Mimóza

A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kis arany gömb a közepén, dupla fürtben szaladt le a fűzött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy, és séta közben kellemesen zizegett. Már éjszaka álmodott róla, megálmodta, ahogy bemegy a boltba, és a tenyerébe teszik. Narancssárga táska és narancssárga cipő, a fűzöld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész: tökéletes.

– Tökéletesen hülye vagy – mondta az anyja.

Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: l. kis fehér 2. piros virág 3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. opárt 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás 10. valódi 11. kék csillag. És most: 12. …Hosszan töprengett. Fürtös narancs. Elég találó, bár teljesen értelmetlen, ugyanakkor.

Két hónap telt el az érettségi óta és még két hónap szeptember elsejéig. Akkor áll be a Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egységéhez mint cukrász szakmunkás.

– Kezdhetnél addig is valamit – mondogatta az anyja. – Csak folydogáltok ide-oda a világban, éppen, amelyik edénybe töltenek.

– Ne légy irodalmi – mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a vasperecek. – Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha.

Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevezték, mert egyenesen járt, feltartott fejjel, mindig. De aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meggörnyedt egyszeriben, nézte Kertész hajában a gyöngyház-ráfot, Kertész odakapott, idegesen. „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” – kérdezte Hurkacövek, azután megelevenedett az arca. – „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után, ő meg Kosirek a tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebb lépni. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott, utánalestek, erőteljesen csapdosta lábát a kőhöz, akkor mondták először: Mimóza, bár sejtették, hogy a mimóza tökéletlenebb: egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkülés, didergés és sugárzás titkos képességeit.

– Minek ez a rengeteg fülbevaló? Vegyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat. Arra gyűjts. Az örökké érték marad.

– Nem az a baj, hogy az ember gyűjtöget. Hanem az, hogy nem érzi közben, milyen hiábavaló…

– Ezt is a drága Mimózád…?

Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem válaszolt, elfáradt, maradék erejét arra tartogatta, hogy kikeresse a lasztexnadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancssárga fülbevalót jobban kedvelte, a Kleopátra-lógót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen.

A városligeti benzinkútnál dolgozott már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarabbal, és megtisztította az autók első ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgáltatás, csupa figyelmességből. De így is összejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit vesz belőle: sötétkék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás váll-lappal, ezüst lakkcsizmát, és egy egészen fehér, tisztaselyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán, és amit lobogtatni lehet, kifelé, a vonatablakon, ha egyszer elutazna. Meg kisestélyit, a harmadikat, olyan „bébizuhatagot”, színházba.

– Erzsi! A tömzsi lábadhoz! – oktatta az anyja. – Miért csinálsz magadból bohócot?

Anya órákig áll a tükör előtt, gombolgatja ki-be az új műszőrme bundáját, hátrál, majd ismét előbbre lép, kezét eltartja a testétől, mintha vízben haladna, ár ellen.

– Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék.

– Öreg vagyok már – mondta Mimóza. –Megöregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok. – Bólogatott hozzá, mókásan csücsörítve. Szép haja volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit-ruháit is gyakran cserélte. Ha dicsérték, legyintett: – Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.

– A legfontosabb, hogy ne válogasson – mondta Lajos bácsi, még az első napon. – Trabant vagy Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzinárban.

Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú, kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de Lajos bácsi nem volt olyan edzett, mint a tanárok.

– Mit vihog, maga kis hülye?

Egyik oldalon a „kis hülye” – másik oldalon a műbőr kosztüm plusz lakkcsizma.

– Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll – mondta anya, aki néha azért beszélt okosat is –, s jobb az elején megszokni. A sértődés, önérzet luxus. Megengedhető, de csak havi négyezren felül. Nekem elhiheted. Tapasztalt róka vagyok.

– Hercegnő – kiáltotta Lajos bácsi már messziről. – Várja a munkaeszköze. Hehe.

Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fakunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa, ha valaki belenyúl.

Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó benzinszagtól, de már megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a közeledő autókat. Messziről „saccolni”, külföldi vagy magyar. És ad-e?

– Csodálatosak a fülönfüggői – mondta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a gumicsövön. – Nem húzzák le a cimpáját?

Erzsi biggyesztett, és megvetően végigmérte.

– Lehetne barátságosabb is. Elijeszti a kuncsaftokat ezzel a pofával.

– Legyen nyugodt. Majd vigyorgok, ha ideérnek.

– Hej, maguk fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk fiatalok… – bólogatott Lajos bácsi, és hátraszólt a dadogósnak: – Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán.

Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, valamennyien kövérek, még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit törölgetni. A volánnál az asszony ült, édesen Erzsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. Lajos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével bosszúsan kitolta alsóajkán a húst.

– Van képük… – mondta Erzsi.

– Nem azért vagyunk itt – vágott közbe Lajos bácsi –, utálom ezt a szemléletet.

– Miért? Maga miért van itt? – kérdezte.

– Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni.

– Ahá. Ez nem jutott eszembe – mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancssárga klipsz, a Kleopátra csípte a fülét. – Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat, szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel.

Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szakember. Különben is, a te képességeiddel…” – és sóhajtott hozzá, lemondóan.

Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel kocsikat csaknem mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut ilyen drága kocsira. Ámbár az Ipari Kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt, és leült sült kolbászt enni a lacikonyhában.

Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat.

– Szabad a hátsót is…?

Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakkendőt visel, és kesztyűt. A régi filmszínészeknek volt ilyen oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt Új Idők-ben.

Ennek nem kell gitár, hogy észrevegyék.

– Nincs kedve kocsikázni? – ha ezt mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámuldozna. „Miért nem áll veled szóba egy jobb fiú?” – úgyis ezen siránkozik.

Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle.

– Tönkremegy a kezem – mondta bizalmasan. A fiatalember mosolygott, kinyújtott az ablakon egy összesodort tízest, alig nézett utána, majdnem a földre esett.

– Maguknak mindegy – jegyezte meg Lajos bácsi. – A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz Fecskét.

Dedőke elloholt.

– Azt hiszik, nincs más érték az életben. – A homlokára ütött. – Pedig itt is kell legyen valami. – Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát. – Nem minden a himi-humi.

Erzsi féltette a lasztexnadrágját.

– Nana – mondta, mintha gyereket csitítana.

– Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint a fiatalúr a kocsiban. – Jelentőségteljesen bajuszára tette kezét, szemöldöke ugrált.

A kis Trabant csikorogva fékezett, utasai másodpercenként nézték az órát, az ablakpucolást nyersen elhessegették, a kétforintost Erzsi röptében kapta el.

– Törjétek ki a nyakatokat – kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. „Nem, nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szövege. Érdekes, hogy eltanulja. Jobban, mint amivel egyetért.

„A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a cseles mondatok? Mimózának biztosan.

Csak ne égne annyira a fülcimpája. Holnap meglazíttatja a csatot.

Még két kocsi érkezett, mintha összebeszéltek volna, egyik se adott borravalót.

Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkínálta Erzsit is, gavallérosan.

– Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értem ezeket a mai nőket!

Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre.

– Addig vonzó a száj, amíg üde és illatos. – Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, azután két ujját összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. – Jaj, hogy oda ne nyúljak.

– Szálljon le rólam – mondta durván Erzsi. – Keressen más alanyt magának.

– No, nézd – Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes –, te kis szemtelen. Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél…

Erzsi bámult, és kínjában nevetni kezdett.

– Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden.

Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lasztexet sem kellett volna felvenni, nem ereszti át az izzadságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba.

Nem, leszedem ezt a vacakot – határozta el, mert a fájás már a tarkóját bénította.

– Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra – jegyezte meg Lajos bácsi, fel-alá sétálva. – Ízlés, az nincs.

Nem lehetett levenni. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancssárgát Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréringfelső a piszkosdrapp betűkkel.

– Galilei fizikus volt – mondta neki fölényesen –, honnan szedted ezt a nevet?

– Mert sokat eszem – nevetett a fiú. – Galilei szeretett enni.

Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a kocsijukban, és fényesítik a nikkeleket.

Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont.

„Csak emlékkönyvek ne legyetek soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a marhaságait.” Ó, ezek a mondatok. Mimóza világi mondatai.

Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsugorított bőrmellény gomblyukába.

Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer Puchban, csak színésznő lehet, azoknak lóg így a hajuk, és azok hordják a sötét szemüveget.

Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő arcot vágott, hátha feltűnik, kinyúl majd a nő a kocsiból, szelíden két keze közé veszi a fejét, hosszan elnézegeti, és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc. Micsoda csodálatos mimika! Így kezdtem én is, valamikor.”

Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest.

Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lába fejét az úttesten, és egy kocsi rákanyarodik.

Dedőke kirohant. Izgatottsága vonzotta Lajos bácsit.

– Fö-főnök úr, te-tele-fon…

– Kicsoda?

– Nö-nő…

Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva elnevette magát, Lajoskát folyton nők keresik. Ezt az öreg, csúnya krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek a harag?

– Szenzációs… hát ez a Lajos bácsi…! – Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul.

Lajos bácsi hebegett valamit a telefonba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste remegett. Ercsi hátrább ugrott, a hang egy nyikkanással belefulladt.

– A feleségem… hogy magyarázzam meg neki? Hogy mersz te röhögni?

– Vicceltem – mondta Erzsi, és igyekezett mosolyban hagyni a száját.

Lajos bácsi visszafordult, fél kézzel kiemelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágta a földre.

– Te kis senki. Eredj innen a francba.

– Nem. Ehhez magának nincs joga – mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöldökceruza darabkáit.

– Beküldöm a jelentést. Majd a központban eldöntik. Ott jelentkezz. – Lajos bácsi leroskadt a székre, legyezte magát a köpenye aljával. – Én megpróbáltam veled.

Dedőke söpörni kezdett, sebesen.

– Dedő, fogd csak azt a rongyot. Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet?

A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban végigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba belekapaszkodott, maga elé képzelte erősen: szív, markazit, szív, markazit.

A téren aztán, a napraforgók mögött, a hirtelen sötétedésben a padon, sírni kezdett.

A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét.

Nincs mit tenni.

Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát csak egy kis senki, tényleg?

Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelemre bukkant – az egyik még negyedik elemiből.

Megijedt. „Össze kell szednem magam – bizonygatta –, nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem. Csak sikerülne gondolnom valamire.” De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival keveredve.

Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra.

Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál dupla szegfűvel a kezében. Meghajtja a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé. „Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz…”

Ó, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor.

 

Sasadiné Bernáth Jolán déli postával kapta a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, a postás ne lássa a szemét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka tanulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta, és rányomta a fedőt. Kezét hosszan tartotta a fedőlapon, mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Aztán összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon, a morzsákat a vízvezetékkagylóba szórta. Hirtelen élénken a szobába szaladt, a könyvekhez, keresett, keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak.

Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát.

Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről – a fényes ciklámenekkel –, fordított rajta, átfutotta gépiesen.

„Üdvözletemet küldöm Aligáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. Ui.: Azzal az utolsó mondattal M. néninek valóban igaza volt!!”

Mimóza visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z. Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat. Sóváran kívánta azt a mondatot. De nem jutott eszébe, hiába.

Így arra gondolt legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre.