Selyem IzabellaPatinás gimnázium. Ami különösen abban nyilvánul meg, hogy sötétek a folyosói, a lépcső töredezett, és a központi fűtés folyton csöpög-szörcsög. Az ablakok magasak, a felső részük évek óta piszkos, mert nincs olyan hosszú létra, amiről a takarító személyzet elérné. Egy-egy ügyes dobással fönnakad ott a narancshéj, cigarettacsikk, száraz kockasajt. Újabban egy piszkos zokni is lóg a keretből, Nikodémusz Karajitisz zoknija, az egyébként kedves, jámbor harmadik osztályban, ahova javarészt lányok járnak, vihogó lányok, szemhéjukon egyforma, vastag penésszel – a szemfestéket nevezte így Hattanti Ernő biológiatanár, mellesleg osztályfőnök –, s néhány angyalképű, hosszú hajú fiatalember, nyakuk körül játékos csontfogakkal, vastag bőrövvel, amibe az ujjat kétoldalt bele lehet akasztani. Meg az az öt-hat kivétel: akikben a becsvágy és az ész véletlenül összetalálkozott, s ezért örömüket lelik abban, hogy az iskolai tananyagból is tündököljenek. Ilyen jó közepes osztályban évekig el lehet lavírozni, sem országos tanulmányi verseny, sem botránykrónika. Álom! De hát először is, idejött ez a Nikodémusz Karajitisz, röviden Niko; kellett neki idejönni? Még hosszú haja sincs. Külseje rendezett. Alig mulaszt. Ott ül az első padban. Semmiből sem áll bukásra, sőt. Néha ő oldja meg egyedül a matekpéldát. (Egyszer a földrajztanárt is kiigazította valami távol-keleti ország ügyében. Rövid vita után tisztázódott, hol is fekszik. Egyiknek sem volt igaza.) Ráadásul tetszik a lányoknak. Nagyon tetszik. Fekete a bőre, a szeme, a haja; magas, arányos testű, dzsúdózik, és szűk nadrágot hord, ami biztatóan feszül-domborodik az öv alatt. A fiúk meg irigyen röhögnek rajta, a KISZ-titkár (kis pamacsszakálla van) igyekszik kikerülni, a tantestülettel is közölte, hogy „az elszigetelés elve” ebben az ügyben az ő politikája. No, de Selyem Izabelláig megvoltak vele valahogy. Hattanti Ernő kettőt-hármat ordított, belefojtotta a szót nyomban, kijelentette, hogy barmokkal nem vitázik, pofa be, mert másképp is lehet ám beszélni. Hattanti Ernő durva volt, majdnem brutális, de érthetően magyarázott, igazságosan osztályozott, nem bratyizott senkivel, terrorja megnyugtató egyértelműséggel lengett az osztály fölött. – Először összetörni, aztán újra felépíteni – hangoztatta személyiségformálási elképzeléseit a kollégák között. Ezen néhány széplélek megborzongott, s úgy döntött, akkor inkább a derűs rendetlenség, ahogy esik, úgy puffan, egyik napról a másikra, szünettől szünetig. Selyem Izabelláig lehetett is bírni. Például Méhes tanár úr, a Zümzüm, sárgulásig bírta Nikóval. Szólötyögés, kötözködés, indulatrobbanások, csak azért is anarchia. Néha csak egy mozdulat a vers közepén. Zümzüm látta a mozdulatot, aztán érezte, hogy a költészet összezsugorodik. Minden órán végigélte, hogyan olvad el az irodalom, még a legnagyobb is, hogy görnyed össze Ady, a vad vagdalkozó, Nikodémusz Karajitisz szeme tüzében. Fegyelmi vétség? Nem, nem. Tulajdonképpen nem az. – Tőled semmi sem maradhat békén? – Semmi – mondta Niko. Egyébként legalább húsz Ady-verset tudott, de a kötelezők közül egyet sem. S magyarázta őket, a saját kedve szerint, önkényesen. Zümzüm komolyan vette Nikót. Néha óra végéig vitatkoztak, az osztály elfoglalta magát, az okosabbak élvezték Zümzüm csillogó érveit és Niko egyre fáradtabb patronjait. Csak azt nem értették, miért mondja mégis Niko Zümzümre: – Ezt gyűlölöm a legjobban! És miért forgatja a szemét? És miért üti a kilincset, amíg ki nem lazulnak a szögek? De azért Selyem Izabelláig még valahogy rányomták a fedőt. Alkalmanként az igazgató is bevetette magát. – Kényes ügy, az apja miatt – mondta, hunyorgott hozzá, de azért be-bemázolt egy igazgatói intőt, a megfoghatatlan sérelmekért cserébe: „Tanáraival szemben szemtelen.” (Ezen Niko sokáig röhögött, a stílust kritizálva.) „A kollektíva munkáját súlyosan akadályozza, a fegyelmet bomlasztja.” Nehéz lett volna rekonstruálni, voltaképpen mi is történt, mert nem történt semmi. A fiúk vállalták, hogy a társadalmi munkában kifestik a dísztermet, amit tavaly úgy végzett el egy állami vállalat, hogy nemcsak az új, de az öt év előtti festék is lepergett a falról – szóval, a fiúk vállalták… Nikodémusz Karajitisz is megjelent, csak lóbálta az ecsetet, s szigorú szemmel követte társai minden mozdulatát, különösen a KISZ-titkárét. Odaállt mögéje, rosszallóan csettintett, majd dicsérően, nyájasan a vállára tette a kezét: – Helyes, helyes, csak így tovább… Mit sütsz, kis kisz… Mit sütsz, kis kisz… Mondd gyorsan, bírod-e nyelvvel? Az apa szégyenkezve ácsorgott a fogadóban. Idős, alacsony, kövér ember volt, és sírt. Szabályosan sírt. – Pedig már itt született, kérem… – Ilyen a vére. Ilyennek is kell lenni. Fontos! – mondta Zümzüm, de a kollégák lehurrogták. Lovat ad a csibész alá. Zümzüm azt felelte, ő csak az atyát vigasztalja. Elnézték neki, az irodalom szakosokban mindig lappang valamilyen neurózis. Az angyalarcú hosszú hajúakat időnként megnyíratták. A butábbak kibuktak. Reggelenként a folyosóügyeletesek lemosatták a lányok szemfestékét. Csak délben kenhették vissza. A köpenyük térdig ért, a rendtartás előírta. S csak az utcán billegtek combtőig érő bőrszoknyában. De mit lehet csinálni Nikodémusz Karajitisszel? Ezt az egy évet kellett volna kihúzni, az érettségiig: de hát megjött Selyem Izabella. Az elődje is nő volt, Kikerics tanárnő, sárgában járt, télen-nyáron mindig a sárga szín valamelyik árnyalatát viselte; tulajdonképpen hős. A keresztény mártírokra hasonlított, az agyonnyilazott, agyonhajigált szentekre, ahogy naponta bement pontosan az óráira, s törik, szakad, mosolyogva végigbeszélte az egészet, történelmet, oroszt, mindig ugyanazzal a mosollyal, rendíthetetlen nyugalommal, a megjegyzésekre süketen, a mozdulatokra vakon, a repülő almacsutkákra érzéketlenül. Csöngetéstől csöngetésig. A gyerekek megvetették, de nem utálták. Niko például ezt a nőt viselte el leginkább. Nem is pazarolt rá figyelmet. Aztán, mintha csak megbosszulta volna magát az örök sárga, Kikerics fertőző májgyulladással hosszabb időre visszavonult. Helyette küldték Selyem Izabellát. Tavasz volt; Selyem Izabella tűsarkú cipőben érkezett. Magyarországon a tűsarkú cipőt már a bizományi sem veszi át, csak Selyem Izabella viselte, öntudatos méltósággal. Minden lépésnél belebicsaklott a bokája, ki-be, ki-be, ütemesen, s sovány fenekének félgömbjei követték a bokák hullámzását. Huszonhat-huszonnyolc éves lehetett. Sápadt, majdnem fehérszőke hurkákból épített frizurát hordott, s ezek a hurkák laposak voltak. Mintha kipukkadtak volna menet közben. – Bájos babaarc – fintorított Hattanti. – Szörnyű! Pedig valóban bájos babaarc volt. Kicsiny krumpliorral, s ez a kicsiny krumpliorr oly szerencsétlenül ragadt meg középen, hogy furcsa sértődöttséget sugárzott szét az egész arcra. Minden panaszkodott Selyem Izabellán: még kabátján a prém is – nem költözött ki belőle az élő állat, a szőrme nyers maradt, vádló, és ezért kellemetlen. – Ebből baj lesz – mondta Zümzüm –, pláne, ha Nikóékhoz beeresztjük… – Az elődjénél gyöngébb nem lehet – mondta bölcsen az igazgató –, majd lassanként elsajátítja a fogásokat… Zümzüm azért megpróbálta. Szólt egy-két értelmes, jó szót az osztályokban. – Ha zűr van – mondta Selyem Izabellának –, szívesen segítek… – Egyedül szoktam a problémáimat elrendezni – mondta Selyem Izabella, s kisujjával megérintette Zümzüm szakállát. – Szerintem ez a szakáll rossz példa az ifjúságnak! Az édesanyja mindennap fölhívta, az első és második óra közti szünetben. Gyöngéden társalogtak. Végtelen gyöngédséggel. – A mézet megtaláltad? – Jó, csillagom, ne nyugtalankodj… Nem, majd én fölviszem. A Józsi jelentkezett? – Megetted a dzsemet? – A Józsi még mindig nem jelentkezett? – Tessen mán mondani – kérdezte Hattanti, kajánul –, szép nassám, ki az a Józsi? – A házmester. Aki fölhordja a fát. És fölvágja – mondta Selyem Izabella. – Mert a fát föl kell hordani, berakni egy sarokba, ugye, a vizeseket külön, és apró gyújtóst is kell csinálni, ugye, anyuka nem bírja a munkát, ugye, függönnyel eltakarjuk a csúnya sarkot, ez az a Józsi, szerencse, hogy tisztáztuk… Aha – mondta Hattanti –, aha. Gyorsan elpucolt az osztálykönyvvel. A köpeny. Az volt ám az igazi. Selyem Izabella párducfoltos köpenye. S ezt a párducfoltos köpenyt kétnaponként kimosta, a tanári mosdóban, a tanári szappannal, ott szárította vállfán a könyvtárszekrény oldalán. Kis flakonban szegfűkölnit tartott a táskájában, ebből öntött a zsebkendőjére a szünetekben, s a zsebkendővel aztán megérintette a homlokát, nyakát s csuklóján az ereket. – Nem túl erős ebben az iskolában a fegyelem – mondta megrovóan az első napok után, az igazgató jelenlétében. – A gyerekek azt sem tudják, mi az, hogy vigyázz… Egyszerűen nem tudnak vigyázzban állni… Komolyan közölte. Aggodalmas siránkozással a hangjában. – Elmagyaráztam nekik, hogy a két lábfej a vigyázzállásban párhuzamos, a kezek oldalvást a combra simulnak s a többi… Kénytelen voltam belekontárkodni az osztályfőnök dolgába… Ilyen nagy gyerekek, és mégse! Persze, nemcsak itt… furcsa, de már a harmadik helyen tapasztalom – fordult vigasztalóan az igazgatóhoz –, baj van az elemi normákkal… – Kedveském – mondta Hattanti, s hogy ellensúlyozza a szegfűillatot, pipára gyújtott –, nekem vigyázzba állnak. Akár tízszer körbenyalatom velük a padlót, guggolásban… Ha éppen akarom. – De minek ilyet akarni? – kérdezte Zümzüm halkan. – Respekt nélkül nem oktathatunk – Selyem Izabella bevésett két elégtelent a naplóba, mindkettőt ugyanazon név mellé. – Meg kell teremteni a respektet. Az én tárgyaimban különösen! – Na – mondta az igazgató –, ebben egyetértünk. Zümzüm külön szakkört tartott, jó időben az udvaron, az épülettől távol; szakkörét látogatták, s mindig arról beszéltek, amit a többség megszavazott. Zümzüm egyszer a szakfelügyelőnek is megmondta, hogy ezek a délutánok többet érnek, mint az évi tantervi anyag együttvéve, mármint eredményességben. A szakfelügyelő megijedt, bekérte az összes dolgozatfüzetet, átböngészte a naplókat, nem hiányzik-e belőle „bizonyos írók” ismertetése, aztán megnyugodott, biztatta Zümzümöt: nem szabad ennyire pesszimistának lenni, Zümzüm erre azt felelte, éppen az eredményes emberek pesszimisták, ha ez pesszimizmus egyáltalán, ha ragaszkodunk ilyen hülyeségekhez, mint optimizmus és pesszimizmus. Ezeken a szakkörökön hallotta először suttogni, a harmadikosoktól, hogy Selyem Izabella… aztán megint Selyem Izabella… – Hát persze – mondta erre –, mert megszoktátok az elődjénél az anarchiát… Elhallgattak. Félreértés telepedett közéjük. Zümzüm pedig azt hitte, érti, mi ez az egyetemes, mélységes utálat. Selyem Izabella vaskalapos. Rendet tart, katonás rendet. A tanáriban is így nyilatkozik. – Olyan nálam nem lesz, hogy feladat nincs… – Otthon hagyni a szótárt, hogyne… Ki hiszi el? – A nátha nem betegség! A láz harmincnyolcnál kezdődik! Csak az éneklő, panaszos dallam és a sértett krumpliorr volt gyanús. És a telefonok anyukával. – A rolót fölhúztad? Húzd föl, és tizenkettőkor húzd le megint… de ne az oldalablakon, hanem középen… Igen, anyukám, a szalámit is megettem… csak egy kicsit vastag volt… mondom, vastag… Majd azzal a nagyobbik késsel szeljük ezután, ugye, csillagom, vigyázz magadra, dehogy, ez nem rekedtség, a telefon torzít, nem, nem, nem fáj… már bevettem… puszi, puszi. Zümzüm valósággal röstellt ezek után beleszólni a kagylóba, ha a felesége hébe-hóba valami intéznivaló miatt jelentkezett. – Mi van, husi? Oké… szia! Selyem Izabella forgatta kék szemét. Miért csodálkozunk akkor a tanítványokon? Történt aztán, március táján, egy szép pénteki napon, hogy véletlenül valamennyi tanár megjelent, senkit sem kellett helyettesíteni, s így Zümzüm a lyukasóráján végigsétálhatott a második emeleti folyosón a biológiaszertár felé, ahol Hattanti madarakat selejtezett, és kávét főzött, hazai törköllyel. Az ajtók mögött megnyugtató, kellemes zajok duruzsoltak. – A munka zaja – mondogatta erre az igazgató. Egy helyről azonban fröcskölt a lárma. Szétfröcskölt az egész emeleten, ki a nyitott ablakokon, a szomszéd ház folyosójáig, ahol nyugdíjas bácsikák üldögéltek a virágládák mellett, és fölháborodottan hallgatták, hogy ebben az egykor nagy hírű gimnáziumban mi folyik. Nem „rendes” lárma volt ez. Röhögés, lábcsapkodás, kurjantások, s ezek fölött Selyem Izabella hisztérikus sikoltozásba csúszó kiáltásai. – Kérem a tanulóifjúságot, viselkedjék fegyelmezetten… Megrovásban fogom részesíteni… pecséttel… A történelmi helyzet ezekben a napokban válságosra fordult… népünk legjobbjai tömörültek… nem értik, kérem? Nem, nem? Nem érted, hogy fogd be a pofád? Szálanként húzom ki a hosszú hajadat… te huligán… Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtak akkor… és te mit tudsz, te, csirke, hogy vihogsz, ezzel a széttaposott száddal, utcán cigarettázni, a nadrágot gombolni, azt érted… Csöndet… negyvennyolc a fordulat éve… két elégtelen… és nem fogod kijavítani… Te tök, nem adok alkalmat… Kérem, egy kis jó érzést, kérem a tanulóifjúságot. Önök végtére már felnőtt emberek, az élet küszöbén, bizonyos minimális ismereteket el kell sajátítaniuk… És ez a legjobb negyedik volt. Érettségi előtt. A kedvenc osztály. Hattanti legyintett. Egy ócska füleskosárba dobálta a hulló szőrű mókusokat, féllábú madarakat, az üregi nyulat, amelyet ismeretlen tettes bepöttyözött leopárdra, s masnit kötött a nyakába, ráírva nyomtatott betűkkel: SELYEM IZABELLA. – Nem újság. Neked még újság? – mondta. – Én már régen hallom. Képzeld el, mi van nálam. A Nikodémusz-féle osztályban. De én fenékbe fogom billenteni ezt a nőt. Hat intőt írat velem naponta, a srácok juszt se tanulnak, harminchármat nem lehet kibuktatni. – Majd diplomatikusan csinálok valamit – ígérte az igazgató. Magához kérette Selyem Izabellát, Selyem Izabella sírva jött ki tőle. – Mert én megkövetelem a rendet… Mert én nem vagyok hajlandó engedni az egészséges normáimból… Most már a kollégák is feldühödtek. Csak Zümzüm sajnálta mégis. De hiába szólt. Selyem Izabella nevének puszta említése röhögőkórust és óra végéig tartó, csillapíthatatlan gúnyos morgást keltett. Nikodémusz Karajitisz úgy nyerített, mint egy ló, ha hegyről lefelé kantár nélkül szalad. – Azt dumálja, hogy intellektuális típus vagyok… és szenzibilis alkat… Mert Selyem Izabella – ahogy a többiek is bizonyították –, meglepő módon, Nikónak valósággal udvarolt. – A leválasztás elvét érvényesítem – mondta Zümzümnek –, egyszerűen nem veszem tudomásul, hogy szemtelen. Próbálok az értelmére hatni, ásni, egészen a gyökerekig… – Jó – mondta Hattanti –, de azért, ha beletörik az ásója, szóljon, beviszem őkelmét a vécébe, és lekeverek neki egy isteneset… Zümzüm sóhajtott. Az ő birkózása Nikóval szinte naponta folyt. Mint a bulldogkutya, oly szívósan győzködött vele, s néha sikerült egy-egy rosszul alapozott téglát kirántania a fiú lába alól. – Érdekes – mondta Nikónak, higgadtan –, mennyire gyűlölsz engem. És minden ok nélkül. Hisz sosem bántalak. – Persze, a tanár úr szeret engem. Jaj, de nagyon imád… – Dehogy szeretlek – Zümzüm nyugodtan végignézte, ahogy a pad előtt tekereg, grimaszol, s a haja tövénél izzad –, nem szoktam hazudni, fiam. Én sem szeretlek téged. Ha nagy ritkán hiányzol, akkor vagyok boldog. Karajitisz leült. – Ez legalább őszinte beszéd – mondta először zavartan, azután négyszer-ötször megismételte, a végén némi elismeréssel. – Ez legalább őszinte beszéd… Április elsejére – amikor a zokni fönnakadt az ablakkeretben – az osztályok áprilisi heccet terveztek. Az április elseje hozzátartozik a tanévhez. Megfordítják a padokat, a fiúk befonják a hajukat, a lányok bajuszt festenek, az ajtóra kiírják: Leltár miatt zárva. Esetleg: Életveszély. A tantestület meg is engedte ezt minden évben, sőt ki-ki vérmérséklete, kedve szerint részt is vett a komédiában, Hattanti például elénekelte a Gyere, Bodri kutyám kezdetű dalt, a tanulóifjúság őszinte gyönyörűségére, mert volt ebben valami hihetetlen és megrendítő, hogy a vad Hattanti lehunyja a szemét, az arca szomorú, aztán előveszi a pipáját, a hüvelykujjával bele-belenyomkod a dohányba, és azt mondja, szelíden: – Bizony, bizony. Gyerekek, bizony, bizony… Zümzüm is elviselte, hogy ezen a napon úgy szavalják Adyt, hogy minden sor után odaragasztják: ingbe-gatyába.
Adyt nem lehet megalázni. Még így is igaz. De most másképp alakult a nap. Április negyedike keddre esik, előtte húsvétvasárnap és húsvéthétfő. Így jött össze. A megemlékezés nem maradhat el, utána viszont már iskolai szünet. A színjátszók maroknyi csapata vállalkozott rá, hogy az igazgató beszéde után beolvas a mikrofonba néhány szép, lelkesítő verset. És lemezről a Himnusz-t meg mindent. Április elsején. A heccet lefújták. A diákság öntudatos, felnőtt gondolkodására apellálva. A többség megértette, illetve befogta a száját. A harmadikosok viszont pofáztak. Hattantinak kellett bemenni, s „meggyőzni” őket a csukott ajtó mögött. A díszterem festése még mindig nem intéződött el megnyugtató módon – tudniillik a mész föltakarítását a padlóról a takarítóvállalat csak júniusra vállalta. Így az ünnepséget megafonon közvetítették az utolsó órában, az éppen ott tanító tanár felügyelete alatt. Külön-külön hallgatták az osztályok. Karajitiszéknél Selyem Izabella volt a soros. A szerkezet néha bedöglött, és ilyenkor az igazgatói beszédet éles fütyülés váltotta fel. Máskor pedig csak szótagokat lehetett érteni: – …ai napon… zánk… röshad… Karajitisz nyerített. – Zánk röshad! Zánk röshad! Íme, a főgymnasium… a főgymnasiumi színvonal… Tanárnőke, igaz? – Már számtalanszor utaltam arra – mondta Selyem Izabella –, hogy ne használjon ilyen szabados megszólítást… Tudom, hogy csak a bizalma nyilvánul meg ily sajátosan, mégis mellőzését kérem! Mert Nikót magázta. Mindenki mást tegezett, és a hajukat is megcibálta, ha nem ugrottak elég gyorsan félre. Félt. Ettől a fiútól félt. Bokája – ha Nikóhoz beszélt – még szaporábban bicsaklott ki-be a magas sarkú cipőben. – Tanárnőke! – folytatta Niko, halkan, összehúzott szemmel. – Április elseje… jó vicc… nem kell komolyan venni… zánk röshad… csak nyugi, nyugi! – Ezek technikai hiányosságok – dadogta Selyem Izabella, s rákiáltott egy lányra, aki a fogát nézegette kicsi, ovális tükrében a pad alatt. – Mit bámulsz magadon? Azt hiszed, olyan gyönyörű vagy? – A fogát nézi – mondta Niko –, a lovaknál is a fog mutatja, lehet-e még a szegény párát használni… – s belenézett Selyem Izabella szájába. Selyem Izabella az ünnepség tiszteletére levette a párducköpenyt. Most nagyon hiányzott. Akárhogy igazgatta, a blúz mindig buggyot vetett a hasán. – Látod – mondta a lánynak –, a fiúk körében is visszatetszést szül, ha valaki annyira tetszeleg… Hozd csak ki az ellenőrződet! A morgás pillanatok alatt általánossá vált, alig hallották a már összefüggő szöveget a megafonból. – És bárki kihozhatja… bárki, aki nem érti, hogy az iskolában a tanár parancsol, és a diák engedelmeskedik… – No, neeee – fuvolázta Karajitisz –, no, ne-te-ne… – Ekkor hajította fel, szavaival egy időben, a tornazoknit az ablakkeretbe. – Zászló gyanánt… no, ne-te-neeee… Most már mindenki nyerített. Még a KISZ-titkár is, bár ő időnként – amikor Selyem Izabella vádlóan ránézett – megigazította a vonásait, kellően felháborodottra és fensőbbségesre. – Osztályrovót fogok adatni! – Selyem Izabella saját kezűleg becsukta az ablakot, keresztülbukdácsolva a sportszatyrokon. – Kirúgatom az egész bagázst… – No, ne-te-ne… – Azt hiszik, ez szellemes… Primitív állati szintű szellemesség… Nem fogom megengedni, hogy érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben bomlasszanak… Majd én megtanítalak benneteket, hol lakik az atyaisten… Karajitisz fölmutatott a zoknira: – A szakálla már látszik! – Én magára a legvégsőkig tekintettel voltam – Selyem Izabella kivörösödött, orra a tehetetlen dühtől a kétszeresére dagadt. – De most már slussz. Élni fogok a hatalmi eszközeimmel. Az iskola hatalmi szervezet. Az egyik hurka a fején megereszkedett, a babahajtű kihullott. S a megjavított megafonból tisztán, csengő hangon szólt az iskola legjobb szavalójának a hangja: – …újfajta raj… fejünkön másképp tapad a haj… Selyem Izabella ösztönösen a fejéhez kapott. A nevetés már görcsbe fordult, egyszerűen nem lehetett abbahagyni. – Nem értik? Nem értik, hogy a tanár parancsol, és a diák kussol? Ujjat akartok húzni egy tanárral? Velem akartok ujjat húzni? Úgyis ti maradtok alul… ha a fejetek tetejére álltok, akkor is… a ceruza az én kezemben van… A hatalmat nem lehet elhallgattatni… csúnya megtorlás következik… mind részt vettetek benne… már-már politikai ügy… Kiválasztotta magának Csikor Ágit, odaállt eléje; Csikor Ági mindig sálat viselt a nyakán, egy vastag vágás nyomát takarta, csak suttogni tudott, kiskorában történt vele valami. Vidám lány volt, de hamar beijedt, ilyenkor elkékült a szája, és hánynia kellett. – Te akarsz velem szembeszállni? Meresztgeted a szemedet? No, majd írok az apád munkahelyére… Karajitisz fölugrott. Illetve leült, és újra fölkelt, mert eddig is állt, vonaglott a pad mellett, a röhögőkórust dirigálva. – Mit akar a Csikortól? Nekem mondja… ne egy ilyen pisisnek… – Én nem személy szerint szólok – mondta Selyem Izabella sápadtan –, én az ifjúsághoz intézem a szavaimat… És igenis, beszélek… Én megkaptam minden eszközt arra, hogy az értetlenkedőket gatyába rázzam… az uszítókat… minden eszközt… és amíg ezen a ponton tart engem a magyar állam, ezt meg is fogom tenni… Most már nem is nevettek. Még azon sem, hogy az újabb szavaló belesült a versébe, s kétszer mondta ugyanazt a szakaszt. Inkább kiáltoztak. Fél szavakat. Töredék mondatokat. Némelyiknek eszébe jutott az idei bizonyítvány, és a jövő év, az érettségi. A pontok, amit aztán továbbvisznek, feljebb. – Én igenis beszélek… és cselekszem… semmiféle ócska csürhe ebben meg nem akadályozhat! – Nem? – kérdezte Nikodémusz Karajitisz, s barna bőre alatt elfehéredett. Lassan, mintha kényszerből tenné, kisétált a katedra elé. Kezét a zsebéből csak akkor húzta elő, amikor már ott állt Selyem Izabellánál. Egy másodpercig gondolkodott, hogy lenne célszerűbb? Aztán Selyem Izabella mögé került, jobb kezével hátulról átkapta a derekát, bal keze csontos ujjait pedig rászorította Izabella szájára. Egy pisszenés sem hallatszott. Selyem Izabella megpróbálta lefejteni a szájkosarat, hiszen látszatra gyöngéden borultak ajkára a vasujjak. Nem érzett fájdalmat, a dereka körül sem, öleléshez hasonlított inkább az egész – aztán abbahagyta a kapálózást. Nem mozdult többé. A szeméből könny indult, Nikodémusz Karajitisz ujjai egy árnyalatnyit megrezzentek a könnyek csiklandása alatt. Mint amikor a mozgóképet oktató célzattal váratlanul rögzítik, úgy ültek ott mindannyian. A központi fűtés csöpögése félelmetesen fölerősödött a csöndben. Két-három perc telt el így. A megafonból hirtelen felhangzott a Himnusz. Ekkor mind felpattantak, egyszerre – álomból ébredve – néma vigyázzba. Nikodémusz Karajitisz elengedte Selyem Izabellát, ő is kihúzta magát, a fejét fölszegte. Selyem Izabella lesimította szoknyáját. Állt, velük együtt. Megvárta, amíg az utolsó akkordok is elúsznak, aztán kiment az osztályból. Nem szaladt. Ment. Azonnal kérte a munkakönyvét a tanácstól, hiába ajánlották fel, hogy áthelyezik másik iskolába. Úgy hírlett, három-négy hétig volt állás nélkül, később hallották, nyelvi lektor egy szakkiadónál, ötszáz forinttal nagyobb fizetéssel. – Azért tudta ez a nő – mondta Zümzüm –, hogy ha már be kell fejezni, hát hogyan fejezze be. Legalább a távozásában van némi méltóság. Némi megemésztett konzekvencia. Nikodémusz Karajitisz fegyelmi tárgyalása május 3-án déli tizenkettőkor kezdődött, zárt körben fölolvasták Selyem Izabella levelét, melyben a maga részéről nem érzi személyében sértve magát, a döntést a tantestület pedagógiai tapintatára bízza. Nikodémusz Karajitisz ekkor már nem látogathatta az iskolát, azonnali felfüggesztésére még április elején megjegyezte: – Inkább függesszenek föl, semmint akasszanak… Most sem mutatott megbánást, sem különösebb cinizmust, a kérdésekre készségesen, precízen válaszolt, csak az indítóokokra vonatkozó óvatos tapogatózásokat engedte el a füle mellett, következetes süketséggel. Az igazgató ingerült volt, ezzel az üggyel egy időben följelentette valaki a fővárosnál, hogy a szertár kiselejtezett állományát egyéni céljaira használta fel. – Három-négy kitömött galambot vittem ki a telekre – mondta Zümzümnek –, de engedéllyel! Már évekkel ezelőtt leírták a leltárból, három-négy foltos galambot, leállítottam a fű közé, kikandikál a kis fejük… Képesek ezért meghurcolni! – Borzasztó – mondta Zümzüm, s arra gondolt, az ilyen ember meg is érdemli. Aki kitömött állattal csúfítja az áldott, gazdag természetet. A fegyelmi büntetés egyértelműen kínálkoztat: kizárás az összes középiskolából; Zümzüm elsőnek szavazta meg, bár egy kissé nevetségesnek érezte a döntést; Niko ennek bizonyára csak örül, különben is, egy-két év múlva kérvényez, elvégzi estin, még jót is tettek vele. – Hogy ez előfordulhatott! – Hattanti alig bírt napirendre térni. – Egy ilyen patinás iskolában! De szét is rúgom őket… ha csak nyikkan közülük bárki, ezután… A határozat közlését Zümzüm vállalta magára. – Jóváhagyásig! – mondta Nikónak, a rosszul világított társalgóban. – Erre számítottál, ugye? – Erre – mondta Niko nyugodtan. – Akarod, hogy én szóljak apádnak? – Zümzüm látta a kisablakon keresztül Niko apját, ahogy a folyosón sétál, a fejét ingatja, és sír. – Nem – mondta Niko. – Még bocsánatot kérne. Amilyen gyönge. – Engem is gyűlölsz? – kérdezte Zümzüm. – Nem – mondta Niko –, de magát sem szeretem. Aki ezt, itt, vállalja – széles, hebehurgya mozdulattal bejelölte a négy égtájat, az iskola falait –, azt, akármilyen jó fej, egyszerűen nem lehet szeretni. – Tévedsz – mondta Zümzüm. – Hiszen éppen ez a nehéz. Világosan látni és mégis megpróbálni. – Nem! – ismételte Nikodémusz Karajitisz. – De most már sietek edzésre. – Azért még egyet… – Zümzüm megállította. – Sokat gondolkodtam rajta… miért? Miért éppen Selyem Izabellát? Egy nőt? Aki téged végül is békén hagyott? Gyávaságból? Mert Hattantival, akiről tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy… mert Hattantival jobban megérteném… Nikodémusz Karajitisz mosolygott. – Tanár úr – mondta sajnálkozva –, én arra nem haragszom, akinek ereje van. De aki egy papír mögé bújik, és úgy fenyegetőzik… nincs ingerlőbb a papírhatalomnál. Köszönt, elment, az apja csatlakozott hosszú lépteihez, szentimentális karlengetéssel szidta vagy könyörgött neki, Niko időnként megdörzsölte a lapockáját, vigasztalóan. – Tessék mondani, igaz? – Varga néni, az iskola legöregebb, reumás takarítónője megállította Zümzümöt a lépcső alján, Zümzüm megállt, Varga néni szerezte be a reggeli töpörtyűjét a sarki hentestől. – Tanár úr, tényleg igaz? Kitették? Azt a magas, fekete, göndör hajú fiút? A második emelet kettőből? – Igaz, igaz, Varga néni… Csönd lesz egy darabig. – Nahát, tanár úr! – Varga néni összecsapta a kezét. – Azt a derék, fekete fiút! Pedig naponta levitte helyettem a szemetet, egyetlen szóra.
1972 |