Harmónia

…Valamiféle összehangoltság, egyberezgés. Lenyugovás; bizonyos fokú csönd. Semmi széthúzás, semmi tépése a közös takarónak. Nincs kedv a különbözésre. Közös a csúcsa a szeretetté gyúrt két akaratnak. Négyszárnyú lepke a lélek. A test is csonka, ha el kell válnia. A lépteket egymáshoz mérik. Többé nem sietnek. Sátrat bontani egyik sem vágyik. Külmezőkre nem tekinget. A megérkezés elnyújtott élvezet, a ritmus állandó, lüktetése a közömbös órát is átdobogja. A sóhaj csak az ajkak szélén fakad, nem a mélyben. A folyamatos együttlét nem dörzsöl, sőt gyógyítóan kívánatos.

Mert majdnem mindig együtt voltak, a pár. Értelmezés szerint is pár, egyik a másik nélkül haszontalan. Akár a kesztyű, akár a cipő. Ha a bal veszik, a jobb is nyugodtan kallódhat. Az öngyilkosság gyönyörű módja; édes halál, de halál, mint minden föladás.

Találkoztak és tökéletesen vegyültek: már túl az első fiatalságon, de a valódi öregség küszöbén még innen, öt esztendeje idestova. Még csak sejtették a bibliai „nemszeretem időket”. A puszta létüknél még fontosabbnak látszott létezésük felülete: a kedély állapota, a szerencse forgása, a javak áramlása, a szervezet hibamentessége. Még nem ismerték az élethez való görcsös ragaszkodás kényszerét – egyelőre egymáshoz ragaszkodtak görcsösen; egymást díszítették-óvták kívül-belül. A változást is tagadták, nemhogy az elmúlást. Házasságuk cáfolni tetszett a kétkedéseket, hogy nincs, nincs teljes egység, a forrasztás vonala sebhelyes, erőszakosan durva, vagy a két alakzat ragasztva még szemléletesebben mutatja, mekkora darab hiányzik. Együttesük – a kikezdhetetlenség – a környezetet felizgatta, majd megszokták, érdektelenségbe süllyesztették személyüket. A társaság nem igényelte őket – ők sem a társaságot. Kötelességszerűen elvégzett munka után loholtak haza. Gyermekük nem fogant meg: tapintatosan magukra hagyta őket.

Harmónia a javából. Víz tükre nem csobban, göröngy nem porlik, fáról hang nélkül pereg a levél.

Nyár; hétfő este. Tizenkilenc óra harminc perc. Alig akar lemenni a nap. Világos, lassan híguló meleg. Nyaralás után. Két hét az Adrián. Egybefolyó, lágy, szemcsésen csillogó. Egyetlenegyszer sem veszekedtek – vitájuk sem volt. Nem indultak alkalmanként külön-külön fölfedezni a partot. Egyszerre aludtak el egy ágyban – egyszerre ébredtek és keltek. Minden ölelésük sikerült, szabályos meghittséggel. Ami tetszett az egyiknek, tetszett a másiknak. Ízléskülönbségük összemosódott. Sokat és sokfélét ettek. Nem verődtek kompániába: útitársaikat étkezésnél köszöntötték. Keveset beszéltek, jelekből tudták már, mi a teendő. Most – hazatérve – ültek a karosszékben, jobb és bal kezük egymásba kapcsolódva himbálózott a levegőben, híven követve az óra másodperckettyenését. Húsz perce hallgattak. Az asszony rátette papucsos lábfejét a férfi papucsos lábfejére, s parányit tiport rajta. A férfi sziszegett, az asszony hajába beleborzolt. Eljátszódtak.

– Meg kéne mosni a hajam – szólalt meg az asszony. – De akkor itt kell hagyjalak. Mit csináljak?

– Mosd meg. Túl leszel rajt. Én addig rendbe hozom a lábam. Megint benőtt a körmöm.

– Hát akkor elválunk… – mondta tétován az asszony. – Fél órára!

– Siess! Sietek én is… Aztán vigyázz magadra!

– Isten veled… – tréfás csókot váltottak. A férfi bent maradt, az asszony vonult a fürdőszobába. Két ajtó választotta el őket.

A hosszú hajjal sok a vesződség. Le kell bontani, kefélni. Csomósodik. Zsírosodik. Húzza a fejet hátra. Lassan szárad. A frizurát nem tartja. De természetes. S nincs a fodrászra utalva.

Az asszony bogozta az összetapadt hajnyalábot. Tükör előtt. Egy-egy akadálynál fintorokat vágott. Szerette ezt az arcát. Ez hasonlított legjobban a gyermekkorihoz.

Mama ragaszkodott hozzá, hogy a kislánya copfot viseljen. Seszínű, satnyán vékony copfot, a mellkasig érőt. A két fül fölött indult, szorosra fonva, húzta a bőrt. Masni alakú műanyag csat a végén. Mama fonta be reggelente, de csak hetenként egyszer volt az alapos fésüléshez türelme. Vasárnap reggel. Ó, áldatlan vasárnapok! Mama beakasztotta ujjait a gubancba, és rángatta, amíg szét nem váltak. Labdába gyűjtötte a kitépett hajat. Mama nem hitte el, hogy komolyan fáj neki. Affekta majomnak nevezte, még hátba is verte, ha ordított. Legalább elhitte volna, hogy fáj. Legalább sajnálta volna közben egy kicsit. Senki nem hordott copfot, senki az iskolában: mint két ragasztott díszzsinór, úgy lógott a fejéről, komikusan. Tizennégy éves koráig gyötörte mama vele. Akkor jött rá, ha maga fésüli, könnyebb. Engedelmesebb a kóc, a fájdalom mértéke pedig szabályozható. Mama dühöngött. Mama elvesztette hét végi szórakozását. Mert kínozni alighanem kellemes. Mama tanította meg erre.

A férfi érzékeny körmét áztatta a kis sárga teknőben. Nagyujján a három szál szőr megvastagodott, megnyúlt a fénytörésben. A meztelen láb védtelen. Rózsásra pirul, gyermeki rózsásra, finoman hámlik a bőre. Mocorog… mint az a nyúl, réges-régen. Addig tartotta víz alatt a húsvéti nyulat, amíg ki nem fordult a nyúl piros szeme. Vonaglott a testecske, rúgott izmosakat, most is érzi az elektromos ütést a tenyerén. És a hányingert is vissza tudja idézni, a fokozódó hányingert, ahogy késleltette a pillanatot, amivel még mindent jóvátehet. Mesterségesen volt kegyetlen, elhatározásból, hogy le ne maradjon a többi fiútól, hogy mesélhessen ő is, hazugság nélkül a hőstetteiről, végre… Nem hátrálhatott. Így kellett megtapasztalnia a csapzott, iszamlós tetem fölött: a hőstett általában gonosztett, a legtöbb hős pedig egyszerűen gyáva a gonoszat abbahagyni. A nyúl holtában békésebb volt, a nedves csomagolópapíron, mint a fickó, aki a szuszt kiszorította belőle. Iszonyú az ártatlanokat szándékkal szenvedtetni, de még akaratlanul is oka lenni mások fájdalmának! Inkább elviselni, mint a nyúl, ficánkolva, vergődve, hiszen hosszú távon a kínzó marad a vesztes; a lelkifurdalás apránként pusztít és több lépcsőben fizettet.

Az asszony Loreley-pózban hátradobta a haját, kefélte. Még illik ez a póz. Még el lehet képzelni, hogy lidércként a gyanútlan hajótöröttet tőrbe csalja. Mint lánykorában annyiszor. Pedig akkor még rövid, birkagöndör sapkafeje volt. A kóc nem ellensége, de eleme az ilyen frizurának. A simogató kéz tömör drótot tapint, villamossága fenyeget. Veszteség nélkül ellökhetők a közelítő ujjak: még a cirógatás sem akad bele. Nem kellesz többé – eredj tőlem. Pattogó szíjcsapások, a másik arc elkeskenyül, a megalázott vérerek dagadnak, sírós, döcögő torokhangok, fenséges, ha egy férfi sír, a látvány őrjítően izgalmas. Megbomlik a ruha a keblen, a könnyes szakáll beborítja, a nő kegyelmet oszt, a bűntelennek megbocsát… Ó, az az elsüllyedt tengerész!

Az asszony sampont kevert, nagy lélegzetet vett, és a zuhany alá betérdelt. Csukta a szemét.

„Ó, te árboctörött. Nem sziget voltam, te boldogtalan. Csak az óriáscet háta. Szerencséd, ha tovább tudtál úszni, a hullámverésben. Dobott-e valaki, irgalmasabb, mentőövet? Túléltél-e engem, a nyugtalan szörnyet, aki örömét lelte a kétségbeesésben? Emlékszel-e a tébollyal rokon dühödre, az ősragaszkodásra, emlékszel-e rám, nyomorult vétkesre… a nevetésemre, ahogy nyújtottam a cukrot, mindjárt a korbács után? Élvezted vajon, titokban, te is?”

A férfi gyöngéden ölébe vette lába fejét. A legélesebb ollót kikereste. Babusgatta egy kicsit a nagyujját. Mennyit nyelt ezért is! Az a jeges, finnyás teremtés folyton csúfolta. Talán csak ezért ment hozzá, hogy magasabbrendűségét szüntelenül érvényesíthesse, hogy elismerést arasson folyton-folyvást. Mindenbe belekötött, az önérzetet támadta, ott, ahol a páncél a legvékonyabb. Hátára fektette ez a nő, mint a teknőst, és a lágy húst módszeresen kikanalazta. Másodrendű állampolgár, fehér néger, így élt kilenc évig. Minden cselekedetét vizsgálták, torzító lencse alatt. Nem volt egy zárható ajtó, nem volt egy zúg a lakásban, ahol a kérdőre vonó tekintet el nem érte. Bármit tett buzgalommal, a hang lecsapott, számon kért, gúnyolódott. Csak hogy figyelhesse, soha nem hagyta ez a nő magára. Ő ugyan igyekezhetett akárhogy, csak bírálatot kapott. Ha a munkahelyen sértették, vigaszért haza hiába futott: másnak volt igaza mindig, mit is akar ő, a különc, a kétbalkezes, az örök balek…? A lesajnálás, az elszegényesítés hangsúlyai!

A férfi beharapta a szája szélét. Sarkát megtámasztotta, az ollót beakasztotta a fájó körömbe. A két szárat összenyomta.

„Ó… mennyit bizonyítottam! Hajtottam éjjel-nappal. Mi mindent produkáltam – mi mindent préseltem ki magamból, csakhogy megdicsérj, csakhogy méltányolj, te, te köztéri mintaszobor, te steril robot, mégis lefeküdtél mással, egy stricivel, aki elvitte az anyád gyöngyét, kifosztott, persze ezért is belém rúgtál, én, én voltam a puffer mindenért. Miért nem haragszom már rád? Hová lett az indulat? Amivel föl tudtam tépni, bizonyításul, akár a malomkövet? Csakhogy egyszer azt szóljad: te ügyes, te okos… Bizony, melletted lettem valaki. Te rongy.”

Az asszony, akárhogy vigyázott, belemázolta a sampont a szemébe. Nem csípett; enyhén égetett.

Semmi ez a hidrogénhez képest. Amikor megbolondult és hagymavörösre festetett. Idegesen repkedtek a hagymavörös loknik a szidalmak hevében. Botrány botrány hátán. Cirkusz, ahol egyik nap idomár volt, másik nap kushadt és ugrott a karikán. Az a veszedelmes partner! Minden ütést duplán vert vissza. Az a fürge partner, akit sohasem lehetett véglegesen eltaposni, az utolsó percben a vízszintesből fölpattant, súlyosat csapott, de előbb a legérzékenyebb lélektájat gyengéden kitapogatta… ellenfél, méltó ellenfél a szörnyű meccshez. Mikor jön, mikor megy, semmi sem volt bizonyos, csak a gyilkos várakozás, az óra monoton ketyegése, mint a tarkóra hullajtott vízcsepp, mindig ugyanazt a pontot súrolták a másodpercek, már egy egész gödröt vájtak, a csupasz gerincig, a párnázatlan idegsejtekig. Velőcsapolta üvöltés lett a szerelem sikkantása, torokharapás a csók, mámor és undor birkózott, és sose győzött sem egyik, sem másik… Még csak egyet sem értettek semmiben, csak abban, kisiklott a világ és cél helyett huroksínen kering vaktában. Külön-külön akarták megmenteni. Gyűlölettel vágták márványelveiket egymás fejéhez, szikrázott a levegő, volt jajgatás, átok, de unalom soha.

Az asszony a hajat leöblítette. Túl forró volt a sugár, tűrte. Még egyszer öntött sampont a kádba hajtott fejére. Kél oldalról gyúrta a koponyát, a szükségesnél hevesebben.

„Te monstrum. Mindent tagadtál bennem. A jót is kifordítottad. Nálam a jó is rohadt gyökérről fakad, kíméletlenül ismételted, amíg valóban ki nem gyomláltam mindent, minden túl emberit és túl hitványat, még az olyan erényt is amelyik túl dúsan kérkedik, és a többi növekvőt árnyékba nyomja. Neked köszönhetem, te rendíthetetlen Gólem, a te olthatatlan kohódnak, amely nyelte a tüzet és visszaköpte rám, hogy saját anyagomban szilárddá égtem, kicsapódott minden felesleg és berögzült a lényegemet fartó forma… Neked köszönhetem. És megkülönböztetett borzalommal gondolok rád vissza.”

A férfi a körmöt csipesszel a hólyagzacskóból, a vérző húsból kiemelte. A hamutálba helyezte, szemlélte.

Minden szakadás nehéz. A rossztól is félve válik meg az ember. Csak a naiv hiszi, hogy rosszat törvényszerűen jó követ. Támad az új közeg. Kipróbálja az érkezőt, fölkészült-e? Azt a lányt lustaságból, kényelemből fűzte magához. Szerelem nélkül, csak, mert az nagyon és türelmesen tudott szeretni. Szomorú ügy volt. Bánt a hevesség, ha nincs a viszonzásra energia. Szemrehányásnak tűnik minden rebbenés a szomszédos arcon. Minden mondat találat, pedig meg sem célozták vele. Keserű látni az áhítatot az imára hiába törekvő közönyösnek.

A férfi reszelővel dolgozott. Görcsölt a lábizma. A víz kihűlt, egy kis hab és némi bőrreszelék rezgett a tetején.

„Mennyi bánatot okoztál, csupán azzal, hogy aggódtam: tökéletes közönyömet észreveszed. Mennyi hazugságra ösztönöztél, csupán azzal, hogy viszontszínleltem a szerelmet! Hányszor gyűrtem le saját vágyaimat, kedvetlenül és káromolva, hogy a te kedvedre tegyek, mert nem bírtam látni a tekintetedet, a húsvéti nyúl tekintetét. Micsoda fegyelmet kaptam tőled: ellenemben, mégis javamra. Megtanítottál uralkodni önmagamon. Kényszeredetten, de cselekedni a helyeset. Te tanítottál meg, a szégyenítően fényes szereteteddel, erre a legkevésbé kívánatos győzelemre. Te, aki már nem is élsz. Te, akin szerencsére megkönyörült az Isten.”

Az asszony kicsavarta a haját. Csapzott fejjel fölegyenesedett, a tükör elé lépett megint. Szigorúan hátrafésülte a szálakat. Megcsúnyult. Aránytalanul nagy, gyűrt fülei, a cicomától letisztult arc, a kuszált szemöldök – már a halotti maszkhoz illő gyakorlat.

Amikor a fodrásztálból emelték ki a mentők. A második, színező festékréteget föl sem tudták kenni. Csöpögött a rőt, rikító tövektől a víz, a hátába, a mellébe, a nadrágon keresztül a szeméremszőrig. Kígyók a kútban, s ő a kút fenekén. A kút fala nyálkás, nincs kapaszkodni mibe, és a dermesztő mocskos lé egyre emelkedik, hiába tartja magasra a fejét, már a szája szélét zsibbasztja a hideg, megfullad, és senki se bánja, senki se szánja, ember nem segít, elhagyta mindenki, rázuhant minden. Állati vonítás, a neoncsík vallatólámpája a mennyezeten…

Az asszony gyógybalzsammal átdörzsölte a töredezett hajvégeket. Kapta a bolyhos törölközőt, a lágyat, fehéret. Fejét gyorsan, szorosan bebagyulálta. A fül eltűnt. A szemöldök kétoldalt felfele szaladt, az arc kifeszült újra, megteltek a beesett vonások.

„Te rettenetes magány. Mennyire nem vagy csöndes, mennyire inkább kiáltasz, mindig ugyanazt, hisztériás, egyre vibrálóbb kérdőjeleiddel. Tüskekoronád és csalánköpenyed van, társadra azt borítod. Mindent bevallottam neked, te rettenetes magány, amit el sem követtem. Idegenektől kértem csúszva bocsánatot, részvétet koldultam, és féltem, féltem, szűkölve bújtam volna akár húshorzsoló egérlyukba, de nem volt menedék. A szorongás kútjába vetettek. Kötelek himbálóztak, de elszakadt mind, foszlott volt, vagy közben eleresztették, zuhantam vissza. Te rettenetes magány. Csókolom a tompa szíved… És akkor megöleltelek, köpenyedet, koronádat fölvállaltam, katonád lettem és bajnokod, szövetségesed, te, tanítómesterek legképzettebbike, te legkegyetlenebb oktató, hála neked, hogy megtanultam – előlegben – a majdani végső egyedüllétet. Hála neked, hogy mire csonkig kopott körömmel, magam-magam taszítva, a kútból kimásztam, már szeretni is tudtalak, már szép is voltál, áttetsző és fejedelmi. Hála neked, roppant magányosság, legrangosabb, leghűségesebb szeretőm. Pompás kölyköket nemzettünk végül – néhány nem e világra való, halált is megvető, lobogós vitézt. Sose hagynak el. És nincs, ami rettenthet, valaha is, ezután. Örvendezz, kedves: kivártad, aki lettem.”

A férfi leitatta lábáról a nedvességet. Eltartotta magától, tornáztatta az ujjait. Régi mutatvány: külön-külön is mozgott minden ujja.

Milyen gépies. Milyen unott. Megszokott műsor, hőbörgő hencegés, savanyú csömör. A promiszkuitás irtóztató. A személyiség lemerül. Csak tomporok vannak, vágások, üregek, köldökök és mellzacskók. A nevek összecserélhetők. Sőt. Össze kell őket cserélni, úgy zamatos. Ki sem hűlt szagba émelyítően keveredik már a másik szaga. A gyerekek diadala ez. Ki hány fészket ver szét nyaranta. Már nem is ízlik a rablás. De a virtus! Az önszerelem, az önképességek hiú csodálata. Tulajdonképpen a vágy sem fontos. Tulajdonképpen az élvezet sem. Csak nem kihagyni semmit, csak birtokolni, uralni! A félelmet elhessegetni, a félelmet a zsák szájától, amit már kinyitottak, ami felé az embert ravaszul és álcázva már régen terelik, ami egy óvatlan és előre kiszámíthatatlan pillanatban az áldozatot elnyeli, előbb-utóbb fogoly és zsákmány a ficánkoló nyulacska…

A férfi hintőport szórt az ujjai közé. A körömágy még szivárgott. Felállt. Két lába fejét vigyázztartásban egymás mellé igazította. Rugózott a sarkán.

„Már alig tudtam nőre nézni. Odáig jutottam. Már émelyített a dagadó hús. A mechanizmus fárasztott. A pózok röhögésre ingereltek. Soha azt az elhagyatottságot, azt a semmihez-senkihez nem tartozó űrérzetet, mint amit – pedig még test a testben! – utána éreztem, a dúlt, ragacsos lepedőt markolászva. Milyen jó, hogy módom volt öklendezésig zabálni, milyen jó, hogy sóvár éhség nem száll meg soha többé! Milyen jó, hogy megértettem: az egész dolog sokkal egyszerűbb, és nincs benne semmi, de semmi varázs, a varázs előtte születik, a halhatatlanságot remélő reménnyel, a varázs utána születik, ha a hirtelen könnyebbedő léggömbben, az oxigénhiányos ég s föld között nem vagyok végre annyira magam… De jó, hogy nem jöttél előbb. Te utolsó, édes. Te édes utolsó.”

A fél óra lejárt. Az óra zengő bimbammja jelzett. Az asszony az ajtót évődve nyitotta.

– Megérkeztem. Mit csináltál nélkülem, ily hosszú ideig?

– Levágtam a körmöm. Percre pontosan. És te… megmostad hát a hajad?

Az asszony fehér turbánban, a férfi mezítláb, lekuporodtak egymás mellé, megint. Rés egy centi se maradt. Alig hallatszott a lélegzetük. Szemüket behunyták.

Talán még van idő. Talán lesz még emlék. Csak a formáló fájdalom pártolt el. Fájdalmat adni, vagy fogadni a fájdalmat: nincs már erő.

A kovácsműhely bezárt. Összeér a kard a pajzzsal a falon. Pihennek a homályban; várnak a sorukra. Olyan-amilyen – elkészült mind a kettő.