A bölcs bíró esete

A valóság már régen túlszárnyalta a meséket. Éppen csak a hirtelen átváltozás történik fordítva. A sorrend: szépből lesz a rút. Működik a negatív csoda. Tündérrel fekszel, varanggyal ébredsz. Hőst sejtesz a sisakrostély mögött, aztán élsz-éldegélsz a fekete disznóval. Virágos rétre heversz – feneketlen tó nyel el. Gyémánthegyre kapaszkodsz, üveghegyre érsz fel. Táltoson indulsz csatába, súlyod alatt gebe roskad össze. Kardot rántasz, és csenevész vesszővel védekezel. Zengő aranyerdő, bongó ezüsterdő, kongó vaserdő, amerre terelik utadat. A terített asztalka előtted kiürül egyetlen csettintésre, az ajtó jelszóra bezárul. Csücsülsz a világfa tetején, amíg ez vagy az a szél oda nem ken az agyagos talajra. Életed van? Egy intés, két legyintés: már éltedben eltemetnek. A kivétel – akár a mesében a tragikus vég – ritka. Mégis a kivétel a tét, amiért a történetet a szereplők érdemesnek vélik lejátszani.

Vagyis – ahogy Forgács Dániel középkorú, jelenkori bíró fogalmazott: a fene egye meg, hogy visszájára fordul a legjobb szándék, gyakran. Hiszen a peres felek se rögtön marakodva kezdték. Minden válást találkozás előzött. Ő maga, a bíró sem válóperekre készült; ifjonti hévvel azt képzelte, Justitia lelép a kőhomlokzatról, emberközelbe – a mérleget az ő kezébe helyezi, és még azt is megengedi, hogy szeméről a kendőt leoldja. Nemcsak érzi, de láthatja is majd a mérleg nyelvét: az objektív igazságot minden dologban. A mérleg nyelvét azonban sohasem pillanthatta meg, a mérések és döntések maradtak viszonylagosak, a serpenyők – vétkek és büntetés – a leggondosabb ítélet után is billegtek egy kicsikét. Nagy ügy – kis ügy: ily körülbelüli méricskélés mellett vagy tökéletlen mércét használva – többé nem lényeges. A válóperek tulajdonképpen nem unalmasak. Egy-egy fejlett esetnél föllelhető valamennyi törvénysértés csírája: sikkasztás (a szerzett javakból), rablás (az illúziók lecsupaszítása), súlyos testi sértés (a lelket átlyuggató sebekkel), cserbenhagyásos gázolás (pánikszerű menekülés az áldozattól), gyilkosság (bunkóval, különös kegyetlenséggel agyonvert szerelem), sőt hazaárulás – az a prédára bocsátott, megtagadott, réges-régi közös birodalom…

Az igazság csak a mesében kikezdhetetlen. A valóságban öreganyámat öreganyámnak szólongatni, nem éppen szerencse. Fele országot remélni, ha az egészet megmentetted is, balga ábránd. A vándorlegény nemigen kíván holmi nyafka királylány rokolyaszegélyén megtanyázni; a legifjabb királyfi és az árva szolgáló sose táncol egyazon bálon. A szörnyetegeket hivatalosan beiktatták, ujjat húzni velük nem szenzáció. Bajnoki tornán előre eldől, kié a csipkés keszkenő. Burkus király illemet tanult, nem ölt már juhászruhát. Úr és szolga ehet ugyan egyformán gazdag lakomát – de hogy külön tálból, az szigorú szabály.

Vagyis – és Forgács Dánielt ez bántotta – talán könnyebb felismerni, ami igazságtalan, de hogy mi az igazság? Kérdés ma is. Piti dolgokat cselekedve használjuk mesés nagy szavainkat. Megyünk-mendegélünk; hét nap, hét éjjel; csak azért is; egy életünk – egy halálunk; hát élünk-éldegélünk, amíg meg nem halunk (boldogan?). A dínomdánom folyik ám, Hencidától Boncidáig, s az Óperenciás-tengeren túl, bizony, vége ennek a világnak.

Ugyan mivel lehet az elszemtelenedett valóságot újra megnemesíteni? Talán ha mindenki teszi tisztét; se többet, se kevesebbet, csak amire esküdött, nem mást. Tiszta meselogikával. A mesében a mesterségnek rangja van. Ki mit művel, ahhoz ért. A pék – pék. A favágó – favágó, szorosan vágja a fát, ha különben haszontalan is. Az alabárdos éberen vigyáz, s ha egyszer elalszik, le is út, fel is út! A varázsló varázsol: a keservet jóra váltja, vagy ront a gonoszabbja; ahogy már neki kiosztatott. Az udvarmester áskálódik: tudjuk róla, eleve védekezünk. A nép tanácstalan, ösztönösen ravasz. De bölcs a bíró, aki tanácsot ád. Dönt, szabad kézzel. Old és köt. Áldják a szavát. Egy-kettő közülük ha posztjával mégis visszaél, hamarost csúnyán ráfizet. Olyan azonban, aki hivatását tessék-lássék, formálisan, unottan gyakorolja, nem él meg a mesében.

Forgács Dániel megkísérelte. Bölcs bíró lesz. Megpróbálja inkább megelőzni a bajt, s csak akkor kétfele porciózni, ha már elkerülhetetlen. Ki tudja, talán még meg is írja, „Egy bíró feljegyzései”, okulásul a cifrább jövőnek. Beavatkozni a per menetébe csak az első fordulóban lehet. A békéltető tárgyalás – akár a házassági tanácsadás – tartalom nélküli, üres keret. Szép feladat, individuális vállalkozás értelemmel megtölteni. Mi kell hozzá? Emberismeret, jóakarat, empátia, helyzetelemzés és valamiféle perspektíva. No meg józanság is. Még a mesében is könyörtelenül felöklelték az ökrök a szarvuk közé álló bárgyú legényt. Világos okoknál kár fontoskodni. Az új szerelem és a régi ital erősebb. Ez is a bölcsesség része: egyáltalán nem tenni, amit nem érdemes. Van méltósága a hallgatásnak. A látszólag ok nélküli válás az igazi terep! Kinyomozni, mit vermeltek el, mitől ez az idegenség, sokszor gyűlölet? Szuggerálni őket: változtassanak, mert a merev, alakulni képtelen személyiség a másik, szintén feszülő lélektől törvényszerűen rúgja el magát… A hajlíthatatlanság, konokság bosszúja ez. Észrevenni egymásban a jót, s változni, kölcsönösen, nem fogcsikorgatva, hanem meggyőződésből: ez vezet békességhez. Legyen az férfi – nő. Vagy a felbolydult világ.

Mi tagadás, Forgács Dánielnek néha sikerült. Egy-egy sztornírozott irat fölött meg-megmelegedett. Pesszimista kollégái nemigen méltányolták. Aki itt békül, az komolyan nem is haragudott. A válóper fenyegetés is: a veszekedés legfejlettebb foka; a szennyes mosásához állami asszisztéria. Forgács nem rendült meg. Érdemének hitte, aminek inkább soron lévő eszköze volt. Szerette ezt a munkát, hatáskörébe belenyugodott. S ahol mégis elválasztott, nem tette rossz lelkiismerettel. Nagy fényűzés – előbb-utóbb nagy adóval!

A szűkszavú beadványokat már megszokta, de – talán a kilencvenkilencedik esetnél – a szöveg feltűnő zártsága meglepte mégis. Kötelező adatok, a kötelezőnek vélt nyakatekertséggel. Hét év házasság, ebből zavartalan három, négy pedig elhidegült, jóvátehetetlenül és véglegesen. Természetük nem egyezik, időközben elfejlődtek, gyerek nincs, a kapcsolat társadalmi rendeltetését nem tölti be. A társadalmat mindig bele kell rángatni. „A társadalom érdeke” az az adu, ami a piros ászt is lesöpri.

Forgács Dániel készült a tárgyalásra. Ha nem hazudnak, és nincs az ügyben egy szemérmesen eltagadott harmadik, vagy nem komédia az egész a szaporodó, telekkönyvezhetetlen ingatlanok miatt – érdekes lesz! Újra összeterelni őket, a keletkezett jégréteget megtörve gondosan – bölcs bíró ebben kedvét leli. Föl is jegyzi majd a fázisokat: csak a neveket cseréli ki, hívják a nőt talán Klaudiának, és mondjuk… Leónak a férfit, két jó nemzetközi név. Az indulat is nemzetközi, ahogy a tárgyaláson, ügyvédet nem igényelve, a gyengéd, de határozott bírói tapogatózásra fölsorakoztatták egymás elleni érveiket. A nő – a továbbiakban Klaudia – kacskaringósan, ide-oda csapongva fogalmazott, a férfi – lásd Leó – pattogó, száraz tárgyszerűséggel. Harmincon már jócskán túljutottak, de akár negyvennek is koravének. Saját stílusában, ki-ki, nagyon iparkodott. A törvény szolgájának meglepő nyájassága szétrobbantotta gátlásaikat.

– Kedves bíró úr, helyesbítek, tisztelt… – mondta Klaudia, idegesen húzkodta a cipzárat pulóvere nyakán, s közben lábával a padlót súrolta. – Én kérem, nem azért születtem, hogy beosszák minden percemet, ki bírja azt, előre tervezni, mi lesz jövőre, nekem teher még a holnap is. Nincs nyaralás precíz útiterv nélkül, város, szálloda, tankolási térkép, a bőröndben címkével jelölt, adagolt hideg vacsora, semmi kószálás, semmi spontán fölfedezés, soha valami váratlanul… Órára pontos menetrend, ő csinálja magának, nem a vonat, hajrá, gyerünk tovább, karon ragad, kék foltot is tudnék mutatni, mi ez, ha nem terror?! Kockás papíron folyton egyeztet, a rajzszögeket is nyilvántartja, és egyáltalán, kell azt nekem tudni, öt év múlva mit akarok? Kell? Kérdem én a kedves tisztelt bíróságot… nem lehet élni bele a világba, ha az ember a nyolc óráját ledolgozza? Folyton csak a cél?! Kilóg a nyelvem, mire elérem, de nincs, nincs pihenő, megint valami cél, ráadásul közös, ebbe belebolondulok! Kérem, és smucig is, télen retket sose eszünk, áprilisban visszavitette a üvegházi salátát, a szatyromba kutatott, kiemelte, a két ujja között fogta, undorodva, a zöld leveleket, hát szabad ilyet?! Epret kívántam, kórházban voltam, ramaty állapotban, ott kívántam meg, a szájpadlásom összeszáradt, jó, szeptemberben az eper ritka, de volt a maszeknél százhatvanért, hozott, azt tetszik gondolni? Már most spórol a nyugdíjra, tessenek nevetni… Tizenkilenc fokra levitte a fűtést, hogy az egészséges, nem csoda, ha folyton megbetegszem… – Kaparászott a táskában, foszlánnyá gyűrt papírzsebkendővel az orra hegyét tűntetően megdörzsölte. – És a hátam mögött folyton ócsárol! De én nem félek, kimondom, kupori, nem engedi kidobni a lyukas nejlonzoknit, inkább megstoppolja, ő maga, egyáltalán, semmit sem enged kidobni, visszahozta a kukából a törött kávédarálót, hogy azt meg lehet javítani, és képes is megjavítani, telis-teli minden ócska kacattal, tessék elhinni, ha nincs mivel vacakolni, hát keres, kattogva jár a szeme körbe-körbe, összefonja meg kibogozza a szőnyegrojtokat… Kényszercselekvés, igen, tudományosan! Gürizni hajnaltól mikulásig? A franc az olyan pénzbe, bocsánat, ami fölzabálja azt a kis szabadidőt. Szelvényvágó kapitalistának nevezett… aki csak a hasznot zsebeli be. Miért?! Jól keresek, vagyok a szakmámban valaki, az Óra és Hangszernél nagykervonalon osztályvezető, a munkahelyem is engem támogat, mert már a társadalom rovására megy, per pillanat…

– Asszonyom – Forgács Dániel két mondattöredék közé gyorsan beugrott –, és az elején? Abban a mesebeli három boldog esztendőben?

– Ó… akkor még nem volt ő ennyire nagyon ilyen. Ennyire nagyon simlis. Csak éppen kicsikét. Állíthatom, fokozatosan romlott. Állíthatom: dafke.

– …Kiépítettem a védekező bázisokat. Lépésről lépésre. Mélyen tisztelt bíró úr, tisztelt ülnöki testület! – Leó felállt, engedéllyel. Nadrágja élét eligazította, a fényes cipőorra merőlegesen. Görbülő hátát fegyelemmel húzogatta egyenesebbre. A zakó hajtókáján sportjelvény vagy kitüntetés, a pulpitusról azonosíthatatlan. – A tények, vázlatosan: a felperes, mert forma szerint ő az, tiszteljük a törvényt, nevezzük így, a felperes normális szocialista együttélésre hosszú távon alkalmatlannak bizonyult. Életvezetése káros, a munka nélküli jövedelmek eszményítésén alapul. Rendszertelen. Kapkod. Hebehurgya. Pletykás. Dugig tömi a frizsidert, fütyül a szavatossági időre, minden kárba vész. Nem győzöm a bűzt szellőztetni utána. Ugyanazzal a késsel vágja a kenyeret, amivel a vajat keni! Hogy eklatáns példánál maradjak. Bűnösen tobzódik, pazarol. A gyapjúgarbójával port töröl. Csak, mert már unja a színét! Kulturálódjunk, szerzek mozijegyet. Bejön a moziba? Nem, mélyen tisztelt bíróság. Inkább sétafikálni akar, a mozi előtt jut az eszébe! A nyáron, Dél-Olaszországban, leült az árokpartra. Hogy megvárja, amíg a nap hatására a kövirózsa kinyitja a szirmait! Másfél órát vesztegeltünk. Normális reakció ez? Nem normális. A vádak pedig? A kórházba pihenni vonult. A vállalati leltár elől. Én kérem, nem voltam betegállományban soha. Az enyém személyzeti munka, a Köztisztasági Hivatal alkalmazásában. Harminckilenc fokos lázzal jártam be, hetvennyolc tavaszán. Nyolcvan októberében csináltattam a fogamat, húzás, korona, hidak. Amit el lehet képzelni! Pösze voltam, de a gáton ott voltam ! A felperes pedig meglógott, be a kórházba. A felperes akkor produkál infarktusgyanút, amikor a kedve tartja. Született ripacs. Odakap a bal melléhez, és már dugják alá a hordágyat. Nem vittem epret! De vittem gyöngyösi saszlaszőlőt, kétszer annyit, helyette! Annak volt szezonja. Így természetes. – Leó négyrét hajtott, keményített zsebkendőjét kibontotta, nézegette, azután ismét összehajtogatta, és visszatette a szivarzsebébe. Az orrát megszívta. – A természetes élet híve vagyok. Nehéz engem kiborítani! De, mélyen tisztelt bíróság és ülnökök, ennek a… felperesnek sikerült. Lébecolni, bele a vakvilágba, se célkitűzés, se ehhez hasonló. Kik élnek így? Ne kívánják, hogy megnevezzem. Nem az emberek. Az biztos. Elnézést, de provokálja az ilyen hangokat. A provokáció lételeme.

– Uram – Forgács Dániel megkérdezte. – Nem látta előre? És az a három év, zavartalan?

– Megvilágítom. A felperes lánykorában nem volt ennyire dinka. Csak éppen hogy. Cum trucc, lépésről lépésre produkálta ezt az összeférhetetlenséget. Mindig ő akart fölülkerekedni.

– Le akart hengerelni, persze! – Klaudia nem tiltakozott. – Versenyszerűen űzte ezt a sportot, hogy neki van igaza, ő az erősebb meg okosabb is. Nem lehet az ilyet, kedves tisztelt bíró úr, hagyni. Ha ő eldurrant három patront, van nekem négy is.

– A bíróság láthatja. Én csak védekeztem. Már nem volt házi biztonságom. Meg kellett teremtenem némi fölényt.

– Én csak egyensúlyra törekedtem – Klaudia könnyezni kezdett. – De vele…? Lyukat prédikál a hasamba, kenetteljes pofával, aztán pofon csap, váratlanul.

– Nahát! – Leó felbődült. – Soha nem ütöttem meg! Koholt rágalom. Szándékos lejáratás.

– De a kezét fölemelte. Nem is egyszer.

Az ülnökök szórakoztak. Kellemesebb itt ülni, mint a munkájuknál. Némelyiküknek fizetett üdülés, egyenesen.

Forgács Dániel sóhajtott. Nagy lélegzetet vett, a zavaros közegbe lemerült. Klaudia és Leó egybehangzóan és meggyőzően állították, egyébként is lanyha szexuális kapcsolatuk megszakadt ugyan, de mással ilyet nem kezdeményeztek. Nem jutott rá energia. Az is kiderült, ha a másik nem volna olyan, amilyen éppen, talán még tudnának is egymás mellett békében élni. Ha sikerülne az erődítményeket visszafelé, a kezdőtéglákig lebontani.

Forgács Dániel hirtelen minden eddiginél fontosabbnak érezte, hogy ez a különös kettő el se szakadjon véglegesen, de ki se irtsa egymást. Magukba zárva vagy egymásra szabadítva: szemléletük egyformán veszélyes.

A mesében harapta-harapdálta a mesebeli sajtot a mesebeli róka. Igazságosan két irányba – amíg a sajt el nem fogyott. Ő jóllakott – és hoppon maradt két ostoba acsarkodó. De – mint mondottuk – a valóság módosította a meséket. Ez a kettő parazsat gyűjt, s ha véletlenül szétszórják, az ég el először, aki ártatlanul telepedett (vagy muszájból telepítették) tüzük bűvkörébe melegedni.

Mi a teendő? Ami eddig a fonákja, annak a színét is megmutatni. Megértetni és igenis, megszerettetni valamit a másik érveiből. A leragadt ideát továbbdöccenteni. Nincs nehezebb, mint változtatni a természeten, az éppen soros aszályt, hőgutát kicselezni, de ha sikerül: a csapadék majd a lángot megfékezi.

A bíró odaállította Klaudiát és Leót a masszív pulpitustól jobbra-balra.

– Asszonyom – mondta, és az arca kifénylett –, ez az ember, aki mellé a sors rendelte, sokak által hiába óhajtott erényeket képvisel. Asszonyom, ez a férfi biztonságot ád. Az ilyen ember sose zavarja ki magát a híd alá, az éjszakába. Ha néha túl szigorú, a közös otthont védi vele. Amit szereztek, arra éberen vigyáz. Rablót a szállásra be nem enged, nem kótyavetyéli el vagyontárgyait. Nem iszik, nem jár az ügetőre. A hét szűk esztendő védelmező karja közt öregkorra sem éri el – gondolkodjon! Céltudatos, a szörnyű nihilt nem zúdítja magára. Nem szekálja kételyekkel, lidércnyomásos látomásai nincsenek. Dolgos, ügyes. Aprócseprő munkáiban sikere van. Ha nem is alkot, barkácsol. Ha pedáns, hát pedáns: nem hempergeti legalább sose mocsokba. Mit nem adna sok, elnyomott, kizsákmányolt nő egy ilyen férfiért…! –

…és még többet is mondott, persze, ihletett hevülettel. A nő csodálkozott. A bölcs bíró szavai nyomán kezdte a férfit irigyelni. Micsoda tulajdonságok, valóban! Ehhez lenne ő kevés? Nem képes ő még többre is?

– Uram – folytatta a bíró, lelkesedése fokozódott –, ez a nő, a saját nemében, higgye el, káprázatos! Jellemvonásai vonzóak. Csupa vibrálás, csupa izgalom, a szürkeséget utálja. Nagyvonalú! Kicsinyes dolgokkal nem gyötri önt, nem számító. Ami van – van; élvezi, de ha ki kell selejtezni, nem óbégat. Gondolkozzon! Nem alattomos. Ami a szívén, az a száján. Bátor. A jövőtől nem fél, és nézze, nézze csak, örök derűvel mosolyog… Nem jajgat a fülébe, nincsenek Kasszandra-jóslatai. Uram! Ez a nő, aki itt él ön mellett, hány és hány férfi elérhetetlen álma! Hány és hány férfi senyved unalmas igában, taposómalomba fogva, egy-egy nőnek álcázott hajcsárral a nyakán! – A bölcs bíró lendülete megingatta még a pulpitust is. Ferdén megcsuszamlott a dobogó.

A férfi elámult, röstelkedett. Ezt a kívánatos asszonyt veszítse el? Talán nincs őbenne elég fantázia, hogy kövesse? Sőt ebben-abban, rajta túltegyen?

– Most elbocsátlak benneteket… – A bölcs bíró visszazökkent. – Illetve önök most elmehetnek. A tárgyalást berekesztem. Nem viszontlátásra, hanem Isten önökkel, ez szilárd meggyőződésem. Mindkét fél intelligenciájában bízom. Barátaim, rugalmasabban…!

Elkönyvelte, mint pályája legemlékezetesebb sikerét. A bölcs bíró esete a két makacs pereskedővel, akik az igazságot ki akarták sajátítani.

A mesében nincs idő; egy szempillantás: és kivérzik három újesztendő. A valóságban három év viszonylagos. Hosszú vagy rövid. Töltete szerint. Eltelt hát három kurta év. És a bölcs bíró csak törölgette a szemüvegét egy közönséges szerdai napon: ott állt előtte Klaudia és Leó megint. A beadványt épp csak átgépelték, a dátumokat helyesbítve. Minden indok a régi. És régi minden igekötő. Ki. El. Szét.

Megjelentek. Klaudia zárt kosztümben, Leó kihajtott virágos inggel. Klaudia szoknyája kínosan vasalt, rojtos farmernadrág León. Klaudia mérlegel, higgadt. Leó karattyol, szenvedélyes.

– Elviselhetetlenül lusta! – Így Klaudia: – Hever, tisztelt bíróság, csak az újságokat lapozza. A képek érdeklik. Nem a betűk. Sátrat ver, ahol kedve szottyan. Tavaly a Boboli-kertből zavarták ki a rendőrök. Tejet forral a húsos fazekamban. Eleszi a kutya elől a belsőséget. Nem akarok szélsőséges kifejezéseket használni, de szinte parazita. Amatőr filmmel pepecsel. Fölveszi, hogy csöpög a víz a csapból. Ez a haladó művészet neki. A fizetését ilyesmire költi. Egyszerre két ernyőt vesz, tavaszit és őszit, mert az úgy elegáns!

– A haverokkal se lehetnék őszintébb – így meg Leó. – Fát vághat a hátamon akárki, de mindennek határa van. Beszegi a szakadt lepedőt konyharuhának, ide tessék hallgatni, és a cipőket benzinnel tisztogatja, benzinnel és ecetes vattával, tetszik ezt figyelni, higimániás, én ilyen sose voltam, a moherkardigánt összehajtja, ha én a szék támlájára leteszem, a moher nem gyűrődik, kérdezzenek meg akármilyen szakembert, miért kell engem ezzel és ehhez hasonlókkal tendenciózusan őrjíteni? Hát hány életem van, kérdem én szeretettel az itt ülőket?

– Provokatív szövegeire még néhány jellemző adalék – Klaudia noteszt vett elő, ujját megnyálazta, lapozott. – Ez év május elsején illuminált állapotban a kovácsoltvas tükröt az előszobából leakasztotta, odatámasztotta az ágy mellé, milyen célból, nem részletezem. A tükör leesett, persze, ripityára törött. Augusztus huszadikán fertőtlenítő öblítés közben belebuktatott a kádba. Nincs más eszménye. Erre használja a nemzeti ünnepeket.

– Ez már félig följelentés! – Pukkadásig telt Leó tokája. – Az ízléstelenség látszatát is vállalom, de tessék elképzelni, milliméterre megszabja, hogyan és meddig… Belém csíp, ha a szokottól eltérek! Fékezhetetlenül agresszív.

Forgács Dániel a bölcs bíró talárját letette. Följegyzéseire megharagudott. Fölfeslett a szövetség megint.

Hibázott az a fránya tanács.

Ezeknek mindegy, széna vagy szalma. Az úr a pokolban is úr – s hogy övé a hatalom, a mennyben is azt hiszi.

A tanulság bonyolultabb, mint a mesében. Itt a vége. Fuss el véle; nehogy elgáncsoljanak.