Tiszta vizet a pohárba

A sorstól üldözött hősnő arca – mint képzelnéd – nem kétségbeesett. A kétségbeesés szétzilálja a vonásokat, szánalmat gerjeszt és azonnal megteremti a partner fölényhelyzetét. A hősnő pedig – esetünkben Dollner Mária Katalin – a nagy megpróbáltatások után föltétlen csodálatra építi még hátralévő, bár korántsem rövid életét. Ezért kell a szüntelen, fensőbbséges mosolygás s a mosolygás szigorúan szerkesztett szöge. A fogsort takarják az ajkak, s a szem alatti bőr sem ugraszt mókás nevetőráncokat. Így marad a két fonnyadt szilvahéj az orrnyeregtől jobbra-balra sértetlen; két, buzgó könnyek táplálta lila sírgödör. Az egyikben nyugszik Dollner Mária társa, a történelem mártírja vagy a politika áldozata, a másikban Dollner Katalin párja, a hirtelen elhunyt, Európa-szerte ünnepeli csellista. Az ő özvegyük – immár mindkét személynevét büszkén vállalva – Dollner Mária Katalin. Igazságos döntés: a családnév a sajátja, így nem nyilváníthatja kizárólagos kötődését sem az egyik, sem a másik halotthoz – viszont ezáltal is hangsúlyozza az önként vállalt szolgálatot; az ügyek szolgálatát természetesen. Első férje Máriának hívta, a második ragaszkodott a dallamosabb Katalinhoz, az összevonás tehát mindkettő emlékét maradéktalanul óvja. Ködösítés semmi! A póztalanság az igazi póz.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – ez az özvegy kedvenc mondása. Fegyverként használta, ha egy-egy segítségre váró, téveteg köznapi karakterben támadt pancsolni kedve. Mert sokan keresték fel tanácsért. A világ hajlamos különös képességet tulajdonítani annak is, aki különös képességű emberek tragédiájának pusztán tanúja volt. Ügyes kezekben a glória tágítható, sőt olykor egészen át is csúszik az őrizőre: mert a halott hamisat nem visel, ha pedig valódi, nyomasztó súlya van, fölös teher. Tartsák üveg alatt, szalma közt dobozban; ápolgassák, leheljék, csiszatolják, csak a szertartás látható kellékeivel a rég lezajlott szertartást ne tévesszék össze…

Az özvegy mindenesetre nem kezelte kacatként, sem koloncként, sem bizományosként a hagyaték dicsfényeket. Alakított egy kicsit rajtuk: mint a kalapot, jól homlokába húzta, meg-megtűzdelte néhány divatos tövissel. Egymásra szorult a két karima, ilyen dísz alatt a nyakat egyenesen tartani imponálóan nehéz. Dollner Mária Katalinnak sikerült. Csak a ruháit variálta, aszerint, melyik oldalról villant a bámulatos fejékre sugár. Zenei körökben levetette a zárt bolerót, föllazította a csatokat a hajában, olyan mozdulattal, mintha félne, nyomukban a vér tüstént megered. A száját barna árnyalatú rúzzsal igazította cakkosabbra, a szemöldökét egy icipicit ferdébbre húzta, hogy a vak is láthassa, micsoda vonzó, termékenyítő múzsa volt ő valaha, s lehetne bármely pillanatban újra… De ő nem akarja. S azt sem engedi, hogy a már-már veteránnak számító régi barátok közül valaki az első, a feledhetetlen nyomdokaiba lépjen… Ezen összejövetelekre bordó, nyújtott szájat festett magának, a szemöldökét lefelé kefélte, s okosabbnál okosabb világhelyzet-elemzéssel kápráztatta el az egyre bizonytalanabbakat.

Apró dolgok ezek: Dollner Mária Katalin azonban tudta, semmilyen szituációban sem hanyagolhatja egyiket a másikért – ez rontaná a hitelét, eredetiségéből veszítene. Özvegy? Tizenkettő egy tucat. Kétszeres özvegy? Inkább csak pech. De két nagy embert megnyerni – és el is veszíteni őket…! Persze vád nélkül nem volna sava-borsa. Szimpla szomorúság, szimpla árvaság, kit érdekel? A vád és az átok: elevenen tartja a gyászt, a panasz ízesebb. A mértéktartó előadás meggyőzőbb, mint a túljátszott. A sejtelmes, pontatlan célzásnak nagyobb a szórása, egyszerre többfele roncsol. A férjek életükben nem veszhettek össze – nem kellett párhuzamosan létezniük –, csak a halál tette őket kiszolgáltatottan párhuzamossá. Dollner Mária Katalin hűsége egy drótra fűzte őket. Ha az egyiken rántottak, rándult a másik is, nem volt nyugovása. Kettejük jegyajándéka lógott az özvegy nyakában: egy vékony aranyhárfa meg egy polipra hasonlító, szabálytalan briliáns csillag. Ha tapintotta, együtt tapintotta a kéz, a simogató marokban együtt fulladoztak. A hárfácskát kapta az elsőtől – s a zeneművész vette a csillagfélét. Dollner Mária Katalin ezt úgy magyarázta, hogy az egyik megjósolta az eljövendőt, mintegy rábízva őt. A másik pedig az előd eszméjének áldozott hálás kegyelettel. Két ilyen csodaembertől fosztotta meg gyalázatosan őt és a világot részben a társadalom, részben a természet. Az ő élete – ezek után! – valamiféle bosszú, tulajdonképpen igazságtétel a halottak helyett. Bűnhődjön a föld, bűnhődjön az ég – kollektív büntetés sújtson lent és odafönn. És – öntsünk tiszta vizet a pohárba – végső soron mindez csakis az ügy érdekében.

Dollner Mária Katalin munkában volt reggeltől estig. Percre beosztott idővel működött. Ha csak csevegett, akkor is dolgozott, keményen. Szerény látszatállására folyósított korengedményes nyugdíjáról lemondott, a második házasság özvegyi járulékát kérte inkább – nem a több pénz, hanem a kapocs miatt! A lakás viszont – a kétszintes villa emeletén – még az első férj közvetett öröksége, afféle jóvátétel, a rehabilitáció része. Szegény Halbai Győző épp csak pillantást vethetett a loggiára; a rabkórházból egyenest a szabadsághegyi szanatóriumba vitték, a veséjét fájlalta egyre, tönkreverték vagy megfázott, a tény, hogy ebbe halt bele. A gyönyörű ház állami tulajdon, Dollner Mária Katalin bért is fizet érte, még a zöldövezeti luxusfelárat is megfizeti, az özvegyi térítést természetesen igénybe véve. A csellista öröklakását az esküvő után eladatta. Átmentette a bútorokat. Semmi hivalkodás, nyugodt vonalú empire, egy-két keleti perzsa lazán odavetve, néhány jó kép, szellősen hagyva a tapétát. Innen nem költözik el. Nem neki kell ez, harci eszköz: a megboldogultak rangját mutatja. Ő maga – öntsünk tiszta vizet a pohárba – egy fehérre meszelt szobácskában is elélne, de nem válhat meg a könyvektől, érmektől, oklevelektől és hangszerektől – az egyetlen könnyebbség, amit megenged, hogy hetente kétszer bejárónő portalanítja a drágák holmiját s persze egyúttal a három szoba hallt. A látogató nyugalmat, méltóságot árasztó fogadócsarnokba léphet.

Dollner Mária Katalin az asszonyt szívélyesen tessékelte be. „Murdzsák Andrásné, Klári.” Levélben kért kihallgatást, illetve „becses idejéből” tíz percet. A „Klári” és a megszólítás: „Kedves Maca!” – előre jelezte, a vendég a régmúltból érkezik: kellemetlen, de elutasíthatatlan kérelmező. Murdzsák Andrásnét nem ismert; Szende Klárit igen. Szende Klári osztálytársa volt; nem barátnő, csak afféle tolakodó, folyton föl-fölbukkanó, néha hasznos minden lében kanál. De tíz éve nem szemtelenkedett elő, utoljára még a csodás muzsikus életében jelentkezett. Kölcsönkért, rémlik, nem adott neki… Sosem használta ez a Klári az asszonynevét. Micsoda bizalmaskodás: „Kedves Maca!”… Annak a Klárinak volt valami férje, de csak futólag emlegette, egy kicsit gúnyosan, „uram-parancsolóm”-nak. Dollner Mária Katalin remélte, hogy téved.

De bizony Szende Klári nyomult be a szárnyas ajtón! Kis bunda, zöld cipő, zöld táska, zöld flanel bricsesznadrág a csizma szárába tűrve. Egy kicsit hóbortos, egy kicsit közönséges, de még nem öreg. Dollner Mária Katalin, mintha frissen vették volna le róla a bilincset, szenvedve tapogatta a bársonyköntös bő ujjában a csuklóját. Szende Klári keveset változott. Túl keveset. Ugyanúgy nevet, mint régen. A nevetésnél, akár a biliárdgolyó a lyukban, eltűnik a szeme. Az arca élesedett, de nem folytak szét az arányok. A csípő még nem szaladt egybe a derékkal. Pedig Szende Klári is ötvenöt. Nem csekélység! Az özvegy sóhajtott. Persze, akit nem próbált meg az élet…

– Csak így betörtem, megbocsáss… Az is szép lakás volt – Szende Klári forgott elragadtatottan –, ahol a Jozsó élt. De ennek a nyomába se jöhet, már akkor megmondtam. Tudod, amikor a Jozsód hörgött, hogy nincs kedve elkótyavetyélni a sajátját, és betelepedni abba, amiért egy másik férfi a vérével fizetett…

Jozsó…! Ez a bolond nő Farnády Józsefről beszél. Talán két hónapig becézte Jozsónak. Még a szerelem kezdetén. Persze, Szende Klári szerezte az olcsó festő-mázolót, mert Jozsó, azaz József kávébarna ajtót és orgonalila falat rendelt. Szegény, amikor meghalt, hetekig kapartak-égettek a mesterek. Nem kevés fáradságba került ez a mostani fahéj- és vajszín, ez a diszkrét elegancia.

– József megszerette ezt a miliőt – mondta Dollner Mária Katalin, s bágyadtan kínálta az izgő-mozgó asszonyt hellyel. – Itt szárnyalt művészete éteri magasba.

– No igen… ezek a hodályok… Volt hely szárnyalnia. Te is megszoktad, hogy éjjel-nappal nyekereg a vonóval.

– Élvezettel hallgattam. Kifejezett élvezettel.

– Később. Talán később – folytatta Klári lendülettel. – De eleinte nyafogtál. Legalább hegedülne, azt mondtad. A hegedű nem brummog olyan ijesztő mélyen, és nem sérti föl a bútorokat, mint az a kurva cselló…

Dollner Mária Katalin felállt. A képzeletbeli csengőt rázta.

– Nem használtam ilyen szavakat. No nem, Klári!

– Jó, jó… – Klári gyorsan helyesbített. – A kurvát nem te mondtad. Azt már csak én ragasztottam hozzá, úgy zaftosabb. Ne haragudj! Azt hittem, az emlékezés jólesik.

– Hiszen nem élek másban, csak az emlékekben – Dollner Mária Katalin visszaereszkedett a kanapéra. Karját hanyagul a karfára fektette, meszesedő gerincét kiegyenesítette. – De a kicsinyes, lényegtelen részletek nem érdekesek. A nagy egészre kell emlékezni. A nagy egészre!

A heverő nyekkent egyet. Klári rábólintott.

– Milyen igaz… Az meg nem tartozik a kíváncsi világra. Hogy mennyit sírtál a Jozsó miatt! A vége felé. Amikor ezen a kanapén izélgette a tanítványait… Amikor fölhoztam a kárpitost, új huzatot akartál a születésnapjára csináltatni, te áldott lélek, és a támla mögül kihúztad azt a bugyit, az volt ráírva, ma is előttem van: Thursday! Szerda! Alig tudtuk a kárpitos elől eldugdosni, remegett a kezedben a mérőszalag, kisebb is lett a huzat, nézd meg, ma is ráncot vet a sarka…

– Miről beszélsz? – Dollner Mária Katalin bánta, hogy még nem elég öreg. Nincs botja, ami szétrepeszti a koponyát. Vagy legalább dobbantani lehet vele, mielőtt ezt az ordenáré perszónát kidobja. Nem volt elég óvatos! A saját kényelemszeretete az oka, ha Klári az ügyeibe valaha is bepillanthatott. Hiába selejtezte ki Szende Klárit az agyából a többi nemkívánatossal együtt; azzal nem számolt, hogy a másik memóriája nincs a birtokában: nem béníthatja meg, nem irányíthatja. S ki tudja, hányan szaladgálnak még ilyenek, szabadon és veszélyesen?

– Előttem szégyelled a múltat? – Klári nem értette. – Kis pont vagyok én, nem osztok, nem szorzok, tartom is a pofám, de hát tíz esztendeje, hogy nem találkoztunk, várjál csak: nem tíz, kilenc, amikor megszorultam, és kértem kölcsön háromezer forintot, te háromszázat akartál adni, arra hivatkozva, hogy hamarosan váltok, Jozsó elveszi a másodhegedűs serdülő húgát, s idehozza, mert a lakás közös, az ő öröklakása árát benyelte, joga van, és csak a főztödért tartott ki eddig is… Még el is sírtad magad, én meg önzően megsértődtem, háromszáz forinttal kiszúrnád a szemem. Nem volt igazam, látod, van bátorságom utólag bevallani. Ezért kerültelek, ezért nem nyilvánítottam anno dacumál részvétet, meg gondoltam is, a halál a legkedvezőbb fordulat, ami a gordiuszi csomót megoldja. Nem is lehet mindent a világ elé tálalni, a világ hülye, elájul a gyönyörtől, hogy valaha a felesége voltál, de milyen szörnyű, ha nem szólhatsz senkivel őszintén, soha. No persze nem játszom meg magam, nem azért jöttem, hogy barátnőnek ajánlkozzam, arra nekem nincs időm, de talán örülsz, ha tehetsz valami jót, ha már így belecsöppentél ebbe a terhes dicsőségbe… Hiszen jó a szíved, tudom, amit azzal az elsővel tettél, a Holbeyerrel, nekem már csak Holbeyer marad a Halbai, százszor megbántad. Tulajdonképpen akkor se szívesen csaltad, amikor éppen csaltad. Maga Holbeyer mondta: nem haragszik, ő nem képes egy fiatal, mohó szervezetet kielégíteni, neki országos gondok járnak a fejében, nem haragszik, de mintha a máját tépné a keselyű… Telefonon mondta, amikor érettségi találkozó ürügyén egy éjjel nem mentél haza, s ő az én számomat találta meg a noteszben, érdeklődött kínjában, én álomból ébredve elkotyogtam, nincs találkozó, és tegnapelőtt sem kellett engem ápolni hála istennek… Én is nyugtattam Holbeyert, nincs jelentősége, de mennyire nincs, ma tudom csak. Nem is emlegetném, bár szép az emlék, még a csúnya is, csak oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy most tehetsz te is értem valamit…

– Ezek a dolgok tőlem már régen idegenek – Dollner Mária Katalin a hangját megemelte. Nincs más hátra, ki kell a nőt elégíteni, akkor újra eltűnik a süllyesztőben, talán véglegesen. Bizony nagy hiba volt, gyöngeség, megengedni, hogy a kulisszák mögé bárki betekintsen. De hát nem tudhatta, milyen felelősséget rak az ő keskeny vállára egykor a sors. Nem tudhatta: édesebb lesz a szerep, mint a megélt való, valaha. – Átalakul az ember! Nemesedik, ezt minden önteltség nélkül mondhatom. Visszatekintve, mint egy óriási tablót, úgy látja a múltat. Más színek tűnnek elő, Klári kedves, más az ítélet is, emelkedettebb, mintha hegy tetejéről szemlélnénk a völgyet… Tudod, személytelenebb és valahogy közösségibb lesz a gondolkodás. A halál árnyékában. Bizalommal kérhetsz: én már csak azért vagyok, hogy segítsek, no azoknak nem, akik Halbait megölték vagy pusztán hagyták megölni… és az Istent sem fogom könnyes szemmel áldani, mert tetszett neki, figyelmeztetés nélkül, orvul, élete delén azt a tündöklő tehetséget elragadni. – Belelendült. A szilvakék medrek megduzzadtak a szeme alatt. – De hát, Klárika, adj hálát, ezt te nem érted, nem is értheted. Nincs veszteséged. Elveszekedsz kedvedre a Murdzsákoddal. Uraddal és parancsolóddal!

– Veszekszem is – Szende Klári csöndesedett. – Csak nem akar felelni. Ülök a sírlépcsőn és korholom. Mi a francnak hagyott itt? Aztán megbánom, és gyorsan bocsánatot kérek.

– Te is… özvegy vagy? – Dollner Mária Katalin előbbre hajolt, a tekintete fölcsillant. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba…

– Özvegy? Kikérem magamnak! – Szende Klári nevetett; ütögette a térdét a zöld táskával. – Van nekem uram. Csak elment, messze. Így jött ki a lépés, nem indulhatok momentán utána. Megtiltotta az öngyilkosságot. Özvegy? Köszönöm… – fintorgott. – Nincs rondább műfaj az özvegységnél.

– Hát maradtál, te szegény, egy szál magadra! – Mária Katalin végre mozdulhatott, szilárdabb talajra. – És hirtelen, a tied is…?

– Majdnem egy évig húzta. Lassú vastagbéldolog, biztató periódusokkal. A biztató periódusok után volt a legiszonyatosabb. Mintha kiemelnék valaki fejét a vízből, percekre, hogy aztán egyre hosszabb és hosszabb időre dughassák vissza.

– Fel tudtál készülni, mégis. Én nem bocsátom meg az Istennek. Akár a villámcsapás.

– Részletekben halt meg. Előbb a humora, aztán az étvágya, majd az érdeklődése… Elhagyta a hús, aztán a bőr is, meghalt a lába, a keze. A szeme maradt legtovább, s ez nem slágerszöveg, a szeme, folyton-folyvást kérdezett vele. Benned romlatlanul él egy utolsó, még igaz képe. De én húsz, harminc alakot is látok, az egyik rémisztőbb, mint a másik. Perben-haragban az Istennek nevezett Illetővel nem állok. Csak faggatom. Értetlenkedem. Az talán nem vétek?

– …Mi is volt a te megboldogultad…?

– Szállítási csoportvezető-helyettes a Belsped 8. számú kirendeltségén.

– Hát igen. Egyszerű, de szorgalmas, derék ember!

– Volt hibája, annak idején is meséltem. A munkahelyén kutyába vették. Húsz év alatt se vitte többre, mint ez a rumlis állás. Valahol helyre kellett billentenie az önbizalmát. Valahol éreznie kellett, hogy döntő az ő szava is…! Ezt a kicsit, ha megkapta, fát vághattál a hátán. Bosszantott, persze, mert világéletemben nagy volt a pofám, mostanában meg egyenest spriccel a szám, hej, de sokat sírtam, amíg megtanultam, ne kontrázzak az ötre rögtön hatot… De úgy aludtam, napra nap, a hóna alatt, mint a duda! És ő sem kezdett addig horkolni, amíg a lábát át nem tette az enyémen.

– Ezek a derék, egyszerű férfiak igen melegszívűek. – Dollner Mária Katalin egyengette a kanapé ráncos sarkát. – Nincs életeszményük, különösebb, így hát kisebb tűz, kisebb a füstje… De nem is hagynak hátra feladatot, ami aztán megszenteli a maradék életet.

– Rosszul járna az a feladat, amit nekem kéne beteljesíteni, ebben a szétszórt, átmeneti állapotomban. Minden földi pakkom kész, már három esztendeje. Csak a füttyre várok, Maca!

– Miért Macázol még mindig? Senki sem hívott már így. Szegény Győző sem, drága József sem. Az iskolában ragasztották rám, nem is tudom, miért…

– A katonádért… ácsorgott, ácsorgott, és még karpaszományt sem viselt. Puccos, dilis kis gimnazisták voltunk, veled együtt. Él még a katonád? Sosem említed… mintha sosem vett volna el, mintha a szentlélektől szülted volna azt a cipófejű fiút. Úristen! Az már régen nincs vidéki rokonoknál, se kollégiumban, az legalább itt van veled, de nekem az első, pocsék házasságomban sem sikerült még egy babszemjankót sem épen kipréselni!

– Kínálhatlak egy kólával? – Dollner Mária Katalin megszédült. Ütés ütésre. Le kellett volna tagadnia magát. Külföld, hivatalos teendők! Belesétált a csapdába.

– Ne tölts, kátrányízű. A régi jó iszogatások, a tojáslikőr! Te azt a pancsot szopogattad, én meg ittam veled udvariasan, amikor úgy ki voltál borulva. A Holbeyert három napja vitték el, én meg segítettem rendet csinálni a föltúrt lakásban. Az égnek emelted a két kezed, micsoda szusz szorult beléd, micsoda kétségbeeséssel ordítottad: az a rohadt politika, az a rohadt politika! Rászorítottam a rongyot a szádra, meg ne hallják a szomszédok, az még zsúfolt prolikörnyék volt. Hát tartozik ez ma valakire?! Erre a szenvtelen, ostoba világra? A fiad… Akárhogy is: vér a véredből. Neki megnyílhatsz. Te boldog. Mit csinál a fiad?

– Jól… jól van. – Dollner Mária Katalin szorongatta a láncon a két csüngőt. Utánpótlásért könyörgött. Ha a sínről lekanyarodik, vége. Soha többé nem gurulnak a kerekek olajozottan. – Hát te, te kedves, még rá is emlékszel? Derék, egyszerű ember ő is, építésztechnikus, ott lakik, ahol az apja, hiába mondanám a község nevét, a térképen is alig találod, az apja munkáját folytatja, egymást támogatják. Nem vehettem el tőle, öregszik, te mindent tudsz, akkor azt is, háborús gyorsházasság volt, szinte nincs is előttem az arca, fogság után hazajött, s én akkor már Halbai ügyéhez szegődtem…

– Igen, igen. Holbeyer beléd esett. Amilyen nyeszlett volt, olyan vehemens udvarló. Amíg a köz az energiát végképp le nem csapolta. Gyakran találkoztok? Rendes azért a fiad?

– Rendes, rendes… Lekötik a kenyérgondok, a család…

Rossz fordulat, későn kapott észbe. Szende Klári már gombolyította az új fonal végét.

– Milyen kenyérgondja lehet a te fiadnak? Leakasztasz egy képet, ha a töméntelen járandóságból mégsem futja!

– Nem képzeled, hogy elkótyavetyélem, ami nem az enyém, hanem a nemzeté, úgyszólván? Egyik emlékverseny a másik után, táblaavatás, sőt a szülőfalujában Halbai utca, kötelezettség, megtisztelő, de az özvegyi nyugdíj nem csillagászati!

– A dalok… a fülbemászó muzsika… Jozsó szerezte álnév alatt… meg az a filmsláger… még most is dúdolják. A jogdíj bőven hoz a konyhára, én nem irigylem, nekem elég a magam keresete, pedig amit végzek, félig fizikai munka, konstruktőr, állandó kapcsolat a gyakorlattal. Nem megyek nyugdíjba, amíg nem küldenek, majd kefét ettem! Hogy még hosszabbak legyenek a napok? Család! Unokák is, te burokban született…?!

– Igen – Dollner Mária Katalin reménykedett, hogy legalább a számukat eltalálja. – Két unoka.

– Fiú, lány?

– Vegyes.

– Mekkorák?

– Hát… nőnek, mint a gomba!

– Te Maca, ha nekem unokám lenne, nem tartanék pasast, garantálom…

– Neked… neked van valakid? – kérdezte Dollner Mária, mértéktartó szörnyülködéssel. – Igazán nem vagyok erkölcscsősz, de ha annyira szeretted…

– Szerettem?! Megcsonkultam, Maca. A legelemibb életfunkcióhoz is segédeszköz kell. A szemetet nem tudom úgy kiüríteni, hogy a cigarettacsikkjét ne keressem. A falat kifordul a számból, ha köményes csirkét eszem. Van valakim, persze… mint a pályaudvaron a hordár, annyi. Segít a csomagokat cipelni, amíg végre befut a vonatom… De hozzámenni? Uramisten, Maca. A jó házasságért utólag fizet az ember. Aki kettőt sirat, nem szeretett az egyet sem. Ez a szerencséd. Utólag legalább boldog lehetsz.

Dollner Mária Katalin feladta. Próbálta a veszett fejsze nyelét menteni.

– Klári, Klári… Ezt te nem érted. Ne is bonyolódjunk bele. Nem ezért jöttél. Kérésed van. Öntsünk tiszta vizet a pohárba…

– Önthetsz. Csak meg ne nézd mikroszkóp alatt. Hogy a híres tiszta vízben mi nyüzsög. Fecsegek, fecsegek… térjünk a tárgyra. Hetenként háromszor meglátogat az újdonsült barátom. Félek, előbb-utóbb megunja, nem nagy műsor, egy ilyen spinével hetyegni, aki ráadásul folyton a férjéről beszél… De hát ezért fogtam: legyen kivel összehasonlítani az uramat, egy kicsit olyan ezáltal, mintha élne. Nem bántok ezzel senkit, legfeljebb azt a különben kedves embert. Gondoltam, kapjon hálából valamit cserébe, hogy eltűri a hülyeségemet. Véletlenül a Szövetségben sofőr, a te Jozsódnak ott holtában is tekintélye van, le akar kerülni a kocsiról, de a kora miatt még munkaköteles, ne botránkozz meg, hét évvel fiatalabb, Jozsó is tizeneggyel volt nálad fiatalabb. Szóval a központi garázsban forgalomirányítót keresnek, ha kezeskednél, kegyes hazugság, hogy Jozsó ismerte… Melless Géza a neve, és esküszöm, hasonlít az uramra, amikor a lábasba oldalról beleszagol… Melless Géza, két essel! Fölírom erre a papírra. Segítesz? Meg tudod érteni?

– Semmi sincs tőlem távol, ami emberi – mondta Dollner Mária Katalin. A kínálkozó pátosz megmentette. – Majd én kereslek! A telefonszámodat is írd fel. Zsúfolódnak a teendők, külföldre is ágaznak a szálak, meg sem találnál a közeljövőben, kedves Klári…

– Szívből köszönöm. Az estét is. Persze, neked sem ártott egy kis őszinte duma, Maca, egészen kipirultál, valósággal megtelt az arcod. Úristen, szedem a sátorfám. Amíg innen a francból lejutok… Nincs olyan szerencsém, hogy egy bokor mögül egyszer s mindenkorra fejbe kólintsanak…

Dollner Mária Katalin alul is, fölül is bezárta az ajtót. Nem magát félti. A fő szempont az emléktárgyak biztonsága.

A megkönnyebbülés rövid ideig tartott. Ez a buta asszony bekukucskált a hetedik ajtón – s be se lehel érte büntetésül falazni. Elszökött. Viszi a titkot, ami nem teljes titok már: bárhol, bármikor található, a legjobb szándékkal is ki-kibuggyan. S ez a kisebbik baj: legyintéssel, biggyesztéssel semmisíthető, néhány megbocsátó, ügyes célzással cáfolható. Nagyobb baj az, hogy nehezen kikalapált lelki nyugalma is fölzavarodott.

Dollner Mária Katalin túl régóta hazudott már. Mesterfokon a hazugság terjesztőjével eggyé válik. Az iszap a mélyben marad, szinte nincs, amíg nem taposnak két lábbal bele, föl nem szaggatják marokkal. De most fulladozhat az ember a maszatban, és várhat-várhat, amíg az így-úgy újra leülepszik.

Többévi megfeszített munka mehet itt tönkre. Dollner Mária Katalin nem volt szenilis. Le kellett tépnie a húsba nőtt álarcot, hogy átfestve, kijavítva nyomhassa vissza.

Sokat tud Szende Klári – de mindent ő sem. A fia apját, az első előtti férjet, harmincöt éve legalább, hogy nem is látta. Meg sem ismerné, ha szembejönne vele. Megnősült, vidáman él, négy lánya van: távoli hír. Mi köze hozzá? Jelentéktelen fickó, maga az unalmas átlag. Még egy kiemelkedő rossz tulajdonsága sincs, ami miatt különböztetve őrizné az emlékezet. Holbeyer? Holbeyer szerette őt. Csak a mozgalmat még jobban szerette. Ezért kellett oly sokszor megalázni, kicsúfolni, fölszarvazni, egyszóval bizony tönkretenni alaposan. Szétrágta volna a lelkifurdalás, ha legalább a holta után nem emeli eszményi magasba, s hogyan tehette volna hitelesen, ha önmagát leválasztja mellőle? Törlesztés ez az eufóriás kegyelet, szüntelen mea culpa, hiszen nemcsak elvben társai, de ő, a hites társa is elárulta, másképp, de szintúgy halálosan. Jó, hogy abban a börtönben nem írtak levelet. Amikor elvitték, éjszaka, lopva, akkor sem volt búcsúszava, csak reménytelen, szemrehányó pillantása, mintha ő, a nyomorult nő volna a felelős, hogy cserbenhagyta minden eszme, minden ideál. Holbeyer-Halbai megérdemli, pozitív előjellel érdemli meg, hogy a feledés porától óvja. Amikor Farnády feleségül kérte, éppen ez a csöndes, lemondó mártíromság volt a csali – ő pedig, aránylag fiatalon, még bizakodott; mint puli a megkerült gazdát, Farnádyt úgy kezdte imádni. A zene idegesítette, a cselló különösen, de ha vattát dugott a fülébe, órákig tudott Farnády lába előtt ülni a zsámolyon – a férfi ujjait elragadtatottan figyelte. No igen – Farnády Holbeyer helyett minden rosszat visszafizetett. Kurvapecér, ez a legenyhébb jelző, ami illett a nevéhez. Katalin gondozza, süssön-főzzön, testőr és titkár legyen – így képzelte. De az ágyából egykettőre kipenderítette; az ihletre hivatkozott, ami változatosság nélkül elveszti feszességét, szabadsága legkisebb korlátozása pedig kreativitása rovására megy… aztán az a zenetanodás befűzte, az ezüstpánttal a homlokán, az átlátszó indiai ruhában, valamiféle szakmai zsargonnal kevert, ájult malacsággal fűzte be, amikor az a rohadt sok cigaretta meg vodka egy perc alatt megállította a lovag úr szívét! Farnády a vécécsészén ülve halt meg, jobbra billent, az oldalcsempe megtartotta. Az alsónadrág a bokájáig csúszott, heréje beleért az ürülékbe. A mentősök tették rendbe, megesküdtek, a körülményeken nem fog csámcsogni senki. A lány őrjöngött: néhány hónap, és ő a hivatalos sirató. Kifúrták az özvegységből – fenyegetőzött, de aztán mégsem szaladt fűhöz-fához. Kisebb klubokba járt, sejtelmes sztorikat mesélt. Ma már narkomániás, mindenféle igazi képviseletre alkalmatlan. Hát Farnády nem érdemli meg azt, negatív előjellel ugyan, hogy ne hagyja emlékét elkallódni? Nem érdemli meg a bosszút, a bosszú ama sajátságos formáját, hogy amit életében nem tudott Katalin kicsikarni tőle, holtában azért is elveheti: az örök hűséget?!

Hogyan lehetne másképp – részben bűnös tudattal, részben pedig ronggyá alázva – tovább élni?

Talán ha a fiát – félig gyerekfejjel – nem tagadja meg. Először egy-két hónapra, azután évekre és lassan jóvátehetetlenül egészen. Későn ébredt rá, nem anyatípus; de nemcsak anyatípusú nők szülnek, mégsem keresnek azonnal indokot, hogy a csecsemőt az apai nagyszülőkre hagyják, a válás után meg a férjre. Mások is éheztek negyvenhatban – ürügy volt csak „a gyerek érdeke”, s „nagyvonalúsága” a szegény apával a későbbiekben inkább lustaság. Nem, Holbeyer és Farnády az elidegenítésben nem ludasak. Saját utódot egyik sem kívánt: Holbeyer még az illegalitásból hozta félelmeit: nem mert szaporodni, folyton végleges világra várt. Farnády pedig piás hangulatában kivallotta, az utód – az ő hivatásában – veszélyes. A tehetség öröklődik, esetleg halmozódik is, s hogy valaha a fia lejátssza, nem kívánja megérni. De Zoltánt reklamálták, különösen családi ünnepeken. Zoltán azonban sohasem illett a képbe. Udvariasságán csorba nem esett, mindig megköszönt mindent, s mint aki bejelentési kötelezettséggel tartozik a messzi hivatalnak, élete fontosabb eseményeit is pontosan jelezte. Mária Katalin azon kapta magát, hogy Jozsó temetésén a tulajdon fiát visszamagázza. Utoljára hét esztendeje kapott tőle ajánlott levelet, egy nő is aláírta, megnősült, elég későn, s azt már az ördög tudja, mikor táviratozott, megvan a második gyerek. Lehet, hogy az elsőről is értesítette. Ő gratulált, küldött ötszáz forintot, sőt invitálta is, ha ideje lesz és fönnjár Pesten… Nem, nem lett volna kellemes, ha Zoltán komolyan veszi. Erről a korai, meggondolatlan lépésről csak az ilyen Klári-féle tud, a felsőbb régiókban felesleges terjeszteni. A régi udvarlók pedig kisorvadtak, vagy ijedt, pozicionált férjek; nem mernek azok emlékezni.

A védekezés azonban nem árt. Ahogy Klári belepiszkált, belepiszkálhat, akár jóindulattal, más is. Zoltán már nem hasznosítható. Zoltán túl egészséges, s ami még a gyűlöletnél is rosszabb; közömbös. De az unokák!

A hősök özvegye legyen feddhetetlen – az emléken esik folt, ha őt kikezdi valaki. Azokat a kicsiket nem is látta; kísérletet sem tett a nagymamaszerepre, nem előnyös, ha elkezdenek erről fecserészni.

Szende Klári betette a bogarat Dollner Mária Katalin eleddig visszhangtalan fejébe. Visszatértek lidérces álmai: Holbeyer megfenyegette, deformálódott és meghosszabbodott mutatóujját, bármerre hátrált is, a szívének szegezte, majd milliméterről milliméterre megforgatta, egyre mélyebben a mellkasában.

– Tachikardia – mondta az orvos, és kímélő ételmódot javasolt. – Legyen egy kicsit önzőbb! Kevesebbet a közért, drága asszonyom!

Farnády pontban éjfélkor hasba rúgta, letaszította a rugóról, ott ébredt az ágy lábánál rendszeresen.

– Vegetatív idegrendszeri tünetek. A magány. Bármilyen kivételes a lelkiereje, asszonyom, így mégsem természetes!

Dollner Mária Katalin novemberben elszánta magát. Leült az ereklyeként csodáltatott, de mindössze nyolc éve vásárolt faragott levelezőasztalkához. A cél kettős: kihúzza a talajt mindenféle esetleges pletyka alól – s talán, talán valamelyik unokát kimenti. Föl is lehetne költöztetni, mint örökbefogadottat nevelni. Taníttatni, híres embert képezni belőle, ha csak egy parányi ambíció szorult bele. Ki tudja – vakmerő fordulat –, talán még szeretni is! Szeretni és részesülni a szeretetében. Régen befagyasztott – hirtelen olvadozó – remény. De öntsünk tiszta vizet a pohárba: a fényességes megváltás s a köznapi kegyelmek is ritkák. A fogalmazás ne tolakodjon, ne legyen fennhéjázó, de pitiző sem – bárki olvassa a levelet, tüstént érezze egy szilárd jellem, egy nehéz sors oly emberi gyötrelmeit…!

Kicsi hely az – ha az utcára nem is emlékszik, Zoltánt csak megtalálják úgyis.

 

 

Az aláírásnál elbizonytalanodott. Azután odafirkantott egy rejtélyes nagy M-et. Mária, Maca, Mama – tetszés szerint. A borítékra Bartók Béla-bélyeget ragasztott. Némi habozás után gyártott egy utóiratot:

 

 

Kiszámította, hogy egy hónapnál hamarabb nem érdemes a választ várni. Ő sem ugrana azonnal.

Tett-vett a bizottságokban. Fülelt: nem zörög-e a haraszt? Klári látogatása óta a gyanú nem hagyta el. Klári ügyében intézkedett: a hála jó szájdugó. Illetékes helyen ecsetelte Klári nyomorúságát, az élettárs rátermettségét. Bólogattak, hogyne, a férfi már két hete megkapta a központi garázst, utólag is megnyugtató azonban ez az erkölcsi támogatás. Klári telefonált; nyilván áradozó köszönetét akarta kibeszélni. Dollner Mária Katalin elvékonyított hangon közölte, ő a házvezetőnő, a ház asszonya Burgenlandban tartózkodik, nincs felhatalmazása, hogy megadja a címet, de üzenetet továbbít, s természetesen híven közvetíti…

Az izgalmak valóban kimerítették. Maga is meglepődött, a vártnál korábban érkező választ milyen remegő kézzel bontja fel. Sikerült-e a hadművelet?

Zoltán betűi ide-oda dőltek, de olvashatóan írt, helyesírása nem hibádzott, csak a vesszőhasználat.

 

 

Dollner Mária Katalin kétszer olvasta el. Első olvasásra megállapította: hát nincs! Nincs szerető unoka, hűséges, kutyaszemű; apród, aki hozza a papucsot, újságot, szemüveget. De nincs látványos lelepleződés sem: Zoltán jó fiú, és – öntsünk tiszta vizet a pohárba – ezzel a Szíriával a képből kikerül.

Másodszor tagolta a szöveget, a központozást helyrebillentette.

Tulajdonképpen üde levél. Nyílt. És az a „Muci Mama” csavarja az ember szívét. Lám, volt ő jó anya is. Egynémely szakaszban, amikor nem hajszolták a körülmények. Zoltánka emlékszik. Meghatottságát épphogy férfiasan leplezni tudja. És nincs olyan rossz arca Zoltánkának. Egy kicsit mélyen ül a szeme. Mintha sejtene valamit. Valami tragédiát, ami elháríthatatlanul közeleg. Holbeyer utolsó fényképén látta ezt az árnyékot, de jaj, Kasszandra-jóslatok!

Nem akárki vág neki ebben a robbantásos-lövöldözéses világban éppen Közel-Keletnek. Itthagyja a kényelmet, a biztonságot, hogy egy messzi népnek segítséget nyújtson és dicsőséget szerezzen a szegény kis magyar hazának. Mégiscsak az ő fia! A hóna alá kell nyúlni, tanáccsal; szilárd akaraterőt sugározni, hogy meg ne futamodjon… Tradíció kötelezi erre. Talán nem is sejti teljes mélységében, mennyi veszély les rá Szíriában! Az éghajlat megtámadja az általános egészséget, a koszt a gyomrot, a fertőzések a bélrendszert kikezdik. De nem szabad riogatni: a vállalás szent dolog! Ez a Zoltán fiú, ha nem is tudatosan, de a fiatal életét tette egyetlen csettintéssel kockára… Csak egy golyó tévedjen el, és vége.

A fia! Méhében hordta, gyötrelemmel szülte, és most őt is le fogja a már-már hősi halál kaszabolni…?

Kibír ennyi csapást egy ember? Ha mégoly edzett, fegyelmezett?

Dollner Mária Katalin ajkát összeszorította. A tükör elé lépett, haját megoldotta, majd kontyba csavarta a nyakán. Milyen szelíd így az arc; leszámolt mindennel, engedékeny.

Válaszát gépbe írta, indigóval.