HepiendTegnap még ott lógtak a lapos, poloska alakú levelek a fán. Jól látta őket, ahogy ötször körülfutotta a pályát. Ma reggelre salakba verte az eső az egész mindenséget. Csak az edző piros tréningnadrágja világított, hanyagul az ágakra dobva. Az hiányzott, az a néhány ismerős, remegő folt. A vonzás, amibe kapaszkodhat a szem. Mert a láb másodrendű. A benzin löki az embert előre. És egy piros tréningnadrág ehhez kevés. Nevetséges. Mint a paprikajancsi lepedője, a ligeti paravánról hosszan lefityegve. Gyengén futott, hiába. – Idegeskedünk, idegeskedünk? – kérdezte Szepi bácsi, és megveregette a hátát. – Nem vagyok én ló, hé – mondta erre ő, ingerülten. – Azokat paskolgatják, mielőtt az indítópisztoly eldurran. Nem vagyok én ló – mondta az öregnek. „Ezeknek csak ennyi” – gondolta, s végigsöpört a játszótér nyirkos vaskorlátján. – Vigyázz, csupa rozsda leszel! – Panni fázott. Hintáztatta az üres nejlonhálót. – Szombat van… előttünk a vasárnap. Mi bajod? – Kötelező folyton röhögni? – Nem öltem meg apád-anyád. Mi bajod? – A kérdések… a kérdések, szakadatlanul… – De hát mi bajod? Benedek rozsdafoltos kezével a homlokán dagadó érhez kapott. Nyomogatta. A köd. Ki az, aki ilyen ködben jó időt fut? „A Muhai…” – mondta Szepi bácsi jelentőségteljesen. – „A Muhai, az igen.” – Nem szabad megkérdeznem, mi bajod? Néma gyereknek anyja se érti… – Csakhogy te a feleségem vagy, állítólag – vágott közbe Benedek – Meddig akarsz itt ácsorogni? Megindultak a csarnok felé. Panni lassan haladt, mintha nehéz terhet hordozna a hasában, pedig fél éve megszült már, huszonhárom éves volt és inkább sovány. Fejét előretartotta. Így szokta meg az irodában, a műszaki rajzasztalnál. Rövid ballonján tompán csillogott a számtalan rézgomb. – Drági – mondta a kapuban, kínos mosollyal. – Végy erőt magadon, ne lássa az anyád. – Ne szólíts Dráginak. Miért őrjítesz, miért? – Mi bajod hát? – kérdezte Panni megint, szerencsétlenül. Ijedten állt a káposztáskocsik között. – Van nekem nevem! – kiáltotta Benedek. – Szabad…? – szólt az egyik tróger, csattogó bőrkötényben, és széttolta őket. Elgurított közöttük nyolc káposztáshordót, dübörögve. – Tudod a nevemet – folytatta Benedek, higgadtabban, amikor ismét összeértek. – Nincs rá okod, hogy szégyelld. Még akkor se, ha mindig a Muhai… „Ó, te jóisten – gondolta Panni csüggedten. – Hát persze. Újra és újra ez. Szép kis vasárnap meg hétfő és utána a többi…” – Holnap főzök egy jó lecsót. A mamádtól viszünk paprikát. paradicsomot. Azután már úgyis csak krumpli, bab… – Ne főzzél – legyintett Benedek. – Ne főzzön nekem áldozatból senki! – Hát miből főzzenek? – kérdezte Panni. Csípőre tette a kezét. –Gyönyörűségből talán? – Olyan is előfordulhat – mondta Benedek. Nyilallást érzett a bal lábszárában, a térd és boka között. A legrosszabb helyen! – Akadnak még olyan asszonyok! No, nem a félreismert zsenik között… Panni egy bódénak dőlt, legurult két karfiol, sietve felszedte. Már sírt. – Nem… ne őrjítsetek meg teljesen – ismételte Benedek. – Ne csinálj cirkuszt. Engem itt ismernek. – Még régről, amikor kosárba söpörted a rohadt répát – mondta Panni –, még akkorról, igaz? – Te – Benedek megmarkolta az asszony rézgombos vállát –, te piszok, nem tudod, ki vagyok? Panni elnézett felette, a csarnok szürke üvegtetejére. – Na jó – mondta végül rekedten. – Neked sikerült. A nagy bajnok. De én? Miért kell azért sarokkal a gyomromba lépni? Miért? Miféle jogon? – Bajnok?! Bajnok, bajnok… – motyogta Benedek, hirtelen enyhülettel. – Esetleg Budapesten, mi ez még? Töröld meg a szemed, ne lássa a mama, tényleg… – Karon fogta Pannit, vonszolta tovább. – Csak egyszer elérjem… Más lesz az életünk. Nem szorulsz rá, hogy vonalakat huzigálj… – Textiltervező… azt akartam… az anyagokra mintákat… – dadogta Panni. – Ostobaság! Akkor már ez se jut eszedbe, ne félj! Kárpótollak én mindenért. Mindenért kárpótollak, ígérem… A mama messziről integetett, a Budagyöngye Termelőszövetkezet recsegő deszkapultja mögül. – A fiam meg a menyem – mondta mentegetőzve. – Egy kis türelmet a kedves vevőktől… – Itt a paradicsom és a paprika – belenyomkodta a szatyorba. – Kiválogattam, amennyire októberben lehet. Nincs egy cigid, Uborka? – Ne szólíts Uborkának – mordult rá Benedek. – Elhagyhatnád már. És a füstölést is, a te korodban… – Le akar szoktatni az élvezeteimről! Mert neki nem szabad, hát irigykedik. Gyerekkorában is ilyen savanyú volt, ezért nevezték Uborkának. A gyerek majd felvidítja, azt hittem… – A mama színpadiasan Benedekre mutatott a bádogtállal, csóválta mohersapkás fejét. – Mit vártok ti tulajdonképpen a férfiaktól? – morogta Benedek. – Én aztán semmit, a strici apád után – nevetett a mama. – De talán Panni még számít valamire. Úgy ám, Uborka… – Utálok idejönni. De folyton idecipelnek, valamilyen ürüggyel – kiáltott Benedek. Elkapta a teli szatyrot, indult kifelé. Panni hátrasandított, bocsánatkérő mosollyal. A mama megbiccentette füle mellett a számolóceruzát. – Eredjetek csak… Huszonkilenc éves! Belehülyült a futásba. Amíg egyszer ki nem köpi a tüdejét. – Krumplit méricskélt. Oda-vissza dobálgatta a szemeket. – Esőben, szélben a pályán. Családi élet nulla. Tönkremegy a szervezet! – A csírát gyakorlott mozdulattal lemorzsolta, és hajigálta a kukába. – Nem adok neki sok időt… Pedig hol van az megírva, hogy az anya temesse el a gyerekét? Természetes ez, kérem? – kérdezte, és a hideg káposztafejekre könyökölt, szomorúan.
Majd igazolják. Benedek hétfőn be se ment a Magérthez. Verseny előtt, érthető. Az egyesületnek sem mindegy. Meg kell mutatni, végre! Az a baj, az az elvesztegetett öt év a százméteren. A százméteres másféle alkat. Későn ocsúdott. Mire való egy edző, ha még ezt sem tudja? „Ne álmodozzunk, fiatalemberek. Amikor én Miskolcon elértem az országost…” Véget nem érő dumák. Kit érdekel, mit ért el Szepi bácsi? Ámbár ilyen rövid lábbal, csoda. Az amerikaiaknak könnyű. A magyaroknak rövid a lábuk. Itt nem segít más, csak a szufla. Az állandóan feltöltött motor. – Szepi bácsi, vegye le a gatyáját az ágról – mondta, talpát kényesen emelgetve a gumicipőben. – Zavar. – Zavar? Hát mi vagy te? Kisasszony? – Egy bugyit tegyetek oda! – kiáltott Horváth kettő. – Majd szalad akkor, ész nélkül! Hülyék. Hogy magyarázza meg, hogy futás közben, néhány másodpercre, lehunyja a szemét. S amikor újra kinyitja, kell látnia valamit. Valamit, ami közeledik, napról napra gyorsabban, ugyanabban a részidőben. A piros gatya nem jó. Nem képes belefogódzni. – Na, nem bánom – mondta Szepi bácsi, s a hátára dobta a tréningnadrágot, két szárát a derekán összekötve. – Úgyis hűvös van. Így megfelel? – Allergiás – mondta Nagy Feri. A földön ült, sodorgatta a lábikráját. – Ezek az érettségizettek mind allergiásak. – Társalgást befejezni! Lazítás… Sorakozó… „Ezek az érettségizettek! Pedig ismer! – gondolta Benedek. Szórakozottan ugratta karján az izmokat. – Itt nőttem fel, velük, ebben a koszos kerületben. Minden szünidőben a csarnokot takarítottam… esténként ragadt a ruhám a romlott görögdinnyék levétől… százával szálltak utánam a muslincák… –” – Mi az, mi az? Szujka úr aluszikál? – kiáltott Szepi bácsi, és a sípjába fújt. – Semmi értelme az egésznek. Itt mindenki azt csinál, amit akar… Minek nektek edző? Egy nagy frászt a pofátokba! – Sértődötten a tribünhöz vonult. Negyedóra békítés. Szepi bácsi minden edzésen végigjátssza. Horváth kettő meg Korom átölelik, duruzsolnak a fülébe. Az öreg toppant, dacosan csücsörít. – Amikor én Miskolcon elértem az országost… boldogult emlékű Kelemen Sanyi bácsinál, ott próbáltátok volna… – Benedek felé sandított. Benedek tudta, hogy az ő szavára vár. Ő az „első futó”, akárhogy is. A többi emelgetheti a lábacskáját, hajlítgathatja a térdecskéjét, ezerszer is, a budapesti bajnokságon Szujka Benedek indul, egyedül. És ha Muhait lefutja, győznek. Csak a Muhait kell lefutni, a Rakétából. Nincs más esélyes. – Jól van na, Szepi bácsi – vetette oda nagylelkűen –, ami igaz, az igaz. Kezdjük elölről. – Éppen te! – mondta Szepi bácsi. Visszabújt a salakra. – Amikor tudod, hogy csak te lehetsz a Muhaival… – Öntsünk tiszta vizet a pohárba – morogta Nagy Feri. – Tényleg, mi haza is mehetünk. Marha, aki idejön, nyolc óra meló után, statisztálni a nagymenőknek. – Ugyan, ugyan! – kapkodta a fejét Szepi bácsi nyugtalanul. – Micsoda beszéd ez? Hol itt a sportszerűség? A sportban semmi sem lehetetlen… Eridjetek az öltözőbe, még megfáztok! Tíz perc múlva lássam az egész bagázst! Szepi bácsi levette magáról a tréningnadrágot, Benedekre dobta. – Átizzadtál… – Mint a lovakat… – mondta Benedek, s kelletlenül odébbvonult. Szepi bácsi követte. – Fiam, most akarsz bezsongani, a döntő pillanatban? Ha én Miskolcon… – …micsoda szegény ürgék! Miért nem ringatják inkább a kölykeiket, ahelyett hogy itt lopják a napot? Mi a fenének fut az, akiből úgyse lesz soha semmi? – Ha nem állnánk verseny előtt, istenuccse, szájon vágnálak, fiam… Nincs neked gyomorsüllyedésed? Ötvenegyben, a Garamszegivel történt ugyanez. Így aztán hiába állsz ki, mert a Muhai… – Ki az a Muhai? – kérdezte Benedek. Dühösen rángatta a tréningruhát. – Három másodperccel van előttem. Három vacak másodperc… – Kétségtelen – mondta Szepi bácsi. Lehajolt, morzsolgatta Benedek combhajlatát. – Te zsebre teheted, ha egy kicsit erősítsz… meg tudom ítélni. De azért a többi is fontos. A fiúk. Elég öreg vagyok már, elhiheted… – A slepp! – mosolygott Benedek keserűen. – Az én apám suszter volt. Nyolc évig írt egy verses drámát, a suszterüzletben, a javítatlan cipők között… A slepp, az örökös panaszokkal. Konok nekirugaszkodások, aztán a nesze semmi… – Mozogj szépen! – mondta Szepi bácsi. – Nincs nyár! Dörzsöljem a lapockádat? – Az ülőtérhez szaladtak. Benedek hasra feküdt, a „díszpáholy” széksorán. Szepi bácsi szorgalmasan ütögette a tenyere élével. – Jó…? – Ühüm – morogta Benedek. „Országos csúcsot futott, valamikor – gondolta –, s most értem izzad, az én sikeremért. Mégsem vagyok olyan kislegény.” – És hagyd a sleppet – mondta Szepi bácsi. Megfordította Benedek testét, két kezével a vállára nehezedett, lágyan. – Ők azért vannak, hogy te kiválhass… hogy legyen honnan kiválni. Ez az igazság. Hálás lehetsz nekik, fiam… – Ugráltatni őket, előre, hátra… Tiszta dolog ez? Miért nem mondja meg nekik az igazat, miért nem vágja oda? – kérdezte Benedek vadul, ülőhelyzetbe pattanva. – Moziban ülni, piálni, helyette, jobb talán? Okosabb? De hát te, fiam, többet tudsz az iskoláiddal… rajta! – mondta Szepi bácsi. – Én már magát az akaratot is becsülöm, amikor annyi lekvárjancsi nyüzsög… – A „nagy elődök”, bezzeg…! – Szentimentális az öreg. Érti a dolgát, de nem elég kemény. Keménység nélkül pedig ma már nem megy. – Mit gúnyolódsz? Mesélhetnék én, sokat is, de minek? Miskolcon, jelentős eset volt, akkoriban… A feleségem, isten nyugosztalja, hétszámra nem látott. Odahozta a pályára az ebédet. Kis spirituszfőzőt vettünk, emlékszem, pumpálni kellett, csak pumpálgatta szegény, hogy meleget egyek, mégis… Minden versenyen ott drukkolt, az első sorban. Tudod, volt egy organdi kalapja, azt figyeltem a fordulókban… – A felesége kalapját? – kérdezte Benedek, félig szánakozva, félig irigyen. – Maga azt figyelte? – Szép kalap volt, cakkos szélű… és hogy tudott az az asszony örülni… persze, te nem ismerted már… – Csak a koporsóban – mondta Benedek –, ott láttam, Szepi bácsi. – Az semmi – legyintett Szepi bácsi –, az már semmi… Hogy tudott örülni! Amikor alig bírtam szusszal, arra gondoltam, mennyire örül majd, hogy nevet, hogy ölelget, ha mégis sikerül… Bennem élt, érted? – Fehér szőrös mellére tapasztotta kezét. – Csak bennem… Micsoda biztonság volt, micsoda erő… Persze, ez nem modern dolog – tette hozzá, mentegetőzve –, és nem is igényli senki, ma már… – Oldalborda – mondta Benedek gúnyosan, idegesen meg-megrebbenő szemmel. – Ne pakoljon a fára minden vacakot. Fáj a fogam is. Megint fáj. – Az a jó – biccentett Szepi bácsi. – Amíg fáj. Amíg van, ami fájjon. Na, gyere. És ha csak az kell, üres lesz az az ág, ne félj.
– Egy pofa sörre – mondta Nagy Feri. – Ha a szegény embert meg nem veted… – Nem, nem – tiltakozott Benedek. – Nem iszom, tudjátok. – A káros szenvedélyek! – mosolygott Nagy Feri, ferdén. – Az igazi sportsman! – Miért kötekedsz? Hát bántalak én? – Benedek az órájára nézett. Fél hat. Panni már fel-alá járkál a kertben, és rugdalja a kavicsokat. – Kötekedni? Hát lehet veled kötekedni? Ha lekevernék egyet, vissza se adnád, fogadom… első a kondíció! Benedek nem felelt. A többiek, a cél után, a füvön lihegnek már, hanyatt fekve, régen, ez még mindig futja a köröket, tátott szájjal. Ostoba dolog. – Na, szevasz – mondta végül. – Majd egyszer. Alkalomadtán… – Te! – kiáltotta Feri és utánaszaladt. – Öregem… azért én is tudok ám valamit. De aztán kuss, hogy tőlem, mert hátha kacsa az egész. Vakbélgyanús… – mondta fontoskodva, s Benedek füléhez hajolt. – A Muhai… vakbélgyanús… hallod? Benedek megállt. – Vakbélgyanús?? – kérdezte mohón. – Légy szíves, részletesebben… – Tegnap a Rakéta-edzésen – tudod, a Béla húgának a vőlegénye a Rakétánál pereces… az edzésen ide kapott! – Hova? – Ide – ismételte Nagy Feri, és az oldalára mutogatott. – Egyszerű szúrás – legyintett Benedek, csalódottan. – Mindennapos… – Nem, nem. Orvost is hívtak. Persze, a legnagyobb titokban. Azt mondja a pereces, jegelni kell. – Mit kell jegelni? – A vakbelét… Ilyen állapotban, ki tudja… hiszen érted. – Diadalmasan rázogatta a fejét. – Ez aztán hír, mi? Csak vigyázz a szádra. Mert azt hiszed, én nem vagyok haver… haver vagyok én! Benedek hátba veregette, elismerőleg. A sarkon vett három szál nemesített dáliát, zöldet is mellé, forintért. Örömében. Muhai vakbele! Öt nap a versenyig. Ha most megnyeri, tavaszig állandó tréning, s akkor már az országos… azután csak egy ugrás a többi. Egy vakbél öt nap alatt nem jöhet rendbe. Hacsak nem hülye a pereces. Panni valóban a kertben volt már, a rézgombos ballonkabátban, idegesen. Annak idején szívesen költözött ide. „Majdnem vidék és mégis Budapest… Imádom ezeket a pici házakat, külön világ!” A mama átadta nekik, behúzódott a papa régi műhelyébe, két sarokkal odébb. Most bezzeg panaszkodik. „Nincs élet, mindig ugyanazok az arcok és sár, sár…” Szidja a háztulajdonost. „Hja, ez nem a Belváros. Ez Pesterzsébet, fiam – ezzel vigasztalja –, de azért itt is lehet híres az ember, sőt, könnyebb…”. – Hazataláltál? – kérdezte Panni. Hidegek voltak az ujjai. Jéghidegek. Jég a Muhai oldalán. Viaszosvászon zacskóban! Tüneti kezelés, szenteltvíz. – Nézd, útközben rád gondoltam… helyettem, kis virág…! – mondta Benedek, és Panni karjába erőszakolta a dáliákat. – Milyen virág ez? Ezek a hosszú, hegyes szirmok… – Dália. De nemesített… – mondta Benedek. – Alig vártam, hogy lássalak. – Most már az a három másodperc se számít. Bár tudta volna négy nappal előbb! Akkor nem öli meg a szombat-vasárnapot. Szegény Panni! Csak bőgött, és öltöztette a gyereket, fel-le, mindig más ruhába. Nemesített dália… – tűnődött Panni. Távol tartotta a csokrot, vizsgálgatta, összehúzott szemmel. – Van benne fantázia… tiszta fehér hernyóselyemre, téglavörös tusfestékkel, kissé stilizáltan… – Picurt hova tetted? – Játszik a kockáival. Szereti a kockákat –mondta Panni szórakozottan, s egyre csak a virágokat nézte. – A bölcsődében mit szóltak? A kiütés elmúlt? – kérdezte Benedek, mert halványan emlékezett valamire. – Mi? A kiütés? El, el, persze. De már a múlt héten. Picur a subaszőnyegen fetrengett, csörgött a műanyag kockákkal. Benedek többször megcsókolta. Milyen édes! És nem is nyűgös. Így együtt, ha minden összeáll, tökéletes, igazán. – Nem akarsz moziba menni? Vagy táncolni, mit tudom én? – kérdezte, s széles mozdulattal magához rántotta Panni nyakát. – Nincs érzékem a számokhoz. Megvadítanak a milliméterek – mondta Panni. – Ma megint eltoltam egy résztervet. Ha az Iparművészetire felvennének, az ilyen dáliákból… – – Hagyd ezeket, ma délután. Siettem haza… kihez siettem haza, na kihez? – Mindig ötösöm volt rajzból… – Ötösöd. Persze hogy ötösöd. Hát mi más lehetett volna ennek a kis angyalkának? – gügyögte Benedek, és Panni haját húzogatta. Bal kezével bekotort a blúza alá. – Most jól érzem magam. Nem is örülsz? – Te tank – mondta Panni, de nem húzódott odébb. – Te csak gördülsz a hernyótalpaiddal… – Így kell – morogta Benedek elégedetten. – És szeretlek. Szeretlek, akárhogy is… „Peac, az is egy csapat?” – kérdezte tavaly orrhangon egy szemüveges tanácsi muki. „ Pesterzsébet? Hol van az pontosan?” Benedek szájába vette Panni száját, és fél lábbal a sámlira lépett. Erre a mozdulatra nagyot dobbant benne a mámor. A legfelső fokon még sohasem állt. Öt nap. És egy zászló, a magasban. – A gyerek… itt a gyerek, ne – tiltakozott Panni. Benedek lehámozta az asszonyról a ballont, és a gyerek fejére dobta, könnyedén. – Kicsi még… – Az felnevetett. Gabalyodott benne egy darabig, azután elaludt, mint a papagáj, ha letakarják a kalitkát. A subaszőnyegre dőltek. „Most jó” – gondolta Benedek. – „Amikor a markomban van. Ez is, az is. Az enyém.” – Miért nem így?? – szólalt meg később, hirtelen. – Mert nekem másképp… – De hát miért nem úgy, ahogy én? – Mert én meg így… – Miért akarsz te mindig mást? Mindig, mindenben? – kérdezte Benedek kínlódva, s az asszony koponyáját keményen a padlóhoz lapította. – Nem tudsz te bennem élni? Panni értetlenül fintorgott. Benedek felült dacosan. – Minek neked a férfi? – Szeretlek – mondta Panni csendesen. Oldalt fordult, bekukucskált a ballon alá. Picur szuszogott, egyenletesen. – Aki szeret, az mindig akar valamit. – A mama! Mintha csak az anyámat hallanám, a kinyilatkoztatásaival… – Nem – mondta Panni. Sóhajtott. Engesztelően nyúlt a férfi után. – A mama gyűlöletből… tudod. De én szeretlek. Azért van minden. – Minden? – kérdezte Benedek – Hát akkor hallgass… – Tenyerét az asszony hasára tette, oldalt. – Nem fáj? Neked nem fáj? – motyogta, s már nyúlt is volna tovább. – Micsoda? – A vakbeled… nem fontos. Gyere… – Kiskoromba… – lihegte Panni, egy lélegzetvételnyi szünetben, már-már teljes bódulatban. – Kicsi koromban… jeget tettek a meleg hasikámra… erre a meleg… Benedek felütötte fejét. Éber lett. Mint a vonat, ha meghúzzák a vészféket, s lassít a nyílt pálya közepén. Arrébb hengeredett. Szívta a fogát, hangos cuppogással. – Mi az? – kérdezte Panni zavarodottan. – Mi az már megint? – A fogam… az egész felső fogsor… És operáltak is? – Mit akarsz? – Panni négykézlábra állt. Nevetséges volt. – A vakbeleddel… – Ismered a hasamat, nem? – kérdezte Panni élesen. Feltápászkodott. Suhogtatta a hosszú szárú dáliákat a fekvő férfi felett. – Nincs rajta sebhely, tudhatod. Irritáció! Elmúlt három nap alatt, nyomtalanul. És szórakozz mással. – Három nap alatt? – kiáltotta Benedek rémülten. Felugrott, csaknem keresztülesett az alvó gyermeken. – Egy vakbél?! Három nap alatt, nyomtalanul? – Vállára dobta a zakóját, kirohant a kertbe. Nyelte a nyúlós, sűrű ködöt. A citromsárga villanylámpa fényénél tépdeste a fagyalbogyókat. Muhai győzni fog. Muhai legyőzi. „Soha nem lesz belőlem semmi” – gondolta kétségbeesetten. – „Elveszett minden. Biztos jelek. Ez a néhány óra csak arra kellett, hogy még mélyebbre zuhanjak. De miért csinálják ezt velem? És ki? Miféle hatalom?” – Fájós fogával elmarcangolt egy fagyalbogyót. Színes és keserű. Minden színes és keserű. Félelmetes. Mindig érkezik valami. Mindig más irányból, kivédhetetlenül. Hullámvasút. Vásári mulatság. Az ember lekullog a pályáról, szitáló esőben. Tüdejében még a futás gyönyöre. Mert maga a futás is jó. És már látja az emelvényt, a helyeket, ahova mások lépnek. A tömeg ordít. Az eredmény. Ezt kérik számon. Félni! Ennyire félni, ilyen kiszolgáltatottan! Bement, rá se nézett a síró gyerekre. A fürdőszobába zárkózott. „Muhainak nem szabad indulnia…” – gondolta makacsul – „Muhainak meg kell…” – szájára tapasztotta kezét, ijedten. – Bocsánat – mormogta a tükörbe. – Azt nem. Ó, azt nem. Csak egy operáció. Egy vágás, egyetlenegy. A mama hozott estére fél kiló gyalult tököt az utolsó idei kaporral. Sokáig rángatta a fürdőszoba kilincsét, de Benedek nem nyitott ajtót. – Mi ez? – kérdezte Panni, s mint az ingaóra, jobbra-balra járt a feje. – Ki érti ezt az irtózatot? – Már nem is ember – mondta a mama, keményen. Vasalt sarkú cipőjével kopogott a konyhakövön. – Széjjelmarták egészen… – De hát miért, mama, miért…? – …az apja vére. Az az átkozott férfivér… Csak feljebb, feljebb! De milyen áron! Milyen áron, ti szerencsétlenek?
– Nézd, hogy esik – mondta Benedek, reménytelenül. – Agyonázol. Jobb, ha mégse jössz ki. Olyan mindegy, úgyis… – Négyig elállhat. Négy óráig, ajaj… – Panni belekóstolt a feketébe. – Idd meg, már nem forró. A szomszéd asztaltól figyelnek. Talán a képed a Sportújságban… – Lehet – hagyta rá Benedek. Lötyögtette a kávét a pohárban. A nyugdíjas csősz és a felesége. „Nem mész onnan, te mocskos…” és feléjebökött a szöges végű botjával. Most bámulhat. Mind bámulhatnak. Weisenger úr, a háztulajdonos. A fűszeres Janek. „Jaj, meg vagyok áldva ezzel a gyerekkel, az apja ütődött, az anyjának meg akkora a szája, mint a bécsi kapu… hitel nincs, nem tudsz olvasni, kölyök?” – A hírnév az hírnév, hiába – mondta Panni duruzsolva. Simogatta a férfi kézfejét. – Híres ember leszel, híres ember, az én Drágim… – Ma úgyis lehagyják, szegényt. Szepi bácsi félrehúzta az utolsó edzésen, amikor eléjement. „Pannika… rossz bőrben van a fiú. A Muhai még mindig jobb egy másodperccel… dobja fel egy kicsit, maguk, asszonyok, olyan ügyesek…” – Meglátod, nem sikerül – mondta Benedek. Tartogatta a kortyot a nyelve alatt. – Egészséges, mint a makk… Panni nem értette. Vállat vont. – Nem vitás – hadarta. – Most behozod. Majd most. Legalább ennyit, ezt a bátorítást. Az éjjel sem aludt, verdeste talpával a rekamié támláját. Nem is sikerülhet. Miért éppen Szujka Benedek, ezzel a laza idegrendszerrel? Majd az után meg fogja becsülni az otthont, a tűzhely melegét. Csak az a baj, hogy nincs tűzhely. Csak villanyrezsó, de az is hideg, naphosszat – jutott eszébe, ironikusan. Roppant zavaros, akármerre csűri-csavarja. – Kellene valami – mondta Benedek. – Valami, ami húz, mint a mágnes… de úgy esik. Úgy esik! – Magadra gondolj – biztatta Panni. – Csak magadra, erősen. Az elég. És tudod, hogy milyen fontos, nekem is… – Most megmutathatod – súgta Szepi bácsi rekedten, két órával később az öltözőben. – Mutasd meg nekik, az anyjuk istenit! – Valahogy jobb a formám, srácok… – lelkendezett Nagy Feri. Ott legyeskedett körülöttük, adogatta a cipőket. – Ha én is indulhatnék, mit szólnátok hozzá, talán egy kis meglepetés, hahaha… – Te hülye – kiáltott rá Benedek. – Elegem van a meglepetéseidből. A Muhai vakbele…! – A pereces… primitív, mindent félreért… Benedek a sarokba húzódott, a gumicipők közé. Nagyokat lélegzett. Fojtogatta a gumi- és olajpadló szaga. Még húsz perc. Hirtelen hazakívánkozott, a fotelbe, a tévé elé. Szőlő. Nagyszemű szőlő, kissé ráncos, de édes. Panni adogatja, szemenként. Mit keres itt? „Mutasd meg nekik…” – suttogta Szepi bácsi. Kinek? A libásasszonyoknak? Elek kartársnak, a könyvelésből? Minek? „Nézzétek csak, mire vittem, mit tudok én, még a legyek is rám szartak, és most nekem játszik a gramofonlemez az üvegszobában…” Undorító. Hat ember akarja ugyanezt ugyanezekben a percekben. Hogy szét nem robban ez a ketrec a mocskos energiáktól… Muhai egészséges. Piros pofája majd kicsattan. Ott áll mellette zsáktestű felesége, és C-vitamin-tablettákkal eteti, tenyérből. Pannit sohasem érdekelte az ügy igazán. Az első sorban gubbaszt, ernyő alatt, unatkozó szépasszony-arccal. Talán még örülne is… talán kívánja is a rosszat. Mint a mama. „Hogy törnéd ki a nyakad egyszer. Így végezte az apád is. Rágyújtotta a műhelyt a borszeszégő meg a sok irkafirka. A saját füstjébe fulladt… De ti, ti nem okultok semmiből.” A lovaglásban, bokszban legalább van valami nagystílű. A kockázat. Az ember megdöglik, esetleg, győzelem helyett. De itt? Kullogás, sanda pillantások sugarában. S még kezet is kell fogni. Muhai pedig zörgeti a celofánpapírba csomagolt rózsákat. „Az értelem… Ha az értelmét látnám, a célon túli célt…” – gondolta keserűen. Fáradt volt, kedvetlen a küzdelemre. A fiúk nevettek a háta mögött, torokhangon. Kucserka a száját öblítette. Muhai leszorította a haját. Ó, a csalhatatlan módszerek! Szólították őket a pályára. – Hát gyerünk – mondta Benedek, és könnyedén Szepi bácsi vállára borult. – Mindegy most már. Ilyen marhaságot. – Fiam – szaladt utána Szepi bácsi ijedten. – Dobd fel magad… te vagy a legjobb ezerötszázon, hallod, a legjobb, istenemre… – Már nem esett. Nyomasztó, szürke pára gomolygott a rajthelyeken. Az állóhely és a díszpáholyok tele. A lelátó szinte üres. A „protokoll” és a maroknyi szurkolók. Ahogy már szokott. Ez nem meccs. Dolgoztak a napraforgómag-árusok. Benedek látta a nézők kezében a kis zacskókat. Rágták a szotyolát, nyelvükkel gondosan elválasztva a magot a héjtól. Kereste Pannit, de nem találta. „Szepi bácsi és az organdikalap! No hiszen – gondolta szomorúan. – Talán jobb is, ha nem veszem észre. Hiába ül itt, ellenség úgyis. Ugyanolyan ellenség, mint ezek az ürgék, jobbra-balra tőlem, komikus pózba merevedve… vagy a sok marha a korláton kívül. Mi voltam nektek, nulla…” – Mutasd meg – sziszegte még egyszer Szepi bácsi, és hátralépett. Az indító az óráját figyelte. – Ne szakadj le, aztán váratlanul, a felénél előzz… a taktika, ne felejtsd a taktikát! Muhai karján remeg az izom. Az arca is rángatózik. Ha kidőlne, ahogy a pereces… Az indítópisztoly eldurrant. Benedek gépiesen előrevetette magát. Csupasz, szőrös lába alatta kaszált. Mintha most látná először, furcsa idegenséggel. Nevethetnékje támadt. „…szégyelletes. Itt szaladok, egy vékony madzag felé!” Gyorsan, gyorsan! A célba, mielőbb! Hát nem mindegy, hogy mikor? Tudta, hogy Muhai lehagyta. A legjobb lenne kiállni az első kör után. Micsoda hiábavalóság. Újabb hátat látott. Ez csak Kucserka lehet, a lila májfolttal a lábán. „Ezerötszázon nincs kényelmeskedés. Csípjetek fülön minden pillanatot…” – Szepi bácsi tanácsai! Nem egészen négy kör. Az elsőnek vége. Panni dühösen rázza a piroscsíkos esernyőt. Komédia. Nem lett volna szabad belekezdeni. Elhúzott az ág mellett, bal kezével kinyúlt, szabálytalanul, de nem érte el. Fásultan, közömbösen emelgette a lábát. Nincs miért. A második kör közepén kicsúszott a felhők alól a nap, váratlanul, éppen a szemükbe. Muhai szuszogva hátrakapta a fejét, villanásnyira hátranézett. Valamit forgatott a szájában, mintha kérődzne. „Te barom – gondolta Benedek. – Te egészséges barom. Hát mit tudsz te? Csak vigyorogsz…” Gyorsított. Látni akarta Muhai arcát. Kucserkát és Baloghot könnyedén leválasztotta. Ragyogott a salak a hirtelen napfényben. „Áááááá… hiszen ez szép… ez más, egészen…” A harmadik körben Muhainak két méter előnye volt. – Mu-ha-i… Mu-ha-i… – zúgta a tribün. És az ő neve elmosódottan. „Nyomorultak! Piszkos csirkefogók… A pofádba akarok nézni… most persze azt hiszed, ez a világ teteje?” Muhai erősített. Csengettek. Az utolsó kör. Benedek a tarkójára kapta a napot. – Mu-ha-i… Mu-ha-i… – csapdosta a hangorkán. A gyűlölet betöltötte. „Engem akartok kivégezni, letörölni a térképről, engem, ti? Ezt akarjátok a dobogóra, aki nem tud semmit? Az egészről semmit se tud?” Gyorsabban úszott el mellette a korlát, mint valaha. Muhai nyaka céklavörös volt, de nem lassított. Még háromszáz méter. Benedek oldalába villámszerű szúrás hasított. Feljajdult, hangosan. Fogát összeszorította. „Majd én megmutatom.” Mindent a mellébe gyűjtött. Ott kavargott Panni, a mama, átkozódva. Ismerősök és idegenek. Többszörösére növelve, mint az áztatott kenyér. Benne és mégis szemben. Mind szemben vele, a korlát másik oldalán. „Nem fogtok megölni… én, én foglak megölni benneteket!” A nedves fű szaga az agyáig hatolt, harapott belőle egy keveset. Szemét behunyta, nem hallott semmit. „Vége – gondolta megalázottan. – Most aztán vége. Besároztam magam. Csupa sár vagyok, tetőtől-talpig.” A vállánál fogva felemelték. Egy férfi, hosszú viharkabátban, fürgén eléje ugrott, fekete lakk- és nikkelcsillogású géppel. Benedek rémülten hátrahőkölt. Fehér fény lobbant. Ordítottak. Szepi bácsi összekulcsolta a kezét, és öreg szeme alatt könnyes volt az árok. Muhai közeledett, lihegve. Széttárt karjaival jelképesen megérintette Benedek lucskos lapockáját. – Megmértem az időt! – kiáltott Szepi bácsi. – Fiam… országos csúcs! Hihetetlen, fiam, hihetetlen! – Szorongatta tébolyultan. – Fiatalasszony, nézze meg az urát! Három év múlva itt az olimpiai öt karika! Istenemre, ezt a meglepetést! Benedek megértette, végre. Bőre alatt végigszaladt a hatalom édessége. A nap sütött, liláspirosan, a környező ablakokról visszaverődve. – Országos! Érted? Jobb a Lugossynál is… Az akaraterő, kérem, az óriási akaraterő, erre alapoztam Szujka Benedeknél, a küzdeni tudás, sportszerű életmód… Benedek ment volna Pannihoz, de túl sokan tolongtak körülöttük, kérdezősködtek. Panni meg csak állt. Az ernyőt marokra fogta, és nevetve bólogatott. Egészen szétnyílt az ajka, a füle felé húzódva. Egyenes vonalban sorakoztak, Benedek elöl. Nagy Feri messziről integetett. – Hát ezt hogy csináltad? A titkot… Ugye, majd elárulod, komám? – kérdezte, és gyors mozdulatokkal simítgatta dióolajjal fényesített haját. – Olimpiai bajnok lehetsz! Most látom igazán. Ebből a kis istenverte egyesületből, olimpiai bajnok! Fiam, milyen nagy dolog ez, mindenkinek, milyen nagy dolog! – mondogatta Szepi bácsi meghatottan. Benedek a legfelső fokra lépett. Lehajtotta nyakát, hogy a kék kosztümös lány elérje. A rózsák, zizegő celofánban. Jobbra Muhai. Így látni csak, felülről, hogy már kopaszodik. Tapsoltak, forrón, önzetlenül. Senki nem rágott szotyolát. Benedek vigyázzba állt és felnézett. Az ég volt felette, az ibolya és narancs vad színeiben, harapásra tárt sárkánypofákkal. De a nap körül könnyű kristálykék remegett. Futott benne a szeme, boldog szédületben. Talán mégis történt valami lényeges. Mintha tett volna valamit, a többi helyett is, a többiért. Ez már nem öröm volt. Tisztább, mélyebb gyönyörűség, időtlen. Ezzel a gyönyörrel akart Pannira nézni. Panni a tapsolók között állt, szorosan kötött selyemkendővel a fülén. A csíkos ernyőre támaszkodott, és lefelé bámult, a földre, ahol az ernyő hegyes vége befúródott. Egészen elveszett a terepszín kabátban. Csak a gombjai – a kétségbeesett aranycsillagok – mutatták, hogy ott is van valaki.
A karácsonyfát közösen díszítették. Picur a konyhában játszott a rongyszőnyeg rojtjaival. Fénytelen törpefenyő guggolt a televízió tetején. – Ronda – mondta Panni lehangoltan –, nincs benne semmi fantázia. – Ezt is elég kicicomázni… Jövőre műanyag fát veszünk. Mindössze fél méter, hetvennyolc forint az összes díszekkel. Évekig jó, csak elő kell venni… Panni fintorított. Benedek a fogát szívogatta. – Miért nem hozatod rendbe? – kérdezte Panni. Idegesítette a folytonos cuppogás. – Csak odamész és betömik… – Nem vacakolok vele, hogyisne… Egy nap megdühödök, és kihúzatom mind… Panni nem akart vitatkozni. Tett-vett, szótlanul. Kár volna éppen ma este. – Nálunk mennyezetig ért a karácsonyfa… Hosszú levelű ezüstfenyő. Talán már ki is pusztult az a fajta, az idén sem láttam. És angyalhaj… Amikor körbetekertük vele az ágakat, olyan volt, mint a pálcára tekert vattacukor… tudod, amit a búcsúban árultak, az a ragadós… Benedek adogatta a „kötözött krémszalont”. Égig érő fenyő! Ó, hogyne! A csarnokban huszonnegyedikén hétig tart az üzlet. Fél nyolckor cipelték haza az elhullajtott gallyakat. Ötliteres befőttesüvegben tették az asztal közepére. A csokoládét, fondánt köré szórták. „Minek ráaggatni már?” – kérdezte a mama, és mosta földszínű kezét, könyékig feltűrt ruhában. – „Megesszük, így is, úgy is… sok cécó, hülyeség.” – Hiába. Úri család – mondta Benedek gúnyosan. – Túl sokat hallottam róla… – Úri család? Neked mindenki „úri”, ahol adtak a családi békességre? Statisztikai előadó, az is valami? Ennél még te is többre juthatsz a Magértnél! – Panni kibontotta a dobozt a szív alakú, rózsaszín habcsókokkal. – Még én is? – ismételte Benedek. – Kedves! Különben nulla maradnék a szemedben. – Dehogy! – Panni sorba rakta a törékeny szíveket a hártyapapíron. Egyenlő cérnaszálakat vagdosott, hogy felfűzze őket. – Nem felejtem el, kár eszembe juttatnod, ki vagy… – Más kibújna a bőréből. Mindent megkapsz, pénzt, szeretetet… – Háromezer forintot költött rá most is. Kardigán, gyűrű. „Helena Rubinstein” kozmetikai felszerelés… – Szeretetet? Gyere, adogasd a szíveket, óvatosan… Szeretet? Ne viccelj… – mondta Panni élesen. – Hát mi az istent akarsz? – kiáltott Benedek. – Nem tartok kurvákat, presszóba, moziba cipellek, hacsak nem vagyok a pályán… – Hacsak… – mondta Panni. – És ez az a „minden”. A beígért kárpótlás. Lihegjek a hálától, ugye? – Fáraszt a munkád? Jó… Kértelek, hagyd a fenébe, maradj itthon, fölösleges hajszolni magadat… – Mondd, mi van a te agyadban? – kérdezte Panni csüggedten. Tenyerére vette, mérlegelte a habcsókokat. Most kellene abbahagyni. Egy simogatással, egy előre gyártott szabványelemmel. („Persze, Drági, hiszen boldogok vagyunk, végül is, és te olyan nagyszerű…”) Karácsony este, minek? De nem tudott továbbsiklani. Ingerelte a sivár törpefenyő a szürke, maszatos, képernyő felett. – Hát a falaknak beszélek én? Nekem is van életem, én is létezem, én, én, én… – A mellcsontjára csapott, sovány, kopogó mellcsontjára. – Úristen – mondta Benedek, és levágta a szaloncukrokat. – Te nem vagy normális. A családi degeneráció… – Te… – nyöszörögte Panni kétségbeesetten. – Te csarnokpucer… Benedek lesöpörte a habszíveket az asztalról. Rájuk taposott. Szállongott az édes por a levegőben. – Nincs karácsony. Nincs itt semmi – ordította. – Nincs ünnep! – Nincs – üvöltött az asszony is. – Se karácsony, se húsvét. Nincs itt ünnep… – Az egész ország rám figyelt. Vadidegenek… De te a földet bámultad, és megevett a sárga penész… Hát tehetek én róla? Hogy nincs benned semmi, hiába lobogtatod a melleden a ruhát? Mi vagy te magadban? Egy morzsa… A morzsa tapadjon a kenyérhez, ha nem akar a szemétre kerülni… Panni a rubinpiros üveggömbök fölé hajolt. Sok arcot látott, sok kicsi arcot, komikus görbületben. – Az nem lehet – mondta konokul. – Az nem lehet, hogy ez az igazság. Hazudsz. Neked kell ez. Az amőba-boldogság. Körülfolyni az áldozatot és felolvasztani… – Panni – kiáltott Benedek. – Miért nem becsülöd meg? Ismered az utamat… szeretlek, akárhogy is… hát nem érdemes? – A te utad a tiéd – felelte Panni, keményen. Gépiesen akasztgatta az üveggolyók vashorgait a tűlevelekre. –És az enyém az enyém. Én is mennék valamerre… – De hova? – megmarkolta az asszony vállát. – Hova, te szerencsétlen? Azt se tudod, mit akarsz! Azt se tudod, miért. Összetörsz mindent a semmiért! – Az amőba megeszi… azt a kis szerves anyagot. Hát egyél meg! Tessék! Olvassz fel, a híres erőddel! – No, de hát nem – motyogta Benedek, elbizonytalanodva –, miért túlzol? Senki sem kívánja tőled… ezt senki sem kívánja, ma már… – Az az akarat… az akaratod, a hited, az az elszántság, ahogy három éve magaddal sodortál… Azt hittem, jut ebből részemre is valami, hogy talán belém tudsz lehelni valamit… hogy adsz, érted, adsz, és nem csak elveszel… – mondta Panni, a csillagszórókat egyenletes mozdulattal a csipketerítőre morzsolva. – Én adjak neked életet? Mi vagyok én, a bibliai fehérszakállú? Ezt is tőlem várjátok? Ki tiltja, hogy menj a fejed után? Keresgélj csak… Tiltottam én? – kérdezte Benedek. – Nem – mondta Panni, csendesedve. – De nem is segítettél. – Az asztalra támaszkodott, öregesen. – Az én anyám, az én „úri” anyám, teljesen belesimult az apámba… Önként, erőszak nélkül. És ez boldogította. Az én apám ismerte még a képességet: hogyan kell begyúrni valakit, szőröstül-bőröstül… De ti mit ismertek? Ti nem tudtok se megemészteni, se felépíteni, csak ez a szörnyű huzavona… – De – mondta Benedek keserűen. A szomszédból vékony gyerekhang ciripelt, s szólt a kis bolti csengő. Nyolc óra. Picur a konyhában. Nincs vacsora. A habcsók összetiporva. – De. Azért még tehetünk valamit. Valamit, a hosszú viták helyett. Festegess selymeket. Maradj magadnak. Élj egyedül. Panni ránézett, kiszolgáltatott rémülettel. – Más út nincs? – Nincs. – Benedek becsukta az üres dobozokat. – Csak azt ne képzeld, hogy ez a szűkre szabott célocska megéri… – Miért nem lehetett…? – Mit? – Melletted… együtt. Párhuzamosan! – Csak a mesékben. A férfi szabja a formát, fiacskám, hiába ugráltok. A massza, a lágy anyag sem értéktelen. Senki sem állítja. Sőt. De te ezt nem érted. Te megkövesítetted magad, szándékosan. Irigy vagy, azért. – Irigy… mire? – kérdezte Panni suttogva. Összehúzta a függönyöket. Földszintes ház, ne lássák az idegenek. – Az erőre! Mert miféle kő az ilyen? Salak, az útszélen összeragadva… – És te szerettél – mondta Panni szomorúan –, aki nem szeret, milyen lehet a többi? – Velem kellett volna jönnöd – mondta Benedek. Felszúrta a maradék habszíveket a kopár ágakra. – De te leváltál, mint a rakétáról az első fokozat. Külön. Bele az űrbe, gyulladásig… És én nem süllyedhetek vissza. Senkiért a földön. Senki emberfiáért. Érted? – …gyertya! Legalább egyet tégy, a közepébe! – Panni meggyújtotta a gyertyát, előretartotta. Benedek nem nyúlt érte. Panni állt, félrefordított arccal. Az olvadt faggyú végigfolyt a kézfején. – Ó, ti állatok – mondta a mama, az ajtót sarkig kitárva. A gyereket a karjában hozta. – Ott kapálózott, a havon. A kölykötök, ti állatok… Miért születtél a világra, te gyermek? Miért is születtél?
Amíg a „dolgok rendeződnek”, a mama magához vette Picurt. Színházba is mentek, egyszer, és két hónap alatt kétszer összedobták még a testüket, csukott szájjal, szorosra zárt szemmel. – Holnap bent alszom anyámnál – mondta Panni, február huszonnyolcadikán. – Itt nagy a hó. – Tavasszal pedig olvad, nagy a sár – felelte Benedek. Értették egymást. „Hamarosan indul a komoly edzés – gondolta Benedek. – Esténként hazajövök fáradtan, kiégve, s itthon ez az asszony, gonosz, tág mártírszemeivel…” „Csapódni jobbra-balra… Függvényként, egy önző férfi kénye-kedvére – ismételte Panni magában. – Meg fogom mutatni neki. Én, egyedül, s nem lábakapcája senkinek.” Március harmadikán sírtak egy kicsit. Néhány percig nem emlékeztek rá, miért kell így lennie. Benedek a sarokig vitte a nagybőröndöt. Gyerekesen megszámolta a lépéseiket. – Huszonegy – morogta, s utálta a Panni arcát befagyasztó szürke-fehér vasárnapi délelőttöt. Jött a busz, Pannit elnyelte, a benzingáz a hóra pöfékelt, feketén. Ebben volt valami kegyetlen fenség. Valami, amire emlékezni lehetett volna, ha ezt a szót mondják: vége. De nyúlott a búcsú, mint a gumiszál, nem maradt meg zártnak. Két nap múlva vissza kellett jönni a vasalóért, és áprilisban megosztották a könyveket. Picurnál is összefutottak, s egymás arcába vágták a gyereknek szánt narancsot és tejcsokoládét. Így lett vége: a tárgyalással. „Alperes” és „felperes”. – Irtózatos – mondta Panni, az elválasztó végzést szorongatva a bíróság ciprusbokrai előtt. Remegett. – Okádnivaló. Ezzel váltak el, ezzel az irtózattal, az operák vigasztaló tragikuma nélkül, csupasz megvetésben. A mama intézkedett. – Páros napokon a fiam, páratlanon Panni… egyik eb, a másik kutya… – Nem baj – mondta Szepi bácsi, változatlan lelkesedéssel –, gombház, hej, ha leszakad… jobb is, ha nem viszel magaddal koloncot. Nyáron tied az országos. Ősszel Drezda, és jövőre, ki tudja, nem akarok előre fecsegni… Egyszer elment Nagy Ferivel a Kiskakukkba. Májusban történt, a verseny előtt. – Le fogok hengerelni mindenkit. Muszáj… érted… ez a titok – mondta, a negyedik korsó sör után. Nagy Feri szaporán bólogatott, simogatta a korsó hasát. – Le, bizony… te aztán igen… – A titok… röhögnöm kell, tudod, mi a titok? – kérdezte Benedek részegen és körülnézett. Nagy Feri áthajolt az asztalon, vastag szemöldökén csillogott a sörhab. Benedek félretolta a poharat. Két, lazán összezárt öklét egymáshoz érintette, és megcsavarta a levegőt. – Nyikk… – suttogta kéjesen. – Kinyírni a pofákat… ez a motor, a jó kis benzin, hehe… – Hehehe – nevetett Nagy Feri is –, a humorod… mindig bírtam… – Ezt máskor ne tedd – rótta meg Szepi bácsi, az edzésen. – Még akkor se, ha menő vagy. Nincs neked ilyesmire szükséged… ital, kocsma!! – Előretolt egy kukoricahajú, rózsaszín húsú nőt – …boldogult sógornőm kisebbik lánya, nagy sportbarát. – Ó, igen – mondta a lány, elragadtatottan szuszogva. – Hát nem csodálatos? Kapus Marion… Tavaly érettségiztem, közepesre, de jó az nekem, hát nem? – No, most megnézheted, itt a híres Szujka Benedek. De közbe ne visíts, mert nyakon váglak… – mondta Szepi bácsi. – Tudod, fiam, az a szokása, hogy ha belejön, visít, igazi sportbarát, hiába. – Majd a versenyen, kislány – legyintett Benedek –, oda tartogassa. Kényelmesen végigtaposta az első kört. Hagyta a többieket, hadd fussanak előtte. Szegény ördögök. Nem mindenkinek adatott meg. Nem akárkinek. Ez a gondolat felvidította, kicsit erősített. Az országoson Muhai is indul, de Muhai már smafu. Kivették a vakbelét, állítólag valami komplikáció, nem a régi. A volt bajnok, a csúcstartó! Lugossy. Két essel és ipszilonnal, a nyavalyás. Olyan nyurga lábakkal, mint egy angol lord. Az ősök! Könnyű neki. Lugossyt kell leteríteni. Mert az olimpián, azok ám az igazi falatok, a cseh Drida, és a németek… rohadt németek! Lendületet vett. Hallotta Marion visítását. „Te jó ég – gondolta. – A buta tyúk! Mit visongat? Ez is ügy?” Három partnerét tíz méterre lehagyta, intett nekik, futólag mosolyogva, kegyesen. Marion gyöngyházlakkos körmeit villogtatta, imára kulcsolt kézzel. – Élmény! – kiáltotta. – Magát látni egy élmény, esküszöm! Szepi bácsi kacsintott. – Gyanús… gyanús nekem… jó lesz vigyázni! Benedek gőgösen felrántotta a vállát, öltözött. Ma még vissza kell menni a Magérthez, ne mondják, hogy ingyen kapja a fizetést. No, majd jövőre… élsportoló, ilyesmi, nincs a „fal” állásokra szorulva. – Merre tetszik menni? – kérdezte a lány, s világoskék tócsaszemével áhítatosan nézte. Panninak fekete szeme volt, s még akkor is, ha lehunyta, ömlött belőle a feketeség, mint a forró szurok. – Csak úgy egyenesen – mondta kedvetlenül. – Csatlakoznék egy darabon. Nem akarta megsérteni. Szepi bácsi miatt. Boldogult sógornő lánya, ajaj. – Ha mesélne valamit, hogyan él… – kérlelte Marion. – Csuda izgi lehet… Kinek van kedve dumálni? – Sok-sok küzdelem, lemondás, csak azt ne higgye, hogy romantika – mondta gépiesen. – Óriási… s mindezt alig harmincévesen! Boldog vagyok, hogy megismerhettem, igazán… „Kis hülye. Kellemes kis hülye – gondolta Benedek. – Mégse megyek be a hivatalba. Tehetnek egy szívességet. Ha bámulni akarsz, hát idesüss, nyanya…” Első eredményeivel kezdte. Felsorolta a másodperceket, tizedmásodperceket, részletesen. Alig vette észre, hogy közben a lakása felé kanyarodtak. A nő bűvölten követte. – De talán ez unalmas – mondta, a sarkon megállva. – Amolyan szűk, szakmai dolog… – Unalmas? – kérdezte tágra nyílt szemmel a lány. – Unalmas, nahát?! – És magának mik a tervei? Úgy értem, az életben…? – érdeklődött Benedek. Ez az ára. A „viszontduma”, a sok süketség. Marion lassan megrázta a fejét. – Én már kész vagyok. Leérettségiztem, közepesen. Talán gépelni tanulok majd, ha jobb nem adódik… – Miféle jobb? – Színésznőjelölt, képzeletbeli mozisztár biztosan. – Nem tudom… az anyukámnál jó helyem van. Nincsenek terveim. A sportot szeretem, szívesen elnézegetem, de terveim… nem, azok nincsenek… – ismételte Marion. Esdeklően Benedekre nézett. – Baj? Benedek a lány kocsonyás karjához nyúlt, körbetapogatta. – Baj? Semmi se baj. Itt lakom. Van kedved bejönni? – Tulajdonképpen nem is akarta behívni. Inkább kíváncsi volt, meddig nyúlik a tészta. – Igazán megtisztel – motyogta Marion elfogódottan. Benedek csak nézett rá, bambán. Panninak egy évig udvarolt. Megpróbálkozott, nem is egyszer. De Panni ellenállt, csupa heccből. „Engem nem fog senki befűzni” – mondogatta. Aztán esküvő előtt két héttel ő maga húzta őt a heverőre. „Most lehet – mondta vadul –, szabad akaratból. Mert én akarom.” – Miért éppen velem? Miért? – lihegte a lány, félórával később, s fényes szaténselyem kombinéját gyűrögette. – Amikor annyi szép nő fut maga után… Benedek atyaian paskolgatta a hátát. Praktikus utasításokat adott, katonásan. Panni fekete sörényét látta, ahogy felkapja a fejét, és arcába vágja a fekete zuhatagot. „Mi vagyok én? Szalmababa?” De Marion szőke luftballonkontya ide-oda libbent, szorgos alázatban. „Hát ilyen is van – gondolta Benedek, amikor Marion elment, és ő kiszellőztetett. – Ha ezt látná. Ha benézne a kulcslyukon.” Különösebb örömet nem érzett. – A dolog a helyére került – mondta estefelé félhangosan, s odébb rúgott egy ócska szemöldökcsipeszt. – Ez a helye. Átugrott a mamához. Kedve támadt, hogy a gyereket feldobja néhányszor a levegőbe. Olyan édesen kacag, jó hallani. A mama mákos tésztát főzött, éppen a vízből szedte ki a hosszú csíkokat. – Te gyúrtad? – kérdezte Benedek. – A francot… bolti – mondta a mama. – Mit képzelsz? De a mák nem dohos. Ebből ehetsz, nyugodtan. Nézd csak, hogy falja a kicsi is. Délben sajtot evett és túrót, hol melegítsek ott neki? – Kivitted magaddal? – kérdezte Benedek rémülten. – A standra? – Nem, majd itt hagyom egyedül! Tudod te jól, hogy mindennap kiviszem… tudjátok ti mind a ketten. Mit játszod az ártatlant? – De hiszen ez lehetetlen! – Még mindig jobb helye van, mint a hóban – mondta a mama durván. – Betakargatom. Különben is, jön a nyár… Benedek a gyerekhez lépett, kiemelte a kiságyból. Szorongatta. Mocskos káposztalevelek, sáros zöldséghulladék… kövér, tapadó legyek. – Velem, nem volt elég? – kiáltotta keserűen. – Még ez is, ez a szerencsétlen? Ezt is, arra a sorsra? – Az apád ! – mondta a mama. Villájára tekerte a tésztát, forgatta. Koccant a villa a tányér szélén. – Az apádat szidd, ne engem. Hogy zabálni tudjál, azért húztam micisapkát a fejemre… – Te szegény! – Benedek sétált a gyerekkel fel-alá. – Te szegény! – Szegény?! – A mama ránézett, gúnyosan. – Tudsz te sajnálni valakit? A tulajdon anyádon is átmész, ha ott fekszik véletlenül a célszalag előtt… – Mocskolni a sárga földig! – kiáltotta Benedek. – De amikor majd az olimpián…! Akkor vernéd a melled, az én fiam, én szültem, az én fiam, kérem… – Megelégedtem volna a tisztességgel is – mondta a mama. – Egy kis emberséggel… ha azt látnék benned, valami emberit… – Hát mi az emberi, ha nem ez? – Benedek az ócska szerszámosládát verte, csörögtek benne a suszterszerszámok. – Mi az emberi, ha nem a küzdelem? Az előre, folyton előre? – Add ide a gyereket. – A mama elvette Picurt, nyugtatva simogatta pihés fejét. – Na, na, ne sírj. Nem bánt az apukád, nem esz meg. Csak siet. Nagyon siet, valahova. – Más anya büszke! – bizonygatta Benedek. – Miért nem tudtál te rám büszke lenni, soha? A gimnáziumban is, amikor tiszta kitűnőre érettségiztem, a szádat húzogattad! Más anya… – Egyetlen tantárgyat sem szerettél… Én valamikor zongoráztam. Igen, zongoráztam, akármilyen hihetetlen. Szerettem zongorázni, magamnak, csak úgy, és a virágoknak a vázában, ahogy rézsút besütött rájuk a nap… – De azért elmentél a karalábék közé, a nagy romantikáddal… – Nyisd fel azt a ládát – mondta a mama. – Nyisd fel egyszer végre. Olvasd el az apád drámáit… mind ott találod, ami a tűzből megmenekült. Olvasd el azokat a borzalmakat… Egy hónap alatt három hősköltemény és két cipőtalpalás. Éjszakánként előadás, lila suszterkötényben, hajnalig… A karalábék hallgatnak. Hallgatnak, te ostoba… – elkínzott mozdulattal körbetapogatta fémcsavarós fejét. – Más anya büszke, igen… – tette hozzá, kis csend után. – De miért csinálod? Azt a kitűnőt is, miért? Miféle emelkedés, ilyen töltelékkel? – Benedekhez lépett, kezével közelített, de nem érintette a testét. – Tisztán… az volna az igazi. Élj tisztán, fiam. Félelem, irigység nélkül. Felejtsd el a gyűlöletet… hiszen érted. Érted te, ugye? – Későre jár. Holnap edzés – mondta Benedek, és gyorsan búcsúzott. Gyalogosan sétált hazafelé. Az utcai lámpák körökben világították meg a kertecskék almavirágait. A virágágyakban ott csillogtak már a pálcára szúrt üveggolyók. Jó levegő volt. Föld- és fűszag. – Nincs semmi értelme – mormolta maga elé. – Tisztán. Tisztán a cél felé. Utyulu, mutyulu. Az istenit. Hát mit képzeltek? A lovaknak is az oldalába vág a sarkantyú… még a ló se fut magától, kell, ami hajtsa… – Nem szeretem a nagy szavakat – mondta Szepi bácsi másnap a pályán. – De te mindent elérhetsz, fiam. Ha tartod a formát. Világklasszis lehetsz, világklasszis… most az országos, aztán Drezda, később az olimpia… Mert neked itt is lötyög valami – Szepi bácsi a homlokát ütögette – …és az akaraterő… fantasztikus…
Marion nem ment többé a pályára. A ház előtt várta, sokszor órák hosszat, türelmesen. – Most nincs kedvem. Ne gyere be – mondta néha Benedek. Marion mosolygott: – Pihenj. Talán majd holnap… – Talán… Később odaszokott egészen. Mindig akadt tennivaló. Mariont boldogították a lyukas zoknik, a szétdobált szennyes gatyák. Lassan, órák hosszat takarított. Egy-egy homályos foltot álmodozva dörzsölgetett a padlón. Benedek álldogált fölötte, vagy leheveredett, kezét feje alá tette és nézte a csigamód tapogatózó, elégedetten szuszogó lányt. Panni fél kézzel dobálta fel az asztalra a székeket. Gyors és ügyes volt. Hihetetlenül gyors. „Pfuj, de utálom…” – mondogatta és a szája széléről lifegett a cigaretta. Mérte az időt, hány percig tart az egész. „Csak, mert annyira utálom, azért…” Ez bezzeg élvezi. – A vécét nem akarod kisúrolni? – kérdezte Benedek hirtelen ingerültséggel. – Azt is szabad… – Rendet tartok – mondta Marion értetlenül. – De ha zavar… – Minek ez a fáradság? Minek? – Fáradság?! Tudod, hogy nincs más dolgom… vasalni pláne szeretek, olyan jó, amikor kisimulnak a ráncok… – Jó? – kérdezte Benedek. Panni ide-oda rángatta az ingeket. „Megőrülök az ingnyakaktól. Rohadjanak meg az ingnyakak…” – Vasalni jó? – Persze, mindennek megvan a maga technikája. Nézd csak: ha így forgatom, s közben bal kézzel húzom jobb felé… – Ne haragudj – ásított Benedek –, de ez nem tud engem lekötni, speciál… – Természetesen – bólogatott Marion. – Nem is kell. A férfi, az más. – Na? – kérdezte a mama, amikor a szomszédok hírül vitték a dolgot. – Ez a tyúk jobb? Ha tollseprűt dugsz a fenekébe, még azzal is csinál valamit? – Ezek legalább nem ugrálnak – mondta Benedek. – Tudják, mire valók. Rendes lány, ne bántsd. – Még majd elveszed… – Elvenni? Minek? Boldog így is, pusztán azért, mert együtt szívhatja velem a levegőt! – mondta Benedek, gyerekes hencegéssel. – Hát neked tényleg mindegy, hogy kicsoda? – kérdezte a mama. Gondosan körülfáslizta kékeres lábát. – Eredj falura, vegyél egy tehenet. Fektesd az ágyad mellé, az fog csak igazán bámulni téged… – Ez a mocskos kofatempó! Kiskoromtól, mindig… – Mit csináljak? Kofa vagyok, hagymaszagú… Kofára bíztad a kölyködet is. – A puccos anyja, a te nagy védenced! Annak dumálj, amikor idetolja a képét! – Az is megkapja a részét, légy nyugodt!….De most beteg, bottal sántikál – mondta a mama, s dühösen keverte a tejbegrízt. Csámcsogva belekóstolt. – Beteg? – Benedek végigsimított a haján. – Mi az, hogy bottal…? – A lábára gurult egy hordó, három ujját roncsolta össze, ekkora fáslival jár, e… – Hordó? – kérdezte Benedek. A hajáról torkára siklott a keze. – Hogy kerül a textilrózsákhoz hordó? – Örülhetsz neki. Nem rózsákat fest. Ő is azt képzelte, megy minden, ripsz-ropsz! Ha akarom, itt legyek, ha akarom, ott! Betanított munkás a festődében. Festékes hordó volt, vagy mi a franc… – Mikor jön ide? Ide mikor jön, legközelebb? – Holnap, ha igaz. Holnap délután. Nekem itt ne csináljatok jelenetet, maradj csak a tyúkodnál! Benedek hazament, és kulcsra zárta az ajtót. Marion kereste a kulcsot, de nem találta a szokott helyén. Kicsit kaparászott a kilincsen, aztán elódalgott. Panni mozgatni tudta a lábujjait. Külön-külön, mint öt kövér kis gilisztát. Sokat nevettek, fürdéskor. Egy hordó, szörnyű lehetett! „Olyan orvost keress – mondta a szülés előtt –, aki kedves hozzám. Aki velem tud szenvedni, és nem olvas közben újságot.” „Csacsikám – intette le akkor –, értse a dolgát, az a fontos.” „Nem. Hogy ne legyek egyedül, amikor félek. Nincs ennél fontosabb… Nincs, nincs” – suttogta Panni kétségbeesetten. – Hát ezt jól elintézted – kiáltott Benedek, s felöltözött. Nézte az órát. Fél egy. Edzés reggel, ilyen állapotban! – Most aztán megvan a legfontosabb. Még egy kutyád sincs, drága hölgy, hogy vonítson érted. Ezt akartad. Te akartad. Sírni fog. Bottal biceg majd a kapu felé, félrecsúszott sapkával a fején. – Na, te híres tervező! Hahaha! – Csak úgy odavágni. Vagy átnézni felette, szomorúan, bölcsen. Leheveredett, ruhástul. „Csupa mérgesgáz. Fiam, fiam… Felejtsd el a gyűlöletet…” – látta a mamát, félálomban. A mama babot válogatott, egy nagy zsákból peregtek rá a foltos babszemek, iszonyú gyorsan járt a keze, mégis fulladozott már. „Jaj, jaj, fiam, siess!…” Elsimult a kép. Aludt egy keveset. Reggel hétkor ébredt, szilárd elhatározással. Kicsit csodálkozott, mert nem emlékezett, mikor is döntötte el. Telefonált Szepi bácsinak, s visszabújt az ágyba. Délben kiszaladt a kertbe, tépett egy barackfaágat, és vázába rakta. Ragyogó napfényben indult, felöltőt sem vitt. „Semmit sem kérdezni – gondolta. – Csak megbocsátani, nagylelkűen. Kinyújtani a kezem. Gyere, te szegény.” Segédmunkás a Textilfestőben! A vibráló, törékeny kezével! „Ennyire futotta, ennyire csak?” – Ezt majd később. Hogy megértse, milyen buta volt. Sétált a mama háza előtt. „No igen. Ez szép. Az emelkedés. Kétségtelenül…” Panni bottal jött, sebesült lába alatt facövek. Kettősen kopogott alatta a kövezet. Megállt, amikor észrevette Benedeket. Toppantott a bottal. A vakok toppantanak így, ha át akarnak kelni az autók között. Benedek eléje sietett, karon fogta. – Megengeded? Panni biccentett. – Köszönöm. Ilyen peches ostobaság… – Nagyon fájt? – kérdezte Benedek, s igyekezett az asszony szemébe nézni. – Te mindig féltél a fájdalomtól… Panni nem felelt. – Nem kicsiség – folytatta Benedek. – Én ismerlek, neked ez nem kicsiség, tudom… – Csak három ujj – mondta Panni, s dacosan rándított a vállán. – De hiszen lilára püffedt az egész bokád! – kiáltotta Benedek. Mi ez a pökhendi hang? – Még bele is sántulhatsz! – Nem fogok belesántulni. Ne örülj előre – mondta Panni, és mosolygott, gonoszul. – Nagy karrier! – Benedek eleresztette az asszony karját. Mit mondhatott erre? – Nagy karrier. Németh Pancsa, hordómosó! Panni szembefordult vele. Felsőajka előreugrott, arca karvalyszerűen merev volt. – Rajtam akarsz szánakozni? Még mindig jobb, mint te! Eridj innen, mert a pofádba vágok a bottal! Benedek a kerítésnek lökte. – Akkor dögölj meg. Dögölj meg, te hülye! Rohant hazafelé. Marokszámra irtotta a bokrokról a rügyeket. „Hiába. Nincs más, csak ez. Ez a jég. Kitaposom a belüket… Kitaposom a belét… Nyomorultak, mind…” Marion a küszöbön ült, bébirózsaszín kötött kabátban. – A kulcs – mondta nyafogva. – Csúnya fiú… nem hagytad itthon a kulcsot! – Nem? – kérdezte Benedek, és a lány arcába ütött. Élvezte, ahogy kemény ökle a lágy húsba süllyedt. Megismételte még egyszer, bal kézzel is. – És ehhez mit szólsz? Ó, ehhez mit szólsz? Ez is nagyszerű, mi? Átlépett a testén, bezárta belülről az ajtót. Hallotta a vinnyogást. A kilincs rángatózott egy darabig, azután a homályos kémlelőablak elől eltűnt a bébirózsaszín folt. „El van intézve.” A rekamiéhoz guggolt, tíz fekvőtámaszt csinált, egyvégtében. Mindenkit el kell söpörni. Három nap, és azért is Szujka Benedek. A fogába csavart a fájdalom. „Kidobatom ezeket is, csak legyek túl. Szenvedni, a fenét! Legfelül a dobogón, nincs annál értelmesebb… A cél maga az értelem. Szeretet? Meg ezek az izék? Ohó, nem, barátaim, a szöveg, maradjon a falvédőn! Ne hagyjátok magatokat becsapni!” Két Ridolt vett be, egyszerre. Másnap is kettőt, azután hármat. A verseny napjára nem érezte már a fogait. Félrevonult a sarokba, lázas kábulatban. Szepi bácsi ugrált körülötte. „Vajon tudja-e, mi történt Marionnal?” – gondolta Benedek, futólag. – „Ha tudja is, mit számít? Nem merne megbántani… Mindent szabad. Nekem mindent. Engem jelöltetek, hogy győzzek. Hát akkor viseljetek el…” Lugossy hosszú, vékony lábszárán nevetségesen dagadnak az izmok, mintha odaragasztották volna. Szemüveges! Most erősíti a fülére a szemüveg szárát. Mi lenne, ha futás közben elvesztené? Vagy bukna egyet, és a szilánk a szemébe… Lugossy az első ellenfél. Muhai zsebkendőbe köpköd. Lefogyott. Marhahús színű tarkója sárga lett, mint a kopasztott csirke. Kész. De nem akarja elhinni. Ez a verseny a kegyelemdöfés. Tulajdonképpen kicsi ügy. Biztos ügy. Kockázat nélküli. Majd jövőre, idegenben. A sok nagymenő között. Akiknek minden megadatott. Dédelgette magában az emléket, ahogy Marion húsába ütött. Fokozta, többszörösre. Mind megérdemlik. A mama, rendíthetetlen kofabölcsességeivel. Panni, gőgjébe fagyva. És ezek a pojácák. Az indítás sikerült. Az első kör után robbantott, bár ismerte az ezzel járó veszélyeket. Túlságosan nagy volt Panni lábán a pólya, ezért ötlött a szemébe. S akkor már látnia kellett a mamát is, frissen dauerolt, bronzvörös hajjal. Hát kijöttek? Miért jöttek ki? Kijöttek. Kijöttek… Kijött, a lábával. Ki. Visítás. Marion. – Hajrá! – Kék kör a szeme alatt. – Hajrá! Szegény Marion. Még tartotta az iramot. De a felsőtestében zsibbadás keletkezett, kicsiny pontból indulva, kellemes zsibbadás, egyre terjedőben. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha ő ülne a zártszékben, és nézne befelé. Ki szalad ott? Szujka Benedek. Szujka Benedek, egyedül. „Én csak én vagyok. Hogy élhetném a ti életeteket? Előre…” Lugossy nyújtott lábtempóval lehagyta. Ez semmi még. A finisben…! Muhai mellette futott, jól hallatszott, ahogy hörögve szedi a levegőt. „Meg kéne állni – gondolta Benedek, és rettenetesen megijedt a furcsa gondolattól –, meg kéne állni és megkérdezni, mi baja…” A mama sír. Világosan látni, ahogy dörzsöli vaskos tenyerével arcán a könnyeket. „Ráégett a bolt az apámra!” „Ráégett a bolt az apámra!” „Semmire se vitte…” „Előre!” „Panni! Hol a gyerekünk? Hol van most, melyik kosárban?” „Panni! A szemed! Mikor öltem meg a szemedet?” A zsibbadás lefelé indult, olvasztotta a csontjait. Mintha egy rozsdás vasszelep nyílott volna fel, a mell és derék között, s egybemosnának mindent a meleg hullámok. – Igen. Ez az igazi. Igen – suttogta, s mintha szárnya nőtt volna, úgy hitt a győzelemben. – Értetek… mindenkiért! Ó, ti boldogtalanok. Ó, mi boldogtalanok. Lugossy alig fél testhosszal előbb. Nem baj. Az utolsó kör. Kis üvöltözők, halálraszántak, tehetetlenek. Értetek! Nem érzett fáradtságot. Mint az úszó mellkasán a parafamellény, valami emelte felfelé. Lugossy mellette futott már, balra. Jobbra Muhai. Jobbra Muhai, hörögve. Még húsz méter. Minden másképp van. Minden. És akkor Muhai a vállának koccant, könnyedén. Benedek önkéntelenül alátartotta kezét, felfogta Muhai rángatózó törzsét, három-négy métert cipelte magával. Azután megállt, s karjába emelte Muhait. Szepi bácsi integetett, kétségbeesetten. De ő nem dobta le a földre. Megvárta az oldalról befutókat, s átnyújtotta nekik az ájult testet. Később odajöttek hozzá. Lugossy, a győztes, és a két helyezett. – Micsoda pech, édes öregem – mondta Lugossy mámorosan. – Részvétem… micsoda pech! Most az egyszer elvesztetted a fejed! – Nem baj – mondta Szepi bácsi harmadnapon és zavartan pislogott. – Behozhatod… Jövőre vagy azután. És szép volt, igazán, emberileg… – Hagytam volna, hogy a földre essen? – Benedek lógatta a lábát a korlátról, latolgatta, érdemes-e nekivetkőzni. Nagy a meleg, izzad a gumicipőben. – A szentségit, ezt akarta, tudom… – Fiam…hogy észrevetted… Hogy egyáltalán észrevetted… Amire olyan büszke voltam, a híres koncentrációd! Egyszer csak leáll, ápolgatja azt a szerencsétlent… Amikor Vandeer ezerkilencszázötvenben ínszakadással… Benedek döntött. Ilyen hőségben, a szikrázó kavicson, ostobaság. – Lesántult a gebéjük – mondta keserűen. – Ennyi az egész. – Kezdjük újra – kiabált Szepi bácsi. – Jól tetted, na. Szép újságcikk… Véletlen, átkozott véletlen. Meddig akarsz keseregni? – Majd talán holnap. Vagy holnapután – mondta Benedek. Fáradt vagyok. – Kapargatta a hasát, elmélyülten. – Kijövök, persze… – Mikor? – kérdezte Szepi bácsi és eléállt. – Az időt! Jelöld meg az időt! – Ráérünk… – Marha… Nem érted? Te vagy az egyetlen… az egyetlen, aki győzhet, odakünn. Lugossyt lesöprik – mondta Szepi bácsi, csaknem sírva, a ráncok komikus görbületével arcán. – Hiszen olyan kevesen vagyunk! Kaptál valamit, s te csak úgy odadobnád… micsoda vétek! Benedek hátrált. Zavarosan fénylett a szeme. – Mit akartok tőlem? Egyáltalán, mi ez? Amibe folyton belekevertek, mi ez? – Gyere ki. Folytasd. Ne hagyd abba… Nincs jogod abbahagyni. Nem rólad van szó. A zászlónk… Ez az ügy sokkal nagyobb… – Mindennél nagyobb? – kérdezte Benedek. Dobolt a vaskorláton. – És ha nem bírom tovább? Szembenézni tulajdon ocsmányságunkkal, szüntelenül… ha valaki nem bírja tovább? – Skizofrén duma – mondta Szepi bácsi tétován –, nem értem ezt a skizofrén dumát. Az ember vagy erős, vagy gyenge. A gyenge elhullik. Hova lett az erőd, fiam? Benedek sóhajtott. Átöltözött mégis. Szepi bácsi vállon veregette, reménykedve. Fásultan rótta a köröket. A forma. A régi forma. Visszaszerezni. Ez a kedvetlenség… A szárnyak… hiszen erő volt az is. Talán sokkal tisztább. De csak a sajnálkozást érezte, ahogy Nagy Feri izzadt hátára nézett. Próbálkozott még, egy-két körrel, azután lassított. Miféle erő ez, ami gyengít? Nem törődött Szepi bácsi szitkozódásával, magára kapkodta a ruhát. Holnap. Vagy holnapután. Ha majd jól átgondolja az egészet. A mamához kívánkozott. – No mama – mondogatta útközben –, ezt vártad. Te örülsz legalább. Ámen, a szentlélek nevében. A mama barackot hámozott, lekvárnak. Vájkált a sárga ragacsban. Picur egy óriási vesszőkosárban álldogált, pocakját a kosár oldalának vetette, és két karját kilógatva gagyogott ütemesen. – Jó, hogy jössz – mondta a mama –, te anyámasszony katonája. A gyerekedet babusgasd, ne azt a nagy szamarat… – Tessék? – kérdezte Benedek. Gyámoltalanul toporgott a konyhakövön. – A karjaidban tartani, mint egy pólyásbabát! Nyolc méterrel a cél előtt! Ilyen mulyát! Akár az az élhetetlen apád… – De hiszen te… éppen te… – Mit én? Ugyan, mit? Mit akarsz megint rám kenni, Uborka? Majd kisült a szemem! Most láthatta Panni, végleg… Odabiceg a beteg lábával, hogy talán mégis… Persze hogy aztán talál magának mást. Különbet, igazi férfit! Benedek nevetni kezdett. Útközben csépelte a levegőt, és nevetett. Még akkor is nevetett, amikor Marion nyitott ajtót, és meglátta az asztalon gőzölgő hatalmas tálat. – A békülésre – suttogta Marion –, azért hagytad itt a kulcsot, ne tagadd… – Mi ez? – kérdezte Benedek nevetve. – Ezek a szőrös izék? – Pacal… sorba álltam érte. Állati munkaigényes, de így magyarosan isteni. – Egy pillanat – mondta Benedek –, én téged pofon vágtalak, ha jól emlékszem… kétszer is… – A feszült idegállapot… – hadarta Marion –, ne is említsd. És az a szörnyű pech… De engem nem fogsz elveszíteni. Bármi történik, nem számít. Nekem nem számít. Nekem mindegy. – Bármi…? – Benedek asztalhoz ült, viszolyogva figyelte a tányérjába hulló, halottszín pacaldarabokat a piros lében. – Ugyan, mi történne? – Ha esetleg… úgy határozol… ezek után, hogy valami mást… – Mondd csak ki bátran – Benedek szájába vette a falatot, forgatta undorodva, azután lenyelte. Nem is olyan rossz. Különös zamata van, és nem kell rágni. – Te akkor sem hagysz el, ha én nem futok tovább. Én kilépek a buliból, és te mellettem maradsz. Mert neked mindegy, ki vagyok. Te engem szeretsz, magamért… – Hát persze – mondta Marion bizonytalanul –, bár nem tudom olyan intelligensen megfogalmazni, mint te… nekem az a fontos… – Hogy legyen valaki. Az se baj, ha csak egy senki. Lényeg, hogy megeszi a pacalodat – morogta Benedek. Zsíros száját törölgette. – Az igazi szerelem – mondta büszkén Marion, mintha idézne –, az igazi szerelem vak. Nekem a legdrágább mindig te maradsz. „Azért akarok változtatni rajtad, mert szeretlek.” Panni az asztal sarkánál állt, és verte a konyhaszekrény oldalát. „És azért követelek, hogy tovább tudjalak szeretni. Adj nekem valami nélkülözhetetlent. Amit csak tőled kaphatok…” – Ízlett? – kérdezte Marion, s elvette az üres tányért. – Elég puhára főztem, a fájós fogaidnak? „Akinek fáj a foga, menjen orvoshoz – kiabált Panni. – Ne a húsban keresd a hibát. Betömeted és kész.” – Most majd arra is lesz időd – folytatta Marion duruzsolva –, keresünk egy jó maszek fogászt. Ragyogó fehér nejlonfogsor a helyébe… A moziszínészeknek is attól olyan csábos a mosolyuk. Egy pohár bor? A pörköltre csúszik… – Azt hiszik, hogy megijedtem. Hogy abbahagyom… Holnap ötkor kimegyek… Ötkor… – morogta Benedek kábultan. Elálmosodott, mellére esett az egész szoba. Aludni. Marion kifűzte a cipőjét. Elnyújtózott az ágyban. – Főellenőr lehetsz a Nagycsarnokban – hallotta még félálomban Marion diadalmas suttogását –, a bácsikám keresztlányának egy szavába kerül… Másnap tizenegykor ébredt. Azért elment a pálya széléig. Nézte Szepi bácsit meg a fiúkat, ahogy izzadnak. Messze hallatszott a káromkodásuk. Aztán visszakullogott. Majd a jövő héten. Az idén már úgyis kampec a versenyeknek. A tiszta levegő nem robbant. Nem jó üzemanyag. Túlságosan szétterül. Nincs feszítése. De az a gáz mérges volt. Halálfejes. Minden összezavarodott. Az értékek összecserélték polcaikat. Még történnie kell valaminek. Talán csak ki kell nyúlni érte, és újra kitisztulnak a homályos üvegbura képei. Panni, a roncsolt lábával. Félrehajtaná a fejét, mókásan, mint amikor vizet isznak a madarak, és mondana valami okosat. Aminek értelme van, ebben a káoszban. Megleste egy szeptemberi délután. Panni könnyű mamusz-papucsot viselt, és idegen luftballonhajat. A gyerekkel játszott, amíg a mama fodrászhoz ment, színezésre. – Szépen javul – mondta Benedek –, már a bot nem is kell? – Á, bot? – mosolygott Panni fölényesen. – Minek az már? Hol a tavalyi hó? Hallgattak. A gyerek sikongatott, egyikük öléből a másikéba mászott, félpercenként, mulatságból. – No, és a nagy ügy? – kérdezte aztán Panni. – Meghátráltál, ilyen hamar? – Kijárok… rendszeresen. Csak várok, amíg a kondícióm… – mondta Benedek. – Hát csak várj – bólintott Panni, nyájasan. – Pedig akkor, tudod, kezedben volt az isten lába… de te sohasem voltál elég határozott. Igen, ez a helyes kifejezés, azt hiszem. Muhai már javában dolgozik a pályán, edző lett a Rakétánál, te meg… – legyintett. – Miért hagyod, hogy így elfolyjanak a dolgaid? – Te beszélsz, a hordók között? – ugrott fel Benedek. – Milyen jogon? – Félre ne érts – mondta Panni hidegen. Gépiesen húzkodta Picuron a harisnyát. – Az az idő elmúlt… És a hordók is elmúltak. Már sikerült. Ragyogó mintákat tervezek, százszámra… mit százszámra? Ezresével… – Igen? – kérdezte Benedek. Torkát köszörülte. – Klassz…, örülök, végül is… klassz… – Képzelem, hogy mennyire örülsz – mondta Panni –, ismerlek! – Ismersz… – Benedek felállt – …te ismersz, ez remek, igazán. – Jobb is, ha most elmész, nem azért, de egyesek olyan érzékenyek – folytatta Panni –, az illető értem jön, kocsival. Nem mintha a kocsi számítana, de nem szívesen gyalogolok ezzel a lábbal. – Az illető? – Benedek felvette, forgatta a székre dobott selyemkendőt. Irdatlan pünkösdirózsák, haragoszöld indák között, a csücskében: Souvenir. – Mi ez a szörnyűség? Ezt is az „illető” aggatta a nyakadba? Panni felugrott, hirtelen kétségbeeséssel. – Hagyd! – kitépte a kezéből a sálat. – Semmi közöd hozzá! Ezeket gyártjuk, vidékre… – Ez… a te… a te… – dadogta Benedek döbbenten. Elöntötte a rémület. – Panni… hát ezért? Ezekért? – Bazáros… búcsús… – kiáltozott Panni, s a hajához kapkodott. – Ezresével… nem hagyott elpusztulni, vannak még becsületes férfiak… A gyereket beejtette a kosárba, rohant kifelé, mintha űznék. Benedek utánaszaladt. Már a kapu alatt hallotta a vékony, triciklidudaszerű nyaffanást, azután meglátta a kocsit is. A motorból alakított „vászonbogarat”. Panni bemászott, félig négykézláb. A vászonbogár elkocogott vele. – Micsoda tragédia – mondta Benedek. Hangosan mondta, az utca néptelen volt. Újra érezte a szárnyakat, a szánalom szárnyait. A dolgok értelmetlenek. Este sokáig figyelte Marion arcán a ragasztott mosolyt, a kiszolgáltatott félelmet a szemében. Micsoda tragédia! – Ha téged boldogít – mondta megfontoltan, az öregek fáradtságával hangjában –, össze is házasodhatunk. Ha te boldogabb leszel… Sejteni rosszabb, mint a teljes sötét. Óvakodjunk a keskeny fénycsíkoktól. – Oltsd le a villanyt. Gyere, feküdj mellém. Két hét múlva Benedek elfoglalta a főellenőri állást a Nagykereskedelmi Vállalat Központi Kirendeltségének 3. fiókjánál. – No, fiatalember! – mondta a munkaügyis. – Havi kettő és fél plusz prémium. De az ugrabugra, célbefutás megszűnt! Vagy-vagy! Valamit valamiért!
Egy év is eltelt, vagy talán kettő. Picur kinőtte a kosarat, szabadon ugrált a krumplihegyek tetején, import dzsekiben, szarvasbőr kalapban. Szeles tavaszi reggel találkoztak a csarnok kapujában. Benedek hóna alatt fekete irattáska, Panni karján tömött szatyor. Panni gömbölyűbb lett és a teste szivacsosabb. – Hogy élsz? – kérdezte Benedeket. Benedek hümmögött. A kezével jelezte, hogy soha rosszabbul. Nem akart sokat beszélni, mert még nem készült el a műfoga. – Mi ez? – tintaceruzás ujjával Panni vörös foltos, freccsentett blúzára mutatott. – Véres? – Vér? – mosolygott Panni, halványan. – Festék. Kézifestés, barátom. Sietett a kocsihoz. Hosszan csüngött utána a vágott liba nyaka. A kis, egérfülű férfi türelmetlenül beterelte. – Ez már kitart, halálig – mondta délután a fogorvos, s csettintett, elégedetten. Kopogtatta Benedek szájában a megkeményedett viaszt. – És nem fáj. Jobb, mint a valódi.
1968 |