csésze teát?

– Első a szolgálat! – mondta a rendész. Behurcolta a feleséget a kapuból. Jött az vele, mint a bábu. Egy ponton, rezzenéstelenül rögzült a szeme. – Nem ülhet itt ítéletnapig. Nincs ezen látnivaló, kérem. Ismerem a praxisomból. Kataton depresszió. Délután intézkedem. Rosszabb, mint a halál. Rosszabb.

– Ettől féltem – mondta az íróféle.

– A férje. Az aljas, érzéketlen férje. – A lány bőgött, de hasztalan kapkodott a nagyfiúhoz, az mindig távolabb húzódott egy-egy centivel. – Senki sem fogja megbüntetni. Senki. Pedig gonosz. A leggonoszabb. Aki semmi jót nem cselekszik, az rosszat cselekszik. Az öreg szavai. Az én öregemé.

– Hát akkor nemcsak hazudott. Ez a te öreged. Talán tudott is valamit. – Az íróféle hirtelen kamaszvágyat érzett; mégis neki kéne vágni az oromnak. Jut, ameddig jut. Utolsó alkalom. De mi maradt? Mindössze néhány óra. Mert a kártyapartit nem mulasztjuk. Ma dől el, ki a vesztesek közt az abszolút nyerő.

Ácsorogtak. Reménykedve. Az üdülővendégek jóllakottan szétszéledtek. Találgatták, mi lesz a vacsora. És örültek, hogy nem lesz vihar, mégsem.

– Meg kéne próbálni írni…

– A régi szerepeim. A memóriám csorbítatlan…

– De már nincs kedvem írni.

– Én akarok. Akarok még játszani.

– Sem írni, sem játszani nem fogtok. – A nagyfiú a puszta sóvárgásért is gyűlölte most őket. Két vén manus, és az egyiknek még van ereje az önáltatásra, a másik meg szembenéz és bele sem roppan! Neki pedig se célja, se kiábrándultsága. Csak az unalom. – Mire születik az ember? Nehogy válaszoljatok!

A délutáni nap fölerősödött. Elbágyadtak. Nem, nem lehet estig kibírni.

És akkor jött a legény. Inkább futott. Az ing két szárnya összecsomózva a hasán. A gondnoknő leste a törpefenyő tűlevelei mögül. Hát odaért a bódéhoz az ő hírvivője! Az ő híreivel. Működik az is. Most lesz nemulass. Mert ez a legény elhitte, hogy a vén szadista bántotta a hugicát. És a legény nem hagyja. A szívszerelmét. Mert most már ez is világos. A vén szadista megfizet. De utána a hercegnő következik, húga, nem húga, nem bánik vele többé kesztyűs kézzel.

– Mi az? – A színész szeme fölcsillant. – Mire készül ez az őstulok? Nézzétek az izmait! Nézzétek, hogy fújtat! De szép szerep… de nagy szerep!

– Itt vér fog folyni – suttogta a lány. – Kés van nála.

– Féltékenység. Régi drámai motívum. Mert talán bántotta a trottyos a feleségét. Vagy rajtakapta őket…

Az özvegy mögöttük ódalgott; továbbszaladt a látvánnyal és a közlésfoszlánnyal.

– Gyilkosság! – A nagyfiú összekulcsolta és megropogtatta az ujjait. – Finom.

A legény lassított. Toporgott a szolgálati lakás előtt. Légzésgyakorlatot tartott. Aztán a kést letette a lépcsőre. Kopogás nélkül, határozottan lépett be az ajtón.

Az üdülők pihentek. Valahol egy pingponglabda koppanása. Fel sem tűnt a tompa pufogás. Az a kis nyöszörgés, istenem, éppen nyújtózik valaki…

– Odamegyek – mondta az íróféle. Hiába, erre sem támadt ihlet.

De már nyílt is az ajtó újra. A legény izzadt; fölvette, zsebre dugta a kést. Elégedett volt. Ártatlanok védelmezője. Így próbálja meg valaki az ő hercegnőjét bántani. Amikor ő is épp csak rálehelhet. Éppen ez olyan szörnyen izgató.

Nem ment a kisablakhoz, még fölfedezik. Tanú nem kell. A legény egy kissé ostoba. Azt hitte, ha ő nem lát – őt sem látja senki.

– Gyilkosság? Nincsenek drámák. – Az íróféle vigyorgott.

A gondnok gyomrára szorított kézzel, dagadt arccal kilesett az ajtón. Senki sem vette észre. Szerencse. Ilyen szégyen! „Érinted még a mocskos mancsoddal?” No, ez bizonyíték! Meg kell beszélni a rendésszel. Tehát mégis az asszony stricije. Holnaptól más világ kezdődik. Csak váltson ez a turnus. Zsákot húzat a legény fejére, úgy adatja a verést vissza. Csak csendesen. Magánakció.

– Nyissa ki – könyörgött a hercegnő az özvegynek, a kisablakon át –, már jól érzem magam. A rendész úr is bent hagyta a kulcsot a zárban. Tetszik látni. Csak levegőznék.

– Ilyen fertő! – Az özvegy kiengedte. – Aztán ne árulkodj… nyeljen el a föld, galambocskám, ha hamisat szóltam. Eleget macerál az a dajna, nem ízlésem, nem szeretem, jogod van, hogy örülj egy kicsit… Összeverte a gondnok urat az a tolvaj, féltékenység meg egyszerűen fertő… Most hova rohansz?

A hercegnő, mint a gyík, siklott a kapu felé. Oldalvást kicsúszott. Neki a gyorsan emelkedő sziklaoldalnak, egyenest. Egy villanás, és a bozót már el is fedte.

A gondnoknő a fenyő mögül kilépett. Szaladt a portáshoz. Az a rendészhez. A rendész a gondnokhoz. Szaladtak ide-oda.

– Fogjátok meg! Vissza! Vissza! – Fojtott torokhangok. Egy kicsit összekeveredett minden.

– Örökre eltűnik – mondta a lány ábrándosan. – Soha, soha, nem találják.

– Negyedóra múlva elkapják – mondta a nagyfiú.

– Ne segítsünk? – kérdezte a színész. – Ki nyitja ki a bárt?

– Segítség? – Az íróféle vállat vont. – Hacsak föl nem viszi innen a tetőre…

– Azért ez fantasztikus. – Az özvegy kecsesen átkarolta a korlátvasat. – El kell terelni a közfigyelmet. Az ember azt hinné, ilyen itt nem eshet. Micsoda elegáns üdülő, micsoda kertészet, kérem, egy lehullott levél, egy gyom nincsen… Papír a mosdón, minden áldott reggel, hogy fertőtlenítve. A legkényesebb igényt is kielégítő higiénia… s ez a zűrzavar. Hogy mi a magyarázat?! Mindenük megvan. Mindannyiunknak megvan minden.

– Igen – mondta az íróféle –, majdnem minden.

– Csak semmi izgalom, pusmogás. – A gondnoknő legnyájasabb mosolyával megközelítette őket, diszkréten, terelő mozdulattal intett. – Amit láttak, hallottak, semmi különös, a húgom… már keresik. Kövessenek, nyitom a bárt, ma én, kivételesen, a kedves vendég nem csalódhat, mert egy gyerekre hisztéria jön… Nyugtalan éjszakánk volt, az a sírás, az az oka, tudat alatt, de az is megoldódott, néma már a lelkem, majd elviszi a különkocsi különkezelésre… No lám, már hozzák is az én oktondi hugicám is, kézen fogva vezetik, a rendész barátunk vezeti kézen fogva, úgy, úgy, csak be a helyére… Te kis csacsi, szeretlek, így megijeszteni a rokonokat, a férjem egészen odavan, borogatom, nem jó a túl érző szív, boldogok a közönyösek. Ki mit kér? Ma csupa varázsital…

Kicipeltek egy asztalt a teraszra. A nap centiről centire vonta le az asztal lapjáról a sugarát. Késő délután. Az üvegek lábnál.

– Legalább nem látom a festett pofáját – mondta az íróféle. – De félreértés ne essék: ganéj vagyok én is. Kártyázzunk. Talán a következő csoportban lesz valaki.

– Az öreg? – kérdezte a lány.

– Az öreg… jöjjön vissza? – Az íróféle tűnődött. – Nem. Legyen fiatal. Aki ha lát, cselekszik is.

– Mert én már soha… – A színész percek alatt berúgott. – Rám célzol. Mert én már soha nem húzok palástot…

– Ki beszél rólad? – A nagyfiú nevetett. – A haverom ganéj. De te nulla. Szépség, kopj már le… Zavar a gibic a játékban. Szerezzetek egy negyediket.

– Helyettem is. – A színész méltóságteljesre vette a figurát, eltűnt a mosdóban.

– No. – Az íróféle hátradőlt a kényelmes, kellemesen, andalítóan nyikorgó nádszékben. – Most mi legyen? Addig is, nóta…

Dúdolt; nemigen követték.

– „Fölkel a nap s lehanyatlik… heeej…” Mi ez, szóló?!

Lekiáltott a botránkozóknak.

– Legalább a „heeej”-t, cimborák… legalább a heejt együtt, mert „…őrizzetek, ahogy tetszik, nem szököm meg soha én…” Heeej…

Már majdnem belejöttek. Szépen hangzott. A rejtett visszhang besegített. De elromlott ez is. A tatárképű férfi kirohant a vécéből.

– Hol a rendész? Hol kujtorog? Az a részeges ripacs, a maguk társaságából, a tréningnadrágja gumiját rákötötte a lehúzóra. Ágaskodik a csukott ülőkén. Hogy ő fölakasztja magát, a hülye!

– Nyakon kell önteni – mondta az íróféle –, és a gumit elvágni.

– Legföljebb lecsúszik a gatyája – rikkantott a nagyfiú. – Képzeljétek el, az a temérdek hús, csupaszon…

Mindenki nevetett. Egy-két kivétellel. De jó, hogy meghalt a dráma! De jó, hogy vicc minden tragédia! De jó, hogy ez még alig-alig alkony, és még előttük az egész változatos este.

Doktorvilág

Haláp Jánosnak volt öníróniája – kivesző tulajdonság; óvta. Az önirónia karbantartja a gyepesedő személyiséget. Az új, nyomdaszagú névjegykupacot nézegette.

Már nem sikk az érettségi vagy a szimpla egyetem. A névjegykártyán hasznosíthatatlan. A névjegykártya pedig fontos. Helyettesíti az embert. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy puszta névvel jelöljék: kicsodák. A foglalkozás – nem mindig hencegésből, néha indokolt tájékoztatásul – odakívánkozik. „Haláp János ellenőr.” Milyen semmi, milyen satnya! „Haláp János okl. könyvszakértő.” Vagy: „Haláp János hites könyvvizsgáló.” Vizuálisan is, akusztikailag is súlyosabb. De „Dr. Haláp János” – ez az igazi! Sejteti: a névjegy gazdája valami plusz képességet birtokol – szakmáját tudományos megalapozottsággal gyakorolja. Nem egy ő az átlagból: rangja van! Nem veleszületett, mint a „br.” és „gr.” régen – ezért meg kell küzdeni! A koponyák kiváltsága ez, nem holmi előjog, ami csak ráhullik a kényelmes utódra. Újfajta nemesség, újfajta kaszt: mutasd a névjegyed, megmondom, ki vagy! A kartonkártyával nem rendelkező partnerrel legyünk óvatosak: túl lent él, vagy túl magasan! Nem csináltat névjegyet sem a betanított munkás, sem a primadonna. A legnagyobb különbség látszik egyenlőségnek.

Haláp János véletlenül doktorált – úgy adódott, hogy egy kicsiny nekirugaszkodással a disszertációt elkészíthette. Miért ne? A módi ellen zajosan tiltakozni, már-már sznobizmus az is.

Idővel a „cím” hátrányait is megtapasztalta. A hivatal és a hatóság alsófokú szervei – rendőrség, vám, házkezelőség (különös tekintettel a műszaki ügyintézőkre) – előszeretettel kötözködtek. A gömbfrizurás hölgy az útlevélkérelmek ablakánál kisebbségi érzését meg is fogalmazta: „Azt hiszi, mert doktor, magának soron kívül kiadom?” Pedig ő csak érdeklődött, helyben megkapni lehet-e… Iparosok, kereskedők kedvezőbben fogadták, a titulusnak pénzszaga van, mindig, amíg az óvatosabbja rá nem kérdez: „Milyen doktor?” A válasz csak dadogás, a lelkesedés alábbhagy. Nincs pacientúrája, ingyen receptet sem nyújthat, s még egy alapos beszélgetésre sem alkalmas, melynek témája a család apraja-nagyjának részletes egészségi állapota. Hasat nem vág fel, daganatot nem diagnosztizál, precíz revizor csupán, ez igazán nem ok a rokonszenvre bizonyos körökben éppen… Ám doktorok egymás közt: még bonyolultabb helyzet. Revíziónál a felfedezés csak bajt okoz, kínos, hogy egy doktor is lehet csaló vagy jobb esetben balek. A kölcsönös doktorság társaságban biztonságos. Langyos, kellemes, semlegesíti legalább a felületen az ellentéteket. Kreatúra és egyéniség ideig-óráig megfér egymással. Aztán kezd az ember vágyódni. Valami primer, természetes szó kéne: melegszívű, őszinte, még nem manipulált banda…

Haláp János ezért örült a meghívásnak.

– Nem lesz ez rossz, Márta!

A felesége kolléganője, Réka, disznótoros vacsorára invitálta őket, hétvégére, rokonokhoz. Ugod… határszél, egyszerű, dolgos emberek. Márta népi táncos volt ifjabb korában – Réka ma is az. Innen a szimpátia. S az sem elhanyagolható tény, hogy Márta főnöke Rékának az IBUSZ-ban, a bolondokháza irodán. Amivel tud, azzal kedveskedik. Márta nem kivételez, de annyit azért megtesz, hogy ő maga ül be Réka helyett a kalitkába, ha már megjelennek Réka szemében az ingerültség könnyei. Réka gyönge idegrendszerű. Kövérkés és sértődékeny. Sértődékenysége összefüggésben van testalkatával – népitáncos-szenvedélye csakúgy. A sokszoknyában a kolléganői sem karcsúak; a mozgása pedig neki is fürge, legfeljebb szaporábban szedi a lélegzetet. Jelmezben „temperamentumos magyar menyecske”, civilben, a prospektusok között, a feje fölött a fűszoknyás Hawaii-lánnyal, elhízott nőcske csupán. Legalább a plakátot vennék le – ahány férfi az ablak elé lép, mind őt hasonlítja, ezt képzelte, már-már rögeszmésen. Márta zörgő csontú; valósággal égeti a kalóriát, a pajzsmirigytúltengés leeszi róla a kilókat. Duzzadt a nyakzacskója, mint némely golyvás vízi gázlómadáré, hinnéd, nem nyeli tovább, ott tárolja az eleséget ínséges időkre. Márta viszont girhessége okán ideges. Kifelé sistereg, gyorsan kipukkan. Réka befelé szenved, nyöszörög, a szája körül pirosra marja a bőrt. Haláp János vonzalmukat érthetőnek és pártolandónak ítélte. Bár neki volna hasonló munkatársa – de ők csak kirajzanak. Ha találnak hibát, vétséget, a közutálat egyetemleges, ha pedig nem, titokban lesajnálják őket. Ennél csak a villamosok jegyellenőrei kivetettebbek. Magányos portya ez a munka: a közösség érdekében kell közösségeket megbolygatnia. A szombati bridzsparti emberi kapcsolatokat helyettesít, illúziót teremt, és ürügyet arra, hogy sose szaladjon a beszélgetés mélyre. Bizonyára félelmetesek, akik nem tudnak játszani. De talán még félelmetesebbek, akik végigjátszódják a másra kapott időt.

– Nem lesz rossz, Márta. A városi brancstól távolabb.

– Semmi közünk hozzájuk. Réka keresztszülei! S az a minimum, hogy hálásan meg kell köszönni.

Márta nem szerette a hálát. Ami jó érte, fogadta, mint neki járó természetes adót, ugyanakkor a legkisebb kellemetlenség a végletekig földúlta. Nem volt vele édes az élet.

– Megköszönöd, nem kap görcsöt a szád.

– Műsoros est is lesz. A népdalkör jubilál. Belekukulsz.

– A népdal szép, Márta. Csak a műnótával zavartok ki a világból.

A bridzskompánia nem lelkendezett. Doktor Szilárd, doktor Csepregi és doktor Einsidler – a vegyész, a jogtanácsos és az ügyvéd – egyaránt kelletlenül fogadta a váratlanul megüresedett szombatot. Veszélyes megbontani a szokást. És falura menni? Minek? A potya kajáért? Nincs arra doktor Haláp rászorulva… Haláp őszintén megmondta: friss élményre vágyik. Hátha talál valamit, amiben eddig része nem lehetett. A három doktorok egyképp értették. A dologban pipi van, és egy új pipi megéri. Doktor Szilárd a pincéjében gombát tenyésztett, doktor Csepregi fajkutyákat nevelt, doktor Einsidler csak vicceket mesélt. Doktor Szilárdnak pénzszaga, doktor Csepreginek kutyaszaga volt – doktor Einsidler pedig azzal tűnt fel, hogy egyáltalán semmilyen szaga sincs, hacsak nem a mentolos cukorkáé, amit dohányzás ellen szopogatott. Hárman három dologban egyeztek meg: a bridzs az okos emberek kiváltsága; az okos ember abból csinál pénzt, amiből tud és amiből hagyják; manapság nincs az értelmiség megfizetve. Dr. Haláp mindent rájuk hagyott. Nem becsülte őket annyira, hogy vitatkozzék. De a partikat halálosan unta már.

Kiderült – s ez Mártát megnyugtatta –, Réka azért erőszakolta a disznótort, mert kocsival akart utazni. A Lada célhoz röpíti, s visszafelé sincs a vasárnapi bumlizás a vonaton. Ezért a meghívást mintegy kiegyenlítették. Réka utólag a számlát nem nyújthatja be, igényelve ilyen-olyan kedvezményeket.

Mindkét nő a hátsó ülést választotta. Réka nem óhajtotta húsos térdét mutogatni, Márta pedig így tartotta veszélytelenebbnek. Különben sem bírta elviselni, hogy a férje az övvel lekösse, a heveder alatt pszichésen fulladozott. Dirigálni a hátsó ülésről is lehet. Éles, száraz hangján kommentálta az útjelzéseket. A legkisebb döccenésnél fájdalmas arccal sóhajtott, egyenesen Haláp fülébe. Haláp feje rángatózott, csiklandozta a meleg levegő. Réka fecsegett, kifejezte reményét, hogy a malac már föltrancsírozott állapotban várja a vendégeket. Ellenkező esetben ő enni belőle képtelen, ami nem tragédia, hiszen éppen eredményes fogyókúra közepét szakítja meg, egyetlen estére. De az szörnyű, amikor a disznó visít. Meg a vér meg a pörzsölt szőr szaga… az olvadó zsír, az a rengeteg! Márta fanyarul megjegyezte, nem őt ölik, fölösleges beleélnie magát a disznó helyzetébe. A megjegyzést Réka rossz néven vette, célzást vélt benne testsúlyára. Látszólag logikátlanul kijelentette, a férfiak szeretik, ha egy nőn van mit fogni. Döntöbírául, évődve, Halápot kérte fel, s bár Haláp csak udvariasan hümmögött, Márta kedélye végképp befagyott. Állíttatta a fűtést, hol hidegebbre, hol melegebbre. Undorodva szemlélte a narancsszínű szélzsákokat a mezők mentén. Ronda hernyóharmonikák. Ki az a hülye, aki varázst lát a téli tájban? Semmi se fehér, minden tompaszürke, barna. Egyik község mint a másik. Jellegzetesen jellegtelen.

Mire számít ez a javíthatatlan, romantikus Haláp Ugodon? Hát sose nő be a feje lágya? Már régen bridzselnének, komikusan gondterhelt pofával, de legalább otthon. A három nyársat nyelt doktor tud viselkedni: kezet csókolnak, a hamutálat kiürítik, és tizenegykor elpucolnak. De egy disznótor? Részegek, kurjantások, atyafiak ingujjban…

– Tulajdonképpen mit keresel? – kérdezte, amikor az Ugodot jelző táblát Haláp örömmel megdudálta. – Itt a… – francot akart mondani, de idejében szelídített. – Itt a… prérin?

– Magot – felelte Haláp, félig tréfásan, félig komolyan. – Azt a bizonyos magot a hó alatt.

Réka is ránézett. Dilis beszéd. Miféle mag? Miféle hó?

– Azért nem kell a falut kigúnyolni, a doktor úrnak sem…

– Nem gúnyolódik – Márta legyintett –, ez költői izé… S ne doktor urazd. Fölhatalmaztalak.

Haláp még sohasem látott állatot kés által veszni. Gyermekkorában, ha az anyja tyúkot vágott, kiszaladt az udvarra, a fülét is befogta, a kétségbeesett károlást ne hallja. Itt az ideje egyszer szembenézni, mi van a legtöbb élvezet mögött.

Csak egy kicsit tévelyegtek, aránylag hamar megtalálták a házat.

– Isten hozta, Isten hozta kedves mindnyájukat! – A háziasszony krémszínű rövid bundában, magas sarkú csizmában, frissen berakott hajjal a kapuba kiszaladt. – Már lestük-lestük a reflektort, a műsort pontosan kezdik, utána a vacsora. Etelka vagyok…

– Megtörtént a vágás? – kérdezte Haláp csalódottan. – Etelka, Elelka… el ne felejtse!

– Hát csak nem tetszenek képzelni, hogy lehívjuk a pestieket a piszokra? Van arra ember, egykettőre elintézi, s amellett sokkal szakszerűbben… Rékuci, te ismered. Az agronómus. A doktor Puszek Pista… Pista kérem, egy pillanatra!

Doktor Puszek Pista jött már, a ház mögül. A könyökét nyújtotta. A jobb markában a véreshurka masszája.

– Még nem vedlettem át, az anyja szentségit, hajnal óta nem volt rá érkezésem. Még töltöm a hurkát, fől a disznósajt… Örülök, kézcsókom, tiszteletem… Ez nem is disznó volt, mennyei súly… ami moslékot persze kapott, Etelka nem az, aki sajnálja, a napköziből hordta két kannával, de ennek van is sonkája… Még találkozunk. – Mutató- és hüvelykujja között kibuggyantott a töltelékből egy darabot. Megcélozta vele Márta száját. – Ezt tessék megízlelni!

Márta hátralépett, a falatot Puszek a révedező Réka foga közé tömte. Réka prüszkölt.

Doktor Puszek Pista arcát a sörte benőtte. Lila-fehér csíkos gyermeksapkát húzott homlokig a fejébe, a bojt hátul libegett. Azonosíthatatlan, kiszuperált testületi egyenruha alatt mocskos, háromszor visszahajtott garbót viselt – s ugyancsak kincstári bakancsot. Észrevette Haláp leltározó tekintetét.

– Nem a tűzoltóbálra öltöztem – mondta büszkén –, már meg ne vessenek…

Az asszonyok biztosították, így is nagyon csinos, Réka elégedetten konstatálta, a régi zubbonyt nem tudja már begombolni, a nadrág a hasa alatt tűvel összetartva, épp hogy a legkényesebb szervét takarja. A slicc a térde között lebeg, üresen. Pedig nem öreg férfi, és a fogából is hiányzik, jobb fentről kettő és lent balról kettő. Komikusan szimmetrikus.

„Nem szégyen a gönc – gondolta Haláp. – Csak mintha rajta nem munkaruha volna. Egybeolvadt a figurával.”

Etelka körülvezette őket a patyolatra suvickolt házban. A férj – Letenye József vegyesbolt-vezető – kockás öltönyben, nyakkendővel tartotta meg kiselőadását a központi kazánrendszerű széntüzelés technikájáról. A nagymama méregzöld moherkardigánban, bársonyszoknyában forgolódott. A gyerekeken lakkcipő. Jobb kezükben kazettás magnó. Rágógumi a nyelvükön.

– Bizony – a nagymama grillás szeletet kínált körbe –, eltűnt a különbség falu és város között…

– Azért a hasunkra igényesebbek vagyunk – módosított Etelka. – És a hagyományok… a hagyományokat nem szabad lebecsülni, elárulni…!!!

A mama hozta a hímzést. A párnavirágok rikítottak, megbomlott a színek szigorú, szimbolikus rendje. Kacskaringós rózsaszín indák csavarodtak – a bal szélen türkizzöld pillangó.

– Egy kicsit újítottam… saját tervezés. A vidámságot szeretem. Nem a borús benyomást. Mi mindannyian a vidámságot szeressük. Meg tetszenek ma este látni.

Faltak egy kis meleg töpörtyűt, rozskenyérrel. Nagy vacsora lesz, hivatalos a község. Sőt. Etelka a szájára tette a kezét, mint aki nem akarja idő előtt a titkot fölfedni.

– Ne késsünk! – sürgetett Letenye József, udvariasan. – Rékuci, nekünk már ott a helyünk. Mi álljuk a traktát! A citerások is a mi vendégeink. Hamisítatlan népi légkör. És a Gloviczky bácsi! Csak azért nem nyert a tévében, mert nem indult. Nem tudtuk rábeszélni.

– Pávát is formáltunk, cukorból. Barna mázzal. Kis fokossal kell majd lefejezni!

Doktor Puszek Pista panofixbundában, Bocskai-kucsmában, lyukacsos autókesztyűben már a Daciája motorját búgatta. Mint a kölcsönjelmezt, olyan óvatosan igazgatta vissza kabátja alját a vezetőülésen.

– Az anyja szentségit, már elnézést, de késésben vagyok… jelöltek a fogadóbizottságba.

Letenye József hunyorított.

– Nagy kivonulásra számítunk… ne igyunk előre a medve bőrére…

– Más tájról is érkeznek… népművészek? – kérdezte Haláp. Réka magába süppedt. A madeirablúzán a mellrésznél a patent folyton kipattant. Márta már elkezdte fegyelmezett unatkozását. Gyűjtögette a nyilakat, legyen mit hazafelé ellődözni, módszeresen.

– Népművészek, nem annyira – kiáltott vissza doktor Puszek Pista –, de a fentiek… kiszállnak, és sehol senki! Nem vagyunk parasztok!

– Merre megyünk? – szólalt meg Márta. – Érdemes kocsival?

– Pár száz méter, a művelődési központ. Komplex intézmény, megyei büszkeség!

– Nem mindegy, itt a határon! – Etelka hátraszaladt, a nyári konyhához. Árnyak sürögtek-forogtak a ködben, gőzben. – Bocsánat… híres szakácsnék főznek, megfogadtuk őket, egyedül nem győzném.

Megoszlottak a két kocsiban. Halápnak Etelka és a két gyerek jutott. Etelka – akárcsak az anyja – mámorosan vidám volt, ezt szeme forgatásával is jelezte.

– Ez a Puszek Pista egy unikum. Eredetileg hentes és mészáros, megyeszerte hívják, ilyenkor szezonban, a kocához. Pénzzel meg sem sérthetnénk, az ő státusában, bepakoljuk a csomagtartóját, családja nincs, tudnám, ki eszi meg, az is lehet, a vásárosoknak eladja. Nekünk mindegy, kebelbeli, nem csap be… A téeszben is megbecsülik, kényszervágásnál kéznél van, idegent nem kell bevonni. Ráadásul agronómusnak is megbecsülik, úgy-ahogy, mindenesetre eddig a téeszt még föl nem borította. Amikor a doktorátust letette, két napig mulattunk, egy unikum ez a Puszek Pista, befeküdt az ólba, és fogadásból szájon csókolta az anyakocát, mivel tisztább, mint némely emberek…

– És ti? – Haláp a gyerekekhez fordult. – Mire készültök…?

– Autóversenyző – mondta azonnal a nagyobbik. – Mint a Niki Lauda. Csak karambol nélkül.

– Én pilóta! – A kisebbik fölélénkült. – Magánpilóta. Lenne repülőm. Ilyen még nincs. Csak taxis van. Én lennék az első. Mindjárt általános után, ezt szeretném!

Haláp jóízűen nevetett, végre. Etelka azonban röstelkedett.

– Bezzeg tanulni nem akarnak! Pedig ma minden pálya nyitva áll, csak egy kis szorgalom, van követendő példa elég… Csak menjen egyenesen Haláp doktor úr, aztán az óvodánál balra, Puszek Pista nyomában!

A művelődési ház messziről világított. Vidáman zsibongott a gyülekező közönség, akár a Letenye család. A büfé is jókedvűen működött, csak a ruhatáros bámult savanyúan. Nem akarják megszokni, hogy ne ölben szorongassák a kabátot.

Letenye József, Márta, Réka és a nagymama dideregve ácsorogtak a bejárat műkő oszlopánál.

– Bent vagyunk a protokollban – mondta Letenye. – Kedvesanyus a gyerekekkel leválik. Ránk erre várnak… erre, erre, itt a mellékajtó.

Haláp habozott. Milyen jogon csöppenjen be, ő és a neje? De már át is taszajtották a küszöbön. Négy-öt asztalka összetolva, nincs nagy felhajtás. A székek körbe-körbe, ki tudja itt, ki-kicsoda?

Doktor Puszek Pista mutatta be őket. A társaság egybefolyt, pálinka, konyak, bor, sör, üdítő tucatjával bontva, kistányéron sajtos rúd, lekváros linzer, bolti. A hangulat ünnepi. A cigarettafüst vastag hullámokhan lebegett arc és arc között, mint a szúnyograjzást, időnként fulladozva ellegyezték. Ha újabbak jöttek, a jelenlévők a székekről felugrostak. Egyvalaki maradt csak mindig ülve – s egyvalaki nem ült le soha. Aki odaragadt a kárpithoz, az a járásból érkezett; a futkosó volt a tanácstitkár. Egyébként nő, erre paprikapiros ruhája és ribizli csillogású körme is figyelmeztetett. Túlságosan szoros melltartóba préselte emlőit, hátul, a csat fölött kétoldalt a háj rengőn feltüremlett.

„A négymellű nő – vigyorgott Haláp –, kettő elöl, kettő hátul. Megtekinthető ingyen és bérmentve.” Kezet csókolt neki.

– Doktor Csuka Éva – súgta Etelka a pálinkáskupica mögül –, ő az alkalmi szónok. Pedagógiai képesítésű, gördülékeny stílusú, olvasás közben nem dadog…

Doktor Csuka Éva mindenre felügyelt. A szervezőket irányította, mintha bemutató foglalkozást vezetne az óvodában. A legkisebb fennakadásra – üresedő pohár, kilöttyent ital, egy tört másodpercnyi csönd – beráncosodott a homloka, mintha irdatlan szellemi gond nyomná, veszélyben a világ sorsa, s neki, egyes-egyedül neki kell a katasztrófát elhárítania. Igyekezett úgy sasszézni, hogy a mozdulatlan, túl magasra nyírt tarkójú férfiú látóköréből el ne tűnjön. Még a szeme villanását is vigyázta. Pedig nem volt mitől rettegnie doktor – Aba Szabó Valér az elégedettségtől sugárzott. Szinte csorgott nyájassága, ahogy az elébe járulókat fogadta.

– Hát ezt is megértük! – Átfésülte feje búbján a jobbról balra nyálazott tíz szál haját. – A mi kis járásunk egyik kis községének népdalköre jubilál! Mi munkánk van ebben, drága barátaim, személyesen mennyi jóindulat! Mi pénzt emésztett fel, csak a kosztüm, de én nem kukacoskodtam, kinek, ha nem a mi kutyánk kölykének?

– És az ünnepeltek merre? – kérdezte Haláp.

– Hohó! – Doktor Aba Szabó pártfogóan fölvilágosította. – Kedves fészkesfővárosi barátom, nem úgy van az, ahogy a laikus képzeli… az utolsó percig próbálnak, no meg az izgalom, ez nem hakniműsor, hogy kiáll egy dajna meg egy buzi gyerek vonítani! Itt perceken belül maga a magyar nép szólal meg! Hogy mennyit kellett őket pallérozni, bátorítani! Nyolcvan kilométert nem sajnáltam, hogy tapsolhassak! Aztán vörösre verni ám a tenyeret mindenkinek, ha szétmegy a ház, felépítjük újra… Egyébként a kultúra melyik területén fejt ki tevékenységet, ott a magas fészkesfővárosban? Nevetett, megvárta, amíg a nevetéshez a sarokba szorultak is csatlakoznak. Csöndet intett, és jelt adott Halápnak a válaszadásra.

– Revizor vagyok – Haláp harákolt a füstben.

– Revizor? – Doktor Aba Szabó Valér nyitott tenyérrel mókásan az asztalra csapott, egy icipicit kilöttyent a cseresznyepálinka, Csuka Éva törölte. – Az is ember… Na egészségére! Nem iszik? Csak ha szomjas, mint a ló?

Doktor Csuka Éva előkacagott.

– Ne tessék már az oldalunkat fájdítani. Igazán, Aba elvtárs. Ne tessék már!

– Humor, humor, az élet sója! Revizor, izzasztó szakma, én csak tudom! Csak aztán a revízióból is megárt a sok, pláne politikai téren, erről is volt egy-két fejtegetésem, a doktori disszertációmban éppen, „Revizionista törekvések a munkásmozgalom kezdeti szakaszán”, a cím nem pontos, lefolyt azóta egy kis víz a mi kis folyónkon, mert egyszer-egyszer oda kell csapni, nem úgy, ahogy most csinálom, ez csak tréfa, én a végsőkig a humor nyelvét beszélem, de aztán… vasököl, ahova köll! Hát az asszonykák…?

– A feleségem… és Letenyéék rokona, Réka… ő van itthon…

– Ne is tartson háremet. Inkább háromat. Haha… No, majd ülnek mellém a hölgyek. Közben felvilágosítással szolgálhatok, itt a kisujjamban a népművészet… Mártuska? És Réka? Micsoda név ez? Miért nem Béka? Annak legalább értelme van…

Márta szeme, mint az elektromos vezeték az esőben, a szikrákat szórta. Nem doktor Aba Szabóra, hanem a férjére, természetesen. Réka csuklott.

Aba Szabó átnyúlt az asztalon, nyakkendője a poharakat súrolta. Megveregette Réka hátát.

– Emlegetik a verebek… Magyar ember, ha csak asszony is, érti a viccet. De komolyra fordítva a szót: szép, szép, ami itt kezdetét veszi hamarost, a fénypont azonban az idősebb Gloviczky. …a Gloviczky bácsi. Többek közt „Kiváló népművész”, nem dicsekvésképpen, de én koptattam a plecsnijéért a lábam, még ma sem tudja az öreg eléggé köszönni… Ahogy az énekel, és eredeti rigmusokat ám, a citera meg aláfesti, ráadásul regölők, imák, csupa dokumentum a múltból… Gloviczky bácsi az én káderem, de mind-mind, aki itt ma este fellép, a tűzbe mennék értük valósággal. Évike, ne erőszakoljon meg. Többet nem iszom.

Doktor Csuka Éva beállt az ajtóba.

– Szíveskedjen a tisztelt vendégkoszorú – mondta. – Már teli a terem. A bevonulást kezdjük meg.

Márta alig kapott levegőt a füsttől. Igyekezett kifelé. Az ajtóban Csuka Éva szelíden megállította.

– Egy pillanat… egy pillanat.

Összetorlódtak. Végre doktor Aba Szabó Valér is felemelkedett. A felsőteste volt csak gólemszerű a tömött vállú, erősen vásznazott zakóban. Így állva a százhatvan centit sem érte el.

– Az élre szíveskedjék, Aba elvtárs… Tessék a társaságot felvezetni.

„Csak nem a pulpitusra, a szereplők helyére?”

Doktor Csuka Éva, mintha Haláp aggályait kifürkészte volna, menet közben fölvilágosította:

– Nálunk nincs ám az a merev protokoll, kétsoros elnökség, amit hallani… mi mind lent ülünk, a nép között, az első két fenntartott sorban.

A teremben terjengett az olajkályhák szaga. Hideg volt, a kályhák közelében viszont gyulladt a gatya.

Doktor Aba Szabó kezét dörzsölve haladt végig középen. Jobbra balra bólogatott, mintha nem győzné az üdvözlést viszonozni.

– Magyar gyerek tüzes gyerek… majd beforrósít a hangulat! Lehuppant az első sor közepére, Rékát és Mártát karon ragadta, húzta őket maga mellé. – A férjuram ide mögénk… aztán most semmi ellenőrzés, amit én csinálok velük, attól nem fogy el egy asszony sem… Sőt gömbölyödik…

Haláp tanulmányozta. Üdítő a butaság magabiztossága. Csak bizonyos szavakat ne sajátítana ki. Ne alázná meg a büszke fogalmakat is.

Megtelt a két sor – meg a terem is. Bizonyára a község színe-java legelöl. Kár, hogy a fogadószobában hallgatagon ropogtatták a sajtos rudat, nevüket elmorzsolták, és vigyáztak, mindig legyen foglalatosságuk, ha más nem, a szorgalmas kortyintások.

Doktor Csuka Éva eltűnt – majd a függöny izgatott púposodása után a résen kibújva a közönség elé lépett. Gyér taps. Doktor Csuka Éva meghajolt. Bordó dossziét nyitott – papírról üdvözölte a megjelenteket. Utolsónak a művészeti vezetőt, elsőnek doktor Aba Szabó Valért. Doktor Aba Szabó Valér felpattant, összekulcsolt kezét a feje fölött meglengette. Nagy tapsot kapott. A művészeti vezető nem ült közöttük.

Az ünnepi megnyitó szövegét doktor Csuka Éva baki nélkül olvasta fel. Valami verset is citált. Ahogy a költő mondja, hogy melyik költő? Nem érdekes. Pontnál levitte a hangsúlyt, vesszőnél szünetet tartott. Időnként felpillantott, majd merészségétől megrémülve szemét a papírosba visszamenekítette. Mintha víz csorogna, egyenletesen. Aranyat, homokot ez a monoton sodrás az edényből egyaránt kiperget.

Doktor Aba Szabó figyelt. A végén csettintett és bólintott.

– Jól van, Évike! Jól van! – Hátrafordult, mutatta, tapsol.

– Óvónő volt – mondta Mártának –, amíg föl nem figyeltünk rá. Az ő csoportjában már a négyévesek is tudtak gyurmából ünnepi szobrot készíteni.

A műsort a népdalkör nyitotta. Inkább középkorú, semmint fiatal asszonyok – inkább idős, semmint középkorú férfiak. Kékfestő szoknya, saját színével hímzett fehér blúz – fekete nadrág, fehér kihajtott ing. Semmi túlzás, semmi csicsa. A szólót ősz hajú, tömzsi asszony énekelte, villódzott a fémfog a szájában, de nem bántóan, nem ízléstelenül, inkább derűsen. Bal kezében keszkenőt tartott, csuklója kecses mozdulatával megtáncoltatta.

– „Én is olyan ááárva vagyok…” – énekelte, és mosolygott hozzá, manír nélkül, ösztönösen, mint aki tudja, mindent bírnia kell, halálig.

A dal a legősibb panaszfórum és a legősibb vigasz is. A dalban minden igazság megtétetik, ha nem a kerek földön, a szögletes gödrön túl, legalább.

A ritmus gyorsra váltott. A kórus a taktust lábbal verte, dacosan, keményen.

– „Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt…”

Öreg, tört férfiak arcán a régi csibész átragyogott. Öröm ez is – a bánat kifejezhetőségének öröme. A nóta felesel, a nóta lázad, aki énekel: reménykedik. Hisz valami gyötretésen túli, végső győzelemben.

Doktor Aba Szabó fészkelődött. Rácsapott Márta combjára, Rékát hátba puffantotta, majd cserélt: Réka combján több a hús, Márta háta jobban kopog.

– Na mit szólnak hozzá? – kérdezte félhangosan. – Nem beígértem…? Azt nézze, egyem a zúzáját, azt a kis görbe lábút, de szemérmes, zárójelben hordja, egyem a zúzáját, nem mai csirke egy sem, ezek a kakasok már nem kukorékolnak a szemétdombon, de így együtt, a mi kis dalosaink, hát könny szökik a szemembe…

Senki sem pisszegte le. Az énekesek egy kissé lehunyták szemüket, zengették tovább, rendületlenül.

– Bravó… – tapsolt doktor Aba Szabó. Beleénekelt, egy-egy ütemmel lemaradva, a hangja döcögött, bicsaklott. – Na, így együtt, gyerekek…

A kórus befejezte. Meghajoltak.

– Na… – Doktor Aba Szabó a tenyerét csillogtatta. – Na, semmi repeta? Lányok, mindent bele!

Azonban valaki – talán a vezetőjük a függöny mögül? – valamit intett; levonultak.

– Ó – doktor Aba Szabó csalódottan felállt –, de spórolnak, de spórolnak, az anyjuk szentségit, pedig hallgatnám hajnalig… – Átcsörtetett a termen, a mellékszoba irányába. Doktor Csuka Éva kétrét hajolva surrant utána. Doktor Puszek Pista a sor széléről Halápig küzdötte magát.

– Rendes fickó különben… és nagy patrónus – mormogta nyugtatóan. – Évike a hibás! A szeszmentes fogadás államilag rendelt. Nem kell megszegni. – Visszacsúszott a szélére.

Néptáncosok ropták, elszántan, vadul. A por a deszkákról a díszközönség orrába szállt. Megdolgoztak minden talpalatnyi helyet; ártó bogár, ahány, pusztuljon! Állukat leszegték, majd újabb erőt haraptak a levegőből, büszke nyakrándítással. Készséggel, verejtékben fürödve ismételtek.

– No azért! – mondta doktor Aba Szabó. Zajtalanul sompolygott vissza, ledobta magát a székre. A két nő megrebbent. – No azért. Ezeknek van vér a pucájukban. Bravó, gyerekek…!

A közönség megszokta, vagy észre sem vette. Két ifjú citerás következett. Kivárták a viszonylagos csendet, türelmesen. Ráhajoltak hangszerükre, végigcirógatták, finoman.

– Ahá – mondta doktor Aba Szabó diadalmasan –, nekem játsszák! A kedvencem… „Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok…” – Dúdolt, vállát ingatta. Összetört az ezüst citeraszó.

– „A szegénylegénynek utat mutassatok…”

„Mutassa meg már neki valaki az utat. De kifelé!” – Haláp előrehajolt, és könyörögve pisszegett. Aba Szabó felhorkant, kedélyesen.

– Egymás közt vagyunk, gyerekek. Mert ezek mind az enyimek. Mind. Gloviczky bácsi… hozzátok már az öreg Gloviczkyt! Világszám, a Magyarok Világszövetsége is kikérte tőlem, de repülőre az én kis öregemet? Dehogy kockáztatom. Őrá itt van szükség.

A betanult kedvességű műsorközlő – vékony lábú úttörőlány kipenderült a függöny elé.

– Szünet! – kiáltotta fejhangon.

Szünetben talán el lehet tűnni. Akár Pestre vissza. Mag a hó alatt? A varjú kizabálja. Haláp étvágya elment.

– Hogyhogy szünet?! – Doktor Aba Szabó karon ragadta doktor Csuka Évát. – Hát Gloviczky bácsi…?

A fogadóban doktor Csuka Éva sápadtan és fölháborodottan közölte: Gloviczky bácsi rosszul van, Gloviczky bácsi nem áll ki.

– Hogyhogy nem áll ki? Olyan isten nincs! – Aba Szabó csitította. – Évike, nem eszik a kását olyan forrón… majd én beszélek vele! Az én kis öregemmel. Ha kell, tartom a gallérjánál fogva!

– Ne tessék – mondta doktor Csuka Éva. – Nem akar. Megmakacsolta magát. Egy óvodással könnyebb…! Esküszöm.

Aba Szabó a zsebébe dugott egy véletlenül bontatlan üveget.

– Ne kövessenek…! Mindent én, mindent nekem…! – Távozott.

– Ezután következik a java. – Letenye elvette Haláptól a kabátokat. – Ne tegyék ezt velünk.

– Muris pasas – suttogta Réka –, engem direkt szórakoztat. Így kívülről.

Márta a kesztyűjét húzkodta föl-le. Gyakorolta az IBUSZ-ban megszokott önuralmat.

– Nyakas magyar! – bólogatott doktor Puszek Pista. – A Gloviczky Mátyás. Nem szereti, ha belebeszélnek.

– Sokat enged meg magának! – Doktor Csuka Éva a mutatóujját feddően mozgatta előre-hátra. – A múltban is, most is. Renitens természet.

– Művészi allűr… – kotyogta Réka.

Aba Szabó negyedóra múlva jött vissza.

– Remélem, nem indult oszlásnak senki… haha. Az én kis öregem szenilis már, kötötte az ebet a karóhoz, nincs diszponálva, és zúg a füle, csikar a hasa, úgy kellett beletöltenem egy kis lélekerősítőt, komolyan, mint a csecsszopó… Nyolcvan kilométert furikáztam kilencven százalékban őérette… szeretném azt látni!!!

– Bizony – helyeselt doktor Csuka Éva –, talán az utolsó alkalom. Nagyon megrokkant már.

– Nem úgy verik a cigányt; elfogadni a törődést, pénzt, propagandát, aztán „nincs kedvem”, ezt még a Gloviczky bácsinak sem engedjük meg! No, megbocsátom. El van boronálva!

– Nagy diplomata tetszik lenni – mondta doktor Csuka Éva. – De induljunk, ha szabad egy kicsit sürgetnem…

A második sorban néhány hely megüresedett. Márta és Réka odaszöktek. Doktor Aba Szabó karját a székek támlájára fektette. Lábát kényelmesen előrenyújtotta, ék alakban. Elfeküdt. Dobolt a cipősarkával.

Gloviczky Mátyás megjelent. Fergeteges taps fogadta. A terem végében egy csoport fiatal hosszan nyújtott, sikoltó hangon fütyült is: a fiatalok kétségkívül, a maguk módján, éltették Gloviczky Mátyást.

Haláp töpörödöd aggastyánra számított. Gloviczky Mátyás magas volt. Ráncai, mintha borotvakéssel hasították volna az arca húsába, határozottan haladtak függőleges irányba. A homlokán volt csak három vízszintes vonal. A bőre még barna. A haja ritka, oldalt választott, fehér. Szakálla nincs, bajusza mértéktartó. Fekete öltöny, fekete csizma. Faragott bot a kezében. Nem támaszkodott rá, meg is himbálta egy kicsit.

Biccentett. Kék szeme hunyorgott, majd nagyra nyílt. Végigpásztázta a termet.

A gőg lesújt. A méltóság az, ami fölemel.

Csusszanás, köhintés bennrekedt. Isten-váró csönd lett.

Gloviczky Mátyásnak nem nőtt még hályog a szemén.

Megpillantotta a terpeszkedő alakot az első sorban. Már formálta a száját – de az állkapcsa hirtelen összecsattant.

Állt – homlokán a három ránc egyetlen mély árokba szaladt.

– Hőőőő… – szólt föl doktor Aba Szabó Valér barátian. – Rajta, édes-egy-apám…

Gloviczky Mátyás most kezdett remegni. Külön-külön remegett be minden porcikája. A botját megmarkolta, barna színe vörösre váltott. Már-már hajította a botot. Roppant erőfeszítéssel állította meg.

A visszafordított indulat letaglózta. Hátrált a díszlet széléig. Kapaszkodott a halványkék drapériába. Azután egyetlen rántással magára húzta. Úgy esett el; rejtőzve-védekezve.

– Orvost! – kiáltották, elsőnek doktor Aba Szabó Valér. Doktor Csuka Éva húzkodta a függönyt, össze. Doktor Puszek Pista gyűrt ingujjal a testet hurcolni futott már.

– Hol itt az orvos? Haláp doktor szégyellte magát.

Jöjjön Lilliputba!

Prospektusunk nem a teljesség igényét, csak a teljességet nélkülözi. Kedvcsinálónak szántuk, minőségi utazóknak. Tisztázzuk a minőségi utazó fogalmát, a félreértések elkerülése végett. A minőségi utazó kétféle: pénzes vagy szegény. Az előbbi túlzott igénye a csömörből származik – az utóbbié a valósulatlan álmok reakciója. Aki túl sok „mást” lát, előbb-utóbb rájön: minden ugyanaz. Aki csak körbetaposhat, előbb-utóbb megérzi, a négyzet vagy téglalap szintén mértani idom; nem vonzza a kúpszelet, csonka gúla: a piramis alakzat talán. De annak sem külső látványa, hanem keletkezésének oka és módja: miért és mi által? Tehetősb polgáraink irodánktól joggal várnak szenzációt – a csekély javadalmúak pedig különlegesen bensőséges utakat.

Nos, helyzetünk jelenleg szerencsés. Kínálhatunk végre valami egészen extrát; kinek így – kinek úgy. A szűkös nyomdai és egyéb viszonyok a részletező ismertetést nem teszik lehetővé. A mellékelt reprodukciók a színeket és arányokat csupán közelítőleg tükrözik. De speciális törekvésünk éppen, hogy a valódi élményt az előzetes beharangozás túlzásai ne csökkentsék.

Jöjjön Lilliputba! Nem fog csalódni. Ha csak egy hétvégét tölt: megismeri Lilliput örömeit – de betekintést nyer Lilliput hétköznapi életébe, ha szezonális ajánlatunkat választja. Ennél hosszabb tartózkodás azonban – bármily gördülékeny a diplomáciai kapcsolat – nem javasolt. Lilliput bezárul; a turistát honosítja. Nem enged többé vissza. Megnyugtathatjuk az aggályoskodókat: ez az egyetlen veszély. Különösebb természeti csapások, komoly belvillongás, pokolgépes terrorakció Lilliputot csak fenyegeti. Lakói a tájfunt, földrengést kitiltották. Puccs, hatalomátvétel Lilliputban? Urnák útján vagy susmus, egyezkedés. Vér? Legfeljebb izzadmány. Lilliput folyamatosan dolgozik: a szorgos lilliputi nem szünteti be tevékenységét elvont érdekekért. S ahol mégis: lásd alább, „népünnepély”. Lilliput, ami nem reális, úgyis beszüntette központilag. Ha mégsem, figyeljen; ahová készült, nem oda jutott! Éppen ez az általános békesség ajánlatunkban kecsegtető. Hiszen hovatovább nincs kockázat nélküli barangolás; valljuk be, edzett utazók, a világ járása a halál kihívása. Sátortáborunk kigyullad, felhőkarcolónk összeomlik, a repülőnk lezuhan, vonatok hullnak darabokra, a sarkon merénylők lesnek, gyilkolnak szavadért, puszta tekintetedért, és a hazád jaj, de messze… Nos, Lilliputban a katasztrófa is miniméret.

Lilliput újrafelfedezéséről, a kutatócsoport feltáró tevékenységéről a szaksajtó nyilatkozott már. Ámulat-bámulat, mily közel volt, csak nem vettük eddig észre. Pedig képviselete folyamatosan, hőzöngés nélkül működött. Fontos információ: Lillipulot törpék lakják, de korántsem kicsi. Inkább kiterjedt. Tekervényesen behálózza a golyót, akár az ér a koponyát. Ezért semmi ugrás, egyet erre, egyet arra, hát még följebb! – s ki tudja, hova tévedsz…

Lilliput szívélyessége megejtő. Ha a határt átléptük, a vendéglátó szervek előzékenysége hihetetlenül meggyorsítja az asszimilálódást. Néhány kellemes nap, és saját antropológiánk szinte kellemetlen. Zavaró a különbségérzet, sőt fölösleges. A zsugorodás fájdalom nélkül bekövetkezik, az újranyúlás visszafelé csak egy kissé megerőltető. Lilliput jól oldja az idegenséget. „Sok kicsi sokra megy, amíg meg nem bolygatják” – jelszavuk a régi mondás, némi kiegészítéssel. Ezért nem nyílik óriás előtt a sorompó: ajánlatunkat mellőzzék, kérjük a feltűnően szabványfelettieket. Lilliput nem tud disztingválni. Jó óriás? Rossz óriás? Turistában is üldözendő a nagyság.

Konkrét tájékoztatás, a túra jellege szerint:

FÜGGELÉK

A mellékelt jelentkezési üres lapot tetszőleges példányban töltse ki. Munkahelyi javaslat nem kell. Az árat később meg fogja fizetni! (Helyesbítés: az árat később fogja megfizetni.) Fotó a két profilról. (Lilliputi kívánalom.) A méret: a fej életnagyságban. A kicsinyítést Lilliput végzi, helyi normára. Egész alakos pluszfelvétel előny! Szellemkép érvénytelen.

Az utazás formája: egyelőre egyéni.

Közelítés: önerőből. Átlépés gyalog.

Puha szállás biztosítva.

Ne halogassa! Ha visszakerül, megéri.