Hepiend

 

Hepiend

Tegnap még ott lógtak a lapos, poloska alakú levelek a fán. Jól látta őket, ahogy ötször körülfutotta a pályát. Ma reggelre salakba verte az eső az egész mindenséget. Csak az edző piros tréningnadrágja világított, hanyagul az ágakra dobva. Az hiányzott, az a néhány ismerős, remegő folt. A vonzás, amibe kapaszkodhat a szem. Mert a láb másodrendű. A benzin löki az embert előre. És egy piros tréningnadrág ehhez kevés. Nevetséges. Mint a paprikajancsi lepedője, a ligeti paravánról hosszan lefityegve.

Gyengén futott, hiába.

– Idegeskedünk, idegeskedünk? – kérdezte Szepi bácsi, és megveregette a hátát.

– Nem vagyok én ló, hé – mondta erre ő, ingerülten. – Azokat paskolgatják, mielőtt az indítópisztoly eldurran. Nem vagyok én ló – mondta az öregnek.

„Ezeknek csak ennyi” – gondolta, s végigsöpört a játszótér nyirkos vaskorlátján.

– Vigyázz, csupa rozsda leszel! – Panni fázott. Hintáztatta az üres nejlonhálót. – Szombat van… előttünk a vasárnap. Mi bajod?

– Kötelező folyton röhögni?

– Nem öltem meg apád-anyád. Mi bajod?

– A kérdések… a kérdések, szakadatlanul…

– De hát mi bajod?

Benedek rozsdafoltos kezével a homlokán dagadó érhez kapott. Nyomogatta. A köd. Ki az, aki ilyen ködben jó időt fut? „A Muhai…” – mondta Szepi bácsi jelentőségteljesen. – „A Muhai, az igen.”

– Nem szabad megkérdeznem, mi bajod? Néma gyereknek anyja se érti…

– Csakhogy te a feleségem vagy, állítólag – vágott közbe Benedek – Meddig akarsz itt ácsorogni?

Megindultak a csarnok felé. Panni lassan haladt, mintha nehéz terhet hordozna a hasában, pedig fél éve megszült már, huszonhárom éves volt és inkább sovány. Fejét előretartotta. Így szokta meg az irodában, a műszaki rajzasztalnál. Rövid ballonján tompán csillogott a számtalan rézgomb.

– Drági – mondta a kapuban, kínos mosollyal. – Végy erőt magadon, ne lássa az anyád.

– Ne szólíts Dráginak. Miért őrjítesz, miért?

– Mi bajod hát? – kérdezte Panni megint, szerencsétlenül. Ijedten állt a káposztáskocsik között.

– Van nekem nevem! – kiáltotta Benedek.

– Szabad…? – szólt az egyik tróger, csattogó bőrkötényben, és széttolta őket. Elgurított közöttük nyolc káposztáshordót, dübörögve.

– Tudod a nevemet – folytatta Benedek, higgadtabban, amikor ismét összeértek. – Nincs rá okod, hogy szégyelld. Még akkor se, ha mindig a Muhai…

„Ó, te jóisten – gondolta Panni csüggedten. – Hát persze. Újra és újra ez. Szép kis vasárnap meg hétfő és utána a többi…”

– Holnap főzök egy jó lecsót. A mamádtól viszünk paprikát. paradicsomot. Azután már úgyis csak krumpli, bab…

– Ne főzzél – legyintett Benedek. – Ne főzzön nekem áldozatból senki!

– Hát miből főzzenek? – kérdezte Panni. Csípőre tette a kezét. –Gyönyörűségből talán?

– Olyan is előfordulhat – mondta Benedek. Nyilallást érzett a bal lábszárában, a térd és boka között. A legrosszabb helyen! – Akadnak még olyan asszonyok! No, nem a félreismert zsenik között…

Panni egy bódénak dőlt, legurult két karfiol, sietve felszedte. Már sírt.

– Nem… ne őrjítsetek meg teljesen – ismételte Benedek. – Ne csinálj cirkuszt. Engem itt ismernek.

– Még régről, amikor kosárba söpörted a rohadt répát – mondta Panni –, még akkorról, igaz?

– Te – Benedek megmarkolta az asszony rézgombos vállát –, te piszok, nem tudod, ki vagyok?

Panni elnézett felette, a csarnok szürke üvegtetejére.

– Na jó – mondta végül rekedten. – Neked sikerült. A nagy bajnok. De én? Miért kell azért sarokkal a gyomromba lépni? Miért? Miféle jogon?

– Bajnok?! Bajnok, bajnok… – motyogta Benedek, hirtelen enyhülettel. – Esetleg Budapesten, mi ez még? Töröld meg a szemed, ne lássa a mama, tényleg… – Karon fogta Pannit, vonszolta tovább. – Csak egyszer elérjem… Más lesz az életünk. Nem szorulsz rá, hogy vonalakat huzigálj…

– Textiltervező… azt akartam… az anyagokra mintákat… – dadogta Panni.

– Ostobaság! Akkor már ez se jut eszedbe, ne félj! Kárpótollak én mindenért. Mindenért kárpótollak, ígérem…

A mama messziről integetett, a Budagyöngye Termelőszövetkezet recsegő deszkapultja mögül.

– A fiam meg a menyem – mondta mentegetőzve. – Egy kis türelmet a kedves vevőktől…

– Itt a paradicsom és a paprika – belenyomkodta a szatyorba. – Kiválogattam, amennyire októberben lehet. Nincs egy cigid, Uborka?

– Ne szólíts Uborkának – mordult rá Benedek. – Elhagyhatnád már. És a füstölést is, a te korodban…

– Le akar szoktatni az élvezeteimről! Mert neki nem szabad, hát irigykedik. Gyerekkorában is ilyen savanyú volt, ezért nevezték Uborkának. A gyerek majd felvidítja, azt hittem… – A mama színpadiasan Benedekre mutatott a bádogtállal, csóválta mohersapkás fejét.

– Mit vártok ti tulajdonképpen a férfiaktól? – morogta Benedek.

– Én aztán semmit, a strici apád után – nevetett a mama. – De talán Panni még számít valamire. Úgy ám, Uborka…

– Utálok idejönni. De folyton idecipelnek, valamilyen ürüggyel – kiáltott Benedek. Elkapta a teli szatyrot, indult kifelé. Panni hátrasandított, bocsánatkérő mosollyal. A mama megbiccentette füle mellett a számolóceruzát.

– Eredjetek csak… Huszonkilenc éves! Belehülyült a futásba. Amíg egyszer ki nem köpi a tüdejét. – Krumplit méricskélt. Oda-vissza dobálgatta a szemeket. – Esőben, szélben a pályán. Családi élet nulla. Tönkremegy a szervezet! – A csírát gyakorlott mozdulattal lemorzsolta, és hajigálta a kukába. – Nem adok neki sok időt… Pedig hol van az megírva, hogy az anya temesse el a gyerekét? Természetes ez, kérem? – kérdezte, és a hideg káposztafejekre könyökölt, szomorúan.

 

Majd igazolják. Benedek hétfőn be se ment a Magérthez. Verseny előtt, érthető. Az egyesületnek sem mindegy. Meg kell mutatni, végre! Az a baj, az az elvesztegetett öt év a százméteren. A százméteres másféle alkat. Későn ocsúdott. Mire való egy edző, ha még ezt sem tudja?

„Ne álmodozzunk, fiatalemberek. Amikor én Miskolcon elértem az országost…” Véget nem érő dumák. Kit érdekel, mit ért el Szepi bácsi? Ámbár ilyen rövid lábbal, csoda. Az amerikaiaknak könnyű. A magyaroknak rövid a lábuk. Itt nem segít más, csak a szufla. Az állandóan feltöltött motor.

– Szepi bácsi, vegye le a gatyáját az ágról – mondta, talpát kényesen emelgetve a gumicipőben. – Zavar.

– Zavar? Hát mi vagy te? Kisasszony?

– Egy bugyit tegyetek oda! – kiáltott Horváth kettő. – Majd szalad akkor, ész nélkül!

Hülyék. Hogy magyarázza meg, hogy futás közben, néhány másodpercre, lehunyja a szemét. S amikor újra kinyitja, kell látnia valamit. Valamit, ami közeledik, napról napra gyorsabban, ugyanabban a részidőben. A piros gatya nem jó. Nem képes belefogódzni.

– Na, nem bánom – mondta Szepi bácsi, s a hátára dobta a tréningnadrágot, két szárát a derekán összekötve. – Úgyis hűvös van. Így megfelel?

– Allergiás – mondta Nagy Feri. A földön ült, sodorgatta a lábikráját. – Ezek az érettségizettek mind allergiásak.

– Társalgást befejezni! Lazítás… Sorakozó…

„Ezek az érettségizettek! Pedig ismer! – gondolta Benedek. Szórakozottan ugratta karján az izmokat. – Itt nőttem fel, velük, ebben a koszos kerületben. Minden szünidőben a csarnokot takarítottam… esténként ragadt a ruhám a romlott görögdinnyék levétől… százával szálltak utánam a muslincák… –”

– Mi az, mi az? Szujka úr aluszikál? – kiáltott Szepi bácsi, és a sípjába fújt. – Semmi értelme az egésznek. Itt mindenki azt csinál, amit akar… Minek nektek edző? Egy nagy frászt a pofátokba! – Sértődötten a tribünhöz vonult.

Negyedóra békítés. Szepi bácsi minden edzésen végigjátssza. Horváth kettő meg Korom átölelik, duruzsolnak a fülébe. Az öreg toppant, dacosan csücsörít.

– Amikor én Miskolcon elértem az országost… boldogult emlékű Kelemen Sanyi bácsinál, ott próbáltátok volna… – Benedek felé sandított. Benedek tudta, hogy az ő szavára vár. Ő az „első futó”, akárhogy is. A többi emelgetheti a lábacskáját, hajlítgathatja a térdecskéjét, ezerszer is, a budapesti bajnokságon Szujka Benedek indul, egyedül. És ha Muhait lefutja, győznek. Csak a Muhait kell lefutni, a Rakétából. Nincs más esélyes.

– Jól van na, Szepi bácsi – vetette oda nagylelkűen –, ami igaz, az igaz. Kezdjük elölről.

– Éppen te! – mondta Szepi bácsi. Visszabújt a salakra. – Amikor tudod, hogy csak te lehetsz a Muhaival…

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – morogta Nagy Feri. – Tényleg, mi haza is mehetünk. Marha, aki idejön, nyolc óra meló után, statisztálni a nagymenőknek.

– Ugyan, ugyan! – kapkodta a fejét Szepi bácsi nyugtalanul. – Micsoda beszéd ez? Hol itt a sportszerűség? A sportban semmi sem lehetetlen… Eridjetek az öltözőbe, még megfáztok! Tíz perc múlva lássam az egész bagázst!

Szepi bácsi levette magáról a tréningnadrágot, Benedekre dobta. – Átizzadtál…

– Mint a lovakat… – mondta Benedek, s kelletlenül odébbvonult. Szepi bácsi követte.

– Fiam, most akarsz bezsongani, a döntő pillanatban? Ha én Miskolcon…

– …micsoda szegény ürgék! Miért nem ringatják inkább a kölykeiket, ahelyett hogy itt lopják a napot? Mi a fenének fut az, akiből úgyse lesz soha semmi?

– Ha nem állnánk verseny előtt, istenuccse, szájon vágnálak, fiam… Nincs neked gyomorsüllyedésed? Ötvenegyben, a Garamszegivel történt ugyanez. Így aztán hiába állsz ki, mert a Muhai…

– Ki az a Muhai? – kérdezte Benedek. Dühösen rángatta a tréningruhát. – Három másodperccel van előttem. Három vacak másodperc…

– Kétségtelen – mondta Szepi bácsi. Lehajolt, morzsolgatta Benedek combhajlatát. – Te zsebre teheted, ha egy kicsit erősítsz… meg tudom ítélni. De azért a többi is fontos. A fiúk. Elég öreg vagyok már, elhiheted…

– A slepp! – mosolygott Benedek keserűen. – Az én apám suszter volt. Nyolc évig írt egy verses drámát, a suszterüzletben, a javítatlan cipők között… A slepp, az örökös panaszokkal. Konok nekirugaszkodások, aztán a nesze semmi…

– Mozogj szépen! – mondta Szepi bácsi. – Nincs nyár! Dörzsöljem a lapockádat? – Az ülőtérhez szaladtak. Benedek hasra feküdt, a „díszpáholy” széksorán. Szepi bácsi szorgalmasan ütögette a tenyere élével. – Jó…?

– Ühüm – morogta Benedek. „Országos csúcsot futott, valamikor – gondolta –, s most értem izzad, az én sikeremért. Mégsem vagyok olyan kislegény.”

– És hagyd a sleppet – mondta Szepi bácsi. Megfordította Benedek testét, két kezével a vállára nehezedett, lágyan. – Ők azért vannak, hogy te kiválhass… hogy legyen honnan kiválni. Ez az igazság. Hálás lehetsz nekik, fiam…

– Ugráltatni őket, előre, hátra… Tiszta dolog ez? Miért nem mondja meg nekik az igazat, miért nem vágja oda? – kérdezte Benedek vadul, ülőhelyzetbe pattanva.

– Moziban ülni, piálni, helyette, jobb talán? Okosabb? De hát te, fiam, többet tudsz az iskoláiddal… rajta! – mondta Szepi bácsi. – Én már magát az akaratot is becsülöm, amikor annyi lekvárjancsi nyüzsög…

– A „nagy elődök”, bezzeg…! – Szentimentális az öreg. Érti a dolgát, de nem elég kemény. Keménység nélkül pedig ma már nem megy.

– Mit gúnyolódsz? Mesélhetnék én, sokat is, de minek? Miskolcon, jelentős eset volt, akkoriban… A feleségem, isten nyugosztalja, hétszámra nem látott. Odahozta a pályára az ebédet. Kis spirituszfőzőt vettünk, emlékszem, pumpálni kellett, csak pumpálgatta szegény, hogy meleget egyek, mégis… Minden versenyen ott drukkolt, az első sorban. Tudod, volt egy organdi kalapja, azt figyeltem a fordulókban…

– A felesége kalapját? – kérdezte Benedek, félig szánakozva, félig irigyen. – Maga azt figyelte?

– Szép kalap volt, cakkos szélű… és hogy tudott az az asszony örülni… persze, te nem ismerted már…

– Csak a koporsóban – mondta Benedek –, ott láttam, Szepi bácsi.

– Az semmi – legyintett Szepi bácsi –, az már semmi… Hogy tudott örülni! Amikor alig bírtam szusszal, arra gondoltam, mennyire örül majd, hogy nevet, hogy ölelget, ha mégis sikerül… Bennem élt, érted? – Fehér szőrös mellére tapasztotta kezét. – Csak bennem… Micsoda biztonság volt, micsoda erő… Persze, ez nem modern dolog – tette hozzá, mentegetőzve –, és nem is igényli senki, ma már…

– Oldalborda – mondta Benedek gúnyosan, idegesen meg-megrebbenő szemmel. – Ne pakoljon a fára minden vacakot. Fáj a fogam is. Megint fáj.

– Az a jó – biccentett Szepi bácsi. – Amíg fáj. Amíg van, ami fájjon. Na, gyere. És ha csak az kell, üres lesz az az ág, ne félj.

 

– Egy pofa sörre – mondta Nagy Feri. – Ha a szegény embert meg nem veted…

– Nem, nem – tiltakozott Benedek. – Nem iszom, tudjátok.

– A káros szenvedélyek! – mosolygott Nagy Feri, ferdén. – Az igazi sportsman!

– Miért kötekedsz? Hát bántalak én? – Benedek az órájára nézett. Fél hat. Panni már fel-alá járkál a kertben, és rugdalja a kavicsokat.

– Kötekedni? Hát lehet veled kötekedni? Ha lekevernék egyet, vissza se adnád, fogadom… első a kondíció!

Benedek nem felelt. A többiek, a cél után, a füvön lihegnek már, hanyatt fekve, régen, ez még mindig futja a köröket, tátott szájjal. Ostoba dolog.

– Na, szevasz – mondta végül. – Majd egyszer. Alkalomadtán…

– Te! – kiáltotta Feri és utánaszaladt. – Öregem… azért én is tudok ám valamit. De aztán kuss, hogy tőlem, mert hátha kacsa az egész. Vakbélgyanús… – mondta fontoskodva, s Benedek füléhez hajolt. – A Muhai… vakbélgyanús… hallod?

Benedek megállt. – Vakbélgyanús?? – kérdezte mohón. – Légy szíves, részletesebben…

– Tegnap a Rakéta-edzésen – tudod, a Béla húgának a vőlegénye a Rakétánál pereces… az edzésen ide kapott!

– Hova?

– Ide – ismételte Nagy Feri, és az oldalára mutogatott.

– Egyszerű szúrás – legyintett Benedek, csalódottan. – Mindennapos…

– Nem, nem. Orvost is hívtak. Persze, a legnagyobb titokban. Azt mondja a pereces, jegelni kell.

– Mit kell jegelni?

– A vakbelét… Ilyen állapotban, ki tudja… hiszen érted. – Diadalmasan rázogatta a fejét. – Ez aztán hír, mi? Csak vigyázz a szádra. Mert azt hiszed, én nem vagyok haver… haver vagyok én!

Benedek hátba veregette, elismerőleg.

A sarkon vett három szál nemesített dáliát, zöldet is mellé, forintért. Örömében. Muhai vakbele! Öt nap a versenyig. Ha most megnyeri, tavaszig állandó tréning, s akkor már az országos… azután csak egy ugrás a többi. Egy vakbél öt nap alatt nem jöhet rendbe. Hacsak nem hülye a pereces.

Panni valóban a kertben volt már, a rézgombos ballonkabátban, idegesen. Annak idején szívesen költözött ide. „Majdnem vidék és mégis Budapest… Imádom ezeket a pici házakat, külön világ!” A mama átadta nekik, behúzódott a papa régi műhelyébe, két sarokkal odébb. Most bezzeg panaszkodik. „Nincs élet, mindig ugyanazok az arcok és sár, sár…” Szidja a háztulajdonost. „Hja, ez nem a Belváros. Ez Pesterzsébet, fiam – ezzel vigasztalja –, de azért itt is lehet híres az ember, sőt, könnyebb…”.

– Hazataláltál? – kérdezte Panni. Hidegek voltak az ujjai. Jéghidegek. Jég a Muhai oldalán. Viaszosvászon zacskóban! Tüneti kezelés, szenteltvíz.

– Nézd, útközben rád gondoltam… helyettem, kis virág…! – mondta Benedek, és Panni karjába erőszakolta a dáliákat.

– Milyen virág ez? Ezek a hosszú, hegyes szirmok…

– Dália. De nemesített… – mondta Benedek. – Alig vártam, hogy lássalak. – Most már az a három másodperc se számít. Bár tudta volna négy nappal előbb! Akkor nem öli meg a szombat-vasárnapot. Szegény Panni! Csak bőgött, és öltöztette a gyereket, fel-le, mindig más ruhába.

Nemesített dália… – tűnődött Panni. Távol tartotta a csokrot, vizsgálgatta, összehúzott szemmel. – Van benne fantázia… tiszta fehér hernyóselyemre, téglavörös tusfestékkel, kissé stilizáltan…

– Picurt hova tetted?

– Játszik a kockáival. Szereti a kockákat –mondta Panni szórakozottan, s egyre csak a virágokat nézte.

– A bölcsődében mit szóltak? A kiütés elmúlt? – kérdezte Benedek, mert halványan emlékezett valamire.

– Mi? A kiütés? El, el, persze. De már a múlt héten.

Picur a subaszőnyegen fetrengett, csörgött a műanyag kockákkal. Benedek többször megcsókolta. Milyen édes! És nem is nyűgös. Így együtt, ha minden összeáll, tökéletes, igazán.

– Nem akarsz moziba menni? Vagy táncolni, mit tudom én? – kérdezte, s széles mozdulattal magához rántotta Panni nyakát.

– Nincs érzékem a számokhoz. Megvadítanak a milliméterek – mondta Panni. – Ma megint eltoltam egy résztervet. Ha az Iparművészetire felvennének, az ilyen dáliákból… –

– Hagyd ezeket, ma délután. Siettem haza… kihez siettem haza, na kihez?

– Mindig ötösöm volt rajzból…

– Ötösöd. Persze hogy ötösöd. Hát mi más lehetett volna ennek a kis angyalkának? – gügyögte Benedek, és Panni haját húzogatta. Bal kezével bekotort a blúza alá. – Most jól érzem magam. Nem is örülsz?

– Te tank – mondta Panni, de nem húzódott odébb. – Te csak gördülsz a hernyótalpaiddal…

– Így kell – morogta Benedek elégedetten. – És szeretlek. Szeretlek, akárhogy is…

„Peac, az is egy csapat?” – kérdezte tavaly orrhangon egy szemüveges tanácsi muki. „ Pesterzsébet? Hol van az pontosan?”

Benedek szájába vette Panni száját, és fél lábbal a sámlira lépett. Erre a mozdulatra nagyot dobbant benne a mámor. A legfelső fokon még sohasem állt. Öt nap. És egy zászló, a magasban.

– A gyerek… itt a gyerek, ne – tiltakozott Panni. Benedek lehámozta az asszonyról a ballont, és a gyerek fejére dobta, könnyedén. – Kicsi még… – Az felnevetett. Gabalyodott benne egy darabig, azután elaludt, mint a papagáj, ha letakarják a kalitkát.

A subaszőnyegre dőltek.

„Most jó” – gondolta Benedek. – „Amikor a markomban van. Ez is, az is. Az enyém.”

– Miért nem így?? – szólalt meg később, hirtelen.

– Mert nekem másképp…

– De hát miért nem úgy, ahogy én?

– Mert én meg így…

– Miért akarsz te mindig mást? Mindig, mindenben? – kérdezte Benedek kínlódva, s az asszony koponyáját keményen a padlóhoz lapította. – Nem tudsz te bennem élni?

Panni értetlenül fintorgott. Benedek felült dacosan.

– Minek neked a férfi?

– Szeretlek – mondta Panni csendesen. Oldalt fordult, bekukucskált a ballon alá. Picur szuszogott, egyenletesen. – Aki szeret, az mindig akar valamit.

– A mama! Mintha csak az anyámat hallanám, a kinyilatkoztatásaival…

– Nem – mondta Panni. Sóhajtott. Engesztelően nyúlt a férfi után. – A mama gyűlöletből… tudod. De én szeretlek. Azért van minden.

– Minden? – kérdezte Benedek – Hát akkor hallgass… – Tenyerét az asszony hasára tette, oldalt. – Nem fáj? Neked nem fáj? – motyogta, s már nyúlt is volna tovább.

– Micsoda?

– A vakbeled… nem fontos. Gyere…

– Kiskoromba… – lihegte Panni, egy lélegzetvételnyi szünetben, már-már teljes bódulatban. – Kicsi koromban… jeget tettek a meleg hasikámra… erre a meleg…

Benedek felütötte fejét. Éber lett. Mint a vonat, ha meghúzzák a vészféket, s lassít a nyílt pálya közepén. Arrébb hengeredett. Szívta a fogát, hangos cuppogással.

– Mi az? – kérdezte Panni zavarodottan. – Mi az már megint?

– A fogam… az egész felső fogsor… És operáltak is?

– Mit akarsz? – Panni négykézlábra állt. Nevetséges volt.

– A vakbeleddel…

– Ismered a hasamat, nem? – kérdezte Panni élesen. Feltápászkodott. Suhogtatta a hosszú szárú dáliákat a fekvő férfi felett. – Nincs rajta sebhely, tudhatod. Irritáció! Elmúlt három nap alatt, nyomtalanul. És szórakozz mással.

– Három nap alatt? – kiáltotta Benedek rémülten. Felugrott, csaknem keresztülesett az alvó gyermeken. – Egy vakbél?! Három nap alatt, nyomtalanul? – Vállára dobta a zakóját, kirohant a kertbe.

Nyelte a nyúlós, sűrű ködöt. A citromsárga villanylámpa fényénél tépdeste a fagyalbogyókat.

Muhai győzni fog. Muhai legyőzi.

„Soha nem lesz belőlem semmi” – gondolta kétségbeesetten. – „Elveszett minden. Biztos jelek. Ez a néhány óra csak arra kellett, hogy még mélyebbre zuhanjak. De miért csinálják ezt velem? És ki? Miféle hatalom?” – Fájós fogával elmarcangolt egy fagyalbogyót. Színes és keserű. Minden színes és keserű.

Félelmetes. Mindig érkezik valami. Mindig más irányból, kivédhetetlenül. Hullámvasút. Vásári mulatság.

Az ember lekullog a pályáról, szitáló esőben. Tüdejében még a futás gyönyöre. Mert maga a futás is jó. És már látja az emelvényt, a helyeket, ahova mások lépnek. A tömeg ordít. Az eredmény. Ezt kérik számon.

Félni! Ennyire félni, ilyen kiszolgáltatottan! Bement, rá se nézett a síró gyerekre. A fürdőszobába zárkózott.

„Muhainak nem szabad indulnia…” – gondolta makacsul – „Muhainak meg kell…” – szájára tapasztotta kezét, ijedten. – Bocsánat – mormogta a tükörbe. – Azt nem. Ó, azt nem. Csak egy operáció. Egy vágás, egyetlenegy.

A mama hozott estére fél kiló gyalult tököt az utolsó idei kaporral. Sokáig rángatta a fürdőszoba kilincsét, de Benedek nem nyitott ajtót.

– Mi ez? – kérdezte Panni, s mint az ingaóra, jobbra-balra járt a feje. – Ki érti ezt az irtózatot?

– Már nem is ember – mondta a mama, keményen. Vasalt sarkú cipőjével kopogott a konyhakövön. – Széjjelmarták egészen…

– De hát miért, mama, miért…?

– …az apja vére. Az az átkozott férfivér… Csak feljebb, feljebb! De milyen áron! Milyen áron, ti szerencsétlenek?

 

– Nézd, hogy esik – mondta Benedek, reménytelenül. – Agyonázol. Jobb, ha mégse jössz ki. Olyan mindegy, úgyis…

– Négyig elállhat. Négy óráig, ajaj… – Panni belekóstolt a feketébe. – Idd meg, már nem forró. A szomszéd asztaltól figyelnek. Talán a képed a Sportújságban…

– Lehet – hagyta rá Benedek. Lötyögtette a kávét a pohárban. A nyugdíjas csősz és a felesége. „Nem mész onnan, te mocskos…” és feléjebökött a szöges végű botjával. Most bámulhat. Mind bámulhatnak. Weisenger úr, a háztulajdonos. A fűszeres Janek. „Jaj, meg vagyok áldva ezzel a gyerekkel, az apja ütődött, az anyjának meg akkora a szája, mint a bécsi kapu… hitel nincs, nem tudsz olvasni, kölyök?”

– A hírnév az hírnév, hiába – mondta Panni duruzsolva. Simogatta a férfi kézfejét. – Híres ember leszel, híres ember, az én Drágim… – Ma úgyis lehagyják, szegényt. Szepi bácsi félrehúzta az utolsó edzésen, amikor eléjement. „Pannika… rossz bőrben van a fiú. A Muhai még mindig jobb egy másodperccel… dobja fel egy kicsit, maguk, asszonyok, olyan ügyesek…”

– Meglátod, nem sikerül – mondta Benedek. Tartogatta a kortyot a nyelve alatt. – Egészséges, mint a makk…

Panni nem értette. Vállat vont.

– Nem vitás – hadarta. – Most behozod. Majd most.

Legalább ennyit, ezt a bátorítást. Az éjjel sem aludt, verdeste talpával a rekamié támláját. Nem is sikerülhet. Miért éppen Szujka Benedek, ezzel a laza idegrendszerrel? Majd az után meg fogja becsülni az otthont, a tűzhely melegét. Csak az a baj, hogy nincs tűzhely. Csak villanyrezsó, de az is hideg, naphosszat – jutott eszébe, ironikusan. Roppant zavaros, akármerre csűri-csavarja.

– Kellene valami – mondta Benedek. – Valami, ami húz, mint a mágnes… de úgy esik. Úgy esik!

– Magadra gondolj – biztatta Panni. – Csak magadra, erősen. Az elég. És tudod, hogy milyen fontos, nekem is…

– Most megmutathatod – súgta Szepi bácsi rekedten, két órával később az öltözőben. – Mutasd meg nekik, az anyjuk istenit!

– Valahogy jobb a formám, srácok… – lelkendezett Nagy Feri. Ott legyeskedett körülöttük, adogatta a cipőket. – Ha én is indulhatnék, mit szólnátok hozzá, talán egy kis meglepetés, hahaha…

– Te hülye – kiáltott rá Benedek. – Elegem van a meglepetéseidből. A Muhai vakbele…!

– A pereces… primitív, mindent félreért…

Benedek a sarokba húzódott, a gumicipők közé. Nagyokat lélegzett. Fojtogatta a gumi- és olajpadló szaga.

Még húsz perc. Hirtelen hazakívánkozott, a fotelbe, a tévé elé. Szőlő. Nagyszemű szőlő, kissé ráncos, de édes. Panni adogatja, szemenként.

Mit keres itt?

„Mutasd meg nekik…” – suttogta Szepi bácsi. Kinek? A libásasszonyoknak? Elek kartársnak, a könyvelésből? Minek? „Nézzétek csak, mire vittem, mit tudok én, még a legyek is rám szartak, és most nekem játszik a gramofonlemez az üvegszobában…”

Undorító. Hat ember akarja ugyanezt ugyanezekben a percekben. Hogy szét nem robban ez a ketrec a mocskos energiáktól…

Muhai egészséges. Piros pofája majd kicsattan. Ott áll mellette zsáktestű felesége, és C-vitamin-tablettákkal eteti, tenyérből.

Pannit sohasem érdekelte az ügy igazán. Az első sorban gubbaszt, ernyő alatt, unatkozó szépasszony-arccal. Talán még örülne is… talán kívánja is a rosszat. Mint a mama. „Hogy törnéd ki a nyakad egyszer. Így végezte az apád is. Rágyújtotta a műhelyt a borszeszégő meg a sok irkafirka. A saját füstjébe fulladt… De ti, ti nem okultok semmiből.”

A lovaglásban, bokszban legalább van valami nagystílű. A kockázat. Az ember megdöglik, esetleg, győzelem helyett. De itt? Kullogás, sanda pillantások sugarában. S még kezet is kell fogni. Muhai pedig zörgeti a celofánpapírba csomagolt rózsákat.

„Az értelem… Ha az értelmét látnám, a célon túli célt…” – gondolta keserűen.

Fáradt volt, kedvetlen a küzdelemre. A fiúk nevettek a háta mögött, torokhangon. Kucserka a száját öblítette. Muhai leszorította a haját. Ó, a csalhatatlan módszerek!

Szólították őket a pályára.

– Hát gyerünk – mondta Benedek, és könnyedén Szepi bácsi vállára borult. – Mindegy most már. Ilyen marhaságot.

– Fiam – szaladt utána Szepi bácsi ijedten. – Dobd fel magad… te vagy a legjobb ezerötszázon, hallod, a legjobb, istenemre… –

Már nem esett. Nyomasztó, szürke pára gomolygott a rajthelyeken. Az állóhely és a díszpáholyok tele. A lelátó szinte üres. A „protokoll” és a maroknyi szurkolók. Ahogy már szokott. Ez nem meccs.

Dolgoztak a napraforgómag-árusok. Benedek látta a nézők kezében a kis zacskókat. Rágták a szotyolát, nyelvükkel gondosan elválasztva a magot a héjtól. Kereste Pannit, de nem találta.

„Szepi bácsi és az organdikalap! No hiszen – gondolta szomorúan. – Talán jobb is, ha nem veszem észre. Hiába ül itt, ellenség úgyis. Ugyanolyan ellenség, mint ezek az ürgék, jobbra-balra tőlem, komikus pózba merevedve… vagy a sok marha a korláton kívül. Mi voltam nektek, nulla…”

– Mutasd meg – sziszegte még egyszer Szepi bácsi, és hátralépett. Az indító az óráját figyelte. – Ne szakadj le, aztán váratlanul, a felénél előzz… a taktika, ne felejtsd a taktikát!

Muhai karján remeg az izom. Az arca is rángatózik. Ha kidőlne, ahogy a pereces…

Az indítópisztoly eldurrant. Benedek gépiesen előrevetette magát. Csupasz, szőrös lába alatta kaszált. Mintha most látná először, furcsa idegenséggel. Nevethetnékje támadt.

„…szégyelletes. Itt szaladok, egy vékony madzag felé!” Gyorsan, gyorsan! A célba, mielőbb!

Hát nem mindegy, hogy mikor?

Tudta, hogy Muhai lehagyta. A legjobb lenne kiállni az első kör után. Micsoda hiábavalóság.

Újabb hátat látott. Ez csak Kucserka lehet, a lila májfolttal a lábán.

„Ezerötszázon nincs kényelmeskedés. Csípjetek fülön minden pillanatot…” – Szepi bácsi tanácsai!

Nem egészen négy kör. Az elsőnek vége. Panni dühösen rázza a piroscsíkos esernyőt. Komédia. Nem lett volna szabad belekezdeni.

Elhúzott az ág mellett, bal kezével kinyúlt, szabálytalanul, de nem érte el. Fásultan, közömbösen emelgette a lábát.

Nincs miért.

A második kör közepén kicsúszott a felhők alól a nap, váratlanul, éppen a szemükbe. Muhai szuszogva hátrakapta a fejét, villanásnyira hátranézett. Valamit forgatott a szájában, mintha kérődzne.

„Te barom – gondolta Benedek. – Te egészséges barom. Hát mit tudsz te? Csak vigyorogsz…”

Gyorsított. Látni akarta Muhai arcát. Kucserkát és Baloghot könnyedén leválasztotta. Ragyogott a salak a hirtelen napfényben.

„Áááááá… hiszen ez szép… ez más, egészen…”

A harmadik körben Muhainak két méter előnye volt.

– Mu-ha-i… Mu-ha-i… – zúgta a tribün. És az ő neve elmosódottan.

„Nyomorultak! Piszkos csirkefogók… A pofádba akarok nézni… most persze azt hiszed, ez a világ teteje?”

Muhai erősített. Csengettek. Az utolsó kör. Benedek a tarkójára kapta a napot. – Mu-ha-i… Mu-ha-i… – csapdosta a hangorkán.

A gyűlölet betöltötte.

„Engem akartok kivégezni, letörölni a térképről, engem, ti? Ezt akarjátok a dobogóra, aki nem tud semmit? Az egészről semmit se tud?”

Gyorsabban úszott el mellette a korlát, mint valaha. Muhai nyaka céklavörös volt, de nem lassított.

Még háromszáz méter. Benedek oldalába villámszerű szúrás hasított. Feljajdult, hangosan. Fogát összeszorította. „Majd én megmutatom.” Mindent a mellébe gyűjtött. Ott kavargott Panni, a mama, átkozódva. Ismerősök és idegenek. Többszörösére növelve, mint az áztatott kenyér. Benne és mégis szemben. Mind szemben vele, a korlát másik oldalán.

„Nem fogtok megölni… én, én foglak megölni benneteket!” A nedves fű szaga az agyáig hatolt, harapott belőle egy keveset. Szemét behunyta, nem hallott semmit.

„Vége – gondolta megalázottan. – Most aztán vége. Besároztam magam. Csupa sár vagyok, tetőtől-talpig.”

A vállánál fogva felemelték. Egy férfi, hosszú viharkabátban, fürgén eléje ugrott, fekete lakk- és nikkelcsillogású géppel. Benedek rémülten hátrahőkölt. Fehér fény lobbant. Ordítottak. Szepi bácsi összekulcsolta a kezét, és öreg szeme alatt könnyes volt az árok. Muhai közeledett, lihegve. Széttárt karjaival jelképesen megérintette Benedek lucskos lapockáját.

– Megmértem az időt! – kiáltott Szepi bácsi. – Fiam… országos csúcs! Hihetetlen, fiam, hihetetlen! – Szorongatta tébolyultan. – Fiatalasszony, nézze meg az urát! Három év múlva itt az olimpiai öt karika! Istenemre, ezt a meglepetést!

Benedek megértette, végre. Bőre alatt végigszaladt a hatalom édessége. A nap sütött, liláspirosan, a környező ablakokról visszaverődve.

– Országos! Érted? Jobb a Lugossynál is… Az akaraterő, kérem, az óriási akaraterő, erre alapoztam Szujka Benedeknél, a küzdeni tudás, sportszerű életmód…

Benedek ment volna Pannihoz, de túl sokan tolongtak körülöttük, kérdezősködtek. Panni meg csak állt. Az ernyőt marokra fogta, és nevetve bólogatott. Egészen szétnyílt az ajka, a füle felé húzódva.

Egyenes vonalban sorakoztak, Benedek elöl. Nagy Feri messziről integetett. – Hát ezt hogy csináltad? A titkot… Ugye, majd elárulod, komám? – kérdezte, és gyors mozdulatokkal simítgatta dióolajjal fényesített haját.

– Olimpiai bajnok lehetsz! Most látom igazán. Ebből a kis istenverte egyesületből, olimpiai bajnok! Fiam, milyen nagy dolog ez, mindenkinek, milyen nagy dolog! – mondogatta Szepi bácsi meghatottan.

Benedek a legfelső fokra lépett. Lehajtotta nyakát, hogy a kék kosztümös lány elérje. A rózsák, zizegő celofánban. Jobbra Muhai. Így látni csak, felülről, hogy már kopaszodik.

Tapsoltak, forrón, önzetlenül. Senki nem rágott szotyolát. Benedek vigyázzba állt és felnézett. Az ég volt felette, az ibolya és narancs vad színeiben, harapásra tárt sárkánypofákkal. De a nap körül könnyű kristálykék remegett. Futott benne a szeme, boldog szédületben.

Talán mégis történt valami lényeges.

Mintha tett volna valamit, a többi helyett is, a többiért.

Ez már nem öröm volt. Tisztább, mélyebb gyönyörűség, időtlen. Ezzel a gyönyörrel akart Pannira nézni.

Panni a tapsolók között állt, szorosan kötött selyemkendővel a fülén. A csíkos ernyőre támaszkodott, és lefelé bámult, a földre, ahol az ernyő hegyes vége befúródott. Egészen elveszett a terepszín kabátban.

Csak a gombjai – a kétségbeesett aranycsillagok – mutatták, hogy ott is van valaki.

 

A karácsonyfát közösen díszítették. Picur a konyhában játszott a rongyszőnyeg rojtjaival. Fénytelen törpefenyő guggolt a televízió tetején.

– Ronda – mondta Panni lehangoltan –, nincs benne semmi fantázia.

– Ezt is elég kicicomázni… Jövőre műanyag fát veszünk. Mindössze fél méter, hetvennyolc forint az összes díszekkel. Évekig jó, csak elő kell venni…

Panni fintorított. Benedek a fogát szívogatta.

– Miért nem hozatod rendbe? – kérdezte Panni. Idegesítette a folytonos cuppogás. – Csak odamész és betömik…

– Nem vacakolok vele, hogyisne… Egy nap megdühödök, és kihúzatom mind…

Panni nem akart vitatkozni. Tett-vett, szótlanul. Kár volna éppen ma este.

– Nálunk mennyezetig ért a karácsonyfa… Hosszú levelű ezüstfenyő. Talán már ki is pusztult az a fajta, az idén sem láttam. És angyalhaj… Amikor körbetekertük vele az ágakat, olyan volt, mint a pálcára tekert vattacukor… tudod, amit a búcsúban árultak, az a ragadós…

Benedek adogatta a „kötözött krémszalont”. Égig érő fenyő! Ó, hogyne! A csarnokban huszonnegyedikén hétig tart az üzlet. Fél nyolckor cipelték haza az elhullajtott gallyakat. Ötliteres befőttesüvegben tették az asztal közepére. A csokoládét, fondánt köré szórták. „Minek ráaggatni már?” – kérdezte a mama, és mosta földszínű kezét, könyékig feltűrt ruhában. – „Megesszük, így is, úgy is… sok cécó, hülyeség.”

– Hiába. Úri család – mondta Benedek gúnyosan. – Túl sokat hallottam róla…

– Úri család? Neked mindenki „úri”, ahol adtak a családi békességre? Statisztikai előadó, az is valami? Ennél még te is többre juthatsz a Magértnél! – Panni kibontotta a dobozt a szív alakú, rózsaszín habcsókokkal.

– Még én is? – ismételte Benedek. – Kedves! Különben nulla maradnék a szemedben.

– Dehogy! – Panni sorba rakta a törékeny szíveket a hártyapapíron. Egyenlő cérnaszálakat vagdosott, hogy felfűzze őket. – Nem felejtem el, kár eszembe juttatnod, ki vagy…

– Más kibújna a bőréből. Mindent megkapsz, pénzt, szeretetet… – Háromezer forintot költött rá most is. Kardigán, gyűrű. „Helena Rubinstein” kozmetikai felszerelés…

– Szeretetet? Gyere, adogasd a szíveket, óvatosan… Szeretet? Ne viccelj… – mondta Panni élesen.

– Hát mi az istent akarsz? – kiáltott Benedek. – Nem tartok kurvákat, presszóba, moziba cipellek, hacsak nem vagyok a pályán…

– Hacsak… – mondta Panni. – És ez az a „minden”. A beígért kárpótlás. Lihegjek a hálától, ugye?

– Fáraszt a munkád? Jó… Kértelek, hagyd a fenébe, maradj itthon, fölösleges hajszolni magadat…

– Mondd, mi van a te agyadban? – kérdezte Panni csüggedten. Tenyerére vette, mérlegelte a habcsókokat. Most kellene abbahagyni. Egy simogatással, egy előre gyártott szabványelemmel. („Persze, Drági, hiszen boldogok vagyunk, végül is, és te olyan nagyszerű…”) Karácsony este, minek?

De nem tudott továbbsiklani. Ingerelte a sivár törpefenyő a szürke, maszatos, képernyő felett. – Hát a falaknak beszélek én? Nekem is van életem, én is létezem, én, én, én… – A mellcsontjára csapott, sovány, kopogó mellcsontjára.

– Úristen – mondta Benedek, és levágta a szaloncukrokat. – Te nem vagy normális. A családi degeneráció…

– Te… – nyöszörögte Panni kétségbeesetten. – Te csarnokpucer…

Benedek lesöpörte a habszíveket az asztalról. Rájuk taposott. Szállongott az édes por a levegőben.

– Nincs karácsony. Nincs itt semmi – ordította. – Nincs ünnep!

– Nincs – üvöltött az asszony is. – Se karácsony, se húsvét. Nincs itt ünnep…

– Az egész ország rám figyelt. Vadidegenek… De te a földet bámultad, és megevett a sárga penész… Hát tehetek én róla? Hogy nincs benned semmi, hiába lobogtatod a melleden a ruhát? Mi vagy te magadban? Egy morzsa… A morzsa tapadjon a kenyérhez, ha nem akar a szemétre kerülni…

Panni a rubinpiros üveggömbök fölé hajolt. Sok arcot látott, sok kicsi arcot, komikus görbületben.

– Az nem lehet – mondta konokul. – Az nem lehet, hogy ez az igazság. Hazudsz. Neked kell ez. Az amőba-boldogság. Körülfolyni az áldozatot és felolvasztani…

– Panni – kiáltott Benedek. – Miért nem becsülöd meg? Ismered az utamat… szeretlek, akárhogy is… hát nem érdemes?

– A te utad a tiéd – felelte Panni, keményen. Gépiesen akasztgatta az üveggolyók vashorgait a tűlevelekre. –És az enyém az enyém. Én is mennék valamerre…

– De hova? – megmarkolta az asszony vállát. – Hova, te szerencsétlen? Azt se tudod, mit akarsz! Azt se tudod, miért. Összetörsz mindent a semmiért!

– Az amőba megeszi… azt a kis szerves anyagot. Hát egyél meg! Tessék! Olvassz fel, a híres erőddel!

– No, de hát nem – motyogta Benedek, elbizonytalanodva –, miért túlzol? Senki sem kívánja tőled… ezt senki sem kívánja, ma már…

– Az az akarat… az akaratod, a hited, az az elszántság, ahogy három éve magaddal sodortál… Azt hittem, jut ebből részemre is valami, hogy talán belém tudsz lehelni valamit… hogy adsz, érted, adsz, és nem csak elveszel… – mondta Panni, a csillagszórókat egyenletes mozdulattal a csipketerítőre morzsolva.

– Én adjak neked életet? Mi vagyok én, a bibliai fehérszakállú? Ezt is tőlem várjátok? Ki tiltja, hogy menj a fejed után? Keresgélj csak… Tiltottam én? – kérdezte Benedek.

– Nem – mondta Panni, csendesedve. – De nem is segítettél. – Az asztalra támaszkodott, öregesen. – Az én anyám, az én „úri” anyám, teljesen belesimult az apámba… Önként, erőszak nélkül. És ez boldogította. Az én apám ismerte még a képességet: hogyan kell begyúrni valakit, szőröstül-bőröstül… De ti mit ismertek? Ti nem tudtok se megemészteni, se felépíteni, csak ez a szörnyű huzavona…

– De – mondta Benedek keserűen. A szomszédból vékony gyerekhang ciripelt, s szólt a kis bolti csengő. Nyolc óra. Picur a konyhában. Nincs vacsora. A habcsók összetiporva. – De. Azért még tehetünk valamit. Valamit, a hosszú viták helyett. Festegess selymeket. Maradj magadnak. Élj egyedül.

Panni ránézett, kiszolgáltatott rémülettel.

– Más út nincs?

– Nincs. – Benedek becsukta az üres dobozokat. – Csak azt ne képzeld, hogy ez a szűkre szabott célocska megéri…

– Miért nem lehetett…?

– Mit?

– Melletted… együtt. Párhuzamosan!

– Csak a mesékben. A férfi szabja a formát, fiacskám, hiába ugráltok. A massza, a lágy anyag sem értéktelen. Senki sem állítja. Sőt. De te ezt nem érted. Te megkövesítetted magad, szándékosan. Irigy vagy, azért.

– Irigy… mire? – kérdezte Panni suttogva. Összehúzta a függönyöket. Földszintes ház, ne lássák az idegenek.

– Az erőre! Mert miféle kő az ilyen? Salak, az útszélen összeragadva…

– És te szerettél – mondta Panni szomorúan –, aki nem szeret, milyen lehet a többi?

– Velem kellett volna jönnöd – mondta Benedek. Felszúrta a maradék habszíveket a kopár ágakra. – De te leváltál, mint a rakétáról az első fokozat. Külön. Bele az űrbe, gyulladásig… És én nem süllyedhetek vissza. Senkiért a földön. Senki emberfiáért. Érted?

– …gyertya! Legalább egyet tégy, a közepébe! – Panni meggyújtotta a gyertyát, előretartotta. Benedek nem nyúlt érte. Panni állt, félrefordított arccal. Az olvadt faggyú végigfolyt a kézfején.

– Ó, ti állatok – mondta a mama, az ajtót sarkig kitárva. A gyereket a karjában hozta. – Ott kapálózott, a havon. A kölykötök, ti állatok… Miért születtél a világra, te gyermek? Miért is születtél?

 

Amíg a „dolgok rendeződnek”, a mama magához vette Picurt. Színházba is mentek, egyszer, és két hónap alatt kétszer összedobták még a testüket, csukott szájjal, szorosra zárt szemmel.

– Holnap bent alszom anyámnál – mondta Panni, február huszonnyolcadikán. – Itt nagy a hó.

– Tavasszal pedig olvad, nagy a sár – felelte Benedek.

Értették egymást.

„Hamarosan indul a komoly edzés – gondolta Benedek. – Esténként hazajövök fáradtan, kiégve, s itthon ez az asszony, gonosz, tág mártírszemeivel…”

„Csapódni jobbra-balra… Függvényként, egy önző férfi kénye-kedvére – ismételte Panni magában. – Meg fogom mutatni neki. Én, egyedül, s nem lábakapcája senkinek.”

Március harmadikán sírtak egy kicsit. Néhány percig nem emlékeztek rá, miért kell így lennie. Benedek a sarokig vitte a nagybőröndöt. Gyerekesen megszámolta a lépéseiket. – Huszonegy – morogta, s utálta a Panni arcát befagyasztó szürke-fehér vasárnapi délelőttöt. Jött a busz, Pannit elnyelte, a benzingáz a hóra pöfékelt, feketén.

Ebben volt valami kegyetlen fenség. Valami, amire emlékezni lehetett volna, ha ezt a szót mondják: vége.

De nyúlott a búcsú, mint a gumiszál, nem maradt meg zártnak. Két nap múlva vissza kellett jönni a vasalóért, és áprilisban megosztották a könyveket. Picurnál is összefutottak, s egymás arcába vágták a gyereknek szánt narancsot és tejcsokoládét.

Így lett vége: a tárgyalással. „Alperes” és „felperes”.

– Irtózatos – mondta Panni, az elválasztó végzést szorongatva a bíróság ciprusbokrai előtt. Remegett. – Okádnivaló.

Ezzel váltak el, ezzel az irtózattal, az operák vigasztaló tragikuma nélkül, csupasz megvetésben.

A mama intézkedett.

– Páros napokon a fiam, páratlanon Panni… egyik eb, a másik kutya…

– Nem baj – mondta Szepi bácsi, változatlan lelkesedéssel –, gombház, hej, ha leszakad… jobb is, ha nem viszel magaddal koloncot. Nyáron tied az országos. Ősszel Drezda, és jövőre, ki tudja, nem akarok előre fecsegni…

Egyszer elment Nagy Ferivel a Kiskakukkba. Májusban történt, a verseny előtt.

– Le fogok hengerelni mindenkit. Muszáj… érted… ez a titok – mondta, a negyedik korsó sör után. Nagy Feri szaporán bólogatott, simogatta a korsó hasát.

– Le, bizony… te aztán igen…

– A titok… röhögnöm kell, tudod, mi a titok? – kérdezte Benedek részegen és körülnézett.

Nagy Feri áthajolt az asztalon, vastag szemöldökén csillogott a sörhab. Benedek félretolta a poharat. Két, lazán összezárt öklét egymáshoz érintette, és megcsavarta a levegőt.

– Nyikk… – suttogta kéjesen. – Kinyírni a pofákat… ez a motor, a jó kis benzin, hehe…

– Hehehe – nevetett Nagy Feri is –, a humorod… mindig bírtam…

– Ezt máskor ne tedd – rótta meg Szepi bácsi, az edzésen. – Még akkor se, ha menő vagy. Nincs neked ilyesmire szükséged… ital, kocsma!! – Előretolt egy kukoricahajú, rózsaszín húsú nőt – …boldogult sógornőm kisebbik lánya, nagy sportbarát.

– Ó, igen – mondta a lány, elragadtatottan szuszogva. – Hát nem csodálatos? Kapus Marion… Tavaly érettségiztem, közepesre, de jó az nekem, hát nem?

– No, most megnézheted, itt a híres Szujka Benedek. De közbe ne visíts, mert nyakon váglak… – mondta Szepi bácsi. – Tudod, fiam, az a szokása, hogy ha belejön, visít, igazi sportbarát, hiába.

– Majd a versenyen, kislány – legyintett Benedek –, oda tartogassa.

Kényelmesen végigtaposta az első kört. Hagyta a többieket, hadd fussanak előtte. Szegény ördögök. Nem mindenkinek adatott meg. Nem akárkinek.

Ez a gondolat felvidította, kicsit erősített. Az országoson Muhai is indul, de Muhai már smafu. Kivették a vakbelét, állítólag valami komplikáció, nem a régi. A volt bajnok, a csúcstartó! Lugossy. Két essel és ipszilonnal, a nyavalyás. Olyan nyurga lábakkal, mint egy angol lord. Az ősök! Könnyű neki. Lugossyt kell leteríteni. Mert az olimpián, azok ám az igazi falatok, a cseh Drida, és a németek… rohadt németek!

Lendületet vett. Hallotta Marion visítását. „Te jó ég – gondolta. – A buta tyúk! Mit visongat? Ez is ügy?”

Három partnerét tíz méterre lehagyta, intett nekik, futólag mosolyogva, kegyesen.

Marion gyöngyházlakkos körmeit villogtatta, imára kulcsolt kézzel. – Élmény! – kiáltotta. – Magát látni egy élmény, esküszöm!

Szepi bácsi kacsintott. – Gyanús… gyanús nekem… jó lesz vigyázni!

Benedek gőgösen felrántotta a vállát, öltözött. Ma még vissza kell menni a Magérthez, ne mondják, hogy ingyen kapja a fizetést. No, majd jövőre… élsportoló, ilyesmi, nincs a „fal” állásokra szorulva.

– Merre tetszik menni? – kérdezte a lány, s világoskék tócsaszemével áhítatosan nézte. Panninak fekete szeme volt, s még akkor is, ha lehunyta, ömlött belőle a feketeség, mint a forró szurok.

– Csak úgy egyenesen – mondta kedvetlenül.

– Csatlakoznék egy darabon.

Nem akarta megsérteni. Szepi bácsi miatt. Boldogult sógornő lánya, ajaj.

– Ha mesélne valamit, hogyan él… – kérlelte Marion. – Csuda izgi lehet…

Kinek van kedve dumálni?

– Sok-sok küzdelem, lemondás, csak azt ne higgye, hogy romantika – mondta gépiesen.

– Óriási… s mindezt alig harmincévesen! Boldog vagyok, hogy megismerhettem, igazán…

„Kis hülye. Kellemes kis hülye – gondolta Benedek. – Mégse megyek be a hivatalba. Tehetnek egy szívességet. Ha bámulni akarsz, hát idesüss, nyanya…”

Első eredményeivel kezdte. Felsorolta a másodperceket, tizedmásodperceket, részletesen. Alig vette észre, hogy közben a lakása felé kanyarodtak. A nő bűvölten követte.

– De talán ez unalmas – mondta, a sarkon megállva. – Amolyan szűk, szakmai dolog…

– Unalmas? – kérdezte tágra nyílt szemmel a lány. – Unalmas, nahát?!

– És magának mik a tervei? Úgy értem, az életben…? – érdeklődött Benedek. Ez az ára. A „viszontduma”, a sok süketség.

Marion lassan megrázta a fejét. – Én már kész vagyok. Leérettségiztem, közepesen. Talán gépelni tanulok majd, ha jobb nem adódik…

– Miféle jobb? – Színésznőjelölt, képzeletbeli mozisztár biztosan.

– Nem tudom… az anyukámnál jó helyem van. Nincsenek terveim. A sportot szeretem, szívesen elnézegetem, de terveim… nem, azok nincsenek… – ismételte Marion. Esdeklően Benedekre nézett. – Baj?

Benedek a lány kocsonyás karjához nyúlt, körbetapogatta.

– Baj? Semmi se baj. Itt lakom. Van kedved bejönni? – Tulajdonképpen nem is akarta behívni. Inkább kíváncsi volt, meddig nyúlik a tészta.

– Igazán megtisztel – motyogta Marion elfogódottan.

Benedek csak nézett rá, bambán. Panninak egy évig udvarolt. Megpróbálkozott, nem is egyszer. De Panni ellenállt, csupa heccből. „Engem nem fog senki befűzni” – mondogatta. Aztán esküvő előtt két héttel ő maga húzta őt a heverőre. „Most lehet – mondta vadul –, szabad akaratból. Mert én akarom.”

– Miért éppen velem? Miért? – lihegte a lány, félórával később, s fényes szaténselyem kombinéját gyűrögette. – Amikor annyi szép nő fut maga után…

Benedek atyaian paskolgatta a hátát. Praktikus utasításokat adott, katonásan. Panni fekete sörényét látta, ahogy felkapja a fejét, és arcába vágja a fekete zuhatagot. „Mi vagyok én? Szalmababa?” De Marion szőke luftballonkontya ide-oda libbent, szorgos alázatban.

„Hát ilyen is van – gondolta Benedek, amikor Marion elment, és ő kiszellőztetett. – Ha ezt látná. Ha benézne a kulcslyukon.”

Különösebb örömet nem érzett.

– A dolog a helyére került – mondta estefelé félhangosan, s odébb rúgott egy ócska szemöldökcsipeszt. – Ez a helye.

Átugrott a mamához. Kedve támadt, hogy a gyereket feldobja néhányszor a levegőbe. Olyan édesen kacag, jó hallani.

A mama mákos tésztát főzött, éppen a vízből szedte ki a hosszú csíkokat.

– Te gyúrtad? – kérdezte Benedek.

– A francot… bolti – mondta a mama. – Mit képzelsz? De a mák nem dohos. Ebből ehetsz, nyugodtan. Nézd csak, hogy falja a kicsi is. Délben sajtot evett és túrót, hol melegítsek ott neki?

– Kivitted magaddal? – kérdezte Benedek rémülten. – A standra?

– Nem, majd itt hagyom egyedül! Tudod te jól, hogy mindennap kiviszem… tudjátok ti mind a ketten. Mit játszod az ártatlant?

– De hiszen ez lehetetlen!

– Még mindig jobb helye van, mint a hóban – mondta a mama durván. – Betakargatom. Különben is, jön a nyár…

Benedek a gyerekhez lépett, kiemelte a kiságyból. Szorongatta. Mocskos káposztalevelek, sáros zöldséghulladék… kövér, tapadó legyek.

– Velem, nem volt elég? – kiáltotta keserűen. – Még ez is, ez a szerencsétlen? Ezt is, arra a sorsra?

– Az apád ! – mondta a mama. Villájára tekerte a tésztát, forgatta. Koccant a villa a tányér szélén. – Az apádat szidd, ne engem. Hogy zabálni tudjál, azért húztam micisapkát a fejemre…

– Te szegény! – Benedek sétált a gyerekkel fel-alá. – Te szegény!

– Szegény?! – A mama ránézett, gúnyosan. – Tudsz te sajnálni valakit? A tulajdon anyádon is átmész, ha ott fekszik véletlenül a célszalag előtt…

– Mocskolni a sárga földig! – kiáltotta Benedek. – De amikor majd az olimpián…! Akkor vernéd a melled, az én fiam, én szültem, az én fiam, kérem…

– Megelégedtem volna a tisztességgel is – mondta a mama. – Egy kis emberséggel… ha azt látnék benned, valami emberit…

– Hát mi az emberi, ha nem ez? – Benedek az ócska szerszámosládát verte, csörögtek benne a suszterszerszámok. – Mi az emberi, ha nem a küzdelem? Az előre, folyton előre?

– Add ide a gyereket. – A mama elvette Picurt, nyugtatva simogatta pihés fejét. – Na, na, ne sírj. Nem bánt az apukád, nem esz meg. Csak siet. Nagyon siet, valahova.

– Más anya büszke! – bizonygatta Benedek. – Miért nem tudtál te rám büszke lenni, soha? A gimnáziumban is, amikor tiszta kitűnőre érettségiztem, a szádat húzogattad! Más anya…

– Egyetlen tantárgyat sem szerettél… Én valamikor zongoráztam. Igen, zongoráztam, akármilyen hihetetlen. Szerettem zongorázni, magamnak, csak úgy, és a virágoknak a vázában, ahogy rézsút besütött rájuk a nap…

– De azért elmentél a karalábék közé, a nagy romantikáddal…

– Nyisd fel azt a ládát – mondta a mama. – Nyisd fel egyszer végre. Olvasd el az apád drámáit… mind ott találod, ami a tűzből megmenekült. Olvasd el azokat a borzalmakat… Egy hónap alatt három hősköltemény és két cipőtalpalás. Éjszakánként előadás, lila suszterkötényben, hajnalig… A karalábék hallgatnak. Hallgatnak, te ostoba… – elkínzott mozdulattal körbetapogatta fémcsavarós fejét. – Más anya büszke, igen… – tette hozzá, kis csend után. – De miért csinálod? Azt a kitűnőt is, miért? Miféle emelkedés, ilyen töltelékkel? – Benedekhez lépett, kezével közelített, de nem érintette a testét. – Tisztán… az volna az igazi. Élj tisztán, fiam. Félelem, irigység nélkül. Felejtsd el a gyűlöletet… hiszen érted. Érted te, ugye?

– Későre jár. Holnap edzés – mondta Benedek, és gyorsan búcsúzott. Gyalogosan sétált hazafelé. Az utcai lámpák körökben világították meg a kertecskék almavirágait. A virágágyakban ott csillogtak már a pálcára szúrt üveggolyók. Jó levegő volt. Föld- és fűszag.

– Nincs semmi értelme – mormolta maga elé. – Tisztán. Tisztán a cél felé. Utyulu, mutyulu. Az istenit. Hát mit képzeltek? A lovaknak is az oldalába vág a sarkantyú… még a ló se fut magától, kell, ami hajtsa…

– Nem szeretem a nagy szavakat – mondta Szepi bácsi másnap a pályán. – De te mindent elérhetsz, fiam. Ha tartod a formát. Világklasszis lehetsz, világklasszis… most az országos, aztán Drezda, később az olimpia… Mert neked itt is lötyög valami – Szepi bácsi a homlokát ütögette – …és az akaraterő… fantasztikus…

 

Marion nem ment többé a pályára. A ház előtt várta, sokszor órák hosszat, türelmesen.

– Most nincs kedvem. Ne gyere be – mondta néha Benedek. Marion mosolygott:

– Pihenj. Talán majd holnap…

– Talán…

Később odaszokott egészen. Mindig akadt tennivaló. Mariont boldogították a lyukas zoknik, a szétdobált szennyes gatyák. Lassan, órák hosszat takarított. Egy-egy homályos foltot álmodozva dörzsölgetett a padlón. Benedek álldogált fölötte, vagy leheveredett, kezét feje alá tette és nézte a csigamód tapogatózó, elégedetten szuszogó lányt.

Panni fél kézzel dobálta fel az asztalra a székeket. Gyors és ügyes volt. Hihetetlenül gyors. „Pfuj, de utálom…” – mondogatta és a szája széléről lifegett a cigaretta. Mérte az időt, hány percig tart az egész. „Csak, mert annyira utálom, azért…”

Ez bezzeg élvezi.

– A vécét nem akarod kisúrolni? – kérdezte Benedek hirtelen ingerültséggel. – Azt is szabad…

– Rendet tartok – mondta Marion értetlenül. – De ha zavar…

– Minek ez a fáradság? Minek?

– Fáradság?! Tudod, hogy nincs más dolgom… vasalni pláne szeretek, olyan jó, amikor kisimulnak a ráncok…

– Jó? – kérdezte Benedek. Panni ide-oda rángatta az ingeket. „Megőrülök az ingnyakaktól. Rohadjanak meg az ingnyakak…” – Vasalni jó?

– Persze, mindennek megvan a maga technikája. Nézd csak: ha így forgatom, s közben bal kézzel húzom jobb felé…

– Ne haragudj – ásított Benedek –, de ez nem tud engem lekötni, speciál…

– Természetesen – bólogatott Marion. – Nem is kell. A férfi, az más.

– Na? – kérdezte a mama, amikor a szomszédok hírül vitték a dolgot. – Ez a tyúk jobb? Ha tollseprűt dugsz a fenekébe, még azzal is csinál valamit?

– Ezek legalább nem ugrálnak – mondta Benedek. – Tudják, mire valók. Rendes lány, ne bántsd.

– Még majd elveszed…

– Elvenni? Minek? Boldog így is, pusztán azért, mert együtt szívhatja velem a levegőt! – mondta Benedek, gyerekes hencegéssel.

– Hát neked tényleg mindegy, hogy kicsoda? – kérdezte a mama. Gondosan körülfáslizta kékeres lábát. – Eredj falura, vegyél egy tehenet. Fektesd az ágyad mellé, az fog csak igazán bámulni téged…

– Ez a mocskos kofatempó! Kiskoromtól, mindig…

– Mit csináljak? Kofa vagyok, hagymaszagú… Kofára bíztad a kölyködet is.

– A puccos anyja, a te nagy védenced! Annak dumálj, amikor idetolja a képét!

– Az is megkapja a részét, légy nyugodt!….De most beteg, bottal sántikál – mondta a mama, s dühösen keverte a tejbegrízt. Csámcsogva belekóstolt.

– Beteg? – Benedek végigsimított a haján. – Mi az, hogy bottal…?

– A lábára gurult egy hordó, három ujját roncsolta össze, ekkora fáslival jár, e…

– Hordó? – kérdezte Benedek. A hajáról torkára siklott a keze. – Hogy kerül a textilrózsákhoz hordó?

– Örülhetsz neki. Nem rózsákat fest. Ő is azt képzelte, megy minden, ripsz-ropsz! Ha akarom, itt legyek, ha akarom, ott! Betanított munkás a festődében. Festékes hordó volt, vagy mi a franc…

– Mikor jön ide? Ide mikor jön, legközelebb?

– Holnap, ha igaz. Holnap délután. Nekem itt ne csináljatok jelenetet, maradj csak a tyúkodnál!

Benedek hazament, és kulcsra zárta az ajtót. Marion kereste a kulcsot, de nem találta a szokott helyén. Kicsit kaparászott a kilincsen, aztán elódalgott.

Panni mozgatni tudta a lábujjait. Külön-külön, mint öt kövér kis gilisztát. Sokat nevettek, fürdéskor.

Egy hordó, szörnyű lehetett!

„Olyan orvost keress – mondta a szülés előtt –, aki kedves hozzám. Aki velem tud szenvedni, és nem olvas közben újságot.”

„Csacsikám – intette le akkor –, értse a dolgát, az a fontos.”

„Nem. Hogy ne legyek egyedül, amikor félek. Nincs ennél fontosabb… Nincs, nincs” – suttogta Panni kétségbeesetten.

– Hát ezt jól elintézted – kiáltott Benedek, s felöltözött. Nézte az órát. Fél egy. Edzés reggel, ilyen állapotban! – Most aztán megvan a legfontosabb. Még egy kutyád sincs, drága hölgy, hogy vonítson érted. Ezt akartad. Te akartad.

Sírni fog. Bottal biceg majd a kapu felé, félrecsúszott sapkával a fején.

– Na, te híres tervező! Hahaha! – Csak úgy odavágni. Vagy átnézni felette, szomorúan, bölcsen.

Leheveredett, ruhástul.

„Csupa mérgesgáz. Fiam, fiam… Felejtsd el a gyűlöletet…” – látta a mamát, félálomban. A mama babot válogatott, egy nagy zsákból peregtek rá a foltos babszemek, iszonyú gyorsan járt a keze, mégis fulladozott már. „Jaj, jaj, fiam, siess!…”

Elsimult a kép. Aludt egy keveset.

Reggel hétkor ébredt, szilárd elhatározással. Kicsit csodálkozott, mert nem emlékezett, mikor is döntötte el.

Telefonált Szepi bácsinak, s visszabújt az ágyba. Délben kiszaladt a kertbe, tépett egy barackfaágat, és vázába rakta.

Ragyogó napfényben indult, felöltőt sem vitt.

„Semmit sem kérdezni – gondolta. – Csak megbocsátani, nagylelkűen. Kinyújtani a kezem. Gyere, te szegény.”

Segédmunkás a Textilfestőben! A vibráló, törékeny kezével!

„Ennyire futotta, ennyire csak?” – Ezt majd később. Hogy megértse, milyen buta volt.

Sétált a mama háza előtt. „No igen. Ez szép. Az emelkedés. Kétségtelenül…”

Panni bottal jött, sebesült lába alatt facövek. Kettősen kopogott alatta a kövezet. Megállt, amikor észrevette Benedeket. Toppantott a bottal. A vakok toppantanak így, ha át akarnak kelni az autók között.

Benedek eléje sietett, karon fogta.

– Megengeded?

Panni biccentett.

– Köszönöm. Ilyen peches ostobaság…

– Nagyon fájt? – kérdezte Benedek, s igyekezett az asszony szemébe nézni. – Te mindig féltél a fájdalomtól…

Panni nem felelt.

– Nem kicsiség – folytatta Benedek. – Én ismerlek, neked ez nem kicsiség, tudom…

– Csak három ujj – mondta Panni, s dacosan rándított a vállán.

– De hiszen lilára püffedt az egész bokád! – kiáltotta Benedek. Mi ez a pökhendi hang? – Még bele is sántulhatsz!

– Nem fogok belesántulni. Ne örülj előre – mondta Panni, és mosolygott, gonoszul.

– Nagy karrier! – Benedek eleresztette az asszony karját. Mit mondhatott erre? – Nagy karrier. Németh Pancsa, hordómosó!

Panni szembefordult vele. Felsőajka előreugrott, arca karvalyszerűen merev volt.

– Rajtam akarsz szánakozni? Még mindig jobb, mint te! Eridj innen, mert a pofádba vágok a bottal!

Benedek a kerítésnek lökte.

– Akkor dögölj meg. Dögölj meg, te hülye!

Rohant hazafelé. Marokszámra irtotta a bokrokról a rügyeket.

„Hiába. Nincs más, csak ez. Ez a jég. Kitaposom a belüket… Kitaposom a belét… Nyomorultak, mind…”

Marion a küszöbön ült, bébirózsaszín kötött kabátban.

– A kulcs – mondta nyafogva. – Csúnya fiú… nem hagytad itthon a kulcsot!

– Nem? – kérdezte Benedek, és a lány arcába ütött. Élvezte, ahogy kemény ökle a lágy húsba süllyedt. Megismételte még egyszer, bal kézzel is. – És ehhez mit szólsz? Ó, ehhez mit szólsz? Ez is nagyszerű, mi?

Átlépett a testén, bezárta belülről az ajtót. Hallotta a vinnyogást. A kilincs rángatózott egy darabig, azután a homályos kémlelőablak elől eltűnt a bébirózsaszín folt.

„El van intézve.”

A rekamiéhoz guggolt, tíz fekvőtámaszt csinált, egyvégtében.

Mindenkit el kell söpörni. Három nap, és azért is Szujka Benedek.

A fogába csavart a fájdalom. „Kidobatom ezeket is, csak legyek túl. Szenvedni, a fenét! Legfelül a dobogón, nincs annál értelmesebb… A cél maga az értelem. Szeretet? Meg ezek az izék? Ohó, nem, barátaim, a szöveg, maradjon a falvédőn! Ne hagyjátok magatokat becsapni!”

Két Ridolt vett be, egyszerre. Másnap is kettőt, azután hármat.

A verseny napjára nem érezte már a fogait. Félrevonult a sarokba, lázas kábulatban. Szepi bácsi ugrált körülötte.

„Vajon tudja-e, mi történt Marionnal?” – gondolta Benedek, futólag. – „Ha tudja is, mit számít? Nem merne megbántani… Mindent szabad. Nekem mindent. Engem jelöltetek, hogy győzzek. Hát akkor viseljetek el…”

Lugossy hosszú, vékony lábszárán nevetségesen dagadnak az izmok, mintha odaragasztották volna. Szemüveges! Most erősíti a fülére a szemüveg szárát. Mi lenne, ha futás közben elvesztené? Vagy bukna egyet, és a szilánk a szemébe…

Lugossy az első ellenfél. Muhai zsebkendőbe köpköd. Lefogyott. Marhahús színű tarkója sárga lett, mint a kopasztott csirke. Kész. De nem akarja elhinni. Ez a verseny a kegyelemdöfés.

Tulajdonképpen kicsi ügy. Biztos ügy. Kockázat nélküli. Majd jövőre, idegenben. A sok nagymenő között. Akiknek minden megadatott.

Dédelgette magában az emléket, ahogy Marion húsába ütött. Fokozta, többszörösre. Mind megérdemlik. A mama, rendíthetetlen kofabölcsességeivel. Panni, gőgjébe fagyva. És ezek a pojácák.

Az indítás sikerült.

Az első kör után robbantott, bár ismerte az ezzel járó veszélyeket.

Túlságosan nagy volt Panni lábán a pólya, ezért ötlött a szemébe. S akkor már látnia kellett a mamát is, frissen dauerolt, bronzvörös hajjal.

Hát kijöttek?

Miért jöttek ki?

Kijöttek.

Kijöttek…

Kijött, a lábával. Ki.

Visítás. Marion. – Hajrá! – Kék kör a szeme alatt. – Hajrá!

Szegény Marion.

Még tartotta az iramot. De a felsőtestében zsibbadás keletkezett, kicsiny pontból indulva, kellemes zsibbadás, egyre terjedőben.

Egy pillanatra úgy rémlett, mintha ő ülne a zártszékben, és nézne befelé.

Ki szalad ott?

Szujka Benedek.

Szujka Benedek, egyedül.

„Én csak én vagyok. Hogy élhetném a ti életeteket? Előre…”

Lugossy nyújtott lábtempóval lehagyta. Ez semmi még. A finisben…! Muhai mellette futott, jól hallatszott, ahogy hörögve szedi a levegőt.

„Meg kéne állni – gondolta Benedek, és rettenetesen megijedt a furcsa gondolattól –, meg kéne állni és megkérdezni, mi baja…”

A mama sír. Világosan látni, ahogy dörzsöli vaskos tenyerével arcán a könnyeket.

„Ráégett a bolt az apámra!”

„Ráégett a bolt az apámra!”

„Semmire se vitte…”

„Előre!”

„Panni! Hol a gyerekünk? Hol van most, melyik kosárban?”

„Panni! A szemed! Mikor öltem meg a szemedet?”

A zsibbadás lefelé indult, olvasztotta a csontjait. Mintha egy rozsdás vasszelep nyílott volna fel, a mell és derék között, s egybemosnának mindent a meleg hullámok.

– Igen. Ez az igazi. Igen – suttogta, s mintha szárnya nőtt volna, úgy hitt a győzelemben. – Értetek… mindenkiért! Ó, ti boldogtalanok. Ó, mi boldogtalanok.

Lugossy alig fél testhosszal előbb. Nem baj. Az utolsó kör. Kis üvöltözők, halálraszántak, tehetetlenek. Értetek!

Nem érzett fáradtságot. Mint az úszó mellkasán a parafamellény, valami emelte felfelé.

Lugossy mellette futott már, balra. Jobbra Muhai. Jobbra Muhai, hörögve. Még húsz méter. Minden másképp van. Minden.

És akkor Muhai a vállának koccant, könnyedén. Benedek önkéntelenül alátartotta kezét, felfogta Muhai rángatózó törzsét, három-négy métert cipelte magával.

Azután megállt, s karjába emelte Muhait. Szepi bácsi integetett, kétségbeesetten. De ő nem dobta le a földre. Megvárta az oldalról befutókat, s átnyújtotta nekik az ájult testet.

Később odajöttek hozzá. Lugossy, a győztes, és a két helyezett.

– Micsoda pech, édes öregem – mondta Lugossy mámorosan. – Részvétem… micsoda pech! Most az egyszer elvesztetted a fejed!

– Nem baj – mondta Szepi bácsi harmadnapon és zavartan pislogott. – Behozhatod… Jövőre vagy azután. És szép volt, igazán, emberileg…

– Hagytam volna, hogy a földre essen? – Benedek lógatta a lábát a korlátról, latolgatta, érdemes-e nekivetkőzni. Nagy a meleg, izzad a gumicipőben. – A szentségit, ezt akarta, tudom…

– Fiam…hogy észrevetted… Hogy egyáltalán észrevetted… Amire olyan büszke voltam, a híres koncentrációd! Egyszer csak leáll, ápolgatja azt a szerencsétlent… Amikor Vandeer ezerkilencszázötvenben ínszakadással…

Benedek döntött. Ilyen hőségben, a szikrázó kavicson, ostobaság. – Lesántult a gebéjük – mondta keserűen. – Ennyi az egész.

– Kezdjük újra – kiabált Szepi bácsi. – Jól tetted, na. Szép újságcikk… Véletlen, átkozott véletlen. Meddig akarsz keseregni?

– Majd talán holnap. Vagy holnapután – mondta Benedek. Fáradt vagyok. – Kapargatta a hasát, elmélyülten. – Kijövök, persze…

– Mikor? – kérdezte Szepi bácsi és eléállt. – Az időt! Jelöld meg az időt!

– Ráérünk…

– Marha… Nem érted? Te vagy az egyetlen… az egyetlen, aki győzhet, odakünn. Lugossyt lesöprik – mondta Szepi bácsi, csaknem sírva, a ráncok komikus görbületével arcán. – Hiszen olyan kevesen vagyunk! Kaptál valamit, s te csak úgy odadobnád… micsoda vétek!

Benedek hátrált. Zavarosan fénylett a szeme.

– Mit akartok tőlem? Egyáltalán, mi ez? Amibe folyton belekevertek, mi ez?

– Gyere ki. Folytasd. Ne hagyd abba… Nincs jogod abbahagyni. Nem rólad van szó. A zászlónk… Ez az ügy sokkal nagyobb…

– Mindennél nagyobb? – kérdezte Benedek. Dobolt a vaskorláton. – És ha nem bírom tovább? Szembenézni tulajdon ocsmányságunkkal, szüntelenül… ha valaki nem bírja tovább?

– Skizofrén duma – mondta Szepi bácsi tétován –, nem értem ezt a skizofrén dumát. Az ember vagy erős, vagy gyenge. A gyenge elhullik. Hova lett az erőd, fiam?

Benedek sóhajtott. Átöltözött mégis. Szepi bácsi vállon veregette, reménykedve.

Fásultan rótta a köröket. A forma. A régi forma. Visszaszerezni. Ez a kedvetlenség…

A szárnyak… hiszen erő volt az is. Talán sokkal tisztább. De csak a sajnálkozást érezte, ahogy Nagy Feri izzadt hátára nézett.

Próbálkozott még, egy-két körrel, azután lassított. Miféle erő ez, ami gyengít?

Nem törődött Szepi bácsi szitkozódásával, magára kapkodta a ruhát.

Holnap. Vagy holnapután. Ha majd jól átgondolja az egészet. A mamához kívánkozott. – No mama – mondogatta útközben –, ezt vártad. Te örülsz legalább. Ámen, a szentlélek nevében.

A mama barackot hámozott, lekvárnak. Vájkált a sárga ragacsban. Picur egy óriási vesszőkosárban álldogált, pocakját a kosár oldalának vetette, és két karját kilógatva gagyogott ütemesen.

– Jó, hogy jössz – mondta a mama –, te anyámasszony katonája. A gyerekedet babusgasd, ne azt a nagy szamarat…

– Tessék? – kérdezte Benedek. Gyámoltalanul toporgott a konyhakövön.

– A karjaidban tartani, mint egy pólyásbabát! Nyolc méterrel a cél előtt! Ilyen mulyát! Akár az az élhetetlen apád…

– De hiszen te… éppen te…

– Mit én? Ugyan, mit? Mit akarsz megint rám kenni, Uborka? Majd kisült a szemem! Most láthatta Panni, végleg… Odabiceg a beteg lábával, hogy talán mégis… Persze hogy aztán talál magának mást. Különbet, igazi férfit!

Benedek nevetni kezdett. Útközben csépelte a levegőt, és nevetett. Még akkor is nevetett, amikor Marion nyitott ajtót, és meglátta az asztalon gőzölgő hatalmas tálat.

– A békülésre – suttogta Marion –, azért hagytad itt a kulcsot, ne tagadd…

– Mi ez? – kérdezte Benedek nevetve. – Ezek a szőrös izék?

– Pacal… sorba álltam érte. Állati munkaigényes, de így magyarosan isteni.

– Egy pillanat – mondta Benedek –, én téged pofon vágtalak, ha jól emlékszem… kétszer is…

– A feszült idegállapot… – hadarta Marion –, ne is említsd. És az a szörnyű pech… De engem nem fogsz elveszíteni. Bármi történik, nem számít. Nekem nem számít. Nekem mindegy.

– Bármi…? – Benedek asztalhoz ült, viszolyogva figyelte a tányérjába hulló, halottszín pacaldarabokat a piros lében. – Ugyan, mi történne?

– Ha esetleg… úgy határozol… ezek után, hogy valami mást…

– Mondd csak ki bátran – Benedek szájába vette a falatot, forgatta undorodva, azután lenyelte. Nem is olyan rossz. Különös zamata van, és nem kell rágni. – Te akkor sem hagysz el, ha én nem futok tovább. Én kilépek a buliból, és te mellettem maradsz. Mert neked mindegy, ki vagyok. Te engem szeretsz, magamért…

– Hát persze – mondta Marion bizonytalanul –, bár nem tudom olyan intelligensen megfogalmazni, mint te… nekem az a fontos…

– Hogy legyen valaki. Az se baj, ha csak egy senki. Lényeg, hogy megeszi a pacalodat – morogta Benedek.

Zsíros száját törölgette.

– Az igazi szerelem – mondta büszkén Marion, mintha idézne –, az igazi szerelem vak. Nekem a legdrágább mindig te maradsz.

„Azért akarok változtatni rajtad, mert szeretlek.” Panni az asztal sarkánál állt, és verte a konyhaszekrény oldalát. „És azért követelek, hogy tovább tudjalak szeretni. Adj nekem valami nélkülözhetetlent. Amit csak tőled kaphatok…”

– Ízlett? – kérdezte Marion, s elvette az üres tányért. – Elég puhára főztem, a fájós fogaidnak?

„Akinek fáj a foga, menjen orvoshoz – kiabált Panni. – Ne a húsban keresd a hibát. Betömeted és kész.”

– Most majd arra is lesz időd – folytatta Marion duruzsolva –, keresünk egy jó maszek fogászt. Ragyogó fehér nejlonfogsor a helyébe… A moziszínészeknek is attól olyan csábos a mosolyuk. Egy pohár bor? A pörköltre csúszik…

– Azt hiszik, hogy megijedtem. Hogy abbahagyom… Holnap ötkor kimegyek… Ötkor… – morogta Benedek kábultan. Elálmosodott, mellére esett az egész szoba. Aludni.

Marion kifűzte a cipőjét. Elnyújtózott az ágyban.

– Főellenőr lehetsz a Nagycsarnokban – hallotta még félálomban Marion diadalmas suttogását –, a bácsikám keresztlányának egy szavába kerül…

Másnap tizenegykor ébredt. Azért elment a pálya széléig. Nézte Szepi bácsit meg a fiúkat, ahogy izzadnak. Messze hallatszott a káromkodásuk. Aztán visszakullogott. Majd a jövő héten. Az idén már úgyis kampec a versenyeknek.

A tiszta levegő nem robbant. Nem jó üzemanyag. Túlságosan szétterül. Nincs feszítése. De az a gáz mérges volt. Halálfejes.

Minden összezavarodott. Az értékek összecserélték polcaikat. Még történnie kell valaminek. Talán csak ki kell nyúlni érte, és újra kitisztulnak a homályos üvegbura képei.

Panni, a roncsolt lábával. Félrehajtaná a fejét, mókásan, mint amikor vizet isznak a madarak, és mondana valami okosat. Aminek értelme van, ebben a káoszban.

Megleste egy szeptemberi délután.

Panni könnyű mamusz-papucsot viselt, és idegen luftballonhajat. A gyerekkel játszott, amíg a mama fodrászhoz ment, színezésre.

– Szépen javul – mondta Benedek –, már a bot nem is kell?

– Á, bot? – mosolygott Panni fölényesen. – Minek az már? Hol a tavalyi hó?

Hallgattak. A gyerek sikongatott, egyikük öléből a másikéba mászott, félpercenként, mulatságból.

– No, és a nagy ügy? – kérdezte aztán Panni. – Meghátráltál, ilyen hamar?

– Kijárok… rendszeresen. Csak várok, amíg a kondícióm… – mondta Benedek.

– Hát csak várj – bólintott Panni, nyájasan. – Pedig akkor, tudod, kezedben volt az isten lába… de te sohasem voltál elég határozott. Igen, ez a helyes kifejezés, azt hiszem. Muhai már javában dolgozik a pályán, edző lett a Rakétánál, te meg… – legyintett. – Miért hagyod, hogy így elfolyjanak a dolgaid?

– Te beszélsz, a hordók között? – ugrott fel Benedek. – Milyen jogon?

– Félre ne érts – mondta Panni hidegen. Gépiesen húzkodta Picuron a harisnyát. – Az az idő elmúlt… És a hordók is elmúltak. Már sikerült. Ragyogó mintákat tervezek, százszámra… mit százszámra? Ezresével…

– Igen? – kérdezte Benedek. Torkát köszörülte. – Klassz…, örülök, végül is… klassz…

– Képzelem, hogy mennyire örülsz – mondta Panni –, ismerlek!

– Ismersz… – Benedek felállt – …te ismersz, ez remek, igazán.

– Jobb is, ha most elmész, nem azért, de egyesek olyan érzékenyek – folytatta Panni –, az illető értem jön, kocsival. Nem mintha a kocsi számítana, de nem szívesen gyalogolok ezzel a lábbal.

– Az illető? – Benedek felvette, forgatta a székre dobott selyemkendőt. Irdatlan pünkösdirózsák, haragoszöld indák között, a csücskében: Souvenir. – Mi ez a szörnyűség? Ezt is az „illető” aggatta a nyakadba?

Panni felugrott, hirtelen kétségbeeséssel.

– Hagyd! – kitépte a kezéből a sálat. – Semmi közöd hozzá! Ezeket gyártjuk, vidékre…

– Ez… a te… a te… – dadogta Benedek döbbenten. Elöntötte a rémület. – Panni… hát ezért? Ezekért?

– Bazáros… búcsús… – kiáltozott Panni, s a hajához kapkodott. – Ezresével… nem hagyott elpusztulni, vannak még becsületes férfiak…

A gyereket beejtette a kosárba, rohant kifelé, mintha űznék. Benedek utánaszaladt. Már a kapu alatt hallotta a vékony, triciklidudaszerű nyaffanást, azután meglátta a kocsit is. A motorból alakított „vászonbogarat”. Panni bemászott, félig négykézláb. A vászonbogár elkocogott vele.

– Micsoda tragédia – mondta Benedek. Hangosan mondta, az utca néptelen volt. Újra érezte a szárnyakat, a szánalom szárnyait. A dolgok értelmetlenek.

Este sokáig figyelte Marion arcán a ragasztott mosolyt, a kiszolgáltatott félelmet a szemében. Micsoda tragédia!

– Ha téged boldogít – mondta megfontoltan, az öregek fáradtságával hangjában –, össze is házasodhatunk. Ha te boldogabb leszel…

Sejteni rosszabb, mint a teljes sötét. Óvakodjunk a keskeny fénycsíkoktól.

– Oltsd le a villanyt. Gyere, feküdj mellém.

Két hét múlva Benedek elfoglalta a főellenőri állást a Nagykereskedelmi Vállalat Központi Kirendeltségének 3. fiókjánál.

– No, fiatalember! – mondta a munkaügyis. – Havi kettő és fél plusz prémium. De az ugrabugra, célbefutás megszűnt! Vagy-vagy! Valamit valamiért!

 

Egy év is eltelt, vagy talán kettő. Picur kinőtte a kosarat, szabadon ugrált a krumplihegyek tetején, import dzsekiben, szarvasbőr kalapban.

Szeles tavaszi reggel találkoztak a csarnok kapujában. Benedek hóna alatt fekete irattáska, Panni karján tömött szatyor. Panni gömbölyűbb lett és a teste szivacsosabb.

– Hogy élsz? – kérdezte Benedeket.

Benedek hümmögött. A kezével jelezte, hogy soha rosszabbul. Nem akart sokat beszélni, mert még nem készült el a műfoga.

– Mi ez? – tintaceruzás ujjával Panni vörös foltos, freccsentett blúzára mutatott. – Véres?

– Vér? – mosolygott Panni, halványan. – Festék. Kézifestés, barátom.

Sietett a kocsihoz. Hosszan csüngött utána a vágott liba nyaka. A kis, egérfülű férfi türelmetlenül beterelte.

– Ez már kitart, halálig – mondta délután a fogorvos, s csettintett, elégedetten. Kopogtatta Benedek szájában a megkeményedett viaszt. – És nem fáj. Jobb, mint a valódi.

 

Közös út

A férfi turistaútlevéllel utazott, Budapestről Bécsen át, Itáliába. Úgy is mondhatta volna: Olaszország. De ő Itáliát mondott. A többiek menjenek csak Olaszországba. Neki ez a föld Itália.

Mindent beleképzelt ebbe a dallamos szóba, az i és az a közé. Mindent.

A vonat délután érkezik Bécsbe. A Westbahnhofról csomagostul a Südbahnhofra. Onnan indul az expressz Itáliába.

Kényelmesen hátradőlt a bőrülésen. Bár késne kicsit a vonat. Bécsben nagy rohanás. Ki beszél Bécsben angolul? Kellemetlen dadogás, magyarázkodás kézzel-lábbal.

„Meg kellett volna tanulnom németül. Nem is németül, hanem olaszul – gondolta bizonytalan szorongással –, hiszen oda megyek… Itáliába.”

Lehunyta a szemét.

Egyik pályaudvarról a másikra csak átjut valahogy.

– Nézze, kérem – bökte meg a szomszédja, a kopasz, ötvenes úr. – Nézzen ki az ablakon… érdemes. Itt még a gabonát is másképpen rakják, mint nálunk… ez a szervezett rend!

Péter udvariasan bólintott. A kis kopasz most már vidám. Hegyeshalomig percenként törölgette izzadt, fénylő kobakját. Mire elmentek a vámosok, csuromvíz lett az inge.

– Azért nincsen öröm üröm nélkül – jegyezte meg a szemüveges nő, és oktatóan fölemelte az ujját. – Ezt már megtanultuk!

– No persze – mondta gyorsan a kopasz, és visszahuppant a helyére. – Ez nem is vitás… hajaj…

Nyílt a kupéajtó. Mosolygó, szép arcú fiú hajolt be. Nyomtatványokat osztott.

– Parancsoljon… parancsoljanak… Ne mulasszák el fölkeresni cégünket… öt perc a hetes busszal… a legelőnyösebb árak.

Péter a fejével intett, hogy neki ne adjanak, de a fiú mögött már ott állt egy másik, s a válla fölött nyújtotta a magáét.

– Ezt szintén ajánlhatom… Uram, nem bánja meg – mondta monoton, szenvtelen hangon.

– El kell tenni ezeket – kiáltotta egy fiatalember a szomszéd fülkéből. – Adjon még egyet, emléknek!

Péter nézte a német–magyar nyelvű hirdetéseket. Az egyik fényes papíron, színes képekkel.

Egy lány is jött, ékszerreklámot adott. Rikító, gyöngyös szandált viselt, és tisztaselyem blúzt. Hosszú haja a kilincsbe akadt.

– Vigyázzon, kicsike – nevetett a kopasz úr –, elveszti a haját. Bár magának könnyű. Jut is, marad is…

A lány arcán meg sem rebbent a mosolygás.

– Az ékszer kiemeli a szépséget… nálunk a legjutányosabban – darálta énekelve.

Kifelé, az ajtóban megtorpant, és hátra sem pillantva, üres bal kezét visszadugta:

– Ha van kiolvasott magyar újság, amit nélkülözni tudnak… bármilyen…

Péter a nyitott tenyérbe csúsztatta az Ország Világ-ot meg a Ludas Matyi-t. A szemüveges nő megvető fintorral egy Népszabadság-ot adott.

– Azt hiszi, saját magának kérte? – kérdezte Pétertől, aki sajnálkozva nézett a lány után. – Ne legyen gyerek! Eladják! Itt minden üzlet. Nem kell ezeket félteni.

– Miért? A honvágy olyan… – kezdte Péter, de most a kopasz meredt rá, gúnyosan.

Elhallgatott.

Ha már Velencében lesz, és talál egy jó kis szobát… itt a zsebében a cím… Majd akkor. Ez még csak az utazás. Kapkodás, idegesség. A pályaudvaron van csomagmegőrző. Estig talán még Schönbrunnba is kijut. Hideg márvány-nyugalom a szobrok között – s azután Itáliába, az örökkön változó ragyogásba…

Hogy is mondják németül: melyik villamos visz a Südbahnhofra? Welcher… Strassenbahn… geht… to… nem, zu… Az angol most csak zavaró!

Valahol van egy kézikönyv is. De az túl gyerekes, abból keresgélni.

A Stefanskirche belülről rozsdabarna, a kép szerint egy kicsit komor. Valójában biztosan vannak aranyszínei is. Az élet mindig lüktetőbb…

Éles csattanással kivágódott a fülkeajtó. Egy nő dugta be a fejét. A szemöldöke vadfekete volt, és középen összeért. Göndör, sötét haja a fülére borult.

– Megy valaki a Südbahnhofra? – kérdezte erélyesen. Az útitársak kedvetlenül nemet intettek.

– Senki? Na, jól nézek ki – mondta a nő, és biggyesztett.

– Én tulajdonképpen… – motyogta Péter. Illik felelni!

– Maga? – kiáltott az asszony. A felsőtestét is bepréselte az ajtó között. Nagy melle, ahogy kanyargott a vonat, ütemesen remegett. – És hány bőröndje van?

– Egy… meg a kézitáskám… – mutatott Péter tétován a csomagtartóra.

– Atyaisten! Nekem három! Társat keresek a taxihoz! Ide figyeljen! Ha villamosra ül, külön fizet a csomagért. Az hat schilling, és furikázhat fél órát. Ha taxival megyünk, megoszlik a költség, és nem kell annyit cipekedni… Tiz schillinget megér magának, vagy nem?

– Hogy is van ez? – Péter ijedten bámulta a nő ugráló szemöldökét.

– Ne tanakodjon már! Húsz perc múlva Bécsben leszünk. A kocsi előtt találkozunk, a vágány mellett. Álljon ott egy helyben, majd én fülön csípem, és együtt szerzünk taxit. Lehet, hogy találok egy harmadikat is, akkor még kevesebbe kerül… Rendben? – Az asszony türelmetlenül dobolt az ajtóra erősített hamutartón.

– Kérem szépen, természetesen, ha ez jó megoldás… – mondta Péter. Kissé kényelmetlen volt az egész, de mégis megkönnyebbült. Welcher Strassenbahn… valóban, így sokkal egyszerűbb.

– Köszönöm – kiáltotta a nő után.

A Südbahnhofon hagyja a csomagot, és estig szabad. Csomag nélkül akár gyalogolhat is. És ha már letelepedett Velencében, onnan könnyű ide-oda… Két hét! Ennyi van kiszabva. Elég lesz arra, ami a legfontosabb.

Évek óta tudta, hogy eljut ide egyszer. És most eljött az idő. Minden pillanatot össze kell gyűjteni. Minden pillanat érték. Ki törődik a vacak aranyukkal?

– Bécs arról nevezetes, hogy igen tiszta város… – mondta fennhangon a kopasz szomszéd. – Ez már Bécs külső része. A házak jellegzetesen osztrákok. És autó, kérem, bizony, autó a kapuk előtt.

– Nekem nem is kellene autó. – A szemüveges nő kapkodva húzogatta a táskáján a cipzárat. – Teljesen megrontja az emberek érzésvilágát!

A kopasz elnézően köhécselt.

Péternek eszébe jutott, hogy előkészíti a schillingjeit. Valahogy alulra került a csomagban. Ahogy kotorászott, kiszóródtak a pengék. A kopasz szolgálatkészen szedegette.

– Ön pengét hoz Ausztriába? De uram… – s nevetett, jóakaratúan. – Tudja ön, milyen pengét kap itt? Silvert, uram, Silvert! Fillérekért! Pengét Ausztriába… Vizet a Dunába…

– Ha maga olyan okos, mondja meg, hol lehet pálinkát és magyar kártyát eladni? – szólt morcosan a szemüveges. – Valami pénz azért kell!

– Hát ide figyeljen! – A kopasz karon fogta a nőt, kivitte a folyosóra. – Az üzletekben ne is próbálja.

– Brrr… – sóhajtotta Péter –, de randa dolgok ezek… – A vonat lassított.

Péter előresietett. Hogy fogja az a nő ekkora tömegben megtalálni? Villamos lesz ebből… Welcher Strassenbahn… Persze, egyedül is mehet taxival. A pénz nem fontos.

Azért megállt a kocsi előtt.

Pályaudvar ez is, mint a többi. Valamivel csendesebb, mint a Keleti.

– Már öt perce integetek magának, de ide se bagózik – ütött a vállára a fekete asszony. – A kis táskát vegye a bal kezébe, a koffer mellé. Ezt meg hozza a taxiig… Ugye, nem haragszik?

Péter megmarkolta az asszony vaskos bőröndjét. Mit cipel ez? A nő előrement. Nem kövér, csak húsos. Nem fújja el a szél. Hány éves lehet? Harminc, negyven?

– Még be sem mutatkoztunk – kiáltott hátra az asszony, s félrelökött egy hordárt. – Ne olyan hevesen, apukám!… Engem Mártának hívnak!

– Szombati Péter vagyok – szuszogta a férfi. Egy percre megpihent. A nő sem ment tovább. A tenyerét nyomogatta.

– Magának adtam a legkönnyebbet. Marha nehezek. Mit mondott, Szombati? De nem szombatos, ugye? – kérdezte, és már indult.

– Hogyan? – Péter igyekezett lépést tartani, de a kis táska csatja karcolta a combját. – Nem értem…

– Van egy hülye szekta… szombatosok… én nagyon sok embert ismerek. A magáé, fogadok, magyarosított név… Seidl-ből, vagy valami hasonló…

„Jaj, de buta nő ez – gondolta Péter –, csak már a Südbahnhofon lennénk.”

– Na, látja, itt állnak a taxisok – mondta elégedetten Márta. – Hé, krapek, mi lesz? Be a csomagot! – kiáltott a szürke ruhás sofőrre. Azután németül közölte, elég folyékonyan, hova akarnak menni.

Péter bemászott a kocsiba. Az asszony szorosan melléje.

– Maga tud németül?

– Tud a fene. De nem indulok neki vaktában a nagyvilágnak. Három hónapig tanultam. Azokat a mondatokat, amelyekre szükségem lehet. Meg van ez szervezve, nyugodt lehet. Ugyanígy az olaszt… prégó un bikkiére dakua… tudja, mit jelent?

– Nem – mondta gyorsan Péter. – Mit gondol, messze lehet a Stefanskirche?

– Majd délután földerítjük. A Novembert keresi, ugye, meg a Darvast? Mert az ott van mellette…

– A belsejét szeretném megnézni…

– Minek a belsejét? – Márta igazgatta a kombinépántját. – Állati meleg van… Tegye le a zakóját!

– A templom belsejét, természetesen – hadarta Péter. – Nem teszem le, mert akkor külön kell cipelni.

– Na ja – bólintott Márta. – Keresse a taxiórát! Hol mutatja vajon az összeget?

– Valahogy csak kifizetjük… – Péter figyelte az asszony hóna alól kilógó, dús szőrcsomót. – Maga a felelős… maga szervezte – tréfálkozott.

– Legyen nyugodt – Márta Péter térdére csapott. – Amíg engem lát, ne féljen. Korábban keljen föl, aki engem át akar ejteni.

„Tulajdonképpen jópofa nő – gondolta Péter –, és a pályaudvaron úgyis megszabadulok tőle…”

– Tudja, milyen nagy dolog, hogy megadták a hetven dollárt? A mi kerületünkből tizenketten kértük, vállalatvezetők, és én kaptam meg egyedül… Semmit sem szeretnék elkapkodni, hogy aztán mire hazamegyek, nesze semmi, fogd meg jól… – folytatta Márta.

– Maga vállalatvezető? – kérdezte Péter, és csodálkozott.

– Na, nem az Orionban… A Lehel-piacon ismerős?

– Nem… nem emlékszem…

Péter kibámult az ablakon. Figyelte a forgalmi lámpákat. Drótra függesztik, az utca fölé. Érdekes.

– Akkor úgyis hiába magyarázom. Ott van egy büfém, szemben a halasokkal. Éttermi és Büfé Vállalat 7629. egysége. Azt vezetem én.

– Jól keres, igaz? – jegyezte meg Péter szórakozottan. Mi lehet a sarkon az a szürke, egytömbös épület?

– Nem panaszkodom… De azért minden fillért fogni kell. Két éve még önelszámoló voltam, tudja, gebines. Akkor volt miből ugrálni, de a kockázat idegesített. Nem szeretek dicsekedni, de soha nincs hiányom. Leltár? Hát legyen leltár…

– Nincs sok baj a részegekkel? – Valamiről illik beszélni, amíg odaérnek.

– Ez is csak szervezés kérdése – nevetett az asszony. Lazán széttárta a lábát, és szoknyájával belegyezett a combjai közé. – Ha valaki sokat randalírozik, odamegyek egy csöndes részeghez, mert tanulja meg, a részegeknek két csoportjuk van: hangos részegek és csöndes részegek… Szóval, odamegyek egy csöndes részeghez, és szépen ráveszem, hogy maga ilyen intelligens ember, meg olyan intelligens ember, segítsen egy gyönge nőnek, és hórukk, egykettőre kint van az utcán a pasas. A személyzetet nem lehet semmire használni. Azok be vannak rezelve, féltik a tyúkszaros életüket.

Péter elnevette magát.

– Talpraesett asszonyka, azt meg kell hagyni…

– Asszonyka? – Márta legyintett, tréfás bánattal. – Régen volt az, barátom. A nővére lehetnék. Mennyi maga? Harminc? Harminckettő?

– Köszönöm szépen. A harminckilencediket taposom…

– Igazán? – ámuldozott Márta. Két mély gödröcske támadt az arcán. – Remekül tartja magát. Talán a szőke haj teszi, meg az ovális fejforma. Én harmincnyolc vagyok, de a kilóim öregítenek. Mégsem koplalok… Nem én. Akinek nem tetszik, nem néz rám.

– Szép sima a bőre – mondta Péter udvariasan. – A soványak hamarább ráncosodnak.

– Ide figyeljen, ilyenkor, nyáron, úgy érzem magam, mint egy virsli, feszes bőrben… Majd szétrobbanok! Fogja csak meg itt hátul a derekamnál… nyugodtan, nincs fűző rajtam, milyen kemény a húsom!

Péter kényelmetlenül mosolygott.

– Elhiszem, Márta, így szemre is…

Márta bosszúsan rákiáltott:

– Persze, most azt hiszi, ki akarok kezdeni… ne hülyéskedjen, mert úgy marad! Tudja, hány gyerekem van otthon? Három! Ne izgassa fel magát!

– Dehogyis… – tiltakozott Péter. – Elég messze van ez a pályaudvar…

– Most képzelje el villamoson, ebben a hőségben! Hány schillinget kapott?

– Nem is tudom pontosan… Négyszáz körül.

– Azzal már lehet valamit kezdeni… Különben hol dolgozik? Lefogadom, hogy tanár vagy muzsikus.

– Nem… egyik sem. Miből gondolja?

– Meg kell nézni a kezét. Hosszú, fehér ujjak. Meg hogy olyan gyámoltalan…

– Miért volnék én gyámoltalan? – Péter idegesen az asszonyra pillantott. – Mert nem fogtam meg a hátát? Még kipótolhatom…

– Hagyja csak – mondta szárazon Márta. – Ahhoz a leghülyébb is ért. Nincs nekem arra szükségem. Látom, maga egy kicsit a fellegekben jár. Így sok baja lesz Olaszországban. A végén még ellopják a cuccát…

– Azért engem sem kell félteni – Péter előhúzta a személyi igazolványát. Milyen primitív, gyerekes dolog ez! – Nézze csak meg! A BHG-nél vagyok újítási előadó… az sem lánynevelő… Ha az ember nem dörzsölt, átdobják a palánkon… Régebben meg asztalosműhelyben is dolgoztam…

– Jó, jó – mondta csöndesen Márta –, az nem sértés, hogy gyámoltalan. Attól még sok esze lehet. De fogadok, azt sem tudja, mi az a Darvas… Láttam az arcán, amikor említettem.

– Ne bosszantson már, Mártuska! – fölényeskedett Péter. Mindjárt odaérnek, kár vitatkozni. – Hogyne tudnám? De nekem más céljaim vannak, ezúttal…

– Más céljai? – Márta hátradobta magát az ülésen. – Hát persze. Sztriptízt bámulni, oranciátát inni… Mintha én vadember volnék! Vegye tudomásul, circolárém van! Nápolyba is elmegyek, és hajóval át Capriba… De ezt forinttal intézem el, és nem szórom a drága valutát…

– Én is beosztom – sziszegte Péter –, de szeretném ezt a két hetet jól kihasználni, úgy istenigazában…

– Ebben egyetértünk! Ezért készítettem tervet. Majd felolvasom magának, ha megérkeztünk. Felírtam az alsó és felső árhatárt, tájékozódásul…

A kocsi zökkent.

– Südbahnhof… – szólt hátra énekelve a sofőr. – Achtunddreissig…

– Merre lehet az óra? – tűnődött Márta. – Mennyit akar? Tizenhármat?

– Kicsit több. Acht und dreissig… Harmincnyolc.

– Harmincnyolc schilling? Kész rablás… Tudja, mit vett egy kolléganőm harmincnyolc schillingért? Egy dobozruhát, a mexikói placcon…

Péter előkotort negyven schillinget meg egy doboz Fecskét. Ne mondják, hogy ócska magyarok.

– Tessék, húsz schilling… – Márta a markába nyomta a pénzt. Máskor villamossal megyünk inkább…

– Hagyja csak – intett Péter, otthoni mozdulattal. – Ne sértsen meg!

– Te jó isten! – csapta össze a kezét Márta. – Hát nem vagyok én jó emberismerő? Ne játssza nekem a gavallért! Pesten majd kipótolja. De ezt az egyet jegyezze meg: itt minden valuta! Nekünk a valuta annyi, mint sivatagban a víz! Jól tegye el, és ne adjon belőle még a saját öreganyjának se… Máskülönben felfordul! Itt ez a törvény!

 

– Mondja meg őszintén, mit akar azzal a Stefanskirchével? Templom, templom. Imádkozni otthon is lehet. Nem tilos. De az üzletek csak hatig vannak nyitva. Négy óra tíz… – Márta türelmetlenül topogott. – Ez itt az Opera. Ha jól kilépünk, térkép szerint öt perc múlva helyben vagyunk…

– Márta, kedves, visszafelé nem nézhetem meg, két órám lesz a csatlakozásig… Igazán nem szeretném visszatartani, menjen nyugodtan – mondta Péter.

– Ne vicceljen, nálam vannak a csomagjegyek… Most kotorásszak itt az utcán? Különben is, mit akar a négyszáz schillingjével? Magával hurcolja Olaszországba?

– Átváltják… ha éppen…

– Tudja mit? – sóhajtott Márta. – Látom már, ez az én sorsom. Bemegyek magával a templomba. Kap húsz percet. Azután irány az üzlet… Ha rám hallgat, nem bánja meg! Például szivacskabátja van?

– Nincs… – Péter elindult, csüggedten. – Nem szeretném az idejét rabolni…

– Istenkém, mi, magyarok, tartsunk össze… Hol az a nyavalyás Stefanskirche?

Péter a térképbe nézett. Az otthoni térképen pirossal megjelölte, az útvonallal együtt. De azt nem hozta el, kimaradt a táskából. Az asszony térképe pedig valami prospektusféle. Csak a kereskedelmi pontokat jelölték rajta.

– Ez lesz az! – bökött egy fekete kockára Márta. – Most aztán nyomás! Ha itt jobbra fordulunk, azután előre, odaérünk.

– Gondolja? – Legalább nem kell összevissza csámborogni, fölösleges dolgok miatt idegeskedni. Rémes nő, de hasznos a maga módján. S végül is valóban elköltheti azt a négyszáz schillinget. Valami ritka könyv, szép reprodukció…

– Mérget vehet rá! Mosolyogjon már… Holnap úgyis kieresztem a szárnyam alól. Meg sem állok Rómáig, maga meg Velencében akar lefenekelni.

– Ott van egy címem. Nagyon jó cím… – motyogta Péter.

– Na! – kiáltott fel hirtelen az asszony. – Látja azt a csúcsos izét? A nyakamat rá, hogy az a Stefanskirche.

– Helyes… – A férfi felélénkült, megfogta Márta csuklóját. – Rajta, Mártuska, szedje a kilóit…

A templomot zárva találták. Márta elszaladt az oldalkapuhoz is, de hiába.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Péter idegesen. – Micsoda disznóság? – Elkeseredetten bámulta a zegzugos mozaikablakokat.

– Majd kitalálunk valamit! – Márta csípőre vágta a kezét. Két-három lépést tett fel-alá. Egy idősebb osztrák nő érdeklődve figyelte. Márta nyelvet öltött rá.

– Mee… mit bámulsz? Van még Fecskéje? – fordult Péterhez.

– Két doboz a zsebemben.

– Óriási! Ide vele! Megkeressük a sekrestyést, a markába nyomjuk, és kinyitja ész nélkül… De ne sokat gatyázzunk, mert múlik az idő!

– Nem! – mondta Péter. Elképzelte a jelenetet a sekrestyéssel. Az alkut, a huzavonát. Így már nem éri meg, ez már nem az igazi. Úgysem tudná élvezni. – Majd máskor… Talán mégiscsak visszafelé… Vasárnap lesz, akkor biztosan nyitva… Hagyja csak, Márta!

– Tőlem! Nem én akartam idejönni! – csóválta a fejét az asszony. – Az én természetemben ez a rossz: ha én valamit az agyamba veszek, keresztülviszem, ha cigánygyerekek potyognak is az égből… De hát nem vagyunk egyformák, ugyebár.

– Ne bosszantson, Márta, mert rögtön sarkon fordulok.

– Az esetben nem lesz poggyásza… Ne hőbörögjön már. Most elmegyünk a Novemberhez. Ez egy újabb cég, még nincsenek elkényeztetve. Itt a lista: ezt kell megvásárolnom. Szép, mi? – Márta karon ragadta Pétert. – Jöjjön csak… A Fleischmarkt mellett van, egy ugrás az egész…

Péter szórakozottan belepillantott az orra alá tartott listába.

– Egy szivacskosztüm… nejlonpongyola… blúz… lebegős csipkékkel… öt hajlakk… két dobozruha… száz borotvapenge… egy szarvasbőr férfikabát… Álljon meg a menet! Miből akarja ezt megvenni! Hány schillinget kért?

– Háromszázhatvanat! – nevetett Márta, és zsebre gyűrte a papirost. – Csak háromszázhatvanat… a többit lírában. A lírával többre megyek.

– És még én vagyok az álmodozó! – mondta Péter fölényesen. – Drágám, amit itt összeírt, legalább ezerötszáz schilling… Félek, csalódni fog.

– Hát maga tündéri pofa! – kacarászott az asszony. – Emlékszik, a pályaudvaron kemény egy schillinget költöttem vécére… mit képzel, miért? Elárulom magának: a százasokat fejtettem ki a szoknyám aljából… meg egy vacak tízdollárost a melltartómból.

Péter füttyentett.

– Hogy jött át a vámnál?

– Nézze, egy ilyen kövér nő, mint én…

– Nem kövér, teltkarcsú…

– Jó, teltkarcsú… Föl sem tűnik a vámosoknak, hogy nagy a mellem… csak nem fogdossák meg menet közben!

– És ha esetleg személyi motozás van?

– Ja, hát ez a kockázat. Aki nem kockáztat, nem nyer. Ebből úgysem csinálnának ügyet. Piti vagyok én nekik. Különben is, olyan marha nincs, aki csak kétszázat hoz át…

– De van. Nézzen rám – mosolygott fanyarul Péter. Négyszáz forintot készített össze, annyira unszolták a barátok, vigye csak, ezt a keveset. Az utolsó pillanatban mégis otthon hagyta. Rossz érzése volt, nem akarta ilyen butasággal elrontani a hangulatát.

– Pesten kellett volna találkoznunk – sajnálkozott Márta. – Látszik, hogy nincs nő maga mellett…

– Nincs, hála istennek – mordult fel udvariatlanul a férfi. Mit képzel ez a hülye tyúk? Úgy beszél, mint a tanító néni… Este külön kocsiba száll, akármilyen ürüggyel, és holnap már Itália!

– No, csak ne ugráljon. Egyszer magát is kézbe veszik.

– Engem nem lehet kézbe venni! Én a saját életemet élem, Mártuska – mondta büszkén Péter. Hátrasimította a haját. – A saját életemet!

– Hát persze. Mert nincs senkije. Bezzeg, ha három kölyök ugrálná körül esténként, és ágyban várná egy nyomorék…

– Miféle nyomorék? – kérdezte Péter.

– A férjem… Tíz esztendeje fekszik. Ilyen ékszerek azért Pesten nincsenek! Órákig el tudnám nézni őket…

Az asszony megállt, és konokul bámulta a ragyogó kirakatot. Hátul lógott a ruhája alja. A szandáljáról hiányzott egy csat. Folyt a verejtéke, a füle mellett, a nyakába.

„Szegény – gondolta Péter –, hát így vagyunk. Szegény…”

– Azt hiszem, megérkeztünk – mondta szelíden. – Ott szemben, az a nagy cégtábla, November.

Márta visszafordult, és ruganyosan átfutott az úton.

– Jöjjön gyorsan – kiáltotta Péternek. – Az a négyszáz is több, mint a semmi… Mit szeretne?

– Maga ehhez jobban ért… nagy szívességet tenne, ha helyettem… – Szegény asszony. Hadd örüljön.

Ez még nem Itália. Ennyit befektethet az ember. Legalább nem röhögik ki a barátok.

 

– Ébredjen, kartársam – Márta felkászálódott, és összetolta a bőrülést. – Fel-fel, ti rabjai a földnek… Hajnali öt óra! Közeledik Tarvisio…

Péter mormogott egyet. Fájt a háta, nyilallt a válla.

– Na, jó, nem bánom, szundítson még egy kicsit. Tegye ide a lábát a helyemre… Nyújtsa ki nyugodtan, én levegőzöm egyet odakünn.

Péter az ajtócsattanás után nyitotta ki a szemét. Üres volt a fülke.

Felült, megkereste a nyakkendőjét. Levetette a szürke női pulóvert. Márta erőszakolta rá, éjfél felé, amikor hideg vágott be a hegyekből. Hozott ő is kardigánt, ott van valahol a kofferben. Csakhogy a koffert nem lehet kinyitni. Az ingek meg a szivacskabát degeszre tömték.

Mennyi is maradt? Hat schilling, visszafelé, villamosra. Kinek kell az a nyomorult szivacskabát? Ámbár bélelt, és a színe szép galambszürke.

Péter cigarettára gyújtott. Nyújtóztatta a lábát. A füstöt kifújta az ablakon. Hegyes-dombos táj, lilás ködben. Elmosódott körvonalak.

Zúgott a feje. Otthon, a rekamién, mégiscsak kényelmesebb. A nagy, fehér párnák között, a selyemtapintású pehelypaplan alatt.

Ami igaz, az igaz. Ha nincs ez a nő, a folyosón tölthette volna az éjszakát, a bőrönd tetején kucorogva. Ki hinné, hogy egy nemzetközi vonat ilyen zsúfolt?

Már kilenckor ott álltak a vágány mellett. Ő meg is mondta Mártának, hogy nagyon köszöni, de külön kupéba száll, az alvás miatt… Elég sután hangzott. Az asszony morcosan odébb húzta a csomagjait. Amikor a kocsisort betolatták, csaknem köszönés nélkül sodródtak kétfelé.

Azok a vacak kis táblák, az ülések fölött! Reserviert… reserviert… csupa helyjegyes fülke. Osztrákok foglalták, valamelyik határ menti üdülőhelyükre utaztak. Kétszázan tolakodtak a három szabad kocsi előtt, legalább. Lengyelek, jugoszlávok és persze magyarok.

Péter a peronra került, a vécé mellé. Ott hallotta meg Márta éles hangját: „Szombati úr… Szombati kartárs… halló…”

Átment vele a második kocsiba. Nem lehet az ilyesminek ellenállni. Még örült is. Nem mindegy az, hogyan érkezik az ember Velencébe.

Csuda pofa ez a nő. Két ülés fölül egyszerűen kihúzta a számmal jelzett kartonlapot. „Tehetnek egy szívességet – nevetett –, bizonyítsák be, hogy ez helyjegyes… Nekem aztán magyarázhatnak, én nye ponyemáj…”

Jött is a kalauz, morgott valamit. Márta kiabált neki, magyarul. Végül a két osztrák megfutamodott. Fiatal fiúk voltak. Márta hátba veregette őket, hálája jeléül. Péter addig lehunyt szemmel a sarokba húzódott. Később a többi útitárs is elkotródott. Német dalokat énekeltek az éjszakába, amíg le nem szálltak, két óra körül.

Az üléseket is Márta húzta ki, ágyszerűen.

Tizenegy óra felé érnek Velencébe. A nő továbbmegy, ő meg leszáll. Végül is nem rossz, hogy találkoztak. Hasznosnak bizonyult.

Velencében már nem lesz erre szükség. Csak az út, az fárasztó. Nagy dolog ez, Itáliába utazni, érett férfifejjel!

Huszonhárom éves korában egy évet töltött a Szovjetben, tanulmányúton. Elég baj az, hogy akkor még kölyök volt. Elfolyt az egész, lassan vegetálva, mint ahogy a tehén tölti a nyarat a dús legelőn…

Ez most más. Ez az igazi!

Péter kihajította a csikket az ablakon. Émelygett a gyomra. Este nem evett. S egy fekete! Egy jó erős kávé!

Márta bekukucskált az ajtón, azután belépett.

– Na, hogy aludt? Nem akar egy kávét?

– Ne ugrasson, mert harapok…

– Dehogy ugratom! Vegye csak le azt a kis szatyrot, maga magasabb! Gyerünk, gyerünk…!

Péter lehúzkodta a táskát. Termosz kandikált a csücskénél. Márta elégedetten csettintett. Kicsavarta a dugót. Beleszagolt.

– Mennyei! Még meleg is… Először igyon maga. Van benne cukor… – A férfi szürcsölte a kávét. Remek ötlet! Neki vajon miért nem jutott az eszébe?

– Milyen kaját hozott? – kérdezte Márta, s szalvétával eltörölgette a termosztetőt.

– Hoztam néhány konzervet, szalámit, kolbászt – mondta Péter. – Azért én is tudom, hogy mi kell egy ilyen útra…

– Nagy tudomány! Ezen akar két hétig élni?

– Kiegészítőnek… azt mondják, tűrhető az olasz konyha.

– Tűrhető hát! De nem a mi zsebünknek. Egy tisztességes ebéd kétezer líra. Ember, számoljon! Tíz nap alatt megeszi a költőpénzét. És akkor még hol a szálló?

– Jaj, istenem – bosszankodott Péter –, Mártuska, maga olyan, mint a vészmadár… Mindig a pénz, a pénz… majd kialakul…

– Eszébe jutok még, ha három nap múlva ott áll egy vas nélkül. Legalább egy spirituszfőzőt hozott volna. Mit gondol, mitől olyan nehezek az én bőröndjeim? – Márta megterített az üres ülésen. Felbontott két májkrémet.

– Talán aranyat csempész – mondta tréfásan Péter.

– Aranyat!!! Bográcsgulyás, szalontüdő, töltött paprika, halászlé, borsos tokány, csupa melegíthető konzerv… Meg krumpli és hagyma.

Péter tenyerébe ejtett egy szelet májas kenyeret, zöldpaprikával díszítve.

– Egyen, mert éhgyomorra árt a kávé!

– Krumpli? – kérdezte Péter. Nevetőgörcsöt kapott. – Krumplit meg hagymát visz Rómába? – A falat megakadt a torkán. Köhögött.

– Meg ne fulladjon már! – mondta Márta, és ő is nevetett. Szép fehér fogai voltak, egy sem hiányzott.

– Hahaha… krumplit Itáliába…!

Márta hirtelen elkomorodott.

– Most már abbahagyhatja. Velencében úgyis leszáll, nem kell elviselnie az én prolitempómat.

– Márta… ez nekem úgy tetszik…! – Péter vidáman az asszony keze után nyúlt.

– Nézze, maga megteheti… Azt tehet, amit akar… Maga nyaralni jött ide, szórakozni. De én nem dobhatok ki ötezer forintot az ablakon. Karácsony óta hallják a gyerekek: nincs semmi, majd hozok Olaszországból… Magának se kutyája, se macskája. Én egyedül tartok el egy egész családot.

– De hiszen igaza van, jól van, na – csitította Péter –, hát már nem is nevethetek?

– Dehogynem. Nevessen csak. Azt hiszi, engem erre neveltek? Tudja, hol érettségiztem én? – kérdezte Márta, és hatásos szünetet tartott. – A Szofiánumban! Remélem, tudja, mi az? Zongora meg apácák… De így alakult és kész! A férjem nyomást kapott a földalattinál… Nyolcszázhatvan forint havonta, hetvenöt százalékos rokkant. Adja hozzá a három iskolás gyereket, azután beszéljen, hogy mindig a pénz meg a pénz.

– Maga derék, okos teremtés – nyugtatta Péter. – Csak nem képzeli, hogy bántani akartam? A maga körülményei egyenesen kötelességévé teszik… – hadarta tovább.

– Hogy krumplit vigyek Olaszországba… legyen nyugodt, ezt én már eldöntöttem. De azért látni is szeretnék valamit… mit tudom én. Nem vagyok barbár…

Márta tükröt vett elő, a homlokába fésült egy hajtincset.

Péter a saját életére gondolt. A garzonra, a lágymányosi lakótelepen. A könyveire. Mennyezetig érnek a polcok. Baloldalt a nagy olajfestmény. Épp most vette részletre. Senki sem kéri számon. Legföljebb vajas kenyeret vacsorázik, teával, ha úgy alakul. Kati néni mos, vasal, takarít, mindent elvégez. Ebéd a gyárban. Vasárnap a Borostyánban. A házmesterné megveszi a vacsorát. Ruhára nemigen telik. De ezzel sohasem törődött. A külsőségek húszéves kora óta nem vonzották.

Ezek öten vannak minden falatra! Pokol lehet az ilyen élet. Mennyit kereshet egy italboltvezető?

– Még az a szerencse, hogy magának erős a válla… átütő egyéniség… – próbálkozott a könnyed hanggal.

– Ha régebbi képet látna rólam, nem hinné el, hogy én voltam – mondta rekedten Márta. – Ötvenháromban egy belvárosi illatszerboltban ültem a pénztárnál… Hatvanegy kilót nyomtam, télikabátban, a mérlegen. A hosszú fekete hajam idáig ért, ni…

– Hogy került a… mostani helyére? – érdeklődött Péter óvatosan.

– Volt egy rendes tag a központban, az szerezte, amikor Ágost, így hívják a férjemet, kikészült. Mindenki azt hitte, egy hónap múlva olajra lépek onnan. Hát nem, barátom. Élni kell. Hogy miért, azt nem értem, de élni kell… így szokás!

– És a férje semmit sem tud csinálni?

– Nem. Azt sem, amire maga gondol… – mondta Márta durván.

– Én munkára gondoltam… – morogta Péter zavartan.

– Munka? Ne vicceljen! Remeg keze-lába, mintha dróton huzigálnák… Enni sem tud egyedül. Most a nagylányom eteti… Egyszóval, rossz útitársat fogott.

– Bocsánat, de azt hiszem, maga volt az…

– Persze, persze… A nyomorult taxi miatt. Majd Velencében megszabadul tőlem. Álmodozhat kedvére.

– De Márta! Tulajdonképpen én végtelenül hálás vagyok, hogy segített – mondta nagy igyekezettel a férfi. Mi értelme volna megsérteni? A legkevesebb egy kis megértés. – Maga nélkül helyet sem találtam volna… és még meg sem köszöntem… Ilyen ócska fráter – folytatta nagylelkűen. Átnyúlt a másik oldalra, és könnyedén kezet csókolt. – Szent a béke?

Márta elpirult. Lejjebb húzta a szoknyát a térdén.

– Én is szeretem a szépet – mondta halkan. – Bennem is van romantika… Majd meglátja, az olasz határon micsoda hegyek vannak! Azt mesélik, fenségesek!

– Rómában okvetlenül nézze meg az ásatásokat… és a vatikáni képtárat… az nem kerül sokba – ajánlotta buzgón Péter. – És ne higgye, hogy én bámészkodni megyek, elverni a pénzemet… Nehéz volna röviden megfogalmazni, mit is akarok. Köteteket tudnék mesélni, mi mindent terveztem én, s valahogy mindig félbemaradt. Eredetileg jogász voltam, de untam a szakmát. Tudja, én mindig a szavak mögé szereltem volna látni… Nem elég, hogy mások előírják, én magam akartam meggyőződni, én magam…

„Végül magyarázkodni fogok – gondolta dühösen – ennek a rendes, de buta nőnek!”

– No igen – mondta Márta, és nagyra nyitotta a szemét. A sarokba húzódott. – No igen, ilyen is van…

– Nem azért, hogy megértsen… csak éppen, mert szó került róla. Nemsokára negyvenéves leszek. Hat munkahelyem volt már, nem kis beosztások, ez tény. Mindig én mentem el, sohasem engem küldtek. Jutalmakat kaptam, mindenfélét… Valami nyugtalanság van bennem, pedig nem vagyok tinédzser.

– Hát nem – mormogta Márta, és szórakozottan bólintott. – Nem tinédzser.

– És a végén elszalad az élet! Egy barátom harminchat éves korában lefordult a székről, és kész…

– Mint Gérard Philippe…

– Hát legalább ismerjem meg. Tudjam, mi végre is volt az egész. Olyan nagy követelmény?

– Maga is föltaláló lesz, vagy író, mint egykor a férjem? – mosolygott bágyadtan Márta. Elálmosodott. Nem bírta a folyamatos, egyhangú beszédet. A boltban szoktatták hozzá a pattogó, éles ricsajokhoz.

– Én átlagember vagyok! Átlagférfi, ha úgy jobban tetszik. Sokan azt hiszik, ez sértés, átlagnak lenni. Pedig az átlagnak van a legnagyobb feladata… Tudja, milyen lesz egykor az átlag? – kérdezte szenvedélyesen. Ez a nő értelmesen hallgat. Meglepő.

– Nem.

– Elsősorban tudatos… olyan, aki cselekszik, és tudja, hogy miért… Mert mi most is szeretünk dolgozni, csak nem látjuk sokszor az okot meg a célt… Az ember értő szemmel nézze maga körül a világot! Értő szemmel! Ki akar itt bámulni? Én Itáliában olyan leszek, mint egy úszó a tengerben. Itt lehet gondolkozni, jól belevésni az agyamba mindent és odaát hasznosítani… Két hetet úgy, hogy annak értelme legyen! Itt teljesen én lehetek, és egy kicsit mégsem én… Talán ez az utolsó lehetőség. Ezt csak úgy mondtam, a magam mentségére… Lehet, hogy bolondosnak tart. Mi, férfiak, valahogy alapvetően másként…

Márta feje előrebiccent. Az ajka fölött ütemesen lebegtek a vékony szőrszálak.

Péter felállt.

„Még jó, hogy elaludt – gondolta, és az ablakhoz lépett. – Tiszta szerencse. Mire való ez a fecsegés? Csak utazzon tovább Rómába. Vegye meg a cuccokat. Én elleszek a konzervjeimmel. Nincs meleg étel, hát nincs. Ez lényegtelen. Csak azt a rohadt konzervnyitót hoztam volna magammal… Vagy egy kávéfőzőt, tényleg…”

Márta aludt. Tarvisiónál az útlevelesek felzavarták, de azután aludt tovább. Udinében, Bolognában.

Péter nézte a hegyeket. Fényképezni akart, de lusta volt előkeresni a gépet.

Fenyegető, szabálytalan, fehér sziklatömbök. Összevissza karcolják a levegőt.

Bizonytalanság fogta el. Ha most kiújulna a veseköve, el sem tudná magyarázni a panaszát. Otthon ez nincs. Otthon leszáll egy állomáson, akárhol, és hazamegy.

Vajon nem hamarkodta el az utat? Elég lesz a pénz? És a cím? Péter nagyokat szívott a levegőből.

Minél kevesebbet tépelődni kicsinyes dolgokon, ezt már otthon elhatározta, amikor az útlevelet kérte.

Bolognában felszállt egy olasz házaspár. Az asszony füléből hosszú aranylánc lógott, és percenként megcsörrent.

Márta Velence előtt ébredt.

– Elaludtam? – kérdezte kábultan.

Péter mosolygott.

– Alaposan. Ha kitekint, láthatja a tengert.

Márta ásított.

– Elég szürke. És a nap sem süt.

– Majd kisüt… Nekem készülődnöm kell. Gondolok majd magára, ha korog a gyomrom, miközben maga vígan égeti a spirituszkockáit.

– Cérna, tű van a csomagjában? – kérdezte hirtelen Márta, támadóan.

– Cérna, tű? Nincsen.

– És ha elszakad valamije? Mihez kezd? Olaszul nem tud… Ide figyeljen: prégó, szinyóra, ió vojjó…

– Beszélek angolul – vágott közbe Péter –, csak elboldogulok valahogy… Persze, védangyal nélkül nehezebb.

– Róma még tizenkét óra… fáj a hátam… – mondta Márta, és a csomagtartóra nézett.

– Nagy út… nagy út… kétségtelen.

– A fene egye meg… – Márta a fűtőtestet rugdosta. – Hányingerem van. Ennyi hülye olasz között utazni.

– Csak nem fél? Gondoljon a részegeire… – Péter sietve emelgette a bőröndjét.

Márta behajlította a karját.

– Hát muszklim az van… Nézze csak a békámat… Lekeverek egyet a tolakodó pasasnak, hogy attól koldul.

– Még ha én mondanám, hogy ki vigyáz most a líráimra.

– És ráadásul tűt, cérnát sem hozott! Fantasztikus! Legalább egy magyar jönne ide, ebbe a kocsiba… Ki sem lehet bírni Rómáig. Ilyen egyedül… – Márta zsebkendőt vett elő, a tenyerét törölgette, idegesen. – Ilyen egyedül, a fene egye meg…

– Majd csak… – mondta Péter bizonytalanul.

– Majd csak lesz valahogy – bólintott az asszony. Csecsemőszerűen legörbült a szája. Gyámoltalan lett az arca. – Tudja, jó az, ha valakivel beszélhet az ember… Elintézek én mindent, nem szorulok senkire. Nem is azért. De tulajdonképpen Velencét sem szabad kihagyni. Egy-két napot itt is érdemes… Olcsó a piaca… Még azt hinné azonban, amit ilyenkor szoktak a férfiak, ha most leszállnék…

– Ugyan – tiltakozott a férfi. A vonat már a víz mellett haladt, fütyült és lassított. Így nem lehet elmenni, hiába. – Ha kedve van, miért ne? Butaság! Engem igazán nem…

– Helyes – pattant fel Márta. Lerántotta a kofferjait. Azok az ülésre puffantak. – És ne ijedjen meg, nem ülök a nyakára. Körülnézek, azután uzsgyi, tovább. Kap tőlem kávét, és kölcsönadom a főzőmet… ha akarja, segítek megint vásárolni.

Már az üvegcsarnokban döcögtek.

– Én mászkálni fogok egész nap… bizonyos jegyzeteket… – dadogta riadtan Péter. A címet olaszul kell megkérdezni. Majd Márta. – Nem szabad megsértődnie, de hát mindenki maga tudja…

– Természetesen – mondta Márta –, nem vagyunk sziámi ikrek. Szabad lesz, mint a madár!

 

– Odaadta… odaadta ezernyolcért a csibész! Érdemes volt rászánni ezt a fél órát. Pedig ez újdonság, nincs még elcsépelve. Vegye föl, hadd lássam! – Márta diadalmasan lobogtatta a szivacsmellényt.

– Ne itt – mondta szégyenkezve Péter –, meleg is van…

– Szóval, cipelhetem maga helyett… Ne mondja, hogy nem vagyok jó bolond.

– Hányszor hangoztassam, hogy milyen hálás vagyok – morogta Péter ingerülten. Három napja tart ez így. Reggel kilenctől végig piac, amíg a nap le nem megy. Kinek van estére energiája az újabb mászkálásra?

Kinek? Mártának. Tegnap felcsípett egy olasz palit, végigevett vele egy teljes vacsorát, azután faképnél hagyta. „Jópofa.” Így is lehet mondani.

– Látom, ma rossz a kedve. Pedig eddig remekül stimmel minden. Visszamehetnénk arra a helyre, ahol délelőtt azt a mohazöld sálat kiválasztottuk. Mégiscsak az volt a legolcsóbb és a legfinomabb is.

– Édes Márta! Menjen! Nekem már kidagadnak az ereim a sok hiábavaló sétától… Hazamegyek, lepihenek, és este végre kijutok a San Marcóra.

– Mintha eddig nem mehetett volna! Már a vonatban megmondtam, hogy nem vagyunk összekötve. Kár a szemrehányásért… Arról én nem tehetek, hogy maga olyan hamar kikészül – hadonászott Márta. – Inkább segítsen, én sem vagyok igásló… Itt van a három méter terilénje. Álmában sem látott ilyen szépet, potom háromezer líráért.

– Ne olyan hangosan, az istenért… Hátha megérti valaki. Miért kell lejáratni magunkat?

– Hogy oda ne rohanjak! Le vagyunk mi járatva alaposan. Csak azt kell mondani: Ungheria, már elhúzzák a szájukat…

– Nem csodálom… tegnap, amikor hajba kapott a félkezű bazárossal azon a vacak, piros köves cipőn, egy jól öltözött férfi, ott mellettem, magára mutatott, és azt mondta a barátjának: pure Itália! Ennyit még én is megértek. Szegény Itália! – mondta keserűen Péter. Átvette a csomagot.

– Szegény Itália? Hiszen ebből élnek! Az egész Velencéjüket elnyelte volna már a tenger, ha nem volnának a koszos külföldiek, akik megveszik a bóvlit – kiáltotta Márta, és szuszogva mászta a Rialto-híd lépcsőit.

– Most miért megy a hídra? – rántotta meg Péter udvariatlanul. – Megint el akar tévedni? Nem volt elég délelőtt? Itt kell levágnunk, ezen a kis utcán… én már nem vásárolok semmit ma, értse meg. Valósággal hányingerem van ettől a sok tarka sátortól.

– Nekem meg a kanálistól… Büdös ez a sok víz – mondta Márta elkeseredetten. – Szerintem erre kerülő. De hát maga a férfi. Jobban tudja… Csak azt bánom, hogy olcsóbb lakást szereztem magának. Most fizethetné a napi kétezer lírát…

– Már Bécsben közöltem, hogy nem érdekel a pénz. – Szűk sikátorba fordultak. Félrerugdosták a csúszós gyümölcshéjakat. – Az nagyon jó hely volt. Közel a Szent Márkhoz. Most meg ott vagyunk a halpiacnál, a díszes Cannaregión. Az első kilátás, ahogy reggelenként kinézek az ablakon, a vonagló halak. Pókok meg rákok mindenfelé…

– Mind ilyenek… – Márta találomra jobbra fordult. – Ezt a táblát mintha láttuk volna. Talán jó az irány… Mind ilyenek. Ha fáradni kell egy kicsit a szépért, inkább alszanak helyette. Én miért tudtam eljutni már tegnapelőtt a Szent Márk térre?

– Miért? Mert maga olyan, mint egy gép… mint egy erőkolosszus – mondta durván Péter. – És megint rosszul megyünk! Figyelje meg!

– Tudja, hogy végül is piszokság, amit beszél? – Márta megállt. Lihegett. – Én melegítem a kajáját, kimostam a nejloningét, meg minden, és így beszél! A hajójegyem is megvan, Nápolyból Capriba! És én itt vagyok, maga miatt, mert megsajnáltam.

– Énmiattam? – Péter előreszaladt, hagy tájékozódjon, azután megint vissza. – Én mondtam, hogy szálljon le Velencében? Hiszen félt egyedül továbbutazni.

– Féltem? – Márta gúnyosan fölnevetett. Leült egy kődarabra. – A gép… – az erőkolosszus… ugyan mitől félne?

– Annál szomorúbb… ha ilyen nagy legény. Mindent megold, mindent kibír, csak éppenséggel képtelen az egyedüllétet elviselni… Lelki magány. Ezt ismerjük. De nem áll jól, Márta. A magafajtánál ez már komikus…

Márta a szemközti boltocska óriási papírrepülőjét nézte. Mellette színes fénykép. Tojásarcú, karcsú nő a szárnyak alatt, szilvakék kosztümben, lebegő, szőke hajjal.

– Mit áll itt? Menjen már – mondta a férfinak. – Már kifejtette a nézeteit. Elég vastag a bőröm… Menjen a szállására. A nyolc húszassal utazom… Reggelre Rómában leszek. Értem én…

Péter tehetetlenül topogott körülötte. Erre kevesen járnak. Merre lehet a szálloda? Az inge is ott szárad, Mártánál. Az ennivaló nem lesz elég. Étteremre már nem telik ennyi vásárlás után. Jó, ha marad az Accademiára… és a Ca d’Oro… Palazzo Ducale… Csöndes esti bolyongás… a lagúnák…

Márta sírt. Könnyeit a blúzába törölte.

– Az ember ne várjon semmit.

Péter odalépett, és karon fogva fölemelte a kőről.

– Na, Mártus, meleg van, idegesek vagyunk… Az éghajlat… Ne butáskodjon. Persze hogy megnézi Rómát, de nem most… majd holnapután, ha én Firenzébe megyek. Na, mondja meg már, hogy jutunk haza?

Márta szemrehányóan hüppögött.

– Pedig paradicsomot is vettem a vacsorához… apró, kemény kis paradicsomot… Ropog a húsa.

– Finom lesz. Juj, de kívánom már. Ne haragudjon… nem akartam megbántani. Túlságosan érzékeny. Szerettem volna látni végre valamit, ennyi az egész… Gyorsan múlik az idő, és semmi sincs abból, amiért jöttem – mondta Péter kedvetlenül. – Mindjárt nyolc óra… Induljunk már valamerre.

– Tudja mit? – kérdezte Márta. – Ez a tábla itt a vaporettót mutatja!

– Arra nekünk nincs pénzünk! Maga mondta! – fintorgott Péter. – Csak con pedi, amíg össze nem roskadunk!

– Mindegy. Most kivételt teszünk. Én fizetem! Nem megyünk haza, hanem vaporettóval a Szent Márk térre. Már hűvösödik. Nemsokára teljes fényben úszik a Canal Grande… komolyan! Ezt olvastam egy útikönyvben. Meglátja, milyen szép lesz! Na, az én kedvemért… hogy ne érezzem, hogy engem hibáztat…

Péter megcsóválta a fejét.

– És a csomagok?

– Majd én viszem megint. Kipihentem magam. Ennyi nekem is jár, egy szép élmény legalább. Kétszáz lírából megússzuk… Holnapután úgyis mennem kell, másképp kifutok az időből.

Az asszony határozottan indult, a nyíljelzés mellett, a part felé.

Péter utánaballagott. Türelem! Bizonyos normákat nem rúghat fel az ember.

A vaporettón a korláthoz álltak.

Besötétedett. A paloták nyitott ablakából kristálycsillárok fénye hullott a vízre. A presszók kék-zöld-piros-lila lámpái villogtak a parton.

– Fantasztikus ez a csillogás – sóhajtotta Márta. – Igaza van. Ez minden pénzt megér.

Gondolásraj jött szembe. Mellettük úszott el. Középen a vezérgondola, apró villanykörtéin virágfüzér. A gondolás – fehér szalmakalapban – énekelt. Színes szalag lobogott utána, hosszan. A víz fekete volt, és ütemesen csobbant a hajó oldalán.

– Felejthetetlen… látja, ez az, amire várt.

A vezérgondolás beleköpött a tenyerébe, azután újra megmarkolta az evezőt.

Péter összerázkódott. Felhajtotta a zakója gallérját. Mindig a díszletek. Mindig a vásár.

Ez még szomorúbb, mint a piac. Hazugabb.

S hogy mégis, valahogy, enyhítse ezt az elviselhetetlent, megkereste az asszony lüktető mellét a korlát fölött.

 

Az Uffizi bejáratának kőszobrai alatt álltak, a bazárosok utolsó sátra mellett.

– Tessék, uram, szabad az út – intett Márta. – Nem késted le. Erre is jutott idő, kár volt engem hajszolni. Egy teljes órát bámészkodhatsz. Utána csomagolunk, és simán elérjük a vonatot.

– Egy teljes órát! Ősbutaság! Egy órát az Uffiziban! – Péter leroskadt a faragott fapadra, a kapunál.

– Hát tehetek én róla, hogy tegnap zárva volt?

– És tegnapelőtt? Akkor az Upimot kerestük, sürgősen. Délután még azon siránkoztál hisztérikusan, hogy Velencében vettünk pulóvert, pedig itt, Firenzében, kétszáz lírával olcsóbb.

– És vastagabb! Sokkal szorosabb a kötése! Egész délelőtt veled mászkáltam, mit panaszkodsz? Még pénzt is dobtunk abba a kis tóba, a Pitti-palotában. Annyi lépcsőt másztam a Boboli-kertben, teljesen céltalanul, hogy feldagadt a bokám… Miattad értünk ide későbben, mert minden szegletre rácsodálkozol.

– Bár előbb tettem volna! – mondta Péter hangosan. – Ez az utolsó nap! Elszúrtam az egészet, mert a jó szívemre hallgattam… kár most már bemenni. Olyan mindegy.

– Nem értem, mi bajod – suttogta Márta, és Péter mellé ült. – Ne kiabálj, mert ide figyelnek.

– Mióta törődsz te ezzel? Mióta törődsz te másokkal? Ha két szót akartam váltani valakivel, elvonszoltál!

– Nem értem… Olyan szép napjaink voltak Velencében… A kedvedért bort is ittunk akkor este, a legelőkelőbb helyen, a Szent Mark téren! Ezerkétszáz lírát fizettünk, de nem sajnáltam… Szólt a zene, a Piazzettán is… Emlékszel?

– Mert én ezt akartam! Ezért utaztam ezer kilométert, hogy megkóstoljam a vörösbort – Péter az órájára pillantott. Mégiscsak be kell menni.

– Addig az volt a bajod, hogy én mindig csak a piacot bújom… Kétszáz líráért a toronyba is felvittek… Ott is voltunk. Te mondtad, hogy csodálatos, és milyen pici pont az ember.

– Hagyjuk – sóhajtott a férfi. – Kár a szóért. Ezen már nem lehet segíteni. Van még kétszázötven lírám, benézek… csak azért, hogy otthon szembe ne köpjem magamat.

– Pedig nyugodtan szembeköpheted… Neked semmi sem jó. Én nem zúgolódom, pedig feláldoztam miattad a circolárémat… Sem Róma, sem Nápoly. Odaveszett a hajójegyem Capriba… Semmit sem láttam a szép olasz tájból, semmit.

– Hát ki tartott itt? – vicsorgott Péter. Befordult az előcsarnokba. Márta utána.

– Még kérdezed? – Márta szemhéja kivörösödött. – Rég elmentem volna, ha nem kezdesz ki velem a hajón.

– Nem volt erőszak a disznótor… – vont vállat Péter. Beállt a pénztár elé a sorba. Márta felzárkózott, szorosan mögötte. – Neked is jólesett. Nyomorék a férjed, nem tud semmit sem csinálni.

– És még te vagy a finom ember – sziszegte a fülébe Márta. – Talán köszönjem meg?

– Nem! Csak ne próbáld rám kenni a dolgokat! Tíz napot vertem el Velencében, teljesen értelmetlenül… Galambok, Lídó, gyaloglás a tűző napon…

– Itt a pénz, nekem is vegyél! Azt hiszed, én kint maradok? Én is szeretem a szép képeket, hiába röhögsz ilyen gúnyosan! És a tengerben is fürödtél, a legdivatosabb nemzetközi fürdőhelyen!

– Igen – mondta Péter. Beléptek a felvonóba. – Az is a te ötleted volt. Percenként reszkettem, mikor kérik a jegyet.

– Arról én nem tehetek, hogy csórók vagyunk… Engem is dühít ez a marha nagy flanc, gazdagság… Micsoda kocsik! Függő hintaszékek a presszókban… azok az üveggömbök, csobogó, jéghideg mentával.

– Tudom… ne fáraszd magad. Kondicionált levegő a Standában, emeletes buszok… Ti csak ennyit láttok!

– Miért, te mit látsz? – kérdezte mérgesen Márta. Kiszálltak a felvonóból. Megálltak a hatalmas körfolyosó elején.

– Én sem látok mást… nem sikerült – mondta Péter keserűen. – Azt hittem, legalább Firenzében, ha nem is egyedül, de nyugodtan… Gondolkodni, kinyitni a szemem. Hát ki vagyok én? És kik élnek körülöttem? – A fehér szoborra nézett, a sima, sok száz éves arcra.

– Szerintem te nem vagy egészen normális – állapította meg Márta. – Egzaltált a lelki világod… Túl jó dolgod van, ráérsz lelkizni. Megyünk vagy maradunk?

– Úristen, milyen buták a nők! – hadonászott Péter. – A szellemnek is vannak törvényei, a szellemi létnek… sajátos formában, és én ezeket szerettem volna…

– Szellemek? Ja, persze, értem, ne mereszgesd a szemed. Pont itt akarsz ilyesmit? Otthon nem érsz rá?

– Ezt csak itt lehet, és nem másutt… – kiáltotta Péter, és elrohant a szobrok előtt.

– De hát mire gondolsz te tulajdonképpen? Mit akarsz megismerni? A rothadó kapitalizmust? – Márta értetlenül rázta a fejét. Hiszen sztrájkot is láttunk, ha éppen arra vagy kíváncsi. Ezt magadtól is tudhatod: semmi sem fenékig tejfel…

– Hülyeség! – Péter megállt az első terem előtt. Régi olasz mesterek. – Hülyeség így az egész utazás…!

– Attól függ, kinek – mondta makacsul Márta. – Semmi sem fenékig tejfel. De kit érdekel a korsó feneke, ha tejfelt lefetyelhet? Ez is filozófia, barátom, ha nem is olyan bonyolult és homályos, mint a tiéd…

– Igaz – morogta Péter csüggedten. – Most már úgyis mindegy. – Különben is – Márta diadalmasan az oszlopnak dőlt. – Nélkülem meg sem tudtál volna moccanni… A fellegekben lehet, hogy jártas vagy, meg a szellemi izékben, de itt…

– Minden igaz – Péter félretolta Mártát. – Hagyjuk abba. Fél órám van. Fogd be a szád, légy szíves.

Beléptek a terembe. Péter előkereste a kézikönyvet. Katalógusra már nem tellett. Idegesen lapozgatott.

– Fogjam be a szám… – suttogta fojtottan Márta. – Tulajdonképpen milyen jogon tegezel? Azért, mert egyszer-kétszer… Nekem családom van, a kisebbik lányom kitűnő tanuló… Éjjel-nappal talpon vagyok, hogy meglegyen a ruhájuk meg a kaja… Én is beülnék a gondolába szívesen, meg bérelnék kabint a tengernél, meg művelném magam…

– Ez minden vágyad, ugye? Az álmok netovábbja! Sivár program. – Péter megnyálazta az ujját, és tovább keresgélt. – Ezt a részt kihagyták? Hiába, nem lehet futtában, az utolsó percben…

Márta elhallgatott.

Végigballagtak a termen. Péter előbbre, majd hátrább húzódott a képek előtt. Márta mögötte, utánozva, mint az árnyék.

– Ez még nem az igazi… – mormogta Péter. – Majd Botticelli, Tizian…

Továbbmentek.

A negyedik teremben Márta a homlokához kapott.

– Fejgörcsöm van… szédülök. Ez a sok szent, ingben-glóriában; ezek a merev pofák… Minek hazudjak?…

– Várjon meg kint – kiáltott rá Péter gorombán. – Maga… – s csettintett hozzá, megvetéssel.

Az asszony riadtan sarkon fordult. Legjobban a magázás bántotta. Lefeküdt egy idegennel!

Péter utánanézett. Olyannak látta megint, pontosan olyannak, mint Bécsben, az első napon. Közönséges teremtés. Ekkora, jóvátehetetlen ostobaságot! Pesten észre sem venné… s éppen itt, egy ilyennel…

Elkeseredetten járatta körbe a szemét.

Mit? Hogyan? Még húsz perc. A vonatot nem lehet lekésni. Amúgy is később indult, halogatta. A vízum csak holnapig…

Egy furcsa kép vonzotta közelebb. Kibetűzte: Altdorfer… Szent Flórián mártíromsága.

Szent Flórián bárgyú, kifejezéstelen arcot vág. De azok, ott körülötte, a martalócok, vagy micsodák… ahogy éppen kéjelegnek az áldozat gyötrelmeiben, mielőtt kővel a nyakán vízbe lökik… isteni! Csupa káröröm, remek, modern hecc: „Finom kis fürdő lesz, öregem…”

S ez a Szent Flórián, lapos, unalmas fejjel!

Miért van ez így?

„Gyere, Szent Flórián… – noszogatta magát gondolatban, gúnyosan –, gyere, nem vagy érdekes…”

Ez a vacak nő, ez csinálta az egészet.

Egy termet véletlenül kihagyott. Nem ment vissza. A rendszert úgyis eltévesztette valahol. Botticellit majd a végén megkeresi.

A kis szoba homályos sarkában, egymás mellé ragasztva állt két képecske. Elhaladtak előttük a látogatók.

A teremőrnek melege volt. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A délutáni fény a két képre esett.

Péter a fény útját követte a tekintetével, szórakozottan, így került közelebb.

Dürer: A Nagy Kálvária. Szürke-zöld, elmosódott árnyalakok. Domb tetején és a völgyben, kereszttel a hátukon. Még fekvő kereszten. Már álló kereszten. Kidőlt kereszten. Égen és földön mindenütt.

Brueghel: A Nagy Kálvária. Éles színekben harsog, ugyanaz a szenvedés. Kopog a kalapács. Szorgos munka folyik, sietős. A testek alól kitündököl a fű zsenge zöldje.

Péter tíz percig állt az ablak előtt, arccal a kép felé. Ennek az asszonynak három gyereke van. Részegek között, pálinkagőzben telik az élete. A férje fekszik az ágyon, és reszket. Reszket minden porcikája.

Most a padon ül, az árkádok alatt. Kövér térdét piszkálgatja. Vár, szitkozódik. Sír.

Akkor kellett volna, az utazás elején. Amikor még nem tudott róla semmit.

Péter zsebre gyűrte az útikönyvet. Már nem kívánta látni Botticellit. Mártát szerette volna megvigasztalni.

Ebben talán van még valami értelem. A többi úgyis elveszett, ez a kemény, ragyogó két hét, ebek harmincadján.

 

Elhagyták Bécset, Hegyeshalom felé kattogott a vonat. Az olasz kocsin rossz éjszakájuk volt. Gyerekes család szállt a fülkéjükbe. A gyerekek pisilni mászkáltak, szüntelenül. Le sem hunyhatták a szemüket.

Itt már jobb helyet találtak. Egy falusi nénike ült csak az ablaknál. Gyanakodva vigyázott a csomagjaira.

– Ha magát elnézi valaki, azt hiszi, citromba harapott – morogta Márta –, és most már valóban ne tegeződjünk… Mit lehet tudni, ki és mikor…

– Álmos vagyok – mosolygott Péter türelmesen. – Rendben van minden. Higgye el. Csak iszonyúan álmos vagyok. Ködös előttem a világ.

– Jó, jó. Dühös rám, ennyi az egész… Ne tagadja. Én vagyok a bűnbak.

– Már tegnap megmondtam: nem tehet semmiről… így alakult.

– Persze hogy így alakult. Nekiindul a légváraival, azt sem tudja pontosan, mit akar, azután megjátssza a csalódottat…

– Igaza van – bólintott Péter. – De miért kell…? Nemsokára a határnál vagyunk.

– Két hétig mást sem csináltam, mint egyetlen épkézláb mondatot szerettem volna kihúzni magából… hogy tudjam, mihez tartsam magam. Értek én magyarul! De ez lehetetlen… Fogadok, most sem tudja, mi baja… csak lógatja az orrát.

– Nem, Márta, kedves Márta, nincs bennem semmi harag vagy ellenérzés – mondta csüggedten Péter. – Csak fáradt vagyok.

– Fáradt? – nevetett föl az asszony. Harciasan csillogott a szeme. – Ugyan mibe fáradt bele? A kisujját sem tette hideg vízbe egész idő alatt… Elégedetlen. Ez az igazság. Tönkretettem az utat, mi?

– Elég volt. Kérem, Márta. Most már ne. Néhány óra, és kész…

– Eszem ágában sincs otthon találkozni magával… a telefonszámomat veszítse el. Nincs magában semmi érzés. Csupa önzés.

– Gondoljon arra, hogy a férje várja… és a gyerekek. Hiszen szereti a férjét…

– Szereti a rosseb – Márta fel-le csapkodta a hulladéktartó tetejét. – Nem volna nagy ügy, ha szeretném… Kell! A nyakamba szakadt. Nem ölhetem meg.

– Igazán jól vásárolt – erősködött Péter. Nehezedtek a szempillái.

– Én meg is tartottam, amiért jöttem! – ütögette a combját az asszony. – Én nem teszek magamnak szemrehányást. Engem hiába próbált volna lebeszélni akárki fia… Bár nem láttam azt a sok szépet, ez igaz… odalett a hajójegyem Capriba… A Vezúvot sem láttam. De most már ott egye a fene… Nem vágok savanyú pofát, mint némelyek!

– Ha egy kicsit elszundíthatnék… – mondta a férfi szomorúan. – Ha megengedné…

Márta cinikusan vállat vont.

– Tőlem, akár… – Féloldalt fordult, a vámjegyzéket böngészte. Kihúzott róla valamit.

Péter végre lehunyta a szemét.

Az a fontos, hogy az ember ne hagyja el magát. Három év múlva, vagy öt év múlva, újra kap útlevelet. Újra meg lehet próbálni. Másképp.

De az időben semmi nem jön vissza. Ez bizony, ez a lehetőség, elveszett örökre.

Majd otthon végiggondolja világos fejjel az egészet. Hol csúszott el? Hogyan folyt szét az ujjai között ez a két hét, ilyen értelmetlenül?

Majd otthon… a fehér csempés fürdőszobában. A kádban langyos víz… fenyősó…

– Alszik? – hallotta az asszony hangját. Kábultan hunyorgott.

– Ne haragudjon rám… kicsit nyers voltam az előbb – folytatta Márta.

Péter sóhajtott.

– Azért nem mindegy, abból a pompából, megint vissza… Legszívesebben sarkon fordulnék, és kezdeném újra… Maga nem?

Péter bizonytalan mozdulatot tett.

– Hiszen azért szép volt… amikor a harangkongásra egyszerre felrepültek a galambok… Örök emlék marad. Az ember dühöng, idegeskedik, de majd, ha visszagondolunk rá… Végül is együtt voltunk, közös emlék; nem igaz?

– De mennyire… – dörmögte Péter.

– Az meg, hogy hoztunk valamit, ne bántsa…Más is ezt csinálja, nálunk sokkal különbek… Nézzen csak körül egyszer, nyitott szemmel – mondta vigasztalóan, anyásan az asszony.

– Most nem tudok… halálosan álmos vagyok… halálosan….

– Aludjon csak, maga nagy gyerek! Majd én őrzöm az álmát. Palika az állomáson vár, irtó erős kölyök. Ha ők nem volnának, hát… – Márta legyintett. – Na, tente, tente… Aztán majd otthon elénekeljük: csak a szépre emlékezem…

Péter zsebkendőt terített az arcára.

Otthon? Visszaperget mindent, mint egy filmtekercset… kell, hogy az ember fülön csípje a saját hülyeségét.

Utólag könnyű. Az állat is akkor ismeri meg a csapdát, amikor már belelépett. Előre felismerni… hasonlíthat a tudáshoz…

Két hét! S ebből csak az a tíz perc, a Nagy Kálvária előtt! Micsoda pazarlás! Milyen tékozlás a kiszabott időben!

– És hogy takarékoskodtunk, vigyáztunk a garasra? – szólt Márta, félig magában beszélve. – Nem vagyunk milliomosok!

Péter elbóbiskolt. Félálmában hallotta még az asszony szavait: – Az a két tömött bőrönd, drága uram, ott a feje fölött, mégiscsak a magáé… Azt nem veheti el senki.

– Majd a vámnál kiderül – motyogta Péter. Egyre lejjebb zuhant. Összefolytak előtte a színek. – De most aludnom kell… aludni, aludni, egészen a határig…

 

Mi a baj, Kissné?

Kissné férjénél áprilisban fedezték fel a tüdőrákot. Szeptember 15-én temették. Ezen a napon nyílt a Mezőgazdasági Vásár.

Gyönyörű, langyos délután volt. Kissné leült a friss sír mellé, és sütkérezett. Fekete harisnyás lábát kényelmesen egy kőhalomra helyezte.

Szegény Palit elsiratta már, amikor hazahozta az SZTK-ból a leletet. A többi csak fölösleges ráadás. Ágytál, burgonyapüré, szennyes rongyok. Alvás nélküli éjjelek.

Fél éve remélte, hogy vége lesz hamarosan. A kutyát meg a lovat szeretik. Agyonlövik, ha eltört a gerince.

Kissné három napja nem mosakodott. Nézte cikcakkban nőtt, repedezett körmeit. Mérhetetlenül elfáradt.

Most a felszabadultság érzése zuhant rá, és ez jó volt. Hirtelen megsokasodott számára az idő. Úgy jött ez, mint egy ajándék.

Másnap elment a vásárra. Evett páros debrecenit, mustárral. Nagytakarítást tartott, átrendezte a szobát, és kétszer fürdött naponta. Hazahozta Zsuzsikát a nagymamától.

Októberben, éjszakánként még felriadt, de azután megkönnyebbülten aludt tovább. Nem kellett felugornia.

Novemberben színházbérletet váltott, és levágatta a haját. Decemberben túlórázott. Olasz babát vett a gyereknek, azt tette a fa alá.

– Csak te vagy nekem – mondta Zsuzsikának –, te töltöd be az életemet. Kitűnő leszel majd az iskolában, tiszta kitűnő…

Januárban kérte a főnöke, vegyen át egy nehezebb beosztást. Így könnyebben felejt. Kissné bosszankodott. Szüksége van a szabad időre. Ott a gyerek.

Februárban nem történt semmi. Márciusban kifestette a lakást, egyedül. Áprilisban sétálni indult Zsuzsikával, de fejgörcsöt kapott a pezsgő vasárnapi délelőttben. Így volt ez másnap is. Ekkor kezdett el esténként arról mesélni, mennyit szenvedett szegény papa. Megmutatta az üres orvosságosüvegeket. Az utolsó félig tele volt még.

Májusban gyöngélkedett. Júniusban szabadságra akarták küldeni, de nem hagyta magát. Ő özvegy! Augusztusra kéri. Egyszer, amikor zuhogott éppen az eső, és nem volt adás a tévében sem, elment a kozmetikushoz. Teknőcolajos krémet kapott a zsír- és vízszegény bőrére. Szőkébbre festette a haját. Rábeszélte a fodrász! Hiszen még olyan fiatal! Huszonnyolc éves.

Júliusban megverte Zsuzsikát, mert az cirkuszba kívánkozott, neki pedig semmire sem volt kedve. Semmire az égvilágon.

Augusztusban Mátraházára utalták, hegyek közé. A gyerek sokat játszott. Fényes, csokoládébarna lett a bőre. Szobatársuk egy ötvenéves gyári munkásnő volt. Egyébként csupa család. Tíz nap múlva hazajöttek. Zsuzsi tiltakozott, bőgött. Kikapott megint.

Szeptemberben megkérdezte a házmesterné, szemeteléskor:

– Mi a baj, Kissné? Árkos a szeme… Nem jó ez így, ilyen magányosan…

Kissné árvácskát ültetett a sírra, oldalt primulával, és azt mondta kolléganőjének a bérelszámolóban:

– Tudod, azelőtt mozgalmasabb volt az életem… Szegény Palival mindennap történt valami…

És újra november jött, és újra december. Kissné a prémiumból villanymozdonnyal lepte meg Zsuzsikát.

– Mondd, csillagom, szép az anyu? – kérdezte a karácsonyfa alatt. Ez a tél szokatlanul kemény volt. Nemigen mozdultak ki a lakásból. Kissné egyszer azt álmodta, hogy lelép a képernyőről a tévébemondó, odaül melléje a fotelba, és megsimogatja.

Tavasszal új kabátot vett, és egy jó minőségű kosztümöt a Váci utcából.

– Mintha tizenhat éves volna! – mondta a házmesterné. – Sok szerencsét, Kissné aranyos!

A szigetre jártak a gyerekkel. Sokan sétáltak ott, kettesben. Vagy családostul. Egy bácsi hátulról megfogta Zsuzsika derekát, és odébb tette:

– Hej, de helyes kislány vagy! Vigyázz, el ne üssenek! – Ez volt minden, májusban és júniusban.

Júliusban Zsuzsikát elkérték a nagyszülők. Kissné a Balatonra utazott. Magánháznál lakott. Hat fiatalember a szomszédban. A fiatalemberek délelőtt kimentek a vízhez, békafölszereléssel. Délután motort javítottak. Este gitároztak. Egyikük meg is kérdezte Kissnét az utolsó napon:

– Nem unalmas így egyedül?

A vonaton azután, hazafelé, az ablaknál melléje állt egy bajuszos, magas férfi. Gazdálkodó, vásárolni megy Pestre. Nem szereti a városi, könnyelmű életet. Nézték a tájat, a naplementét.

A János-pincében vacsoráztak, és felballagtak a Gellérthegyre. Éppen teljes kivilágítás volt, sokat gyalogoltak. Kissné motyogott valamit, amire még emlékezett, lánykorából. Lehet, hogy elmesélte közben az életét. Az egészből csak az volt a jó, hogy egy cím maradt utána a tenyerében. Egy cím, ahova írhat.

De augusztusban visszajött a levél. Címzett ismeretlen. Szeptemberben, amikor már éppen két éve élt egyedül, bosszúsan rámordult a főnöke:

– Mi a baj, Kissné? Szép asszony, jól keres, ott az az okos gyerek.

Kissné túlmunkát kért, el is végezte gépiesen.

Azután megint karácsony. Új bútor a lakásba, OTP-re. Szilveszter az unokahúgánál, két idegen, részeg házaspárral.

Januárban Kissné beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. Februárban otthagyta. Márciusban kiugrott az előszobaajtón, és megcibálta a szomszéd lány haját:

– Te kis cafat… az én ajtóm előtt ne bújjatok össze…

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte pimaszul a lány, és nevetett. Kissnét két hétre beutalták, idegkimerültséggel.

Amikor kijött, már közeledett a nyár, és Zsuzsi készülődött az iskolába.

Kissné mosolygott.

– Az a gyerek, az nekem mindennél fontosabb. Kész felnőtt! Férfiak! Ugyan minek? Különben is… az ember válogat.

Novemberben feljött az asztalos, az elromlott redőnyt megcsinálni. Most került a környékre. Csúfolták a kölykök a görbe lába miatt.

Megköszönte a kávét, illendően, még csettintett is hozzá:

– Hiába, a gondos asszonyi kéz…!

Kissné sírva fakadt. Az asztalos atyaian rátette csomós kezét az asszony térdére, kissé meglepődve.

– Mi a baj, Kissné? Nekem elmondhatja. Egyszerű, de sokat próbált ember vagyok…

Ez az asztalos kétszer-háromszor feljött még. Azután belefáradt, elmaradt. Felesége volt, derék, dolgos teremtés a törökbálinti téeszben, és két felnőtt fia.

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte Zsuzsika tréfásan egy téli reggelen. Hogy ez mikor volt pontosan, ki tartja számon? – Mi a baj, Kissné? Miért nem fűtöttél be?

Kissné nem felelt, csak forgott a szeme. Takaróján apa utolsó orvosságosüvege hevert. Üresen.

Zsuzsika nagyot sikított.

Kissné feje ide-oda lötyögött a párnán. Az orvos idejében érkezett.

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte szórakozottan, és ujjai közé vette az asszony hátrahanyatlott csuklóját.

 

Családi kör

– Ma kétszer is voltak négerek a televízióban – üvöltötte örömmel Pista. – Ma kétszer is voltak… Egyszer táncoltak, egyszer meg ütötték őket…

– Hallgass már! – kiáltotta az anyja. A kisebbiket bevonszolta a fürdőszobába.

Kovács Áron nyitotta a száját. Mégsem szólt. Néha – ha nagyon elfáradt, belátta, hogy a szavak semmit sem érnek. Legalábbis túl keveset. Később, amikor ibolyaszín fénnyel sugárzik az éjjelilámpa, úgyis megbánja, amit kimondott. Nehéz nap volt a minisztériumban. Egyrészt nagy a meleg, és elromlott a vászonredőny. Másrészt Vili bácsi piszkálódni kezdett, és nem tudni pontosan, miért.

– Te… – bökte hirtelen oldalba a fia. – Te… megnézhetjük a nagyfilmet?

– Ma nem. Holnap reggelesek vagytok, tudod… – felette bágyadtan.

– Dehogy! – rikkantott Pista, és ide-oda mászkált közben. – Tudod, hogy délután megyünk… Megnézhetjük a Jönnek a katonák-at?

A fürdőszobából éles sikoltás. Áron felugrott. Kiszólt az ajtón.

– Mi az istent csináltok megint?

– Semmit – szűrődött át tompán Irma hangja. – A szemébe ment a szappan.

– Megnézhetjük? – húzta a kabátja szélét Pista.

– Apuuu… apu – sikított Kriszti –, elkezdődött már?

– Ne rángasd a fejed… képtelen vagyok megtörölni a nyakad. Maradj nyugton, mert odavágok!

– Nem is tizennyolc éven felüli! Jó harcos! – s a fiú csépelni kezdte kis ökleivel a díványpárnát.

Vili bácsi valamit akar. Eddig még sohasem kifogásolta az intézkedéseit. Két hete a szakmain azt mondta: „Amíg ilyen kiváló szakembereink vannak, mint Kovács elvtárs…” s a többi. Mit akar most azzal, hogy nem volt elég alapos a vizsgálat? Egyáltalán, ki ez a Sóber Vilmos?

– Miért vannak katonák, ha nincsen háború? – harsogott Pista négykézláb.

Kriszta berontott. A hajából csöpögött a víz. Irma utána, a törülközővel.

– Kriszti, gyere ide! Vizes fejjel nincs tévé!

– Nem is vizes! Hol a papucsom?

– Pisti, keresd meg a húgod papucsát! Ne mássz be, seprővel piszkáld ki!

– A fotel alatt van… Apu, állj fel, nem tudom kiszedni!

– Miért kell mindent elszórni? – kérdezte Áron erős hangon, pedig nem volt dühös.

– Borzasztó… ne légy olyan lusta… – mondta Irma sértődötten. – Neked mindig van valami bajod. Ha nincs, csinálsz magadnak.

– Miért verték meg a rendőrök azokat az embereket? – Pisti most már az apja nyakkendőjét rángatta.

– Kiket vertek meg? – érdeklődött Kriszti.

– Nem tudom… a tévéhíradóban.

– Jaj, látod, anyu, én ezt sem láttam, mert a körmeimet vágtad. Miért kell a körmöt levágni?

– Maradjatok csöndben. A legjobb volna, ha aludni mennétek.

Egyszerre, kórusban süvöltöttek fel: – Dél-u-tá-no-sak vagyunk…

Mire alapozza Sóber, hogy nem volt alapos a vizsgálat? A könyvelőt azonnal felfüggesztették; ez nem elég neki?

– Csináljatok, amit akartok! Ha anyátoknak ez jó!

– Ne tolj mindent rám! A te gyerekeid is, nem? – Irma élesebb volt, mint máskor. Talán történt valami napközben.

– Ideges vagy?

– Nem vagyok ideges – mondta Irma, és az összegöngyölődött szőnyeget igazgatta. – Csak fáradt. A fáradtsághoz nekem is jogom van. – S hogy Áron nem válaszolt, jelentőségteljesen tette hozzá: – Ma megint egyedül mostam.

– Nem jött a Boris?

– De. Jött. Megitta a kávémat, és kijelentette, hogy nem maradhat, mert begyulladt a körme.

– Nekem is be fog gyulladni, úgy levágtad… – jelentette ki Kriszta, s gondosan vizsgálgatta az ujjait.

– És azok a rendőrök nem sajnálják?

– Mondd, te hülye vagy? Kiket? – kérdezte az anyja.

– Akik ültek a földön, és nem akartak menni…

– Hát, ha begyulladt a körme, azt meg lehet érteni… – vélekedett Áron.

Miért változtatta meg Sóber a véleményét?

– Persze, mindenkit meg lehet érteni, csak engem nem. Tudod, hogy odabent is kedd a legnehezebb napom.

– Csavarjuk le a tévét, és aludj el korán…

– Neked mindenre ez az egy varázsszered van: kapcsoljuk ki a tévét! Tudod, hogy szeretem. Megnyugtat.

– Akkor meg mit akarsz?

– Semmit sem akarok. Nyugalmat és jó szót. – Áron sóhajtott. A tíz év előtti Irma jutott az eszébe. A kirándulás, a vihar. Az asszony óriásira táguló szeme; lebegő szájaszéle: „Gyűlölöm a nyugalmat, a változatlanságot. Égni akarok, ameddig élek.”

Irmára nézett.

Irma már ült. A lábát messzire előrenyújtotta, pihentetően. Egyenesen a képernyőre bámult, szinte beleolvasztotta arcát a kékesfehér fénybe, mint a strandon sütkérezők a napba. A kis falilámpát is eloltották. Kriszti elhelyezkedett a szőnyegen. Pista csúszkált. Nyugalom! Mindenki nyugalmat akar előbb-utóbb. De amíg ilyen Sóber Vilmosok vannak…

– Úgy unom ezt a napi jegyzetet… Mondd meg már, apu, miért zárják börtönbe az embereket?

– Mert rosszak voltak, ugye, apu? – szólt bele oktatóan Kriszti.

– Kisfiam… majd egyszer elmagyarázom. Egyelőre elégedj meg azzal, hogy van, aki rossz, van, aki jó.

– Akik a börtönökben őrködnek, azok a jók?

– De buta vagy. Majd ha nagy leszel, mindent megértesz – mondta ünnepélyesen Irma.

Pista elhallgatott. Leült Kriszti mellé, de nem nézett a képre. Az inggombját csavargatta.

– Ráadásul még azt is mondta a Boris, hogy nem esik le a karikagyűrű az ujjamról, ha egyszer én mosok ki, képzeld!

– Miért nem dobod ki? – horkant fel Áron. – Mi a fenének fizeted, ha még szemtelenkedik is?

– Miért? Mert jobb, mint a semmi. Nekem nincs olyan férjem, mint a Stefinek, aki orvos létére nem szégyell szőnyeget porolni…

– Ezek a te példaképeid… az ilyen impotens kócbabák!

– Jó… kezdd csak el a sértegetést. Az igazság az, hogy neked sem esne le az aranygyűrű az ujjadról, ha egyszer kitakarítanál, mire megjövök a kiadóból…

– Nem esne le… – vidámodott fel Áron, de rögtön el is hallgatott.

Irma felugrott.

– Csak röhögj. Azt hiszed, elfelejtettem, hogy két héttel az esküvőnk után eladtad a jegygyűrűdet…

– Nem adtam el. Zálogba tettem, hogy táncolni vihesselek…

– Ki mondta, hogy vigyél táncolni? Különben is mindegy. Akkor a zálogcédulát adtad el…

– Tudod jól, hogy elvesztettem…

– Kezdődik a film… kezdődik – bődült fel Pista –, jaj, de jó.

Áron kiment a konyhába. Feketét melegített. Irma utánament.

– Egyetlen este sem lehet nyugodtan végignézni a műsort? Olyan lehetetlen ez? Mindig meg kell játszani Zrínyi kirohanását?

– Egy kávét csak ihatok, nem?

– Ki mondta, hogy ne igyál? – Irma reszketett.

A haja a koponyájára simult. Rég lehetett fodrásznál. A frottírköpeny öve meglazult, kibukott a melle. Egy kicsit lefelé nézett, félkörben megtörve. Zöld szeme inkább szürkének látszott, a szája halványbarna, de még most sem csúnya – állapította meg Áron. Három vagy négy napja, amikor az anyjánál voltak, a türkiz dzsörzében, kígyócipővel, még sokan utánanéztek. Nem is ez a baj.

– Nem érted, hogy fáradt vagyok? Egész nap rohantam, mint az őrült. Az utolsó pillanatban kaptam meg a levonatot, nem tudtam kiadni senkinek. Bent volt az a marha Sólyom, rosszat szedtek a 112-es oldalon…

– Azt hiszed, nekem lampionos kerti ünnepély a napom? Hol van a ti munkatempótok az enyémtől… Már százszor megmondtam, hogy az én helyzetemben vannak dolgok, amelyek elviselhetetlenek…

– Mindig csak te… – mondta rekedten a nő. – Mindig csak te…

– És te? Törődsz te mással, mint saját magaddal? – Áron kavarta a kávét. Nem érdekelte a vita. Végre feküdni az ágyban és aludni. Az ember dolgozik, mint a barom, s még ennyit sem kaphat meg.

– Ma már nem akarok hangokat hallani…

– Akkor vonulj gumicellába, mielőtt én jutok oda a gyerekekkel – Irma most már sírt. A gáz egy kicsit szivárgott, záptojásszaggal. Áron kinyitotta a konyhaablakot. Irma odaugrott és becsukta.

– Miért, hát ki kezdi? Nem te kezdted megint? – Áron érezte, hogy, hatol egyre mélyebbre a haragja.

– Én? Hát nem te mondtad a gyerekekre…?

– Mit? Na? Mit mondtam én?

S álltak egymással szemben, mint ellenségek, a régi klasszikus csaták idején. Irma a feketéscsészét figyelte. A szervizből való, nehogy odavágja ez az idegroncs. Áron pedig azt kívánta, bárcsak elájulna ez a hisztérika, hogy csend legyen egy kicsit. Rohadt zsarnok – gondolta az asszony –, azelőtt megcsókoltad a fenekemet. – Nagyképű senki, valamikor szétmállottál a szerénységtől – fortyogott a férfi.

Beszéd nélkül is tudták ezt jól, ők ketten. Áron mégis azt mondta, kis szünet után, megmorzsolgatva Irma vállát:

– Tudod, hogy szeretlek…

– Tudod, hogy én is – sóhajtotta vissza Irma, és megsimogatta Áron fülét. Szerették a fegyverszüneteket. Ilyenkor még ízesek voltak az ölelések. Már csak egyet becsülünk egymásban – gondolta Áron –, a hazugságot. Azt, hogy egyikünk sem adja meg magát.

– Elkezdődött a film – mondta, és ujja közé csípte Irma mellbimbóját. Irma játékosan beleharapott a kezébe.

– Itt? – kérdezte Áron. Most nem jutott eszébe Sóber.

– Ühüm – helyeselt az asszony, és lecsavarta a villanyt.

– Hagyd nyitva a gázt, hadd lássalak… – követelte a férfi, de Irma tagadóan mormogott. Jobb a sötét. Egy kicsit huzakodtak, és gyorsan mechanikussá vált az egész. Még jól is jött Kriszti üvöltése a szobából. Abba lehetett hagyni.

Beszaladtak. Pista rádobta Krisztire a paplanlepedőt, belecsavarta, és örült.

– Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró…

Kriszti nem látott semmit, sírt és félt.

Irma megpofozta Pistit.

– Nem sajnálod ezt a kislányt, te disznó? Hát ennyire nem törődsz a húgoddal?

Pisti értetlenül tapogatta az arcát, aztán ő is rázendített:

– Én csak játszottam. Már játszani sem szabad?

– Így nézitek ti a tévét? – förmedt rá Krisztire is Áron. – Mindjárt összetöröm az egészet.

A gyerekek elhallgattak. Leültek megint a szőnyegre, és bámulták a képet.

Irma is elhelyezkedett. Áron megkönnyebbült. Talán elfelejtkeznek róla. Behúzódott a rekamié sarkába. Ha elmondaná Irmának, mi volt ma Sóberrel, csak gúnyolódna vagy sajnálkozna, s ez mindkettő nagyon rossz. Végeredményben el is lehetne menni a minisztériumból. Politikailag tiszta, be ugyan nem lépett, de ki sem… ez is jó pont. Egyszerűen: méltánylás nélkül nem lehet élni. Huszárnak osztják az ügyet, másodszorra, őhelyette… Molyos kispolgár, közönséges számkukac. Az igazi egyéniségek mindig felőrlődnek.

Szórakozottan a képre pillantott. Valami őrnagy – valamilyen ütközetben. Parancsokat oszt. A katonák vigyázzban állnak. A kezük szorosan a combjukra simul. Az arcukon tisztelet és feltétel nélküli engedelmesség. Az őrnagy leereszkedő, atyai mozdulattal szalutál. A katonák gombnyomásra eloszlanak. Az őrnagy kihúzza magát. Betölti a képernyőt. A szeme bátor, az orra erős. Ragyog a rangjelzése.

Pisti megszólalt:

– Ezek is rabszolgák voltak?

Irma gépiesen rászólt:

– Már megint csacsikat beszélsz. Nem láttad az egyenruhájukat?

Pisti az anyjára pillantott, egy másodpercre eltátotta a száját, azután becsukta.

Kriszti megjegyezte:

– Ha én ősszel iskolába megyek, nem leszek olyan buta, mint te…

– Mit mondtál, te kis vacak? – torzult el Pisti képe, és ököllel vágott Kriszti fejére.

Áron nem bírta tovább.

– Állatok… Hát állat vagy te, mondd? Állat? Állat? Mi? Igen? – s közben jó nagyokat sózott a gyerekre, ahol éppen érte.

Kriszti összecsapta a tenyerét és nevetett. Két gödröcske képződött az arcán.

„Milyen bájos a bestia” – gondolta Irma, miközben belökte Pistát az apja elől a másik szobába.

– Miért kell ilyen jelenetet csinálni? Hiszen gyerekek…!

– Én csinálom a jelenetet? Az én kötelességem, hogy megneveljem őket?

– Nem is az enyém! Sohasem foglalkozol velük, csak vered őket!

– Még mindig többet törődök én velük szégyenszemre, mint te. Kriszti hat napig hordja ugyanazt a zoknit… – kiáltotta Áron, bár ő maga is tudta, hogy csak két napot kellett volna mondania. Saját túlzása kergette tovább, így ordította ki magából:

– Ki akart gyereket? Te vagy én? Én előre megmondtam. Neked kellettek, most tessék, ne told rám a felelősséget! – Irma kétségbeesetten sikoltozott:

– A saját gyermekei! A saját gyermekeit nem szereti! – zokogva kapta karjába Krisztit, de az érdeklődve kibontakozott, mert éppen akkor lőttek agyon valakit a képen. Pisti megjelent az ajtóban, s csak nézett. Irma hozzáfutott, beborította a testével.

– Nincs nekünk senkink… Szegény anyuci… látod, kicsi fiam, szegény anyuci, gyere anyucihoz… – Pista egy darabig nem mozdult, majd rést keresett az ölelésben, kidugta a kezét, és megkopogtatta az asszony hátát: – Anyuuu…

– Igen, kicsi fiacskám, igen…

– Anyu, én olyan sapkát akarok, mint a kapitányé… – Irma azonnal abbahagyta a sírást. Ellökte a fiút, és arccal a fal felé fordult.

Áron besüppedt a rekamié sarkába.

Megszólalt a telefon. Irma nem mozdult, így a férfi kászálódott fel.

– Anyád keres… – szólt be fáradtan. Irma kiment az előszobába. Hamarosan visszajött.

– Mit akart? – kérdezte fásultan a férfi.

– Szívrohama van. A szokott. Menjek el! Éppen olyan állapotban vagyok. Vegye be az orvosságát!

Bement a másik szobába, nem nézte többé a filmet. Ismét odatámasztja majd a homlokát az ablakhoz. Azért vannak az üvegen azok a homályos, kerek kis zsírfoltok, amelyeket havonta egyszer mosnak le. És ha sír? Sírjon. Csak ne itt. Anélkül is elég.

Katonák dagasztják a sarat. Valahová vánszorognak. Az arcuk eltökélt. Micsoda hülye film. Áron azon gondolkodott, kinek mesélje el a mai napot.

Leltárt csinált az ismerősökből, de még szomorúbb lett. Egyszer, még legénykorában megfogadta, amikor a hallgatótársai összevigyorogtak a háta mögött – hiába tagadták, látta –, hogy többé nem panaszkodik senkinek. A becsvágy a fontos. Az ember valaki akar lenni. Nem munka nélkül! Kemény munkával. Nem a fizetésért. Érezni azt, hogy nélkülözhetetlen… tulajdonképpen ezért érdemes reggelenként megnyomni az iroda kilincsét. Nem ingyen osztogatták azt a kitüntetéses diplomát. De hiába. Huzamosabb ideig nem bírják elviselni, ha valaki különb. „Te is követhetsz el hibákat, Áronkám, te sem vagy tökéletes… ez szarvashiba volt.” – Ó, ez a pöffeszkedés! Sári pedig védte az öreget. „Nézd, velem rendes volt – mondta, és naivul forgatta a szemét –, szanatóriumba vitette a gyereket.” – S mindjárt arról kezdett beszélni, hogy kétszáz forintra van szüksége, mert kitörött a korona a fogából. „Te lökted ki” – lihegte álérzékien. Azt hitte, ezzel minden el van intézve. Nők! Még szerencse, hogy Sárihoz nem fűzött illúziókat. Szükségem van rá – vonta meg gondolatban a vállát –, mint ahogy unom mindig egy csészéből, egy helyen inni a feketét. Sárival különben sem kellett sokat „lelkizni”, ez mindenesetre üdítő Irma után.

Irma visszajött. Összekulcsolta a kezét, ízületei ropogtak. Arca maszatos húsdarab. Jóisten, mégis jön a nagyjelenet, még most sem lehet megúszni !

– Gyere be, kérlek, egy percre. Ne félj, nem csinálok jelenetet. Néhány dolgot véglegesen meg kell beszélnünk.

Áron pánikszerűen menekülni kívánt. De Irma akkor megveri a gyerekeket, és felordítja az egész házat.

– Mit akarsz megint? – kérdezte utálkozva. – Soha nem hagysz békén?

– Érts meg! Hát nem érted, hogy én csak… – hosszan, elnyújtva felbőgött.

– Micsoda állatok! – ordította Áron, és felugrott. – Csak magukkal, mindenki csak magával…

Pista elkiáltotta magát:

– Na! Nem látok! Menj a tévé elől!

Áron visszaroskadt. Hova? Merre? Egy utolsó húszasa van. S reggel úgyis folytatódik. Nincs menekülés.

– Így is jó – az asszony hirtelen abbahagyta a szenvedést. A hangja szinte vidám, kihívó lett. A fejét fölemelte, és gőgösen lefelé biggyesztette az ajkát. – Holnaptól más világ lesz itt. Levegő vagy nekem, érted? Levegő. Én sem leszek különb, mint a többi. Keresek magamnak egy igazi férfit. Jön még kutyára dér. – Sebesen tupírozni kezdte a haját az egyik oldalszéken.

– Keress. Keress csak – mondta megvetően Áron.

– Keressek? – kiáltott fel megint Irma, s megújuló rohammal a földhöz csapta a fésűjét. – Keresek is.

– Lelövik? – szólt izgatottan Kriszti, és megrángatta Áron karját.

Áron nem felelt.

A mezőn egy katona haladt, s valahonnan az erdőből lőttek rá, nem tudni, kicsodák.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Pista.

– Nincsenek itt, nem láttad? – oktatta Kriszti.

A katona csak ment, mintha nem hallotta volna a golyók süvítését, le sem hasalt. Csak ment, s ügyelt, hogy el ne veszítse bakancsát a nagy hóban. Azt húzkodta akkor is, amikor eltalálták. Csak a ruhája látszott ki. Azután – művészi megoldással – lassan azt is betemették a hópelyhek.

A felirat szép világosan kiragyogott: Vége.

Irma lecsavarta a tévét. Egy pillanatig végtelen megkönnyebbülés volt a csend, az ezüstkék, gonosz fény helyett a lágy sötétség. De már égett is a villany, a tompa, tejfehér mennyezeti csillár. Irma hadakozva cipelte be a gyerekeket a másik szobába.

Pista egyre süvöltötte a magáét:

– Apuu… küldd be aput… addig úgyse alszom el… – Irma bevágta az ágyba, azután kijött.

– Légy szíves… a fiad… megbeszélnivalója van – mondta gúnyosan.

Áron felsóhajtott. Be kell menni. Rosszabb, mint az anyja, úgysem hallgat el addig. Kriszti, ahogy a feje a párnára esett, már aludt is. Pista azonban maga köré csavarta a paplant, és várakozóan ült a rekamiéján.

Irma kiment a konyhába, és langyos borogatást tett a szívére. „Megvárom, amíg kijön utánam, ha reggelig kell is itt kucorognom” – határozta el magában. „Nem lesz éjszakád, te csibész…” S válogatni kezdte a rizst a holnapi vacsorához.

– Hogy van az – kérdezte Pisti a belső szobában az apjától –, hogy van az, hogy az emberek szeretik egymást ölni?

– Ezt te még úgysem érted, fiacskám – mondta szórakozottan Áron, és megsimogatta a gyereket –, nem szeretik. De kell, mert sok a rossz ember.

– Ezért öltük meg mi is az indiánokat?

– Ki az a mi? Te vagy én, vagy anyuka? Ne beszélj csacsikat. Mi még nem is láttunk indiánt…

– De haragszanak egymásra… azok meg ezek… mi… vagyis… szóval ez azért nagyon csúnya, nem?

– Ne törődj te ezzel, Pistikém. – Áron sóhajtott. A gyerek túl okos a korához. Dolgozik a fantáziája. Nem neki való ez. Úgyis labilis az idegrendszere. Valami hasznosat, szépet kellene mondani, ami igaz is. Valami megnyugtatót.

– Az a fontos – s ezt jól jegyezd meg –, hogy mi szeressük egymást, és boldogok legyünk… – mondta végül mélyen rezgő hangon. Kicsit meghatódott.

– Mi? – kérdezte bizonytalanul a fiúcska.

– Mi. Anyuka, te, Kriszti meg én. A család… – s tétova kört írt le a kezével.

Pisti ránézett. Nem szólt már semmit, csak eltűnődve, kicsit döbbenten piszkálgatta az apja keze fején kidudorodó ereket. Azután lefeküdt, oldalt fordult, nyitott szemmel.

Áron lecsavarta a villanyt. Kicsit toporgott még, a homlokát nyomkodta. A szobában nem volt teljes a sötétség. A lazán leeresztett redőnylécek között beszivárgott az utcai fény. Ahogy odakünn fújt vagy hallgatott a szél, aszerint szűkült vagy tágult a négy szobafalon az aranyozott rács.

– Tegyük el magunkat holnapra – motyogta Áron. Így hallotta apjától, harminc évvel ezelőtt.

 

Emlékirat

„Négy dolgot nem szeretek – írta Margó a naplójába –, a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mert ilyenkor új cipőt kell vásárolni. Különben minden stimmel.”

A lakásban három tükör van: egy ovális, egy fekvő téglalap és egy négyzet alakú. Épp hogy az arca belefér.

– Hogy ebből problémát csinálsz, nem mutat emelkedett gondolkodásra – mondta valamelyik tanárnő, még a szakközépben. – Sőt, primitív, hogy így fejezzem ki magam.

– Az élet sokrétű – mondta a főnöke, amikor kérte, cseréljék ki fedettre az íróasztalát –, nem igazodhat a női hiúsághoz, Margó drága.

– Örüljön, hogy van – mondta a cipőtisztító bácsi a láb nélküli bőrbugyogóban –, és ne kísértse az Istent.

Margó mégis ezt írta a naplójába:

„Nem tehetek róla, ez a bizonyos engem kedvezőtlenül befolyásol. Ha őszinte akarok lenni, már kicsi koromtól fogva. Eleinte azt hittem, elmúlik. Egy lánynak nyolcadikban sömöre volt a szája körül, lila kenőccsel kenték, aztán elmúlt, és férjhez ment. Persze, nem foglalkozom szüntelenül ezzel a dologgal. Hogy leírom, az csak azért van, mert esetleg kiadják. A naplókat ki szokták adni. Legalábbis a tüdőbetegekét. Ez még mindig jobb, mint a tüdőbetegség. Bár azt gyógyítják. Bár azt sem mindig. Például egy kolléganőm barátnője belehalt. Ráadásul a járásom is erősebb, gyakran kell váltanom a cipőt. Aránylag a szandált szeretem. A papucsot. Pánt nélkül. Ma moziban voltam, páholy első szék, sírtam, Ivanov jött haza a háborúból, mankóval, a feleségével direkt gorombáskodott, de az asszony rájött, lélektanilag, és belekarolt. Az arcom viszont szép. Vagyis, mint a többi, olyan. És igaz, hogy amikor az embernek itt a kultúra, nem szabad teljesen harmadrendű dologgal foglalkoznia…”

Amíg kicsi volt, ezeket a hurkákat csókolgatták. Úgy nevezték: piskóta, kalács.

– Juhuhuj… – sikkantotta a keresztmamája. – Ez a kis kövér láb… hogy egyem meg!

Eleinte fáslizta. Akkor meg térdnél buggyant ki, s visszaborult, mint a kalaposgomba, a fásli fölött.

– Teljes normális láb – mondták az ortopédián –, legfeljebb a szépségversenyre nem nevez be.

A hús közvetlenül a bokacsontnál kezdődik, harmincötös, formás lábfeje van. Abból indul a combvastagságú, göcsörtös hústömeg, sehol sem szélesedve, sehol sem keskenyedve.

„Ha belépek valahova – írta Margó –, két eset van: vagy azonnal odanéznek, vagy egyáltalán nem néznek oda, kínosan meghúzzák a vonalat a derekamnál. A derekam egyébként hatvan centi, manökenméret. Négymillió-nyolcszáz a piros vérsejtjeim száma. Náthás is csak háromszor voltam. A foghúzást sem ismerem, a fogaim épek. Azt mondják, majd a szülés, az szörnyen fájdalmas. Elképzelem. Szörnyen fájdalmas, az okos nő elkerüli. Bár egyébként szülhetnék, nem örökölhető. A lányom még táncosnő is lehet, az orvos szerint. Emelték a fizetésemet nyolcvanöt forinttal, befizettem az irodalmi Nagylexikonra. Helyes az az elgondolás, hogy az ember ne önmagát helyezze középpontba. A külsődleges értékek mulandóak. Viszont a külsődleges hibák nem mulandóak, ez zavar. Amellett a logikai rendszert zavarja. Mert van ilyen: logikai rendszer. Egy roppant intelligens fiú dolgozik a vállalatnál, vállalati jogász, szeret beszélgetni velem. Nyilván nem vagyok olyan felszínes, értelmi képességem az átlagot meghaladja. Elhatároztam, hogy olaszul is megtanulok, a németet – még az iskolából – bírom alapfokon. Belső gócot kell kialakítanom, ami fölvértez. Mindjárt más, ha valakivel lehet erről beszélni. A vállalati jogász. Evezős. Kajak-kenu. Most lemegyek a sarki maszekhoz, isteni tojáshabos krémest süt, enni nem szégyen; órákon át elfőzögetek; ezek az egyszerű ténykedések töltik el a szívet igazi örömmel.”

– Sem leplezni, sem fitogtatni nem kell – mondta a vállalati jogász. – Megvan annak a maga módja, ahogyan ezt az ember elegánsan viseli. A szerencsétlenség méltóságot ad. S ez fölemelő.

A vállalati jogász jól ismerte a törvényeket. A paragrafusokat nyílt és közvetlen modorban idézte.

Margó furcsállotta a kifejezést: szerencsétlenség.

– Gondoljon arra – mondta a jogász –, hogy ettől maga még lehet vonzó és kívánatos. A gátlásai a pszichikumában gyökereznek.

– Hiszen tudom én – mondta Margó. – Ha egyszer majd valaki istenigazában fölkavar… – Pillanatnyilag előnyösen helyezkedett, kiemelték mellvonalát a kézzel horgolt csipkekarikák.

– Van, aki éppen erre bukik – mondta a jogász, s mintha nem aludt volna az éjjel, szemhéját tapogatta. – A torzulás kelti föl tudatalattijában az ingereket.

„Micsoda piszok fráter – írta este Margó a naplóba –, azt meri állítani, hogy engem csak beteges érzésű férfi képes szeretni… Nem dörgölőztem hozzá, ezért. Ezekhez dörgölőzni kell, lihegni, és akkor nagy kegyesen… köszönöm. Tőlem nem fogja megkapni, az önérzet az első a világon, s az egész úgyis csak addig számít, amíg az ember meg nem öregszik, utána teljesen mindegy, öregkorára mindenki levegő, ezt a negyven-ötven évet kell átvészelni, értelmes dolgokkal, s nekem van ilyen, az olvasás, kézimunka, színház, a Galéria… ide mindig el lehet menni, csak hétfőn nem, hétfő szünnap, ilyenkor foglalkozom a látottakkal, értékelem… S egyáltalán nem szorulok vigasztalásra. Tények mutatják, hogy ma már nem ez a lényeg. Amikor már az Ember rátette lábát a holdra. Csak nagyon-nagyon alacsonyrendű egyén tud ilyenkor ezen a peches ostobaságon keseregni. Gondoljunk bele: a hold! Ez a távoli, titokzatos égitest. Éjszakákon át bámulom, különösen, amikor a felét levágják a felhők, olyan, mintha kiharaptak volna az arcából. A világon semmi sem tökéletes, így tervezték, rózsát a tövissel, viszont az Ember mégiscsak hatalmas, amint említettem, rátette lábát a holdra.”

Kapkodott már, a betűk összeszaladtak. Nyári este volt. Becsukta a naplót, a nyomda rá is nyomtatta arany betűkkel: NAPLÓ. Ragadt ez az arany, tele lett finom aranyporral a tenyere.

Lekattintotta a sellőtestű kerámialámpát, az ablakot kitárta. A hold már a háztetők fölött állt, szokatlanul tiszta és erős fényben, mintha odáig értek volna a vasárnapi kivilágítás díszsugarai.

Margó letette a subapárnát a subaszőnyegre, pánt nélküli papucsát messze hajította, s lépegetni kezdett a süppedős felszínen.

Szokott így játszani.

Egészen más dolgok döntenek – gondolta –, a holdnak például mindegy.

Homályos gyanúja támadt, hogy a hold meg ő, az kettő. S a láb a hold finom porában is láb marad.

„Az írás arra való – folytatta gyorsan a naplót –, hogy legyőzze a kicsinyhitűséget. Mert például, ha választhatnék, mondjuk, csoda folytán: legyen semmis az egész űrhódítás és holdizé, és akkor az én lábam normális lesz, vagy legalábbis szimplán ronda… én nyilvánvalóan azt felelném…”

A tolla megugrott, a betűk, mintha pumpálnák őket, növekedtek.

„…hogy dögöljön meg az űrpilóta, robbanjon fel a hold a csillagokkal, élni akarok, ahogy a többi, én, én, én, ÉN IS…”

Görcsöt kapott a keze, mozgatta az ujjait.

A kezem szép – gondolta –, kimondottan szép kéz. Domború körömmel.

Gyorsan zárójelbe tette az utolsó bekezdést. Majd egyszer kitépi, átmásolja az oldalt, megzavarná ez a néhány sor az összképet, az olvasót megtéveszti.

„Én nyilvánvalóan azt felelném – folytatta szabályos zsinórbetűkkel –, hogy az emberiség fejlődése, a jövő háttérbe szorítja az egyes ember apró problémáit…”

A kollégák is hibásak. Csak a végletet ismerik. Iszonyú vagy semmiség.

A kajak-kenus vállalati jogtanácsost bevitték a központba, közben megnősült, mindenki mondja, kurvát vett el, a nő tíz évvel öregebb, hogy cigány, az is lehet.

„Anyuska, mielőtt meghalt – írta Margó a naplóba –, azt a tanácsot adta, ne higgyek a férfiaknak. Lépre csalnak a mézes beszéddel. Ígérnek fűt-fát. Azt hiszem, anyuska tévedett. A férfiak nem ilyenek. Hogy ajánlkozzanak, azt csak az egészen alja lányok csinálják. És előfordulhat, hogy még akkor is hiába. A férfiakat elsősorban a sport érdekli. A sakk is sport. Csak az a sok variáció. A partner mindig kombinál, ezt-azt kitalál, egyetlen játszma sem biztonságos, pedig előre kéne látni, szeretném előre látni, meddig tarthat ez így. Huszonnégy éves vagyok, manapság nem kor, és nem is szabad minden jöttmentnek odadobni…”

Elégedetlen volt a fordulattal. Homlokát ráncolta, helyesbített.

„Világosan kifejezve, attól félek, hogy aki éppen szerelmes lesz belém, azt én éppen nem fogom viszontszeretni… Különben elsején visznek Koncz kartárshoz, titkárnőnek, úgy sejtem, mert szerinte a legpontosabb vagyok az osztályon, nem centizem a szabad időmet, és ez ritka. Koncz kartársnál be van a szék vonva pikkelyes bőrrel, és spirálnaptárat kapok. Ezzel a perspektívával valóban lényegtelenek bizonyos dolgok. Jól írtam szeptember 23-án: csak nagyon-nagyon alacsonyrendű egyének ítélnek meg mindent a béka feneke alól. Ha valami csoda folytán megkérdeznék, mit akarok inkább, titkárnő lenni Koncz kartársnál, vagy sikkesen viselni a körömcipőt, nyilvánvalóan azt felelném, biztos tudásom birtokában, hogy (őrülten el vagyok keseredve) természetesen az előbbit… Sürgős beszerzések: egy darab Merkant tollkészlet. Ábécés névmutató. Olasz nyelvlecke, második rész. Értelmező szótár, bővített kiadás.”

Koncz kartárs két hét múlva döntött. Benedeknét vette magához, Benedekné szikár, kor nélküli nő, színjátszó samzsán köpenyben. Koncz nem magyarázkodott. De szerette döntéseit megindokolni.

– A titkárnő olvadjon egybe környezetével – mondta –, a feltűnés irritálja az ügyfeleket. Mindenféle feltűnés. Kizökkennek szándékaikból, céltudatosságuk szétszalad. S éppen az én előszobámban!

Koncz kartárs a vállalati üzletkötő-felelős. S esztétikát tanul az egyetemen.

„Arról nem beszélve – írta Margó –, hogy roppant fárasztó lett volna egész nap tárgyalni a sok idegennel, mosolyogni, ugrabugrálni, komoly nőnek nem is való. A karrierizmus egyébként éppolyan ártalmas, mint a többi külsődleges tényező. Szerencse, hogy nem volt módom belemerülni. Nagyon csúnya, amikor valaki egy íróasztalért töri magát, kispolgároknak való. Ma kaptam a névnapomra a kollektívától lengyel vodkát, szárnyas ló van a tetején, nem biztos, hogy ló, de a szárny biztos, istenem, istenem, miért nem adtál szárnyat… Ha a kellemes alt hangomat fejleszteném, csinálhatnék egy-két műsort a rádióban, Petőfit kifejezően szavalom. A moderneknél néha nem tudom, így vagy úgy, illetve tétovázom, a kollektíva azt mondja, igyam meg a vodkát, az ő egészségükre…”

Prüszkölt, amíg itta. Kiskorában egyszer köhögött, akkor diktáltak belé hasonló kanalas orvosságot. De a hatása jó volt: szivárványszélű, lebegő pontok a levegőben.

Úgy kell ezt is inni: egy korty víz, egy korty vodka, egy korty víz, egy korty vodka.

Estig az üveg kiürült.

„Valami egészen nahát… – írta este a naplójába –, aki nem próbálta, nem hiszi el. Csúnyuska betűk. Betűlik. Betűcskék. Asszociatív képrendszer. Sztriptíztáncosnő vagyok. Itt a fényképem. Illetve ott, a kirakatban… Előre meg hátra lököm a hasamat, irtó jó… Ki akar fogyni ez a nyavalyás toll…”

„Rosszul vagyok – folytatta másnap reggel. – Ez a förmedvény, feljebb, érvénytelen. Mindenkinek akad gyönge perce. Ezt nem lehet felróni. Éjjel hánytam. Később megindult velem az ágy, valóságosan, de nem fölfelé, nem; pokolian forgott, mint a keverődob, azt hittem, meghalok, de tényleg! Az arcom falfehér, a kezem most is remeg, látszik a betűkön. Különben teljesen mindegy, milyenek a betűk, ez az írás a legnagyobb marhaság, Hülyőke emlékiratai a szocializmus építésének korából, a szemétre való nyavalygás, az elhanyagolható selejtszázalék. Undorodom attól, hogy folytatnom kell. Az automatizálás miért nem terjed ki erre is? Ha meg lehetne nyomni a gombot, amire az volna írva kék zománcbetűkkel: HALÁL, most megnyomnám. De hát ez sem olyan egyszerű. Bonyolult műveletekkel jár. Sorba állni nyolc patikában. Keresni egy nagy bögrét. Szoktatni a gyomrot, hogy ki ne hányjam. Ezek a tevékenységek az életre emlékeztetnének. Az életre, amelyből senki sincs kirekesztve. Ezt a naplót össze fogom tépni. De ahova én elmegyek, nincsen ottan több kikelet… Milyen sok az ilyen nóta! Remélem, mások is vannak így, rajtam kívül… Helyesbítés: Remélem, másnak nem jut ilyen sors osztályrészül!…”

Néhányszor berúgott még, de nem tudta a szervezete megszokni. Túlságosan rövid ideig tartott a lebegés, rövid volt az az idő, amíg eggyé válhatott a holddal és a bérelszámolóból holmi fiatalemberekkel. Utána mindig hányt, mindig összetörte a keverődob, s a visszatérés órái egyre keseredtek.

A naplóját félmondatokkal tarkította:

„gyermekes fecsegés…”

„Le vagyok talpig szarva…”

„…kelt mint fent. Dettó.”

„Ötezer forintot nyertem a kötvénnyel. Anyuska rám hagyta a garzont. Tiptop bútorok. Költsem magamra?”

Amerikában tökéletes műlábakat gyártanak. De azt is le kell este csatolni. Mennyit nevetnének ezen az irkafirkán száz év múlva! Amikor olyan nagy bajok vannak, mint az atom. Hogy valaki egykor ilyesmiért sírta tele a papirost… Amikor itt a küszöbön az atomveszély. A tömeges pusztulás réme. Sőt, gyökerestül kipusztulhat az emberiség. Teljesen mindegy az atomnak, akár a milói Vénusz, nem válogat. Ez az egyetlen, ami vigasztal.

Figyelmetlenül fogalmazok. Azt akartam írni: „ez az egyetlen, ami még a saját ügyemnél is jobban elkeserít”.

Hivatali munkáját pontosan végezte. Senki sem sejtette, hogy csak nyolctól ötig mosolyog. A közös gondokban derekasan részt vett. Hozzászólt a gyermeknevelés problémáihoz. Haj- és kézápolási tanácsokat adott.

Már-már ott tartott, mégis elkezdi a sorban állást a gyógyszertárak előtt, amikor a sors a mártír asszonyt a csoporthoz helyezte.

A mártír asszony negyvenkét éves volt, négy gyermek anyja, özvegy, dupla fonott kontyot viselt, babahajtűkkel tűzte a fejbőréhez, hogy félre ne csússzon az ingatag glória. Tekintélye – a tényeken kívül – azzal erősödött, hogy nem panaszkodott, vidám, nyájas nyíltsággal hordozta körül tekintetét a szobában, s úgy tett, mintha birtokában volna az egyetemes elixír minden sebre.

Bent maradtak túlórázni egy különösen hideg téli napon, a mártír asszonynak kellett a pénz, ünnep előtt.

– Hogy bírod mindezt? – kérdezte Margó, mert kíváncsi volt a receptre.

A mártír asszony szerénykedve tűzködte a babahajtűt a fején.

– Észre sem veszem – mondta, s meggyőzőn aprókat bólogatott hozzá –, észre sem veszem, igazán.

– Négy gyerekkel özvegyen. Nem tudok ennél nehezebbet – mondta Margó makacsul.

Az özvegy sóhajtott, fürgén írta a számokat egymás alá.

Később fölvette a kabátját, álláig emelte a síkos szőrmegallért.

– Támogatnak, tisztelnek. Az özvegység ideális állapot – mondta Margónak. – Előtte kétszer elváltam. Gyermektelenül, aztán három gyerekkel. A negyedik ettől lett, aki meghalt. Borzasztó alak volt, az isten nyugossza. Elváltnak lenni! Az a nehéz.

– Nekem még halottam sincs – Margó irigyen áthajolt az asztalon. – És nem is lesz, soha.

A mártír asszony megsajnálta, kitárta bölcsessége tárházát. Nagyon szépet tanácsolt, rezgő nyomatékkal a szavak alatt. Amikor elváltak, megcsókolta Margó arcát kétfelől.

Margó új lapot nyitott a naplóban.

„Gyönyörű gondolat. Lám, a költők tudták: él valahol valaki, aki ugyanolyan szerencsétlen, mint én. Akitől a véletlen bizonyos dolgot ugyanúgy megtagadott. És vár. S ha két ilyen ember találkozik, örök szövetséget köt. A közös fájdalom összeforrasztja szívűket. Gyönyörű gondolat. Aki maga is átélte, csak az érthet meg engem igazán… Talán már közeledik.”

Két hónap múlva ezt írta, csupa nyomtatott nagybetűvel, élénk, enciánkék tintával: „ITT VAN. KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM.” S utánajegyezte: „Ezután nem lesz időm többé írni.”

Vaskos pontot tett a mondat végére. A naplót nejlonzsákba csavarta, s elsüllyesztette a vécé víztartályának dobozába.

A fiú arcán a bordó folt bal fülétől a jobb szeméig húzódott, egy kissé kiemelkedett a síkból, ezáltal azt az illúziót keltette, hogy késsel levakarható. Formáját illetően az Ibér-félszigetre hasonlított. A fiú különben száznyolcvan centire nőtt, s mellén a folt párja csak akkor látszott, ha ingét levetette.

A fedett uszodában ismerkedtek meg, nyakig a meleg vízben. A fiú hálás volt és zavart, amikor az ápolt arcú fiatal nő anyáskodva megszólította. Bár – amíg a vízből ki nem léptek – azt hitte, pénzre megy a dolog. Mondta is Margónak, ilyesmire nem áldoz. Aztán megkönnyebbült, felhúzta magas nyakú pulóverét, és jobb oldalára vonta Margót, az illemszabályok értelmében. Ekkor már némi fölényt is érzett.

Tetszett neki a lakás, a sok puha szőnyeg, Margó megígérte, hogy a hosszú nadrágot – úgyis divat – állandóan viseli majd.

A fiú technikusként dolgozott a játékgyárban. Szerette a játékokat. Volt egy újítása – hazánkban először –, a könnyező baba. Ha a gerincén megnyomják, szabályos könnyeket hullat.

Így aztán nem küszködtek anyagi gondokkal. Az özvegyet hívták esküvői tanúnak, meg egy idénymunkást a játékgyár fröccsöntő üzeméből.

A sellőtestű kerámialámpát letakarták egy csíkos selyemsállal, s egymásé lettek a sejtelmes félhomályban. Talán túl gyorsan.

– Meglátod – mondta az özvegy –, ha két ilyen ember az energiát összesíti, mire képes! Az élet mindig kárpótol. Amit az egyik oldalon elvesz, azt a másikon kitoldja…

– Milyen szerencse – mondta Margó a fiúnak –, hogy éppen aznap támadt kedvem úszni… egyébként nem szoktam odajárni.

– Én sem – suttogta a fiú. – Hát nem csodálatos? Mi ez, ha nem véletlen csoda.

– Aki azon keresztülment, mint mi, csak az tudhatja… – mondta Margó szenvedélyesen, és csókolgatta a fiú jobb fülét.

– Miért? – kérdezte a fiú idegesen. – Min mentél te keresztül?

Margó nem felelt. Várta, hogy a másik meséljen. Elképzelte, ahogy lassan kitárja a lelkét, és ő megvigasztalja.

De ez szótlan fiú volt, elkedvetlenedett, ha faggatták. Az ágyban érezte jól magát, a félhomályban is csukott szemmel.

Amellett a lépegető holdautón törte a fejét. Margó kivitte a széket a vécébe, rátette a szemétládát a tetejére, s egy üres vasárnap délelőtt kipiszkálta a naplót a tartályból. Semmi baja nem esett, csak a széle gyűrődött meg, s a fedele lett a nedvességtől domború.

„Az egyéni boldogság nem felejtetheti el az emberrel a kifejezés vágyát – írta, ismét egy lapot kihagyva –, helytelen, ha a boldogságomat nem osztom meg a világgal. Önzésre mutat, és úgy látszik, mintha csak nyavalygásból írtam volna azelőtt… Mi ketten csodálatosan megértjük egymást, két sokat próbált egyén, teljesen összeolvadunk egy közös akaratban, hiába beszélnek, hogy jobb lett volna várni, szegénykém, túl feltűnő az arca, de ilyesmin fennakadni, milyen csúnya, s mennyire arra utal, hogy alacsony szintű az emberek gondolkodása. Sürgős beszerzések: tévépizsama. Neki osztrák nejlonzakó, katonagallérral. Harmadikán mindketten belépünk a dolgozók kölcsönös segítő takarékegyletébe.

Ui.: Ezek az emlékiratok egykor tanulságul szolgálhatnak, hogyan lehet a nehézségeket leküzdeni. Borzasztó például Kína. Meg itt-ott azok a fegyveres összecsapások. Mégiscsak más, ilyen keretek közt. Szerintem a gyerekek a bőrbajt sem öröklik.”

– Hogy ízlik a túrós derelye? – kérdezte a fiút. A fiú nem válaszolt, a holdautó rugóját piszkálgatta, a villát bal kézzel emelte a szájához.

– Kifáradtál, ugye? – kérdezte Margó megértően. – Látod, ami másnak játék, az neked munka.

A fiú ránézett.

Ha nem ismerném – gondolta Margó –, még azt hihetném, gúny van a szemében.

– Nehéz testi munka – mondta a fiú –, ami másnak játék. És verejtékes fantázia.

„Olyan intelligens – írta Margó –, néha alig tudom követni. Nála valóban pótolta a természet, amit egyrészt elvett. Tavasszal halványul a folt, a napfény jót tesz neki, bár azt mondják, fordítva, télen kevésbé feltűnő. Nekem teljesen mindegy, hamarosan úgy megszokom, hogy észre sem veszem, csak ne dudorodna ki legalább. Mert én, ugye, nadrágot húzok, és kész. Persze, a nadrágot sem lehet folyton viselni. Pláne, ha a meleg beköszönt.”

Egyszer-kétszer szoknyára cserélte, nehogy azt higgyék, annyira fontos.

– Hadd nyomogassam meg – mondta a fiú egy szombat délután. Sétálni indultak, de egy kalauznő kinevette őket a saroknál. Úgy tettek, mintha süketek is volnának, de azért nem mentek tovább. Hazamentek, s odaültek egymás mellé a heverő szélére. – Hadd nyomogassam meg – mondta a fiú.

Margó tiltakozott. De a fiú eléje térdelt, s mintha kelt tésztába nyomná a mazsolát, bele-belemélyesztette ujjait a göcsörtös húsba. Egészen közel hajolt, úgy nézte.

– Fantasztikus – mondta különös, mély hangon –, ez egyre fantasztikusabb.

– Most én – mondta Margó rekedten –, az arcodat. Csak a felületét.

Ott kezdte a simítást, ahol még rendes. Borzongva érezte, hol a határ. A körme egy kicsit megkaparta a folt szélét. Mint a bélyeget a borítékon.

A fiú a kezére ütött.

– Te szadista – mondta –, ezért megverném a tulajdon anyámat.

– Feltételes reflex – Margó eldugta a lábát a subatakaró alá. – Hiszen hallottál róla, a te intelligenciáddal…

A fiú felvette az új osztrák nejlonkabátot a katonagallérral, elment.

„Az okozott lelki sérülések bonyolultan jelentkeznek – írta Margó –, a szakkönyvek tanúsága szerint. Türelmesnek kell lennem. Ha már úgy döntöttem, hogy az életemet összekötöm. Még ő van megsértve. Kisebbrendűségi komplexum. Pedig nincs oka rá. Hiszen szeretem. És ha szeretünk valakit, még az is kedves előttünk, ami egyébként visszataszító. Legyünk igazságosak: én sem vagyok tökéletes. Bár a láb mégsem olyan lényeges, mint az arc. Nyilván ő is tudja.”

Aztán éltek tovább, veszekedés nem volt, a kis holdautó már akadály nélkül bukdácsolt a subaszőnyegen.

– Nahát, ezek ketten – hallotta a szakszervezeti bizottság ajtajában Margó, úgy augusztus tájt, amikor reklamálni szeretett volna a mátraszentimrei beutaló ügyében. – Két ilyen figura! Sajnálom őket, sajnálom… Képzeld el az ágyban. A fiú talán zacskót húz a fejére.

– De mit csinál Margó? Csak arra vagyok kíváncsi. Mit csinál közben az oszlopaival?

A beutalót lemondták. A Sziget is van olyan szép, különösen ősszel. És a napokat Pesten is el lehet tartalmasan tölteni. Nem ám eszpresszó meg hajóbár.

„Ezt kéne még megoldani – írta Margó a naplójába –, hogy amikor sétálunk, ne bámulják folyton az arcát. Ha már nekem nem adatott olyan partner, ami minden más értéktelen fruskának. Ráadásul olyan morcos. Pedig annyit, de annyit vigasztalom. Hát nem Adonisz. De láthatja, mennyire felülemelkedem. Hiszen én sem vagyok tökéletes.”

– Nem kell az arcodat elfordítani – mondta a fiúnak gyöngéden, a letakart lámpa fényében –, tudod, hogy szeretlek. Nem undorít.

A fiú lehengeredett mellőle. Tetőtől talpig felöltözött, az ajtóból még visszaszólt:

– Sajnálom. Kimerült az akkumulátorom. Már nem tudok más nőt elképzelni a helyedbe.

Margó egyedül maradt. Pongyolát húzott, az asztalhoz szaladt, kinyitotta a naplót, de nem írt bele, csak ráhajtotta a fejét, aztán a tiszta lapon keletkezett zsírfoltot tintával bekeretezte.

A fiú csak reggel jött haza. Kezet csókolt szelíden, tehetetlenül.

– Te sírtál – mondta az özvegy Margónak –, ne is tagadd. Összekoccantatok valami szamárságon. Nem szabad elfelejtened, mi a ti szövetségtek alapja. Az forrasztja egybe a szíveteket.

– Miért tetszik sírni? – kérdezte az ügyfél, déli egy órakor. – Csak nincs valami baj?

– Fáj – válaszolta Margó, s a fejére mutatott. – Egész nap görcsöl.

– Tessék borogatni. Borecettel – mondta az ügyfél, és Margó lábára nézett. – Attól két hét alatt lelohad.

Az özvegy intett, diszkréten.

Az ügyfél megértette, szörnyen röstelkedett.

– Milyen hülye vagyok, milyen hülye – hadarta –, de tessék elhinni, semmi különbség. Mindenkinek van valami. Akinek nem kifelé, annak befelé.

Idősebb, őszes ügyfél volt, sildes sapkával, csekken fizette a hátralékot.

– Az úr úgy érti – magyarázta az özvegy fölényesen –, hogy mindenki cipeli a maga keresztjét. Még ha titkolja is.

Margó leitatta a szemét.

– Ketten mégiscsak könnyebb vinni – mondta. – Ketten könnyebb, mint egyedül.

Az őszes fél sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem hiszi. Ellenőrizte a csekken a dátumot.

– Csókolom a kezüket – mondta –, és minden jót.

Margó hosszan ült a napló előtt. Meg akarta fogalmazni, szabatosan.

„Az igények – írta – nem a lehetőségekből születnek.”

Megörült ennek a mondatnak. Véletlenül folyt ki a tollából, maga sem tudta, hogyan. Igen, így kéne. Ezen a szinten.

„Az ember olyan tudós – írta –, aki saját magával kísérletezik. De képtelen az eredményt szakszerűen felírni.”

Büszkén aláhúzta.

A fiú hazajött, fényes aktfotóval, kiszögezte a falra.

– Talán ez segít – mondta jó szándékkal.

„Ó, te nyomorult csúfság – ez állt a következő oldalon –, még te válogatsz, te ábrándozol? Hát nem elég, hogy itt vagyok magamnak, téged is szemléljelek, naponta, a te idegen csúfságodat? S még hálára kötelezve? Pofáztok, hogy a nagy egész? Milliomodnyi törtrész semmit sem határoz? De hiszen mindenkinek megvan, ez az őszes megmondta, mindenki hurcolja, mindenik rab, hogyan haladhat akkor az egész szabadon előre? Ha egyszer ez a helyzet. Amit én szavakkal ki sem tudok fejezni. Pedig én igyekeztem. Metró. Gázvezeték. Műanyagok. Tudomány. Diadal. A világűr.

De én erre fütyülök. Nekem csak a gyűlölet maradt és az irigység. Ezt így vegyétek, akik majd olvassátok, ez az igazság. És a stílus már nem érdekel.”

Így kéne lezárni, ólompecséttel, beletenni abba a tudja isten miféle ládába, hogy az utókor felbontsa.

De hát semmit sem lehet igazán befejezni. Mindig, minden göngyölíthető tovább.

„Ha viszont azért kellő távolságból tekintjük, kétségtelenül el kell ismerni, az egyént kikapcsolva, hogy objektíve VÉGE.”

 

Szeretteink, szerelmeink

Csöng a telefon. Vagy a húgom, vagy Szacsvay az egyetemről. Nem tudom, melyik rosszabb. Mindkettő minimum fél óra, teljesen hiábavalóan. Ez a legveszélyesebb időpont: az este fél tíz. Aki ilyenkor telefonál, sem dolgozni, sem aludni nem tud, kezében a kagyló, forgatja a telefonkönyv lapjait, válogat a számok között, a torkát köszörüli, hogy amikor aztán megszólal, a hangja természetesnek hasson és vidámnak:

– Szervusz… te vagy az, Ádi?

– Mit gondolsz, ki más?

De Póla nem sértődik meg, mert akkor le kéne a kagylót tennie.

– Mit tudom én, talán társaság… – Nevetgél, még idegesebb leszek ettől az ok nélküli nevetéstől. – Miért vagy olyan komor? – folytatja. – Miért vagy te ilyen komor mindig?

– Ezért hívtál? Hogy ezt megkérdezd?

– Jaj, Ádi… Hát az ember fölhívja az öreg bátyunkáját, nincs-e valami baja, eszembe jutott, múltkor sápadt voltál, többet kéne levegőznöd, de nem akarod elhinni, olyan konok vagy, mint a tatus… A tatus itt áll mellettem, szeretne néhány szót…

– Miért nem alszik a tatus ilyenkor?!

– A tatus éjjel sosem alszik. Istenem, istenem, hiszen tudod… tudod… hogy egész éjjel mászkál, azért, mert te megúsztad, azért még tudhatnád. Egyáltalán, mit csináljak vele? Hangosan kiabálj, mert süket.

– Tudom. Ezt tudom – mondom, egyre ingerültebben.

– Mindent elfelejtesz, különben… olyan feledékeny vagy… Jöjjön már, tatus… az Ádi… mondom, az Ádi… a fia!!!

– Szervusz, apus. Hogy érzed magad?

– Vigyél el innen – kiabálja tatus. – Vigyél el ettől a nőszemélytől… Meg akar ölni.

– Ugyan, apus…

– Kidob. Mindent kidob. Összetörte a pipámat.

A vonalban lihegés. Póla hangja.

– Leejtette! És nem is szabad neki. Az orvos megtiltotta. És büdös. Hányok tőle, átszivárog az ajtórésen. És az ágyban is szívta. Füstmérgezés. Én azt nem veszem magamra. Rád még hallgat. Gyere el, és magyarázd meg neki.

– Mikor? – kérdezem rémülten. A középkori városfejlődés újabb adalékai megkezdve az asztalomon. Kedden szeminárium. Bizottsági ülés. A fiókban a Hadtörténeti lexikon esedékes címszava.

– Ráér holnap is…– mondja engedékenyen Póla. Tulajdonképpen Paula. Csak így ejti, franciásan. Három nyelven beszél és olvas. Igaz, hogy csak detektívregényeket. És fordít. Bizalommal ajánlhatom bárkinek, nyersfordításai precízek. A szinonimákat is feltünteti zárójelben.

– Ötödike körül… Amikor hozom a tatus járandóságát. Akkor majd hosszabban beszélgetünk.

– Fiam! – kiáltja megint az apám. – Én vissza akarok menni a régi lakásomba. Onnan ki lehetett látni az utcára.

– Nem engedhetem az ablakhoz! – Megint Póla. Birkóznak, egymás kezéből tépik ki a kagylót. – Itt nincs rács… Kizuhan, és loccs a feje… Én nem érek rá egész nap strázsálni… Csinálj valamit…

– Este tíz órakor?

– Múltkor reggel nyolckor hívtalak. Ugyanezt mondtad. Mindig sietsz. Rossz az élettempód.

Felröhögök.

– Na, csakhogy fölvidítottalak! Az a gyanúm, hogy te búskomor vagy. Hallod, Ádi? Búskomor. Ne ugorjak oda?

– Most?

– Jó holnap is…

– Nekem bizottsági ülés…

– Ülés, ülés, ne menj el, neked is kell egy kis szórakozás, kimegyünk a Normafához, két testvér, milyen pompás lesz!

– Két hete voltunk!

– Jópofa vagy, két hete! Meséltem már, hogy jelentkezett a Duci barátnője, és kijelentette, hogy nála nincs semmiféle könyvtári könyv, és ha Duci ezt állítja, hazudik? Egyáltalán, felolvastam az utolsó levelét?

– Igen – mondom gyorsan.

– Az unokám – jajgat bele apus. – Hallottad, hogy disszidált az unokám?

– Hallottam, tatus, Már egy esztendeje… Nyugodj meg, aludj.

– Meddig fog még fájni a lábam?

– Tavaszra elmúlik. Légy nyugodt, tatus. Nemsokára megyek, és viszek neked sört. És ne bántsd Pólát. Ő csak jót akar.

– Adjátok vissza az önálló lakásomat!

– Ádi, ezt nem lehet sokáig húzni! Azért, mert én akkor ezt vállaltam, nem vonhatod ki magad a felelősség alól…

– Póla… mondd meg, mit segítsek? Hogyan?

– Ha sokat akadékoskodik, tényleg visszacserélem a lakást kettőre…

– Póla. Kilencvenkét éves.

– Én meg negyvennyolc. Minek nekem ez a nagy lakás, végül? Ha egyszer nincs többé gyerekem.

– Ne haragudj, csöngetnek.

– Éjszaka? Ki megy hozzád, éjjel?

Ezt elvétettem. Ezt délelőtt szoktam mondani, vagy délután.

– Szemét alak vagy, Ádi…

– Értsd meg, nyakig ülök a munkám közepén. A jövő héten mindent megbeszélünk.

– Csak azt hallgasd meg, milyen helyesen ír… Mintha okosodott volna, nem?

Odahúzom a széket, leülök, rágyújtok. A kagyló nyomja a fülemet.

Duci jól keresett idehaza, ahhoz képest, hogy csak szabás-varrást tanult, azzal az elképzeléssel, hogy úgyis színésznő lesz, és akkor majd saját maga varrja a ruháit, egyedi tervek szerint, az egész világot elkápráztatva. Egy belvárosi maszek szalonban dolgozott, mindennap tajtékzó irigységgel rontott haza.

– Az a sok vén kurva, azokban a drága, gyönyörű cuccokban!

– Na de Duci – mondta Póla –, azok már nagyon régen keresnek. Megengedhetik maguknak!

Néha beleszóltam. Igyekeztem ellensúlyozni Póla hülye érveit.

– Nézd, te széplány, neked inkább azt kellene ambicionálnod, hogy ne hasonlíts ezekhez a páviánmajmokhoz… Én mint férfi mondom neked, a ruha nem számít. Csak hogy passzoljon az egyéniséghez, és a női formához igazodjon…

– Te mint férfi… – mondta Duci, olyan hangsúllyal, hogy társalgásunk megakadt. Pedig egyébként nem idegenkedett az idősebb férfiaktól, egyik nagy dilemmája ez időben éppen az volt, hogy lefeküdjön-e egy ötvenhárom éves sofőrrel, aki negyvenkettőig artistaként működött, és megígérte neki, hogy tapintatosan és következmények nélkül fogja bevezetni a szerelmi élet rejtélyeibe. Mert Ducinak huszonkét éves korára sem sikerült elvesztenie ártatlanságát, ebben gyávasága és ronda modora is megakadályozta.

– Hát nem fejlődött? Mennyivel higgadtabb szegénykém… – mondja Póla. A levélnek vége. Lelkesen helyeslek. – Tudom, hogy benned mindig voltak vele szemben bizonyos előítéletek, te nagyon elszakadtál a családtól, ne is tagadd, de most legalább ismerd el, hogy nagyon helyesen ír. „Édes anyukám, azon leszek, hogy a teáltalad megszabott úton haladjak az életben, és elérjem mindazt, amit egy ember el akar érni, és ami reális.”

– Igen – mondom. – Biztosan így van, Póla. És mi újság a zongoraművésszel? Aki fölkarolta?

– Ja… a Ricsi… Megvan… Nem zongoraművész, bárzongorista, de az ott jobb…

– Jó éjt, Póla. Kösz, hogy hívtál.

– Igazán?

– És csókolom a tatát…

Most kell megszakítani a vonalat. Póla addig beszél úgyis, amíg a bontó búgást meg nem hallja.

Szeretem a szobám szagát.

Ha vendég jön, ez a szag mindig megbomlik. Másféle szappan, másféle kölni, másféle dohány. Duci cigarettái. Csak külföldi cigarettát szívott, undorítóan édeskés füstöt eregetett a levegőbe, levetette magát a rekamiémra, cipőjét elszórta, démoni pózban meresztgette enyhén bazedovos szemét. Igen, a nyakán is volt valami. Olyan pórázféle szíj, faragott kődarabbal, azt hiszem, így takarta a pajzsmirigyduzzanatát.

– Ugye, bájos kis arca van? – kérdezgette mindig Póla; én bólintani szoktam. Mit is mondhattam volna? Némely nőnek illik a festék, Ducinak nem illett, mintha viccből mázolta volna össze magát ezüsttel, kékkel, zölddel. Ahányszor láttam, viszketett a tenyerem, legszívesebben vittem volna a csaphoz, mosdatásra. Nem a konzervativizmus beszél belőlem. Hiszen amit az én Klárám művelt, azt sem helyeseltem: soha egy frizura, egy-egy könnyebb, habos blúz, még a szemöldökét sem tépette, hiába, ízetlen teremtés volt, az is maradt. Csak a matematika. Tanársegéd az egri főiskolán. Ámbár lehet, hogy már adjunktus. Fél éve beszéltem vele utoljára, karácsonykor, amikor kicseréltük az ajándékokat. De én fölkészültem rá. Erre a teljes elidegenedésre. Huszonhat éve, amikor a bíróság az anyjának ítélte.

Emlékszem, két-három éves lehetett. Én még bajuszt viseltem, szép, hosszú bajuszt, Klárika belekapaszkodott, sikított a boldogságtól, nekem fájt, de hagytam. Bejött az anyja, rászólt, majd erősen megütötte a kezét, Klárika sírt, és attól kezdve eltolt engem magától, pedig nem én ütöttem meg, csak az én bajuszom miatt…

Gyereket sem fog szülni. Nem illik a terveibe. Bár a házasság sem illett bele, mégis férjhez ment, egyik napról a másikra. Három héttel az esküvő után tudtam meg. A férjét csak fényképről ismerem, egri fiú, állatorvos. Túl csinos. Túl csinos Klárához. Én nem vettem volna el Klárát az ő helyében. Irén még ma is nőiesebb. Irén azt mondja, Klára végeredményben rám ütött, s arról nem tehet, hogy ami egy férfinak sikkes, az a nőnek hátrány. Irén huszonhat év alatt megnyugodhatott volna, de nem, vitakedve változatlan, a múltkor arról faggatott, hogy az a szomszéd lány a Rákóczi úti lakásunkban miért köszönt nekem szervuszt a lépcsőházban azon a húsvéthétfőn, amikor ő már Klárát hordta a szíve alatt….

Csodálom, hogy az a Szaniszló kibírja Irénnel. Nem tudom, miféle fickó. Klára mondott róla valamit karácsonykor, hogy neki nem kéne, ha utánadobnák se, vékony hangon beszél, a nedves szemét papírzsebkendővel törölgeti. Kétszeres özvegyként költözött össze Irénnel. Ennek a Szaniszlónak is van egy fia, Svédországban vasalógyári mérnök. Mindegy, Irén ezzel együtt szerencsés.

Az egész családból Póla a legszerencsétlenebb. Mintha anyám sorsát örökölte volna, anya ereje nélkül. Mert anya tudta viselni, ami neki kiméretett. Viselte apát; még akkor is viselte, amikor apa már régen elhagyta, más asszonyokat nyomorított, s csak pénzért meg meleg ételért ugrott haza.

A tatus. Nagymester. Az állandó önigazolás nagymestere. Soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy hibásnak vallotta magát valamiben. Ha a szemünk előtt törte össze a csészét, akkor is azt mondta, az már törött volt eredetileg. Amikor ötvennyolcban hosszú szenvedés után anya meghalt, Pólánál vacsoráztunk (Duci fölvette anyám antilop övét és hímzett kabátját a hagyatékból, illegett-billegett benne a nyolcéves testével, és hagyták, hadd játsszon). Tatus megveregette a kezünk fejét, könnyezett:

– Az tegye elviselhetővé a gyászunkat, hogy amíg élt, legalább mindennel elláttam, nem ismerte a szükséget – sóhajtott, őszinte átéléssel.

Kis híján fölpofoztam.

– Kilencvenkét éves – mondogatom most Pólának. – El kell viselni. A szenilitás!

Pedig hát soha nem volt másmilyen. A második felesége, aki három éve halt ki mellőle, eleget panaszkodott. Hogyha tudta volna, ilyen szörnyeteget öregségére dehogy vesz a nyakára…

Ennek az asszonynak – a neve Eta néni – is vannak gyermekei. Az egyik fel is hívott Eta néni temetése után, udvariasan közölte, hogy a bútor a lakásból az övék, s bár a lakás is az ő anyjuké, jog szerint, meghagyják a Bátori családnak, ha a Bátori bácsit ezután ellátják, az orvosi prognózis szerint úgysem húzza tovább fél évnél.

Az Eta néni fia – egyébként doktor Busuló Elemér – egyúttal arra kért, vigyem be a kisebbik lányát az egyetemre.

A Bátori család én vagyok meg Póla, meg talán idetartozik Duci is (valahol New-Brunswickban), és ha elveszi feleségül, természetesen a bárzongorista is, Klára lányom a férjével, Irén mint volt feleségem, hiszen jelenleg is a Bátori nevet viseli, de ezen az alapon Annucit sem lehet kihagyni; Annuci öt hónapig a házastársam volt, életem leghülyébb esete, végül is komolyodott, kikötött annál a pacáknál, akivel rajtakaptam, már három gyereket is szült neki, a múltkor ő ismert föl a buszmegállóban, s rögtön szemrehányást tett: bár az útjaink elváltak, az én beteges érzékenységem miatt, azért gondolhatnék arra, hogy néha-néha megnézem, él-e vagy hal.

Zavaromban ígérhettem valamit, mert másnap beállított, a legkisebb gyerekével – kis pelerin lógott a csöppség nyakában, ritka szép kölyök –, s arra kért, vigyázzak rá délután, mert moziba szeretnének menni.

Ez a kis pelerines Ágneske ült a térdemen, később letettem a szőnyegre, de újra fel kellett vennem, mert a bojtokat rágta, csupa szőr és piszok lett a kis pofája. Kétszer megcsókoltam.

Annuci azután írt egy levelet, melyben tanúk igazolták, hogy Ágneske a nálam töltött idő után közvetlenül többször is hányt, és vérhasgyanús tünetekkel kezelik.

De hát mindez mellékes. Csöndes éjszaka jön. Az agyam éles, szeretem a szobám szagát, a saját csöndemet, a kávéban a cukor koppanását, a papírlapok súrlódását, a betűk zörejét az írógépen.

Megint csöng.

Le kéne szereltetni. De mi lesz, ha a szívem…? Ha a szokott görcs behúzódik a hónom alá, elönt a verejték, s a bal oldalam ég? Hogyan értesítem a mentőket? Mert ilyenkor a mentőket kell hívni, ez a munkájuk, nekik nem terhes legalább.

– Dehogy, dehogy zavarsz… – mondom Szacsvaynak, Szacsvay a jelenkori történet tanszékén külső előadó, rendes fickó, csak tele ambícióval és gyanakvással. – Dehogy, dehogy… még fiatal az idő.

– Hogy állsz a munkáddal? Halló? – érdeklődött Szacsvay.

– Köszönöm, lassan. És te?

– Ez a hőség… halló… kinyitottam az ablakot…

– Nyisd csak ki. Helyes. Mi újság?

– Én kérdem tőled. Te vagy a pikszisben. Mi az öreg álláspontja? Halló…

– Mire vonatkozóan?

– Tudod. Amiről a múltkor beszéltünk.

Nem emlékszem. Szacsvay hangja teljesen dallamtalan, közlései egybefolynak, olyan óvatosan fogalmaz, hogy még azt sem lehet pontosan megállapítani, ki a szóban forgó személy. Véleménye kibogozhatatlan, recseg a kagyló sűrű, ideges hallóitól.

– Ja! Tulajdonképpen változatlan.

– Ez megnyugtat… halló. Te még bírod? Ha a Soltész odakerül, jó lesz az nekünk? A Soltész… halló… mindig más vonalat vitt…

– Milyet? – próbálkozom.

– Tudod… beszéltünk róla. Halló… És a Geller felszólalt. Utána az a bizonyos illető elhagyta a termet.

– Ne mondd!

Az a bizonyos illető. Fogalmam sincs.

– Gondoltam, érdekel… Jó, ha tudod. Halló… Mi, barátok… Mi, barátok. Mi, testvérek.

– Nem akarsz átugrani? – folytatja. – A család kiment a nyaralóba. Halló… magányos farkas… gyere… Találtam egy érdekes dokumentumot… halló. Az öreget ez piszkálni fogja.

Egyszer nagyon megsajnáltam, átugrottam. Fél éjszakát ültem egy támlás, faragott széken, száraz kókuszcsókot és diólikőrt fogyasztottam. Görcsöt kapott a szám, ahogy mindenre azt feleltem: persze.

– Isteni lenne – mondom –, de a munkám… A kiadó nyúz… ez a rabság…

– Egyszerűen föl kell téged pakolni, és ki a tó mellé. A nádasba. Horgászni. Halló… kiviszlek horgászni.

– Szervusz – mondom keményen –, nem akarlak tovább föltartani, jólesett, hogy hívtál.

– Szervusz – a hang gyűrött –, szervusz. Ott vagy még? Halló, halló…

Láttam már, filmen, olyan embert, aki nem veszi föl a kagylót, hiába csöng a telefonja. Nekem még sosem sikerült.

Póla öt éve vásárolt Dömsödön egy kilencvenhét négyszögöles irtatlan telket, Duci nevére, haszonélvezeti joggal. Felállított rá egy kimustrált lakókocsit. Néha kivonszol magával, ha úgy találja, hogy a Normafánál nem elég erős a nap. Mert Póla napimádó. Kora reggeltől napnyugtáig fő, aszalódik a napon, nyolcpercenként keni a bőrét, s ilyenkor témája is csak eme ténykedésére szorítkozik.

– Azért mintha fátyolos volna a fény…

– Azért ez nem az igazi. Viszket a bőröm. A rendes fénytől nem szabadna viszketni.

– Ez kell nekem. Ebből élek egész télen.

– Még semmi! Tavaly olyan barnára sültem, mint egy szudáni néger!

A múlt nyáron, közvetlenül Duci disszidálása után, lementem vele négy napra. Egyszerűen nem lehetett egyedül hagyni. A tatust addig a házmester etette, a tatus a házmesterék kosztjával elégedett volt, Póla főztjét utálta, azt állította, hogy Póla beleköpdös a salátafőzelékbe.

Kempingágyon aludtam, Póla buzgón kifeszítette nekem.

– Kiváló alvás esik rajta. Duci is ezen feküdt. Ide tette a kis fejét… Most vajon hova teszi? Te ezt nem értheted… itt a lányod Egerben. Csutorás sem értheti! Alig törődött Ducival, pláne, mióta az a dög fiút szült neki! Állítom, ha nem az a helyzet, mint ami, nem csinál ilyet ez a szegény boldogtalan. Bár lehet, hogy szerencséje lesz… A Csutorás bezzeg fütyül az egészre. Na, milyen ágyat készítettem? És ez a jó levegő!

Csutorás Ducinak az édesapja. Mi sohasem szívleltük egymást Csutorással, tulajdonképpen örültem, amikor elváltak, Csutorás ivott, nem a részegségig, csak annyira, hogy az utolsó vasát is elköltse. Amellett állandó kisebbségi érzésben szenvedett, kereskedelmi felvásárlóként járta az országot, s naponta kijelentette Pólának, egy-két pofon kíséretében:

– Azért még nem kell engem lenézni. Mert nem beszélek nyelveket.

Bár ez a mostani, kései házassága jól sikerült, egyszer összefutottunk, mutatta a fia fényképét, panaszkodott, Póla nem engedte Ducit a féltestvéréhez.

– Nem is – mondta Póla –, Ducinak semmi köze hozzá. Nem egészséges keveredni…

Erről a Csutorás fiúról csak annyit tudunk, hogy Istvánnak hívják, és ötödik általánosba jár, zenei tagozatra.

Szóval, négy napig aludtam Póla kempingágyán. Ittam a gyönge, zaccos kávét. A szúnyogok dagadtra csíptek.

– A fehér bőröd miatt! – oktatott Póla. – Gyere ki a partra. Majd én segítek rajtad.

Rögeszmésen úgy viselkedik, mintha ő istápolna engem.

Az árnyékból bámultam Pólát, ahogy arca kidudorodó részeit teleragasztja zöld levelekkel, forog szabályosan, szinte a zsírja is csöpög, mint a grillcsirkének a nyárson. Aztán este föltápászkodik, a naptól gyulladtan, vakon, a szeme fehérje besárgul, a hangja ugrál, elkezdi ok nélküli nevetőrohamait:

– Na, látod… Hát nem más így? Hogy te milyen buta vagy… Ducit is úgy kellett idecibálni. Türelem… az nincs ebben a családban. Hallod, Ádi? Nincs semmi türelmed!

Ha egyszer kifogy a türelmem! És megmondom: Ha egy nő negyvennyolc éves, az apjával lakik együtt, a lányát siratja, s ráadásul már roggyant elefántcombjai vannak, hagyjon föl a napozással. Egyáltalán mindennel hagyjon föl. Mert talán akadna férfi, aki a tatust és Duci emlékezetét elviselné – de az elefántcombokat, a hepehupákat, földrajzi türemléseket nem. Azt nem lehet semmivel ellensúlyozni. Az öregedés rondaságait csak a régi kapcsolatok viselik el, segít ebben a közös kopás nosztalgiája. De ezzel az eredménnyel már nem vadászhatunk újakra. Mert a csúf is szépet szeretne. Én csak tudom. Férfi vagyok, nézem Pólát, émelygek a látványtól, aztán a saját kék eres, piszke lábszáramat nézem, az émelygés erősödik.

Póla a legszerencsétlenebb a Bátori családban. Azért költözött össze tatussal, mert doktor Busuló Elemér – Eta néni fia – garantálta neki, hogy tatust a fejében levő daganat fél év múlva elviszi, s Póla úgy gondolta, megéri a fáradságot, marad utána Ducinak egy külön szoba. De a daganat felszívódott, vagy nem fejlődött tovább.

Másrészt: alkalmi partnerei is sorra leléptek. Főleg Duci miatt. Öt-hat évvel ezelőtt Pólának udvarolni kezdett egy ügyvéd, agglegény, a lakás is nagyon megtetszett neki, különösen a tulipános csempe a vécében. Alig akart onnan kijönni. Póla a személyzeti szobába is bevezette, aztán úgy alakult, hogy ott le is feküdtek. Duci váratlanul hazajött, tizenhét éves volt akkoriban, a személyzeti szoba ajtaját zárva találta. Az előszobában fölfedezte a férfikalapot. Kiment a folyosóra, először zörgött a kis udvari szoba ablakán, majd könnyedén benyomta a két ablakszárnyat, s odakönyökölt az ügyvéd úr feje fölé, a párkányra:

– Mit csináltok? Nem szégyellitek magatokat? – Az ügyvéd még a kalapját is otthagyta.

A férfiak mind olyan halvérűek, ha egy kicsit megöregszenek – mondogatja Póla –, te is olyan halvérű vagy, Ádi… Egy jó viccet nem lehet kipréselni belőled. Hallod? Megkukultál? Itt a te egyetlen húgocskád…

Duci csak sértegetni tudott.

– Hogy vagy, fogatlan tigris? – Ezt a disszidálása előtti tavaszon kérdezte, amikor a felső koronám meglazult, és hiányos foggal maradtam három napra.

– Te taknyos – mondtam neki –, még mindig nem érted, miért lécel le mellőled minden normális fiú?

– Nincsenek normális fiúk – mondta –, mind tele vannak bunkó nagy pattanásokkal. És sóherek.

Sajnáltam. A blúzából kibuggyant a melle, a feje rogyadozott toronymagas frizurája alatt.

– Miért hagytad abba a versmondást?

Ma már hihetetlen, de tizenkét éves korában öt hónapig elviselhető, aranyos kislány volt. Majdnem tehetséges. Verseket tanult, könnyezve adta elő őket, készült a „színművésznői” pályára.

– Versekkel ma már nem lehet érvényesülni. A színésznőnek is mindenféle helyzetgyakorlatok kellenek.

– Meg érettségi!

– Majd fogtok ti még csodálkozni! Én, apukám, észalapon oldom meg a jövőmet! Van most egy festő… irtó gavallér, szórja a pénzt, és csak bámul rám. Érted? Bámul, mint a szentségre!

Ez a festő levélben mutatkozott be Pólának. Póla meghatottan olvasta fel nekem, telefonon.

– „Kedves asszonyom! Én azok közé a maradi emberek közé tartozom, akik még hisznek a jóságban, a családi tűzhely melegében. Én a legtisztább érzelmekkel közeledem Ducika felé, nem pediglen arra törekszem, hogy más férfiak módjára élvezeti cikké silányítsam…”

– Ez impotens, vigyázz! – mondtam Pólának.

– Helyes, jó nevelésű fiatalember – felelte megrovóan Póla –, nem lehet mindenki olyan hideg és cinikus, mint te. „Kedves asszonyom, alig tudom elhinni, hogy az Ön mértéken felül vonzó leánya sorsomhoz kötné élete hajóját…”

– Csak az a baj – vallotta be Duci, három héttel az olasz IBUSZ-út megkezdése előtt, amikor este tizenegykor keresett fel, szokott tapintatlanságával, „rokoni látogatásra” –, csak az a baj, tudod, Ádám úr, hogy pici…

– Mi pici?

– A festő. Nálam kisebb.

– Mennyivel?

– …és művészileg nem tud érvényesülni. A klikkek nem engedik. Kénytelen megrendelésre másolni régi holland mestereket. Javarészt külföldre, ehhez persze te nem értesz; dollárüzlet.

Megszállt a nagylelkűség. Amire eddig mindig ráfizettem, mert csak az időmet pocsékoltam, és nem segítettem vele végül senkinek.

– Ha akarod, összejöhetünk… Vacsorázzunk együtt egy este. Ha számít a véleményem!

– Jól van, fogatlan tigris! – láttam, hogy örül. – Már tudja, hogy a nagybátyám észkombájn, tanulmányt ír meg minden… De a Fészekben, jó? Ahol megfordul a művészvilág…

Duci festője törpe volt. Szabályos törpe. Bár törpének talán magas. Száznegyvenöt centiméter. Ennyit vallott be, életkorban harmincötöt. A szeme egészen eltűnt, deformálódott kicsiny, puha arcában. Az ujján két aranygyűrű. A zakója zsebében zsebkendő.

Duci fehér pulóverben ült mellette, a haját leengedte, hogy alacsonyabbnak lásson, s kevesebb festéket mázolt a képére. Ezen az estén láttam először és utoljára emberinek.

A festő – Kovách Ede – zavartan szónokolt. A kedvezőtlen politikai légkörről, az érvényesülés szamárlétrájáról, s hogy ő egy asszonyt a tenyerén hordana… mert őt a nők eddig csak kihasználták, nem tudja, miért, egyébként hormonkezelésre jár, a hatása hamarosan mutatkozik, szerencsére Ducika sem túl magas, a sarkos cipő sem divatos már.

Duci hallgatott. Időnként rendelt néhány drága kotyvalékot. Mindig mást.

– Cudarul bánik velem – panaszkodott Kovách Ede. Három kerti párnát csúsztatott az ülepe alá, hogy kényelmesen szembenézhessünk. – Komolyan, ha nem szeretném annyira… még a kis kezét sem engedi megfogni… pedig mindent megkap. Jól keresek. A széria jól fizet. Mellettem nem kell majd tűvel szurkálni az ujjacskáit… Ducika, meséld el Ádám bátyádnak, mi mindent vettem én neked? Az aranyórát mutattad? Hát a kötött komplét? Azt a cipőt is megvesszük, amit a Váci utcában kinéztünk…

Unszolt, hogy fogyasszak. Fogyasszak még. A zsebét ütögette.

– De miért ilyen cudar hozzám? Most is… könyörögni kell, hogy egy szót szóljon. Pedig már a szertartást is kitűztük. Augusztus tíz.

Duci kifordult felsőtesttel ült a széken, mintha véletlenül, csupán néhány percre szerencséltetné társaságunkat. A zenekart figyelte, a zenekar hosszú hajú, fölényes fiatalembereit. A szája tátva maradt a sóvárgástól, szeme alatt a kék valódi bánatnak látszott, de senki sem jött érte, a törpe kapta el éjfélkor a könyökét.

– Póla – mondtam másnap a telefonba –, ez őrültség, Póla. Ne fogadjon el semmit… Miért engedted?

– Hát tudtam én? – siránkozott Póla. – Alacsony… alacsony! Relatív fogalom. De hát rám nem hallgat. Ha beszélek hozzá, rejtvényt fejt, vagy regényt olvas. Majd csak kimászik valahogy!

Duci Veronában maradt le a csoporttól. Harmadnap telefonált az őrjöngő anyjának:

– Minden oké. Itt az emberek egészen mások, mint a magyarok. Van már patronálóm, teológiát fogok tanulni.

– Teológiát! – ordította Póla. – Nem is tudsz latinul!

A törpe nem hagyta annyiban. Még az idén márciusban is felhívott, mint a család „férfitagját”, zokogott, fenyegetőzött, harminckétezer forintot követelt, számlákkal igazolva, hogy mind Ducira költötte.

– Szegény ördög! – mondtam Pólának. Póla lehülyézett, hiszen minden zűrt ez a gazember okozott, előle menekült el a kis butus lány. Talán Pólának volt igaza. Közölte Kovách Edével, hogy kopjon le végképp, különben ráuszítja a rendőrséget, ugyan kaparják meg egy kissé az üzleti ügyeit…

Akkor inkább a levél, mint a telefon csöngése. Duci képeslapjai.

„Már New Yorkból jelentkezem. Állati monumentális. Tudom, hogy nagy kitartásra lesz szükségem, hogy terveimet valóra válthassam. Legyél jó fiú, és akkor majd küldök neked egy amerikai borotválkozókészletet…”

– Miért nem válaszolsz neki? – kérdezte Póla. – Látod, milyen jószívű…

– Én csak az igazat írhatom.

– Igazat, igazat… Biztatás kell, nem ledorongolás. Csak ismerném az életformát. Hoztam már ki a könyvtárból könyveket. Feleség voltam New Yorkban… A felhőkarcolók árnyékában… Kéri a magas szárú vászoncipőjét. Azt a hetvenöt forintos munkacipőt. Mit jelent ez, Ádi?

Munkára. Munkára. Szeretem a szobám szagát. Szeretem, hogy nem kell válaszolnom. Ha válaszolok, mindig rosszabb.

Mint a múltkor. Póla hétkor hívott föl, még aludtam, előtte egész éjszaka dolgoztam, összeráztam két fejezetet.

– Tegnap moziban voltam – közölte.

– Örülök… És mit láttál?

– Az Oszkárt. Azt a francia produkciót, eredetiben, nem ám felirattal…

– …

– Nem kérded, miért?

– …

– A volt főnöknője, aki határozottan szerette ezt a gyereket, az mesélte, hogy Duci ezen a filmen sírt… hogy sírva emlegette. Gondoltam, megnézem. Ez is fényt derít a lelkivilágára. Hogy mi fájt neki annyira. Hogy mi okozta… a lelkivilágában…

– És?

– Ádi, fogalmam sincs. Fogalmam sincs, miért sírhatott… Ez bohózat. Luxusvillával, fehér telefonnal, tengerparttal, emeletes lakosztályok…

– Az istenért, Póla – túlságosan álmos voltam –, térj már magadhoz! Ezért sírt. Hogy neki ilyen nincs. Duci lelkivilága!!!

– Te végül is irigyled, nem, hogy elhatározta magát, és kiment, te pedig itt penészedsz egy piti tanszéken? Nem érdemes törődni veled, Ádi, önző vagy, mint minden férfi, egyáltalán nem csodálom, hogy így maradtál szólóban vénségedre, engem is, az egyetlen húgodat, elriasztasz!… És intézd el, intézd el a tatust, nálad is lakhat az alkóvban, hozzál te is valami áldozatot… A Pali bácsihoz is le kéne utazni.

Mert Pali bácsi is rokon. Póla azt állítja. Azt állítja, hogy amikor ötéves voltam, egy egész nyarat töltöttem Pali bácsinál Zala megyében. Pali bácsi tatus öccse, plébános és „arany ember”. Nem emlékszem. Aztán összevesztek tatussal, Pali bácsi nem adott kölcsönt, s tatus ezek után azt terjesztette róla, hogy a templomi perselybe lyukat fúr, de hagyja éhen dögölni a felebarátait.

– Anyuka nagyon szerette Pali bácsit – suttogta Póla, már nem tudom személyesen-e, az eszpresszó sarkában vagy telefonon. – Meg szokta anyukát áldani, és anyukának igenis adott pénzt! Most érszűkülettel nem tud lábra állni…

Vajon honnan emlékszik minderre Póla? Fiatalabb nálam, azon a bizonyos nyaraláson még meg sem született. Félelmetes a nők emlékezete. A táskájukhoz hasonló: ami egyszer belehullott, ott marad, minden megvan az alján, s mindig vele borul a többi, ha egyet-egyet kiemelnek.

Hogy nyomozta ki Pali bácsit?

Másfajta ez a női magány. Agresszív magány. A csápok idegesítő, vibráló tapogatózása körbe-körbe, bármilyen falat után.

A beszáradt meszet nem lehet újra oldani. De azért van, aki makacsul kísérletezik.

Arról is értesítettek, hogy Pali bácsit felhozták a Belklinikára. Pali bácsi s egyúttal tatus leánytestvére, bizonyos Mária Ilona, aki felnőttkori szövődményes skarlátban még tizenkilencben meghalt, egy gyereket hagyott maga után, ez a gyerek telefonálta meg – özvegy Lehotai Sándorné néven – a hírt: Pali bácsinak jólesne, ha halálos ágyánál még egyszer láthatná rokonait. Szeretné megáldani őket.

A látogatási idő már elkezdődött, a megbeszélt helyen nem találtam Pólát, benyitottam a kettes kórterembe. Az ágyak üresek voltak, csak az ablak mellettiben feküdt egy öreg-öreg bácsi, s mintha melege volna, eszelősen hajtotta arca elől a levegőt.

– Pali bácsi – mondtam óvatosan, közelébb lépve. Elkapta a kezemet, megcsókolta. Aztán a sarokba mutatott.

– Vidd! – kiáltotta. – Vidd onnan azt. Vidd!

– Jó. – Megsimogattam a homlokát. – Viszem.

Leültem melléje. Szorította az ujjaimat. Finoman, hidegen csúszott a keze.

Hirtelen eszembe jutott. Úgy éreztem, rokonom, valóban.

Póla berontott a folyosóról, a szoba megtelt a hangjával.

– Te jó isten, itt kucorog egy vadidegen mellett… összevissza keresünk… Pali bácsi vár a büfénél, letámogattam, virslit eszik sós stanglival…

Pali bácsi, a büfénél, kedélyesen fogadott, pedig két bottal vánszorgott, a lába lesoványodva, csontig.

– Az édesanyátok – mondta –, ha őt nem az apátok veszi el, miatta kiugrottam volna a rendből. Csodálatos asszony volt. Tudott szenvedni. Ti már nem tudtok, nyavalyások. Jártok-e sírjához?

– Persze – mondta Póla, én meg azt mondtam, hogy nemigen.

– Mindegy – sóhajtott Pali bácsi –, tulajdonképpen mindegy. A dolgok máshol dőlnek el.

Megnyugtatóan, hivatalosan mondta. Néztem az órát, hétkor kezdődött az előadásom a levelezőknél.

– Ádi mindig siet – nyafogta Póla –, nincs benne semmi könnyedség. Fogunk mi még együtt táncolni, ugye, Pali bácsi?

Csak ma este ne hívjon már senki. Tizenegy óra, lassan.

– A férfiak érzéketlenek – mondogatja Póla –, rinocéroszbőrűek… Nem hatol át az önzésteken semmi… Tunyán belenyugosztok a magányba…

– Dehogy, Póla – én meg ezt mondogatom –, csak nem iszom meg a plantát tea helyett. És kérlek, ne hozz a vázámba műzölddel műpipacsot.

Nem érti.

– Rajtad akarok segíteni, Ádi. Ne szomorkodj a barlangodban. Végy rólam példát.

Szacsvay örök lihegése:

– Tájékoztatlak mint barát… a te érdekedben… a te harcostársad…

Annak idején, régen, megszállott kölyök voltam. A tanulás meg a tenisz. Póla is teniszezett, de csak a párost szerette. Ha nyert, összecsókolózott a partnerével, ha vesztettek, egymást okolták, veszekedtek jóízűen. Én csak szingliben játszottam igazán szívesen. Ha kikaptam, hát kikaptam. De ha győztem, én győztem.

Ennyi az egész.

Szeretem ezt a csöndet. Olyan mozgalmas.

Nem tudom, mennyi van még hátra. Nyilván kórházban végzem, Póla oda is beárad, ül majd mellettem, és vigasztal:

– Öreg fiú, föl a fejjel… fogunk mi még táncolni… Az a baj, hogy te mindig elhagyod magad…

S kizavarni sem lehet, Irént sem, aki majd az utolsó percben mindent ünnepélyesen megbocsát, Klárit sem, aki benyúl a párnám alá, kitapogatja a betétkönyvemet. És az ismerősök is eljönnek, még egyszer, egy kicsit fecserészni.

A lámpámat is szeretem. A fénykörét a falon. A damaszthuzat surrogását. Az ágyam nyikkanását. Ez is beszéd.

Aludni kellemes. Ha altatóval alszom, mindig kicsordul a nyál a szájam szögletén. Ide terítem ezt a puha flanelkendőcskét, mandulaszappan-szaga van, a takarítónőm mandulaszappan-szagú mosóporral mos, a takarítónőmet úgy hívják, hogy Antalffy Géza Jánosné; igen, tudom már, megígértem neki a vértisztító nyugatnémet gyógyszert, a takarítónőmnek. Antalffy Géza Jánosné, itt ül a küszöbön, várja

a többiek meg a domboldalon, körbe-körbe

micsoda happening

és micsoda domb? Miféle örömünnep?

Középen fekszem, a völgyben, vagy inkább aréna, katlan, s ők körbeülnek mindannyian a füves domboldalon, Antalffy Géza Jánosné tálcáról omlós pogácsát kínál, Irén az ölébe ülteti Annuci három gyerekét, Szacsvay felém kiált: halló, boldogan integet, Klára egészen kicsi, és a masni alatt a fejét vakarja, tatus mikrofont tart a kezében, és Pali bácsi zengő, mély hangján kihirdeti:

– Doktor Busuló Elemér… jelentkezzék a tetőn… doktor Busuló Elemér…

Kovách Ede felmászik a dombra, gólyalábakon, leül anya mellé, anya eszik, idehallatszik a csámcsogása, karalábét rág, Kovách Edének is ad, Ducit nem látom, csak a kacagása hallik, nagyon magasról, de Póla látja őt, mert sugárzik az arca, Csutorás mögötte áll, és fénylő barna bőrét simogatja, egyre sokasodnak

szeretteink, szerelmeink

semmit se kérdeznek

semmiért se sírnak

zene is szól

micsoda happening

 

Hol a bárány, hol a farkas?

– Csak az élők számítanak – mondta Pipi határozottan. Zsani még bizonygatta:

– …ha meg is haltak: voltak.

– Aki volt, az nincs már. Nem ülhet asztalhoz.

– Jó – Zsani megint visszahajlított egyet számolásra tartott ujjaiból. Már csak árva hüvelykujja maradt a levegőben.

– Én vezetek… beee… Hat-egy. Óriási fölény!

– Persze. Ha a nem hivatalosakat is bevetted…

– Az együtt lakás már számít. De minden más kapcsolat: érvénytelen.

Még egyszer ellenőrizték az ujjaikon.

Pipi családja kimeríthetetlennek látszott. Egyelőre a nagyanyák összeszámlálásánál tartottak. Pipi apai nagyatyja háromszor nősült; a három nő még mindig verseng – halottak napján kihúzkodják a nagypapa sírjából egymás virágit. A vér szerinti nagymama rokoni elsőbbségét a második semmibe veszi, s mivel színházi jegyszedő, a Kaukázusi krétakör-re hivatkozva hangoztatja: nem a szülésben, hanem a nevelésben találtatik az érdem. A harmadik egy pontosan meghatározott összeget emleget, amit ő koplalt meg, csak hogy a fiatalok fészket rakhassanak. A „fiatalok” – apa és anya – még akkor elváltak, amikor Pipi betöltötte a hatodik életévét. Apa rögtön utána megnősült, elvette azt az álnok Tündi-Bündit, anya is férjhez ment, később, s Papagáj anyukáját odavette főzni. Papagájnak a második férjet nevezték, szűk családi körben, de ezt a csúfnevet szemtől szembe Papira rövidítették, a férfi végig úgy hitte, a „papa” gyengéd változata csupán. Aztán ez a házasság is megbomlott, de Papagáj anyja maradt, a válás után is. Papagáj – talán a kosztért – lassan újra visszaszivárgott az albérletből, lehorgonyzott, tisztázatlan, ágyrajáróhoz hasonló viszonyban. Saját anyja is mocskolta: mert ez a jámbor férfiú csekélyke összegekkel támogatott egy föl-fölbukkanó, kacarászó, titokzatos hölgyet, az apja egykori szeretőjét, akit az öregasszony „rüfkének” emlegetett. Az igazság a kölcsönös szidalmak között sose derült ki: megédesítette-é egy szegény haldokló utolsó éveit, vagy ő kergette nagyapát a korai halálba?

A summázat – csak a szívós nagymamák száma – hat darabra rúgott, akárhogy is. Hiszen Vörös nagymamát is bele kellett kalkulálni, bár ő – Pipi anyjának anyja – nemigen igényelte ezt a megtiszteltetést. Még most is nehezményezte, hogy leánya szülni merészelt akkor, amikor ő férj, mit férj? férfi nélkül maradt. Disszidált a nyomorult Vörös. Egy szó nem sok, de annyi hír sincs róla. Fölfordult vagy dúskál a javakban, ki tudja.

Zsani – tulajdonképpen Jani, de ismerkedésükkor Pipi franciát tanult éppen –, Zsani bizony nem versenyezhetett. Az ő szülei nyakukat szegték motorral, Zsani kilenc hónapos volt, szerencsére egyikre sem emlékszik. A két gyászoló nagyanya felváltva nevelte. Apai nagyanyját, Mamikát igazán szerette, az csak sírt, nem élt meg a gyűlölet a szívében – a másik öregasszony gyilkosnak nevezte a halott apát, hiszen ő vezette a motort, vadul, szertelenül, mint mindig. Az áldott Mamika özvegy és túlságosan beteg volt, hamar elment ő is; a szitkozódó, Gorgó-fejű pedig túlságosan fiatalnak bizonyult a szerepre, könnyei, átkai elfogytak, férjet cserélt ötvenhárom éves korában, meglepetésszerűen, s Zsanira fogta egyre gyakoribb hisztériás görcseinek okát: „Szakasztott a gyilkos vonások, szakasztott azok a mélyen fekvő szemek…” Zsanit gondozásba vette az állam, az asszony bőségesen fizetett. Zsani szakmát tanult, mechanikai műszerész lett, szerette a tárgyak némaságát, a javítások nyomán fakadó kicsiny hálafélét. Tévészerelővé képezte magát önerőből. Eddig további rokongyarapításra nem nyílott alkalma.

– Nem baj – vigasztalta Pipi –, aki az enyém, ezután a tiéd is…

Pipi tizenkilenc éves, az érettségin (szakközépiskolában) épp csak átcsúszott. Szándékai havonta változtak – volt már nyomdai előkészítő, alkalmi lapkihordó, könyvesbolti eladó, BKV-kisegítő; a varrással (szakmája szerint) meg sem próbálkozott. Azt sikerült megutálnia még menet közben, az iskolában. Panaszait rendszerint így végezte: „…ebben sincs sajnos fantázia”.

Most éppen a kirakatrendezői tanfolyamot gyúrta, de már habozott, vonzotta a sok plakát: a fiatalokat a metró is várja.

– Kiterjedt családba nősülsz – mondta Zsaninak.

Zsani röstelkedve gyömöszölte homlokát.

– Csak sikerüljön őket megjegyezni…

Az eljegyzéshez mindketten ragaszkodtak. Pipi azért, mert az anyjának is volt eljegyzése, s Pipi kissé irigykedett az anyjára. Be kellett látnia, többre vitte, mint ő majd valaha is. Külkereskedelmi státusban van, beszél négy nyelvet, utazik, tárgyal, a legcsavarosabb helyzetekben sem hagyja cserben fakír mosolygása. Bizony, Pipit az apróságok is bosszantották: anyját is, őt is Piroskának hívták, de míg anyjából ravaszkás-kedves Piróka lett, rá csak az undok Pipi ragadt. (Négyéves koráig dadogott, s ha neve felől faggatták, csak odáig jutott, hogy kinyögje: pi… pi…, az szép, bólintottak gyorsan az unatkozó felnőttek, szép neved van, kislány.) Egyszóval neki jár ez az eljegyzés, a felhajtás, a kis különbözés. De azért óvatos volt, a baráti csordából nem hívott meg senkit, a begyűjtött ajándékokkal jó hecc pukkasztani őket.

Zsani pedig úgy vélte, az eljegyzés alkalom, hogy a család befogadja. Mamika püspöklila bársony imakönyvében volt egy kép. Szétszórt sárga szalmán alszik egy pici gyerek, az asszony föléje hajol, szinte rálehel az arcra; valamivel távolabb egy öregedő férfi karjait tárja, az anyát is, a szülöttet is biztos ölelés szögébe zárva. Sacra Familia. Fénybura borult mindhármukra. Egy jászol. Benn bárányok, gyapjúmeleg.

Az ötletért csak Piróka nem lelkesedett. Mosolyába ezúttal gúny vegyült, az eseményt kutyakomédiának titulálta. Éppen taxira vártak, Pipi a kórházból jött ki, ez volt egy év alatt a második kaparása. Meg kellett csinálni, Zsani hiába érzelmeskedett. Pipi hősiesen markolta a sportszatyrot, az eső is esett, még ketten vártak előttük kocsira.

– Ítéletnapig ácsoroghatunk… Induljunk neki!

– Egy tapodtat sem – mondta az asszony. Szánalma és szeretete rendszerint dühkitörésbe változott; minél jobban aggódott, annál ingerlékenyebb lett. Így aztán Pipi nem is tudta, mit kívánjon inkább: törődjön-e vele az anyja, vagy maradjon udvariasan, kellemesen közömbös.

– Nincs benned rugalmasság… Nem kéjmámor, de már alig érzem.

– Majd ha elönt a vér. Majd ha trombózist kapsz. Majd ha öt hónapra elpotyogtatod a magzatodat… – kiáltott az asszony.

– Csöndesen, te – csípte meg Pipi a könyökét –, nem vagy utcai kikiáltó, megbízott messiás… itt nem kell semmit eladni. Különben is jogom van az ünnepélyes keretekhez.

– Eljegyzés. Gyűrűváltás. Vacsora – Piróka egyenként sorolta a várható gyönyörűségeket, mintha rég elfeledett szótári szavakat magolna.

Az eső nem szűnt, a járművek bravúrosan fölcsapták a sarat, csupa latyak lett Pipi meztelen lába szára, szoknyája alja csöpögött. Hirtelen el is sápadt.

Villamossal mentek végül. A peronra szorultak, Pipi ájuldozott az ázott egérszagban. Ez okból sem szedhetett tablettát: okádott a legkisebb szagra, s ötforintos nagyságú körökben hullajtani kezdte a haját.

Otthon hanyatt feküdt az ágyon, ólmos álomba menekült. Az anyját ott találta ébredéskor maga mellett. Az asszony a takaró alól kicsüngő sovány, piszkos bokán tartotta a kezét. Csak ült ott, kissé görnyedten, ejtett izmokkal, lefelé konyuló szájjal.

– Jól van – mondta, s roppantott egyet az éles bokacsonton –, megrendezzük. Ha ezen múlik, szamárkisasszony.

Papagáj lelkesen helyeselt, többek közt ezért hívták Papagájnak. A nagyi is örvendett: szeretett főzni, parádés ebédet, vacsorákat. Mániákusan mosott. A takarítást és a vasalást viszont ugyanily szenvedéllyel utálta.

Megszületett a döntés: legyen hát februárban. Az amúgy is unalmas hónap. Kell valami buli.

– Te hozol virágot, s én elővezetlek… kivételesen ölts zakót – mondta Pipi, s a papíron bekarikázta a végleges létszámot –, tizenkettő, Zsanikám. A költségeket anya fedezi.

– Nem gond! – Zsani izzadt, az intézetben megszokta a hűvöset. – Szeretném én vállalni az egészet…

– Te csak ne ugrálj! Jó az a pénz nekünk később is. Anyának a kötelessége!

– Én kedvelem anyádat – mondta Zsani.

– Mit képzelsz, én talán nem? Ne csinálj mindenből érzelmi kérdést. Jogunk van elvárni.

Zsani óvakodott a vitáktól, mindössze annyit kockáztatott meg, hogy Pipi túl gyakran és egyoldalúan alkalmazza ezt a két szót: jog és kötelesség. Pipi azt felelte, kispolgári közhely az ilyen kifogás; az embernek mindarra joga van, amit erejéből telik kikövetelni, s pusztán az a kötelesség, amire mások kényszeríthetik.

Zsani megint csak töprengett. Zavaros. Valahol zavaros a gondolatmenet, tisztázni mégis képtelen, mi ez: cinizmus vagy egészséges életrevalóság? Már-már kibökte, azután mégis visszacsomagolta kételyeit. Pipi családban nőtt fel. Nem ismeri, mi az, halottakhoz tartozni, halottaktól kérni tanácsot, s közömbös idegenek parancsához igazodni végül.

Mi tagadás, örült a nyájnak. Nem akarta a hangulatot rontani.

Az eljegyzést február első szombatjára tették, bár Pipi február elsején megkísérelte továbbcsúsztatni egy héttel. (A tévéújságból értesült, hogy Johnny Holliday énekel, közkívánatra, épp azon az estén.) De az anyja váratlanul makacsnak bizonyult, Zsani is támogatta.

– Nem lehet megkavarni mindent az utolsó percben!

Az érvek logikusan sorakoztak, a legőszintébb anya utolsó mondata volt mégis:

– Essünk túl rajta végre…!

Pipi kegyesen sóhajtott, különben is megtudta: valamelyik délelőtt, a közeljövőben megismétlik a műsort.

A nagyi elkérte a meghívottak listáját, áttanulmányozta tüzetesen. Papagáj kérésére Stefi nénit (Papagáj néhai apjának volt élettársát) is följegyezték, most nagyi egy tompa hegyű ceruzával kihúzta. Addig súrolta a nevet, amíg csak sejteni lehetett egyetlen betűt is; fekete, téglalap alakú maszat maradt a helyén: primitív koporsó.

– Ennek nem főzök. Szurkot a hasába. A rüfke.

A fiát is megfenyegette:

– Összejátszotok, tudom… Olyan a feje, mint a kukoricacsuhé, vénségére nem rühelli, de ha én főzök a belibe, attúl koldul, húzhatják a pápista nagyharangot…

Pipi nem kötözködött. Irtózott ettől a különben ártalmatlan asszonytól. Sose feledte, hogyan csente el tíz éve a plasztikbabát a karácsonyfa alól, s csak mert hirtelenjében, elhamarkodottan Stefániának nevezték el – éles tűket szúrt reggelre a szívébe.

Pedig Stefi néni jópofa, hetvenéves, és folyton utazik, le is fényképezték az Adrián, fehér matrózsapkában fogja a kormánykereket. Épp őt kell kiutálni…?

Piróka mama vállalta. Általában Piróka mama kiváló érzékkel látott el minden kényes diplomáciai feladatot. A Zserbóba invitálta Stefi nénit, hogy „illő környezetben” vitassák meg a bohókás fiatalok jövőjét. Papagáj hálásan kezet csókolt, az anyjának is, Pirókának is – s egy kis habozás után Pipi kézfejére is lehelt egy finom csókocskát.

– Akkor hát mínusz egy! – mondta Pipi nagylelkűen.

– Nem – mondta Zsani lelkesen –, akadt még egy élő rokonom… képzeld, Pipi. Sára nagyanyám első férje… lovagoltatott még a térdén… amíg Sára nagyanyám ki nem dobta… őt… aki mégiscsak vér szerinti…

– Hol szedted össze?

– Néha bekéredzkedik Sára nagyanyámhoz. Mostanában már ajtót nyit neki, régebben azt hajtogatta, nagyapám is ludas szegény anyám halálában… szóval, a motorügyben. Mert ő vette azt a motort, nászajándékba…

– De aztán itt ne csapjanak balhét.

– Szolíd ember az, csak sokat eszik. Sára nagyanyám úgyse hozza el a mostani oldalbordáját… Sokáig kérleltem őt magát is…

– Kérlelné a fene – biggyesztett Pipi –, de ha így jobb az önérzetednek…

– Megszenvedte a magáét – vélekedett Zsani –, ne hibáztassuk.

Haladtak a dolgok szépen.

Piróka megígérte, hogy esküvő után megkapják a sashegyi víkendházat. Onnan jó a buszközlekedés. Fák, virágok. Saját kulcs. Otthon.

– Nagyon rendes nő – mondta Zsani. – Kellőképpen meg sem tudjuk köszönni.

– Ha ő menne oda fagyoskodni, még rendesebb lenne – válaszolta Pipi. – Persze, nem tagadom… ez is valami. Viszont fölszabadul az alkóv, ő is nyer vele.

Lehet, hogy Piróka valóban számon tartotta az elkövetkezendő változás előnyeit. Mindenesetre megrendelte a Lakáskultúra új évfolyamát. Tárgyalt egy kárpitossal: ha a fülke elé düsessz függönyt húzat, képes-e az minden külső hangot elszigetelni? Félmondatokat mormolt a fürdőszobában, matatva Pipi szétszórt kacatjai között:

– Senki sem fogja a lábát az én törülközőmbe törölni…

– Senki sem nyomkodja a lefolyóba a büdös csikkeket…

– …nem mártja az ujját tövig a krémembe…

Csak a hanglejtés volt árulkodó. A dallam hetykén indult, aztán megcsuklott, kopogva leesett. Hálaima vagy panasz – ki tudná eldönteni?

De az úgyis odébb van, az esküvő, az újabb cécó. Nagyi szerint „addig még sok víz lefolyik a Dunán”. Addig még kiismerheti a lovag Pipi cudar természetét. Kár volt azt a gyereket elcsináltatni. Ha nincs adu, könnyen fuccs a parti.

Papagáj Zsani foglalkozását fitymálta. Papagáj mérnök volt, névjegyet is nyomtatott, ezzel a címmel.

– Egyszerű suttyóként kezdtem – mondogatta, s a konyha felé bökött, ahol anyja hangoskodott. Olyan gyorsan emelte és csapkodta vissza a födőket, mintha minden lábasból kiugorhatna egy-egy félig főtt ellensége. – Parasztgyerekként… anyám az élő tanúja. Több ambíció… azt kell Zsaniba belepréselni. Amúgy derék fiú.

Piróka nem szólt. Eredetileg okosabb férjet képzelt a lányának. Okosat – de azért éppily jót. Tapasztalatai azonban megtanították: a valóság másképp kever. Aki jó, az egy kicsit buta is. Ráadásul nem minden buta jó. Ész is meg szív is egyszerre, ritka kivétel. Piróka önmagán kívül nem ismert ilyet. De sosem hangoztatta, nehogy valaki megkérdőjelezze.

Vörös nagymama az értesítést telefonon kapta: szívesen látják az eljegyzési vacsorára.

Vörös nagymama meglepődött.

– A kis Piroska…? Hát már nem jár iskolába?

Hogy már tavaly leérettségizett, alig lehetett meggyőzni.

– Ne mondd – sértődött hangja hosszan elnyúlt a kagylóba –, ennyire szalad az idő… hiszen nemrég születésnapjára még babát vettem neki…

Piróka udvariasan közölte, hogy egyrészt az öt éve történt, azóta nem vett semmit, másrészt akkor sem vásárolta a babát, hanem kiemelte a sublót aljából, ahova még Piróka elől rejtette, annak idején.

– Mert olyan hevesen játszottál! Bevizezted a haját…! – a hang támadásra váltott. – Rendkívül drága baba volt…

– Jó – mondta Piróka. Az anyjával beszélgetni mindig olyan eredménnyel járt, mintha a pontos időtől kérdezgetné, ugyan mikor kezdődött, és mikor lesz vége. – Várunk szeretettel.

Gyorsan letette a kagylót. Az a bizonyos baba irtózatos baba volt. Szőke haja szürkére fakult, feketére oxidálódtak ezüstcsipkéi. Pipi elnevezte „Özvegy”-nek, s diadallal fölakasztotta az ajtókilincsre. Piróka tűzbe dobta, majdnem fölrobbant tőle a kályha, úgy megugrasztotta a lángot.

Vörös nagymama tőkepénzes. Vett egy telket fillérekért ötvenhétben, hetvenben eladta. A barátnőinek – csupa könnyelmű nyugdíjas – kölcsönöz, húszszázalékos kamatra. Az így befolyt haszonból szerényen éldegél, támogatni fölösleges és lehetetlen: azonnal tőkésít minden adományt. A legelemibb létfenntartó munkákat se végzi el, hálás üzletfelei közreműködését természetesen fogadja: egy kis söprögetés, egy kis kotyvasztás, kilocskolni azt a néhány könnyű rongyot, ugyan mi az…?

Pipit az utcán nem ismeri föl. Mindez azonban nem öregkori memóriazavar, az önzés tökélye csupán, bizonyítéka a tökéletes érdektelenségnek. Hiszen pénzügyleteiről pontos könyvet vezet, a legkisebb összegre és a hozzá tartozó arcra is emlékszik, napra-órára: selymet-bársonyt csukott szemmel fölbecsül, az aranyat két tenyerének serpenyője szinte grammra leméri.

Látogatóba ritkán jön – vásik a cipő. A látogatást is szívesen nélkülözi, cél nélkül ne hordozzák a bacilusokat.

Vörös nagymama Pipinek és Pirókának a sarki trafikosnál is idegenebb.

Az édesapjának Pipi képeslapon közvetítette a meghívást. A képeslapon Munkácsy festménye, a siralomházzal, betyárral. Piróka tapintatlan dolognak tartotta éppen ezt elküldeni, ki tudja, még célzásnak veszi… De nem volt mit tenni. Pipi megírta már a lapot, lustaságán győzni reménytelen.

A válasz táviratban érkezett, dísztáviratban, csendélet, dinnye, szőlő, kardvirág az asztalon.

„Képviseljük magunkat, gratulálunk, Szalaiék.” Pipi nézegette a kurta mondatot, majdnem sírt.

– Szalaiék… a hülye.

Piróka sóhajtott.

– Ez Tündi-Bündi szövege… fölvonulnak, együtt. Hozzák az éles szemű Elek úrfit… sejtettem, hogy egyedül nem engedik…

– Én csak az apámat hívtam… Kit érdekel Tündi-Bündi? S mi köze az ügyeimhez annak az utálatos kölyöknek?

Szónoki kérdés volt. Piróka is csak annyit tudott felelni rá, hogy aki csinn-bumm cirkuszt szervez, s veri a nagydobot, a közönségben ne válogasson.

Tünde asszony – Tündi-Bündi –, Szalai második neje, jogot végzett, de ügyvédi hivatását csak egy évig gyakorolta. Nehezen fogalmaz, beszéd közben össze-összeráncolja homlokát, fejét oldalra hajtja, csücsörít – s mint valami roppant szellemi erőfeszítést igénylő felfedezést, úgy közli a legköznapibb mondandót is.

– Én… – szünet (ránc, fejbillenés, csücsör) – arra a megfontolásra jutottam – szünet –, egy anyának… – még hosszabb szünet – első a gyereke…

Ilyenkor Szalai kötelező lelkesedéssel körülcsaholja. A kis Elek pedig – a fordított tojásképű – szemrevételezi a környezetet. Mindenhez rövid, de velős kommentárt fűz, olyan buzgalommal, mintha a másodikban piros pontot osztanának érte.

– Ez a függöny nem illik ide.

– Nagylány nem rágja a körmét.

– Piszkos a néni cipője.

Szalainak minderről az a véleménye, hogy a gátlásokat gyermekkorban kell feloldani. A személyiség szabadsága: alapkérdés. Tündi-Bündi helyesel, s a mosást, takarítást Szalaira bízza.

– Otthon forgolódom – mondogatja –, a tűzhely melege… az asszonyi lény… mintegy derűjén… fogantatik.

Így hát Piróka egyre súlyosabb aggodalommal várta az estét. Megkönnyebbült, amikor legalább egykori apósának második felesége (a színházi jegyszedő) kimentette magát.

– Édes gyermekeim – sűrűn járt a pillája föl-le, amíg végre kisajtolt néhány gömbölyű könnyet. – Nem kockáztatom… elvékonyodott az idegrendszerem… Megesz, felőröl, szétmorzsol… – keresett egy még hatásosabb igét – …darabokra tépi a lelkületem az a két farkasszuka… e bájos lánykának eszményi boldogság jusson osztályrészül… de én nem süllyedhetek közéjük.

…Mert a másik két öregasszony ezt a középsőt gyűlölte legszívósabban. Előd is meg utód is volt egyszerre. A leghálátlanabb szerep. A patron minden irányból beletalált.

Piróka a végleges listára fintorogva legyintett. Pipi csontos vállát meg-megcsókolta egy-egy óvatlan pillanatban.

– Mi a csuda? – Pipi vakargatta a csók helyét. – Te is ilyen émelyítő lettél?

Piróka azt mondta, sajnálja őt.

– Miért? – bámult Pipi.

Piróka hallgatott. A házasságért. A csalódásért. A válásért. A megszült és a csatornába kotort gyermekekért. De a céltalanságért legeslegjobban.

Kár fölsorolni.

Folytak az előkészületek.

A nagyi leszedte a selyemterítőket, bútorvédőt, függönyt, a díszpárnákat kihámozta a subahuzatból. Kimosott mindent, megszállottan pörgette a gépet. A selyem megzsugorodott, a függöny elmállott, a subaanyag összecsomósodott, tüskésre. A bútorhuzatot csak vasalni kellett – Papagáj vasalta is, behúzott nyakkal. Piróka küszködött, hogy a többit valahogy rendbe hozza.

– Nézze, mit csinált… legalább lássa be! – Ez volt Piróka rögeszméje: okulásul beleverni a macska orrát a saját piszkába. Imádta a vezeklőket.

A nagyi – konok jellem – váltig állította, csak a tisztaság szokatlan.

Pipi azt javasolta, fontosabb dolgokkal törődjenek, olyan vacsorát akar, hogy Zsaniéknak tátva maradjon a szája. Zsani úgyis nagyra van a jövedelmével, a szakmáját fitogtatja, mintha érdem lenne egy helyen igénytelenül leragadni.

Ennél a pontnál váratlan ellenállásra talált: a nagyi kijelentette, a megállapodottság Zsani egyetlen erénye. Papagáj azt fejtegette, innen az egyetem kurta lépés csupán. Piróka meg odavágta:

– Savanyú a szőlő, kisasszony. Amit te keresel… fölfordulnál éhen, tehát azt ajánlom, kussti…

Pipi szerette Zsanit. Tulajdonképpen hálát érzett, hogy védelmükbe vették. Szentimentális hangulatba ringatta magát, elolvasta a Bébi menyasszony című leányregényt (a salátává csipkézett példányt a kirakatrendezői tanfolyam egyik oktatójától kölcsönözte, becsületszóra). A haját vastag copfba fogta a hátán, fehér, szolíd gallérú blúzt öltött, skót kockás, durva szövésű, térdközépig lifegő midiszoknyát, s ortopéd talpú, bokapántos, háromszínű emeletes cipőt mindehhez.

Piróka közölte, hogy úgy néz ki, mint egy papírból kivágott, elfuserált öltöztetőbaba: hibásan csúsztatták a részleteket egymás alá. Felül liliomos Mária-lány, középen harcos szüfrazsett, alul bizony szimpla kurva.

– Túlságosan nem érdekelnek a sziporkáid – felelte Pipi. – Még mindig jobb, mintha valaki ásatagon unalmas, tetőtől talpig.

Az ütés talált, a témát lezárták. Most már mindegy, itt a nevezetes este.

Zsani hatra ígérkezett: késett. Papagáj reflexszerűen nyomkodta a feje búbjára fésült tarajos hullámot, küllemével is csúfnevét formázva.

A nagyinak az első vendégnél jutott az eszébe, hogy valamit tisztázni kell. Kiugrott a konyhából, elcsípte a fia alpakazakójának ujját:

– Magyarázd meg nekik, külön-külön, önálló gazdaságunk volt, nem vagyok cseléd! Számtalan aprójószág…

Nem Zsani érkezett – egy ismeretlen öregúr. Csenevész testéhez aránytalanul hatalmas, sötétsárga sörényén apró, őszes pettyek, mintha önmaga impresszionista mása lenne egy Seurat-festményen.

– Ne szóljon – mondta Papagáj, s kézszorítás közben kissé hátrafeszülve, diadalmasan fölfedte: – Ön a mi Zsanink édesanyjának, szegénykének, édesatyja…

– Így bizony – felelte a férfiú. – Gerlei Marcell, magyarosítás nélkül… a vér nem válik vízzé… Kaphatok egy pohár vizet… esetleg bort? Temetésről jövök, átfáztam… korai érkezésemért esdeklek bocsánatukért…

Tájékozódott és viselkedett. Fenyőszaga volt.

– Hozzám dörzsölték a koszorút – mondta mentegetőzve, bal kézzel a húsos pogácsát tördelte, jobb kézzel a bort iszogatta, poharát köszöntve a jelenlevőkre, finom bókolással.

– Ki halt meg? – kérdezte Piróka. Gondolatban már csökkentette eggyel a kínos listát.

– Jaj… lényegtelen – Gerlei Marcell hatásosan megállította a poharat a kezében. – Én, kérem, temetéseken búcsúztatok… magam írom a szöveget is, a séma nem segít, fontos az elhunyt egyéniségének ismerete…

– Nehéz munka – Piróka földerült. – Nehéz, de szép munka!

– Ebben a korban! – az öregúr nőies mozdulattal megrázta sörényét –, tessék elhinni, hölgyem, ez tartja bennem egyedül a lelket, ez a sok temetés…

Piróka fergetegesen kacagni kezdett. Pipi is, szinte azon pillanatban. Átölelték egymás derekát, ritmusra rángatóztak, rózsaszínű arccal, anya és leánya.

Papagáj szemöldökét vonogatta. Mi bajuk? Nem értette. Az öreg kivárta, amíg elcsitulnak.

– Addig viháncoljanak – mondta –, amíg Sára… nem ismerik még Sárát? Szerencsések…

– A tragédiája… – motyogta Papagáj –, meg lehet érteni…

– Nem hiszek abban, tisztelettel, hogy valakiből a balsorsa csinál szörnyeteget, nemcsak az ő lánya volt, az enyém is… A sorscsapások a fájdalom tüzében nemesítik a lelket… – Az öreg hangja fölszárnyalt, egy kissé az ülepét is megemelte.

– Ez eljegyzés – mondta Pipi –, ne tessék a helyszínt összekeverni…

– Igen. Az acélt megedzik – zengte Papagáj, pici gombszemével szemrehányóan Pipire nézett.

Odakünn – egy hosszút, két rövidet – csengettek. Piróka hiába várt – így hát indult kifelé.

– Nem vagyok cseléd – a nagyi a konyhaajtón kidugta a fejét, aztán visszahúzta, villámgyorsan.

A Szalai nagymamák együtt jöttek. A kapuban találkoztak, azt állították. Valójában lesték egymást, nehogy módja legyen egyiknek a másikat zavartalanul kibeszélni. Felváltva csöngettek, az első hosszút, Szalainé-három pedig két rövidet.

A „veszedelmes perszóna” felől szinte egyszerre érdeklődtek. Amikor Piróka megnyugtatta őket: a középső asszonyt színházi elfoglaltsága akadályoztatta, arcuk agresszivitása engedett, majdnem jóságosan mosolyogtak.

Gerlei kézcsókja tovább tompította indulataikat; közrefogták az öreget a kanapén, könyökét leszorították, alig tudott egy-egy kortyot a szájához vinni. Gálánsan kijelentette, szeret ilyen szép asszonyok között súrlódni. Az unokát gyanútlan földi halandó nem is sejtené…

– A tiszta élet az örök ifjúság titka – mondta Szalainé-egy –, az erkölcs kiül az orcára…

– Az öregség viszonylagos fogalom – fűzte tovább a másik –, a kedélyállapot a döntő, nem ám siránkozni, ecetes képpel…

Erről a nagyinak is volt véleménye. Végre bevonult. Steppelt köntöst viselt, fölötte tulipános konyhakötényt.

– A táplálkozás a fontos – mondta, s az öregúr elé tette a tálat. – Aperitifnek, köményes szeletke… férjfogó. Hol az a haszontalan fiú, a nyalka vőlegény…?

Pipi kiszökött, kémlelődött az előszobában. Csomagoknak nyoma sincs. Eljegyzési ajándék jár! Írta a könyv.

Bosszúságára Vörös nagymama bekukucskált a függöny hasadékán. Arra kényszerült, hogy ő fogadja.

– A végét járom – lihegte Vörös nagymama –, mit meg nem tesz az ember szeretetből… négy emelet!

– Jó a lift – mondja Pipi, alig látszott ki a karjába dobott bunda alól.

– Két percért forint, mi?! Csinos vagy, Panni…

– Piroska. Piri. Pipi. Lehet választani.

– Ne kötözködjünk ezen a szép napon. Kapsz tőlem egy melltűt, csak beadtam csináltatni, rossz a csatja…

Ellenőrizte, nem gyűrődik-e a bunda a fogason. Benyúlt a bunda zsebébe is, kikotorta a lyukasztatlan villamosjegyet, táskájába csúsztatta. Táskájának puha, hosszú fogóját kétszer a csuklójára csavarta, oldalán lóbálta, mint egy parittyakövet.

– Jó napot, Márk – mondta Papagájnak, de rögtön helyesbített –, rájár a szám. Megszoktam a Szalai Márkot.

– Apropó… tulajdonképpen milyen minőségben…? – kérdezte Szalai Márk édesanyja, kapott az alkalmon, a harmadik Szalainé nem helyeselte a tapintatlanságot, csilingelt a fürtjeivel. – …Milyen minőségben él Ön itt? – Tekintetét belevájta Papagáj menekülő szemébe.

Piróka megsajnálta a férfit.

– A társam – mondta. A lány segített neki. Hátba vágta Papagájt.

– Ő a Papi…

Papagáj kezet csókolt, megint, mindkettőjüknek.

Vörös nagymama a legkényelmesebb fotelba telepedett.

– Jó lesz nekem ez is…

Piróka meggyújtotta a villanyokat. A csillárt nem szerette, a legnagyobb is homályos. Üres volt a mennyezet közepe, feketéllett az összegubancolódott drótcsomó. Kis fénykörök gyúltak, más-más színben. A zöld sarok az asztal végén szabadon maradt. Piróka az érkező Szalai hármasságot szánta ebbe a sápasztó, kísérteties sugárba.

– Tünde – mondta Tündi-Bündi, a kézfogásra nyújtott kezeket épp csak érintette, kényeskedő spiccbe ficamította vaskos lábfejét. Egyszerre többféle szagot árasztott: utánalebegett az édes parfüm, keserű desodor, mentolos fogpaszta, savanyú hajlakk, ösztönborzoló váladékok lebírhatatlan szaga.

Szalai Márk frissen borotvált arcán az érzékszervek mozdulatlanul aludtak a puffadt párnák között.

Milyen fáradt – gondolta Piróka, s személyesen töltött neki.

– Igyál – mondta halkan.

Szalai ivott. Az ujjai remegtek, Tündi-Bündi egy szalvétát gyorsan a térdére nyomott.

– Mit szólsz – fordult Pirókához –, milyen remekül tartja magát… hatvanegy kilóval kaptam!

– Helyes – mondta lelkesen a néhai Szalai nagypapa harmadik felesége. – Én is mit kínlódtam vele annak idején… az egyik megszülte, a másik félrenevelte, én meg tömhettem bele a pénzt… mi, utódok, tartsunk össze!

– Csak, mert fiú. Azért szakíthatták el tőlem. Hadd ne említsem a nevét a ludasnak. De azért köszönthetnéd külön is az anyádat – szólt az idősebb Szalai nagymama, kis csönd után. – Elvárhatnék legalább ennyi disztinkciót… – Fölkelt, odahúzódott Piróka mellé. A fia pótlólagos, viaszos csókját sértetten fogadta. – Azért azelőtt nem történhetett ilyen… te sohasem uszítottad – súgta Piróka fülébe.

– Hol az a vőlegény? – A nagyi ki-be szaladgált, kötényét lengette, mint a rúdján akadt zászlót a megzavarodott katona. – Túljár tán hetedhét határon…

– Nagyon rendes fiú, sokat dolgozik, és árva – igyekezett Pipi, remélte, ráfigyelnek végre. – Jó fej, igazán…

– Ilyet nem mondunk – szólalt meg az éles szemű Elek, eddig hallgatott, Piróka már azt hitte, beteg.

– Kis arany – Piróka hozzáhajolt, hangsúlytalanul az arcába sziszegte. – Hogy fülel a kis arany.

– Piroska… – Gerlei bácsi az orrát dörzsölgette, ízlett neki a bor. – A kis Piroska… jön a farkas… hamm, bekapja… az a barna legény… nem fél a kis Piroska?

És Pipi félt. Először, amióta a világba belecsöppent.

Zsani nincs. Talán bezárta az a gonosz Sára. S itt hamarost elszabadul a pokol. Az anyja mégis mosolyog. Mintha bosszút forralna. Mintha arra készülne, hogy a rideg tényekkel kényszerítse: megint csak az ő igaza az objektív igaz.

Elek közben továbbfejlesztette rendkívüli képességeit. Az idegen retikülöket nyitogatta, kiemelte a pénztárcákat, s megszámolta a pénzt, szigorúan, homlokát aggodalmas ráncba vonva.

– Neked csak nyolcvan forintod van – mondta a hármas számú Szalai nagyanyónak –, miért nem takarékoskodsz?

A másik öregasszony erre a sajátját büszkén odakínálta.

– Ötszázharminc – közölte Elek –, ez már valami.

Vörös nagymama még egyszer átcsavarta táskája fogóját a csuklóján. Mintha rab lenne, a szíj a húsába vágott.

– Elvitte a cica – mondta Eleknek, mézes selypegéssel –, eredj csak, keresd meg a kamrában…

– Te hülye vagy? – kérdezte Elek, Piróka karja megrángott.

– Mit beszélsz? – Az öregasszony ravaszul körülpillantott. – Rossz az artikulációja, alig értem.

– Ide jössz – vakkantotta Szalai, s a gyereket Tündi-Bündi ölébe lökte –, vigyázzon a fiára, madaram.

Tündi-Bündi arcán szétolvadt a bájálarc. A szája sarkából üzent a férfinak. Valami ordinárét, valami iszonytatót.

Piróka csodálkozott. Változás történt. Más a felállás. A felszín lehámlott.

Örült is meg sajnálta is Szalait. Hiszen mindegy. Este van már, este.

Pipi kibújt az emeletes cipőből. Mozgatta elgémberedett ujjait, úgy állt ott, a szőnyegen, kissé görbe, cingár lábbal, esetlen szoknyában, mint tíz éve a játszótér üres közepén.

Piróka mellé lépett. Kemény kezével satuba fogta, kiegyenesítette a lány hátát.

– Türelem – mondta lágyan.

– Mi lesz? – kérdezte Pipi gyámoltalanul.

– Öt perc múlva csönget.

– Botrány. Mindjárt kitör a botrány, mama… – bandzsított, a hangját hisztérikusan visszafogta – …nincs ebben semmi fantázia.

– Nyugalom – mondta Piróka. – Ez még nem az előadás!… Amint említettük – emelt a hangján, szembefordult a társasággal, teátrális mozdulattal kitárta karját –, ez a roppant szimpatikus fiú család nélkül nőtt fel… ezt kell pótolnunk, kedveseim…

Pipi bámulta az anyját. Tökéletesen hazudik. A mértéket is tartja.

– Nem kell hangsúlyoznom – folytatta Piróka, mintha ódon könyvből olvasná –, kinek mit diktál a jóérzése… úgysem lehet megszabni.

– De hiszen természetes! – Vörös nagymama kiáltott elsőnek. – Szent dolog a család!

Kezdődött a játék, az újfajta verseny. Tündi-Bündi azt javasolta, fogadják azt a cuki gyereket csattanós puszival. Szalai horkant egyet, csúnyán elvigyorodott. Aztán kihűlt arcán a mimika. Ölébe vonta Pipit, s az orrát bedugta a lány fülcimpája mögé. Piróka a szemét is látta, a kitágult, laza szemet, rontott a jelenet mívességén ez a valódi bánat. A nagymamák majdnem fölsírtak – majdnem igazi könnyel.

Közbevisított a csengő.

– Ketten vannak – a kis Elek ellenőrzést végzett, trappolva ki s be szaladt. – Összesen tizenhárom…

– Éppen tizenhárom? – viccelődött Gerlei bácsi. – Az bajt csinál… az a faramuci tizenhárom…

– Engem ne számítsanak – mondta Piróka, s mint a rendező, ha fércműből csinál sikerdarabot, könnyebbülten sietett Zsani elé.

– Csak titeket vártunk – behúzta a fiút a folyosóról, a szőrös szájú öregasszonyt is megcsókolta.

Zsani hosszú szárú, drótra fűzött szegfűket hozott, ahány szál, annyi színárnyalat. Sapkát nem viselt, a szél fölborzolta a haját, csupasz fejbőre itt-ott kitetszett, meg is ázott. Védtelen volt, mint kondérban a félig kopasztott csirke.

– Nem jöhettünk előbb – mentegetőzött, ugrált az öregasszony körül, az csak állt, mint agyagba ragadt varacskos kőtömb, Zsani alig tudta lefejteni róla a macskabundát. – Tetszik tudni, taxiprobléma…

Sára asszony mégiscsak megszólalt; mély hangon, őrizve a fizetett siratóasszonyok engesztelhetetlen indulatát:

– Nem ülök olyan kocsiba, amit fekete sofőr vezet… őrültek ezek mind… De Jánoska – a szelíd nevet fojtott gyűlölettel ejtette –, mit törődik…? Csak gyerünk, gyerünk…! Hova gyerünk, a halálba, kérdem?

Zsani remegett, izzadt. Megint ez a meleg.

– Sokat hallottam Önről – mondta Piróka. – Az Ön maximális erkölcsi erejéről. Ahogyan felülemelkedett a szörnyű csapáson. Ritkaság.

Az öregasszony elpirult, mint a kislány, amikor először hall szívmelegítő bókot. Zavara emberivé avatta; simított egyet Piróka kezén.

Zsani belekarolt, és Sára – csodák csodája – hagyta. Egy pillanatra megálltak, Zsani figyelt a benti zsongásra.

– Ilyen sokan vannak? – kérdezte boldogan. – Az egész család?

Büszkén tekintett nagyanyjára.

Elek belülről fölpattantotta az ajtót, s kitárta.

Csönd lett, nyájas csönd. Kis csoportok üldögéltek a szétszórt fénykörökben, ibolya, zöld, narancs és citrom aura lebegett a testek körül. Egy szék üresen állt középen.

Az arcok az ajtó felé fordultak, vonásaikon elömlött az ikonok védekező titokzatossága.

– Tizenhárom – mondta Elek ércesen, mutatóujját Zsanira szegezte.

Az élőkép moccant, kedélyesen fölnevettek.

– Kipp-kopp… bemehetünk? – kérdezte Zsani.

– Még meggondolhatod – Piróka megmarkolta a fiú vállát. – Még visszaléphetsz…

Ez volt a poén. A hangulat még magasabbra hágott. Gerlei nagyatyó a térdét csapkodta:

– Késő… drága fiam, késő… gyere csak, gyere beljebb… – csalogatta.

Pipi az ajtóhoz ugrott, Zsanit bekanalazta a küszöbről, s derekát meghajlítva, sodorta középre.

Tapsoltak.

Piróka a vonakodó öregasszonyt is áttaszította, gyöngéden, azután rájuk kattantotta a kilincset.

Ő maga egy kicsit kívül maradt még. Bekukkantott a konyhába, az irtózatos rendetlenségbe. Majonéz és kaviár. Halászlé. Töltött káposzta. Kétszersült vajon pirítva. Mázas lábos mellett jénai tálak. A pálinkásüvegben málnaszörp. Rum a boroscímke mögött.

A logikátlan zavar. A lötyögő bőség.

Tanácstalanul álldogált az előszobában. A kabátok egymásra dobálva, mindenütt sálak, kalapok. Farmerdzsekin a molyos kucsma. A macskabundán ormótlan férfikesztyű. Tündi-Bündi fehér műszőrméje a fogas alatt, összerogyva. A sarokban Szalai nyolcéves, kopott irhája.

Piróka rúgott egyet. Az övek alattomosan a lábra tekerednek.

Minden összekeveredett. Minden.

Isten legyen, aki szétválasztja.

Az asszony – mint élek között a vatta – ismerte képessége határait.

Mire belépett a szobába, Zsani és Pipi középen ült már, szorosan közrefogták őket, úgy hajoltak föléjük, lihegve. A kényes kis Elek buzgón törölgette a késeket.

…nincs baj. Csak a gyűrűket nézegetik.

 

Ne mondd meg!

Mindig, mindenki kételkedett abban, hogy vér szerinti testvérek. Pedig mindössze három évvel volt Ida idősebb. Zsuzsannát sohasem becézték – Idát gyerekkora óta Idukának szólongatták; még most is, hogy betöltötte a hatvannyolcat. Legfeljebb hozzátették: mama vagy néni. Zsuzsanna pusztán Zsuzsanna maradt az unokáinak is, s ebben nem rejlett semmi tiszteletlenség, csupán egy tény pontos jelölése. A külön minősítés magától értetődően vált feleslegessé. Senki sem hitte, hogy nővérek, pedig még hasonlítottak is egymásra; hízásra hajlamos termet, sötét haj, barna szem; csak Iduka mama alacsony, Zsuzsanna az átlagnál magasabb. Iduka folyton koplalt, mégsem fogyott – Zsuzsanna nem figyelt a testsúlyára, mégsem látszott kövérnek. Az arcuk mindkettőjüknek szárnyasállat-jellegű volt: csak Idukáé izgatott karvalyjelleget öltött, Zsuzsannáé pedig hosszú nyakú, rebbenően érzékeny nádi madárra emlékeztetett. Szép, nagy szemüket ifjúságukban sokan dicsérték: az évek során Iduka szeme kidülledt: sárga mezőben állandó robbanásra kész, agresszív barna pontok összességét villogtatta. Zsuzsanna szemgolyója térhatású lett, elmélyült és furcsa fényességben fürdött, mintha szüntelenül nafazolinnal töltené fel belülről a szervezete. Sohasem ültek egy kanapéra – a lényük kisugárzási határa érintkezésüket megszabta.

Iduka Pesten élt. Tulajdonképpen képzettebb volt a húgánál: több nyelven beszélt, és diplomát szerzett a harmincas évek elején. Zsuzsanna elvégezte a líceumot, nyelvérzéke sohasem fejlődött ki, s csak jóval később, balul sikerült házassága után tett szert némi, a megélhetéséhez szükséges közgazdasági ismeretekre. Vidékre költözött, és az olvasás vált szenvedélyévé, de – Iduka szavaival – ebből ugyan sose profitált, mert olvasmányai megválasztásában semmiféle praktikus szempont nem vezette.

– Én is olvasgatok – mondta Iduka, szűk családi körben –, de angolul, franciául… krimit, eredetiben, amin könnyű a nyelvtant gyakorolni!

– Láttam a könyvszekrényét – mondta Zsuzsanna, szintén szűk családi körben –, olyan szomorú lettem. Rosszabb, mint az üres polc.

Mindketten együtt laktak „leszármazottaikkal”. Iduka mama fiúgyermekével, menyével és három unokájával a Belváros kellős közepén, százhúsz négyzetméteres bérlakásban – Zsuzsanna a lányával, vejével és a két kicsivel a dunántúli városkában, saját építésű házukban. Iduka mamának volt még egy lánya: a negyvenes évei felé járó segédszínésznő, aki az ország különböző színészszállóin hányódott-vetődött, ahogy éppen évenkénti szerződései követelték. Nárcisznak hívták, és még mindig remélt. Iduka mama nem szeretett róla sokat beszélni. Zsuzsanna szült még egy fiút is annak idején: Ernő ismert sakkmester, nemzetközi versenyek komoly helyezettje. Legény maradt, a sakk minden alkotó energiáját kiszívta: úgy járt haza Zsuzsannához, mintha szomjhalál elől forráshoz menekedne.

A férjek elvesztek. Zsuzsanna otthagyta a magáét (ez volt élete egyetlen, más húsába vágó cselekedete), amikor úgy érezte: az igazi társ nem ilyen. Az már józan eszére vallott, hogy aztán az „igazi társat” soha többé nem kereste. Iduka mama ötvenéves korában megözvegyült, s azóta is egyfolytában újabb házasságot tervez; kikötése mindössze annyi, a partner ne legyen idős, ne legyen beteg, ne legyen hozzátartozója, keressen kettőjükre, mert öregnek, nyavalyásnak, szegénynek ott van ő, ezt fölösleges kettővel megszorozni. Egyébként halott férjét ugyanazzal a mondattal szidta, amivel dicsérte („áldott Bélám milyen piszok tudott lenni”), Zsuzsanna egyhangú szövege, amikor saját rég múlt férjéről beszélt, épp ezért az őrületig fölingerelte. „Rendes ember volt, a maga módján” – Zsuzsanna csak ezt hajtogatta. A közlés után egy cseppet habozott, résnyire nyitva maradt a szája, mintha a további hallgatásért újra és újra megküzdene.

– Mi az, hogy rendes ember? Mi az, hogy a maga módján? – toporzékolt Iduka mama az e célra kiválóan alkalmas Scholl-gyógypapucsban. – Hát belőled minden temperamentum kiveszett? Hát veled már beszélgetni se lehet jóízűen?

S lám, mégis, ezt a sótlan-unalmas Zsuzsannát imádja az egész pereputtya: még a saját veje sem, a háta mögött sem, mond rosszat róla! Iduka meg egyre kétségbeesettebben tapasztalta, milyen szembeötlően, már-már a kötelező színlelés nélkül kerüli őt a tulajdon fia is, nemcsak a menye meg a három neveletlen gyerek…. Ezen a nyáron aztán végképp kibújt a szög a zsákból. Ausztriába megy a család, a tizenkét éves Paulinkát is viszik, csak őt kérték meg, maradjon itthon szépen, békességben….

– Nem tehetek róla, mama – mondta a fia –, de maga néha rémes. Csak belép a szobába, és mintha ekcémát terjesztene, viszket mindannyiunk háta…. tanuljon már egy kis nyugtot, végre…. ott a húga, Zsuzsannna…. vele miért lehet élni?

Zsuzsanna megkapta Iduka kapkodó-keserves levelét, melyben a lényeges és lényegtelen szinte szétválaszthatatlanul egybegabalyodott.

„Én azt föl sem foghatom – írta Iduka –, miért nincs emberem ablakpucolásra. Számtalanszor kértelek, informálj, te hogy csinálod, de mintha nem volnál testvérem, ezek pedig szörnyűek, most elmennek külföldre, képzeld, engem kipihenni!!! S ugyanakkor képtelen vagyok az abszorpciós hűtőgépbe kompresszort szerezni, de a részvét kihalt, szerintem ez rossz jel, mert gyakran hányingerem van, és időváltáskor a lábam ujjától a hajam száláig mintha fejszével kettéhasítanának. Írd meg: ez a gerinc? A párizsi hernyóselymet, tudod, amit még tíz éve hoztam, végre szabóhoz adtam. Szerinted megy-e még a sűrűn rakott pliszé az idén? Hát itt hagynak, erre jutottam, dögöljek meg itt a pesti melegben, neked bezzeg könnyű abban az árnyas-lombos hűsben, és azt sem tudom, a szemölcsképződés természetes-e….”

Zsuzsanna kétszer elolvasta a négy oldalt, aztán határozott. Meghívta a nővérét két hétre, s vele a családot néhány napra; átutazóban ők is telepedjenek meg náluk.

– Jól meggondoltad, csillagvirág? – kérdezte a veje. – Te vesződsz vele, a te szobádban alszik…. bírod még ezt a terhet?

– Lacikám, a mi Zsuzsannánk mindent bír…. ő egy drága, sivatagi teve. – A lánya megpuszilgatta. – Két liter vízzel napokig menetel. És majd segítünk mi is.

Ők inkább mulatságosnak találták Idukát, s közben percenként fellélegzettek, micsoda szerencse, hogy Zsuzsanna olyan más, hogy Zsuzsanna az öregek közt kivétel: egyszerűen isteni. Nem nyög, nem kötekedik, nem kotyog bele az életükbe – tud nevetni, állandóan tevékeny, és soha nincs mártírarca. Az unokái úgy szerették, hogy tisztelték is. Nem cibálták a haját, s ráigazították a kockás takarót, ha elszundított.

– Az a nagyszerű – mondogatta a veje társaságokban –, hogy a jelenléte magától értetődő…. mint egy borogatás, enyhítő és mégis személytelen….

Ez a derék fiú valamikor költőnek készült, számviteli osztályvezető lett végül, de régi ambícióit titokban tovább ápolta: Zsuzsanna volt leghűbb olvasója és szakmai szövetségese.

A hírre – hogy együtt lesz néhány napig az egész rokonság – még Nárcisz művésznő és Ernő sakkbajnok is hazaérkezett. A gyerekeknek sátrat vertek, Zsuzsanna garantálta, hogy a sátor nem szakad le, és nem lesz beteg egyik kölyök se. A bevásárlást felváltva kiosztotta a férfiakra, az asszonyok főztek, a gyerekek elmosták az edényt. Senki sem vonakodott.

– Takarítani pedig csak akkor takarítunk – mondta Zsuzsanna derűsen –, ha elvonult a csapat…

– És te ezt bírod? – kérdezte Iduka mama, s lázasan cipelte a holmikat ide-oda, a rendteremtés látszatával, valójában a nyüzsgést fölfokozva. – Tiszta diliház… morzsa az ágy alatt.

– Lesz ott még több is – legyintett Zsuzsanna –, ne vedd észre…

– Ne vegyem észre?! Akkor mire figyeljek? Mire koncentráljak?

– Például arra, ahogy a kenyeret eszik. Az egyik falja, a másik csak majszolja… az egyik verekszik a héjjal, a másik gyurmát csinál belőle…

– Aha – kiáltotta Iduka mama –, ebből van tehát a morzsa!

A fia kacsintott Zsuzsannára. „Tetszik látni, ilyen…” De Zsuzsanna civakodás helyett kitessékelte már kora reggel a tópartra a népet.

– Választhattok – mondta lágyan –, aki jön, az halacskázhat velem a vízben. Aki marad, tölti, ahogy akarja, az időt…

Még Nárcisznak is kedve támadt egy kicsit pancsolni, ha Zsuzsanna is… Képéről a sminket óvatosan lemosta.

– Szeretném tudni – dohogott Iduka útközben, s a sarkával szándékosan a mögöttük lépdelőkre verte a port –, szeretném tudni, miért olyan nagy kegy… együtt úszkálni Zsuzsannával! Bezzeg én akármit proponálhatok, csak fanyalognak. Pukkadjon meg a világ!

Sértődötten félrevonult a mólóra. A törülközőjére véletlenül rátapodó ifjoncokat gyilkos pillantásokkal méregette.

– Túl erős a sugárzás – kiáltott a lubickoló társaságnak. – Ez a napfény valahogy nem az a normális….

Aztán képződött néhány gomolyfelhő, szűrt lett a fény.

– Na tessék… most meg semmi. Mi ebben az élvezet?

Zsuzsanna kidugta a fejét a vízből. Rövidre nyírt haja koponyájára simult. Fölkönyökölt a deszkára.

– Gyere, ússzunk egyet… Nem hideg.

Iduka belógatta a lábát egy gyengécske hullámba.

– Éppen ez kell az ízületnek!

– Nem árt, hidd el. Különben is: a mozgás az egyetlen, ami segít.

– Hogyne. Közben, mintha kerékbe törnének.

– De utána könnyebb.

– Mondd – Iduka mama kavarta a vizet –, kitől örökölted ezt a birkatermészetedet? Meg tudsz vele őrjíteni…

Strandtáskájából előhúzkodta a díszes gumisapkát. Halványzöld műhaj, piros és sárga szivacsrózsákkal. Kétszer akkora lett a feje – s alatta minden ránc, minden türemlés kétszer szánalmasabb.

– Ezt hol szerezted?! – kérdezte Zsuzsanna.

– Nem itt, az biztos. Tudod, hogy csak a jobb holmikra van belső igényem…

Óvatosan eltopogott a lépcsőig, aztán fokozatosan, szorgalmas loccsantások közepette ereszkedett a vízbe.

– Kierőszakoljátok, hogy megfázzon az ember… – mondta szemrehányóan, és úszni kezdett. Sokkal gyorsabban úszott, mint Zsuzsanna.

Zsuzsanna követte a szivacsvirágos sapkát. Minél öregebb a nő, annál feltűnőbb a sapka. De hangosan csak ennyit szólt a nővére után:

– Aztán ne csodálkozz, ha a méhek megrohamozzák a fejedet…

– Éppen a méhek hiányoznak! – Iduka mama visszamászott a mólóra, Zsuzsanna tartotta alá a hátát. – Kerülj a lépcsőig, ha neked ez nehéz…

Zsuzsanna megtette. Aztán sietség nélkül telepedett Iduka mellé. A kezét egy percig fürdőruhája bal mellrészére fektette.

– Szoros a pánt? – kérdezte felcsillanó szemmel Iduka.

– A szokott érgörcs csupán – mondta Zsuzsanna, és próbált mosolyogni.

– Fáj?

– Ijesztően.

– Akkor miért vigyorogsz közben?

– Mert idenéznek. Nem akarom, hogy észrevegyék.

– Mondd – Iduka mama gondosan kifújta a sapkarózsákból a vízcseppeket –, melyikünk a bolond? Én vagy te?

Zsuzsanna nem felelt. Szabályosakat sóhajtott, közben a mosoly egy percre sem csúszott le az arcáról. A nap újra kiragyogott; a család odaúszott lecsüngő lábához. Versenyeztek: ki érinti elsőnek Zsuzsannát? Persze hogy az egyik fiúgyerek győzött. Átkulcsolta Zsuzsanna bokáját, fölnézett az arcába, robbant belőle a diadal és az öröm.

– Zsuzsanna, jó, mi? Ugye, milyen jó?

Zsuzsanna bólintott. Mintha pecsét lett volna a bólintása, az érvényesség hiteles jele: az általános életmámor fölpezsgett. Nagy Nivea-labdák szálldostak a víz fölött, Ernő és Nárcisz homokpogácsát gyúrtak a parton, és egymáshoz vagdosták féktelen jókedvükben. Iduka népe a Zsuzsannáéval fölszabadultan összekeveredett; idegenek csatlakoztak mókájukhoz, s Zsuzsannának ebben mindössze az a szerep jutott, hogy amikor helyeslésért oda-odapillantanak: gyönyörűségtől olvadó kacagással biztassa őket, igyekezetüket nyugtázza.

– Vagy ezek az őrültek? – kérdezte Iduka mama egyre nyugtalanabbul. A szúnyogcsípést véresre vakarta.

– Az éjszakák a legnehezebbek – mondta csöndesen Zsuzsanna, s fehér kendőjét lobogtatta, viszonzásául egy távoli integetésnek. – Amikor nincs miért, nincs kinek játszani… Csak arra kell vigyázni, föl ne zavarjam őket. A legnagyobb fájdalmak mindig éjszaka jönnek. Kopás a csípőcsontban. Erre már csak a morfium használna.

– Miket beszélsz? – Iduka fölugrott, saját csípőjét megtapogatta. – Te, a makkegészség iskolapéldája? A bűbájos öreg hölgy, a tökély maga?

– És a véget is látom – mondta Zsuzsanna. Visszadobta a labdát az unokának. – De az a baj, még nem egészen tisztán. Még van a halálban valami homályos.

– Halál! Micsoda morbid téma. Halál…

– Nem kívánok enni. Nem érzem az édeset, sem a sósat. Lenyelem, kész. – Hangosan ezt kiáltotta: – Gyerekek, aki elsőnek ér a bójához, annak a neve kerül az esti tortára…

Iduka újra letottyant. Izzadt. Kénsárgába váltott a szeme.

– Minek ez a cirkusz? – sziszegte. – Ha csak színlelsz, mi értelme? Nem röstelled magad? Megfeszülni ennek a bandának, csak azért, hogy egy-két jó szót odavessenek? Hogy te légy a legenda, én meg a rühes?

Zsuzsanna megsimította a vállát.

– Iduka – szólította –, Iduka testvérke, nyugodj meg. A tények ugyanazok. Csak ahogy átéljük, ott a különbség. Olyan szívesen segítenék rajtad…

– Magadon segíts – Iduka mama összeverdeste a strandcipő sarkát; kissé zavarta a hancúrozókat ez a monoton, konok kopogás. – Ilyen szemfényvesztést…! Vágd a képükbe legalább, vágd a képükbe, de ha te nem, én előbb-utóbb megteszem: micsoda szemét dolog a vénség, micsoda kínlódás, igenis döglődés, és akkor még oda se figyelnek, egy csipetnyi érdeklődés, törődés, semmi… Pedig, és ez a döntő adum, tartogatom a markomban: ilyenek lesztek mind, mind, mind… – mintha ítéletet hajtana végre, szaggatott, vízszintes mozdulatokkal, hisztérikusan lefejezte a víz fölött gyanútlanul imbolygó fejeket. – Nincs pardon, nincs kivétel…

Zsuzsanna gyengéden lefogta a kezét.

– Csiiiiss…

A veje csókot dobott a habokból.

– Csillagvirág, nem szállsz közénk? Te tudsz a halacskában a legügyesebben tartani…

– Mind itt végzitek – mondta Iduka mama egy kissé halkabban, s deformálódott térdét kihívóan a deszkára fektette.

Most az ő unokája, Paulinka evickélt oda; bizony, ez is Zsuzsannához. A szája lila volt, a foga összekoccant: a jóból is megárt a sok. De ő még nem vette észre.

– Zsuzsanna – kiáltott boldogan –, hát ez az egész… nem csodálatos?

Zsuzsanna nézte-nézte. Őt és mögötte a többit. Nézte a legkisebb fiúcskát a gumicápa hátán, majdnem csecsemő még, Ernő, szegény Ernő már őszülő szakállába kapaszkodik.

Kortalan szeme tiltón Idukára tapadt. A részvét csaknem parancsolt.

– Ne mondd meg nekik!

 

Tiszta vizet a pohárba

A sorstól üldözött hősnő arca – mint képzelnéd – nem kétségbeesett. A kétségbeesés szétzilálja a vonásokat, szánalmat gerjeszt és azonnal megteremti a partner fölényhelyzetét. A hősnő pedig – esetünkben Dollner Mária Katalin – a nagy megpróbáltatások után föltétlen csodálatra építi még hátralévő, bár korántsem rövid életét. Ezért kell a szüntelen, fensőbbséges mosolygás s a mosolygás szigorúan szerkesztett szöge. A fogsort takarják az ajkak, s a szem alatti bőr sem ugraszt mókás nevetőráncokat. Így marad a két fonnyadt szilvahéj az orrnyeregtől jobbra-balra sértetlen; két, buzgó könnyek táplálta lila sírgödör. Az egyikben nyugszik Dollner Mária társa, a történelem mártírja vagy a politika áldozata, a másikban Dollner Katalin párja, a hirtelen elhunyt, Európa-szerte ünnepeli csellista. Az ő özvegyük – immár mindkét személynevét büszkén vállalva – Dollner Mária Katalin. Igazságos döntés: a családnév a sajátja, így nem nyilváníthatja kizárólagos kötődését sem az egyik, sem a másik halotthoz – viszont ezáltal is hangsúlyozza az önként vállalt szolgálatot; az ügyek szolgálatát természetesen. Első férje Máriának hívta, a második ragaszkodott a dallamosabb Katalinhoz, az összevonás tehát mindkettő emlékét maradéktalanul óvja. Ködösítés semmi! A póztalanság az igazi póz.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – ez az özvegy kedvenc mondása. Fegyverként használta, ha egy-egy segítségre váró, téveteg köznapi karakterben támadt pancsolni kedve. Mert sokan keresték fel tanácsért. A világ hajlamos különös képességet tulajdonítani annak is, aki különös képességű emberek tragédiájának pusztán tanúja volt. Ügyes kezekben a glória tágítható, sőt olykor egészen át is csúszik az őrizőre: mert a halott hamisat nem visel, ha pedig valódi, nyomasztó súlya van, fölös teher. Tartsák üveg alatt, szalma közt dobozban; ápolgassák, leheljék, csiszatolják, csak a szertartás látható kellékeivel a rég lezajlott szertartást ne tévesszék össze…

Az özvegy mindenesetre nem kezelte kacatként, sem koloncként, sem bizományosként a hagyaték dicsfényeket. Alakított egy kicsit rajtuk: mint a kalapot, jól homlokába húzta, meg-megtűzdelte néhány divatos tövissel. Egymásra szorult a két karima, ilyen dísz alatt a nyakat egyenesen tartani imponálóan nehéz. Dollner Mária Katalinnak sikerült. Csak a ruháit variálta, aszerint, melyik oldalról villant a bámulatos fejékre sugár. Zenei körökben levetette a zárt bolerót, föllazította a csatokat a hajában, olyan mozdulattal, mintha félne, nyomukban a vér tüstént megered. A száját barna árnyalatú rúzzsal igazította cakkosabbra, a szemöldökét egy icipicit ferdébbre húzta, hogy a vak is láthassa, micsoda vonzó, termékenyítő múzsa volt ő valaha, s lehetne bármely pillanatban újra… De ő nem akarja. S azt sem engedi, hogy a már-már veteránnak számító régi barátok közül valaki az első, a feledhetetlen nyomdokaiba lépjen… Ezen összejövetelekre bordó, nyújtott szájat festett magának, a szemöldökét lefelé kefélte, s okosabbnál okosabb világhelyzet-elemzéssel kápráztatta el az egyre bizonytalanabbakat.

Apró dolgok ezek: Dollner Mária Katalin azonban tudta, semmilyen szituációban sem hanyagolhatja egyiket a másikért – ez rontaná a hitelét, eredetiségéből veszítene. Özvegy? Tizenkettő egy tucat. Kétszeres özvegy? Inkább csak pech. De két nagy embert megnyerni – és el is veszíteni őket…! Persze vád nélkül nem volna sava-borsa. Szimpla szomorúság, szimpla árvaság, kit érdekel? A vád és az átok: elevenen tartja a gyászt, a panasz ízesebb. A mértéktartó előadás meggyőzőbb, mint a túljátszott. A sejtelmes, pontatlan célzásnak nagyobb a szórása, egyszerre többfele roncsol. A férjek életükben nem veszhettek össze – nem kellett párhuzamosan létezniük –, csak a halál tette őket kiszolgáltatottan párhuzamossá. Dollner Mária Katalin hűsége egy drótra fűzte őket. Ha az egyiken rántottak, rándult a másik is, nem volt nyugovása. Kettejük jegyajándéka lógott az özvegy nyakában: egy vékony aranyhárfa meg egy polipra hasonlító, szabálytalan briliáns csillag. Ha tapintotta, együtt tapintotta a kéz, a simogató marokban együtt fulladoztak. A hárfácskát kapta az elsőtől – s a zeneművész vette a csillagfélét. Dollner Mária Katalin ezt úgy magyarázta, hogy az egyik megjósolta az eljövendőt, mintegy rábízva őt. A másik pedig az előd eszméjének áldozott hálás kegyelettel. Két ilyen csodaembertől fosztotta meg gyalázatosan őt és a világot részben a társadalom, részben a természet. Az ő élete – ezek után! – valamiféle bosszú, tulajdonképpen igazságtétel a halottak helyett. Bűnhődjön a föld, bűnhődjön az ég – kollektív büntetés sújtson lent és odafönn. És – öntsünk tiszta vizet a pohárba – végső soron mindez csakis az ügy érdekében.

Dollner Mária Katalin munkában volt reggeltől estig. Percre beosztott idővel működött. Ha csak csevegett, akkor is dolgozott, keményen. Szerény látszatállására folyósított korengedményes nyugdíjáról lemondott, a második házasság özvegyi járulékát kérte inkább – nem a több pénz, hanem a kapocs miatt! A lakás viszont – a kétszintes villa emeletén – még az első férj közvetett öröksége, afféle jóvátétel, a rehabilitáció része. Szegény Halbai Győző épp csak pillantást vethetett a loggiára; a rabkórházból egyenest a szabadsághegyi szanatóriumba vitték, a veséjét fájlalta egyre, tönkreverték vagy megfázott, a tény, hogy ebbe halt bele. A gyönyörű ház állami tulajdon, Dollner Mária Katalin bért is fizet érte, még a zöldövezeti luxusfelárat is megfizeti, az özvegyi térítést természetesen igénybe véve. A csellista öröklakását az esküvő után eladatta. Átmentette a bútorokat. Semmi hivalkodás, nyugodt vonalú empire, egy-két keleti perzsa lazán odavetve, néhány jó kép, szellősen hagyva a tapétát. Innen nem költözik el. Nem neki kell ez, harci eszköz: a megboldogultak rangját mutatja. Ő maga – öntsünk tiszta vizet a pohárba – egy fehérre meszelt szobácskában is elélne, de nem válhat meg a könyvektől, érmektől, oklevelektől és hangszerektől – az egyetlen könnyebbség, amit megenged, hogy hetente kétszer bejárónő portalanítja a drágák holmiját s persze egyúttal a három szoba hallt. A látogató nyugalmat, méltóságot árasztó fogadócsarnokba léphet.

Dollner Mária Katalin az asszonyt szívélyesen tessékelte be. „Murdzsák Andrásné, Klári.” Levélben kért kihallgatást, illetve „becses idejéből” tíz percet. A „Klári” és a megszólítás: „Kedves Maca!” – előre jelezte, a vendég a régmúltból érkezik: kellemetlen, de elutasíthatatlan kérelmező. Murdzsák Andrásnét nem ismert; Szende Klárit igen. Szende Klári osztálytársa volt; nem barátnő, csak afféle tolakodó, folyton föl-fölbukkanó, néha hasznos minden lében kanál. De tíz éve nem szemtelenkedett elő, utoljára még a csodás muzsikus életében jelentkezett. Kölcsönkért, rémlik, nem adott neki… Sosem használta ez a Klári az asszonynevét. Micsoda bizalmaskodás: „Kedves Maca!”… Annak a Klárinak volt valami férje, de csak futólag emlegette, egy kicsit gúnyosan, „uram-parancsolóm”-nak. Dollner Mária Katalin remélte, hogy téved.

De bizony Szende Klári nyomult be a szárnyas ajtón! Kis bunda, zöld cipő, zöld táska, zöld flanel bricsesznadrág a csizma szárába tűrve. Egy kicsit hóbortos, egy kicsit közönséges, de még nem öreg. Dollner Mária Katalin, mintha frissen vették volna le róla a bilincset, szenvedve tapogatta a bársonyköntös bő ujjában a csuklóját. Szende Klári keveset változott. Túl keveset. Ugyanúgy nevet, mint régen. A nevetésnél, akár a biliárdgolyó a lyukban, eltűnik a szeme. Az arca élesedett, de nem folytak szét az arányok. A csípő még nem szaladt egybe a derékkal. Pedig Szende Klári is ötvenöt. Nem csekélység! Az özvegy sóhajtott. Persze, akit nem próbált meg az élet…

– Csak így betörtem, megbocsáss… Az is szép lakás volt – Szende Klári forgott elragadtatottan –, ahol a Jozsó élt. De ennek a nyomába se jöhet, már akkor megmondtam. Tudod, amikor a Jozsód hörgött, hogy nincs kedve elkótyavetyélni a sajátját, és betelepedni abba, amiért egy másik férfi a vérével fizetett…

Jozsó…! Ez a bolond nő Farnády Józsefről beszél. Talán két hónapig becézte Jozsónak. Még a szerelem kezdetén. Persze, Szende Klári szerezte az olcsó festő-mázolót, mert Jozsó, azaz József kávébarna ajtót és orgonalila falat rendelt. Szegény, amikor meghalt, hetekig kapartak-égettek a mesterek. Nem kevés fáradságba került ez a mostani fahéj- és vajszín, ez a diszkrét elegancia.

– József megszerette ezt a miliőt – mondta Dollner Mária Katalin, s bágyadtan kínálta az izgő-mozgó asszonyt hellyel. – Itt szárnyalt művészete éteri magasba.

– No igen… ezek a hodályok… Volt hely szárnyalnia. Te is megszoktad, hogy éjjel-nappal nyekereg a vonóval.

– Élvezettel hallgattam. Kifejezett élvezettel.

– Később. Talán később – folytatta Klári lendülettel. – De eleinte nyafogtál. Legalább hegedülne, azt mondtad. A hegedű nem brummog olyan ijesztő mélyen, és nem sérti föl a bútorokat, mint az a kurva cselló…

Dollner Mária Katalin felállt. A képzeletbeli csengőt rázta.

– Nem használtam ilyen szavakat. No nem, Klári!

– Jó, jó… – Klári gyorsan helyesbített. – A kurvát nem te mondtad. Azt már csak én ragasztottam hozzá, úgy zaftosabb. Ne haragudj! Azt hittem, az emlékezés jólesik.

– Hiszen nem élek másban, csak az emlékekben – Dollner Mária Katalin visszaereszkedett a kanapéra. Karját hanyagul a karfára fektette, meszesedő gerincét kiegyenesítette. – De a kicsinyes, lényegtelen részletek nem érdekesek. A nagy egészre kell emlékezni. A nagy egészre!

A heverő nyekkent egyet. Klári rábólintott.

– Milyen igaz… Az meg nem tartozik a kíváncsi világra. Hogy mennyit sírtál a Jozsó miatt! A vége felé. Amikor ezen a kanapén izélgette a tanítványait… Amikor fölhoztam a kárpitost, új huzatot akartál a születésnapjára csináltatni, te áldott lélek, és a támla mögül kihúztad azt a bugyit, az volt ráírva, ma is előttem van: Thursday! Szerda! Alig tudtuk a kárpitos elől eldugdosni, remegett a kezedben a mérőszalag, kisebb is lett a huzat, nézd meg, ma is ráncot vet a sarka…

– Miről beszélsz? – Dollner Mária Katalin bánta, hogy még nem elég öreg. Nincs botja, ami szétrepeszti a koponyát. Vagy legalább dobbantani lehet vele, mielőtt ezt az ordenáré perszónát kidobja. Nem volt elég óvatos! A saját kényelemszeretete az oka, ha Klári az ügyeibe valaha is bepillanthatott. Hiába selejtezte ki Szende Klárit az agyából a többi nemkívánatossal együtt; azzal nem számolt, hogy a másik memóriája nincs a birtokában: nem béníthatja meg, nem irányíthatja. S ki tudja, hányan szaladgálnak még ilyenek, szabadon és veszélyesen?

– Előttem szégyelled a múltat? – Klári nem értette. – Kis pont vagyok én, nem osztok, nem szorzok, tartom is a pofám, de hát tíz esztendeje, hogy nem találkoztunk, várjál csak: nem tíz, kilenc, amikor megszorultam, és kértem kölcsön háromezer forintot, te háromszázat akartál adni, arra hivatkozva, hogy hamarosan váltok, Jozsó elveszi a másodhegedűs serdülő húgát, s idehozza, mert a lakás közös, az ő öröklakása árát benyelte, joga van, és csak a főztödért tartott ki eddig is… Még el is sírtad magad, én meg önzően megsértődtem, háromszáz forinttal kiszúrnád a szemem. Nem volt igazam, látod, van bátorságom utólag bevallani. Ezért kerültelek, ezért nem nyilvánítottam anno dacumál részvétet, meg gondoltam is, a halál a legkedvezőbb fordulat, ami a gordiuszi csomót megoldja. Nem is lehet mindent a világ elé tálalni, a világ hülye, elájul a gyönyörtől, hogy valaha a felesége voltál, de milyen szörnyű, ha nem szólhatsz senkivel őszintén, soha. No persze nem játszom meg magam, nem azért jöttem, hogy barátnőnek ajánlkozzam, arra nekem nincs időm, de talán örülsz, ha tehetsz valami jót, ha már így belecsöppentél ebbe a terhes dicsőségbe… Hiszen jó a szíved, tudom, amit azzal az elsővel tettél, a Holbeyerrel, nekem már csak Holbeyer marad a Halbai, százszor megbántad. Tulajdonképpen akkor se szívesen csaltad, amikor éppen csaltad. Maga Holbeyer mondta: nem haragszik, ő nem képes egy fiatal, mohó szervezetet kielégíteni, neki országos gondok járnak a fejében, nem haragszik, de mintha a máját tépné a keselyű… Telefonon mondta, amikor érettségi találkozó ürügyén egy éjjel nem mentél haza, s ő az én számomat találta meg a noteszben, érdeklődött kínjában, én álomból ébredve elkotyogtam, nincs találkozó, és tegnapelőtt sem kellett engem ápolni hála istennek… Én is nyugtattam Holbeyert, nincs jelentősége, de mennyire nincs, ma tudom csak. Nem is emlegetném, bár szép az emlék, még a csúnya is, csak oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy most tehetsz te is értem valamit…

– Ezek a dolgok tőlem már régen idegenek – Dollner Mária Katalin a hangját megemelte. Nincs más hátra, ki kell a nőt elégíteni, akkor újra eltűnik a süllyesztőben, talán véglegesen. Bizony nagy hiba volt, gyöngeség, megengedni, hogy a kulisszák mögé bárki betekintsen. De hát nem tudhatta, milyen felelősséget rak az ő keskeny vállára egykor a sors. Nem tudhatta: édesebb lesz a szerep, mint a megélt való, valaha. – Átalakul az ember! Nemesedik, ezt minden önteltség nélkül mondhatom. Visszatekintve, mint egy óriási tablót, úgy látja a múltat. Más színek tűnnek elő, Klári kedves, más az ítélet is, emelkedettebb, mintha hegy tetejéről szemlélnénk a völgyet… Tudod, személytelenebb és valahogy közösségibb lesz a gondolkodás. A halál árnyékában. Bizalommal kérhetsz: én már csak azért vagyok, hogy segítsek, no azoknak nem, akik Halbait megölték vagy pusztán hagyták megölni… és az Istent sem fogom könnyes szemmel áldani, mert tetszett neki, figyelmeztetés nélkül, orvul, élete delén azt a tündöklő tehetséget elragadni. – Belelendült. A szilvakék medrek megduzzadtak a szeme alatt. – De hát, Klárika, adj hálát, ezt te nem érted, nem is értheted. Nincs veszteséged. Elveszekedsz kedvedre a Murdzsákoddal. Uraddal és parancsolóddal!

– Veszekszem is – Szende Klári csöndesedett. – Csak nem akar felelni. Ülök a sírlépcsőn és korholom. Mi a francnak hagyott itt? Aztán megbánom, és gyorsan bocsánatot kérek.

– Te is… özvegy vagy? – Dollner Mária Katalin előbbre hajolt, a tekintete fölcsillant. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba…

– Özvegy? Kikérem magamnak! – Szende Klári nevetett; ütögette a térdét a zöld táskával. – Van nekem uram. Csak elment, messze. Így jött ki a lépés, nem indulhatok momentán utána. Megtiltotta az öngyilkosságot. Özvegy? Köszönöm… – fintorgott. – Nincs rondább műfaj az özvegységnél.

– Hát maradtál, te szegény, egy szál magadra! – Mária Katalin végre mozdulhatott, szilárdabb talajra. – És hirtelen, a tied is…?

– Majdnem egy évig húzta. Lassú vastagbéldolog, biztató periódusokkal. A biztató periódusok után volt a legiszonyatosabb. Mintha kiemelnék valaki fejét a vízből, percekre, hogy aztán egyre hosszabb és hosszabb időre dughassák vissza.

– Fel tudtál készülni, mégis. Én nem bocsátom meg az Istennek. Akár a villámcsapás.

– Részletekben halt meg. Előbb a humora, aztán az étvágya, majd az érdeklődése… Elhagyta a hús, aztán a bőr is, meghalt a lába, a keze. A szeme maradt legtovább, s ez nem slágerszöveg, a szeme, folyton-folyvást kérdezett vele. Benned romlatlanul él egy utolsó, még igaz képe. De én húsz, harminc alakot is látok, az egyik rémisztőbb, mint a másik. Perben-haragban az Istennek nevezett Illetővel nem állok. Csak faggatom. Értetlenkedem. Az talán nem vétek?

– …Mi is volt a te megboldogultad…?

– Szállítási csoportvezető-helyettes a Belsped 8. számú kirendeltségén.

– Hát igen. Egyszerű, de szorgalmas, derék ember!

– Volt hibája, annak idején is meséltem. A munkahelyén kutyába vették. Húsz év alatt se vitte többre, mint ez a rumlis állás. Valahol helyre kellett billentenie az önbizalmát. Valahol éreznie kellett, hogy döntő az ő szava is…! Ezt a kicsit, ha megkapta, fát vághattál a hátán. Bosszantott, persze, mert világéletemben nagy volt a pofám, mostanában meg egyenest spriccel a szám, hej, de sokat sírtam, amíg megtanultam, ne kontrázzak az ötre rögtön hatot… De úgy aludtam, napra nap, a hóna alatt, mint a duda! És ő sem kezdett addig horkolni, amíg a lábát át nem tette az enyémen.

– Ezek a derék, egyszerű férfiak igen melegszívűek. – Dollner Mária Katalin egyengette a kanapé ráncos sarkát. – Nincs életeszményük, különösebb, így hát kisebb tűz, kisebb a füstje… De nem is hagynak hátra feladatot, ami aztán megszenteli a maradék életet.

– Rosszul járna az a feladat, amit nekem kéne beteljesíteni, ebben a szétszórt, átmeneti állapotomban. Minden földi pakkom kész, már három esztendeje. Csak a füttyre várok, Maca!

– Miért Macázol még mindig? Senki sem hívott már így. Szegény Győző sem, drága József sem. Az iskolában ragasztották rám, nem is tudom, miért…

– A katonádért… ácsorgott, ácsorgott, és még karpaszományt sem viselt. Puccos, dilis kis gimnazisták voltunk, veled együtt. Él még a katonád? Sosem említed… mintha sosem vett volna el, mintha a szentlélektől szülted volna azt a cipófejű fiút. Úristen! Az már régen nincs vidéki rokonoknál, se kollégiumban, az legalább itt van veled, de nekem az első, pocsék házasságomban sem sikerült még egy babszemjankót sem épen kipréselni!

– Kínálhatlak egy kólával? – Dollner Mária Katalin megszédült. Ütés ütésre. Le kellett volna tagadnia magát. Külföld, hivatalos teendők! Belesétált a csapdába.

– Ne tölts, kátrányízű. A régi jó iszogatások, a tojáslikőr! Te azt a pancsot szopogattad, én meg ittam veled udvariasan, amikor úgy ki voltál borulva. A Holbeyert három napja vitték el, én meg segítettem rendet csinálni a föltúrt lakásban. Az égnek emelted a két kezed, micsoda szusz szorult beléd, micsoda kétségbeeséssel ordítottad: az a rohadt politika, az a rohadt politika! Rászorítottam a rongyot a szádra, meg ne hallják a szomszédok, az még zsúfolt prolikörnyék volt. Hát tartozik ez ma valakire?! Erre a szenvtelen, ostoba világra? A fiad… Akárhogy is: vér a véredből. Neki megnyílhatsz. Te boldog. Mit csinál a fiad?

– Jól… jól van. – Dollner Mária Katalin szorongatta a láncon a két csüngőt. Utánpótlásért könyörgött. Ha a sínről lekanyarodik, vége. Soha többé nem gurulnak a kerekek olajozottan. – Hát te, te kedves, még rá is emlékszel? Derék, egyszerű ember ő is, építésztechnikus, ott lakik, ahol az apja, hiába mondanám a község nevét, a térképen is alig találod, az apja munkáját folytatja, egymást támogatják. Nem vehettem el tőle, öregszik, te mindent tudsz, akkor azt is, háborús gyorsházasság volt, szinte nincs is előttem az arca, fogság után hazajött, s én akkor már Halbai ügyéhez szegődtem…

– Igen, igen. Holbeyer beléd esett. Amilyen nyeszlett volt, olyan vehemens udvarló. Amíg a köz az energiát végképp le nem csapolta. Gyakran találkoztok? Rendes azért a fiad?

– Rendes, rendes… Lekötik a kenyérgondok, a család…

Rossz fordulat, későn kapott észbe. Szende Klári már gombolyította az új fonal végét.

– Milyen kenyérgondja lehet a te fiadnak? Leakasztasz egy képet, ha a töméntelen járandóságból mégsem futja!

– Nem képzeled, hogy elkótyavetyélem, ami nem az enyém, hanem a nemzeté, úgyszólván? Egyik emlékverseny a másik után, táblaavatás, sőt a szülőfalujában Halbai utca, kötelezettség, megtisztelő, de az özvegyi nyugdíj nem csillagászati!

– A dalok… a fülbemászó muzsika… Jozsó szerezte álnév alatt… meg az a filmsláger… még most is dúdolják. A jogdíj bőven hoz a konyhára, én nem irigylem, nekem elég a magam keresete, pedig amit végzek, félig fizikai munka, konstruktőr, állandó kapcsolat a gyakorlattal. Nem megyek nyugdíjba, amíg nem küldenek, majd kefét ettem! Hogy még hosszabbak legyenek a napok? Család! Unokák is, te burokban született…?!

– Igen – Dollner Mária Katalin reménykedett, hogy legalább a számukat eltalálja. – Két unoka.

– Fiú, lány?

– Vegyes.

– Mekkorák?

– Hát… nőnek, mint a gomba!

– Te Maca, ha nekem unokám lenne, nem tartanék pasast, garantálom…

– Neked… neked van valakid? – kérdezte Dollner Mária, mértéktartó szörnyülködéssel. – Igazán nem vagyok erkölcscsősz, de ha annyira szeretted…

– Szerettem?! Megcsonkultam, Maca. A legelemibb életfunkcióhoz is segédeszköz kell. A szemetet nem tudom úgy kiüríteni, hogy a cigarettacsikkjét ne keressem. A falat kifordul a számból, ha köményes csirkét eszem. Van valakim, persze… mint a pályaudvaron a hordár, annyi. Segít a csomagokat cipelni, amíg végre befut a vonatom… De hozzámenni? Uramisten, Maca. A jó házasságért utólag fizet az ember. Aki kettőt sirat, nem szeretett az egyet sem. Ez a szerencséd. Utólag legalább boldog lehetsz.

Dollner Mária Katalin feladta. Próbálta a veszett fejsze nyelét menteni.

– Klári, Klári… Ezt te nem érted. Ne is bonyolódjunk bele. Nem ezért jöttél. Kérésed van. Öntsünk tiszta vizet a pohárba…

– Önthetsz. Csak meg ne nézd mikroszkóp alatt. Hogy a híres tiszta vízben mi nyüzsög. Fecsegek, fecsegek… térjünk a tárgyra. Hetenként háromszor meglátogat az újdonsült barátom. Félek, előbb-utóbb megunja, nem nagy műsor, egy ilyen spinével hetyegni, aki ráadásul folyton a férjéről beszél… De hát ezért fogtam: legyen kivel összehasonlítani az uramat, egy kicsit olyan ezáltal, mintha élne. Nem bántok ezzel senkit, legfeljebb azt a különben kedves embert. Gondoltam, kapjon hálából valamit cserébe, hogy eltűri a hülyeségemet. Véletlenül a Szövetségben sofőr, a te Jozsódnak ott holtában is tekintélye van, le akar kerülni a kocsiról, de a kora miatt még munkaköteles, ne botránkozz meg, hét évvel fiatalabb, Jozsó is tizeneggyel volt nálad fiatalabb. Szóval a központi garázsban forgalomirányítót keresnek, ha kezeskednél, kegyes hazugság, hogy Jozsó ismerte… Melless Géza a neve, és esküszöm, hasonlít az uramra, amikor a lábasba oldalról beleszagol… Melless Géza, két essel! Fölírom erre a papírra. Segítesz? Meg tudod érteni?

– Semmi sincs tőlem távol, ami emberi – mondta Dollner Mária Katalin. A kínálkozó pátosz megmentette. – Majd én kereslek! A telefonszámodat is írd fel. Zsúfolódnak a teendők, külföldre is ágaznak a szálak, meg sem találnál a közeljövőben, kedves Klári…

– Szívből köszönöm. Az estét is. Persze, neked sem ártott egy kis őszinte duma, Maca, egészen kipirultál, valósággal megtelt az arcod. Úristen, szedem a sátorfám. Amíg innen a francból lejutok… Nincs olyan szerencsém, hogy egy bokor mögül egyszer s mindenkorra fejbe kólintsanak…

Dollner Mária Katalin alul is, fölül is bezárta az ajtót. Nem magát félti. A fő szempont az emléktárgyak biztonsága.

A megkönnyebbülés rövid ideig tartott. Ez a buta asszony bekukucskált a hetedik ajtón – s be se lehel érte büntetésül falazni. Elszökött. Viszi a titkot, ami nem teljes titok már: bárhol, bármikor található, a legjobb szándékkal is ki-kibuggyan. S ez a kisebbik baj: legyintéssel, biggyesztéssel semmisíthető, néhány megbocsátó, ügyes célzással cáfolható. Nagyobb baj az, hogy nehezen kikalapált lelki nyugalma is fölzavarodott.

Dollner Mária Katalin túl régóta hazudott már. Mesterfokon a hazugság terjesztőjével eggyé válik. Az iszap a mélyben marad, szinte nincs, amíg nem taposnak két lábbal bele, föl nem szaggatják marokkal. De most fulladozhat az ember a maszatban, és várhat-várhat, amíg az így-úgy újra leülepszik.

Többévi megfeszített munka mehet itt tönkre. Dollner Mária Katalin nem volt szenilis. Le kellett tépnie a húsba nőtt álarcot, hogy átfestve, kijavítva nyomhassa vissza.

Sokat tud Szende Klári – de mindent ő sem. A fia apját, az első előtti férjet, harmincöt éve legalább, hogy nem is látta. Meg sem ismerné, ha szembejönne vele. Megnősült, vidáman él, négy lánya van: távoli hír. Mi köze hozzá? Jelentéktelen fickó, maga az unalmas átlag. Még egy kiemelkedő rossz tulajdonsága sincs, ami miatt különböztetve őrizné az emlékezet. Holbeyer? Holbeyer szerette őt. Csak a mozgalmat még jobban szerette. Ezért kellett oly sokszor megalázni, kicsúfolni, fölszarvazni, egyszóval bizony tönkretenni alaposan. Szétrágta volna a lelkifurdalás, ha legalább a holta után nem emeli eszményi magasba, s hogyan tehette volna hitelesen, ha önmagát leválasztja mellőle? Törlesztés ez az eufóriás kegyelet, szüntelen mea culpa, hiszen nemcsak elvben társai, de ő, a hites társa is elárulta, másképp, de szintúgy halálosan. Jó, hogy abban a börtönben nem írtak levelet. Amikor elvitték, éjszaka, lopva, akkor sem volt búcsúszava, csak reménytelen, szemrehányó pillantása, mintha ő, a nyomorult nő volna a felelős, hogy cserbenhagyta minden eszme, minden ideál. Holbeyer-Halbai megérdemli, pozitív előjellel érdemli meg, hogy a feledés porától óvja. Amikor Farnády feleségül kérte, éppen ez a csöndes, lemondó mártíromság volt a csali – ő pedig, aránylag fiatalon, még bizakodott; mint puli a megkerült gazdát, Farnádyt úgy kezdte imádni. A zene idegesítette, a cselló különösen, de ha vattát dugott a fülébe, órákig tudott Farnády lába előtt ülni a zsámolyon – a férfi ujjait elragadtatottan figyelte. No igen – Farnády Holbeyer helyett minden rosszat visszafizetett. Kurvapecér, ez a legenyhébb jelző, ami illett a nevéhez. Katalin gondozza, süssön-főzzön, testőr és titkár legyen – így képzelte. De az ágyából egykettőre kipenderítette; az ihletre hivatkozott, ami változatosság nélkül elveszti feszességét, szabadsága legkisebb korlátozása pedig kreativitása rovására megy… aztán az a zenetanodás befűzte, az ezüstpánttal a homlokán, az átlátszó indiai ruhában, valamiféle szakmai zsargonnal kevert, ájult malacsággal fűzte be, amikor az a rohadt sok cigaretta meg vodka egy perc alatt megállította a lovag úr szívét! Farnády a vécécsészén ülve halt meg, jobbra billent, az oldalcsempe megtartotta. Az alsónadrág a bokájáig csúszott, heréje beleért az ürülékbe. A mentősök tették rendbe, megesküdtek, a körülményeken nem fog csámcsogni senki. A lány őrjöngött: néhány hónap, és ő a hivatalos sirató. Kifúrták az özvegységből – fenyegetőzött, de aztán mégsem szaladt fűhöz-fához. Kisebb klubokba járt, sejtelmes sztorikat mesélt. Ma már narkomániás, mindenféle igazi képviseletre alkalmatlan. Hát Farnády nem érdemli meg azt, negatív előjellel ugyan, hogy ne hagyja emlékét elkallódni? Nem érdemli meg a bosszút, a bosszú ama sajátságos formáját, hogy amit életében nem tudott Katalin kicsikarni tőle, holtában azért is elveheti: az örök hűséget?!

Hogyan lehetne másképp – részben bűnös tudattal, részben pedig ronggyá alázva – tovább élni?

Talán ha a fiát – félig gyerekfejjel – nem tagadja meg. Először egy-két hónapra, azután évekre és lassan jóvátehetetlenül egészen. Későn ébredt rá, nem anyatípus; de nemcsak anyatípusú nők szülnek, mégsem keresnek azonnal indokot, hogy a csecsemőt az apai nagyszülőkre hagyják, a válás után meg a férjre. Mások is éheztek negyvenhatban – ürügy volt csak „a gyerek érdeke”, s „nagyvonalúsága” a szegény apával a későbbiekben inkább lustaság. Nem, Holbeyer és Farnády az elidegenítésben nem ludasak. Saját utódot egyik sem kívánt: Holbeyer még az illegalitásból hozta félelmeit: nem mert szaporodni, folyton végleges világra várt. Farnády pedig piás hangulatában kivallotta, az utód – az ő hivatásában – veszélyes. A tehetség öröklődik, esetleg halmozódik is, s hogy valaha a fia lejátssza, nem kívánja megérni. De Zoltánt reklamálták, különösen családi ünnepeken. Zoltán azonban sohasem illett a képbe. Udvariasságán csorba nem esett, mindig megköszönt mindent, s mint aki bejelentési kötelezettséggel tartozik a messzi hivatalnak, élete fontosabb eseményeit is pontosan jelezte. Mária Katalin azon kapta magát, hogy Jozsó temetésén a tulajdon fiát visszamagázza. Utoljára hét esztendeje kapott tőle ajánlott levelet, egy nő is aláírta, megnősült, elég későn, s azt már az ördög tudja, mikor táviratozott, megvan a második gyerek. Lehet, hogy az elsőről is értesítette. Ő gratulált, küldött ötszáz forintot, sőt invitálta is, ha ideje lesz és fönnjár Pesten… Nem, nem lett volna kellemes, ha Zoltán komolyan veszi. Erről a korai, meggondolatlan lépésről csak az ilyen Klári-féle tud, a felsőbb régiókban felesleges terjeszteni. A régi udvarlók pedig kisorvadtak, vagy ijedt, pozicionált férjek; nem mernek azok emlékezni.

A védekezés azonban nem árt. Ahogy Klári belepiszkált, belepiszkálhat, akár jóindulattal, más is. Zoltán már nem hasznosítható. Zoltán túl egészséges, s ami még a gyűlöletnél is rosszabb; közömbös. De az unokák!

A hősök özvegye legyen feddhetetlen – az emléken esik folt, ha őt kikezdi valaki. Azokat a kicsiket nem is látta; kísérletet sem tett a nagymamaszerepre, nem előnyös, ha elkezdenek erről fecserészni.

Szende Klári betette a bogarat Dollner Mária Katalin eleddig visszhangtalan fejébe. Visszatértek lidérces álmai: Holbeyer megfenyegette, deformálódott és meghosszabbodott mutatóujját, bármerre hátrált is, a szívének szegezte, majd milliméterről milliméterre megforgatta, egyre mélyebben a mellkasában.

– Tachikardia – mondta az orvos, és kímélő ételmódot javasolt. – Legyen egy kicsit önzőbb! Kevesebbet a közért, drága asszonyom!

Farnády pontban éjfélkor hasba rúgta, letaszította a rugóról, ott ébredt az ágy lábánál rendszeresen.

– Vegetatív idegrendszeri tünetek. A magány. Bármilyen kivételes a lelkiereje, asszonyom, így mégsem természetes!

Dollner Mária Katalin novemberben elszánta magát. Leült az ereklyeként csodáltatott, de mindössze nyolc éve vásárolt faragott levelezőasztalkához. A cél kettős: kihúzza a talajt mindenféle esetleges pletyka alól – s talán, talán valamelyik unokát kimenti. Föl is lehetne költöztetni, mint örökbefogadottat nevelni. Taníttatni, híres embert képezni belőle, ha csak egy parányi ambíció szorult bele. Ki tudja – vakmerő fordulat –, talán még szeretni is! Szeretni és részesülni a szeretetében. Régen befagyasztott – hirtelen olvadozó – remény. De öntsünk tiszta vizet a pohárba: a fényességes megváltás s a köznapi kegyelmek is ritkák. A fogalmazás ne tolakodjon, ne legyen fennhéjázó, de pitiző sem – bárki olvassa a levelet, tüstént érezze egy szilárd jellem, egy nehéz sors oly emberi gyötrelmeit…!

Kicsi hely az – ha az utcára nem is emlékszik, Zoltánt csak megtalálják úgyis.

 

 

Az aláírásnál elbizonytalanodott. Azután odafirkantott egy rejtélyes nagy M-et. Mária, Maca, Mama – tetszés szerint. A borítékra Bartók Béla-bélyeget ragasztott. Némi habozás után gyártott egy utóiratot:

 

 

Kiszámította, hogy egy hónapnál hamarabb nem érdemes a választ várni. Ő sem ugrana azonnal.

Tett-vett a bizottságokban. Fülelt: nem zörög-e a haraszt? Klári látogatása óta a gyanú nem hagyta el. Klári ügyében intézkedett: a hála jó szájdugó. Illetékes helyen ecsetelte Klári nyomorúságát, az élettárs rátermettségét. Bólogattak, hogyne, a férfi már két hete megkapta a központi garázst, utólag is megnyugtató azonban ez az erkölcsi támogatás. Klári telefonált; nyilván áradozó köszönetét akarta kibeszélni. Dollner Mária Katalin elvékonyított hangon közölte, ő a házvezetőnő, a ház asszonya Burgenlandban tartózkodik, nincs felhatalmazása, hogy megadja a címet, de üzenetet továbbít, s természetesen híven közvetíti…

Az izgalmak valóban kimerítették. Maga is meglepődött, a vártnál korábban érkező választ milyen remegő kézzel bontja fel. Sikerült-e a hadművelet?

Zoltán betűi ide-oda dőltek, de olvashatóan írt, helyesírása nem hibádzott, csak a vesszőhasználat.

 

 

Dollner Mária Katalin kétszer olvasta el. Első olvasásra megállapította: hát nincs! Nincs szerető unoka, hűséges, kutyaszemű; apród, aki hozza a papucsot, újságot, szemüveget. De nincs látványos lelepleződés sem: Zoltán jó fiú, és – öntsünk tiszta vizet a pohárba – ezzel a Szíriával a képből kikerül.

Másodszor tagolta a szöveget, a központozást helyrebillentette.

Tulajdonképpen üde levél. Nyílt. És az a „Muci Mama” csavarja az ember szívét. Lám, volt ő jó anya is. Egynémely szakaszban, amikor nem hajszolták a körülmények. Zoltánka emlékszik. Meghatottságát épphogy férfiasan leplezni tudja. És nincs olyan rossz arca Zoltánkának. Egy kicsit mélyen ül a szeme. Mintha sejtene valamit. Valami tragédiát, ami elháríthatatlanul közeleg. Holbeyer utolsó fényképén látta ezt az árnyékot, de jaj, Kasszandra-jóslatok!

Nem akárki vág neki ebben a robbantásos-lövöldözéses világban éppen Közel-Keletnek. Itthagyja a kényelmet, a biztonságot, hogy egy messzi népnek segítséget nyújtson és dicsőséget szerezzen a szegény kis magyar hazának. Mégiscsak az ő fia! A hóna alá kell nyúlni, tanáccsal; szilárd akaraterőt sugározni, hogy meg ne futamodjon… Tradíció kötelezi erre. Talán nem is sejti teljes mélységében, mennyi veszély les rá Szíriában! Az éghajlat megtámadja az általános egészséget, a koszt a gyomrot, a fertőzések a bélrendszert kikezdik. De nem szabad riogatni: a vállalás szent dolog! Ez a Zoltán fiú, ha nem is tudatosan, de a fiatal életét tette egyetlen csettintéssel kockára… Csak egy golyó tévedjen el, és vége.

A fia! Méhében hordta, gyötrelemmel szülte, és most őt is le fogja a már-már hősi halál kaszabolni…?

Kibír ennyi csapást egy ember? Ha mégoly edzett, fegyelmezett?

Dollner Mária Katalin ajkát összeszorította. A tükör elé lépett, haját megoldotta, majd kontyba csavarta a nyakán. Milyen szelíd így az arc; leszámolt mindennel, engedékeny.

Válaszát gépbe írta, indigóval.

 

 

A bölcs bíró esete

A valóság már régen túlszárnyalta a meséket. Éppen csak a hirtelen átváltozás történik fordítva. A sorrend: szépből lesz a rút. Működik a negatív csoda. Tündérrel fekszel, varanggyal ébredsz. Hőst sejtesz a sisakrostély mögött, aztán élsz-éldegélsz a fekete disznóval. Virágos rétre heversz – feneketlen tó nyel el. Gyémánthegyre kapaszkodsz, üveghegyre érsz fel. Táltoson indulsz csatába, súlyod alatt gebe roskad össze. Kardot rántasz, és csenevész vesszővel védekezel. Zengő aranyerdő, bongó ezüsterdő, kongó vaserdő, amerre terelik utadat. A terített asztalka előtted kiürül egyetlen csettintésre, az ajtó jelszóra bezárul. Csücsülsz a világfa tetején, amíg ez vagy az a szél oda nem ken az agyagos talajra. Életed van? Egy intés, két legyintés: már éltedben eltemetnek. A kivétel – akár a mesében a tragikus vég – ritka. Mégis a kivétel a tét, amiért a történetet a szereplők érdemesnek vélik lejátszani.

Vagyis – ahogy Forgács Dániel középkorú, jelenkori bíró fogalmazott: a fene egye meg, hogy visszájára fordul a legjobb szándék, gyakran. Hiszen a peres felek se rögtön marakodva kezdték. Minden válást találkozás előzött. Ő maga, a bíró sem válóperekre készült; ifjonti hévvel azt képzelte, Justitia lelép a kőhomlokzatról, emberközelbe – a mérleget az ő kezébe helyezi, és még azt is megengedi, hogy szeméről a kendőt leoldja. Nemcsak érzi, de láthatja is majd a mérleg nyelvét: az objektív igazságot minden dologban. A mérleg nyelvét azonban sohasem pillanthatta meg, a mérések és döntések maradtak viszonylagosak, a serpenyők – vétkek és büntetés – a leggondosabb ítélet után is billegtek egy kicsikét. Nagy ügy – kis ügy: ily körülbelüli méricskélés mellett vagy tökéletlen mércét használva – többé nem lényeges. A válóperek tulajdonképpen nem unalmasak. Egy-egy fejlett esetnél föllelhető valamennyi törvénysértés csírája: sikkasztás (a szerzett javakból), rablás (az illúziók lecsupaszítása), súlyos testi sértés (a lelket átlyuggató sebekkel), cserbenhagyásos gázolás (pánikszerű menekülés az áldozattól), gyilkosság (bunkóval, különös kegyetlenséggel agyonvert szerelem), sőt hazaárulás – az a prédára bocsátott, megtagadott, réges-régi közös birodalom…

Az igazság csak a mesében kikezdhetetlen. A valóságban öreganyámat öreganyámnak szólongatni, nem éppen szerencse. Fele országot remélni, ha az egészet megmentetted is, balga ábránd. A vándorlegény nemigen kíván holmi nyafka királylány rokolyaszegélyén megtanyázni; a legifjabb királyfi és az árva szolgáló sose táncol egyazon bálon. A szörnyetegeket hivatalosan beiktatták, ujjat húzni velük nem szenzáció. Bajnoki tornán előre eldől, kié a csipkés keszkenő. Burkus király illemet tanult, nem ölt már juhászruhát. Úr és szolga ehet ugyan egyformán gazdag lakomát – de hogy külön tálból, az szigorú szabály.

Vagyis – és Forgács Dánielt ez bántotta – talán könnyebb felismerni, ami igazságtalan, de hogy mi az igazság? Kérdés ma is. Piti dolgokat cselekedve használjuk mesés nagy szavainkat. Megyünk-mendegélünk; hét nap, hét éjjel; csak azért is; egy életünk – egy halálunk; hát élünk-éldegélünk, amíg meg nem halunk (boldogan?). A dínomdánom folyik ám, Hencidától Boncidáig, s az Óperenciás-tengeren túl, bizony, vége ennek a világnak.

Ugyan mivel lehet az elszemtelenedett valóságot újra megnemesíteni? Talán ha mindenki teszi tisztét; se többet, se kevesebbet, csak amire esküdött, nem mást. Tiszta meselogikával. A mesében a mesterségnek rangja van. Ki mit művel, ahhoz ért. A pék – pék. A favágó – favágó, szorosan vágja a fát, ha különben haszontalan is. Az alabárdos éberen vigyáz, s ha egyszer elalszik, le is út, fel is út! A varázsló varázsol: a keservet jóra váltja, vagy ront a gonoszabbja; ahogy már neki kiosztatott. Az udvarmester áskálódik: tudjuk róla, eleve védekezünk. A nép tanácstalan, ösztönösen ravasz. De bölcs a bíró, aki tanácsot ád. Dönt, szabad kézzel. Old és köt. Áldják a szavát. Egy-kettő közülük ha posztjával mégis visszaél, hamarost csúnyán ráfizet. Olyan azonban, aki hivatását tessék-lássék, formálisan, unottan gyakorolja, nem él meg a mesében.

Forgács Dániel megkísérelte. Bölcs bíró lesz. Megpróbálja inkább megelőzni a bajt, s csak akkor kétfele porciózni, ha már elkerülhetetlen. Ki tudja, talán még meg is írja, „Egy bíró feljegyzései”, okulásul a cifrább jövőnek. Beavatkozni a per menetébe csak az első fordulóban lehet. A békéltető tárgyalás – akár a házassági tanácsadás – tartalom nélküli, üres keret. Szép feladat, individuális vállalkozás értelemmel megtölteni. Mi kell hozzá? Emberismeret, jóakarat, empátia, helyzetelemzés és valamiféle perspektíva. No meg józanság is. Még a mesében is könyörtelenül felöklelték az ökrök a szarvuk közé álló bárgyú legényt. Világos okoknál kár fontoskodni. Az új szerelem és a régi ital erősebb. Ez is a bölcsesség része: egyáltalán nem tenni, amit nem érdemes. Van méltósága a hallgatásnak. A látszólag ok nélküli válás az igazi terep! Kinyomozni, mit vermeltek el, mitől ez az idegenség, sokszor gyűlölet? Szuggerálni őket: változtassanak, mert a merev, alakulni képtelen személyiség a másik, szintén feszülő lélektől törvényszerűen rúgja el magát… A hajlíthatatlanság, konokság bosszúja ez. Észrevenni egymásban a jót, s változni, kölcsönösen, nem fogcsikorgatva, hanem meggyőződésből: ez vezet békességhez. Legyen az férfi – nő. Vagy a felbolydult világ.

Mi tagadás, Forgács Dánielnek néha sikerült. Egy-egy sztornírozott irat fölött meg-megmelegedett. Pesszimista kollégái nemigen méltányolták. Aki itt békül, az komolyan nem is haragudott. A válóper fenyegetés is: a veszekedés legfejlettebb foka; a szennyes mosásához állami asszisztéria. Forgács nem rendült meg. Érdemének hitte, aminek inkább soron lévő eszköze volt. Szerette ezt a munkát, hatáskörébe belenyugodott. S ahol mégis elválasztott, nem tette rossz lelkiismerettel. Nagy fényűzés – előbb-utóbb nagy adóval!

A szűkszavú beadványokat már megszokta, de – talán a kilencvenkilencedik esetnél – a szöveg feltűnő zártsága meglepte mégis. Kötelező adatok, a kötelezőnek vélt nyakatekertséggel. Hét év házasság, ebből zavartalan három, négy pedig elhidegült, jóvátehetetlenül és véglegesen. Természetük nem egyezik, időközben elfejlődtek, gyerek nincs, a kapcsolat társadalmi rendeltetését nem tölti be. A társadalmat mindig bele kell rángatni. „A társadalom érdeke” az az adu, ami a piros ászt is lesöpri.

Forgács Dániel készült a tárgyalásra. Ha nem hazudnak, és nincs az ügyben egy szemérmesen eltagadott harmadik, vagy nem komédia az egész a szaporodó, telekkönyvezhetetlen ingatlanok miatt – érdekes lesz! Újra összeterelni őket, a keletkezett jégréteget megtörve gondosan – bölcs bíró ebben kedvét leli. Föl is jegyzi majd a fázisokat: csak a neveket cseréli ki, hívják a nőt talán Klaudiának, és mondjuk… Leónak a férfit, két jó nemzetközi név. Az indulat is nemzetközi, ahogy a tárgyaláson, ügyvédet nem igényelve, a gyengéd, de határozott bírói tapogatózásra fölsorakoztatták egymás elleni érveiket. A nő – a továbbiakban Klaudia – kacskaringósan, ide-oda csapongva fogalmazott, a férfi – lásd Leó – pattogó, száraz tárgyszerűséggel. Harmincon már jócskán túljutottak, de akár negyvennek is koravének. Saját stílusában, ki-ki, nagyon iparkodott. A törvény szolgájának meglepő nyájassága szétrobbantotta gátlásaikat.

– Kedves bíró úr, helyesbítek, tisztelt… – mondta Klaudia, idegesen húzkodta a cipzárat pulóvere nyakán, s közben lábával a padlót súrolta. – Én kérem, nem azért születtem, hogy beosszák minden percemet, ki bírja azt, előre tervezni, mi lesz jövőre, nekem teher még a holnap is. Nincs nyaralás precíz útiterv nélkül, város, szálloda, tankolási térkép, a bőröndben címkével jelölt, adagolt hideg vacsora, semmi kószálás, semmi spontán fölfedezés, soha valami váratlanul… Órára pontos menetrend, ő csinálja magának, nem a vonat, hajrá, gyerünk tovább, karon ragad, kék foltot is tudnék mutatni, mi ez, ha nem terror?! Kockás papíron folyton egyeztet, a rajzszögeket is nyilvántartja, és egyáltalán, kell azt nekem tudni, öt év múlva mit akarok? Kell? Kérdem én a kedves tisztelt bíróságot… nem lehet élni bele a világba, ha az ember a nyolc óráját ledolgozza? Folyton csak a cél?! Kilóg a nyelvem, mire elérem, de nincs, nincs pihenő, megint valami cél, ráadásul közös, ebbe belebolondulok! Kérem, és smucig is, télen retket sose eszünk, áprilisban visszavitette a üvegházi salátát, a szatyromba kutatott, kiemelte, a két ujja között fogta, undorodva, a zöld leveleket, hát szabad ilyet?! Epret kívántam, kórházban voltam, ramaty állapotban, ott kívántam meg, a szájpadlásom összeszáradt, jó, szeptemberben az eper ritka, de volt a maszeknél százhatvanért, hozott, azt tetszik gondolni? Már most spórol a nyugdíjra, tessenek nevetni… Tizenkilenc fokra levitte a fűtést, hogy az egészséges, nem csoda, ha folyton megbetegszem… – Kaparászott a táskában, foszlánnyá gyűrt papírzsebkendővel az orra hegyét tűntetően megdörzsölte. – És a hátam mögött folyton ócsárol! De én nem félek, kimondom, kupori, nem engedi kidobni a lyukas nejlonzoknit, inkább megstoppolja, ő maga, egyáltalán, semmit sem enged kidobni, visszahozta a kukából a törött kávédarálót, hogy azt meg lehet javítani, és képes is megjavítani, telis-teli minden ócska kacattal, tessék elhinni, ha nincs mivel vacakolni, hát keres, kattogva jár a szeme körbe-körbe, összefonja meg kibogozza a szőnyegrojtokat… Kényszercselekvés, igen, tudományosan! Gürizni hajnaltól mikulásig? A franc az olyan pénzbe, bocsánat, ami fölzabálja azt a kis szabadidőt. Szelvényvágó kapitalistának nevezett… aki csak a hasznot zsebeli be. Miért?! Jól keresek, vagyok a szakmámban valaki, az Óra és Hangszernél nagykervonalon osztályvezető, a munkahelyem is engem támogat, mert már a társadalom rovására megy, per pillanat…

– Asszonyom – Forgács Dániel két mondattöredék közé gyorsan beugrott –, és az elején? Abban a mesebeli három boldog esztendőben?

– Ó… akkor még nem volt ő ennyire nagyon ilyen. Ennyire nagyon simlis. Csak éppen kicsikét. Állíthatom, fokozatosan romlott. Állíthatom: dafke.

– …Kiépítettem a védekező bázisokat. Lépésről lépésre. Mélyen tisztelt bíró úr, tisztelt ülnöki testület! – Leó felállt, engedéllyel. Nadrágja élét eligazította, a fényes cipőorra merőlegesen. Görbülő hátát fegyelemmel húzogatta egyenesebbre. A zakó hajtókáján sportjelvény vagy kitüntetés, a pulpitusról azonosíthatatlan. – A tények, vázlatosan: a felperes, mert forma szerint ő az, tiszteljük a törvényt, nevezzük így, a felperes normális szocialista együttélésre hosszú távon alkalmatlannak bizonyult. Életvezetése káros, a munka nélküli jövedelmek eszményítésén alapul. Rendszertelen. Kapkod. Hebehurgya. Pletykás. Dugig tömi a frizsidert, fütyül a szavatossági időre, minden kárba vész. Nem győzöm a bűzt szellőztetni utána. Ugyanazzal a késsel vágja a kenyeret, amivel a vajat keni! Hogy eklatáns példánál maradjak. Bűnösen tobzódik, pazarol. A gyapjúgarbójával port töröl. Csak, mert már unja a színét! Kulturálódjunk, szerzek mozijegyet. Bejön a moziba? Nem, mélyen tisztelt bíróság. Inkább sétafikálni akar, a mozi előtt jut az eszébe! A nyáron, Dél-Olaszországban, leült az árokpartra. Hogy megvárja, amíg a nap hatására a kövirózsa kinyitja a szirmait! Másfél órát vesztegeltünk. Normális reakció ez? Nem normális. A vádak pedig? A kórházba pihenni vonult. A vállalati leltár elől. Én kérem, nem voltam betegállományban soha. Az enyém személyzeti munka, a Köztisztasági Hivatal alkalmazásában. Harminckilenc fokos lázzal jártam be, hetvennyolc tavaszán. Nyolcvan októberében csináltattam a fogamat, húzás, korona, hidak. Amit el lehet képzelni! Pösze voltam, de a gáton ott voltam ! A felperes pedig meglógott, be a kórházba. A felperes akkor produkál infarktusgyanút, amikor a kedve tartja. Született ripacs. Odakap a bal melléhez, és már dugják alá a hordágyat. Nem vittem epret! De vittem gyöngyösi saszlaszőlőt, kétszer annyit, helyette! Annak volt szezonja. Így természetes. – Leó négyrét hajtott, keményített zsebkendőjét kibontotta, nézegette, azután ismét összehajtogatta, és visszatette a szivarzsebébe. Az orrát megszívta. – A természetes élet híve vagyok. Nehéz engem kiborítani! De, mélyen tisztelt bíróság és ülnökök, ennek a… felperesnek sikerült. Lébecolni, bele a vakvilágba, se célkitűzés, se ehhez hasonló. Kik élnek így? Ne kívánják, hogy megnevezzem. Nem az emberek. Az biztos. Elnézést, de provokálja az ilyen hangokat. A provokáció lételeme.

– Uram – Forgács Dániel megkérdezte. – Nem látta előre? És az a három év, zavartalan?

– Megvilágítom. A felperes lánykorában nem volt ennyire dinka. Csak éppen hogy. Cum trucc, lépésről lépésre produkálta ezt az összeférhetetlenséget. Mindig ő akart fölülkerekedni.

– Le akart hengerelni, persze! – Klaudia nem tiltakozott. – Versenyszerűen űzte ezt a sportot, hogy neki van igaza, ő az erősebb meg okosabb is. Nem lehet az ilyet, kedves tisztelt bíró úr, hagyni. Ha ő eldurrant három patront, van nekem négy is.

– A bíróság láthatja. Én csak védekeztem. Már nem volt házi biztonságom. Meg kellett teremtenem némi fölényt.

– Én csak egyensúlyra törekedtem – Klaudia könnyezni kezdett. – De vele…? Lyukat prédikál a hasamba, kenetteljes pofával, aztán pofon csap, váratlanul.

– Nahát! – Leó felbődült. – Soha nem ütöttem meg! Koholt rágalom. Szándékos lejáratás.

– De a kezét fölemelte. Nem is egyszer.

Az ülnökök szórakoztak. Kellemesebb itt ülni, mint a munkájuknál. Némelyiküknek fizetett üdülés, egyenesen.

Forgács Dániel sóhajtott. Nagy lélegzetet vett, a zavaros közegbe lemerült. Klaudia és Leó egybehangzóan és meggyőzően állították, egyébként is lanyha szexuális kapcsolatuk megszakadt ugyan, de mással ilyet nem kezdeményeztek. Nem jutott rá energia. Az is kiderült, ha a másik nem volna olyan, amilyen éppen, talán még tudnának is egymás mellett békében élni. Ha sikerülne az erődítményeket visszafelé, a kezdőtéglákig lebontani.

Forgács Dániel hirtelen minden eddiginél fontosabbnak érezte, hogy ez a különös kettő el se szakadjon véglegesen, de ki se irtsa egymást. Magukba zárva vagy egymásra szabadítva: szemléletük egyformán veszélyes.

A mesében harapta-harapdálta a mesebeli sajtot a mesebeli róka. Igazságosan két irányba – amíg a sajt el nem fogyott. Ő jóllakott – és hoppon maradt két ostoba acsarkodó. De – mint mondottuk – a valóság módosította a meséket. Ez a kettő parazsat gyűjt, s ha véletlenül szétszórják, az ég el először, aki ártatlanul telepedett (vagy muszájból telepítették) tüzük bűvkörébe melegedni.

Mi a teendő? Ami eddig a fonákja, annak a színét is megmutatni. Megértetni és igenis, megszerettetni valamit a másik érveiből. A leragadt ideát továbbdöccenteni. Nincs nehezebb, mint változtatni a természeten, az éppen soros aszályt, hőgutát kicselezni, de ha sikerül: a csapadék majd a lángot megfékezi.

A bíró odaállította Klaudiát és Leót a masszív pulpitustól jobbra-balra.

– Asszonyom – mondta, és az arca kifénylett –, ez az ember, aki mellé a sors rendelte, sokak által hiába óhajtott erényeket képvisel. Asszonyom, ez a férfi biztonságot ád. Az ilyen ember sose zavarja ki magát a híd alá, az éjszakába. Ha néha túl szigorú, a közös otthont védi vele. Amit szereztek, arra éberen vigyáz. Rablót a szállásra be nem enged, nem kótyavetyéli el vagyontárgyait. Nem iszik, nem jár az ügetőre. A hét szűk esztendő védelmező karja közt öregkorra sem éri el – gondolkodjon! Céltudatos, a szörnyű nihilt nem zúdítja magára. Nem szekálja kételyekkel, lidércnyomásos látomásai nincsenek. Dolgos, ügyes. Aprócseprő munkáiban sikere van. Ha nem is alkot, barkácsol. Ha pedáns, hát pedáns: nem hempergeti legalább sose mocsokba. Mit nem adna sok, elnyomott, kizsákmányolt nő egy ilyen férfiért…! –

…és még többet is mondott, persze, ihletett hevülettel. A nő csodálkozott. A bölcs bíró szavai nyomán kezdte a férfit irigyelni. Micsoda tulajdonságok, valóban! Ehhez lenne ő kevés? Nem képes ő még többre is?

– Uram – folytatta a bíró, lelkesedése fokozódott –, ez a nő, a saját nemében, higgye el, káprázatos! Jellemvonásai vonzóak. Csupa vibrálás, csupa izgalom, a szürkeséget utálja. Nagyvonalú! Kicsinyes dolgokkal nem gyötri önt, nem számító. Ami van – van; élvezi, de ha ki kell selejtezni, nem óbégat. Gondolkozzon! Nem alattomos. Ami a szívén, az a száján. Bátor. A jövőtől nem fél, és nézze, nézze csak, örök derűvel mosolyog… Nem jajgat a fülébe, nincsenek Kasszandra-jóslatai. Uram! Ez a nő, aki itt él ön mellett, hány és hány férfi elérhetetlen álma! Hány és hány férfi senyved unalmas igában, taposómalomba fogva, egy-egy nőnek álcázott hajcsárral a nyakán! – A bölcs bíró lendülete megingatta még a pulpitust is. Ferdén megcsuszamlott a dobogó.

A férfi elámult, röstelkedett. Ezt a kívánatos asszonyt veszítse el? Talán nincs őbenne elég fantázia, hogy kövesse? Sőt ebben-abban, rajta túltegyen?

– Most elbocsátlak benneteket… – A bölcs bíró visszazökkent. – Illetve önök most elmehetnek. A tárgyalást berekesztem. Nem viszontlátásra, hanem Isten önökkel, ez szilárd meggyőződésem. Mindkét fél intelligenciájában bízom. Barátaim, rugalmasabban…!

Elkönyvelte, mint pályája legemlékezetesebb sikerét. A bölcs bíró esete a két makacs pereskedővel, akik az igazságot ki akarták sajátítani.

A mesében nincs idő; egy szempillantás: és kivérzik három újesztendő. A valóságban három év viszonylagos. Hosszú vagy rövid. Töltete szerint. Eltelt hát három kurta év. És a bölcs bíró csak törölgette a szemüvegét egy közönséges szerdai napon: ott állt előtte Klaudia és Leó megint. A beadványt épp csak átgépelték, a dátumokat helyesbítve. Minden indok a régi. És régi minden igekötő. Ki. El. Szét.

Megjelentek. Klaudia zárt kosztümben, Leó kihajtott virágos inggel. Klaudia szoknyája kínosan vasalt, rojtos farmernadrág León. Klaudia mérlegel, higgadt. Leó karattyol, szenvedélyes.

– Elviselhetetlenül lusta! – Így Klaudia: – Hever, tisztelt bíróság, csak az újságokat lapozza. A képek érdeklik. Nem a betűk. Sátrat ver, ahol kedve szottyan. Tavaly a Boboli-kertből zavarták ki a rendőrök. Tejet forral a húsos fazekamban. Eleszi a kutya elől a belsőséget. Nem akarok szélsőséges kifejezéseket használni, de szinte parazita. Amatőr filmmel pepecsel. Fölveszi, hogy csöpög a víz a csapból. Ez a haladó művészet neki. A fizetését ilyesmire költi. Egyszerre két ernyőt vesz, tavaszit és őszit, mert az úgy elegáns!

– A haverokkal se lehetnék őszintébb – így meg Leó. – Fát vághat a hátamon akárki, de mindennek határa van. Beszegi a szakadt lepedőt konyharuhának, ide tessék hallgatni, és a cipőket benzinnel tisztogatja, benzinnel és ecetes vattával, tetszik ezt figyelni, higimániás, én ilyen sose voltam, a moherkardigánt összehajtja, ha én a szék támlájára leteszem, a moher nem gyűrődik, kérdezzenek meg akármilyen szakembert, miért kell engem ezzel és ehhez hasonlókkal tendenciózusan őrjíteni? Hát hány életem van, kérdem én szeretettel az itt ülőket?

– Provokatív szövegeire még néhány jellemző adalék – Klaudia noteszt vett elő, ujját megnyálazta, lapozott. – Ez év május elsején illuminált állapotban a kovácsoltvas tükröt az előszobából leakasztotta, odatámasztotta az ágy mellé, milyen célból, nem részletezem. A tükör leesett, persze, ripityára törött. Augusztus huszadikán fertőtlenítő öblítés közben belebuktatott a kádba. Nincs más eszménye. Erre használja a nemzeti ünnepeket.

– Ez már félig följelentés! – Pukkadásig telt Leó tokája. – Az ízléstelenség látszatát is vállalom, de tessék elképzelni, milliméterre megszabja, hogyan és meddig… Belém csíp, ha a szokottól eltérek! Fékezhetetlenül agresszív.

Forgács Dániel a bölcs bíró talárját letette. Följegyzéseire megharagudott. Fölfeslett a szövetség megint.

Hibázott az a fránya tanács.

Ezeknek mindegy, széna vagy szalma. Az úr a pokolban is úr – s hogy övé a hatalom, a mennyben is azt hiszi.

A tanulság bonyolultabb, mint a mesében. Itt a vége. Fuss el véle; nehogy elgáncsoljanak.

 

Harmónia

…Valamiféle összehangoltság, egyberezgés. Lenyugovás; bizonyos fokú csönd. Semmi széthúzás, semmi tépése a közös takarónak. Nincs kedv a különbözésre. Közös a csúcsa a szeretetté gyúrt két akaratnak. Négyszárnyú lepke a lélek. A test is csonka, ha el kell válnia. A lépteket egymáshoz mérik. Többé nem sietnek. Sátrat bontani egyik sem vágyik. Külmezőkre nem tekinget. A megérkezés elnyújtott élvezet, a ritmus állandó, lüktetése a közömbös órát is átdobogja. A sóhaj csak az ajkak szélén fakad, nem a mélyben. A folyamatos együttlét nem dörzsöl, sőt gyógyítóan kívánatos.

Mert majdnem mindig együtt voltak, a pár. Értelmezés szerint is pár, egyik a másik nélkül haszontalan. Akár a kesztyű, akár a cipő. Ha a bal veszik, a jobb is nyugodtan kallódhat. Az öngyilkosság gyönyörű módja; édes halál, de halál, mint minden föladás.

Találkoztak és tökéletesen vegyültek: már túl az első fiatalságon, de a valódi öregség küszöbén még innen, öt esztendeje idestova. Még csak sejtették a bibliai „nemszeretem időket”. A puszta létüknél még fontosabbnak látszott létezésük felülete: a kedély állapota, a szerencse forgása, a javak áramlása, a szervezet hibamentessége. Még nem ismerték az élethez való görcsös ragaszkodás kényszerét – egyelőre egymáshoz ragaszkodtak görcsösen; egymást díszítették-óvták kívül-belül. A változást is tagadták, nemhogy az elmúlást. Házasságuk cáfolni tetszett a kétkedéseket, hogy nincs, nincs teljes egység, a forrasztás vonala sebhelyes, erőszakosan durva, vagy a két alakzat ragasztva még szemléletesebben mutatja, mekkora darab hiányzik. Együttesük – a kikezdhetetlenség – a környezetet felizgatta, majd megszokták, érdektelenségbe süllyesztették személyüket. A társaság nem igényelte őket – ők sem a társaságot. Kötelességszerűen elvégzett munka után loholtak haza. Gyermekük nem fogant meg: tapintatosan magukra hagyta őket.

Harmónia a javából. Víz tükre nem csobban, göröngy nem porlik, fáról hang nélkül pereg a levél.

Nyár; hétfő este. Tizenkilenc óra harminc perc. Alig akar lemenni a nap. Világos, lassan híguló meleg. Nyaralás után. Két hét az Adrián. Egybefolyó, lágy, szemcsésen csillogó. Egyetlenegyszer sem veszekedtek – vitájuk sem volt. Nem indultak alkalmanként külön-külön fölfedezni a partot. Egyszerre aludtak el egy ágyban – egyszerre ébredtek és keltek. Minden ölelésük sikerült, szabályos meghittséggel. Ami tetszett az egyiknek, tetszett a másiknak. Ízléskülönbségük összemosódott. Sokat és sokfélét ettek. Nem verődtek kompániába: útitársaikat étkezésnél köszöntötték. Keveset beszéltek, jelekből tudták már, mi a teendő. Most – hazatérve – ültek a karosszékben, jobb és bal kezük egymásba kapcsolódva himbálózott a levegőben, híven követve az óra másodperckettyenését. Húsz perce hallgattak. Az asszony rátette papucsos lábfejét a férfi papucsos lábfejére, s parányit tiport rajta. A férfi sziszegett, az asszony hajába beleborzolt. Eljátszódtak.

– Meg kéne mosni a hajam – szólalt meg az asszony. – De akkor itt kell hagyjalak. Mit csináljak?

– Mosd meg. Túl leszel rajt. Én addig rendbe hozom a lábam. Megint benőtt a körmöm.

– Hát akkor elválunk… – mondta tétován az asszony. – Fél órára!

– Siess! Sietek én is… Aztán vigyázz magadra!

– Isten veled… – tréfás csókot váltottak. A férfi bent maradt, az asszony vonult a fürdőszobába. Két ajtó választotta el őket.

A hosszú hajjal sok a vesződség. Le kell bontani, kefélni. Csomósodik. Zsírosodik. Húzza a fejet hátra. Lassan szárad. A frizurát nem tartja. De természetes. S nincs a fodrászra utalva.

Az asszony bogozta az összetapadt hajnyalábot. Tükör előtt. Egy-egy akadálynál fintorokat vágott. Szerette ezt az arcát. Ez hasonlított legjobban a gyermekkorihoz.

Mama ragaszkodott hozzá, hogy a kislánya copfot viseljen. Seszínű, satnyán vékony copfot, a mellkasig érőt. A két fül fölött indult, szorosra fonva, húzta a bőrt. Masni alakú műanyag csat a végén. Mama fonta be reggelente, de csak hetenként egyszer volt az alapos fésüléshez türelme. Vasárnap reggel. Ó, áldatlan vasárnapok! Mama beakasztotta ujjait a gubancba, és rángatta, amíg szét nem váltak. Labdába gyűjtötte a kitépett hajat. Mama nem hitte el, hogy komolyan fáj neki. Affekta majomnak nevezte, még hátba is verte, ha ordított. Legalább elhitte volna, hogy fáj. Legalább sajnálta volna közben egy kicsit. Senki nem hordott copfot, senki az iskolában: mint két ragasztott díszzsinór, úgy lógott a fejéről, komikusan. Tizennégy éves koráig gyötörte mama vele. Akkor jött rá, ha maga fésüli, könnyebb. Engedelmesebb a kóc, a fájdalom mértéke pedig szabályozható. Mama dühöngött. Mama elvesztette hét végi szórakozását. Mert kínozni alighanem kellemes. Mama tanította meg erre.

A férfi érzékeny körmét áztatta a kis sárga teknőben. Nagyujján a három szál szőr megvastagodott, megnyúlt a fénytörésben. A meztelen láb védtelen. Rózsásra pirul, gyermeki rózsásra, finoman hámlik a bőre. Mocorog… mint az a nyúl, réges-régen. Addig tartotta víz alatt a húsvéti nyulat, amíg ki nem fordult a nyúl piros szeme. Vonaglott a testecske, rúgott izmosakat, most is érzi az elektromos ütést a tenyerén. És a hányingert is vissza tudja idézni, a fokozódó hányingert, ahogy késleltette a pillanatot, amivel még mindent jóvátehet. Mesterségesen volt kegyetlen, elhatározásból, hogy le ne maradjon a többi fiútól, hogy mesélhessen ő is, hazugság nélkül a hőstetteiről, végre… Nem hátrálhatott. Így kellett megtapasztalnia a csapzott, iszamlós tetem fölött: a hőstett általában gonosztett, a legtöbb hős pedig egyszerűen gyáva a gonoszat abbahagyni. A nyúl holtában békésebb volt, a nedves csomagolópapíron, mint a fickó, aki a szuszt kiszorította belőle. Iszonyú az ártatlanokat szándékkal szenvedtetni, de még akaratlanul is oka lenni mások fájdalmának! Inkább elviselni, mint a nyúl, ficánkolva, vergődve, hiszen hosszú távon a kínzó marad a vesztes; a lelkifurdalás apránként pusztít és több lépcsőben fizettet.

Az asszony Loreley-pózban hátradobta a haját, kefélte. Még illik ez a póz. Még el lehet képzelni, hogy lidércként a gyanútlan hajótöröttet tőrbe csalja. Mint lánykorában annyiszor. Pedig akkor még rövid, birkagöndör sapkafeje volt. A kóc nem ellensége, de eleme az ilyen frizurának. A simogató kéz tömör drótot tapint, villamossága fenyeget. Veszteség nélkül ellökhetők a közelítő ujjak: még a cirógatás sem akad bele. Nem kellesz többé – eredj tőlem. Pattogó szíjcsapások, a másik arc elkeskenyül, a megalázott vérerek dagadnak, sírós, döcögő torokhangok, fenséges, ha egy férfi sír, a látvány őrjítően izgalmas. Megbomlik a ruha a keblen, a könnyes szakáll beborítja, a nő kegyelmet oszt, a bűntelennek megbocsát… Ó, az az elsüllyedt tengerész!

Az asszony sampont kevert, nagy lélegzetet vett, és a zuhany alá betérdelt. Csukta a szemét.

„Ó, te árboctörött. Nem sziget voltam, te boldogtalan. Csak az óriáscet háta. Szerencséd, ha tovább tudtál úszni, a hullámverésben. Dobott-e valaki, irgalmasabb, mentőövet? Túléltél-e engem, a nyugtalan szörnyet, aki örömét lelte a kétségbeesésben? Emlékszel-e a tébollyal rokon dühödre, az ősragaszkodásra, emlékszel-e rám, nyomorult vétkesre… a nevetésemre, ahogy nyújtottam a cukrot, mindjárt a korbács után? Élvezted vajon, titokban, te is?”

A férfi gyöngéden ölébe vette lába fejét. A legélesebb ollót kikereste. Babusgatta egy kicsit a nagyujját. Mennyit nyelt ezért is! Az a jeges, finnyás teremtés folyton csúfolta. Talán csak ezért ment hozzá, hogy magasabbrendűségét szüntelenül érvényesíthesse, hogy elismerést arasson folyton-folyvást. Mindenbe belekötött, az önérzetet támadta, ott, ahol a páncél a legvékonyabb. Hátára fektette ez a nő, mint a teknőst, és a lágy húst módszeresen kikanalazta. Másodrendű állampolgár, fehér néger, így élt kilenc évig. Minden cselekedetét vizsgálták, torzító lencse alatt. Nem volt egy zárható ajtó, nem volt egy zúg a lakásban, ahol a kérdőre vonó tekintet el nem érte. Bármit tett buzgalommal, a hang lecsapott, számon kért, gúnyolódott. Csak hogy figyelhesse, soha nem hagyta ez a nő magára. Ő ugyan igyekezhetett akárhogy, csak bírálatot kapott. Ha a munkahelyen sértették, vigaszért haza hiába futott: másnak volt igaza mindig, mit is akar ő, a különc, a kétbalkezes, az örök balek…? A lesajnálás, az elszegényesítés hangsúlyai!

A férfi beharapta a szája szélét. Sarkát megtámasztotta, az ollót beakasztotta a fájó körömbe. A két szárat összenyomta.

„Ó… mennyit bizonyítottam! Hajtottam éjjel-nappal. Mi mindent produkáltam – mi mindent préseltem ki magamból, csakhogy megdicsérj, csakhogy méltányolj, te, te köztéri mintaszobor, te steril robot, mégis lefeküdtél mással, egy stricivel, aki elvitte az anyád gyöngyét, kifosztott, persze ezért is belém rúgtál, én, én voltam a puffer mindenért. Miért nem haragszom már rád? Hová lett az indulat? Amivel föl tudtam tépni, bizonyításul, akár a malomkövet? Csakhogy egyszer azt szóljad: te ügyes, te okos… Bizony, melletted lettem valaki. Te rongy.”

Az asszony, akárhogy vigyázott, belemázolta a sampont a szemébe. Nem csípett; enyhén égetett.

Semmi ez a hidrogénhez képest. Amikor megbolondult és hagymavörösre festetett. Idegesen repkedtek a hagymavörös loknik a szidalmak hevében. Botrány botrány hátán. Cirkusz, ahol egyik nap idomár volt, másik nap kushadt és ugrott a karikán. Az a veszedelmes partner! Minden ütést duplán vert vissza. Az a fürge partner, akit sohasem lehetett véglegesen eltaposni, az utolsó percben a vízszintesből fölpattant, súlyosat csapott, de előbb a legérzékenyebb lélektájat gyengéden kitapogatta… ellenfél, méltó ellenfél a szörnyű meccshez. Mikor jön, mikor megy, semmi sem volt bizonyos, csak a gyilkos várakozás, az óra monoton ketyegése, mint a tarkóra hullajtott vízcsepp, mindig ugyanazt a pontot súrolták a másodpercek, már egy egész gödröt vájtak, a csupasz gerincig, a párnázatlan idegsejtekig. Velőcsapolta üvöltés lett a szerelem sikkantása, torokharapás a csók, mámor és undor birkózott, és sose győzött sem egyik, sem másik… Még csak egyet sem értettek semmiben, csak abban, kisiklott a világ és cél helyett huroksínen kering vaktában. Külön-külön akarták megmenteni. Gyűlölettel vágták márványelveiket egymás fejéhez, szikrázott a levegő, volt jajgatás, átok, de unalom soha.

Az asszony a hajat leöblítette. Túl forró volt a sugár, tűrte. Még egyszer öntött sampont a kádba hajtott fejére. Kél oldalról gyúrta a koponyát, a szükségesnél hevesebben.

„Te monstrum. Mindent tagadtál bennem. A jót is kifordítottad. Nálam a jó is rohadt gyökérről fakad, kíméletlenül ismételted, amíg valóban ki nem gyomláltam mindent, minden túl emberit és túl hitványat, még az olyan erényt is amelyik túl dúsan kérkedik, és a többi növekvőt árnyékba nyomja. Neked köszönhetem, te rendíthetetlen Gólem, a te olthatatlan kohódnak, amely nyelte a tüzet és visszaköpte rám, hogy saját anyagomban szilárddá égtem, kicsapódott minden felesleg és berögzült a lényegemet fartó forma… Neked köszönhetem. És megkülönböztetett borzalommal gondolok rád vissza.”

A férfi a körmöt csipesszel a hólyagzacskóból, a vérző húsból kiemelte. A hamutálba helyezte, szemlélte.

Minden szakadás nehéz. A rossztól is félve válik meg az ember. Csak a naiv hiszi, hogy rosszat törvényszerűen jó követ. Támad az új közeg. Kipróbálja az érkezőt, fölkészült-e? Azt a lányt lustaságból, kényelemből fűzte magához. Szerelem nélkül, csak, mert az nagyon és türelmesen tudott szeretni. Szomorú ügy volt. Bánt a hevesség, ha nincs a viszonzásra energia. Szemrehányásnak tűnik minden rebbenés a szomszédos arcon. Minden mondat találat, pedig meg sem célozták vele. Keserű látni az áhítatot az imára hiába törekvő közönyösnek.

A férfi reszelővel dolgozott. Görcsölt a lábizma. A víz kihűlt, egy kis hab és némi bőrreszelék rezgett a tetején.

„Mennyi bánatot okoztál, csupán azzal, hogy aggódtam: tökéletes közönyömet észreveszed. Mennyi hazugságra ösztönöztél, csupán azzal, hogy viszontszínleltem a szerelmet! Hányszor gyűrtem le saját vágyaimat, kedvetlenül és káromolva, hogy a te kedvedre tegyek, mert nem bírtam látni a tekintetedet, a húsvéti nyúl tekintetét. Micsoda fegyelmet kaptam tőled: ellenemben, mégis javamra. Megtanítottál uralkodni önmagamon. Kényszeredetten, de cselekedni a helyeset. Te tanítottál meg, a szégyenítően fényes szereteteddel, erre a legkevésbé kívánatos győzelemre. Te, aki már nem is élsz. Te, akin szerencsére megkönyörült az Isten.”

Az asszony kicsavarta a haját. Csapzott fejjel fölegyenesedett, a tükör elé lépett megint. Szigorúan hátrafésülte a szálakat. Megcsúnyult. Aránytalanul nagy, gyűrt fülei, a cicomától letisztult arc, a kuszált szemöldök – már a halotti maszkhoz illő gyakorlat.

Amikor a fodrásztálból emelték ki a mentők. A második, színező festékréteget föl sem tudták kenni. Csöpögött a rőt, rikító tövektől a víz, a hátába, a mellébe, a nadrágon keresztül a szeméremszőrig. Kígyók a kútban, s ő a kút fenekén. A kút fala nyálkás, nincs kapaszkodni mibe, és a dermesztő mocskos lé egyre emelkedik, hiába tartja magasra a fejét, már a szája szélét zsibbasztja a hideg, megfullad, és senki se bánja, senki se szánja, ember nem segít, elhagyta mindenki, rázuhant minden. Állati vonítás, a neoncsík vallatólámpája a mennyezeten…

Az asszony gyógybalzsammal átdörzsölte a töredezett hajvégeket. Kapta a bolyhos törölközőt, a lágyat, fehéret. Fejét gyorsan, szorosan bebagyulálta. A fül eltűnt. A szemöldök kétoldalt felfele szaladt, az arc kifeszült újra, megteltek a beesett vonások.

„Te rettenetes magány. Mennyire nem vagy csöndes, mennyire inkább kiáltasz, mindig ugyanazt, hisztériás, egyre vibrálóbb kérdőjeleiddel. Tüskekoronád és csalánköpenyed van, társadra azt borítod. Mindent bevallottam neked, te rettenetes magány, amit el sem követtem. Idegenektől kértem csúszva bocsánatot, részvétet koldultam, és féltem, féltem, szűkölve bújtam volna akár húshorzsoló egérlyukba, de nem volt menedék. A szorongás kútjába vetettek. Kötelek himbálóztak, de elszakadt mind, foszlott volt, vagy közben eleresztették, zuhantam vissza. Te rettenetes magány. Csókolom a tompa szíved… És akkor megöleltelek, köpenyedet, koronádat fölvállaltam, katonád lettem és bajnokod, szövetségesed, te, tanítómesterek legképzettebbike, te legkegyetlenebb oktató, hála neked, hogy megtanultam – előlegben – a majdani végső egyedüllétet. Hála neked, hogy mire csonkig kopott körömmel, magam-magam taszítva, a kútból kimásztam, már szeretni is tudtalak, már szép is voltál, áttetsző és fejedelmi. Hála neked, roppant magányosság, legrangosabb, leghűségesebb szeretőm. Pompás kölyköket nemzettünk végül – néhány nem e világra való, halált is megvető, lobogós vitézt. Sose hagynak el. És nincs, ami rettenthet, valaha is, ezután. Örvendezz, kedves: kivártad, aki lettem.”

A férfi leitatta lábáról a nedvességet. Eltartotta magától, tornáztatta az ujjait. Régi mutatvány: külön-külön is mozgott minden ujja.

Milyen gépies. Milyen unott. Megszokott műsor, hőbörgő hencegés, savanyú csömör. A promiszkuitás irtóztató. A személyiség lemerül. Csak tomporok vannak, vágások, üregek, köldökök és mellzacskók. A nevek összecserélhetők. Sőt. Össze kell őket cserélni, úgy zamatos. Ki sem hűlt szagba émelyítően keveredik már a másik szaga. A gyerekek diadala ez. Ki hány fészket ver szét nyaranta. Már nem is ízlik a rablás. De a virtus! Az önszerelem, az önképességek hiú csodálata. Tulajdonképpen a vágy sem fontos. Tulajdonképpen az élvezet sem. Csak nem kihagyni semmit, csak birtokolni, uralni! A félelmet elhessegetni, a félelmet a zsák szájától, amit már kinyitottak, ami felé az embert ravaszul és álcázva már régen terelik, ami egy óvatlan és előre kiszámíthatatlan pillanatban az áldozatot elnyeli, előbb-utóbb fogoly és zsákmány a ficánkoló nyulacska…

A férfi hintőport szórt az ujjai közé. A körömágy még szivárgott. Felállt. Két lába fejét vigyázztartásban egymás mellé igazította. Rugózott a sarkán.

„Már alig tudtam nőre nézni. Odáig jutottam. Már émelyített a dagadó hús. A mechanizmus fárasztott. A pózok röhögésre ingereltek. Soha azt az elhagyatottságot, azt a semmihez-senkihez nem tartozó űrérzetet, mint amit – pedig még test a testben! – utána éreztem, a dúlt, ragacsos lepedőt markolászva. Milyen jó, hogy módom volt öklendezésig zabálni, milyen jó, hogy sóvár éhség nem száll meg soha többé! Milyen jó, hogy megértettem: az egész dolog sokkal egyszerűbb, és nincs benne semmi, de semmi varázs, a varázs előtte születik, a halhatatlanságot remélő reménnyel, a varázs utána születik, ha a hirtelen könnyebbedő léggömbben, az oxigénhiányos ég s föld között nem vagyok végre annyira magam… De jó, hogy nem jöttél előbb. Te utolsó, édes. Te édes utolsó.”

A fél óra lejárt. Az óra zengő bimbammja jelzett. Az asszony az ajtót évődve nyitotta.

– Megérkeztem. Mit csináltál nélkülem, ily hosszú ideig?

– Levágtam a körmöm. Percre pontosan. És te… megmostad hát a hajad?

Az asszony fehér turbánban, a férfi mezítláb, lekuporodtak egymás mellé, megint. Rés egy centi se maradt. Alig hallatszott a lélegzetük. Szemüket behunyták.

Talán még van idő. Talán lesz még emlék. Csak a formáló fájdalom pártolt el. Fájdalmat adni, vagy fogadni a fájdalmat: nincs már erő.

A kovácsműhely bezárt. Összeér a kard a pajzzsal a falon. Pihennek a homályban; várnak a sorukra. Olyan-amilyen – elkészült mind a kettő.