Az ember végül célhoz ér

Csak hinni kell, szilárdan! Mónika már gyermekkorában eljegyezte sorsát az állatokkal. Még cirkuszban sem látott oroszlánt, de a képeskönyvből kinézte: oroszlánszelídítő lesz, piros mellénykében feszít majd, magas sarkú csizmájába feszes nadrágot tűr, s kígyóvonaglású ostorával csípős csapásokat osztogat. Homoksárga és meggyvörös: a két színfoltot egymás fölé ragasztotta a fényes papírból – a meggyvörös volt ő maga, a homoksárga természetesen az oroszlán, ahogy engedelmesen a porondra lapul.

– Édes bogaram – mondta elragadtatottan az anyja –, húzd csak össze a szemedet és villogtasd olyan félelmetesen…

Kapott egy macskát, addig is. Az oroszlán is macskafajta, hadd gyakoroljon: hogyan ugorjon félre a talpak megtévesztő párnájából hirtelen kiugró karmok elől. Ostor helyett egyelőre a fakanálra kötözött spárga is megfelel. De hát a macska mégsem oroszlán, butább vagy okosabb, sehogy sem akart parírozni. Csak játszott a spárga végivel, és átölelte a fakanalat – vagy, ha Mónika az orrára csapott vele, ravaszul elbújt valahova. S amellett a szőrét is hullajtotta, az újonnan vásárolt gépi perzsaszőnyeggel egy időben. A szőnyeg kékesszürkét vedlett, a macska szürkésfeketét. Mónika anyja majd beleőrült, amíg takarításkor a kétféle gubancot azonosította. Melyik a szőnyeg? Melyik a macska? Melyik foszlik véglegesen? S mivel Mónika amúgy is elveszítette érdeklődését az idomíthatatlan macska iránt – a macska megsemmisítése egyszerűbbnek látszott, mint naponta felgöngyölíteni a szőnyeget. A feladatot az atya kapta. Meghallgatta a felesége intelmeit: ne átlátszó nejlonszatyorban vigye el a háztól a macskát – inkább feláldoz egy halványzöld reklámtasakot, „Minden út a Centrumba vezet” felírással. Az atya esküt tett, soha el nem árulja, hova tüntette a macskát, mit is cselekedett vele. Végül is a férfi a felelősség súlyát egyedül viseli, s nem hárítja bűntudatát egy ártatlan gyerekre. De Mónika nem sírt a macska után: ahhoz, hogy igazán szeretni tudja, előbb be kellett volna törnie. Eltűnt, tudomásul vette, s a képeskönyvből kitépte az oroszlánt.

– Nem akarok oroszlánszelídítő lenni – mondta az anyjának, aki ezt a kijelentést a gyermekkorban szokatlan határozottságnak ítélte, semmiképpen sem kudarcnak.

– Nem is finom dolog. Sokkal több az érzés a lóban. Látod, ez a lovacska… A fején micsoda gyönyörű tollbokréta!

Mónika nem tudta, tévedés cirkuszból választani az állatokat. A fajta kificamított, megalázható példányait ugyanazon fajta követendő, szabad eszményeivel összetéveszteni. Lelkesedett. Műlovarnő…! Karcsú gyöngyház bot. Csak meg kell vele a ló lábszárát hol itt, hol ott könnyedén érinteni. Máris megbicsaklik, térdet hajt, táncol.

Aztán az az ostoba iskola a világos terveket egy kicsit megint megzavarta. A buzgó tanítónő magyarázott valamit a műanyagról. Hogy azzal pótolják az igazit.

– Én valódi lovarnő akarok lenni! – kiáltotta Mónika, s még szerencse, hogy már nem élt a macska, a repülő táska agyoncsapta volna. – Nem műlovarnő… valódi…!

Hiába próbálkozott az anyja, felhasználva mindkét középiskolai esztendejének ismereteit: nem minden mű az igazi ellentéte, sőt… néha tetőfokféle… például műélvezet. Sajnos, ennél a szónál az atya gúnyosan fölröhögött, ujjaival anya felé bökdösött, a műélvezetről egészen más jutott az eszébe.

Micsoda zavar! Mónika előtt ez a kifejezés: „műlovarnő”, sohasem tisztult ki többé egészen. Félt hangosan kimondani, hátha lekicsinylik érte. Gyanakvását még a művészetekre is kiterjesztette; s az általános iskola felső tagozatában – osztályfőnöke áldásával – már úgy vélte, az állatok iránti ragaszkodása megalapozottabb formát ölt, ha a sokkal objektívebb tudományok felé orientálódik.

– Állatorvos! – javasolta az osztályfőnök. – Tudod, mit keres az? Mindig pusztít valami vész, mindig kell valami oltás… s az állatoknál darabonként fizetnek… – egy kicsit elmélázott ezen a saját szakmájával összefüggő igazságtalanságon, aztán gyorsan folytatta –, de hát nem is a pénz… kevés nő mozog azon a pályán, hamar ki lehet tűnni, s a te fizikumoddal bírod a strapát… – megtapogatta Mónika karizmait a köpeny alatt. – Nekem lenne ilyen… inkább zsákot hordanék!

Kár volt ezeket az izmokat túlhangsúlyozni. A középiskolában Mónika már jobban szerette a tornát, mint a biológiát; inkább a muszkliját fejlesztette, mint az agyát. Kétségtelenül erős lány lett, ennek megfelelő agresszivitással. Féltek is tőle a tanárok, amikor harmadikban kettőből megbuktatták – féltek Mónika keskenyre húzott szemétől s trikóban-farmerben dagadó végtagjaitól. Állatorvos…? Ezzel a tudással? Egyetemre?

Mónika csodálkozott, milyen hevesen, milyen nagy pedagógiai érzékenységgel, tapintattal beszélik le arról a tervéről, amiből ő maga, titokban, már az első gimnáziumi évben kiábrándult. Beteg állatokkal vesződni, az isten háta mögött, nincs ebben fantázia. Az anyja sokat betegeskedett az utóbbi években: milyen kellemetlen egy beteget ellátni, a törődés milyen munkaigényes! Pedig anya ember, van szája, hogy mit akar és mi baja, legalább el tudja nyöszörögni… Nem vonzó a beteg állat, hiába. A természet törvénye úgyis kiválasztja az egészségeset. Ennyit azért megtanult a biológiából.

Másfelé keresgélt: el az unalommal, kaland legyen az élet…

Tizenhét éves volt, amikor anya váratlanul felgyógyult, az apja pedig váratlanul és végérvényesen meghalt, előzmény nélkül, csak úgy.

– Ohó – Mónika feldühödött. – Hát itt minden megeshet, össze-vissza?

Most már félt is. Mi ez az anarchia?

Félelmében hatalmat kívánt. A puszta kaland nem elég. Rendet kell csinálni, gyorsan. Úgy látszik, a sors elmeháborodott, az emberek pedig megvesztegethetők. Az állatokban van minden remény. A rendőrkutyák pontosak és könyörtelenek.

Vásárolt egy kutyakölyköt. A kutya rohamosan nőtt, és rengeteget evett. Megzabálta Mónika zsebpénzét, uzsonnáját, vacsoráját. Mónika izmai kissé megereszkedtek, pofacsontja bántóan előreugrott. Anya csak tördelte a kezét (ez a tünet a betegségéből maradt vissza), mert a kutya gyakran egész délelőttre beszorította a sarokba, addig vicsorgott, herregett, amíg Mónika az iskolából haza nem érkezett.

– A kutya alapjában intelligens állat – mondta anya egyre bizonytalanabbul –, talán ha képzést kapna… házon kívül…

Mónika megörült a tanácsnak. Hetenként háromszor együtt jártak kutyaiskolába. Micsoda perspektíva! Rendőrkutya-kiképzés, önállóan. Esetleg nyomozó. Bár egy kicsit szürke az egyenruhájuk. De annyi filmet mutatnak. A bűnös menekül, a kutya követi. Ugrik, a foga villan. A bűnös a földre zuhan, fél kezét az arca elé kapja. A hatalom megáll fölötte, terpesztett lábbal. Elég egy csettintés. Semmi bot, semmi ostor.

Nevettek rajta, pedig a kutya jól haladt. Levizsgázott, kiváló eredménnyel. Elvették Mónikától; kapott érte ötezer forintot. És épp hogy átcsúszott az érettségin.

Nyomozó? A szükséges jogi ismeretek nélkül?

– Ne hagyd magad – mondta anya, és aránylag tapintatosan haldokolt. – Ne hagyd magad a célodtól eltéríteni. Az ember végül… – Biztató mosolyát leszögezte a koporsó.

Ez az utolsó mondat Mónikát megnyugtatta, mert már-már bizony elvesztette minden hitét, és nagyon is kezdett kételkedni. No meg az az áldott szerencse kegyeibe fogadta végre, indult a külkerületben egy tanfolyam, nagy a hiány, kevés a kisállattenyésztő…

Szép helyre került. A szabad levegőn a kiskacsák se büdösek. És sárgák. Olyan sárgák, mint az egykori oroszlán, fényes papírból kivágva.

Mónika mindig meggypiros kendőt viselt. Ült a háromlábú széken. Alul a homokszín, felül a vörös. Állatok. Ahogy gyerekkorában eltervezte. Majdnem.

– Igen – mondta, s a kendőt szorosabbra húzta a homlokán, egy-egy felesleges gondolat véletlenül ki ne csússzon. – Az ember végül célhoz ér. Csak hinni kell, szilárdan.