Majd kialakul– Hova mész, Edelényi? –így kérdezte, pedig már nem voltak osztálytársak, ő a második évben kimaradt. – Hová mész, Edelényi? – Éppen most dobtam egy állati krapekot – mondta Edelényi –, pedig ilyen a deltája! – Mutatta az utcáról a háromszöget a levegőben. – És te mit csinálsz, Surek? Hogy vagy mindig? – Edelényi szerette a választékos fordulatokat. – Frankón – felelte Surek. Az utcaseprő felnézett rá a narancssárga mellényben. – Perecet árulok az Állatkertnél. Edelényi tudta, mi az illendőség. Kétperces eszmecsere. – Mit szólsz a Dangerekhez? – Ühüm – bólogatott Surek, azután hátrarándult, mintha hívnák. – Szia. Becsukta az ablakot, egyesületi tréningnadrág volt a kezében, azt húzkodta végig egyenletes mozdulatokkal a fekete bútorok felületén. – Sztori! – mondta Edelényi, és a füstöt elegánsan a mennyezet felé fújta. – Emlékeztek a Surekre? Kücsük emlékezett. Kücsük mindenre emlékszik, még arra is, melyik kesztyűje lyukadt ki először Babucinak. Határozottan állította, hogy a jobb, ezért haragudtak is rá, teljesen mindegy, mi a sorrend, a végeredmény, az a lényeg. – Perecet árul az Állatkertben… Alig nevettek rajta, sőt Murmur sóhajtott is, sajnálkozva. Sütkéreztek kissé fensőbbségük tudatában. – Selejt mindig akad. Hiába – közölte fontoskodva Babuci. – Az anyag bosszúja. – Ne filozofálj – szólt rá Kücsük, ahogy az apjától hallotta. – Nem szeretem, ha a nők filozofálnak. – Különben itt lakik a sarkon. Az első emeleten. – Tudom. Láttam néha az üveg mögött. – De most lekiabált. Képzeld. – A Surek? – A Surek. Igyekeztek megfogalmazni, miért olyan ronda. Hiszen külön-külön mindene szabályos. – A lába, legalább, mint a Tempáké… nem vicc. – És nem csorog rajta a háj sem. Murmur összehúzta szemöldökét, pendített egyet a gitáron. Feje alá gyűrte a díványpárnát, tudományos pózban. – Mi tisztában vagyunk a lélektan alapelemeivel. Végül is az összhatás… – Nincs hely az arcán – mondta Babuci. Elégedetten, lazán két ujját a hajába mártotta. – Így tudnám megfogalmazni, gyerekek.
Surek hátrafogta a rongyot, miután letörölte a keretet, és pillantását a tükörbe engedte. – Nagy a szád. Meg a szemed. Meg az orrod is, igen. – Neki mondták, valamikor, még az elején. Mostanában csak ismételte magának, rendszeresen. – De attól, még, kislányom, tárt kapukkal… – Más legalább okos – mondta az anyja a gangon a nyugalmazott polgári iskolai tanárnőnek –, tessék elhinni, aggódom… – Majd kialakul – felelte a nyugdíjas polgári iskolai igazgatónő. – Nem szabad… Nagy kincs az élet. A pereces két fillért ígért minden eladott perec után. – És akkor még havi fix ezer – intett az apja –, ha már fuccs a gimnáziumnak… – Más irányú az érdeklődése – védte az anyja –, nem húzhatunk mindenkit egy kaptafára. Porosak a fák az Állatkert előtt. Leállította a négykerekű tolókocsit, félrelibbentette a fehér gézfátyolt a perecekről, kinyitotta összecsukható, csíkos rolóvászon székét, ráült. A fülébe bőgött egy-két táskarádió vagy valamelyik ismeretlen állat a kőkerítés mögül. Találgatta. Ez a Tom Jones. Vagy mégsem. Ez meg az elefánt. Esetleg az oroszlán. A hangjukról megkülönböztetni. Ezt nem tanították annak idején az iskolában. Gyerekek jöttek, csoportosan, nyújtogatták a nyakukat a perec felé, de a tanítónő nem engedte, hogy megálljanak, siettek, indult a villamos. Arra sétált a kalauz, szigorúan ránézett, megtapogatta a pereceket. – És ezt maguk eladják? Délután elment az ablak alatt Murmur, mintegy véletlenül, feltekintett, nem kellett kiáltani neki: – Szia, Surek. Hallom, árulod a perecet. Nem volt ebben semmi sértő, sőt, Surek úgy vélte, burkolt irigység. – Naponta százat adok el. Murmur füttyentett, udvariasan, ment tovább hanyagul, ő utánaszólt: – Vasárnap többet is. Vasárnapra kisütött a nap. – Kiabálj – biztatta Keveházi bácsi, délben, a röpellenőrzéskor. – Kiabálni csak tudsz? Friss perecet tessék… – Friss perecet tessék… – Olyan volt, mint egy kijelentő mondat, személytelen. Hamar abbahagyta.
– Mit csinálsz, ha nem vesznek fel gyógyszerésznek? – töprengett Babuci, és finoman arrébb tolta Kücsük kezét. – Inkább ezen törd a fejed! – Addig még! Addig még sok víz lefolyik! És a vegyi szakmák. Abban is van fantázia. – Utálom, hogy így lefeküsztök a reáltárgyak előtt. Tőletek elpusztulhat a humán kultúra. – Megnézzük a Sureket? Arra hömpölyögtek, Surek nem volt az ablakban, másnap már nem lehetett kihagyni, és tényleg, ott könyökölt. – Mit csinálsz, Surek? – Mit csinál, napozik? – Lemenjek? – kérdezte Surek, és kapargatta az ablakpárkányt. – Negyed órát talán ki tudnék szorítani. – Á – mondta Murmur félig röhögve, de tulajdonképpen ijedten. – Most éppen megyünk. – Hova? – Makepiece Thackeray! – Edelényi megbillentette térdével Kücsüköt, rosszallóan. – Micsoda? – Surek tölcsért formált a kezéből. A füle egészen olyan lett, mint a régi magazinokban a fonográf tölcsére. Most már csak mutogattak, jelbeszéddel, egyre távolodva. Szemerkélt az eső. Surek ráhúzta a perecekre a nejlonlepedőt és ernyőt nyitott a feje fölé. Divatos, virágos ernyőt, a nedvességtől élesen kiszíneződő virágokkal. „A temetőnek van ilyen kerítése – gondolta. – Gondolnom kell valamire. Valami értelmes dologra.” Surrogott felette a selyem. – Surek – kiáltotta másnap Kücsük, és feldobott egy kavicsot –, bújj elő. Mit szólsz a relativitáshoz? A többiek vihogtak a kapu alatt. Babuci kellemesen borzongott. – Azért ez embertelen – suttogta. Surek könyökölt. – Nem hallom jól. – Rossz az akusztika. – Mi volt a fején? – kérdezte később Edelényi, Murmur vállán állva. Kereste az angol–magyart a legfelső polcon. – Szalag. Szalag volt, esküszöm… – Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag… – József Attila! – Rájött. Rájött a fiúka – mondta Babuci fintorítva. – József Attila isteni. Persze, nem az a József Attila. – Á – Edelényi levágta az angol–magyart, szállt belőle a por –, unom a négyzetgyököt meg a jambust. Ti nem tudjátok, milyen egy valódi krapek. – Ez sztriptízből akar élni, fogadok… – Nem ez a kérdés – mondta Edelényi fölényesen –, hogy abból fogok-e élni. Hanem hogy meg tudnék-e élni belőle… – Hirtelen csavarmozdulattal, tárulkozóan állt előttük. – A képesség… – A hús – biggyesztett Babuci –, a hús nem minden.
Az eső lemosta a fákról a port. Kifényesedtek a levelek. Friss volt Surek haján a hullámcsattal odaerősített csipkepárta. – Napozz legalább – tanácsolta az anyja –, a napfény vitamin. – Én ábrándozni szoktam – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, ábrándozz, ha nem tudsz mit kezdeni az időddel. Még egyetlenegy sem akadt. Soha, egyetlenegy sem.
– Ma megint társalogtunk – mondta Edelényi, a tánc szünetében. – Tudjátok, kivel. – Megígértük, hogy abbahagyjuk – Babuci a legmagasabb bárszéken ült, szalmaszállal itta a kólát. – Becsületszavamra, véletlen… Ugye, Murmur? Azt hiszem, lesett ránk. Nem fogunk két sarkot kerülni miatta. Különben nem szalag van a hajában. Olyan izé, mint a közérteseknek. – Szegélycsipke, mint a régi stelázsin… – mondta Babuci, egészen fölélénkült. – Ragyogó… ez a kép, ragyogó! – „Fáradt vagy, Surek?” „Nem, nem vagyok fáradt, tiszta munka, csak rendezem az emlékeimet…” – A Surek! Rendezi az emlékeit! – Csak egyszer jött el az iskolabulira. Edit néni kilenckor megszánta, betette a ruhatárba. – Meg kéne nézni. Talán még most is ott van, és bíborpárnába szúrja a gombostűket… – mondta Babuci, és mint mindig, megbocsátották neki, hogy csúnya. „Sietni kell. Fél kettőkor jön erre Edelényi. Fél kettőre haza kell érni – gondolta Surek. – A kapuban kellene állni, vállra vetett enciánkék pelerinben.” De Edelényi csak három órakor jött. Az anyja hagyta, hadd ácsorogjon az ablaknál. – Talán van valakije – mondta a férfinak a konyhában. – Az utcaseprő, a narancssárga mellényben – válaszolta a férfi. – Ráér… – tette hozzá engesztelően. – Te Surek – kiáltotta Babuci –, beszerveztem újra a deltásat. Majd egyszer elhozom erre, jó? Surek megvárta, amíg az utcaseprő elfordul. – Ma egyszerre megevett húsz perecet. Majdnem belebetegedett… Egy méter kilencven… Odajön, néz és eszi a perecet… titok, Edelényi! Fújt a szél, elvitte a gézfátyolt, tíz métert kellett utánaszaladni, egy csukott kocsi megállt, kosztot hozott az állatoknak. A férfi, szürke kezeslábasban, felemelte a terítőt, tartotta jobb kézzel, lebegett a szélben, mint a patyolat, ez is egy vers. Keveházi megszidta, a tisztító drága. – Legalább beírattam volna szövőnőnek – kesergett az anyja –, de ha nincs hozzá kedve, kényszerítsem? – Ej, itt viszont ismerkedhet. – De kikkel, apa? Kikkel? Az apja nagyon halkan felelt valamit. – Milyen apa vagy? – kérdezte az anyja felháborodottan. – Te már azt se bánnád? Azok meg nevettek. – Így mondta: titok… Edelényi, titok… – Ne ugrassátok… Nem méltó partner. – Kücsük fontoskodva megpörgette a logarlécet. – És mindig ugyanaz. Hol a poén? Szombaton föllendült a forgalom, Surek eladott nyolc kosár perecet. Délben kijöttek a kőkapun az állatetetők, de azok nem vesznek perecet, soha. Vidám fiúk, kicsit piszkosak, a szomszédos presszóba mennek virsliért, hónuk alatt viszik a Kinizsit visszafelé. A perecet a majmok eszik. Meg a hattyúk a városligeti tóban. Mert minden hattyú csúf kiskacsa volt. De csak nagyon kevés kiskacsa válik hattyúvá. „Ártatlan vagyok – gondolta Surek –, nem tehetek róla.” – Legalább ábrándozz – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, azt nem tiltja meg senki – és visszament kaktuszai közé, „Dél-Amerikába”. – Azért én mégis a technikában bízom. Ott nincs mellébeszéd – jelentette ki Kücsük. – Persze, nekem mindegy. – Adjatok egy valódi gitárt, és meghódítom a világot! – Murmur leült a földre, nyakát hátrafeszítette. Csukott szemmel énekelni kezdett, arcán a legmélyebb szenvedés külső nyomaival. Kücsük és Edelényi már messziről látták Surek fejét az ablakban. Be akartak fordulni egy sarokkal előbb, de Surek metszően utánuk kiáltott: – Fiúk… halló, fiúk! – Ez már engem is fiúnak néz? – nevetett Edelényi, inkább bosszúsan. – Sietünk, Surek, sietünk… – Nem bánom, mondjátok el a többieknek is: mind kijönnek. Irtó muris. Az állatápolók. Eszik a perecet, ropogtatják. Pedig nem szeretik. – De azért eszik, Surek? – Hogy ott lehessenek. Tudjátok… tudjátok ezt ti, hogy van… – Óriási! És az akrobaták, a cirkuszból? A légtornászok? Azok nem jönnek ki? – Nincs már cirkusz – mondta Surek diadalmasan. – Hogy jöhetnének? – Ja, nincs! Hát ha nincs, az más. Nagy vagy, Surek! – Babuci, ne rontsd el. Ő akarja. Direkt vár minket. Ezt a dumát nem lehet kihagyni. Hallgasd meg magad is, ha nem hiszed – Edelényi megsimogatta Babuci karját, tudott ő lányoknak is udvarolni.
Igaza volt Keveházi bácsinak. Napsütésben kincsesbánya. Még sorba is állnak. – Nem akarsz perecet? – kérdezik az anyák, a gyerekek rendszerint nem akarnak, de az anyák rájuk erőszakolják, mert a fagylalt, bár jó, de hidegebb. És a perecet össze lehet törni és utánanézni, ahogy úszik a vízen, egyre, messzebb úszik, aztán elmerül. – Vajas. – Sós. – Vajas. – Sós. Az egyik ápoló kijött az egyik kapun, kicsiny állatot vezetett vasláncon, kicsi vadállatot, az állatka határozottan arra nézett, de az ápoló bevonszolta a másik kapun. – Látod – mondta egy anya oktatóan –, a kutyushoz viszik. A kutyus szoptatja. Sureknek megfájdult a melle. „Talán lázam is van – gondolta hazafelé –, ez a sok időváltozás.” Nem kért ebédet. Odavitte a sámlit az ablakhoz, arra állt, hogy jobban kihajolhasson. – Úristen, ez a hülye még kipotyog! – Legyünk túl rajta – mondta Babuci –, talán még segítünk is, ki tudja? – Szia, Surek! – Mind itt vagytok? – kérdezte Surek. – Edelényi elmesélte? – Csak az ápolókat – mondta Kücsük. – A többit nem. – A többit nem? – kérdezte Surek, bizonytalanul. Felsorakoztak a járda szélén, csak Murmur ugrált a csatornarácson, hadonászott a gitárral. – Halljuk, hercegnő! – Az állatok – mondta Surek halkan –, ma már azok is kijöttek. Hiszen olyan közel van. – Kik jöttek ki? Hangosabban! – Az állatok! – kiáltotta Surek. Kapaszkodott a párkányba. – Kijöttek és odaültek. Körbe. Olyan aranyosak. Murmur hóna alá kapta a gitárt, mintha szerenádot adna. – Az oroszlán is? – Az oroszlán is. Egyelőre lánccal. És ette a perecemet. Babuci sírva fakadt, de a többiek elragadtatottan összekapaszkodtak. Kacarásztak tántorogva. – Nahát, Surek. A Sureknek humora van… Nahát, Surek. Klassz vagy. Surek becsukta az ablakot, mind a két táblát. Fogta a kilincset és nézte őket, mint a hangtalan képernyőn a hepiendet. „Nem hiszik el. Legalább elhitték volna – gondolta. – Mi lehet még hátra?”
1970 |