Családi kör

– Ma kétszer is voltak négerek a televízióban – üvöltötte örömmel Pista. – Ma kétszer is voltak… Egyszer táncoltak, egyszer meg ütötték őket…

– Hallgass már! – kiáltotta az anyja. A kisebbiket bevonszolta a fürdőszobába.

Kovács Áron nyitotta a száját. Mégsem szólt. Néha – ha nagyon elfáradt, belátta, hogy a szavak semmit sem érnek. Legalábbis túl keveset. Később, amikor ibolyaszín fénnyel sugárzik az éjjelilámpa, úgyis megbánja, amit kimondott. Nehéz nap volt a minisztériumban. Egyrészt nagy a meleg, és elromlott a vászonredőny. Másrészt Vili bácsi piszkálódni kezdett, és nem tudni pontosan, miért.

– Te… – bökte hirtelen oldalba a fia. – Te… megnézhetjük a nagyfilmet?

– Ma nem. Holnap reggelesek vagytok, tudod… – felette bágyadtan.

– Dehogy! – rikkantott Pista, és ide-oda mászkált közben. – Tudod, hogy délután megyünk… Megnézhetjük a Jönnek a katonák-at?

A fürdőszobából éles sikoltás. Áron felugrott. Kiszólt az ajtón.

– Mi az istent csináltok megint?

– Semmit – szűrődött át tompán Irma hangja. – A szemébe ment a szappan.

– Megnézhetjük? – húzta a kabátja szélét Pista.

– Apuuu… apu – sikított Kriszti –, elkezdődött már?

– Ne rángasd a fejed… képtelen vagyok megtörölni a nyakad. Maradj nyugton, mert odavágok!

– Nem is tizennyolc éven felüli! Jó harcos! – s a fiú csépelni kezdte kis ökleivel a díványpárnát.

Vili bácsi valamit akar. Eddig még sohasem kifogásolta az intézkedéseit. Két hete a szakmain azt mondta: „Amíg ilyen kiváló szakembereink vannak, mint Kovács elvtárs…” s a többi. Mit akar most azzal, hogy nem volt elég alapos a vizsgálat? Egyáltalán, ki ez a Sóber Vilmos?

– Miért vannak katonák, ha nincsen háború? – harsogott Pista négykézláb.

Kriszta berontott. A hajából csöpögött a víz. Irma utána, a törülközővel.

– Kriszti, gyere ide! Vizes fejjel nincs tévé!

– Nem is vizes! Hol a papucsom?

– Pisti, keresd meg a húgod papucsát! Ne mássz be, seprővel piszkáld ki!

– A fotel alatt van… Apu, állj fel, nem tudom kiszedni!

– Miért kell mindent elszórni? – kérdezte Áron erős hangon, pedig nem volt dühös.

– Borzasztó… ne légy olyan lusta… – mondta Irma sértődötten. – Neked mindig van valami bajod. Ha nincs, csinálsz magadnak.

– Miért verték meg a rendőrök azokat az embereket? – Pisti most már az apja nyakkendőjét rángatta.

– Kiket vertek meg? – érdeklődött Kriszti.

– Nem tudom… a tévéhíradóban.

– Jaj, látod, anyu, én ezt sem láttam, mert a körmeimet vágtad. Miért kell a körmöt levágni?

– Maradjatok csöndben. A legjobb volna, ha aludni mennétek.

Egyszerre, kórusban süvöltöttek fel: – Dél-u-tá-no-sak vagyunk…

Mire alapozza Sóber, hogy nem volt alapos a vizsgálat? A könyvelőt azonnal felfüggesztették; ez nem elég neki?

– Csináljatok, amit akartok! Ha anyátoknak ez jó!

– Ne tolj mindent rám! A te gyerekeid is, nem? – Irma élesebb volt, mint máskor. Talán történt valami napközben.

– Ideges vagy?

– Nem vagyok ideges – mondta Irma, és az összegöngyölődött szőnyeget igazgatta. – Csak fáradt. A fáradtsághoz nekem is jogom van. – S hogy Áron nem válaszolt, jelentőségteljesen tette hozzá: – Ma megint egyedül mostam.

– Nem jött a Boris?

– De. Jött. Megitta a kávémat, és kijelentette, hogy nem maradhat, mert begyulladt a körme.

– Nekem is be fog gyulladni, úgy levágtad… – jelentette ki Kriszta, s gondosan vizsgálgatta az ujjait.

– És azok a rendőrök nem sajnálják?

– Mondd, te hülye vagy? Kiket? – kérdezte az anyja.

– Akik ültek a földön, és nem akartak menni…

– Hát, ha begyulladt a körme, azt meg lehet érteni… – vélekedett Áron.

Miért változtatta meg Sóber a véleményét?

– Persze, mindenkit meg lehet érteni, csak engem nem. Tudod, hogy odabent is kedd a legnehezebb napom.

– Csavarjuk le a tévét, és aludj el korán…

– Neked mindenre ez az egy varázsszered van: kapcsoljuk ki a tévét! Tudod, hogy szeretem. Megnyugtat.

– Akkor meg mit akarsz?

– Semmit sem akarok. Nyugalmat és jó szót. – Áron sóhajtott. A tíz év előtti Irma jutott az eszébe. A kirándulás, a vihar. Az asszony óriásira táguló szeme; lebegő szájaszéle: „Gyűlölöm a nyugalmat, a változatlanságot. Égni akarok, ameddig élek.”

Irmára nézett.

Irma már ült. A lábát messzire előrenyújtotta, pihentetően. Egyenesen a képernyőre bámult, szinte beleolvasztotta arcát a kékesfehér fénybe, mint a strandon sütkérezők a napba. A kis falilámpát is eloltották. Kriszti elhelyezkedett a szőnyegen. Pista csúszkált. Nyugalom! Mindenki nyugalmat akar előbb-utóbb. De amíg ilyen Sóber Vilmosok vannak…

– Úgy unom ezt a napi jegyzetet… Mondd meg már, apu, miért zárják börtönbe az embereket?

– Mert rosszak voltak, ugye, apu? – szólt bele oktatóan Kriszti.

– Kisfiam… majd egyszer elmagyarázom. Egyelőre elégedj meg azzal, hogy van, aki rossz, van, aki jó.

– Akik a börtönökben őrködnek, azok a jók?

– De buta vagy. Majd ha nagy leszel, mindent megértesz – mondta ünnepélyesen Irma.

Pista elhallgatott. Leült Kriszti mellé, de nem nézett a képre. Az inggombját csavargatta.

– Ráadásul még azt is mondta a Boris, hogy nem esik le a karikagyűrű az ujjamról, ha egyszer én mosok ki, képzeld!

– Miért nem dobod ki? – horkant fel Áron. – Mi a fenének fizeted, ha még szemtelenkedik is?

– Miért? Mert jobb, mint a semmi. Nekem nincs olyan férjem, mint a Stefinek, aki orvos létére nem szégyell szőnyeget porolni…

– Ezek a te példaképeid… az ilyen impotens kócbabák!

– Jó… kezdd csak el a sértegetést. Az igazság az, hogy neked sem esne le az aranygyűrű az ujjadról, ha egyszer kitakarítanál, mire megjövök a kiadóból…

– Nem esne le… – vidámodott fel Áron, de rögtön el is hallgatott.

Irma felugrott.

– Csak röhögj. Azt hiszed, elfelejtettem, hogy két héttel az esküvőnk után eladtad a jegygyűrűdet…

– Nem adtam el. Zálogba tettem, hogy táncolni vihesselek…

– Ki mondta, hogy vigyél táncolni? Különben is mindegy. Akkor a zálogcédulát adtad el…

– Tudod jól, hogy elvesztettem…

– Kezdődik a film… kezdődik – bődült fel Pista –, jaj, de jó.

Áron kiment a konyhába. Feketét melegített. Irma utánament.

– Egyetlen este sem lehet nyugodtan végignézni a műsort? Olyan lehetetlen ez? Mindig meg kell játszani Zrínyi kirohanását?

– Egy kávét csak ihatok, nem?

– Ki mondta, hogy ne igyál? – Irma reszketett.

A haja a koponyájára simult. Rég lehetett fodrásznál. A frottírköpeny öve meglazult, kibukott a melle. Egy kicsit lefelé nézett, félkörben megtörve. Zöld szeme inkább szürkének látszott, a szája halványbarna, de még most sem csúnya – állapította meg Áron. Három vagy négy napja, amikor az anyjánál voltak, a türkiz dzsörzében, kígyócipővel, még sokan utánanéztek. Nem is ez a baj.

– Nem érted, hogy fáradt vagyok? Egész nap rohantam, mint az őrült. Az utolsó pillanatban kaptam meg a levonatot, nem tudtam kiadni senkinek. Bent volt az a marha Sólyom, rosszat szedtek a 112-es oldalon…

– Azt hiszed, nekem lampionos kerti ünnepély a napom? Hol van a ti munkatempótok az enyémtől… Már százszor megmondtam, hogy az én helyzetemben vannak dolgok, amelyek elviselhetetlenek…

– Mindig csak te… – mondta rekedten a nő. – Mindig csak te…

– És te? Törődsz te mással, mint saját magaddal? – Áron kavarta a kávét. Nem érdekelte a vita. Végre feküdni az ágyban és aludni. Az ember dolgozik, mint a barom, s még ennyit sem kaphat meg.

– Ma már nem akarok hangokat hallani…

– Akkor vonulj gumicellába, mielőtt én jutok oda a gyerekekkel – Irma most már sírt. A gáz egy kicsit szivárgott, záptojásszaggal. Áron kinyitotta a konyhaablakot. Irma odaugrott és becsukta.

– Miért, hát ki kezdi? Nem te kezdted megint? – Áron érezte, hogy, hatol egyre mélyebbre a haragja.

– Én? Hát nem te mondtad a gyerekekre…?

– Mit? Na? Mit mondtam én?

S álltak egymással szemben, mint ellenségek, a régi klasszikus csaták idején. Irma a feketéscsészét figyelte. A szervizből való, nehogy odavágja ez az idegroncs. Áron pedig azt kívánta, bárcsak elájulna ez a hisztérika, hogy csend legyen egy kicsit. Rohadt zsarnok – gondolta az asszony –, azelőtt megcsókoltad a fenekemet. – Nagyképű senki, valamikor szétmállottál a szerénységtől – fortyogott a férfi.

Beszéd nélkül is tudták ezt jól, ők ketten. Áron mégis azt mondta, kis szünet után, megmorzsolgatva Irma vállát:

– Tudod, hogy szeretlek…

– Tudod, hogy én is – sóhajtotta vissza Irma, és megsimogatta Áron fülét. Szerették a fegyverszüneteket. Ilyenkor még ízesek voltak az ölelések. Már csak egyet becsülünk egymásban – gondolta Áron –, a hazugságot. Azt, hogy egyikünk sem adja meg magát.

– Elkezdődött a film – mondta, és ujja közé csípte Irma mellbimbóját. Irma játékosan beleharapott a kezébe.

– Itt? – kérdezte Áron. Most nem jutott eszébe Sóber.

– Ühüm – helyeselt az asszony, és lecsavarta a villanyt.

– Hagyd nyitva a gázt, hadd lássalak… – követelte a férfi, de Irma tagadóan mormogott. Jobb a sötét. Egy kicsit huzakodtak, és gyorsan mechanikussá vált az egész. Még jól is jött Kriszti üvöltése a szobából. Abba lehetett hagyni.

Beszaladtak. Pista rádobta Krisztire a paplanlepedőt, belecsavarta, és örült.

– Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró…

Kriszti nem látott semmit, sírt és félt.

Irma megpofozta Pistit.

– Nem sajnálod ezt a kislányt, te disznó? Hát ennyire nem törődsz a húgoddal?

Pisti értetlenül tapogatta az arcát, aztán ő is rázendített:

– Én csak játszottam. Már játszani sem szabad?

– Így nézitek ti a tévét? – förmedt rá Krisztire is Áron. – Mindjárt összetöröm az egészet.

A gyerekek elhallgattak. Leültek megint a szőnyegre, és bámulták a képet.

Irma is elhelyezkedett. Áron megkönnyebbült. Talán elfelejtkeznek róla. Behúzódott a rekamié sarkába. Ha elmondaná Irmának, mi volt ma Sóberrel, csak gúnyolódna vagy sajnálkozna, s ez mindkettő nagyon rossz. Végeredményben el is lehetne menni a minisztériumból. Politikailag tiszta, be ugyan nem lépett, de ki sem… ez is jó pont. Egyszerűen: méltánylás nélkül nem lehet élni. Huszárnak osztják az ügyet, másodszorra, őhelyette… Molyos kispolgár, közönséges számkukac. Az igazi egyéniségek mindig felőrlődnek.

Szórakozottan a képre pillantott. Valami őrnagy – valamilyen ütközetben. Parancsokat oszt. A katonák vigyázzban állnak. A kezük szorosan a combjukra simul. Az arcukon tisztelet és feltétel nélküli engedelmesség. Az őrnagy leereszkedő, atyai mozdulattal szalutál. A katonák gombnyomásra eloszlanak. Az őrnagy kihúzza magát. Betölti a képernyőt. A szeme bátor, az orra erős. Ragyog a rangjelzése.

Pisti megszólalt:

– Ezek is rabszolgák voltak?

Irma gépiesen rászólt:

– Már megint csacsikat beszélsz. Nem láttad az egyenruhájukat?

Pisti az anyjára pillantott, egy másodpercre eltátotta a száját, azután becsukta.

Kriszti megjegyezte:

– Ha én ősszel iskolába megyek, nem leszek olyan buta, mint te…

– Mit mondtál, te kis vacak? – torzult el Pisti képe, és ököllel vágott Kriszti fejére.

Áron nem bírta tovább.

– Állatok… Hát állat vagy te, mondd? Állat? Állat? Mi? Igen? – s közben jó nagyokat sózott a gyerekre, ahol éppen érte.

Kriszti összecsapta a tenyerét és nevetett. Két gödröcske képződött az arcán.

„Milyen bájos a bestia” – gondolta Irma, miközben belökte Pistát az apja elől a másik szobába.

– Miért kell ilyen jelenetet csinálni? Hiszen gyerekek…!

– Én csinálom a jelenetet? Az én kötelességem, hogy megneveljem őket?

– Nem is az enyém! Sohasem foglalkozol velük, csak vered őket!

– Még mindig többet törődök én velük szégyenszemre, mint te. Kriszti hat napig hordja ugyanazt a zoknit… – kiáltotta Áron, bár ő maga is tudta, hogy csak két napot kellett volna mondania. Saját túlzása kergette tovább, így ordította ki magából:

– Ki akart gyereket? Te vagy én? Én előre megmondtam. Neked kellettek, most tessék, ne told rám a felelősséget! – Irma kétségbeesetten sikoltozott:

– A saját gyermekei! A saját gyermekeit nem szereti! – zokogva kapta karjába Krisztit, de az érdeklődve kibontakozott, mert éppen akkor lőttek agyon valakit a képen. Pisti megjelent az ajtóban, s csak nézett. Irma hozzáfutott, beborította a testével.

– Nincs nekünk senkink… Szegény anyuci… látod, kicsi fiam, szegény anyuci, gyere anyucihoz… – Pista egy darabig nem mozdult, majd rést keresett az ölelésben, kidugta a kezét, és megkopogtatta az asszony hátát: – Anyuuu…

– Igen, kicsi fiacskám, igen…

– Anyu, én olyan sapkát akarok, mint a kapitányé… – Irma azonnal abbahagyta a sírást. Ellökte a fiút, és arccal a fal felé fordult.

Áron besüppedt a rekamié sarkába.

Megszólalt a telefon. Irma nem mozdult, így a férfi kászálódott fel.

– Anyád keres… – szólt be fáradtan. Irma kiment az előszobába. Hamarosan visszajött.

– Mit akart? – kérdezte fásultan a férfi.

– Szívrohama van. A szokott. Menjek el! Éppen olyan állapotban vagyok. Vegye be az orvosságát!

Bement a másik szobába, nem nézte többé a filmet. Ismét odatámasztja majd a homlokát az ablakhoz. Azért vannak az üvegen azok a homályos, kerek kis zsírfoltok, amelyeket havonta egyszer mosnak le. És ha sír? Sírjon. Csak ne itt. Anélkül is elég.

Katonák dagasztják a sarat. Valahová vánszorognak. Az arcuk eltökélt. Micsoda hülye film. Áron azon gondolkodott, kinek mesélje el a mai napot.

Leltárt csinált az ismerősökből, de még szomorúbb lett. Egyszer, még legénykorában megfogadta, amikor a hallgatótársai összevigyorogtak a háta mögött – hiába tagadták, látta –, hogy többé nem panaszkodik senkinek. A becsvágy a fontos. Az ember valaki akar lenni. Nem munka nélkül! Kemény munkával. Nem a fizetésért. Érezni azt, hogy nélkülözhetetlen… tulajdonképpen ezért érdemes reggelenként megnyomni az iroda kilincsét. Nem ingyen osztogatták azt a kitüntetéses diplomát. De hiába. Huzamosabb ideig nem bírják elviselni, ha valaki különb. „Te is követhetsz el hibákat, Áronkám, te sem vagy tökéletes… ez szarvashiba volt.” – Ó, ez a pöffeszkedés! Sári pedig védte az öreget. „Nézd, velem rendes volt – mondta, és naivul forgatta a szemét –, szanatóriumba vitette a gyereket.” – S mindjárt arról kezdett beszélni, hogy kétszáz forintra van szüksége, mert kitörött a korona a fogából. „Te lökted ki” – lihegte álérzékien. Azt hitte, ezzel minden el van intézve. Nők! Még szerencse, hogy Sárihoz nem fűzött illúziókat. Szükségem van rá – vonta meg gondolatban a vállát –, mint ahogy unom mindig egy csészéből, egy helyen inni a feketét. Sárival különben sem kellett sokat „lelkizni”, ez mindenesetre üdítő Irma után.

Irma visszajött. Összekulcsolta a kezét, ízületei ropogtak. Arca maszatos húsdarab. Jóisten, mégis jön a nagyjelenet, még most sem lehet megúszni !

– Gyere be, kérlek, egy percre. Ne félj, nem csinálok jelenetet. Néhány dolgot véglegesen meg kell beszélnünk.

Áron pánikszerűen menekülni kívánt. De Irma akkor megveri a gyerekeket, és felordítja az egész házat.

– Mit akarsz megint? – kérdezte utálkozva. – Soha nem hagysz békén?

– Érts meg! Hát nem érted, hogy én csak… – hosszan, elnyújtva felbőgött.

– Micsoda állatok! – ordította Áron, és felugrott. – Csak magukkal, mindenki csak magával…

Pista elkiáltotta magát:

– Na! Nem látok! Menj a tévé elől!

Áron visszaroskadt. Hova? Merre? Egy utolsó húszasa van. S reggel úgyis folytatódik. Nincs menekülés.

– Így is jó – az asszony hirtelen abbahagyta a szenvedést. A hangja szinte vidám, kihívó lett. A fejét fölemelte, és gőgösen lefelé biggyesztette az ajkát. – Holnaptól más világ lesz itt. Levegő vagy nekem, érted? Levegő. Én sem leszek különb, mint a többi. Keresek magamnak egy igazi férfit. Jön még kutyára dér. – Sebesen tupírozni kezdte a haját az egyik oldalszéken.

– Keress. Keress csak – mondta megvetően Áron.

– Keressek? – kiáltott fel megint Irma, s megújuló rohammal a földhöz csapta a fésűjét. – Keresek is.

– Lelövik? – szólt izgatottan Kriszti, és megrángatta Áron karját.

Áron nem felelt.

A mezőn egy katona haladt, s valahonnan az erdőből lőttek rá, nem tudni, kicsodák.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Pista.

– Nincsenek itt, nem láttad? – oktatta Kriszti.

A katona csak ment, mintha nem hallotta volna a golyók süvítését, le sem hasalt. Csak ment, s ügyelt, hogy el ne veszítse bakancsát a nagy hóban. Azt húzkodta akkor is, amikor eltalálták. Csak a ruhája látszott ki. Azután – művészi megoldással – lassan azt is betemették a hópelyhek.

A felirat szép világosan kiragyogott: Vége.

Irma lecsavarta a tévét. Egy pillanatig végtelen megkönnyebbülés volt a csend, az ezüstkék, gonosz fény helyett a lágy sötétség. De már égett is a villany, a tompa, tejfehér mennyezeti csillár. Irma hadakozva cipelte be a gyerekeket a másik szobába.

Pista egyre süvöltötte a magáét:

– Apuu… küldd be aput… addig úgyse alszom el… – Irma bevágta az ágyba, azután kijött.

– Légy szíves… a fiad… megbeszélnivalója van – mondta gúnyosan.

Áron felsóhajtott. Be kell menni. Rosszabb, mint az anyja, úgysem hallgat el addig. Kriszti, ahogy a feje a párnára esett, már aludt is. Pista azonban maga köré csavarta a paplant, és várakozóan ült a rekamiéján.

Irma kiment a konyhába, és langyos borogatást tett a szívére. „Megvárom, amíg kijön utánam, ha reggelig kell is itt kucorognom” – határozta el magában. „Nem lesz éjszakád, te csibész…” S válogatni kezdte a rizst a holnapi vacsorához.

– Hogy van az – kérdezte Pisti a belső szobában az apjától –, hogy van az, hogy az emberek szeretik egymást ölni?

– Ezt te még úgysem érted, fiacskám – mondta szórakozottan Áron, és megsimogatta a gyereket –, nem szeretik. De kell, mert sok a rossz ember.

– Ezért öltük meg mi is az indiánokat?

– Ki az a mi? Te vagy én, vagy anyuka? Ne beszélj csacsikat. Mi még nem is láttunk indiánt…

– De haragszanak egymásra… azok meg ezek… mi… vagyis… szóval ez azért nagyon csúnya, nem?

– Ne törődj te ezzel, Pistikém. – Áron sóhajtott. A gyerek túl okos a korához. Dolgozik a fantáziája. Nem neki való ez. Úgyis labilis az idegrendszere. Valami hasznosat, szépet kellene mondani, ami igaz is. Valami megnyugtatót.

– Az a fontos – s ezt jól jegyezd meg –, hogy mi szeressük egymást, és boldogok legyünk… – mondta végül mélyen rezgő hangon. Kicsit meghatódott.

– Mi? – kérdezte bizonytalanul a fiúcska.

– Mi. Anyuka, te, Kriszti meg én. A család… – s tétova kört írt le a kezével.

Pisti ránézett. Nem szólt már semmit, csak eltűnődve, kicsit döbbenten piszkálgatta az apja keze fején kidudorodó ereket. Azután lefeküdt, oldalt fordult, nyitott szemmel.

Áron lecsavarta a villanyt. Kicsit toporgott még, a homlokát nyomkodta. A szobában nem volt teljes a sötétség. A lazán leeresztett redőnylécek között beszivárgott az utcai fény. Ahogy odakünn fújt vagy hallgatott a szél, aszerint szűkült vagy tágult a négy szobafalon az aranyozott rács.

– Tegyük el magunkat holnapra – motyogta Áron. Így hallotta apjától, harminc évvel ezelőtt.