Közös útA férfi turistaútlevéllel utazott, Budapestről Bécsen át, Itáliába. Úgy is mondhatta volna: Olaszország. De ő Itáliát mondott. A többiek menjenek csak Olaszországba. Neki ez a föld Itália. Mindent beleképzelt ebbe a dallamos szóba, az i és az a közé. Mindent. A vonat délután érkezik Bécsbe. A Westbahnhofról csomagostul a Südbahnhofra. Onnan indul az expressz Itáliába. Kényelmesen hátradőlt a bőrülésen. Bár késne kicsit a vonat. Bécsben nagy rohanás. Ki beszél Bécsben angolul? Kellemetlen dadogás, magyarázkodás kézzel-lábbal. „Meg kellett volna tanulnom németül. Nem is németül, hanem olaszul – gondolta bizonytalan szorongással –, hiszen oda megyek… Itáliába.” Lehunyta a szemét. Egyik pályaudvarról a másikra csak átjut valahogy. – Nézze, kérem – bökte meg a szomszédja, a kopasz, ötvenes úr. – Nézzen ki az ablakon… érdemes. Itt még a gabonát is másképpen rakják, mint nálunk… ez a szervezett rend! Péter udvariasan bólintott. A kis kopasz most már vidám. Hegyeshalomig percenként törölgette izzadt, fénylő kobakját. Mire elmentek a vámosok, csuromvíz lett az inge. – Azért nincsen öröm üröm nélkül – jegyezte meg a szemüveges nő, és oktatóan fölemelte az ujját. – Ezt már megtanultuk! – No persze – mondta gyorsan a kopasz, és visszahuppant a helyére. – Ez nem is vitás… hajaj… Nyílt a kupéajtó. Mosolygó, szép arcú fiú hajolt be. Nyomtatványokat osztott. – Parancsoljon… parancsoljanak… Ne mulasszák el fölkeresni cégünket… öt perc a hetes busszal… a legelőnyösebb árak. Péter a fejével intett, hogy neki ne adjanak, de a fiú mögött már ott állt egy másik, s a válla fölött nyújtotta a magáét. – Ezt szintén ajánlhatom… Uram, nem bánja meg – mondta monoton, szenvtelen hangon. – El kell tenni ezeket – kiáltotta egy fiatalember a szomszéd fülkéből. – Adjon még egyet, emléknek! Péter nézte a német–magyar nyelvű hirdetéseket. Az egyik fényes papíron, színes képekkel. Egy lány is jött, ékszerreklámot adott. Rikító, gyöngyös szandált viselt, és tisztaselyem blúzt. Hosszú haja a kilincsbe akadt. – Vigyázzon, kicsike – nevetett a kopasz úr –, elveszti a haját. Bár magának könnyű. Jut is, marad is… A lány arcán meg sem rebbent a mosolygás. – Az ékszer kiemeli a szépséget… nálunk a legjutányosabban – darálta énekelve. Kifelé, az ajtóban megtorpant, és hátra sem pillantva, üres bal kezét visszadugta: – Ha van kiolvasott magyar újság, amit nélkülözni tudnak… bármilyen… Péter a nyitott tenyérbe csúsztatta az Ország Világ-ot meg a Ludas Matyi-t. A szemüveges nő megvető fintorral egy Népszabadság-ot adott. – Azt hiszi, saját magának kérte? – kérdezte Pétertől, aki sajnálkozva nézett a lány után. – Ne legyen gyerek! Eladják! Itt minden üzlet. Nem kell ezeket félteni. – Miért? A honvágy olyan… – kezdte Péter, de most a kopasz meredt rá, gúnyosan. Elhallgatott. Ha már Velencében lesz, és talál egy jó kis szobát… itt a zsebében a cím… Majd akkor. Ez még csak az utazás. Kapkodás, idegesség. A pályaudvaron van csomagmegőrző. Estig talán még Schönbrunnba is kijut. Hideg márvány-nyugalom a szobrok között – s azután Itáliába, az örökkön változó ragyogásba… Hogy is mondják németül: melyik villamos visz a Südbahnhofra? Welcher… Strassenbahn… geht… to… nem, zu… Az angol most csak zavaró! Valahol van egy kézikönyv is. De az túl gyerekes, abból keresgélni. A Stefanskirche belülről rozsdabarna, a kép szerint egy kicsit komor. Valójában biztosan vannak aranyszínei is. Az élet mindig lüktetőbb… Éles csattanással kivágódott a fülkeajtó. Egy nő dugta be a fejét. A szemöldöke vadfekete volt, és középen összeért. Göndör, sötét haja a fülére borult. – Megy valaki a Südbahnhofra? – kérdezte erélyesen. Az útitársak kedvetlenül nemet intettek. – Senki? Na, jól nézek ki – mondta a nő, és biggyesztett. – Én tulajdonképpen… – motyogta Péter. Illik felelni! – Maga? – kiáltott az asszony. A felsőtestét is bepréselte az ajtó között. Nagy melle, ahogy kanyargott a vonat, ütemesen remegett. – És hány bőröndje van? – Egy… meg a kézitáskám… – mutatott Péter tétován a csomagtartóra. – Atyaisten! Nekem három! Társat keresek a taxihoz! Ide figyeljen! Ha villamosra ül, külön fizet a csomagért. Az hat schilling, és furikázhat fél órát. Ha taxival megyünk, megoszlik a költség, és nem kell annyit cipekedni… Tiz schillinget megér magának, vagy nem? – Hogy is van ez? – Péter ijedten bámulta a nő ugráló szemöldökét. – Ne tanakodjon már! Húsz perc múlva Bécsben leszünk. A kocsi előtt találkozunk, a vágány mellett. Álljon ott egy helyben, majd én fülön csípem, és együtt szerzünk taxit. Lehet, hogy találok egy harmadikat is, akkor még kevesebbe kerül… Rendben? – Az asszony türelmetlenül dobolt az ajtóra erősített hamutartón. – Kérem szépen, természetesen, ha ez jó megoldás… – mondta Péter. Kissé kényelmetlen volt az egész, de mégis megkönnyebbült. Welcher Strassenbahn… valóban, így sokkal egyszerűbb. – Köszönöm – kiáltotta a nő után. A Südbahnhofon hagyja a csomagot, és estig szabad. Csomag nélkül akár gyalogolhat is. És ha már letelepedett Velencében, onnan könnyű ide-oda… Két hét! Ennyi van kiszabva. Elég lesz arra, ami a legfontosabb. Évek óta tudta, hogy eljut ide egyszer. És most eljött az idő. Minden pillanatot össze kell gyűjteni. Minden pillanat érték. Ki törődik a vacak aranyukkal? – Bécs arról nevezetes, hogy igen tiszta város… – mondta fennhangon a kopasz szomszéd. – Ez már Bécs külső része. A házak jellegzetesen osztrákok. És autó, kérem, bizony, autó a kapuk előtt. – Nekem nem is kellene autó. – A szemüveges nő kapkodva húzogatta a táskáján a cipzárat. – Teljesen megrontja az emberek érzésvilágát! A kopasz elnézően köhécselt. Péternek eszébe jutott, hogy előkészíti a schillingjeit. Valahogy alulra került a csomagban. Ahogy kotorászott, kiszóródtak a pengék. A kopasz szolgálatkészen szedegette. – Ön pengét hoz Ausztriába? De uram… – s nevetett, jóakaratúan. – Tudja ön, milyen pengét kap itt? Silvert, uram, Silvert! Fillérekért! Pengét Ausztriába… Vizet a Dunába… – Ha maga olyan okos, mondja meg, hol lehet pálinkát és magyar kártyát eladni? – szólt morcosan a szemüveges. – Valami pénz azért kell! – Hát ide figyeljen! – A kopasz karon fogta a nőt, kivitte a folyosóra. – Az üzletekben ne is próbálja. – Brrr… – sóhajtotta Péter –, de randa dolgok ezek… – A vonat lassított. Péter előresietett. Hogy fogja az a nő ekkora tömegben megtalálni? Villamos lesz ebből… Welcher Strassenbahn… Persze, egyedül is mehet taxival. A pénz nem fontos. Azért megállt a kocsi előtt. Pályaudvar ez is, mint a többi. Valamivel csendesebb, mint a Keleti. – Már öt perce integetek magának, de ide se bagózik – ütött a vállára a fekete asszony. – A kis táskát vegye a bal kezébe, a koffer mellé. Ezt meg hozza a taxiig… Ugye, nem haragszik? Péter megmarkolta az asszony vaskos bőröndjét. Mit cipel ez? A nő előrement. Nem kövér, csak húsos. Nem fújja el a szél. Hány éves lehet? Harminc, negyven? – Még be sem mutatkoztunk – kiáltott hátra az asszony, s félrelökött egy hordárt. – Ne olyan hevesen, apukám!… Engem Mártának hívnak! – Szombati Péter vagyok – szuszogta a férfi. Egy percre megpihent. A nő sem ment tovább. A tenyerét nyomogatta. – Magának adtam a legkönnyebbet. Marha nehezek. Mit mondott, Szombati? De nem szombatos, ugye? – kérdezte, és már indult. – Hogyan? – Péter igyekezett lépést tartani, de a kis táska csatja karcolta a combját. – Nem értem… – Van egy hülye szekta… szombatosok… én nagyon sok embert ismerek. A magáé, fogadok, magyarosított név… Seidl-ből, vagy valami hasonló… „Jaj, de buta nő ez – gondolta Péter –, csak már a Südbahnhofon lennénk.” – Na, látja, itt állnak a taxisok – mondta elégedetten Márta. – Hé, krapek, mi lesz? Be a csomagot! – kiáltott a szürke ruhás sofőrre. Azután németül közölte, elég folyékonyan, hova akarnak menni. Péter bemászott a kocsiba. Az asszony szorosan melléje. – Maga tud németül? – Tud a fene. De nem indulok neki vaktában a nagyvilágnak. Három hónapig tanultam. Azokat a mondatokat, amelyekre szükségem lehet. Meg van ez szervezve, nyugodt lehet. Ugyanígy az olaszt… prégó un bikkiére dakua… tudja, mit jelent? – Nem – mondta gyorsan Péter. – Mit gondol, messze lehet a Stefanskirche? – Majd délután földerítjük. A Novembert keresi, ugye, meg a Darvast? Mert az ott van mellette… – A belsejét szeretném megnézni… – Minek a belsejét? – Márta igazgatta a kombinépántját. – Állati meleg van… Tegye le a zakóját! – A templom belsejét, természetesen – hadarta Péter. – Nem teszem le, mert akkor külön kell cipelni. – Na ja – bólintott Márta. – Keresse a taxiórát! Hol mutatja vajon az összeget? – Valahogy csak kifizetjük… – Péter figyelte az asszony hóna alól kilógó, dús szőrcsomót. – Maga a felelős… maga szervezte – tréfálkozott. – Legyen nyugodt – Márta Péter térdére csapott. – Amíg engem lát, ne féljen. Korábban keljen föl, aki engem át akar ejteni. „Tulajdonképpen jópofa nő – gondolta Péter –, és a pályaudvaron úgyis megszabadulok tőle…” – Tudja, milyen nagy dolog, hogy megadták a hetven dollárt? A mi kerületünkből tizenketten kértük, vállalatvezetők, és én kaptam meg egyedül… Semmit sem szeretnék elkapkodni, hogy aztán mire hazamegyek, nesze semmi, fogd meg jól… – folytatta Márta. – Maga vállalatvezető? – kérdezte Péter, és csodálkozott. – Na, nem az Orionban… A Lehel-piacon ismerős? – Nem… nem emlékszem… Péter kibámult az ablakon. Figyelte a forgalmi lámpákat. Drótra függesztik, az utca fölé. Érdekes. – Akkor úgyis hiába magyarázom. Ott van egy büfém, szemben a halasokkal. Éttermi és Büfé Vállalat 7629. egysége. Azt vezetem én. – Jól keres, igaz? – jegyezte meg Péter szórakozottan. Mi lehet a sarkon az a szürke, egytömbös épület? – Nem panaszkodom… De azért minden fillért fogni kell. Két éve még önelszámoló voltam, tudja, gebines. Akkor volt miből ugrálni, de a kockázat idegesített. Nem szeretek dicsekedni, de soha nincs hiányom. Leltár? Hát legyen leltár… – Nincs sok baj a részegekkel? – Valamiről illik beszélni, amíg odaérnek. – Ez is csak szervezés kérdése – nevetett az asszony. Lazán széttárta a lábát, és szoknyájával belegyezett a combjai közé. – Ha valaki sokat randalírozik, odamegyek egy csöndes részeghez, mert tanulja meg, a részegeknek két csoportjuk van: hangos részegek és csöndes részegek… Szóval, odamegyek egy csöndes részeghez, és szépen ráveszem, hogy maga ilyen intelligens ember, meg olyan intelligens ember, segítsen egy gyönge nőnek, és hórukk, egykettőre kint van az utcán a pasas. A személyzetet nem lehet semmire használni. Azok be vannak rezelve, féltik a tyúkszaros életüket. Péter elnevette magát. – Talpraesett asszonyka, azt meg kell hagyni… – Asszonyka? – Márta legyintett, tréfás bánattal. – Régen volt az, barátom. A nővére lehetnék. Mennyi maga? Harminc? Harminckettő? – Köszönöm szépen. A harminckilencediket taposom… – Igazán? – ámuldozott Márta. Két mély gödröcske támadt az arcán. – Remekül tartja magát. Talán a szőke haj teszi, meg az ovális fejforma. Én harmincnyolc vagyok, de a kilóim öregítenek. Mégsem koplalok… Nem én. Akinek nem tetszik, nem néz rám. – Szép sima a bőre – mondta Péter udvariasan. – A soványak hamarább ráncosodnak. – Ide figyeljen, ilyenkor, nyáron, úgy érzem magam, mint egy virsli, feszes bőrben… Majd szétrobbanok! Fogja csak meg itt hátul a derekamnál… nyugodtan, nincs fűző rajtam, milyen kemény a húsom! Péter kényelmetlenül mosolygott. – Elhiszem, Márta, így szemre is… Márta bosszúsan rákiáltott: – Persze, most azt hiszi, ki akarok kezdeni… ne hülyéskedjen, mert úgy marad! Tudja, hány gyerekem van otthon? Három! Ne izgassa fel magát! – Dehogyis… – tiltakozott Péter. – Elég messze van ez a pályaudvar… – Most képzelje el villamoson, ebben a hőségben! Hány schillinget kapott? – Nem is tudom pontosan… Négyszáz körül. – Azzal már lehet valamit kezdeni… Különben hol dolgozik? Lefogadom, hogy tanár vagy muzsikus. – Nem… egyik sem. Miből gondolja? – Meg kell nézni a kezét. Hosszú, fehér ujjak. Meg hogy olyan gyámoltalan… – Miért volnék én gyámoltalan? – Péter idegesen az asszonyra pillantott. – Mert nem fogtam meg a hátát? Még kipótolhatom… – Hagyja csak – mondta szárazon Márta. – Ahhoz a leghülyébb is ért. Nincs nekem arra szükségem. Látom, maga egy kicsit a fellegekben jár. Így sok baja lesz Olaszországban. A végén még ellopják a cuccát… – Azért engem sem kell félteni – Péter előhúzta a személyi igazolványát. Milyen primitív, gyerekes dolog ez! – Nézze csak meg! A BHG-nél vagyok újítási előadó… az sem lánynevelő… Ha az ember nem dörzsölt, átdobják a palánkon… Régebben meg asztalosműhelyben is dolgoztam… – Jó, jó – mondta csöndesen Márta –, az nem sértés, hogy gyámoltalan. Attól még sok esze lehet. De fogadok, azt sem tudja, mi az a Darvas… Láttam az arcán, amikor említettem. – Ne bosszantson már, Mártuska! – fölényeskedett Péter. Mindjárt odaérnek, kár vitatkozni. – Hogyne tudnám? De nekem más céljaim vannak, ezúttal… – Más céljai? – Márta hátradobta magát az ülésen. – Hát persze. Sztriptízt bámulni, oranciátát inni… Mintha én vadember volnék! Vegye tudomásul, circolárém van! Nápolyba is elmegyek, és hajóval át Capriba… De ezt forinttal intézem el, és nem szórom a drága valutát… – Én is beosztom – sziszegte Péter –, de szeretném ezt a két hetet jól kihasználni, úgy istenigazában… – Ebben egyetértünk! Ezért készítettem tervet. Majd felolvasom magának, ha megérkeztünk. Felírtam az alsó és felső árhatárt, tájékozódásul… A kocsi zökkent. – Südbahnhof… – szólt hátra énekelve a sofőr. – Achtunddreissig… – Merre lehet az óra? – tűnődött Márta. – Mennyit akar? Tizenhármat? – Kicsit több. Acht und dreissig… Harmincnyolc. – Harmincnyolc schilling? Kész rablás… Tudja, mit vett egy kolléganőm harmincnyolc schillingért? Egy dobozruhát, a mexikói placcon… Péter előkotort negyven schillinget meg egy doboz Fecskét. Ne mondják, hogy ócska magyarok. – Tessék, húsz schilling… – Márta a markába nyomta a pénzt. Máskor villamossal megyünk inkább… – Hagyja csak – intett Péter, otthoni mozdulattal. – Ne sértsen meg! – Te jó isten! – csapta össze a kezét Márta. – Hát nem vagyok én jó emberismerő? Ne játssza nekem a gavallért! Pesten majd kipótolja. De ezt az egyet jegyezze meg: itt minden valuta! Nekünk a valuta annyi, mint sivatagban a víz! Jól tegye el, és ne adjon belőle még a saját öreganyjának se… Máskülönben felfordul! Itt ez a törvény!
– Mondja meg őszintén, mit akar azzal a Stefanskirchével? Templom, templom. Imádkozni otthon is lehet. Nem tilos. De az üzletek csak hatig vannak nyitva. Négy óra tíz… – Márta türelmetlenül topogott. – Ez itt az Opera. Ha jól kilépünk, térkép szerint öt perc múlva helyben vagyunk… – Márta, kedves, visszafelé nem nézhetem meg, két órám lesz a csatlakozásig… Igazán nem szeretném visszatartani, menjen nyugodtan – mondta Péter. – Ne vicceljen, nálam vannak a csomagjegyek… Most kotorásszak itt az utcán? Különben is, mit akar a négyszáz schillingjével? Magával hurcolja Olaszországba? – Átváltják… ha éppen… – Tudja mit? – sóhajtott Márta. – Látom már, ez az én sorsom. Bemegyek magával a templomba. Kap húsz percet. Azután irány az üzlet… Ha rám hallgat, nem bánja meg! Például szivacskabátja van? – Nincs… – Péter elindult, csüggedten. – Nem szeretném az idejét rabolni… – Istenkém, mi, magyarok, tartsunk össze… Hol az a nyavalyás Stefanskirche? Péter a térképbe nézett. Az otthoni térképen pirossal megjelölte, az útvonallal együtt. De azt nem hozta el, kimaradt a táskából. Az asszony térképe pedig valami prospektusféle. Csak a kereskedelmi pontokat jelölték rajta. – Ez lesz az! – bökött egy fekete kockára Márta. – Most aztán nyomás! Ha itt jobbra fordulunk, azután előre, odaérünk. – Gondolja? – Legalább nem kell összevissza csámborogni, fölösleges dolgok miatt idegeskedni. Rémes nő, de hasznos a maga módján. S végül is valóban elköltheti azt a négyszáz schillinget. Valami ritka könyv, szép reprodukció… – Mérget vehet rá! Mosolyogjon már… Holnap úgyis kieresztem a szárnyam alól. Meg sem állok Rómáig, maga meg Velencében akar lefenekelni. – Ott van egy címem. Nagyon jó cím… – motyogta Péter. – Na! – kiáltott fel hirtelen az asszony. – Látja azt a csúcsos izét? A nyakamat rá, hogy az a Stefanskirche. – Helyes… – A férfi felélénkült, megfogta Márta csuklóját. – Rajta, Mártuska, szedje a kilóit… A templomot zárva találták. Márta elszaladt az oldalkapuhoz is, de hiába. – Hogy lehet ez? – kérdezte Péter idegesen. – Micsoda disznóság? – Elkeseredetten bámulta a zegzugos mozaikablakokat. – Majd kitalálunk valamit! – Márta csípőre vágta a kezét. Két-három lépést tett fel-alá. Egy idősebb osztrák nő érdeklődve figyelte. Márta nyelvet öltött rá. – Mee… mit bámulsz? Van még Fecskéje? – fordult Péterhez. – Két doboz a zsebemben. – Óriási! Ide vele! Megkeressük a sekrestyést, a markába nyomjuk, és kinyitja ész nélkül… De ne sokat gatyázzunk, mert múlik az idő! – Nem! – mondta Péter. Elképzelte a jelenetet a sekrestyéssel. Az alkut, a huzavonát. Így már nem éri meg, ez már nem az igazi. Úgysem tudná élvezni. – Majd máskor… Talán mégiscsak visszafelé… Vasárnap lesz, akkor biztosan nyitva… Hagyja csak, Márta! – Tőlem! Nem én akartam idejönni! – csóválta a fejét az asszony. – Az én természetemben ez a rossz: ha én valamit az agyamba veszek, keresztülviszem, ha cigánygyerekek potyognak is az égből… De hát nem vagyunk egyformák, ugyebár. – Ne bosszantson, Márta, mert rögtön sarkon fordulok. – Az esetben nem lesz poggyásza… Ne hőbörögjön már. Most elmegyünk a Novemberhez. Ez egy újabb cég, még nincsenek elkényeztetve. Itt a lista: ezt kell megvásárolnom. Szép, mi? – Márta karon ragadta Pétert. – Jöjjön csak… A Fleischmarkt mellett van, egy ugrás az egész… Péter szórakozottan belepillantott az orra alá tartott listába. – Egy szivacskosztüm… nejlonpongyola… blúz… lebegős csipkékkel… öt hajlakk… két dobozruha… száz borotvapenge… egy szarvasbőr férfikabát… Álljon meg a menet! Miből akarja ezt megvenni! Hány schillinget kért? – Háromszázhatvanat! – nevetett Márta, és zsebre gyűrte a papirost. – Csak háromszázhatvanat… a többit lírában. A lírával többre megyek. – És még én vagyok az álmodozó! – mondta Péter fölényesen. – Drágám, amit itt összeírt, legalább ezerötszáz schilling… Félek, csalódni fog. – Hát maga tündéri pofa! – kacarászott az asszony. – Emlékszik, a pályaudvaron kemény egy schillinget költöttem vécére… mit képzel, miért? Elárulom magának: a százasokat fejtettem ki a szoknyám aljából… meg egy vacak tízdollárost a melltartómból. Péter füttyentett. – Hogy jött át a vámnál? – Nézze, egy ilyen kövér nő, mint én… – Nem kövér, teltkarcsú… – Jó, teltkarcsú… Föl sem tűnik a vámosoknak, hogy nagy a mellem… csak nem fogdossák meg menet közben! – És ha esetleg személyi motozás van? – Ja, hát ez a kockázat. Aki nem kockáztat, nem nyer. Ebből úgysem csinálnának ügyet. Piti vagyok én nekik. Különben is, olyan marha nincs, aki csak kétszázat hoz át… – De van. Nézzen rám – mosolygott fanyarul Péter. Négyszáz forintot készített össze, annyira unszolták a barátok, vigye csak, ezt a keveset. Az utolsó pillanatban mégis otthon hagyta. Rossz érzése volt, nem akarta ilyen butasággal elrontani a hangulatát. – Pesten kellett volna találkoznunk – sajnálkozott Márta. – Látszik, hogy nincs nő maga mellett… – Nincs, hála istennek – mordult fel udvariatlanul a férfi. Mit képzel ez a hülye tyúk? Úgy beszél, mint a tanító néni… Este külön kocsiba száll, akármilyen ürüggyel, és holnap már Itália! – No, csak ne ugráljon. Egyszer magát is kézbe veszik. – Engem nem lehet kézbe venni! Én a saját életemet élem, Mártuska – mondta büszkén Péter. Hátrasimította a haját. – A saját életemet! – Hát persze. Mert nincs senkije. Bezzeg, ha három kölyök ugrálná körül esténként, és ágyban várná egy nyomorék… – Miféle nyomorék? – kérdezte Péter. – A férjem… Tíz esztendeje fekszik. Ilyen ékszerek azért Pesten nincsenek! Órákig el tudnám nézni őket… Az asszony megállt, és konokul bámulta a ragyogó kirakatot. Hátul lógott a ruhája alja. A szandáljáról hiányzott egy csat. Folyt a verejtéke, a füle mellett, a nyakába. „Szegény – gondolta Péter –, hát így vagyunk. Szegény…” – Azt hiszem, megérkeztünk – mondta szelíden. – Ott szemben, az a nagy cégtábla, November. Márta visszafordult, és ruganyosan átfutott az úton. – Jöjjön gyorsan – kiáltotta Péternek. – Az a négyszáz is több, mint a semmi… Mit szeretne? – Maga ehhez jobban ért… nagy szívességet tenne, ha helyettem… – Szegény asszony. Hadd örüljön. Ez még nem Itália. Ennyit befektethet az ember. Legalább nem röhögik ki a barátok.
– Ébredjen, kartársam – Márta felkászálódott, és összetolta a bőrülést. – Fel-fel, ti rabjai a földnek… Hajnali öt óra! Közeledik Tarvisio… Péter mormogott egyet. Fájt a háta, nyilallt a válla. – Na, jó, nem bánom, szundítson még egy kicsit. Tegye ide a lábát a helyemre… Nyújtsa ki nyugodtan, én levegőzöm egyet odakünn. Péter az ajtócsattanás után nyitotta ki a szemét. Üres volt a fülke. Felült, megkereste a nyakkendőjét. Levetette a szürke női pulóvert. Márta erőszakolta rá, éjfél felé, amikor hideg vágott be a hegyekből. Hozott ő is kardigánt, ott van valahol a kofferben. Csakhogy a koffert nem lehet kinyitni. Az ingek meg a szivacskabát degeszre tömték. Mennyi is maradt? Hat schilling, visszafelé, villamosra. Kinek kell az a nyomorult szivacskabát? Ámbár bélelt, és a színe szép galambszürke. Péter cigarettára gyújtott. Nyújtóztatta a lábát. A füstöt kifújta az ablakon. Hegyes-dombos táj, lilás ködben. Elmosódott körvonalak. Zúgott a feje. Otthon, a rekamién, mégiscsak kényelmesebb. A nagy, fehér párnák között, a selyemtapintású pehelypaplan alatt. Ami igaz, az igaz. Ha nincs ez a nő, a folyosón tölthette volna az éjszakát, a bőrönd tetején kucorogva. Ki hinné, hogy egy nemzetközi vonat ilyen zsúfolt? Már kilenckor ott álltak a vágány mellett. Ő meg is mondta Mártának, hogy nagyon köszöni, de külön kupéba száll, az alvás miatt… Elég sután hangzott. Az asszony morcosan odébb húzta a csomagjait. Amikor a kocsisort betolatták, csaknem köszönés nélkül sodródtak kétfelé. Azok a vacak kis táblák, az ülések fölött! Reserviert… reserviert… csupa helyjegyes fülke. Osztrákok foglalták, valamelyik határ menti üdülőhelyükre utaztak. Kétszázan tolakodtak a három szabad kocsi előtt, legalább. Lengyelek, jugoszlávok és persze magyarok. Péter a peronra került, a vécé mellé. Ott hallotta meg Márta éles hangját: „Szombati úr… Szombati kartárs… halló…” Átment vele a második kocsiba. Nem lehet az ilyesminek ellenállni. Még örült is. Nem mindegy az, hogyan érkezik az ember Velencébe. Csuda pofa ez a nő. Két ülés fölül egyszerűen kihúzta a számmal jelzett kartonlapot. „Tehetnek egy szívességet – nevetett –, bizonyítsák be, hogy ez helyjegyes… Nekem aztán magyarázhatnak, én nye ponyemáj…” Jött is a kalauz, morgott valamit. Márta kiabált neki, magyarul. Végül a két osztrák megfutamodott. Fiatal fiúk voltak. Márta hátba veregette őket, hálája jeléül. Péter addig lehunyt szemmel a sarokba húzódott. Később a többi útitárs is elkotródott. Német dalokat énekeltek az éjszakába, amíg le nem szálltak, két óra körül. Az üléseket is Márta húzta ki, ágyszerűen. Tizenegy óra felé érnek Velencébe. A nő továbbmegy, ő meg leszáll. Végül is nem rossz, hogy találkoztak. Hasznosnak bizonyult. Velencében már nem lesz erre szükség. Csak az út, az fárasztó. Nagy dolog ez, Itáliába utazni, érett férfifejjel! Huszonhárom éves korában egy évet töltött a Szovjetben, tanulmányúton. Elég baj az, hogy akkor még kölyök volt. Elfolyt az egész, lassan vegetálva, mint ahogy a tehén tölti a nyarat a dús legelőn… Ez most más. Ez az igazi! Péter kihajította a csikket az ablakon. Émelygett a gyomra. Este nem evett. S egy fekete! Egy jó erős kávé! Márta bekukucskált az ajtón, azután belépett. – Na, hogy aludt? Nem akar egy kávét? – Ne ugrasson, mert harapok… – Dehogy ugratom! Vegye csak le azt a kis szatyrot, maga magasabb! Gyerünk, gyerünk…! Péter lehúzkodta a táskát. Termosz kandikált a csücskénél. Márta elégedetten csettintett. Kicsavarta a dugót. Beleszagolt. – Mennyei! Még meleg is… Először igyon maga. Van benne cukor… – A férfi szürcsölte a kávét. Remek ötlet! Neki vajon miért nem jutott az eszébe? – Milyen kaját hozott? – kérdezte Márta, s szalvétával eltörölgette a termosztetőt. – Hoztam néhány konzervet, szalámit, kolbászt – mondta Péter. – Azért én is tudom, hogy mi kell egy ilyen útra… – Nagy tudomány! Ezen akar két hétig élni? – Kiegészítőnek… azt mondják, tűrhető az olasz konyha. – Tűrhető hát! De nem a mi zsebünknek. Egy tisztességes ebéd kétezer líra. Ember, számoljon! Tíz nap alatt megeszi a költőpénzét. És akkor még hol a szálló? – Jaj, istenem – bosszankodott Péter –, Mártuska, maga olyan, mint a vészmadár… Mindig a pénz, a pénz… majd kialakul… – Eszébe jutok még, ha három nap múlva ott áll egy vas nélkül. Legalább egy spirituszfőzőt hozott volna. Mit gondol, mitől olyan nehezek az én bőröndjeim? – Márta megterített az üres ülésen. Felbontott két májkrémet. – Talán aranyat csempész – mondta tréfásan Péter. – Aranyat!!! Bográcsgulyás, szalontüdő, töltött paprika, halászlé, borsos tokány, csupa melegíthető konzerv… Meg krumpli és hagyma. Péter tenyerébe ejtett egy szelet májas kenyeret, zöldpaprikával díszítve. – Egyen, mert éhgyomorra árt a kávé! – Krumpli? – kérdezte Péter. Nevetőgörcsöt kapott. – Krumplit meg hagymát visz Rómába? – A falat megakadt a torkán. Köhögött. – Meg ne fulladjon már! – mondta Márta, és ő is nevetett. Szép fehér fogai voltak, egy sem hiányzott. – Hahaha… krumplit Itáliába…! Márta hirtelen elkomorodott. – Most már abbahagyhatja. Velencében úgyis leszáll, nem kell elviselnie az én prolitempómat. – Márta… ez nekem úgy tetszik…! – Péter vidáman az asszony keze után nyúlt. – Nézze, maga megteheti… Azt tehet, amit akar… Maga nyaralni jött ide, szórakozni. De én nem dobhatok ki ötezer forintot az ablakon. Karácsony óta hallják a gyerekek: nincs semmi, majd hozok Olaszországból… Magának se kutyája, se macskája. Én egyedül tartok el egy egész családot. – De hiszen igaza van, jól van, na – csitította Péter –, hát már nem is nevethetek? – Dehogynem. Nevessen csak. Azt hiszi, engem erre neveltek? Tudja, hol érettségiztem én? – kérdezte Márta, és hatásos szünetet tartott. – A Szofiánumban! Remélem, tudja, mi az? Zongora meg apácák… De így alakult és kész! A férjem nyomást kapott a földalattinál… Nyolcszázhatvan forint havonta, hetvenöt százalékos rokkant. Adja hozzá a három iskolás gyereket, azután beszéljen, hogy mindig a pénz meg a pénz. – Maga derék, okos teremtés – nyugtatta Péter. – Csak nem képzeli, hogy bántani akartam? A maga körülményei egyenesen kötelességévé teszik… – hadarta tovább. – Hogy krumplit vigyek Olaszországba… legyen nyugodt, ezt én már eldöntöttem. De azért látni is szeretnék valamit… mit tudom én. Nem vagyok barbár… Márta tükröt vett elő, a homlokába fésült egy hajtincset. Péter a saját életére gondolt. A garzonra, a lágymányosi lakótelepen. A könyveire. Mennyezetig érnek a polcok. Baloldalt a nagy olajfestmény. Épp most vette részletre. Senki sem kéri számon. Legföljebb vajas kenyeret vacsorázik, teával, ha úgy alakul. Kati néni mos, vasal, takarít, mindent elvégez. Ebéd a gyárban. Vasárnap a Borostyánban. A házmesterné megveszi a vacsorát. Ruhára nemigen telik. De ezzel sohasem törődött. A külsőségek húszéves kora óta nem vonzották. Ezek öten vannak minden falatra! Pokol lehet az ilyen élet. Mennyit kereshet egy italboltvezető? – Még az a szerencse, hogy magának erős a válla… átütő egyéniség… – próbálkozott a könnyed hanggal. – Ha régebbi képet látna rólam, nem hinné el, hogy én voltam – mondta rekedten Márta. – Ötvenháromban egy belvárosi illatszerboltban ültem a pénztárnál… Hatvanegy kilót nyomtam, télikabátban, a mérlegen. A hosszú fekete hajam idáig ért, ni… – Hogy került a… mostani helyére? – érdeklődött Péter óvatosan. – Volt egy rendes tag a központban, az szerezte, amikor Ágost, így hívják a férjemet, kikészült. Mindenki azt hitte, egy hónap múlva olajra lépek onnan. Hát nem, barátom. Élni kell. Hogy miért, azt nem értem, de élni kell… így szokás! – És a férje semmit sem tud csinálni? – Nem. Azt sem, amire maga gondol… – mondta Márta durván. – Én munkára gondoltam… – morogta Péter zavartan. – Munka? Ne vicceljen! Remeg keze-lába, mintha dróton huzigálnák… Enni sem tud egyedül. Most a nagylányom eteti… Egyszóval, rossz útitársat fogott. – Bocsánat, de azt hiszem, maga volt az… – Persze, persze… A nyomorult taxi miatt. Majd Velencében megszabadul tőlem. Álmodozhat kedvére. – De Márta! Tulajdonképpen én végtelenül hálás vagyok, hogy segített – mondta nagy igyekezettel a férfi. Mi értelme volna megsérteni? A legkevesebb egy kis megértés. – Maga nélkül helyet sem találtam volna… és még meg sem köszöntem… Ilyen ócska fráter – folytatta nagylelkűen. Átnyúlt a másik oldalra, és könnyedén kezet csókolt. – Szent a béke? Márta elpirult. Lejjebb húzta a szoknyát a térdén. – Én is szeretem a szépet – mondta halkan. – Bennem is van romantika… Majd meglátja, az olasz határon micsoda hegyek vannak! Azt mesélik, fenségesek! – Rómában okvetlenül nézze meg az ásatásokat… és a vatikáni képtárat… az nem kerül sokba – ajánlotta buzgón Péter. – És ne higgye, hogy én bámészkodni megyek, elverni a pénzemet… Nehéz volna röviden megfogalmazni, mit is akarok. Köteteket tudnék mesélni, mi mindent terveztem én, s valahogy mindig félbemaradt. Eredetileg jogász voltam, de untam a szakmát. Tudja, én mindig a szavak mögé szereltem volna látni… Nem elég, hogy mások előírják, én magam akartam meggyőződni, én magam… „Végül magyarázkodni fogok – gondolta dühösen – ennek a rendes, de buta nőnek!” – No igen – mondta Márta, és nagyra nyitotta a szemét. A sarokba húzódott. – No igen, ilyen is van… – Nem azért, hogy megértsen… csak éppen, mert szó került róla. Nemsokára negyvenéves leszek. Hat munkahelyem volt már, nem kis beosztások, ez tény. Mindig én mentem el, sohasem engem küldtek. Jutalmakat kaptam, mindenfélét… Valami nyugtalanság van bennem, pedig nem vagyok tinédzser. – Hát nem – mormogta Márta, és szórakozottan bólintott. – Nem tinédzser. – És a végén elszalad az élet! Egy barátom harminchat éves korában lefordult a székről, és kész… – Mint Gérard Philippe… – Hát legalább ismerjem meg. Tudjam, mi végre is volt az egész. Olyan nagy követelmény? – Maga is föltaláló lesz, vagy író, mint egykor a férjem? – mosolygott bágyadtan Márta. Elálmosodott. Nem bírta a folyamatos, egyhangú beszédet. A boltban szoktatták hozzá a pattogó, éles ricsajokhoz. – Én átlagember vagyok! Átlagférfi, ha úgy jobban tetszik. Sokan azt hiszik, ez sértés, átlagnak lenni. Pedig az átlagnak van a legnagyobb feladata… Tudja, milyen lesz egykor az átlag? – kérdezte szenvedélyesen. Ez a nő értelmesen hallgat. Meglepő. – Nem. – Elsősorban tudatos… olyan, aki cselekszik, és tudja, hogy miért… Mert mi most is szeretünk dolgozni, csak nem látjuk sokszor az okot meg a célt… Az ember értő szemmel nézze maga körül a világot! Értő szemmel! Ki akar itt bámulni? Én Itáliában olyan leszek, mint egy úszó a tengerben. Itt lehet gondolkozni, jól belevésni az agyamba mindent és odaát hasznosítani… Két hetet úgy, hogy annak értelme legyen! Itt teljesen én lehetek, és egy kicsit mégsem én… Talán ez az utolsó lehetőség. Ezt csak úgy mondtam, a magam mentségére… Lehet, hogy bolondosnak tart. Mi, férfiak, valahogy alapvetően másként… Márta feje előrebiccent. Az ajka fölött ütemesen lebegtek a vékony szőrszálak. Péter felállt. „Még jó, hogy elaludt – gondolta, és az ablakhoz lépett. – Tiszta szerencse. Mire való ez a fecsegés? Csak utazzon tovább Rómába. Vegye meg a cuccokat. Én elleszek a konzervjeimmel. Nincs meleg étel, hát nincs. Ez lényegtelen. Csak azt a rohadt konzervnyitót hoztam volna magammal… Vagy egy kávéfőzőt, tényleg…” Márta aludt. Tarvisiónál az útlevelesek felzavarták, de azután aludt tovább. Udinében, Bolognában. Péter nézte a hegyeket. Fényképezni akart, de lusta volt előkeresni a gépet. Fenyegető, szabálytalan, fehér sziklatömbök. Összevissza karcolják a levegőt. Bizonytalanság fogta el. Ha most kiújulna a veseköve, el sem tudná magyarázni a panaszát. Otthon ez nincs. Otthon leszáll egy állomáson, akárhol, és hazamegy. Vajon nem hamarkodta el az utat? Elég lesz a pénz? És a cím? Péter nagyokat szívott a levegőből. Minél kevesebbet tépelődni kicsinyes dolgokon, ezt már otthon elhatározta, amikor az útlevelet kérte. Bolognában felszállt egy olasz házaspár. Az asszony füléből hosszú aranylánc lógott, és percenként megcsörrent. Márta Velence előtt ébredt. – Elaludtam? – kérdezte kábultan. Péter mosolygott. – Alaposan. Ha kitekint, láthatja a tengert. Márta ásított. – Elég szürke. És a nap sem süt. – Majd kisüt… Nekem készülődnöm kell. Gondolok majd magára, ha korog a gyomrom, miközben maga vígan égeti a spirituszkockáit. – Cérna, tű van a csomagjában? – kérdezte hirtelen Márta, támadóan. – Cérna, tű? Nincsen. – És ha elszakad valamije? Mihez kezd? Olaszul nem tud… Ide figyeljen: prégó, szinyóra, ió vojjó… – Beszélek angolul – vágott közbe Péter –, csak elboldogulok valahogy… Persze, védangyal nélkül nehezebb. – Róma még tizenkét óra… fáj a hátam… – mondta Márta, és a csomagtartóra nézett. – Nagy út… nagy út… kétségtelen. – A fene egye meg… – Márta a fűtőtestet rugdosta. – Hányingerem van. Ennyi hülye olasz között utazni. – Csak nem fél? Gondoljon a részegeire… – Péter sietve emelgette a bőröndjét. Márta behajlította a karját. – Hát muszklim az van… Nézze csak a békámat… Lekeverek egyet a tolakodó pasasnak, hogy attól koldul. – Még ha én mondanám, hogy ki vigyáz most a líráimra. – És ráadásul tűt, cérnát sem hozott! Fantasztikus! Legalább egy magyar jönne ide, ebbe a kocsiba… Ki sem lehet bírni Rómáig. Ilyen egyedül… – Márta zsebkendőt vett elő, a tenyerét törölgette, idegesen. – Ilyen egyedül, a fene egye meg… – Majd csak… – mondta Péter bizonytalanul. – Majd csak lesz valahogy – bólintott az asszony. Csecsemőszerűen legörbült a szája. Gyámoltalan lett az arca. – Tudja, jó az, ha valakivel beszélhet az ember… Elintézek én mindent, nem szorulok senkire. Nem is azért. De tulajdonképpen Velencét sem szabad kihagyni. Egy-két napot itt is érdemes… Olcsó a piaca… Még azt hinné azonban, amit ilyenkor szoktak a férfiak, ha most leszállnék… – Ugyan – tiltakozott a férfi. A vonat már a víz mellett haladt, fütyült és lassított. Így nem lehet elmenni, hiába. – Ha kedve van, miért ne? Butaság! Engem igazán nem… – Helyes – pattant fel Márta. Lerántotta a kofferjait. Azok az ülésre puffantak. – És ne ijedjen meg, nem ülök a nyakára. Körülnézek, azután uzsgyi, tovább. Kap tőlem kávét, és kölcsönadom a főzőmet… ha akarja, segítek megint vásárolni. Már az üvegcsarnokban döcögtek. – Én mászkálni fogok egész nap… bizonyos jegyzeteket… – dadogta riadtan Péter. A címet olaszul kell megkérdezni. Majd Márta. – Nem szabad megsértődnie, de hát mindenki maga tudja… – Természetesen – mondta Márta –, nem vagyunk sziámi ikrek. Szabad lesz, mint a madár!
– Odaadta… odaadta ezernyolcért a csibész! Érdemes volt rászánni ezt a fél órát. Pedig ez újdonság, nincs még elcsépelve. Vegye föl, hadd lássam! – Márta diadalmasan lobogtatta a szivacsmellényt. – Ne itt – mondta szégyenkezve Péter –, meleg is van… – Szóval, cipelhetem maga helyett… Ne mondja, hogy nem vagyok jó bolond. – Hányszor hangoztassam, hogy milyen hálás vagyok – morogta Péter ingerülten. Három napja tart ez így. Reggel kilenctől végig piac, amíg a nap le nem megy. Kinek van estére energiája az újabb mászkálásra? Kinek? Mártának. Tegnap felcsípett egy olasz palit, végigevett vele egy teljes vacsorát, azután faképnél hagyta. „Jópofa.” Így is lehet mondani. – Látom, ma rossz a kedve. Pedig eddig remekül stimmel minden. Visszamehetnénk arra a helyre, ahol délelőtt azt a mohazöld sálat kiválasztottuk. Mégiscsak az volt a legolcsóbb és a legfinomabb is. – Édes Márta! Menjen! Nekem már kidagadnak az ereim a sok hiábavaló sétától… Hazamegyek, lepihenek, és este végre kijutok a San Marcóra. – Mintha eddig nem mehetett volna! Már a vonatban megmondtam, hogy nem vagyunk összekötve. Kár a szemrehányásért… Arról én nem tehetek, hogy maga olyan hamar kikészül – hadonászott Márta. – Inkább segítsen, én sem vagyok igásló… Itt van a három méter terilénje. Álmában sem látott ilyen szépet, potom háromezer líráért. – Ne olyan hangosan, az istenért… Hátha megérti valaki. Miért kell lejáratni magunkat? – Hogy oda ne rohanjak! Le vagyunk mi járatva alaposan. Csak azt kell mondani: Ungheria, már elhúzzák a szájukat… – Nem csodálom… tegnap, amikor hajba kapott a félkezű bazárossal azon a vacak, piros köves cipőn, egy jól öltözött férfi, ott mellettem, magára mutatott, és azt mondta a barátjának: pure Itália! Ennyit még én is megértek. Szegény Itália! – mondta keserűen Péter. Átvette a csomagot. – Szegény Itália? Hiszen ebből élnek! Az egész Velencéjüket elnyelte volna már a tenger, ha nem volnának a koszos külföldiek, akik megveszik a bóvlit – kiáltotta Márta, és szuszogva mászta a Rialto-híd lépcsőit. – Most miért megy a hídra? – rántotta meg Péter udvariatlanul. – Megint el akar tévedni? Nem volt elég délelőtt? Itt kell levágnunk, ezen a kis utcán… én már nem vásárolok semmit ma, értse meg. Valósággal hányingerem van ettől a sok tarka sátortól. – Nekem meg a kanálistól… Büdös ez a sok víz – mondta Márta elkeseredetten. – Szerintem erre kerülő. De hát maga a férfi. Jobban tudja… Csak azt bánom, hogy olcsóbb lakást szereztem magának. Most fizethetné a napi kétezer lírát… – Már Bécsben közöltem, hogy nem érdekel a pénz. – Szűk sikátorba fordultak. Félrerugdosták a csúszós gyümölcshéjakat. – Az nagyon jó hely volt. Közel a Szent Márkhoz. Most meg ott vagyunk a halpiacnál, a díszes Cannaregión. Az első kilátás, ahogy reggelenként kinézek az ablakon, a vonagló halak. Pókok meg rákok mindenfelé… – Mind ilyenek… – Márta találomra jobbra fordult. – Ezt a táblát mintha láttuk volna. Talán jó az irány… Mind ilyenek. Ha fáradni kell egy kicsit a szépért, inkább alszanak helyette. Én miért tudtam eljutni már tegnapelőtt a Szent Márk térre? – Miért? Mert maga olyan, mint egy gép… mint egy erőkolosszus – mondta durván Péter. – És megint rosszul megyünk! Figyelje meg! – Tudja, hogy végül is piszokság, amit beszél? – Márta megállt. Lihegett. – Én melegítem a kajáját, kimostam a nejloningét, meg minden, és így beszél! A hajójegyem is megvan, Nápolyból Capriba! És én itt vagyok, maga miatt, mert megsajnáltam. – Énmiattam? – Péter előreszaladt, hagy tájékozódjon, azután megint vissza. – Én mondtam, hogy szálljon le Velencében? Hiszen félt egyedül továbbutazni. – Féltem? – Márta gúnyosan fölnevetett. Leült egy kődarabra. – A gép… – az erőkolosszus… ugyan mitől félne? – Annál szomorúbb… ha ilyen nagy legény. Mindent megold, mindent kibír, csak éppenséggel képtelen az egyedüllétet elviselni… Lelki magány. Ezt ismerjük. De nem áll jól, Márta. A magafajtánál ez már komikus… Márta a szemközti boltocska óriási papírrepülőjét nézte. Mellette színes fénykép. Tojásarcú, karcsú nő a szárnyak alatt, szilvakék kosztümben, lebegő, szőke hajjal. – Mit áll itt? Menjen már – mondta a férfinak. – Már kifejtette a nézeteit. Elég vastag a bőröm… Menjen a szállására. A nyolc húszassal utazom… Reggelre Rómában leszek. Értem én… Péter tehetetlenül topogott körülötte. Erre kevesen járnak. Merre lehet a szálloda? Az inge is ott szárad, Mártánál. Az ennivaló nem lesz elég. Étteremre már nem telik ennyi vásárlás után. Jó, ha marad az Accademiára… és a Ca d’Oro… Palazzo Ducale… Csöndes esti bolyongás… a lagúnák… Márta sírt. Könnyeit a blúzába törölte. – Az ember ne várjon semmit. Péter odalépett, és karon fogva fölemelte a kőről. – Na, Mártus, meleg van, idegesek vagyunk… Az éghajlat… Ne butáskodjon. Persze hogy megnézi Rómát, de nem most… majd holnapután, ha én Firenzébe megyek. Na, mondja meg már, hogy jutunk haza? Márta szemrehányóan hüppögött. – Pedig paradicsomot is vettem a vacsorához… apró, kemény kis paradicsomot… Ropog a húsa. – Finom lesz. Juj, de kívánom már. Ne haragudjon… nem akartam megbántani. Túlságosan érzékeny. Szerettem volna látni végre valamit, ennyi az egész… Gyorsan múlik az idő, és semmi sincs abból, amiért jöttem – mondta Péter kedvetlenül. – Mindjárt nyolc óra… Induljunk már valamerre. – Tudja mit? – kérdezte Márta. – Ez a tábla itt a vaporettót mutatja! – Arra nekünk nincs pénzünk! Maga mondta! – fintorgott Péter. – Csak con pedi, amíg össze nem roskadunk! – Mindegy. Most kivételt teszünk. Én fizetem! Nem megyünk haza, hanem vaporettóval a Szent Márk térre. Már hűvösödik. Nemsokára teljes fényben úszik a Canal Grande… komolyan! Ezt olvastam egy útikönyvben. Meglátja, milyen szép lesz! Na, az én kedvemért… hogy ne érezzem, hogy engem hibáztat… Péter megcsóválta a fejét. – És a csomagok? – Majd én viszem megint. Kipihentem magam. Ennyi nekem is jár, egy szép élmény legalább. Kétszáz lírából megússzuk… Holnapután úgyis mennem kell, másképp kifutok az időből. Az asszony határozottan indult, a nyíljelzés mellett, a part felé. Péter utánaballagott. Türelem! Bizonyos normákat nem rúghat fel az ember. A vaporettón a korláthoz álltak. Besötétedett. A paloták nyitott ablakából kristálycsillárok fénye hullott a vízre. A presszók kék-zöld-piros-lila lámpái villogtak a parton. – Fantasztikus ez a csillogás – sóhajtotta Márta. – Igaza van. Ez minden pénzt megér. Gondolásraj jött szembe. Mellettük úszott el. Középen a vezérgondola, apró villanykörtéin virágfüzér. A gondolás – fehér szalmakalapban – énekelt. Színes szalag lobogott utána, hosszan. A víz fekete volt, és ütemesen csobbant a hajó oldalán. – Felejthetetlen… látja, ez az, amire várt. A vezérgondolás beleköpött a tenyerébe, azután újra megmarkolta az evezőt. Péter összerázkódott. Felhajtotta a zakója gallérját. Mindig a díszletek. Mindig a vásár. Ez még szomorúbb, mint a piac. Hazugabb. S hogy mégis, valahogy, enyhítse ezt az elviselhetetlent, megkereste az asszony lüktető mellét a korlát fölött.
Az Uffizi bejáratának kőszobrai alatt álltak, a bazárosok utolsó sátra mellett. – Tessék, uram, szabad az út – intett Márta. – Nem késted le. Erre is jutott idő, kár volt engem hajszolni. Egy teljes órát bámészkodhatsz. Utána csomagolunk, és simán elérjük a vonatot. – Egy teljes órát! Ősbutaság! Egy órát az Uffiziban! – Péter leroskadt a faragott fapadra, a kapunál. – Hát tehetek én róla, hogy tegnap zárva volt? – És tegnapelőtt? Akkor az Upimot kerestük, sürgősen. Délután még azon siránkoztál hisztérikusan, hogy Velencében vettünk pulóvert, pedig itt, Firenzében, kétszáz lírával olcsóbb. – És vastagabb! Sokkal szorosabb a kötése! Egész délelőtt veled mászkáltam, mit panaszkodsz? Még pénzt is dobtunk abba a kis tóba, a Pitti-palotában. Annyi lépcsőt másztam a Boboli-kertben, teljesen céltalanul, hogy feldagadt a bokám… Miattad értünk ide későbben, mert minden szegletre rácsodálkozol. – Bár előbb tettem volna! – mondta Péter hangosan. – Ez az utolsó nap! Elszúrtam az egészet, mert a jó szívemre hallgattam… kár most már bemenni. Olyan mindegy. – Nem értem, mi bajod – suttogta Márta, és Péter mellé ült. – Ne kiabálj, mert ide figyelnek. – Mióta törődsz te ezzel? Mióta törődsz te másokkal? Ha két szót akartam váltani valakivel, elvonszoltál! – Nem értem… Olyan szép napjaink voltak Velencében… A kedvedért bort is ittunk akkor este, a legelőkelőbb helyen, a Szent Mark téren! Ezerkétszáz lírát fizettünk, de nem sajnáltam… Szólt a zene, a Piazzettán is… Emlékszel? – Mert én ezt akartam! Ezért utaztam ezer kilométert, hogy megkóstoljam a vörösbort – Péter az órájára pillantott. Mégiscsak be kell menni. – Addig az volt a bajod, hogy én mindig csak a piacot bújom… Kétszáz líráért a toronyba is felvittek… Ott is voltunk. Te mondtad, hogy csodálatos, és milyen pici pont az ember. – Hagyjuk – sóhajtott a férfi. – Kár a szóért. Ezen már nem lehet segíteni. Van még kétszázötven lírám, benézek… csak azért, hogy otthon szembe ne köpjem magamat. – Pedig nyugodtan szembeköpheted… Neked semmi sem jó. Én nem zúgolódom, pedig feláldoztam miattad a circolárémat… Sem Róma, sem Nápoly. Odaveszett a hajójegyem Capriba… Semmit sem láttam a szép olasz tájból, semmit. – Hát ki tartott itt? – vicsorgott Péter. Befordult az előcsarnokba. Márta utána. – Még kérdezed? – Márta szemhéja kivörösödött. – Rég elmentem volna, ha nem kezdesz ki velem a hajón. – Nem volt erőszak a disznótor… – vont vállat Péter. Beállt a pénztár elé a sorba. Márta felzárkózott, szorosan mögötte. – Neked is jólesett. Nyomorék a férjed, nem tud semmit sem csinálni. – És még te vagy a finom ember – sziszegte a fülébe Márta. – Talán köszönjem meg? – Nem! Csak ne próbáld rám kenni a dolgokat! Tíz napot vertem el Velencében, teljesen értelmetlenül… Galambok, Lídó, gyaloglás a tűző napon… – Itt a pénz, nekem is vegyél! Azt hiszed, én kint maradok? Én is szeretem a szép képeket, hiába röhögsz ilyen gúnyosan! És a tengerben is fürödtél, a legdivatosabb nemzetközi fürdőhelyen! – Igen – mondta Péter. Beléptek a felvonóba. – Az is a te ötleted volt. Percenként reszkettem, mikor kérik a jegyet. – Arról én nem tehetek, hogy csórók vagyunk… Engem is dühít ez a marha nagy flanc, gazdagság… Micsoda kocsik! Függő hintaszékek a presszókban… azok az üveggömbök, csobogó, jéghideg mentával. – Tudom… ne fáraszd magad. Kondicionált levegő a Standában, emeletes buszok… Ti csak ennyit láttok! – Miért, te mit látsz? – kérdezte mérgesen Márta. Kiszálltak a felvonóból. Megálltak a hatalmas körfolyosó elején. – Én sem látok mást… nem sikerült – mondta Péter keserűen. – Azt hittem, legalább Firenzében, ha nem is egyedül, de nyugodtan… Gondolkodni, kinyitni a szemem. Hát ki vagyok én? És kik élnek körülöttem? – A fehér szoborra nézett, a sima, sok száz éves arcra. – Szerintem te nem vagy egészen normális – állapította meg Márta. – Egzaltált a lelki világod… Túl jó dolgod van, ráérsz lelkizni. Megyünk vagy maradunk? – Úristen, milyen buták a nők! – hadonászott Péter. – A szellemnek is vannak törvényei, a szellemi létnek… sajátos formában, és én ezeket szerettem volna… – Szellemek? Ja, persze, értem, ne mereszgesd a szemed. Pont itt akarsz ilyesmit? Otthon nem érsz rá? – Ezt csak itt lehet, és nem másutt… – kiáltotta Péter, és elrohant a szobrok előtt. – De hát mire gondolsz te tulajdonképpen? Mit akarsz megismerni? A rothadó kapitalizmust? – Márta értetlenül rázta a fejét. Hiszen sztrájkot is láttunk, ha éppen arra vagy kíváncsi. Ezt magadtól is tudhatod: semmi sem fenékig tejfel… – Hülyeség! – Péter megállt az első terem előtt. Régi olasz mesterek. – Hülyeség így az egész utazás…! – Attól függ, kinek – mondta makacsul Márta. – Semmi sem fenékig tejfel. De kit érdekel a korsó feneke, ha tejfelt lefetyelhet? Ez is filozófia, barátom, ha nem is olyan bonyolult és homályos, mint a tiéd… – Igaz – morogta Péter csüggedten. – Most már úgyis mindegy. – Különben is – Márta diadalmasan az oszlopnak dőlt. – Nélkülem meg sem tudtál volna moccanni… A fellegekben lehet, hogy jártas vagy, meg a szellemi izékben, de itt… – Minden igaz – Péter félretolta Mártát. – Hagyjuk abba. Fél órám van. Fogd be a szád, légy szíves. Beléptek a terembe. Péter előkereste a kézikönyvet. Katalógusra már nem tellett. Idegesen lapozgatott. – Fogjam be a szám… – suttogta fojtottan Márta. – Tulajdonképpen milyen jogon tegezel? Azért, mert egyszer-kétszer… Nekem családom van, a kisebbik lányom kitűnő tanuló… Éjjel-nappal talpon vagyok, hogy meglegyen a ruhájuk meg a kaja… Én is beülnék a gondolába szívesen, meg bérelnék kabint a tengernél, meg művelném magam… – Ez minden vágyad, ugye? Az álmok netovábbja! Sivár program. – Péter megnyálazta az ujját, és tovább keresgélt. – Ezt a részt kihagyták? Hiába, nem lehet futtában, az utolsó percben… Márta elhallgatott. Végigballagtak a termen. Péter előbbre, majd hátrább húzódott a képek előtt. Márta mögötte, utánozva, mint az árnyék. – Ez még nem az igazi… – mormogta Péter. – Majd Botticelli, Tizian… Továbbmentek. A negyedik teremben Márta a homlokához kapott. – Fejgörcsöm van… szédülök. Ez a sok szent, ingben-glóriában; ezek a merev pofák… Minek hazudjak?… – Várjon meg kint – kiáltott rá Péter gorombán. – Maga… – s csettintett hozzá, megvetéssel. Az asszony riadtan sarkon fordult. Legjobban a magázás bántotta. Lefeküdt egy idegennel! Péter utánanézett. Olyannak látta megint, pontosan olyannak, mint Bécsben, az első napon. Közönséges teremtés. Ekkora, jóvátehetetlen ostobaságot! Pesten észre sem venné… s éppen itt, egy ilyennel… Elkeseredetten járatta körbe a szemét. Mit? Hogyan? Még húsz perc. A vonatot nem lehet lekésni. Amúgy is később indult, halogatta. A vízum csak holnapig… Egy furcsa kép vonzotta közelebb. Kibetűzte: Altdorfer… Szent Flórián mártíromsága. Szent Flórián bárgyú, kifejezéstelen arcot vág. De azok, ott körülötte, a martalócok, vagy micsodák… ahogy éppen kéjelegnek az áldozat gyötrelmeiben, mielőtt kővel a nyakán vízbe lökik… isteni! Csupa káröröm, remek, modern hecc: „Finom kis fürdő lesz, öregem…” S ez a Szent Flórián, lapos, unalmas fejjel! Miért van ez így? „Gyere, Szent Flórián… – noszogatta magát gondolatban, gúnyosan –, gyere, nem vagy érdekes…” Ez a vacak nő, ez csinálta az egészet. Egy termet véletlenül kihagyott. Nem ment vissza. A rendszert úgyis eltévesztette valahol. Botticellit majd a végén megkeresi. A kis szoba homályos sarkában, egymás mellé ragasztva állt két képecske. Elhaladtak előttük a látogatók. A teremőrnek melege volt. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A délutáni fény a két képre esett. Péter a fény útját követte a tekintetével, szórakozottan, így került közelebb. Dürer: A Nagy Kálvária. Szürke-zöld, elmosódott árnyalakok. Domb tetején és a völgyben, kereszttel a hátukon. Még fekvő kereszten. Már álló kereszten. Kidőlt kereszten. Égen és földön mindenütt. Brueghel: A Nagy Kálvária. Éles színekben harsog, ugyanaz a szenvedés. Kopog a kalapács. Szorgos munka folyik, sietős. A testek alól kitündököl a fű zsenge zöldje. Péter tíz percig állt az ablak előtt, arccal a kép felé. Ennek az asszonynak három gyereke van. Részegek között, pálinkagőzben telik az élete. A férje fekszik az ágyon, és reszket. Reszket minden porcikája. Most a padon ül, az árkádok alatt. Kövér térdét piszkálgatja. Vár, szitkozódik. Sír. Akkor kellett volna, az utazás elején. Amikor még nem tudott róla semmit. Péter zsebre gyűrte az útikönyvet. Már nem kívánta látni Botticellit. Mártát szerette volna megvigasztalni. Ebben talán van még valami értelem. A többi úgyis elveszett, ez a kemény, ragyogó két hét, ebek harmincadján.
Elhagyták Bécset, Hegyeshalom felé kattogott a vonat. Az olasz kocsin rossz éjszakájuk volt. Gyerekes család szállt a fülkéjükbe. A gyerekek pisilni mászkáltak, szüntelenül. Le sem hunyhatták a szemüket. Itt már jobb helyet találtak. Egy falusi nénike ült csak az ablaknál. Gyanakodva vigyázott a csomagjaira. – Ha magát elnézi valaki, azt hiszi, citromba harapott – morogta Márta –, és most már valóban ne tegeződjünk… Mit lehet tudni, ki és mikor… – Álmos vagyok – mosolygott Péter türelmesen. – Rendben van minden. Higgye el. Csak iszonyúan álmos vagyok. Ködös előttem a világ. – Jó, jó. Dühös rám, ennyi az egész… Ne tagadja. Én vagyok a bűnbak. – Már tegnap megmondtam: nem tehet semmiről… így alakult. – Persze hogy így alakult. Nekiindul a légváraival, azt sem tudja pontosan, mit akar, azután megjátssza a csalódottat… – Igaza van – bólintott Péter. – De miért kell…? Nemsokára a határnál vagyunk. – Két hétig mást sem csináltam, mint egyetlen épkézláb mondatot szerettem volna kihúzni magából… hogy tudjam, mihez tartsam magam. Értek én magyarul! De ez lehetetlen… Fogadok, most sem tudja, mi baja… csak lógatja az orrát. – Nem, Márta, kedves Márta, nincs bennem semmi harag vagy ellenérzés – mondta csüggedten Péter. – Csak fáradt vagyok. – Fáradt? – nevetett föl az asszony. Harciasan csillogott a szeme. – Ugyan mibe fáradt bele? A kisujját sem tette hideg vízbe egész idő alatt… Elégedetlen. Ez az igazság. Tönkretettem az utat, mi? – Elég volt. Kérem, Márta. Most már ne. Néhány óra, és kész… – Eszem ágában sincs otthon találkozni magával… a telefonszámomat veszítse el. Nincs magában semmi érzés. Csupa önzés. – Gondoljon arra, hogy a férje várja… és a gyerekek. Hiszen szereti a férjét… – Szereti a rosseb – Márta fel-le csapkodta a hulladéktartó tetejét. – Nem volna nagy ügy, ha szeretném… Kell! A nyakamba szakadt. Nem ölhetem meg. – Igazán jól vásárolt – erősködött Péter. Nehezedtek a szempillái. – Én meg is tartottam, amiért jöttem! – ütögette a combját az asszony. – Én nem teszek magamnak szemrehányást. Engem hiába próbált volna lebeszélni akárki fia… Bár nem láttam azt a sok szépet, ez igaz… odalett a hajójegyem Capriba… A Vezúvot sem láttam. De most már ott egye a fene… Nem vágok savanyú pofát, mint némelyek! – Ha egy kicsit elszundíthatnék… – mondta a férfi szomorúan. – Ha megengedné… Márta cinikusan vállat vont. – Tőlem, akár… – Féloldalt fordult, a vámjegyzéket böngészte. Kihúzott róla valamit. Péter végre lehunyta a szemét. Az a fontos, hogy az ember ne hagyja el magát. Három év múlva, vagy öt év múlva, újra kap útlevelet. Újra meg lehet próbálni. Másképp. De az időben semmi nem jön vissza. Ez bizony, ez a lehetőség, elveszett örökre. Majd otthon végiggondolja világos fejjel az egészet. Hol csúszott el? Hogyan folyt szét az ujjai között ez a két hét, ilyen értelmetlenül? Majd otthon… a fehér csempés fürdőszobában. A kádban langyos víz… fenyősó… – Alszik? – hallotta az asszony hangját. Kábultan hunyorgott. – Ne haragudjon rám… kicsit nyers voltam az előbb – folytatta Márta. Péter sóhajtott. – Azért nem mindegy, abból a pompából, megint vissza… Legszívesebben sarkon fordulnék, és kezdeném újra… Maga nem? Péter bizonytalan mozdulatot tett. – Hiszen azért szép volt… amikor a harangkongásra egyszerre felrepültek a galambok… Örök emlék marad. Az ember dühöng, idegeskedik, de majd, ha visszagondolunk rá… Végül is együtt voltunk, közös emlék; nem igaz? – De mennyire… – dörmögte Péter. – Az meg, hogy hoztunk valamit, ne bántsa…Más is ezt csinálja, nálunk sokkal különbek… Nézzen csak körül egyszer, nyitott szemmel – mondta vigasztalóan, anyásan az asszony. – Most nem tudok… halálosan álmos vagyok… halálosan…. – Aludjon csak, maga nagy gyerek! Majd én őrzöm az álmát. Palika az állomáson vár, irtó erős kölyök. Ha ők nem volnának, hát… – Márta legyintett. – Na, tente, tente… Aztán majd otthon elénekeljük: csak a szépre emlékezem… Péter zsebkendőt terített az arcára. Otthon? Visszaperget mindent, mint egy filmtekercset… kell, hogy az ember fülön csípje a saját hülyeségét. Utólag könnyű. Az állat is akkor ismeri meg a csapdát, amikor már belelépett. Előre felismerni… hasonlíthat a tudáshoz… Két hét! S ebből csak az a tíz perc, a Nagy Kálvária előtt! Micsoda pazarlás! Milyen tékozlás a kiszabott időben! – És hogy takarékoskodtunk, vigyáztunk a garasra? – szólt Márta, félig magában beszélve. – Nem vagyunk milliomosok! Péter elbóbiskolt. Félálmában hallotta még az asszony szavait: – Az a két tömött bőrönd, drága uram, ott a feje fölött, mégiscsak a magáé… Azt nem veheti el senki. – Majd a vámnál kiderül – motyogta Péter. Egyre lejjebb zuhant. Összefolytak előtte a színek. – De most aludnom kell… aludni, aludni, egészen a határig…
1967 |