Kislány, kutyával

 

Kislány, kutyával

A kutya a lány mellett állt, szabályos pózba dermedve, a szeme is üvegszerű, szinte hiányzott a lábánál a talpfa és a kitömött állatok pléhtáblája. Ámbár erre túl kicsiny, túl hitvány és túl különös volt ez a kutya. Szemléltetésre mindig az átlag kívántatik; de az átlag felső határa. Mint ez a lány, aki – ma már kinyomozhatatlan okból – egykor az Erzsike nevet kapta. Ennek tizenkét esztendeje. Ő viszont mindössze fél éve nevezte el a kutyát, egyszerűen Szofinak.

– Miért éppen Szofi? – kérdezte az anyja.

Erzsike vállat vont, a társalgást már jó ideje arra korlátozta, hogy a napi fagylalt-, sültgesztenye- és mozipénzét megkaparintsa.

– Azért – közölte röviden –, mert a Szofi gyönyörű nő.

A kutya viszont kan kutya volt, de Erzsike mégsem találta a döntést logikátlannak.

– Ha piszkít, agyonütöm – mondta az anyja lágyan, s ez a befogadást jelentette. Erzsike jól tudta, hogy az anyja semmit és senkit nem üt agyon: a legyeket is csak éppen arrébb hessegeti a konyharuhával, a pofonjai sem sikerednek, vagy a sapkát találja el, vagy a kötött kabát lötyögő ujját, de sohasem az eleven húst. Ámbár ez a részvét a tárgyakra is kiterjedt: a maradékot is sajnálta a tányérról a szemétbe kaparni, gyakran álldogált a nyitott szemétvödör fölé hajolva, a hulladékot vizsgálgatta, talán még beszélt is az ázott zöldség- és krumplihéjakhoz. Ugyanez okból őrzött meg minden kacatot, üres pasztásdobozt, szakadt flanelldarabot, törött kerámiafigurát.

– Nincs szívem kidobni – mondogatta – a sötétbe. A semmibe.

Nem a szokásos praktikus szempont vezette: eszébe sem jutott, hogy „esetleg még jó lesz valamire”. Ellenkezőleg.

– Ez már semmit sem ér – sóhajtott –, és most még én is… amikor úgyis tönkrement…

Erzsike a furcsa jelenséget világosan, tömören megfogalmazta:

– A mama dilis – mondta egy osztálytársnőjének, még a kutya előtt. – Nálunk minden úszik. A pénz is. Mert a mama dilis.

Az asszony ezért sem haragudott. Tetszett neki a lánya, talán félt is tőle, mert Erzsikének középen összenőtt a szemöldöke. A testalkata is kemény, szabályos volt, csupa parancsoló energia, vádliján, mint két teniszlabda, kiugrottak az izmok.

Ahogy álltak a kapuban, a helyzet félreérthetetlenül mutatta: itt a lány vigyáz a kutyára. A kutya alattvaló. S az alattvalókat – ha függőségüket el nem felejtik – nagyon lehet szeretni.

Szofi a hóból jött. A hó alól ásta ki Erzsike, fél évvel ezelőtt. Most már engedelmes és tanulékony. A kötelező hálaérzet még az állatokat is deformálja.

– Addig nem megyünk be – mondta Erzsi a kutyának –, amíg az az ember ott ül…

Pedig esett is. Láthatatlanul esett, nyirkosak voltak mind a ketten, a lány kezében csúszott a hideg póráz. Karácsonyra kapta Szofi ezt a szép pórázt, barna bőr, szegekkel cifrázva. Sokáig nem engedte a nyakába kapcsolni, talán azt hitte, korbács, a végén csakugyan meg kellett verni. Persze, az asszony akkor is sírva fakadt. Ha sírt, kifutott minden szín az arcából, rengeteg könnycseppet pazarolt, kövér, hurka alakú teste egyetlen könnytömlő volt, amelynek tetején minden aprócska nyomásra kibuggyan a könny.

– Ne bántsd azt az oktalan állatot…

– Csak nevelem… Szofi, hopp, Szofi, hopp…

Két lábra állni, kérni, igazán nem különleges mutatvány, de Szofi eleinte ezt sem akarta megtanulni. Már-már úgy látszott, inkább lemond a cukorról. Persze, a cukor nélkülözhető, de a hús, a csont! Majd pitizik, ha a gyomra korog!

– Nézni se bírom – sopánkodott az asszony –, olyan éhes…

– Két napig kibírja – mondta Erzsike –, mi is kibírtuk két napig. Amikor az az ember kiürítette az erszényedet.

S az az ember most megint ott ül a konyhában.

– Nem, Szofi… nem mozogsz. Nem mozog a jó kutya… Elmegy… el kell mennie…

Már a pálcát is átugorja. Egy kicsit szűköl, lapít, a szeme nedvesedik, de aztán átviszi.

– Szeretlek, Szofi… ha engedelmes, jó kutya vagy… s ha nekem fogadsz szót… csak nekem…

Mert Szofi neki, egyedül neki, az ő parancsára produkálta magát. Ételt sem fogadott el mástól: még az asszonytól sem, Erzsike katonás pofonjai erre is megtanították.

– Mire jó ez? – kérdezte az anyja bágyadtan; mindig fáradt volt, naponta ezerötszáz narancssárga műanyag kacsára való masszát kellett behelyezni a formázógépbe, ez a napi adag, ezerötszáz műanyag kacsa fele, aztán a feleket egy külön asztalnál összeragasztják. Ezért írták a munkakönyvébe: berakónő, még az adminisztrátor is mosolygott rajta. – Minek egzecíroztatod? Nem cirkuszi kutya…

– Mert irigyled, hogy nekem szót fogad! Neked senki nem fogad szót… hagytad, hogy az az ember is…

– Apa – mondta az asszony csöndesen –, apa.

– Az az ember – folytatta a lány makacs következetességgel – zaciba vigye a télikabátodat… a dögök miatt!

– Lovak – mondta az anyja gépiesen –, a lovak miatt…

– Dögök. Szappant kéne csinálni mindegyikből. Dög lovak. A télikabátodat, a zaciba…

– Nem is vették át. Tudod, Erzsike, hogy nem is vették át…

– Hát akkor hol van? – A lány csípőre tette a kezét, terpeszállásba vágta magát a konyhaajtóban. A kutya jobbról balra, aztán balról jobbra megkerülte a két lábat. Azt hitte, ez is kötelesség.

– Ott felejtettem a villamoson, drága fiam… – ezt mondta a férfi annak idején, széles mosolygással, aztán bejelentette, hogy átmenetileg alkalmasabb helyre költözik, ahol nem „gátolják”.

Ez a hetedik elköltözése volt. És most újra ott ül. A konyhában.

– El kell mennie… Érted, Szofi? Nem fogadhatja vissza. Egyszerűen megtiltom.

Erzsike gyűlölte ezt az embert. Pedig vér szerinti apja volt. És meg sem ütötte, soha. Sőt. Lágyan szólt hozzá, meg-megsimogatta a haját, ha Erzsike nem eléggé gyorsan kapta a fejét félre.

Inni sem ivott. A gyomra rögtön visszadobta.

– Nők sem – mondta az anyja egyszer a szomszédnak –, nők sincsenek az ügyben. És mégis…

Titkos betegségre panaszkodott, ami a belsejét megrontja: hol a vese, hol pedig a szív táján jelentkezik, és gennyes füldaganatban is megnyilvánul, időnként lázt okoz, roncsolja az ideget.

Ezért nem volt állandó munkahelye, csak étvágya. Ha éppen hazajött, mindig kitalált valami különlegeset: vajas kenyér porcukorral, tehéntúró borssal, szódával hígított, sűrített paradicsom.

Ült az asztalnál, lábát előrenyújtva:

– El van rontva a szájízetek – mondta, s csettintett a nyelvével. – Amit ti éltek, nem élet… Ha csak egyszer sikerül, megmutatom nektek… csak addig tartsatok ki… legyetek következetesek…

Erzsike jól emlékezett arra a kemény télre, amikor az apja egyszer sem jött haza, valami albérletben lakott, ahol gejzír melegíti a vizet. Azon a télen el kellett egy használt cipőt fogadnia, s a tanítónő kikérdezte.

– Mi az apád foglalkozása?

– Nem tudom.

– Kérdezd meg anyukádat…

– Ő sem tudja…

– Hát elváltak a szüleid?

– Nem. Csak az apám nem tartózkodik a lakásban.

– Aha… – mondta a tanítónő. – Különvált. Ezt úgy nevezik. A házmegbízott igazolja.

De a házmegbízott nem igazolta, mert a férfi nem volt kijelentve.

– Micsoda zűrzavar… – sóhajtott a tanítónő. – Mennyi baj lesz még a kereseti kimutatással…

Inkább be sem iratkozott a napközibe.

Az anyja igyekezett, hogy a legszükségesebb iskolai költséget előteremtse. Takarékoskodtak a hasukon, ahogy tudtak. De Erzsikének harmadnapon torkán akadt a grízes tészta. Hányt tőle, álmában kukacokat látott, amint nyomakodnak a torkán lefelé.

Aztán a férfi öt hónapra visszajött, hivatalos betegállománnyal.

Egyszer befutott a lova. Hozatott egy üveg pezsgőt, de a fele elfolyt, amikor ügyetlenül és mohón kirángatta a dugót.

Mindig délelőtt tűnt el, amíg Erzsi és az asszony jártak a dolguk után.

De sosem vitt el többet, mint ami a két kezében elfért. Egyszer a derekára csavart, a zakó alá, két lepedőt, Erzsike látta még, amint a sarkon befordul, de nem mert utánaszaladni, mert az alak túl kövér volt, azt hitte, téved.

Hiába szidta az anyját:

– Rúgd ki, anya, hallod? Rúgd ki. Ne engedd be többet…

De anya csak rázta a fejét, és azt sóhajtotta: hiába.

Még ha félne tőle! De nem fél. Vastag asszony, erős is, fél kézzel arrébb taszíthat egy ilyen sovány, sápkóros figurát.

– Talán szereti – mondta Erzsike egyik osztálytársa, jól értesülten –, a nők szokták szeretni a férfiakat.

De még az sem. A lány éberen figyelte: összemásznak-e néha? De nem. Nem másztak össze, csak annyi történt, hogy az ötödik vagy hatodik megtéréskor Erzsi egy hajnalon arra ébredt, valaki sír. De nem az anyja. A férfi sírt, az asszony ágya előtt, alsónadrágban, térdét az ágy szélének támasztva.

Úgy hallotta, bognár az apja tanult szakmája. Nem tudta pontosan, mit jelent. Valami homályos, fölösleges és link dolog, mint körülötte minden.

A legrégibb emléke az volt, hogy négyéves korában kapott az apjától egy nagy dobozt. Leemelte a fedelét: csodálatos, hosszú szempillájú baba feküdt a dobozban, nejlonszállal rögzítve, világoskék tüllruhában. Ő már nyúlt utána, ki akarta tépni, ölelni, a karjába venni, Szofi, kiáltotta, ez lesz a neve, de a férfi újra rácsukta a dobozra a fedelet.

– Szép, ugye? – mondta lágyan. – A tied. Holnap már játszhatsz vele. És még többel is. Csak sikerüljön.

A hóna alá vette, sosem hozta vissza.

– Kutyuskám – Erzsi lehajolt, megsimogatta a kutyát –, fázol, ugye? Nemsokára elmegy. Pitizel, és kapsz finom vacsorát.

A kutya vakkantott, remegett az oldala.

Ha tíz perc múlva sem küldi el – gondolta Erzsike –, rájuk uszítom Szofit.

Haragja, a hosszú évek alatt túlterjedt a férfi személyén. Már-már az anyját is elöntötte.

Csak ez a kutya, ez volt az övé. Igazán. Már amikor a hóból kiszedte, tudta, miért teszi.

– Ha mégis be kell mennünk, oda se szagolj. Érted, Szofi? – rántott a pórázon. Szofi nyikkantott. Erzsike a szíjjal megfenyegette, Szofi visszakapta a pofáját. – No, azért…

Nagy, kócos kutya sétált el a kapu előtt, nagy, kócos bundájú gazdájával. Szofi vágyódva emelte mellső lábát; térdben kecsesen meghajlítva, nyakizma feszült.

Erzsike könnyedén rácsapott.

– Még csak az kéne… te disznó…

Már komolyan esett. A rossz ereszcsatorna éppen rájuk csurgott. Beljebb pedig járt a huzat, és hallatszott az édeskés férfihang, ahogy vicceket mesél, és anya udvariasan köhent rá, nem nevet, anya nem tud nevetni, arcán odaragasztott selyempapír a mosolygás, mögüle a sötét vászon úgyis kilátszik.

– Erzsike… kislányooooom… Erzsi…

– Szofi! Mikor átléptük a küszöböt, vicsoríts, érted? Mutasd az éles fogaidat. Így, Szofi, így: hrrrrr…

Szofi próbát tartott, de a morgás egyáltalán nem hangzott félelmet keltőnek.

– Hülye kutya… így: hrrrrr… hrrrrr…

Ott ültek a konyhaasztalnál, éppen ahogyan Erzsi elképzelte. Az apja hanyagul keresztbe vetett lábbal, elképesztően színes zokni kandikált ki a piszkos, de vasalt élű nadrágszárból.

– Kicsi lányom, üdvözöllek… szépen megnőttél… gyere közelebb apucihoz…

– Büdös van – mondta Erzsi, és körbeszagolt.

– A borbélynál – a férfi simára borotvált képéhez kapott – hiába kérem, ne alkalmazzanak semmit… Arcszesz. Hogy ne húzódjon a bőr. Hát ez a kutya? Aranyos kis kutya… Mi a neve?

– Nincs neve – mondta Erzsi gyorsan –, anya, vedd elő a fasírtját.

– Istenkém – az asszony félve állt fel, eltüntetett az asztalról egy piszkos tányért. – Istenkém, Erzsike, nincs meg az a kis fasírt. Odaadtam apádnak – kacsintott is, könyörögve.

– Te odaadtad a kutyám vacsoráját? – Erzsike hangja élesre emelkedett, a szeme fölött sűrűn verdesett a pilla. Jártak is emiatt kétszer-háromszor a gyermekidegen. Akkor az orvos környezetváltozást javasolt, egyébként biztatóan nyilatkozott, az emberek kilencven százaléka idegbeteg, így vagy úgy.

– A gyerekek is? – kérdezte az asszony szörnyülködve.

– A gyerekek is – mondta az orvos.

– Erzsike, ne haragudj – próbálkozott –, van még csont tegnapról, az jó lesz a kutyának. Nem tudtam mit találni. A tésztát nem bírja, árt neki a sok szénhidrát.

– Minek kell ezt magyarázni, édes szívem? – A férfi vidáman nyújtotta kezét a kutya felé. – Örülsz, hogy látsz, Erzsikém?

Erzsike nem felelt. Fenyegető pillantást vetett az anyjára.

– Megzabálták a husikádat, kutyuskám. Látod? Még a husikádat is megzabálják… Rajta… Ugass! Ugass!

Szofi letelepedett a szemétláda mellé, a fejét lustán elfektette.

– Talán gyújtsatok be a szobába – mondta a férfi változatlan derűvel. – Nem intelligens dolog a konyhában üldögélni… együtt egy kutyával… ámbár helyes, aranyos kis kutya… legalább nevet adhattál volna neki, Erzsike…

– Nem mondom meg! – kiáltott Erzsike hisztérikusan.

– Például Gáspár… az nem közönséges, viszont illik a kutyára… Gáspárral egyszer én már nyertem… Gáspár, gyere ide, gyere gazdihoz…

A kutya fölemelte az orrát. Erzsike nagyot csapott rá.

– Ez az én kutyám! Hallja? És ne merje hívni… az én kutyámat…

– Erzsike – mondta a férfi ünnepélyesen –, a kutya oda húz, ahol szívet érez…

– Magának ehhez a kutyához semmi köze! Maga itt vendég!

– Erzsike – szólt közbe az anyja, nagyon lassan, nagyon szomorúan. – Az apád. Mégiscsak az.

– Vendég! Vendég! – kiáltozta Erzsike. – Hívatlan vendég… megeszi a kutyám vacsoráját…

– Erzsike – a férfi engedett a jókedvből –, édes, aranyos kislányom… tudom én, hogy haragusztok… tudom én, hogy haragszol… pedig én miattatok próbálkozom, nem úgy, mint más ember, aki belenyugszik, hogy örökké nyomorog a családja…

– Hazudik… mindig csak hazudik… – Erzsike leguggolt a kutyához, simogatta, csókolta, hangos cuppanással. – Ne hallgass rá, kutyuskám…

– Mi a szándékod? – kérdezte az asszony hirtelen. – Arról beszélj.

– Az a szándéka – duruzsolta Erzsi a kutyának –, hogy meghízzon egy kicsit a te fasírtodból… Anya, a szekrényt bezártad? Benne van az új csizmám…

– Erzsike – mondta a férfi, és már az ő szeme fölött is verdesett a pilla –, te bezárnád édesapád előtt a szekrényt?

– Kérlek – mondta az asszony –, nyilatkozz: mi a szándékod?

– Édes szívem… minden, de minden lehetséges… csak innen, a jelenlegi helyemről kellett kikecmeregnem… nem bírom lelkileg… azt a sok nagybeteget szállítani… és nehéz is a hordágy…

– Ez nem átjáróház – mondta Erzsike, ismét a kutyának –, és nem szálloda. Bár a szállodában nincs potya.

– Miért beszél ez a gyerek ilyen furcsán?

– Erzsike nagyon éles eszű – hadarta az asszony –, és kitűnő fogalmazó. A stílusfordulatai meglepőek. Ezt írták a dolgozatára.

– Nektek is előnyösebb, ha maradok – mondta a férfi megnyugodva. – Támasz van a háznál! Elalszom egy szalmazsákon is.

– Én nem fekszem veled egy ágyba megint – mondta Erzsike az anyjának –, és ha itt marad, holnap elbujdosom a kutyával.

– Erzsike, édes Erzsikém – a férfi utánanyúlt, de nem érte el. – Hát így beszélsz? A te beteg édesapáddal? Akinek talán már csak hónapjai vannak hátra…

– Nem dobhatom ki – mondta az asszony. – Hiába. Ha egyszer nincs, ahol a fejét lehajtsa.

– Tapír. Tapír vagy, anya…

Erzsike nem látott még tapírt, de fekete, csuszamlós testű, egyenletesen szuszogó állatnak képzelte, aki semmit sem érez már: sem szúrást, sem simogatást. Akkor minek él?!

– Te olyan jó vagy, szívem. Hogy hálálom meg? Telik-e az erőmből? – sóhajtott a férfi.

– Ez nem jóság – az asszony rekedten beszélt, inkább Erzsikének –, nincs mit tenni, egyszerűen.

– …mert hát azért szerettek ti engem – a férfi hirtelen könnyezni kezdett, ragacsos, piszkos zsebkendővel törölgette a szemét. – Ugye, Erzsikém, azért szereted a te szerencsétlen apukádat?

– Én csak a kutyát szeretem – mondta a lány. Az anyja ránézett. Nem haragosan. S nem is fájdalmas-sértetten. Majdnem bölcs volt a tekintete: bólintott.

– Hallod? – jajdult fel a férfi. – Hallod, mit mond a gyerekünk? Erzsike… te azt állítod, jobban szeretsz egy állatot, mint…

– Mondd neki – szólalt meg az anyja fásultan –, mondd neki, Erzsike, hogy őt szereted jobban.

– Ez a kutya az enyém. Érti? Nélkülem megdöglött volna. És nekem engedelmeskedik! És engem nem hagy el… Most mit bámul?

– Hát én titeket elhagytalak? – A férfi most már sírt, szabályosan. – Hiszen mindig visszajövök, nincs nekem másik családom, csak még nem találtam meg a… nem találtam meg a…

– Hagyd, Erzsi – kérte az anyja. – Ne kínozd. Mire jó ez?

– Gáspár… szép kis kutya… aranyos kis kutya… látod, bántják a gazdit… gyere a gazdihoz…

– Ne merje a kutyámat hívni… a nevét úgyse tudja… úgyis hiába csalogatja…

– Okos állat – mondta az asszony –, és be van idomítva. Csak Erzsinek van hatalma fölötte. Mástól még a finomságokat sem fogadja el.

– Vicsoríts: hrrrrr… vicsoríts: hrrrrr…

A kutya erőtlenül mutogatta az ínyét.

– Gáspár, gyere ide…

Mozgott Szofi füle.

– Úgyse mozdul – mondta a kislány csúfondárosan –, ha megpukkad, akkor se…

– Senki sem tudja kimozdítani – mondta az anya megnyugtatólag –, tényleg senki. Kár kísérletezni. Inkább megágyazok a földön magamnak.

A férfi szipogott.

– Nincs is mivel hívjam. Cukor sincs nálam… Ha volna nálam cukor… Útban vagyok, szívem? Csak egy szóval kell mondanod, és elmegyek… a térre… a kapuk elé… vagy a mentő összeszed…

A kutya nyugtalanul mocorgott.

– Fél – mondta Erzsike vádlóan –, fél az ilyenektől.

– Olyan szép kutya… szeretném megsimogatni…

– Erzsike – kérte az anyja –, szólj a kutyának. Hogy tartsa a fejét. Csak egy másodpercig.

– Ez az én kutyám! – Már Erzsike is sírt! – Soha!

– Gonosz. Gonosz vagy – mondta az asszony, de ezt sem szemrehányóan.

– Úgy szeretném megsimítani a szőrét… nem bántom… csak megsimogatom… kutyus, gyere ide, gyere ide hozzám…

Összetette a kezét, úgy hívta. A hangja elvékonyodott, inkább gyerek volt, mint férfi, a hátát is begörbítette, a szeme sóváran csillogott.

Erzsike magabiztosan, terpeszben állt izmos lábán. A kutya fölkelt, megrázta a testét. Többször egymás után.

– Ülj vissza – szólt rá a lány metszőn.

A kutya visszaült, aztán újból felállt, újra megrázta a derekát, mint aki álomból ébred.

Erzsi rácsapott a szíjjal.

– Gyere hozzám – duruzsolta a férfi, előrehajolt a széken, a kutya tekintetét kereste –, Gáspár, te boldogtalan kutya… gyere gazdihoz… gyere…

A kutya Erzsire nézett, aztán a férfira. Támolyogva tett két lépést előre.

– Nem – kiáltott Erzsike, iszonyúan megijedt, átölelte a kutya nyakát: – Nem mehetsz oda… hallod? Én mentettelek meg… Én… Én vagyok az… Miért? Egyetlen kutyuskám, miért?

Az egészből semmit sem értett.

A férfi már nem beszélt. Előrenyújtott, üres tenyérrel egyensúlyozott a szék szélén, s dúdolt valamit. A kutya pedig lapított hassal, nyöszörögve kicsúszott Erzsi ölelése alól, s a fejét beletámasztotta a férfi nyitott tenyerébe.

– Jó kutya, derék kutya – mondta boldogan a férfi, szemét behunyta, mámorosan simogatta a puha szőrt. – Látod, Erzsike, nem eszem meg… – fordult a lány felé, újra gondtalanul és vidáman.

Erzsike hátrált az ajtóig, majd azon is túl.

– Gonosz. Gonosz vagy te is – mondta odabenn az asszony a férfinak.

A kislány pedig odakünn megszokott mozdulattal rángatta az üres pórázt. Okos volt, tudta, úgyis vissza kell mennie, most már el sem bujdoshat, kutya nélkül.

 

Magyaróra

Tegnap nyitott ablakok mellett tanítottam. A nap a katedráig sütött, átmelegítette a hátamat. Kellemes volt.

Ma megint eleredt az eső. Esett reggel, délelőtt; esett ebédkor. A szokottnál is fáradtabban indultam az iskolába. Közönyösebb voltam, mint máskor.

Anyám egész éjjel ordított. Három Dolort adtam neki. Nem használt. A gyerekek forogtak a paplan alatt, de nem ébredtek föl. Megszokták már a jajgatást, akár a jegesembert vagy a kukát.

Pista a konyhában kuporgott, a szennyespadon. Télikabátban, pizsamában. A feketéscsészét nem mosta ki. Beleragadt a cukor. Az összetaposott csikkek kiégették a szalmapapucsát. A szája széle undorodva lebiggyedt. Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Nincs ebben semmi különös. Évek óta így van. Én a gázrózsát csavargattam. Igazítottam a lángot. Kicsire, nagyra – s azután megint kicsire, megint nagyra. Néztem a sziszegő sárkányfejeket.

Hajnali négykor mama görcsei elcsitultak. Kölnivizet vittem, lemostam a testét. Narancslevet kívánt, de nem itta meg. Kérdezte, beadtam-e a zöld kiskosztümjét a tisztítóba…

Az anyám hetvenöt éves. Bélrákja van.

Öttől hétig aludtam. Fél nyolckor a gyerekek iskolába mentek. Délig takarítottam, főztem valamit. Fél egykor megmostam a nyakamat. Rúzst tettem a számra. Fejemre kötöttem a behasadozott esőkendőt. Feltolakodtam a tömött villamosra. Rálöktek egy fiatalember mellkasára. Megtámasztottam magam a vállai közt. Vitt minket a kocsi, mint két fadarabot.

A tanári étkezdében kelkáposztafőzelék volt, fokhagymás fasírttal.

Az egyik kolléganő elkésett. Új fiúja van. Ezen elcsámcsogtunk egy kicsit, becsöngetésig. Lassan másztunk föl a lépcsőn. Ez is valami. Három perc. Mondták, hogy szalad a szem a harisnyámon. Azt feleltem: jé – pedig már négy napja így viselem.

A hetedik bében volt órám, irodalom vagy nyelvtan. Szerencsére a gyerekek tudták pontosan. Könyvet is adtak. Megnéztem, hol tartunk. Szépen felálltak. Jelentettek. Ketten-hárman közbevihogtak. Nem csináltam ügyet belőle. Elhallgattak maguktól. Húsz másodpercig figyeltük egymást, én meg az osztály. Sóhajtottam. Intettem, hogy leülhetnek.

Rátámasztottam a tenyeremet a középső oszlop első padjára. Véletlenül belebámultam Kovács Kati kék foltos arcába. Feleltetni akartam. Úgy rémlett, hogy javítania kéne. Lustaságból történt, hogy inkább megkérdeztem, hol ütötte meg magát.

Nem számítottam válaszra. De Kovács Kati sírva fakadt. A bátyja veri, ököllel. Vissza akarja küldeni a tanyára. Én azt mondtam, hogy ez szörnyű. A Farkas ikrek mosolyogtak. Az ő házukban bekötött szemmel, térdre állítva, korbáccsal vernek egy négyéves kisfiút. Az sokkal rosszabb. Jakab Enikő hencegett. Az ő nevelőapja nem üt. Csak iszik. Eliszik mindent. Ezért járt egész télen tornacipőben.

Még sok mindent beszéltek, összevissza. Valakinek az anyjáról, aki belehalt a kaparásba. Egy tizenhárom éves, öngyilkos lányról.

Néha megszólaltam. Nemigen volt mit mondanom. Legszívesebben leültem volna melléjük, a nagy címer alá, valamelyik padba. A mamát láttam, rózsaszín csipkés nejloningben, harminckét kilóra lefogyva. A kezében sütővas. Bodorítja a haját.

Majdnem sírtam. Ekkor a „gyépés” Herbert Pali felállt, és azt mondta, ő már választott pályát. Hóhér lesz. Ehhez van kedve.

Megijedtem. Tapsoltam. Csöndet parancsoltam, éles fejhangon. A gyerekek elhallgattak. Hátradőltek. A szemük elhomályosodott.

Kihúztam magamat. Elkezdtem az új anyagot. Szabatosan, pontosan, ahogy máskor.

Az összetett mondat, szerkezete szerint, mellérendelt vagy alárendelt. A mellérendelt mondatokban két önálló gondolat kapcsolódik. A tagmondatok között értelmi összefüggés van. Az alárendelt mondatot azonban úgy ismerhetjük meg – s ez nagyon, nagyon fontos…

Itt álltam meg. Ujjaimat becsúsztattam a púpos Horváth Gyuri hajába. Nagyon fontos!

Elkapott a nevetés. A gyerekek felütötték a fejüket. Csak néztek rám, de én nem tudtam abbahagyni. Lassan ők is elnevették magukat.

Mindannyian nevettünk, arccal a padra borulva.

 

Szép, kerek egész

– Nem volt télikabátja, azért halt meg.

– De ki a felelős? Mégis?

– Nem volt télikabátja – ismételte a fiú makacsul.

– Marha – szólt közbe Dederák –, neked sincs télikabátod. Mégse fordulsz fel csak úgy egyszerűen.

– Csend – intett dr. Kaponyainé –, tartsuk meg a parlamentáris formákat.

Röhögtek.

– Parlamentáris forma. Nem tudjátok, mi az? – Kaponyainé egymásba kulcsolta ujjait, kis kosárkát formált a kezéből, kis fehér kosárkát, idegesen mozogtak benne az ujjvégek, mint a nyuszifülek egy valódi kosárban.

– Megfázott a szélben – mondta a felelő váratlanul –, akkoriban hideg volt a szél…

– A téli szél most is hideg. Általában: a szél nem változik.

– A bóra. A számum. A sirokkó. Azok ám a szelek – közölte Dederák, és elismerőleg füttyentett.

– Csokonai Vitéz Mihály… – dr. Kaponyainé egy árnyalattal megemelte a hangját. Judit figyelmeztette. „A gyeplőt el ne engedd. Kapd őket torkon, már az elején. Hogy szóhoz ne jussanak. Különben nem rosszak. Nem olyan rosszak. Nem igazán.”

– Fura, egy költőnél, a vitézi cím…

– Az nem „cím”… az név. – Dederák fölnevetett. Keresztbe dobta lábát, a padon kívül, hanyagul.

– Mit vágsz fel? – kérdezte Bőrösi Kati kedvetlenül. – Te már tavaly is tanultad. Meg tavalyelőtt!

– A memória ! – Dederák a homlokára ütött. – A memória! Tanárnő! Igaz?

„Istenem – gondolta dr. Kaponyainé. – Nagyok már az iskolapadba. Türelem.”

„Az első percben szorítsd vissza őket. Törd le a szarvukat” – figyelmeztette Judit, mikor otthon maradt két hétre, Lacika skarlátja miatt. – „Utána már megy. Utána már szép, kerek egész.”

Kaponyainé egyszerű mondatokban fogalmazott. Dagályosság nélkül.

– Csokonai Vitéz Mihályt rövid élete alatt sok megpróbáltatás érte. Ugye, a szerelem. Vajda Júlia. Vagy, ahogy ő nevezte: Lilla… nem lett a felesége, mert a költő szegény volt…

– És csúnya is – mondta Szekeres Jani nyújtózkodva. Inge továbbszakadt a hóna alatt, hangos reccsenéssel.

– Csúnya? – dr. Kaponyainé fellapozta a szemléltető képet. – Csokonai csúnya?

Nézte egy darabig az arcot: vastag orr.

– Más volt akkoriban a szépségideál…

– Ideáll meg odaáll – nyöszörgött mély hangon Truskovits Zsiga, és vonalzójával Truskovits Frici fejére ütött.

– Ne bántsd a bátyádat! Ejnye!

– Én az öccse vagyok – mondta a sértett. Nyálazta a feje búbját. – Csak ő visszamaradt a fejlődésben.

A Frici másfél fejjel magasabb. Dr. Kaponyainé gondosan mérlegelte, nem ugratják-e?

– Na – tapsolt bele Dederák, és díszes karórájára nézett. – A tanárnőnek is vannak idegei. Az idő pénz.

– Azért, mert a költő csúnya volt, még lehetett szerelmes. Azért még fájhatott neki – mondta Kaponyainé, kihasználva a hirtelen csöndet, – Ebben egyetértünk, ugye?

– Elvileg – emelte fel húsos mutatóujját Dederák. – De ma már ez nincs. Nem siratjuk a csajokat.

A csajok elnyújtott bégetésfélét hallattak. Kuzmics Vera ösztönösen húzott kettőt gyér haján a tupírfésűvel.

„Istenem – rémült meg egy kissé Kaponyainé. – Túlkorosak! Kellett ez nekem, két évvel nyugdíj előtt?”

Pedig szerette az irodalmat. De hát a biológia-földrajz, jó szak ez is. Tárgyilagos. Biztonságosan fehér-fekete.

– Ráadásul más se sikerült neki – magyarázta buzgón. – Nem méltányolták a verseit. Nem aratott sikert, nem kapott pénzt sehonnan.

– Az rossz. Az marha rossz, valóban.

– Szóval, úgy minden összejött – mondta elmélázva Drinkl Evelin. – Ahogy néha szokott…

Dr. Kaponyainé rábólintott.

Hosszan időzött a vers felett, kedvenc verse volt, kívülről tudta, még a líceumból, meg is siratta annak idején, s behelyettesítette a Lillák-at egy fiúnévvel.

„Kedv, remények…”

Tökéletes vers. Megbonthatatlan. Az a mély „jaj” a közepén. A fölfénylő tavaszi kert. És a kert ugyanaz marad, nem egy másik kert, ugyanaz, lehervasztva.

„Hittem szép szavadnak…”

„Mind hittünk szép szavadnak, igen. Hány éves korunkig? Harminc vagy negyvenkettő? De én már ötvenhárom múltam” – gondolta Kaponyainé. Nagy lélegzetet vett.

– A remény nem élő személy… képzeletbeli istenasszony. S a költő hozzá fohászkodik, neki tesz szemrehányást…

– Elég hülye!

„Talán nem is szemtelen – gondolta Kaponyainé. – Csak buta. Vagy egyszerűen: más.”

Kopogott a ceruzával.

– Hallgassátok meg. Hallgassátok meg, milyen szép. Milyen szép, kerek egész!

Hangsúlyosan, de dísztelenül olvasta, ne legyen émelyítő. Közben rájuk nézett, igyekezett elkapni a szemüket.

– Bájoló lágy trillák, tarka képzetek… – itt egy pillanatra megállt. – Kedv, remények, Lillák, isten véletek – fejezte be suttogva.

– Szervusz – mondta Frici vidáman –, ez utazik valahova!

– Képletes – kiabálta Dederák. – Tanárnő, ez képletes! Marha Fricek…

– Mert te már kétszer tanultad – nyafogta Börösi Kati –, mit vágsz fel?

– Angyalok nincsenek – közölte Bocskai. – Védangyal… amikor nincsenek is angyalok…

– És miért hajlong előtte, ha megcsalta?

– Ugyan ki hajlong? Hol? – kérdezte Kaponyainé. Viszketni kezdett a háta. Neki kéne dörzsölni az ajtófélfának.

– Hetedik, nyolcadik sor… mint védangyalának, bókol untalan…

– Bókol: annyi mint szépeket mond. Hajbókol, az más.

– Untalan… maga is unja!

– Untalan, annyi mint folyton-folyvást… „Nem kellene ezt a kifejezést használnom: annyi mint… – gondolta elkeseredetten – nem illik ide. Ehhez a vershez. Ehhez a szép, kerek…”

– Csepegteti a kedvet…

– Ha nem csurran, cseppen…

Hogyan kiáltson rájuk?

Aránylag csöndesek.

– Tanárnő, miért nem adnak csöppentőt? Azelőtt adtak, a szívcsöppekhez.

– Csöppentő? Mi az a csöppentő? – kérdezte Szivi Mátyás, mint aki hirtelen megébredt.

– Az a piros, gumivégű üvegcső!

– Csak fel kell szivattyúzni vele a folyadékot, kicsit nyomni rajta, és csöppen szabályosan. Tanárnő! Igaz?

– Valóban – bólintott dr. Kaponyainé. – Szembe is csöppentenek vele, ha valami fertőzés…

Bőrösi Kati lehúzta a szemhéját, mutatta. Sorba nézték, dr. Kaponyainé is, azután megállapodtak, hogy csak kezdődő árpa.

– Képzeljétek el – próbálkozott dr. Kaponyainé –, képzeljétek el a tavaszi kertet. Ilyen volt a lelke, amikor még bízott Lillában.

– Nárcisz… nárcisz… Melyik az a nárcisz? – kérdezte Drinkl Evelin. – Van még ilyen virág?

– Nárcisz, hogyne volna!

– Hát a bokrokon, te dinnye… az a vacak hullós…

– Nem, fiam. Tévedsz. Az a jázmin.

– Lila meg sárga. Hat forint szálja, kis kunkori…

– Nem, nem. Az meg a jácint. A nárcisz a kertek egyik legkedveltebb, különleges illatú virága. A zárvatermők törzsébe, annak is az egyszikűek osztályába tartozik, az amarillisfélék között tartjuk számon. Lándzsaszerűen magasodik fel, levelei párhuzamosan erezettek. A kiálló virágkehelyben helyezkedik el a porzó meg a termő. – Egyszerűsített. – Rokona a hóvirág és a különleges agavé. A nárcisz tavasszal virágzik. Fehér színű. Ámbár kitenyésztett fajtái, melyek nem vadon nőnek, különböző színben pompázhatnak – fejezte be elégedetten. – Most már világos?

– Rajzoljuk le! – kérte Bocskai. – Úgy szeretek rajzolgatni.

Kaponyainé előkotorta zsebéből a színes krétát. A nárcisz elfoglalta az egész táblát. Hogy legyen valami értelme, odaírták melléje, apró nyilakkal: szár, gumó, levél, szirom.

– Mint a margaréta…

– Csak illatosabb. Enyhe vaníliaszaga van.

– A fűszerek Keleten teremnek – mondta Szivi, és a gomblyukába fűzte a ceruzát. – Onnan hozták a fölfedezők…

– A boldogság… az ízesítette meg a költő életét, mint a fűszerek az ételt… fűszerezni annyi, mint…

– Az én nagymamám nem engedi eldobni a konzervdobozokat. Ráragasztja a címkéimet, és mindegyikre ír valamit. Ánizs, gyömbér, szegfűszeg, babérlevél, kömény, meg a frász tudja…

– Ennyi fűszer – mondta dr. Kaponyainé, kissé irigykedve.

– Á… ne tessék hinni. Üres mind. Kinyitottam.

– És amikor itt a gondolatairól beszél… – Kaponyainé nem bírta tovább. Meghajolt, hátrafelé, nekidörzsölte viszkető hátát a katedra kiálló csücskének.

– Az hasonlat. – Dederák legyintett. – Ismerem. A hasonlatban két dolog jelenik meg. Egy hasonló meg egy hasonlított.

– Mit vágsz fel? Te már kétszer…

– Gondolat = méh. Kert = lélek. – Felírták. Akadt, aki vonalzóval húzta az egyenlőségjelet.

– És miért hordtak gyöngykoszorút?

– Gyöngykoszorú annyi, mint elismerés…

– Babérkoszorú…

– Fűszerkoszorú!

– Már az ókorban, a győzteseknek kijárt… Az irodalmi versenyek győzteseinek. A görög drámaíróknak. Vagy az olimpián. Az olimpia is görög eredetű. Ott is babér övezte a győztes homlokát.

Hallgatták, tátott szájjal.

– Szeretitek a történelmet? – kérdezte Kaponyainé, mert kifulladt, és az évszámok nem jutottak az eszébe.

– A történelmet nem – felelték kórusban a gyerekek.

– Pedig szép – mosolygott Kaponyainé zavartan –, és ez a befejezés… meg akar halni…

– Hímtelen a rét – vigyorgott Drinkl Evelin. – Mért fáj az neki, hogy nincsenek hímek?

– Ej… Gondolj a hímes tojásra. Láttál már hímes tojást? Hát mit adsz húsvétkor a locsolóknak?

Drinkl Evelin mondott valamit, félig csukott szájjal, Kaponyainé nem értette, mit ad, de nem kérdezte újra, mindjárt csöngetnek.

– Mindenféle virágos, díszes ábrák… csupa szín… annyi mint hímes…

– A trilla pedig a magas cé! Vágd ki a trillát… Gizi néni szövege a karéneken… vágd ki a trillát…

– …és mindentől elbúcsúzik – mondta dr. Kaponyainé nagyon gyorsan. Figyelte óráján a másodpercmutatót. – Mindentől. Lillák, többes számban.

– Háromféle végződés – Dederák megigazította a nyakkendőjét –, rag, képző és jel.

Csöngettek. Dederák villámszerűen lesöpörte bal kezével a könyvet a padról, alátartott jobbjával ügyesen felfogta.

– Első szakasz, ugyebár? – kérdezte Frici, s az első szakaszt piros filctollal, vastagon, sercegve bekeretezte.

Dr. Kaponyainé megállt a lépcső aljában, körülnézett, azután alaposan megvakarta hátát az osztálykönyvvel.

– Talán ha újra elolvastuk volna… talán ha még egyszer…

Csóválta a fejét, úgy lépett a tanáriba.

„… isten véletek.”

Előkereste a helyettesítési naplót.

Áthúzta a rovatban: szakszerű. De azért nem volt elégedetlen.

 

Majd kialakul

– Hova mész, Edelényi? –így kérdezte, pedig már nem voltak osztálytársak, ő a második évben kimaradt. – Hová mész, Edelényi?

– Éppen most dobtam egy állati krapekot – mondta Edelényi –, pedig ilyen a deltája! – Mutatta az utcáról a háromszöget a levegőben. – És te mit csinálsz, Surek? Hogy vagy mindig? – Edelényi szerette a választékos fordulatokat.

– Frankón – felelte Surek. Az utcaseprő felnézett rá a narancssárga mellényben. – Perecet árulok az Állatkertnél.

Edelényi tudta, mi az illendőség. Kétperces eszmecsere. – Mit szólsz a Dangerekhez?

– Ühüm – bólogatott Surek, azután hátrarándult, mintha hívnák. – Szia.

Becsukta az ablakot, egyesületi tréningnadrág volt a kezében, azt húzkodta végig egyenletes mozdulatokkal a fekete bútorok felületén.

– Sztori! – mondta Edelényi, és a füstöt elegánsan a mennyezet felé fújta. – Emlékeztek a Surekre?

Kücsük emlékezett. Kücsük mindenre emlékszik, még arra is, melyik kesztyűje lyukadt ki először Babucinak. Határozottan állította, hogy a jobb, ezért haragudtak is rá, teljesen mindegy, mi a sorrend, a végeredmény, az a lényeg.

– Perecet árul az Állatkertben…

Alig nevettek rajta, sőt Murmur sóhajtott is, sajnálkozva. Sütkéreztek kissé fensőbbségük tudatában.

– Selejt mindig akad. Hiába – közölte fontoskodva Babuci. – Az anyag bosszúja.

– Ne filozofálj – szólt rá Kücsük, ahogy az apjától hallotta. – Nem szeretem, ha a nők filozofálnak.

– Különben itt lakik a sarkon. Az első emeleten.

– Tudom. Láttam néha az üveg mögött.

– De most lekiabált. Képzeld.

– A Surek?

– A Surek.

Igyekeztek megfogalmazni, miért olyan ronda. Hiszen külön-külön mindene szabályos.

– A lába, legalább, mint a Tempáké… nem vicc.

– És nem csorog rajta a háj sem.

Murmur összehúzta szemöldökét, pendített egyet a gitáron. Feje alá gyűrte a díványpárnát, tudományos pózban.

– Mi tisztában vagyunk a lélektan alapelemeivel. Végül is az összhatás…

– Nincs hely az arcán – mondta Babuci. Elégedetten, lazán két ujját a hajába mártotta. – Így tudnám megfogalmazni, gyerekek.

 

Surek hátrafogta a rongyot, miután letörölte a keretet, és pillantását a tükörbe engedte.

– Nagy a szád. Meg a szemed. Meg az orrod is, igen. – Neki mondták, valamikor, még az elején. Mostanában csak ismételte magának, rendszeresen.

– De attól, még, kislányom, tárt kapukkal…

– Más legalább okos – mondta az anyja a gangon a nyugalmazott polgári iskolai tanárnőnek –, tessék elhinni, aggódom…

– Majd kialakul – felelte a nyugdíjas polgári iskolai igazgatónő. – Nem szabad… Nagy kincs az élet.

A pereces két fillért ígért minden eladott perec után.

– És akkor még havi fix ezer – intett az apja –, ha már fuccs a gimnáziumnak…

– Más irányú az érdeklődése – védte az anyja –, nem húzhatunk mindenkit egy kaptafára.

Porosak a fák az Állatkert előtt.

Leállította a négykerekű tolókocsit, félrelibbentette a fehér gézfátyolt a perecekről, kinyitotta összecsukható, csíkos rolóvászon székét, ráült. A fülébe bőgött egy-két táskarádió vagy valamelyik ismeretlen állat a kőkerítés mögül.

Találgatta. Ez a Tom Jones. Vagy mégsem. Ez meg az elefánt. Esetleg az oroszlán. A hangjukról megkülönböztetni. Ezt nem tanították annak idején az iskolában.

Gyerekek jöttek, csoportosan, nyújtogatták a nyakukat a perec felé, de a tanítónő nem engedte, hogy megálljanak, siettek, indult a villamos. Arra sétált a kalauz, szigorúan ránézett, megtapogatta a pereceket.

– És ezt maguk eladják?

Délután elment az ablak alatt Murmur, mintegy véletlenül, feltekintett, nem kellett kiáltani neki:

– Szia, Surek. Hallom, árulod a perecet.

Nem volt ebben semmi sértő, sőt, Surek úgy vélte, burkolt irigység.

– Naponta százat adok el.

Murmur füttyentett, udvariasan, ment tovább hanyagul, ő utánaszólt:

– Vasárnap többet is.

Vasárnapra kisütött a nap. – Kiabálj – biztatta Keveházi bácsi, délben, a röpellenőrzéskor. – Kiabálni csak tudsz? Friss perecet tessék…

– Friss perecet tessék… – Olyan volt, mint egy kijelentő mondat, személytelen. Hamar abbahagyta.

 

– Mit csinálsz, ha nem vesznek fel gyógyszerésznek? – töprengett Babuci, és finoman arrébb tolta Kücsük kezét. – Inkább ezen törd a fejed!

– Addig még! Addig még sok víz lefolyik! És a vegyi szakmák. Abban is van fantázia.

– Utálom, hogy így lefeküsztök a reáltárgyak előtt. Tőletek elpusztulhat a humán kultúra.

– Megnézzük a Sureket?

Arra hömpölyögtek, Surek nem volt az ablakban, másnap már nem lehetett kihagyni, és tényleg, ott könyökölt.

– Mit csinálsz, Surek?

– Mit csinál, napozik?

– Lemenjek? – kérdezte Surek, és kapargatta az ablakpárkányt. – Negyed órát talán ki tudnék szorítani.

– Á – mondta Murmur félig röhögve, de tulajdonképpen ijedten. – Most éppen megyünk.

– Hova?

– Makepiece Thackeray! – Edelényi megbillentette térdével Kücsüköt, rosszallóan.

– Micsoda? – Surek tölcsért formált a kezéből. A füle egészen olyan lett, mint a régi magazinokban a fonográf tölcsére.

Most már csak mutogattak, jelbeszéddel, egyre távolodva.

Szemerkélt az eső. Surek ráhúzta a perecekre a nejlonlepedőt és ernyőt nyitott a feje fölé. Divatos, virágos ernyőt, a nedvességtől élesen kiszíneződő virágokkal.

„A temetőnek van ilyen kerítése – gondolta. – Gondolnom kell valamire. Valami értelmes dologra.” Surrogott felette a selyem.

– Surek – kiáltotta másnap Kücsük, és feldobott egy kavicsot –, bújj elő. Mit szólsz a relativitáshoz?

A többiek vihogtak a kapu alatt. Babuci kellemesen borzongott. – Azért ez embertelen – suttogta.

Surek könyökölt.

– Nem hallom jól.

– Rossz az akusztika.

– Mi volt a fején? – kérdezte később Edelényi, Murmur vállán állva. Kereste az angol–magyart a legfelső polcon.

– Szalag. Szalag volt, esküszöm…

– Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag…

– József Attila!

– Rájött. Rájött a fiúka – mondta Babuci fintorítva. – József Attila isteni. Persze, nem az a József Attila.

– Á – Edelényi levágta az angol–magyart, szállt belőle a por –, unom a négyzetgyököt meg a jambust. Ti nem tudjátok, milyen egy valódi krapek.

– Ez sztriptízből akar élni, fogadok…

– Nem ez a kérdés – mondta Edelényi fölényesen –, hogy abból fogok-e élni. Hanem hogy meg tudnék-e élni belőle… – Hirtelen csavarmozdulattal, tárulkozóan állt előttük. – A képesség…

– A hús – biggyesztett Babuci –, a hús nem minden.

 

Az eső lemosta a fákról a port. Kifényesedtek a levelek. Friss volt Surek haján a hullámcsattal odaerősített csipkepárta.

– Napozz legalább – tanácsolta az anyja –, a napfény vitamin.

– Én ábrándozni szoktam – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, ábrándozz, ha nem tudsz mit kezdeni az időddel.

Még egyetlenegy sem akadt. Soha, egyetlenegy sem.

 

– Ma megint társalogtunk – mondta Edelényi, a tánc szünetében. – Tudjátok, kivel.

– Megígértük, hogy abbahagyjuk – Babuci a legmagasabb bárszéken ült, szalmaszállal itta a kólát.

– Becsületszavamra, véletlen… Ugye, Murmur? Azt hiszem, lesett ránk. Nem fogunk két sarkot kerülni miatta. Különben nem szalag van a hajában. Olyan izé, mint a közérteseknek.

– Szegélycsipke, mint a régi stelázsin… – mondta Babuci, egészen fölélénkült. – Ragyogó… ez a kép, ragyogó!

– „Fáradt vagy, Surek?” „Nem, nem vagyok fáradt, tiszta munka, csak rendezem az emlékeimet…”

– A Surek! Rendezi az emlékeit!

– Csak egyszer jött el az iskolabulira. Edit néni kilenckor megszánta, betette a ruhatárba.

– Meg kéne nézni. Talán még most is ott van, és bíborpárnába szúrja a gombostűket… – mondta Babuci, és mint mindig, megbocsátották neki, hogy csúnya.

„Sietni kell. Fél kettőkor jön erre Edelényi. Fél kettőre haza kell érni – gondolta Surek. – A kapuban kellene állni, vállra vetett enciánkék pelerinben.”

De Edelényi csak három órakor jött. Az anyja hagyta, hadd ácsorogjon az ablaknál.

– Talán van valakije – mondta a férfinak a konyhában.

– Az utcaseprő, a narancssárga mellényben – válaszolta a férfi. – Ráér… – tette hozzá engesztelően.

– Te Surek – kiáltotta Babuci –, beszerveztem újra a deltásat. Majd egyszer elhozom erre, jó?

Surek megvárta, amíg az utcaseprő elfordul.

– Ma egyszerre megevett húsz perecet. Majdnem belebetegedett… Egy méter kilencven… Odajön, néz és eszi a perecet… titok, Edelényi!

Fújt a szél, elvitte a gézfátyolt, tíz métert kellett utánaszaladni, egy csukott kocsi megállt, kosztot hozott az állatoknak. A férfi, szürke kezeslábasban, felemelte a terítőt, tartotta jobb kézzel, lebegett a szélben, mint a patyolat, ez is egy vers. Keveházi megszidta, a tisztító drága.

– Legalább beírattam volna szövőnőnek – kesergett az anyja –, de ha nincs hozzá kedve, kényszerítsem?

– Ej, itt viszont ismerkedhet.

– De kikkel, apa? Kikkel?

Az apja nagyon halkan felelt valamit.

– Milyen apa vagy? – kérdezte az anyja felháborodottan. – Te már azt se bánnád?

Azok meg nevettek.

– Így mondta: titok… Edelényi, titok…

– Ne ugrassátok… Nem méltó partner. – Kücsük fontoskodva megpörgette a logarlécet.

– És mindig ugyanaz. Hol a poén?

Szombaton föllendült a forgalom, Surek eladott nyolc kosár perecet. Délben kijöttek a kőkapun az állatetetők, de azok nem vesznek perecet, soha. Vidám fiúk, kicsit piszkosak, a szomszédos presszóba mennek virsliért, hónuk alatt viszik a Kinizsit visszafelé.

A perecet a majmok eszik. Meg a hattyúk a városligeti tóban. Mert minden hattyú csúf kiskacsa volt. De csak nagyon kevés kiskacsa válik hattyúvá.

„Ártatlan vagyok – gondolta Surek –, nem tehetek róla.”

– Legalább ábrándozz – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, azt nem tiltja meg senki – és visszament kaktuszai közé, „Dél-Amerikába”.

– Azért én mégis a technikában bízom. Ott nincs mellébeszéd – jelentette ki Kücsük. – Persze, nekem mindegy.

– Adjatok egy valódi gitárt, és meghódítom a világot! – Murmur leült a földre, nyakát hátrafeszítette. Csukott szemmel énekelni kezdett, arcán a legmélyebb szenvedés külső nyomaival.

Kücsük és Edelényi már messziről látták Surek fejét az ablakban. Be akartak fordulni egy sarokkal előbb, de Surek metszően utánuk kiáltott:

– Fiúk… halló, fiúk!

– Ez már engem is fiúnak néz? – nevetett Edelényi, inkább bosszúsan.

– Sietünk, Surek, sietünk…

– Nem bánom, mondjátok el a többieknek is: mind kijönnek. Irtó muris. Az állatápolók. Eszik a perecet, ropogtatják. Pedig nem szeretik.

– De azért eszik, Surek?

– Hogy ott lehessenek. Tudjátok… tudjátok ezt ti, hogy van…

– Óriási! És az akrobaták, a cirkuszból? A légtornászok? Azok nem jönnek ki?

– Nincs már cirkusz – mondta Surek diadalmasan. – Hogy jöhetnének?

– Ja, nincs! Hát ha nincs, az más. Nagy vagy, Surek!

– Babuci, ne rontsd el. Ő akarja. Direkt vár minket. Ezt a dumát nem lehet kihagyni. Hallgasd meg magad is, ha nem hiszed – Edelényi megsimogatta Babuci karját, tudott ő lányoknak is udvarolni.

 

Igaza volt Keveházi bácsinak. Napsütésben kincsesbánya. Még sorba is állnak. – Nem akarsz perecet? – kérdezik az anyák, a gyerekek rendszerint nem akarnak, de az anyák rájuk erőszakolják, mert a fagylalt, bár jó, de hidegebb. És a perecet össze lehet törni és utánanézni, ahogy úszik a vízen, egyre, messzebb úszik, aztán elmerül.

– Vajas.

– Sós.

– Vajas.

– Sós.

Az egyik ápoló kijött az egyik kapun, kicsiny állatot vezetett vasláncon, kicsi vadállatot, az állatka határozottan arra nézett, de az ápoló bevonszolta a másik kapun.

– Látod – mondta egy anya oktatóan –, a kutyushoz viszik. A kutyus szoptatja.

Sureknek megfájdult a melle.

„Talán lázam is van – gondolta hazafelé –, ez a sok időváltozás.”

Nem kért ebédet. Odavitte a sámlit az ablakhoz, arra állt, hogy jobban kihajolhasson.

– Úristen, ez a hülye még kipotyog!

– Legyünk túl rajta – mondta Babuci –, talán még segítünk is, ki tudja?

– Szia, Surek!

– Mind itt vagytok? – kérdezte Surek. – Edelényi elmesélte?

– Csak az ápolókat – mondta Kücsük. – A többit nem.

– A többit nem? – kérdezte Surek, bizonytalanul. Felsorakoztak a járda szélén, csak Murmur ugrált a csatornarácson, hadonászott a gitárral.

– Halljuk, hercegnő!

– Az állatok – mondta Surek halkan –, ma már azok is kijöttek. Hiszen olyan közel van.

– Kik jöttek ki? Hangosabban!

– Az állatok! – kiáltotta Surek. Kapaszkodott a párkányba. – Kijöttek és odaültek. Körbe. Olyan aranyosak.

Murmur hóna alá kapta a gitárt, mintha szerenádot adna.

– Az oroszlán is?

– Az oroszlán is. Egyelőre lánccal. És ette a perecemet.

Babuci sírva fakadt, de a többiek elragadtatottan összekapaszkodtak. Kacarásztak tántorogva.

– Nahát, Surek. A Sureknek humora van… Nahát, Surek. Klassz vagy.

Surek becsukta az ablakot, mind a két táblát. Fogta a kilincset és nézte őket, mint a hangtalan képernyőn a hepiendet.

„Nem hiszik el. Legalább elhitték volna – gondolta. – Mi lehet még hátra?”

 

Mimóza

A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kis arany gömb a közepén, dupla fürtben szaladt le a fűzött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy, és séta közben kellemesen zizegett. Már éjszaka álmodott róla, megálmodta, ahogy bemegy a boltba, és a tenyerébe teszik. Narancssárga táska és narancssárga cipő, a fűzöld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész: tökéletes.

– Tökéletesen hülye vagy – mondta az anyja.

Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: l. kis fehér 2. piros virág 3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. opárt 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás 10. valódi 11. kék csillag. És most: 12. …Hosszan töprengett. Fürtös narancs. Elég találó, bár teljesen értelmetlen, ugyanakkor.

Két hónap telt el az érettségi óta és még két hónap szeptember elsejéig. Akkor áll be a Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egységéhez mint cukrász szakmunkás.

– Kezdhetnél addig is valamit – mondogatta az anyja. – Csak folydogáltok ide-oda a világban, éppen, amelyik edénybe töltenek.

– Ne légy irodalmi – mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a vasperecek. – Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha.

Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevezték, mert egyenesen járt, feltartott fejjel, mindig. De aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meggörnyedt egyszeriben, nézte Kertész hajában a gyöngyház-ráfot, Kertész odakapott, idegesen. „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” – kérdezte Hurkacövek, azután megelevenedett az arca. – „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után, ő meg Kosirek a tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebb lépni. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott, utánalestek, erőteljesen csapdosta lábát a kőhöz, akkor mondták először: Mimóza, bár sejtették, hogy a mimóza tökéletlenebb: egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkülés, didergés és sugárzás titkos képességeit.

– Minek ez a rengeteg fülbevaló? Vegyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat. Arra gyűjts. Az örökké érték marad.

– Nem az a baj, hogy az ember gyűjtöget. Hanem az, hogy nem érzi közben, milyen hiábavaló…

– Ezt is a drága Mimózád…?

Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem válaszolt, elfáradt, maradék erejét arra tartogatta, hogy kikeresse a lasztexnadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancssárga fülbevalót jobban kedvelte, a Kleopátra-lógót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen.

A városligeti benzinkútnál dolgozott már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarabbal, és megtisztította az autók első ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgáltatás, csupa figyelmességből. De így is összejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit vesz belőle: sötétkék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás váll-lappal, ezüst lakkcsizmát, és egy egészen fehér, tisztaselyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán, és amit lobogtatni lehet, kifelé, a vonatablakon, ha egyszer elutazna. Meg kisestélyit, a harmadikat, olyan „bébizuhatagot”, színházba.

– Erzsi! A tömzsi lábadhoz! – oktatta az anyja. – Miért csinálsz magadból bohócot?

Anya órákig áll a tükör előtt, gombolgatja ki-be az új műszőrme bundáját, hátrál, majd ismét előbbre lép, kezét eltartja a testétől, mintha vízben haladna, ár ellen.

– Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék.

– Öreg vagyok már – mondta Mimóza. –Megöregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok. – Bólogatott hozzá, mókásan csücsörítve. Szép haja volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit-ruháit is gyakran cserélte. Ha dicsérték, legyintett: – Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.

– A legfontosabb, hogy ne válogasson – mondta Lajos bácsi, még az első napon. – Trabant vagy Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzinárban.

Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú, kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de Lajos bácsi nem volt olyan edzett, mint a tanárok.

– Mit vihog, maga kis hülye?

Egyik oldalon a „kis hülye” – másik oldalon a műbőr kosztüm plusz lakkcsizma.

– Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll – mondta anya, aki néha azért beszélt okosat is –, s jobb az elején megszokni. A sértődés, önérzet luxus. Megengedhető, de csak havi négyezren felül. Nekem elhiheted. Tapasztalt róka vagyok.

– Hercegnő – kiáltotta Lajos bácsi már messziről. – Várja a munkaeszköze. Hehe.

Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fakunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa, ha valaki belenyúl.

Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó benzinszagtól, de már megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a közeledő autókat. Messziről „saccolni”, külföldi vagy magyar. És ad-e?

– Csodálatosak a fülönfüggői – mondta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a gumicsövön. – Nem húzzák le a cimpáját?

Erzsi biggyesztett, és megvetően végigmérte.

– Lehetne barátságosabb is. Elijeszti a kuncsaftokat ezzel a pofával.

– Legyen nyugodt. Majd vigyorgok, ha ideérnek.

– Hej, maguk fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk fiatalok… – bólogatott Lajos bácsi, és hátraszólt a dadogósnak: – Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán.

Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, valamennyien kövérek, még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit törölgetni. A volánnál az asszony ült, édesen Erzsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. Lajos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével bosszúsan kitolta alsóajkán a húst.

– Van képük… – mondta Erzsi.

– Nem azért vagyunk itt – vágott közbe Lajos bácsi –, utálom ezt a szemléletet.

– Miért? Maga miért van itt? – kérdezte.

– Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni.

– Ahá. Ez nem jutott eszembe – mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancssárga klipsz, a Kleopátra csípte a fülét. – Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat, szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel.

Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szakember. Különben is, a te képességeiddel…” – és sóhajtott hozzá, lemondóan.

Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel kocsikat csaknem mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut ilyen drága kocsira. Ámbár az Ipari Kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt, és leült sült kolbászt enni a lacikonyhában.

Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat.

– Szabad a hátsót is…?

Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakkendőt visel, és kesztyűt. A régi filmszínészeknek volt ilyen oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt Új Idők-ben.

Ennek nem kell gitár, hogy észrevegyék.

– Nincs kedve kocsikázni? – ha ezt mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámuldozna. „Miért nem áll veled szóba egy jobb fiú?” – úgyis ezen siránkozik.

Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle.

– Tönkremegy a kezem – mondta bizalmasan. A fiatalember mosolygott, kinyújtott az ablakon egy összesodort tízest, alig nézett utána, majdnem a földre esett.

– Maguknak mindegy – jegyezte meg Lajos bácsi. – A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz Fecskét.

Dedőke elloholt.

– Azt hiszik, nincs más érték az életben. – A homlokára ütött. – Pedig itt is kell legyen valami. – Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát. – Nem minden a himi-humi.

Erzsi féltette a lasztexnadrágját.

– Nana – mondta, mintha gyereket csitítana.

– Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint a fiatalúr a kocsiban. – Jelentőségteljesen bajuszára tette kezét, szemöldöke ugrált.

A kis Trabant csikorogva fékezett, utasai másodpercenként nézték az órát, az ablakpucolást nyersen elhessegették, a kétforintost Erzsi röptében kapta el.

– Törjétek ki a nyakatokat – kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. „Nem, nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szövege. Érdekes, hogy eltanulja. Jobban, mint amivel egyetért.

„A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a cseles mondatok? Mimózának biztosan.

Csak ne égne annyira a fülcimpája. Holnap meglazíttatja a csatot.

Még két kocsi érkezett, mintha összebeszéltek volna, egyik se adott borravalót.

Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkínálta Erzsit is, gavallérosan.

– Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értem ezeket a mai nőket!

Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre.

– Addig vonzó a száj, amíg üde és illatos. – Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, azután két ujját összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. – Jaj, hogy oda ne nyúljak.

– Szálljon le rólam – mondta durván Erzsi. – Keressen más alanyt magának.

– No, nézd – Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes –, te kis szemtelen. Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél…

Erzsi bámult, és kínjában nevetni kezdett.

– Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden.

Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lasztexet sem kellett volna felvenni, nem ereszti át az izzadságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba.

Nem, leszedem ezt a vacakot – határozta el, mert a fájás már a tarkóját bénította.

– Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra – jegyezte meg Lajos bácsi, fel-alá sétálva. – Ízlés, az nincs.

Nem lehetett levenni. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancssárgát Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréringfelső a piszkosdrapp betűkkel.

– Galilei fizikus volt – mondta neki fölényesen –, honnan szedted ezt a nevet?

– Mert sokat eszem – nevetett a fiú. – Galilei szeretett enni.

Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a kocsijukban, és fényesítik a nikkeleket.

Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont.

„Csak emlékkönyvek ne legyetek soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a marhaságait.” Ó, ezek a mondatok. Mimóza világi mondatai.

Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsugorított bőrmellény gomblyukába.

Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer Puchban, csak színésznő lehet, azoknak lóg így a hajuk, és azok hordják a sötét szemüveget.

Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő arcot vágott, hátha feltűnik, kinyúl majd a nő a kocsiból, szelíden két keze közé veszi a fejét, hosszan elnézegeti, és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc. Micsoda csodálatos mimika! Így kezdtem én is, valamikor.”

Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest.

Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lába fejét az úttesten, és egy kocsi rákanyarodik.

Dedőke kirohant. Izgatottsága vonzotta Lajos bácsit.

– Fö-főnök úr, te-tele-fon…

– Kicsoda?

– Nö-nő…

Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva elnevette magát, Lajoskát folyton nők keresik. Ezt az öreg, csúnya krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek a harag?

– Szenzációs… hát ez a Lajos bácsi…! – Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul.

Lajos bácsi hebegett valamit a telefonba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste remegett. Ercsi hátrább ugrott, a hang egy nyikkanással belefulladt.

– A feleségem… hogy magyarázzam meg neki? Hogy mersz te röhögni?

– Vicceltem – mondta Erzsi, és igyekezett mosolyban hagyni a száját.

Lajos bácsi visszafordult, fél kézzel kiemelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágta a földre.

– Te kis senki. Eredj innen a francba.

– Nem. Ehhez magának nincs joga – mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöldökceruza darabkáit.

– Beküldöm a jelentést. Majd a központban eldöntik. Ott jelentkezz. – Lajos bácsi leroskadt a székre, legyezte magát a köpenye aljával. – Én megpróbáltam veled.

Dedőke söpörni kezdett, sebesen.

– Dedő, fogd csak azt a rongyot. Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet?

A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban végigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba belekapaszkodott, maga elé képzelte erősen: szív, markazit, szív, markazit.

A téren aztán, a napraforgók mögött, a hirtelen sötétedésben a padon, sírni kezdett.

A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét.

Nincs mit tenni.

Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát csak egy kis senki, tényleg?

Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelemre bukkant – az egyik még negyedik elemiből.

Megijedt. „Össze kell szednem magam – bizonygatta –, nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem. Csak sikerülne gondolnom valamire.” De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival keveredve.

Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra.

Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál dupla szegfűvel a kezében. Meghajtja a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé. „Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz…”

Ó, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor.

 

Sasadiné Bernáth Jolán déli postával kapta a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, a postás ne lássa a szemét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka tanulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta, és rányomta a fedőt. Kezét hosszan tartotta a fedőlapon, mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Aztán összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon, a morzsákat a vízvezetékkagylóba szórta. Hirtelen élénken a szobába szaladt, a könyvekhez, keresett, keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak.

Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát.

Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről – a fényes ciklámenekkel –, fordított rajta, átfutotta gépiesen.

„Üdvözletemet küldöm Aligáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. Ui.: Azzal az utolsó mondattal M. néninek valóban igaza volt!!”

Mimóza visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z. Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat. Sóváran kívánta azt a mondatot. De nem jutott eszébe, hiába.

Így arra gondolt legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre.

 

Selyem Izabella

Patinás gimnázium. Ami különösen abban nyilvánul meg, hogy sötétek a folyosói, a lépcső töredezett, és a központi fűtés folyton csöpög-szörcsög. Az ablakok magasak, a felső részük évek óta piszkos, mert nincs olyan hosszú létra, amiről a takarító személyzet elérné. Egy-egy ügyes dobással fönnakad ott a narancshéj, cigarettacsikk, száraz kockasajt. Újabban egy piszkos zokni is lóg a keretből, Nikodémusz Karajitisz zoknija, az egyébként kedves, jámbor harmadik osztályban, ahova javarészt lányok járnak, vihogó lányok, szemhéjukon egyforma, vastag penésszel – a szemfestéket nevezte így Hattanti Ernő biológiatanár, mellesleg osztályfőnök –, s néhány angyalképű, hosszú hajú fiatalember, nyakuk körül játékos csontfogakkal, vastag bőrövvel, amibe az ujjat kétoldalt bele lehet akasztani. Meg az az öt-hat kivétel: akikben a becsvágy és az ész véletlenül összetalálkozott, s ezért örömüket lelik abban, hogy az iskolai tananyagból is tündököljenek. Ilyen jó közepes osztályban évekig el lehet lavírozni, sem országos tanulmányi verseny, sem botránykrónika. Álom! De hát először is, idejött ez a Nikodémusz Karajitisz, röviden Niko; kellett neki idejönni? Még hosszú haja sincs. Külseje rendezett. Alig mulaszt. Ott ül az első padban. Semmiből sem áll bukásra, sőt. Néha ő oldja meg egyedül a matekpéldát. (Egyszer a földrajztanárt is kiigazította valami távol-keleti ország ügyében. Rövid vita után tisztázódott, hol is fekszik. Egyiknek sem volt igaza.) Ráadásul tetszik a lányoknak. Nagyon tetszik. Fekete a bőre, a szeme, a haja; magas, arányos testű, dzsúdózik, és szűk nadrágot hord, ami biztatóan feszül-domborodik az öv alatt. A fiúk meg irigyen röhögnek rajta, a KISZ-titkár (kis pamacsszakálla van) igyekszik kikerülni, a tantestülettel is közölte, hogy „az elszigetelés elve” ebben az ügyben az ő politikája.

No, de Selyem Izabelláig megvoltak vele valahogy. Hattanti Ernő kettőt-hármat ordított, belefojtotta a szót nyomban, kijelentette, hogy barmokkal nem vitázik, pofa be, mert másképp is lehet ám beszélni. Hattanti Ernő durva volt, majdnem brutális, de érthetően magyarázott, igazságosan osztályozott, nem bratyizott senkivel, terrorja megnyugtató egyértelműséggel lengett az osztály fölött.

– Először összetörni, aztán újra felépíteni – hangoztatta személyiségformálási elképzeléseit a kollégák között. Ezen néhány széplélek megborzongott, s úgy döntött, akkor inkább a derűs rendetlenség, ahogy esik, úgy puffan, egyik napról a másikra, szünettől szünetig.

Selyem Izabelláig lehetett is bírni. Például Méhes tanár úr, a Zümzüm, sárgulásig bírta Nikóval. Szólötyögés, kötözködés, indulatrobbanások, csak azért is anarchia. Néha csak egy mozdulat a vers közepén. Zümzüm látta a mozdulatot, aztán érezte, hogy a költészet összezsugorodik. Minden órán végigélte, hogyan olvad el az irodalom, még a legnagyobb is, hogy görnyed össze Ady, a vad vagdalkozó, Nikodémusz Karajitisz szeme tüzében.

Fegyelmi vétség?

Nem, nem. Tulajdonképpen nem az.

– Tőled semmi sem maradhat békén?

– Semmi – mondta Niko. Egyébként legalább húsz Ady-verset tudott, de a kötelezők közül egyet sem. S magyarázta őket, a saját kedve szerint, önkényesen.

Zümzüm komolyan vette Nikót. Néha óra végéig vitatkoztak, az osztály elfoglalta magát, az okosabbak élvezték Zümzüm csillogó érveit és Niko egyre fáradtabb patronjait. Csak azt nem értették, miért mondja mégis Niko Zümzümre:

– Ezt gyűlölöm a legjobban!

És miért forgatja a szemét? És miért üti a kilincset, amíg ki nem lazulnak a szögek?

De azért Selyem Izabelláig még valahogy rányomták a fedőt. Alkalmanként az igazgató is bevetette magát.

– Kényes ügy, az apja miatt – mondta, hunyorgott hozzá, de azért be-bemázolt egy igazgatói intőt, a megfoghatatlan sérelmekért cserébe: „Tanáraival szemben szemtelen.” (Ezen Niko sokáig röhögött, a stílust kritizálva.) „A kollektíva munkáját súlyosan akadályozza, a fegyelmet bomlasztja.”

Nehéz lett volna rekonstruálni, voltaképpen mi is történt, mert nem történt semmi. A fiúk vállalták, hogy a társadalmi munkában kifestik a dísztermet, amit tavaly úgy végzett el egy állami vállalat, hogy nemcsak az új, de az öt év előtti festék is lepergett a falról – szóval, a fiúk vállalták… Nikodémusz Karajitisz is megjelent, csak lóbálta az ecsetet, s szigorú szemmel követte társai minden mozdulatát, különösen a KISZ-titkárét. Odaállt mögéje, rosszallóan csettintett, majd dicsérően, nyájasan a vállára tette a kezét:

– Helyes, helyes, csak így tovább… Mit sütsz, kis kisz… Mit sütsz, kis kisz… Mondd gyorsan, bírod-e nyelvvel?

Az apa szégyenkezve ácsorgott a fogadóban. Idős, alacsony, kövér ember volt, és sírt. Szabályosan sírt.

– Pedig már itt született, kérem…

– Ilyen a vére. Ilyennek is kell lenni. Fontos! – mondta Zümzüm, de a kollégák lehurrogták. Lovat ad a csibész alá. Zümzüm azt felelte, ő csak az atyát vigasztalja. Elnézték neki, az irodalom szakosokban mindig lappang valamilyen neurózis.

Az angyalarcú hosszú hajúakat időnként megnyíratták. A butábbak kibuktak. Reggelenként a folyosóügyeletesek lemosatták a lányok szemfestékét. Csak délben kenhették vissza. A köpenyük térdig ért, a rendtartás előírta. S csak az utcán billegtek combtőig érő bőrszoknyában.

De mit lehet csinálni Nikodémusz Karajitisszel? Ezt az egy évet kellett volna kihúzni, az érettségiig: de hát megjött Selyem Izabella. Az elődje is nő volt, Kikerics tanárnő, sárgában járt, télen-nyáron mindig a sárga szín valamelyik árnyalatát viselte; tulajdonképpen hős. A keresztény mártírokra hasonlított, az agyonnyilazott, agyonhajigált szentekre, ahogy naponta bement pontosan az óráira, s törik, szakad, mosolyogva végigbeszélte az egészet, történelmet, oroszt, mindig ugyanazzal a mosollyal, rendíthetetlen nyugalommal, a megjegyzésekre süketen, a mozdulatokra vakon, a repülő almacsutkákra érzéketlenül. Csöngetéstől csöngetésig. A gyerekek megvetették, de nem utálták. Niko például ezt a nőt viselte el leginkább. Nem is pazarolt rá figyelmet. Aztán, mintha csak megbosszulta volna magát az örök sárga, Kikerics fertőző májgyulladással hosszabb időre visszavonult. Helyette küldték Selyem Izabellát.

Tavasz volt; Selyem Izabella tűsarkú cipőben érkezett. Magyarországon a tűsarkú cipőt már a bizományi sem veszi át, csak Selyem Izabella viselte, öntudatos méltósággal. Minden lépésnél belebicsaklott a bokája, ki-be, ki-be, ütemesen, s sovány fenekének félgömbjei követték a bokák hullámzását. Huszonhat-huszonnyolc éves lehetett. Sápadt, majdnem fehérszőke hurkákból épített frizurát hordott, s ezek a hurkák laposak voltak. Mintha kipukkadtak volna menet közben.

– Bájos babaarc – fintorított Hattanti. – Szörnyű!

Pedig valóban bájos babaarc volt. Kicsiny krumpliorral, s ez a kicsiny krumpliorr oly szerencsétlenül ragadt meg középen, hogy furcsa sértődöttséget sugárzott szét az egész arcra. Minden panaszkodott Selyem Izabellán: még kabátján a prém is – nem költözött ki belőle az élő állat, a szőrme nyers maradt, vádló, és ezért kellemetlen.

– Ebből baj lesz – mondta Zümzüm –, pláne, ha Nikóékhoz beeresztjük…

– Az elődjénél gyöngébb nem lehet – mondta bölcsen az igazgató –, majd lassanként elsajátítja a fogásokat…

Zümzüm azért megpróbálta. Szólt egy-két értelmes, jó szót az osztályokban.

– Ha zűr van – mondta Selyem Izabellának –, szívesen segítek…

– Egyedül szoktam a problémáimat elrendezni – mondta Selyem Izabella, s kisujjával megérintette Zümzüm szakállát. – Szerintem ez a szakáll rossz példa az ifjúságnak!

Az édesanyja mindennap fölhívta, az első és második óra közti szünetben. Gyöngéden társalogtak. Végtelen gyöngédséggel.

– A mézet megtaláltad?

– Jó, csillagom, ne nyugtalankodj… Nem, majd én fölviszem. A Józsi jelentkezett?

– Megetted a dzsemet?

– A Józsi még mindig nem jelentkezett?

– Tessen mán mondani – kérdezte Hattanti, kajánul –, szép nassám, ki az a Józsi?

– A házmester. Aki fölhordja a fát. És fölvágja – mondta Selyem Izabella. – Mert a fát föl kell hordani, berakni egy sarokba, ugye, a vizeseket külön, és apró gyújtóst is kell csinálni, ugye, anyuka nem bírja a munkát, ugye, függönnyel eltakarjuk a csúnya sarkot, ez az a Józsi, szerencse, hogy tisztáztuk…

Aha – mondta Hattanti –, aha.

Gyorsan elpucolt az osztálykönyvvel.

A köpeny. Az volt ám az igazi. Selyem Izabella párducfoltos köpenye. S ezt a párducfoltos köpenyt kétnaponként kimosta, a tanári mosdóban, a tanári szappannal, ott szárította vállfán a könyvtárszekrény oldalán. Kis flakonban szegfűkölnit tartott a táskájában, ebből öntött a zsebkendőjére a szünetekben, s a zsebkendővel aztán megérintette a homlokát, nyakát s csuklóján az ereket.

– Nem túl erős ebben az iskolában a fegyelem – mondta megrovóan az első napok után, az igazgató jelenlétében. – A gyerekek azt sem tudják, mi az, hogy vigyázz… Egyszerűen nem tudnak vigyázzban állni…

Komolyan közölte. Aggodalmas siránkozással a hangjában.

– Elmagyaráztam nekik, hogy a két lábfej a vigyázzállásban párhuzamos, a kezek oldalvást a combra simulnak s a többi… Kénytelen voltam belekontárkodni az osztályfőnök dolgába… Ilyen nagy gyerekek, és mégse! Persze, nemcsak itt… furcsa, de már a harmadik helyen tapasztalom – fordult vigasztalóan az igazgatóhoz –, baj van az elemi normákkal…

– Kedveském – mondta Hattanti, s hogy ellensúlyozza a szegfűillatot, pipára gyújtott –, nekem vigyázzba állnak. Akár tízszer körbenyalatom velük a padlót, guggolásban… Ha éppen akarom.

– De minek ilyet akarni? – kérdezte Zümzüm halkan.

– Respekt nélkül nem oktathatunk – Selyem Izabella bevésett két elégtelent a naplóba, mindkettőt ugyanazon név mellé. – Meg kell teremteni a respektet. Az én tárgyaimban különösen!

– Na – mondta az igazgató –, ebben egyetértünk.

Zümzüm külön szakkört tartott, jó időben az udvaron, az épülettől távol; szakkörét látogatták, s mindig arról beszéltek, amit a többség megszavazott. Zümzüm egyszer a szakfelügyelőnek is megmondta, hogy ezek a délutánok többet érnek, mint az évi tantervi anyag együttvéve, mármint eredményességben. A szakfelügyelő megijedt, bekérte az összes dolgozatfüzetet, átböngészte a naplókat, nem hiányzik-e belőle „bizonyos írók” ismertetése, aztán megnyugodott, biztatta Zümzümöt: nem szabad ennyire pesszimistának lenni, Zümzüm erre azt felelte, éppen az eredményes emberek pesszimisták, ha ez pesszimizmus egyáltalán, ha ragaszkodunk ilyen hülyeségekhez, mint optimizmus és pesszimizmus.

Ezeken a szakkörökön hallotta először suttogni, a harmadikosoktól, hogy Selyem Izabella… aztán megint Selyem Izabella…

– Hát persze – mondta erre –, mert megszoktátok az elődjénél az anarchiát…

Elhallgattak. Félreértés telepedett közéjük. Zümzüm pedig azt hitte, érti, mi ez az egyetemes, mélységes utálat. Selyem Izabella vaskalapos. Rendet tart, katonás rendet. A tanáriban is így nyilatkozik.

– Olyan nálam nem lesz, hogy feladat nincs…

– Otthon hagyni a szótárt, hogyne… Ki hiszi el?

– A nátha nem betegség! A láz harmincnyolcnál kezdődik!

Csak az éneklő, panaszos dallam és a sértett krumpliorr volt gyanús. És a telefonok anyukával.

– A rolót fölhúztad? Húzd föl, és tizenkettőkor húzd le megint… de ne az oldalablakon, hanem középen… Igen, anyukám, a szalámit is megettem… csak egy kicsit vastag volt… mondom, vastag… Majd azzal a nagyobbik késsel szeljük ezután, ugye, csillagom, vigyázz magadra, dehogy, ez nem rekedtség, a telefon torzít, nem, nem, nem fáj… már bevettem… puszi, puszi.

Zümzüm valósággal röstellt ezek után beleszólni a kagylóba, ha a felesége hébe-hóba valami intéznivaló miatt jelentkezett.

– Mi van, husi? Oké… szia!

Selyem Izabella forgatta kék szemét. Miért csodálkozunk akkor a tanítványokon?

Történt aztán, március táján, egy szép pénteki napon, hogy véletlenül valamennyi tanár megjelent, senkit sem kellett helyettesíteni, s így Zümzüm a lyukasóráján végigsétálhatott a második emeleti folyosón a biológiaszertár felé, ahol Hattanti madarakat selejtezett, és kávét főzött, hazai törköllyel.

Az ajtók mögött megnyugtató, kellemes zajok duruzsoltak.

– A munka zaja – mondogatta erre az igazgató. Egy helyről azonban fröcskölt a lárma. Szétfröcskölt az egész emeleten, ki a nyitott ablakokon, a szomszéd ház folyosójáig, ahol nyugdíjas bácsikák üldögéltek a virágládák mellett, és fölháborodottan hallgatták, hogy ebben az egykor nagy hírű gimnáziumban mi folyik.

Nem „rendes” lárma volt ez. Röhögés, lábcsapkodás, kurjantások, s ezek fölött Selyem Izabella hisztérikus sikoltozásba csúszó kiáltásai.

– Kérem a tanulóifjúságot, viselkedjék fegyelmezetten… Megrovásban fogom részesíteni… pecséttel… A történelmi helyzet ezekben a napokban válságosra fordult… népünk legjobbjai tömörültek… nem értik, kérem? Nem, nem? Nem érted, hogy fogd be a pofád? Szálanként húzom ki a hosszú hajadat… te huligán… Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtak akkor… és te mit tudsz, te, csirke, hogy vihogsz, ezzel a széttaposott száddal, utcán cigarettázni, a nadrágot gombolni, azt érted… Csöndet… negyvennyolc a fordulat éve… két elégtelen… és nem fogod kijavítani… Te tök, nem adok alkalmat… Kérem, egy kis jó érzést, kérem a tanulóifjúságot. Önök végtére már felnőtt emberek, az élet küszöbén, bizonyos minimális ismereteket el kell sajátítaniuk…

És ez a legjobb negyedik volt. Érettségi előtt. A kedvenc osztály.

Hattanti legyintett. Egy ócska füleskosárba dobálta a hulló szőrű mókusokat, féllábú madarakat, az üregi nyulat, amelyet ismeretlen tettes bepöttyözött leopárdra, s masnit kötött a nyakába, ráírva nyomtatott betűkkel: SELYEM IZABELLA.

– Nem újság. Neked még újság? – mondta. – Én már régen hallom. Képzeld el, mi van nálam. A Nikodémusz-féle osztályban. De én fenékbe fogom billenteni ezt a nőt. Hat intőt írat velem naponta, a srácok juszt se tanulnak, harminchármat nem lehet kibuktatni.

– Majd diplomatikusan csinálok valamit – ígérte az igazgató. Magához kérette Selyem Izabellát, Selyem Izabella sírva jött ki tőle. – Mert én megkövetelem a rendet… Mert én nem vagyok hajlandó engedni az egészséges normáimból…

Most már a kollégák is feldühödtek.

Csak Zümzüm sajnálta mégis. De hiába szólt. Selyem Izabella nevének puszta említése röhögőkórust és óra végéig tartó, csillapíthatatlan gúnyos morgást keltett. Nikodémusz Karajitisz úgy nyerített, mint egy ló, ha hegyről lefelé kantár nélkül szalad.

– Azt dumálja, hogy intellektuális típus vagyok… és szenzibilis alkat…

Mert Selyem Izabella – ahogy a többiek is bizonyították –, meglepő módon, Nikónak valósággal udvarolt.

– A leválasztás elvét érvényesítem – mondta Zümzümnek –, egyszerűen nem veszem tudomásul, hogy szemtelen. Próbálok az értelmére hatni, ásni, egészen a gyökerekig…

– Jó – mondta Hattanti –, de azért, ha beletörik az ásója, szóljon, beviszem őkelmét a vécébe, és lekeverek neki egy isteneset…

Zümzüm sóhajtott. Az ő birkózása Nikóval szinte naponta folyt. Mint a bulldogkutya, oly szívósan győzködött vele, s néha sikerült egy-egy rosszul alapozott téglát kirántania a fiú lába alól.

– Érdekes – mondta Nikónak, higgadtan –, mennyire gyűlölsz engem. És minden ok nélkül. Hisz sosem bántalak.

– Persze, a tanár úr szeret engem. Jaj, de nagyon imád…

– Dehogy szeretlek – Zümzüm nyugodtan végignézte, ahogy a pad előtt tekereg, grimaszol, s a haja tövénél izzad –, nem szoktam hazudni, fiam. Én sem szeretlek téged. Ha nagy ritkán hiányzol, akkor vagyok boldog.

Karajitisz leült.

– Ez legalább őszinte beszéd – mondta először zavartan, azután négyszer-ötször megismételte, a végén némi elismeréssel. – Ez legalább őszinte beszéd…

Április elsejére – amikor a zokni fönnakadt az ablakkeretben – az osztályok áprilisi heccet terveztek. Az április elseje hozzátartozik a tanévhez. Megfordítják a padokat, a fiúk befonják a hajukat, a lányok bajuszt festenek, az ajtóra kiírják: Leltár miatt zárva. Esetleg: Életveszély.

A tantestület meg is engedte ezt minden évben, sőt ki-ki vérmérséklete, kedve szerint részt is vett a komédiában, Hattanti például elénekelte a Gyere, Bodri kutyám kezdetű dalt, a tanulóifjúság őszinte gyönyörűségére, mert volt ebben valami hihetetlen és megrendítő, hogy a vad Hattanti lehunyja a szemét, az arca szomorú, aztán előveszi a pipáját, a hüvelykujjával bele-belenyomkod a dohányba, és azt mondja, szelíden:

– Bizony, bizony. Gyerekek, bizony, bizony…

Zümzüm is elviselte, hogy ezen a napon úgy szavalják Adyt, hogy minden sor után odaragasztják: ingbe-gatyába.

 

Mert ezerszer Messiások, ingbe-gatyába a magyar Messiások, ingbe-gatyába…

 

Adyt nem lehet megalázni. Még így is igaz.

De most másképp alakult a nap. Április negyedike keddre esik, előtte húsvétvasárnap és húsvéthétfő. Így jött össze. A megemlékezés nem maradhat el, utána viszont már iskolai szünet. A színjátszók maroknyi csapata vállalkozott rá, hogy az igazgató beszéde után beolvas a mikrofonba néhány szép, lelkesítő verset. És lemezről a Himnusz-t meg mindent. Április elsején.

A heccet lefújták. A diákság öntudatos, felnőtt gondolkodására apellálva.

A többség megértette, illetve befogta a száját. A harmadikosok viszont pofáztak. Hattantinak kellett bemenni, s „meggyőzni” őket a csukott ajtó mögött.

A díszterem festése még mindig nem intéződött el megnyugtató módon – tudniillik a mész föltakarítását a padlóról a takarítóvállalat csak júniusra vállalta. Így az ünnepséget megafonon közvetítették az utolsó órában, az éppen ott tanító tanár felügyelete alatt. Külön-külön hallgatták az osztályok. Karajitiszéknél Selyem Izabella volt a soros. A szerkezet néha bedöglött, és ilyenkor az igazgatói beszédet éles fütyülés váltotta fel. Máskor pedig csak szótagokat lehetett érteni:

– …ai napon… zánk… röshad…

Karajitisz nyerített.

– Zánk röshad! Zánk röshad! Íme, a főgymnasium… a főgymnasiumi színvonal… Tanárnőke, igaz?

– Már számtalanszor utaltam arra – mondta Selyem Izabella –, hogy ne használjon ilyen szabados megszólítást… Tudom, hogy csak a bizalma nyilvánul meg ily sajátosan, mégis mellőzését kérem!

Mert Nikót magázta. Mindenki mást tegezett, és a hajukat is megcibálta, ha nem ugrottak elég gyorsan félre.

Félt. Ettől a fiútól félt. Bokája – ha Nikóhoz beszélt – még szaporábban bicsaklott ki-be a magas sarkú cipőben.

– Tanárnőke! – folytatta Niko, halkan, összehúzott szemmel. – Április elseje… jó vicc… nem kell komolyan venni… zánk röshad… csak nyugi, nyugi!

– Ezek technikai hiányosságok – dadogta Selyem Izabella, s rákiáltott egy lányra, aki a fogát nézegette kicsi, ovális tükrében a pad alatt. – Mit bámulsz magadon? Azt hiszed, olyan gyönyörű vagy?

– A fogát nézi – mondta Niko –, a lovaknál is a fog mutatja, lehet-e még a szegény párát használni… – s belenézett Selyem Izabella szájába.

Selyem Izabella az ünnepség tiszteletére levette a párducköpenyt. Most nagyon hiányzott. Akárhogy igazgatta, a blúz mindig buggyot vetett a hasán.

– Látod – mondta a lánynak –, a fiúk körében is visszatetszést szül, ha valaki annyira tetszeleg… Hozd csak ki az ellenőrződet!

A morgás pillanatok alatt általánossá vált, alig hallották a már összefüggő szöveget a megafonból.

– És bárki kihozhatja… bárki, aki nem érti, hogy az iskolában a tanár parancsol, és a diák engedelmeskedik…

– No, neeee – fuvolázta Karajitisz –, no, ne-te-ne… – Ekkor hajította fel, szavaival egy időben, a tornazoknit az ablakkeretbe. – Zászló gyanánt… no, ne-te-neeee…

Most már mindenki nyerített. Még a KISZ-titkár is, bár ő időnként – amikor Selyem Izabella vádlóan ránézett – megigazította a vonásait, kellően felháborodottra és fensőbbségesre.

– Osztályrovót fogok adatni! – Selyem Izabella saját kezűleg becsukta az ablakot, keresztülbukdácsolva a sportszatyrokon. – Kirúgatom az egész bagázst…

– No, ne-te-ne…

– Azt hiszik, ez szellemes… Primitív állati szintű szellemesség… Nem fogom megengedni, hogy érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben bomlasszanak… Majd én megtanítalak benneteket, hol lakik az atyaisten…

Karajitisz fölmutatott a zoknira:

– A szakálla már látszik!

– Én magára a legvégsőkig tekintettel voltam – Selyem Izabella kivörösödött, orra a tehetetlen dühtől a kétszeresére dagadt. – De most már slussz. Élni fogok a hatalmi eszközeimmel. Az iskola hatalmi szervezet.

Az egyik hurka a fején megereszkedett, a babahajtű kihullott. S a megjavított megafonból tisztán, csengő hangon szólt az iskola legjobb szavalójának a hangja:

– …újfajta raj… fejünkön másképp tapad a haj…

Selyem Izabella ösztönösen a fejéhez kapott. A nevetés már görcsbe fordult, egyszerűen nem lehetett abbahagyni.

– Nem értik? Nem értik, hogy a tanár parancsol, és a diák kussol? Ujjat akartok húzni egy tanárral? Velem akartok ujjat húzni? Úgyis ti maradtok alul… ha a fejetek tetejére álltok, akkor is… a ceruza az én kezemben van… A hatalmat nem lehet elhallgattatni… csúnya megtorlás következik… mind részt vettetek benne… már-már politikai ügy…

Kiválasztotta magának Csikor Ágit, odaállt eléje; Csikor Ági mindig sálat viselt a nyakán, egy vastag vágás nyomát takarta, csak suttogni tudott, kiskorában történt vele valami. Vidám lány volt, de hamar beijedt, ilyenkor elkékült a szája, és hánynia kellett.

– Te akarsz velem szembeszállni? Meresztgeted a szemedet? No, majd írok az apád munkahelyére…

Karajitisz fölugrott. Illetve leült, és újra fölkelt, mert eddig is állt, vonaglott a pad mellett, a röhögőkórust dirigálva.

– Mit akar a Csikortól? Nekem mondja… ne egy ilyen pisisnek…

– Én nem személy szerint szólok – mondta Selyem Izabella sápadtan –, én az ifjúsághoz intézem a szavaimat… És igenis, beszélek… Én megkaptam minden eszközt arra, hogy az értetlenkedőket gatyába rázzam… az uszítókat… minden eszközt… és amíg ezen a ponton tart engem a magyar állam, ezt meg is fogom tenni…

Most már nem is nevettek. Még azon sem, hogy az újabb szavaló belesült a versébe, s kétszer mondta ugyanazt a szakaszt. Inkább kiáltoztak. Fél szavakat. Töredék mondatokat. Némelyiknek eszébe jutott az idei bizonyítvány, és a jövő év, az érettségi. A pontok, amit aztán továbbvisznek, feljebb.

– Én igenis beszélek… és cselekszem… semmiféle ócska csürhe ebben meg nem akadályozhat!

– Nem? – kérdezte Nikodémusz Karajitisz, s barna bőre alatt elfehéredett. Lassan, mintha kényszerből tenné, kisétált a katedra elé. Kezét a zsebéből csak akkor húzta elő, amikor már ott állt Selyem Izabellánál. Egy másodpercig gondolkodott, hogy lenne célszerűbb? Aztán Selyem Izabella mögé került, jobb kezével hátulról átkapta a derekát, bal keze csontos ujjait pedig rászorította Izabella szájára.

Egy pisszenés sem hallatszott.

Selyem Izabella megpróbálta lefejteni a szájkosarat, hiszen látszatra gyöngéden borultak ajkára a vasujjak. Nem érzett fájdalmat, a dereka körül sem, öleléshez hasonlított inkább az egész – aztán abbahagyta a kapálózást. Nem mozdult többé. A szeméből könny indult, Nikodémusz Karajitisz ujjai egy árnyalatnyit megrezzentek a könnyek csiklandása alatt.

Mint amikor a mozgóképet oktató célzattal váratlanul rögzítik, úgy ültek ott mindannyian. A központi fűtés csöpögése félelmetesen fölerősödött a csöndben.

Két-három perc telt el így.

A megafonból hirtelen felhangzott a Himnusz. Ekkor mind felpattantak, egyszerre – álomból ébredve – néma vigyázzba. Nikodémusz Karajitisz elengedte Selyem Izabellát, ő is kihúzta magát, a fejét fölszegte.

Selyem Izabella lesimította szoknyáját. Állt, velük együtt. Megvárta, amíg az utolsó akkordok is elúsznak, aztán kiment az osztályból.

Nem szaladt. Ment.

Azonnal kérte a munkakönyvét a tanácstól, hiába ajánlották fel, hogy áthelyezik másik iskolába. Úgy hírlett, három-négy hétig volt állás nélkül, később hallották, nyelvi lektor egy szakkiadónál, ötszáz forinttal nagyobb fizetéssel.

– Azért tudta ez a nő – mondta Zümzüm –, hogy ha már be kell fejezni, hát hogyan fejezze be. Legalább a távozásában van némi méltóság. Némi megemésztett konzekvencia.

Nikodémusz Karajitisz fegyelmi tárgyalása május 3-án déli tizenkettőkor kezdődött, zárt körben fölolvasták Selyem Izabella levelét, melyben a maga részéről nem érzi személyében sértve magát, a döntést a tantestület pedagógiai tapintatára bízza.

Nikodémusz Karajitisz ekkor már nem látogathatta az iskolát, azonnali felfüggesztésére még április elején megjegyezte:

– Inkább függesszenek föl, semmint akasszanak…

Most sem mutatott megbánást, sem különösebb cinizmust, a kérdésekre készségesen, precízen válaszolt, csak az indítóokokra vonatkozó óvatos tapogatózásokat engedte el a füle mellett, következetes süketséggel.

Az igazgató ingerült volt, ezzel az üggyel egy időben följelentette valaki a fővárosnál, hogy a szertár kiselejtezett állományát egyéni céljaira használta fel.

– Három-négy kitömött galambot vittem ki a telekre – mondta Zümzümnek –, de engedéllyel! Már évekkel ezelőtt leírták a leltárból, három-négy foltos galambot, leállítottam a fű közé, kikandikál a kis fejük… Képesek ezért meghurcolni!

– Borzasztó – mondta Zümzüm, s arra gondolt, az ilyen ember meg is érdemli. Aki kitömött állattal csúfítja az áldott, gazdag természetet.

A fegyelmi büntetés egyértelműen kínálkoztat: kizárás az összes középiskolából; Zümzüm elsőnek szavazta meg, bár egy kissé nevetségesnek érezte a döntést; Niko ennek bizonyára csak örül, különben is, egy-két év múlva kérvényez, elvégzi estin, még jót is tettek vele.

– Hogy ez előfordulhatott! – Hattanti alig bírt napirendre térni. – Egy ilyen patinás iskolában! De szét is rúgom őket… ha csak nyikkan közülük bárki, ezután…

A határozat közlését Zümzüm vállalta magára.

– Jóváhagyásig! – mondta Nikónak, a rosszul világított társalgóban. – Erre számítottál, ugye?

– Erre – mondta Niko nyugodtan.

– Akarod, hogy én szóljak apádnak? – Zümzüm látta a kisablakon keresztül Niko apját, ahogy a folyosón sétál, a fejét ingatja, és sír.

– Nem – mondta Niko. – Még bocsánatot kérne. Amilyen gyönge.

– Engem is gyűlölsz? – kérdezte Zümzüm.

– Nem – mondta Niko –, de magát sem szeretem. Aki ezt, itt, vállalja – széles, hebehurgya mozdulattal bejelölte a négy égtájat, az iskola falait –, azt, akármilyen jó fej, egyszerűen nem lehet szeretni.

– Tévedsz – mondta Zümzüm. – Hiszen éppen ez a nehéz. Világosan látni és mégis megpróbálni.

– Nem! – ismételte Nikodémusz Karajitisz. – De most már sietek edzésre.

– Azért még egyet… – Zümzüm megállította. – Sokat gondolkodtam rajta… miért? Miért éppen Selyem Izabellát? Egy nőt? Aki téged végül is békén hagyott? Gyávaságból? Mert Hattantival, akiről tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy… mert Hattantival jobban megérteném…

Nikodémusz Karajitisz mosolygott.

– Tanár úr – mondta sajnálkozva –, én arra nem haragszom, akinek ereje van. De aki egy papír mögé bújik, és úgy fenyegetőzik… nincs ingerlőbb a papírhatalomnál.

Köszönt, elment, az apja csatlakozott hosszú lépteihez, szentimentális karlengetéssel szidta vagy könyörgött neki, Niko időnként megdörzsölte a lapockáját, vigasztalóan.

– Tessék mondani, igaz? – Varga néni, az iskola legöregebb, reumás takarítónője megállította Zümzümöt a lépcső alján, Zümzüm megállt, Varga néni szerezte be a reggeli töpörtyűjét a sarki hentestől. – Tanár úr, tényleg igaz? Kitették? Azt a magas, fekete, göndör hajú fiút? A második emelet kettőből?

– Igaz, igaz, Varga néni… Csönd lesz egy darabig.

– Nahát, tanár úr! – Varga néni összecsapta a kezét. – Azt a derék, fekete fiút! Pedig naponta levitte helyettem a szemetet, egyetlen szóra.

 

Az ember végül célhoz ér

Csak hinni kell, szilárdan! Mónika már gyermekkorában eljegyezte sorsát az állatokkal. Még cirkuszban sem látott oroszlánt, de a képeskönyvből kinézte: oroszlánszelídítő lesz, piros mellénykében feszít majd, magas sarkú csizmájába feszes nadrágot tűr, s kígyóvonaglású ostorával csípős csapásokat osztogat. Homoksárga és meggyvörös: a két színfoltot egymás fölé ragasztotta a fényes papírból – a meggyvörös volt ő maga, a homoksárga természetesen az oroszlán, ahogy engedelmesen a porondra lapul.

– Édes bogaram – mondta elragadtatottan az anyja –, húzd csak össze a szemedet és villogtasd olyan félelmetesen…

Kapott egy macskát, addig is. Az oroszlán is macskafajta, hadd gyakoroljon: hogyan ugorjon félre a talpak megtévesztő párnájából hirtelen kiugró karmok elől. Ostor helyett egyelőre a fakanálra kötözött spárga is megfelel. De hát a macska mégsem oroszlán, butább vagy okosabb, sehogy sem akart parírozni. Csak játszott a spárga végivel, és átölelte a fakanalat – vagy, ha Mónika az orrára csapott vele, ravaszul elbújt valahova. S amellett a szőrét is hullajtotta, az újonnan vásárolt gépi perzsaszőnyeggel egy időben. A szőnyeg kékesszürkét vedlett, a macska szürkésfeketét. Mónika anyja majd beleőrült, amíg takarításkor a kétféle gubancot azonosította. Melyik a szőnyeg? Melyik a macska? Melyik foszlik véglegesen? S mivel Mónika amúgy is elveszítette érdeklődését az idomíthatatlan macska iránt – a macska megsemmisítése egyszerűbbnek látszott, mint naponta felgöngyölíteni a szőnyeget. A feladatot az atya kapta. Meghallgatta a felesége intelmeit: ne átlátszó nejlonszatyorban vigye el a háztól a macskát – inkább feláldoz egy halványzöld reklámtasakot, „Minden út a Centrumba vezet” felírással. Az atya esküt tett, soha el nem árulja, hova tüntette a macskát, mit is cselekedett vele. Végül is a férfi a felelősség súlyát egyedül viseli, s nem hárítja bűntudatát egy ártatlan gyerekre. De Mónika nem sírt a macska után: ahhoz, hogy igazán szeretni tudja, előbb be kellett volna törnie. Eltűnt, tudomásul vette, s a képeskönyvből kitépte az oroszlánt.

– Nem akarok oroszlánszelídítő lenni – mondta az anyjának, aki ezt a kijelentést a gyermekkorban szokatlan határozottságnak ítélte, semmiképpen sem kudarcnak.

– Nem is finom dolog. Sokkal több az érzés a lóban. Látod, ez a lovacska… A fején micsoda gyönyörű tollbokréta!

Mónika nem tudta, tévedés cirkuszból választani az állatokat. A fajta kificamított, megalázható példányait ugyanazon fajta követendő, szabad eszményeivel összetéveszteni. Lelkesedett. Műlovarnő…! Karcsú gyöngyház bot. Csak meg kell vele a ló lábszárát hol itt, hol ott könnyedén érinteni. Máris megbicsaklik, térdet hajt, táncol.

Aztán az az ostoba iskola a világos terveket egy kicsit megint megzavarta. A buzgó tanítónő magyarázott valamit a műanyagról. Hogy azzal pótolják az igazit.

– Én valódi lovarnő akarok lenni! – kiáltotta Mónika, s még szerencse, hogy már nem élt a macska, a repülő táska agyoncsapta volna. – Nem műlovarnő… valódi…!

Hiába próbálkozott az anyja, felhasználva mindkét középiskolai esztendejének ismereteit: nem minden mű az igazi ellentéte, sőt… néha tetőfokféle… például műélvezet. Sajnos, ennél a szónál az atya gúnyosan fölröhögött, ujjaival anya felé bökdösött, a műélvezetről egészen más jutott az eszébe.

Micsoda zavar! Mónika előtt ez a kifejezés: „műlovarnő”, sohasem tisztult ki többé egészen. Félt hangosan kimondani, hátha lekicsinylik érte. Gyanakvását még a művészetekre is kiterjesztette; s az általános iskola felső tagozatában – osztályfőnöke áldásával – már úgy vélte, az állatok iránti ragaszkodása megalapozottabb formát ölt, ha a sokkal objektívebb tudományok felé orientálódik.

– Állatorvos! – javasolta az osztályfőnök. – Tudod, mit keres az? Mindig pusztít valami vész, mindig kell valami oltás… s az állatoknál darabonként fizetnek… – egy kicsit elmélázott ezen a saját szakmájával összefüggő igazságtalanságon, aztán gyorsan folytatta –, de hát nem is a pénz… kevés nő mozog azon a pályán, hamar ki lehet tűnni, s a te fizikumoddal bírod a strapát… – megtapogatta Mónika karizmait a köpeny alatt. – Nekem lenne ilyen… inkább zsákot hordanék!

Kár volt ezeket az izmokat túlhangsúlyozni. A középiskolában Mónika már jobban szerette a tornát, mint a biológiát; inkább a muszkliját fejlesztette, mint az agyát. Kétségtelenül erős lány lett, ennek megfelelő agresszivitással. Féltek is tőle a tanárok, amikor harmadikban kettőből megbuktatták – féltek Mónika keskenyre húzott szemétől s trikóban-farmerben dagadó végtagjaitól. Állatorvos…? Ezzel a tudással? Egyetemre?

Mónika csodálkozott, milyen hevesen, milyen nagy pedagógiai érzékenységgel, tapintattal beszélik le arról a tervéről, amiből ő maga, titokban, már az első gimnáziumi évben kiábrándult. Beteg állatokkal vesződni, az isten háta mögött, nincs ebben fantázia. Az anyja sokat betegeskedett az utóbbi években: milyen kellemetlen egy beteget ellátni, a törődés milyen munkaigényes! Pedig anya ember, van szája, hogy mit akar és mi baja, legalább el tudja nyöszörögni… Nem vonzó a beteg állat, hiába. A természet törvénye úgyis kiválasztja az egészségeset. Ennyit azért megtanult a biológiából.

Másfelé keresgélt: el az unalommal, kaland legyen az élet…

Tizenhét éves volt, amikor anya váratlanul felgyógyult, az apja pedig váratlanul és végérvényesen meghalt, előzmény nélkül, csak úgy.

– Ohó – Mónika feldühödött. – Hát itt minden megeshet, össze-vissza?

Most már félt is. Mi ez az anarchia?

Félelmében hatalmat kívánt. A puszta kaland nem elég. Rendet kell csinálni, gyorsan. Úgy látszik, a sors elmeháborodott, az emberek pedig megvesztegethetők. Az állatokban van minden remény. A rendőrkutyák pontosak és könyörtelenek.

Vásárolt egy kutyakölyköt. A kutya rohamosan nőtt, és rengeteget evett. Megzabálta Mónika zsebpénzét, uzsonnáját, vacsoráját. Mónika izmai kissé megereszkedtek, pofacsontja bántóan előreugrott. Anya csak tördelte a kezét (ez a tünet a betegségéből maradt vissza), mert a kutya gyakran egész délelőttre beszorította a sarokba, addig vicsorgott, herregett, amíg Mónika az iskolából haza nem érkezett.

– A kutya alapjában intelligens állat – mondta anya egyre bizonytalanabbul –, talán ha képzést kapna… házon kívül…

Mónika megörült a tanácsnak. Hetenként háromszor együtt jártak kutyaiskolába. Micsoda perspektíva! Rendőrkutya-kiképzés, önállóan. Esetleg nyomozó. Bár egy kicsit szürke az egyenruhájuk. De annyi filmet mutatnak. A bűnös menekül, a kutya követi. Ugrik, a foga villan. A bűnös a földre zuhan, fél kezét az arca elé kapja. A hatalom megáll fölötte, terpesztett lábbal. Elég egy csettintés. Semmi bot, semmi ostor.

Nevettek rajta, pedig a kutya jól haladt. Levizsgázott, kiváló eredménnyel. Elvették Mónikától; kapott érte ötezer forintot. És épp hogy átcsúszott az érettségin.

Nyomozó? A szükséges jogi ismeretek nélkül?

– Ne hagyd magad – mondta anya, és aránylag tapintatosan haldokolt. – Ne hagyd magad a célodtól eltéríteni. Az ember végül… – Biztató mosolyát leszögezte a koporsó.

Ez az utolsó mondat Mónikát megnyugtatta, mert már-már bizony elvesztette minden hitét, és nagyon is kezdett kételkedni. No meg az az áldott szerencse kegyeibe fogadta végre, indult a külkerületben egy tanfolyam, nagy a hiány, kevés a kisállattenyésztő…

Szép helyre került. A szabad levegőn a kiskacsák se büdösek. És sárgák. Olyan sárgák, mint az egykori oroszlán, fényes papírból kivágva.

Mónika mindig meggypiros kendőt viselt. Ült a háromlábú széken. Alul a homokszín, felül a vörös. Állatok. Ahogy gyerekkorában eltervezte. Majdnem.

– Igen – mondta, s a kendőt szorosabbra húzta a homlokán, egy-egy felesleges gondolat véletlenül ki ne csússzon. – Az ember végül célhoz ér. Csak hinni kell, szilárdan.

 

Nincsen rózsa tövis nélkül

Az úttörőket minden év végén kiviszik Ilonka nénihez. Ilonka néni azt hiszi, ez jutalom az úttörőknek, az úttörők azt hiszik, ez jutalom Ilonka néninek. Persze, mindkét fél megérdemli a jutalmat: a gyerekek kibírtak egy újabb évet az iskolában, Ilonka néni egy újabb évet a szociális otthonban. Különben is, remek dolog jót kapni úgy, hogy közben azt képzelhetjük, mi vagyunk az adakozók.

A szociális otthon harmincnyolc kilométerre van a legközelebbi lakott településtől. (Innen jönnek az úttörők!) Uradalmi épület volt, államosításkor léptették elő „kastélynak”. Sárban, hóban még az autó is leragad az oda vezető (vagy az onnan kivezető) hepehupás dűlőkön. De hát – éljünk Ilonka néni kedvenc mondásával – nincsen rózsa tövis nélkül. S legalább igazíthatják valamihez az egyébként szüntelen és többnyire céltalan várakozást. Ha esik, ha havazik: nem kell várni. És akkor sem kell várni, ha túl erősen süt a nap, mert akkor meg a por nyelné el, és hőgutát kapna a látogató. S mivel ezt a környéket szerette az eső, és szabályos volt a meleg is, hideg is, az év háromszázhatvanöt napjából automatikusan kiestek a szeszélyes tavaszi és a borongós őszi napok (az agyagos sár miatt), a nyár szikrázóan fényes napjai (sugárveszély miatt) és a tél tompa, puha napjai (hóakadály miatt). A várakozás kellemetlen ideje összeszorult néhány hétre, június tájára és szeptemberre. Szerencsés esetben ilyenkor is esett, vagy jött egy korai-kései kánikula. Akkor volt ám csak nagy felszabadultság; viháncoltak, koccintottak a hajnali és esteli bőrös tejecskével. Nem kímélték a fajanszbögréket. Elnyikordult fejük fölül a leggyötrőbb csigasor: a bár lehetséges, de mégsem teljesülő öröm fájdalma. Csak úgy pörgött a nyelvük, egymás szájából kapdosták a szót, egy elkezdte, a másik folytatta, a harmadik befejezte, aztán újabb kör indult, lánc-lánc, eszterlánc, egészen a csendes pihenőig…

– Az enyém már össze is csomagolt, amikor rákezdte…

– Ez országos eső, bizony, látni a cseppen, nincs tölcsére, szegény lányom, milyen bosszúság, hiába sütött-főzött…

– A fiam, ide hallom, még káromkodik is, szidja az eget. Írok neki, ha jön az ünnep: keresse inkább az illetékest, aki az útról intézkedik, végre…

– Mióta ígérik! Betonút!

– …minden héten itt lenne az enyém…

– Ez az elzártság, tehetnek a mieink róla?

– Nincsen rózsa tövis nélkül – mondta Ilonka néni, mintegy összefoglalva a tényállást, s ebben úgy-ahogy megnyugodtak mindig. A gondnoknő is közéjük ült, nyájas szavakat fecserészett, az asszonyokat csinibabának szólongatta, a férfiakat kiskandúrnak. Úgy vélte, lélektanilag jót tesz a fiatalítás. Ígérte az utat, az intézkedést, csepülték együtt a fenntartó szervet. Az élelmet is dzsip hozza, ha a katonaság nem segítene…

– Az én unokám is százados…

– A vejem talán vezérőrnagy azóta.

Senki se kérdezte, mióta. A hozzátartozóknak illett nagy rangot adni, és magas hivatalt. Mentegetni csak a szegényebbjét kell: aki „fönn” van, nem a maga ura…

– Ha jövőre meglesz az út, csinibabák, kiskandúrok, még a kállai kettőst is eltáncoljuk – mondta a gondnoknő, s egy-két, a női forma nyomát őrző néninek dévajul a fenekére paskolt, belecsípett az öregek arcába; a csipetnyi részt, ahol még volt hús, szakértelemmel kiválasztotta. Arra gondolt közben, a maga részéről mindent elkövet, hogy ide aztán sose készüljön rendes út. Megölik egymást a folyton üres, sima beton végén – vagy egy év alatt elhullanak az átkozott reményben. Ő megkedvelte ezt a helyet. A férje négy esztendeje elzavarta: „öreg vagy, roncstelep…” Két hónapig kúrálták valamivel a sírógörcsét, azóta ilyen vidám, feldobott. S ebben a társaságban ki merné örökifjúságát kétségbe vonni? Egyszer – amikor még a dzsip is elakadt a sárban és vele az esedékes gyógyszeradag – Ilonka nénit is beavatta a múltjába. Ilonka néni meghallgatta, aztán mélyen a szemébe nézett, és azt mondta biztatóan:

– Nincsen rózsa tövis nélkül!

A gondnoknő szaladt a dzsip felé, lenyelte a tablettákat még a kerítésnél, s határozottan megkönnyebbült. Ilonka néninek igaza van.

A lakók is így vélték; Ilonka néni tekintélyt szerzett. Részben a korával és erejével: nyolcvanöt és fél éves volt, és még el tudott két bottal a közös étkezőig vánszorogni. De családi állapotát is irigyelték: Ilonka néni teljesen egyedülálló, független. Nincsenek felesleges sóvárgásai.

– Csak holnapra szakadjon föl… süssön a drága napocska… – motyogták, s cinkosan összehunyorítottak. Sokáig elhúzódik az ilyen sűrű, nesztelen eső.

A játékot csak Ferike bontotta meg. Ferike naptár szerint negyvenegy éves volt, de megmaradt nyolcnak. Aki ezt megértette, azt is megértette, hogy Ferike tulajdonképpen nem bolond. Csak biológiailag túlélte önmagát: elfelejtett gyerekkorában meghalni. Gyerekesze logikus volt, és nem hazudott:

– Akármilyen idő van, sose jön az én anyucikám… nem szeret már engem… – a könnyeket szétmázolta őszülő szakállán.

Hogy is rakhatták ide, ezzel a helyzetet csúfoló panasszal, ezzel az állandó, fordított és temészetellenes váddal…? Micsoda tapintatlanság. Hol itt a szabály?

Ilonka néni megmagyarázta. Sajnálta a fiút, de nem nyilatkozhatott, csak tárgyilagosan:

– Nincsen rózsa tövis nélkül! – Ezúttal látta is a teremtés nagy, általános tulipiros rózsáját, ott van alatta a száron Ferike, és nem más, egy elenyésző, pici tüske az illatos világban.

Ferike nem beszámítható. Nevelgették, oktatgatták, vigasztalták. Bár a gondnoknő – egy-egy gyógyszerszünetben – úgy érezte, ez inkább szekatúra, az áthárított bosszú finom fajtája.

– …mert az orrodat túrod, azért nem jön az anyád… ilyen rossz fiú kinek kell…

– Légy jó, Ferike… tanulj valamit… az enyém már hatéves korában törte a németet…

– Szégyen… szegény anyád.

– Ne voníts a sötétben. Azért nem kíváncsi rád. Szándékosan elijeszted.

– Milyen katona lesz belőled? – kérdezték a férfiak, s ilyenkor elterelődött a figyelem a fiúról, röpködtek a rendfokozatok, csillagok és aranysávok, összekeveredtek a rokonok és a dicső harci emlékek. Az asszonyok pedig szüléseiket mesélték, kivétel nélkül bonyolult szüléseiket, melyek eredményeképpen kivétel nélkül óriási csecsemőket préseltek a világra. Csak később lettek az édesek annyira betegesek, és megtűzdelve gonddal-bajjal, hogy még innen is, a békességből, csak aggódhat értük a szív. Isten ments, hogy ennek az útnak nekivágjanak!

…Júniusban alig volt három nap, amit végig kellett vágyódni. Valahogy kibírták, veszekedve-marakodva; imádkozták titkon a mostoha idő kegyelmét. De épp, mielőtt beállt az áldott Medárd, megérkeztek az úttörők Ilonka nénihez. Persze, csak a kiválasztottak. A csapat java. Téeszhintón jöttek, vasalt piros nyakkendőben. Apró keresztöltésekkel díszített terítőt hoztak ajándékba és két szál gyulai kolbászt, figyelmességből ledarálva.

Ilonka néni sóhajtott:

– Nincsen rózsa tövis nélkül… – s a terítőt, amely hasonlított egy temető pontos helyszínrajzához, mindjárt visszaajándékozta.

Az úttörők kizárólag Ilonka nénire koncentráltak: ő a magányos és a legöregebb. Szóvivőnek Kisnagy Lőrincet jelölte az iskola, mivel ő írta a legmeghatóbb dolgozatot a leírás műfajában megadott címre: Egy estém otthon. Különben is Kisnagy Lőrinc volt a legjobb tanuló az őrsben. Amikor beíratták az elsőbe, túl sokat hallotta mindjárt szeptemberben: „Lőrinc, hé, te pisálsz a dinnyébe?” Kénytelen volt kitűnni.

Körbeülték Ilonka nénit a kertnek nevezett gazosban. Ilonka néni mohón nyelte a darált kolbászt, tudta, estére kihányja az egészet. De hát… nincsen… rózsa… tövis nélkül. Közben beszélt, mert az úttörők jegyzettömböt is hoztak, és kattogtatták hatalmas reklámgolyóstollukat. „A Malévvel mindenhová!” A látogatásból alighanem dolgozat lesz… vagy pályázat, a következő év elején…

– Ó – mondta Ilonka néni. – Dolgozat. Nincsen rózsa tövis nélkül.

Véletlen találat: együtt nevettek.

Lőrinc hangosan kérdezett, ahogy utasították. A néni hátha süket. Magáról is adott némi információt: hátha vak is.

– Én százötvenkét centi magas vagyok, és hatodikba járok, barna a hajam. Körülbelül a társaim is hasonlítanak. Kettő lány, ami különbség…

– Nincsen rózsa tövis nélkül – kuncogta Ilonka néni. A kislányok megsértődtek. Ez tényleg vak.

– Szeretnénk tudni a néni életéről. Tanulság céljából. Volt-e a néninek férje? Ez mint magánélet…

– De még milyen derék, milyen derék… úgy vert hozzá furkósbottal az apám, mert félénk voltam, húzódós, nem akaródzott férhő menni… Jól pászoltunk, nagyobb kárt sose tettünk egymásba. Aztán meghótt az első háború idején… nincsen rózsa tövis nélkül… megmaradt utána hál’ istennek két égedelem fiúgyerek… hej, mennyit kujtorogtak a határban, minden szomszédot megdézsmáltak, az az igen életrevaló két zsivány… amíg keservesen fölnevelődtek…

– És milyen pályát választottak?

– Mit akartok?! – Ilonka néni elkomorodott. – Mi a csudát akartok…?

Lőrinc helyesbített: – Mit dolgoztak? A felszabadulás előtt, és mit csinálnak ma?

– Mit is, mit is…? Alkalmilag… Épp megjött volna a kedvük, kezdett a fejük lágya benőni, de belemásztak a második nagyháborúba, szépen vitézkedtek, érmet is kaptak, de hát nincsen rózsa tövis nélkül, haza már nem bírtak jönni. Hogy most mit csinálnak, azt nem tudom. Attól függ, hogy van-e Isten.

– Niincs – mondták kórusban az úttőrök, nyújtott, sokat gyakorolt leckehangon.

– Több párja a néninek nem is volt?

– Nem – mondta Ilonka néni élénken. – És amit nektek itt pletykáltak, hazugság. Kitaláció mind a három. Bár a negyedik majdnem elvett. De leöntötte féltékenységből sósavval a felesége. Nincsen rózsa tövis nélkül.

– És… – Lőrinc kissé megingott. A kérdése nem volt elég hivatalos. – Miből tetszett élni?

– Hajjaj – Ilonka néni legyintett a bottal. – Dolgoztam én. Falun meg városban. Mezőn és házaknál. Látástól vakulásig. Amíg csak meg nem rokkantam. Mindig a nehezét, piszkosát. De hát nem is haltam éhen. Nincsen…

– …rózsa tövis nélkül – zúgták az úttörők.

– Úgy, úgy – Ilonka néni bólogatott. – Tanuljatok csak… ez a szép a fiatalságban.

– És… itt hogy tetszik érezni magát?

– A koszt jó, csak mindig ugyanaz. A szállás kényelmes, csak kemény. A személyzet kedves, csak nem ér rá. A többiek rendesek, csak sokan vannak. A tévéműsor érdekes, csak letört az antenna. Az orvos figyelmes, csak nem tud meggyógyítani. A kályha meleg, de büdös. Van kertecske, ha nincs is virág benne… De hát ez a világ sorja…

Tudták a refrént, mégsem volt kedvük ismételni. Árnyékok tapadtak az ablakokhoz, Ferike is kisettenkedett, hívta őket ipics-apacsot játszani, majdnem erőszakosan.

Kisnagy Lőrinc habozott, hogyan köszönjön. Az „Előre” Ilonka néni esetében nem sok jóval kecsegtet, sőt: mintha a gödörbe tuszkolnák egyenesen.

– Kezicsókolom – mondta végül, és meghajolt. Az őrs utánozta. A búcsú, mint egy társastánc zárófigurája, olyanra sikeredett.

– Szervusztok. Gyertek máskor is. Szakítok rátok időt. Nem sajnálom.

Lőrinc maga elé engedte a gyerekeket; azok versenyt futottak a kocsiig. A mozgás gyorsasága kirázta belőlük az élmény szúrós feleslegét.

Lőrinc – még amikor csúfolták – önvédelemből tanult meg töprengeni. Lassabban baktatott, s egy pillanatig megállt a síró vaskapu tövében.

Nézte a burjánzó szamártövist. A tetőtől talpig tüskeágat.

Hirtelen szörnyű gyanúja támadt.

– Megint elvesztettél valamit? – kiáltották a társai, már a parádés bakról. – Szedd a lábad!

Lőrinc prüszkölt egyet, mint a lovak. Még csak az kéne. Az iskolában megkérdezni. Elveszik a nyakkendőjét, s az apja megint megveri a tehénvakaróval. Pedig egyébként rendes ember, négy nap is eltelik, amíg kizavarja egyszer-egyszer a családot az ólba.

Fogalmazás lesz ez is. Jeles munka. „Ilonka néni bölcsessége”, avagy alcím: „Nincsen – – –”

 

Tavaszi hó

Váratlanul jött az áprilisi havazás – szürkésbarna, jellegéből kivetkezett tél után. Egészen estig úgy látszott, ez is csak olyan nap, mint ekkortájt a többi: felhővel, széllel és néhány gyorsan elnyelt fényvillanással. Vagyis szabályosan szeszélyes; szimplán idegesítő. A program is ehhez igazodott: a gimnázium vertikális ifjúsági szervezetei meghirdették szokásos délutáni összejöveteleiket, két csoportnak, a pinceklubban. A „Dinoszaurusz” és a „Galaktika” tagjai el is jöttek, hiányos létszámmal, de az egymás iránti kellemesen feszítő ellenszenvvel. Ezt nevezték „nemes versengésnek”.

A „dinoszauruszok” történelmi érdeklődésből, a „galaktikások” a fantasztikumhoz vonzódva társultak együvé, a múlt, illetve a jövő kutatását tekintették külön feladatuknak. A valóságban úgyis csak a jelen apró-cseprő bajaira futotta, az éppen aktuális hivatalos ügyek fölzabálták az időt. A megkülönböztető jelölés teljesen felesleges volt. A hiányzó tartalmat a föl-föllángoló, ügyesen leplezett és igazi ok nélküli (ezért oly szórakoztató) gyűlölködés helyettesítette. Remekül értettek ahhoz, hogy egymás munkájában fölfedezzék a hibát, s az eredményeket kölcsönösen lekicsinyeljék. Mindezt azonban, mentségükre, mellékesen művelték; lekötötte őket a sport, a buli és bármily hihetetlen: a tanulás. Itt sokat kellett tanulni. Kiemelt iskola volt, a tanári kar ragaszkodott hozzá, hogy érettségi után csupa elit fej épüljön be a világba: egyetem, aztán kutatólabor, művészi karrier, politikai pálya – itt senki nem adta ennél alább.

Kivételes szerencse és kivételes protekció kellett ahhoz, hogy ifjabb Kerék Jóskát négy évvel ezelőtt fölvegyék ebbe a gimnáziumba. Egyetlen objektív érv szólt mellette: a nyolc általános végig színjeles bizonyítványa. Származása azonban a lehető legelőnytelenebb, anyja manikűrös, apja pedikűrös, igaz, már mindkettő szövetkezetben. De minden rosszban van valami jó: idősebb Kerék Jóskához járt az igazgató, rendszeres kezelésre, kényes benőtt körömmel ortopéd lábujján. Egy ilyen benőtt köröm nagy disznóságokra képes, szakszerű ápolása majdnem orvosi munka. Pancser kézből mehet is a vendég egyenest a sebészetre, körömleválasztás és egyéb szörnyűségek… Idősebb Kerék Jóska az igazgatónak mindezt szerény öntudattal, de többször is emlegette. Az igazgató ezek után fogadta a fiút, elbeszélgetett vele, sokallta ugyan az ifjabb Kerék szokatlan individualizmusra mutató egyes szám első személyű, nagy nyomatékkal ejtett, ragozott formába rejtett személyes névmásait (az én véleményem, ami engem illet, ami nekem fontos, én úgy gondolom, ami az enyém, azt keresem), de mire való a kollektíva, ha nem az ilyen vadhajtások lenyesegetésére éppen.

– Csak óvatosan, Jóska mester – mondta hát, miközben föláztatott lábát az apa ölébe helyezte –, a húsból ki ne vágjon… Átvesszük a gyereket. Tehetséges.

Kerék Jóska harmadikig tartotta a kitűnőt, harmadikban azonban megbolondult, a matematikára, fizikára és a magyarra vetette magát, e tárgyakból túlszárnyalta a tanárait is; a többiből viszont ímmel-ámmal, csak a közepes és a jó erejéig produkált.

– Rejtély – mondta az igazgató, és félénken vissza-visszahúzta a lábujját idősebb Kerék csipeszfogója elől –, nincs ebben logika, Jóska mester… mert hogy külön humán érdeklődés vagy fordítva: tipikus. De az a káosz: innen is, onnan is választott valamit…! Ez csak makacsság, jellembeli anarchia. Ma különösen érzékeny a körmöm, Jóskám.

– Az átmenetet érzi, igazgató úr. Váltás. Melegfront vagy még hidegebb. A gyereket pedig majd kézbe veszem.

Könnyelmű ígéret.

– Ti azt hiszitek, én is kuncsaft vagyok – mondta Jóska. – Anya finom bőrollócskával körülcsipkézne, te pedig pengével kaparnál le rólam minden keményedést. Aztán jöhet a reszelés, simára!

– Ugyan – csitította Micus anyu –, csak arra kérlek, csinálj úgy… mintha jobban érdeklődnél… legalább csinálj úgy!

– Nem – ellenkezett Jóska apu –, semmi színlelés. Változtass a karaktereden, amíg fiatal vagy és hajlékony, addig.

– Hát nem pontosan definiáltam…? De ti egyáltalán nem értitek, amit beszélek. Nincsenek azonos jelzéseink.

– Mit locsogsz? – A szülők őszintén és szánalmasan kétségbeestek.

Ifjabb Jóska szerette őket, és már-már úgy vélte, ő felelős értük. De nem találta lelki szótárában a fordítást: hogyan magyarázza el? Hiszen éppen az egymástól legtávolabbnak látszó tudásanyagok összekapcsolásában van a menekedés, a továbblépés reménye. A matematika tiszta és ősi, a fizika befejezhetetlen; ismerete segít az irodalom szennyezettségén és avultságán – segít a hazugságra kaptatott nyelvezeten.

Gyerekkorában gyakran megfordult a manikűrszalonban, és munkálkodó apjához is beugrott néha. Undorodott a kezektől – a lábakat viszont szánta. A kezekből a gyűrűk ábrándították ki: három, négy briliáns nagyon öreg, ráncos, májfoltos ujjakon; a fiatalabbján lógó-libegő bizsuszörnyek. A lábak, a talpak legalább őszinték. Nyomorodottak, bütykösek, fájdalmas tyúkszemet érlelők – védtelenül kiszolgáltatottak, ahogy ide-oda buknak a fehér kötény alján. A manikűrhöz nem lett volna türelme, a pedikűrhöz alázata hiányzott. Valószínűleg orvos sem lesz, bár az apa ezért taníttatta.

– Értsd meg. Én nem vagyok a te folytatásod – próbálkozott ezen az áprilisi reggelen ifjabb Jóska. – Hiába szeretlek és hiába szeretsz. Senki se folytatása senkinek. Ravasz öncsalás, ámítás. A hanyatlók utolsó vigasza. Mindenki a maga lehetősége. Amit te elrontottál, velem nem javíttathatod ki.

– Jó, hát így! – üvöltött idősebb Jóska, és feltépte a telefonkagylót. – Kerék József… melyik? Melyik? Az öreg… a sír szélén…

Egy-két ilyen látványos buggyanás negyedévenként, különben békésen csordogált a családi élet. A fiú fölvette kedvenc tárgyai közé az elhallgatás tanát. Micus anyu óvta a látszatot: széltében-hosszában áradozott, már-már ritkaság a maiak közt egy ilyen rendes gyerek… Jóska apu pedig szilárdan hitte, a gondolkodás betegség, kinövi az ember, ahogy az idő halad.

Ez az áprilisi ifjúsági „foglalkozás” túlszárnyalta a szülők optimizmusát is. Négy órát beszéltek, egyetlen gondolat nélkül. Nem kényszerből, csak szokásból. A „dinoszauruszok” várták, hogy a „galaktikások” unják el előbb. A „galaktikások” a „dinoszauruszokat” akarták kiböjtölni. A brosúrák fölolvasása különben is pihentető. Olajozott síneken üres vagon szalad, a váltók automatikusak és a jelző mindig szabadra állítva.

A pinceklubban jobbra-balra két lyuk nyílt („klubszoba”) nyers téglafallal. Harminc lépcső vezetett lefelé, egy szellőzőrács helyettesítette az ablakot, s ötszínű (piros, lila, kék, zöld és sárga) lámpakörték világítottak. Még véletlenül se szűrődhetett be természetes fény. Nyáron befülledt a levegő, télen előkúszott a régi óvóhely nyirkossága.

Kilenckor füstölte ki őket a dolgozók gimnáziuma. A megjegyzésekkel. Ahogy rájuk nyitogattak, hogy mennének már az édes jó anyjukba. Bezzeg ráérnek estig pofázni, egyik sem kel hajnali négykor. Börtöncella ez a divatos klubrendszer, de hát ezek a börtönt csak hírből ismerik.

Lassan cihelődtek. Leplezték indulataikat. „Haver, öcsi, bátyó”, mondogatták, elvegyültek a szűk lépcsősoron. Kölcsönösen tudománytalannak, infantilisnak bélyegezték érdeklődési körüket, anélkül hogy valaha érdemben vitatkoztak volna róla.

Ásítóan egyformának látszott minden: egyformán nézett a tablókon élő és halott. Kifárasztotta az agyukat a semmiben tett vízszintes séta. Egy rakáson tülekedtek kifelé, mímelték a cselekvőkedvet. Könnyed izomgyakorlattal nyitották a magas kilincsű, megereszkedetten nehéz iskolakaput.

Megtorpantak. Az utolsó kilépők még oda-odakoccantak az elsők hátához, lódultak egy kicsit a testek, azután másodpercnyi élőképbe rögzítette őket a váratlan áhítat.

Amíg a pincében penészedtek – idekünn leesett a hó. És hullik, hullik, most is hullik, közepes nagyságú, sűrűn tapadó pelyhekben. Egy-egy kristály a szempillán megakadt, furcsa alakzatokba olvadt a táj, és csupa szikra, csupa fehér izzás, ismeretlen lett az ismerős utca. Néptelenné tisztult a környék: mintha megijedtek volna az emberek a természet ekkora fegyelmezetlenségétől, visszavonultak otthonaikba, és üveg mögül kémlelték a bosszantó csodát.

– De hát ez gyönyörű! – kiáltotta Kerék Jóska. Megbolydult, toporgott, ujjongott a sereg. Hersegett talpuk alatt a talaj, elkapta őket az elkerülhetetlen kegyetlenség mámora: jelet ütni a szűz hóba… egyáltalán, csinálni valamit!

Senki sem kezdeményezett, egyszerre ugrottak szanaszét, alsókarjukkal lesöpörték az autók tetejéről a vastag hópárnát, a csomagtartókra, motorházra ujjuk hegyével rajzolták ártalmatlan felszólításaikat: Előre, magyarok; fuj, fuj; hajrá; éljen az éljen; aki írta, hülye…

Rikoltoztak, találomra gyömöszölték egymás nyakába az összemarkolt havat, azután fölzárkóztak, már külön a két csapat a jobb és a bal oldali járdaszegélynél, fedezéket se keresve, fiúk és lányok együtt, gyúrták a labdákat. Röpültek, puffantak a hógolyók. Néhányan fölhemperedtek, visítottak az élvezettől. Minden gyűlölet eltűnt belőlük, senki nem akart legyőzni senkit, egyetlen árva követ se bújtattak a gombócba. Végül teljesen összekeveredtek, mindenki mosdatott mindenkit, és közben hullott, hullott rájuk az ég csillámpora. Elfeledték osztályukat, nemüket, szerelmes a szerelmesét, kiejtette őket az idő, szállt, szállt, kavargott a világ, nyelvük hegyével fogták föl a menny hideg ostyalapocskáit, s nem akarták hallani az átváltozás révületében, hogy már itt is, ott is nyílnak az ablakok, s már lesben állnak az izgatott kocsitulajdonosok, vízzel teli vödörrel.

– Hé! – ordította egy agresszív basszus –, nem kotródtok innen?! Betöritek az üveget, rohadt huligánok!

– Már a tévét sem nézheti nyugton az ember. Ez a lárma… Csupa állati hang!!! – fölzárkózott a hisztérikus szoprán is.

– Akadályozzák a forgalmat. Részegek!

– Ahelyett, hogy lapátot fognának…

– Lapátot, ezek…? Büdös a munka, asszonyom, csak a balhé…

Ők nem akarták tudomásul venni. Annyira szép volt az öröm. Annyira rendkívüli.

– Egy kis víz a pofátokba… ha úgy szeretitek ezt a nyavalyás havat…

Kerék Jóska nem ugrott elég gyorsan félre. A lé végigcsurgott a fején; undorítóan síkos volt – mintha mocskos rongyot áztattak volna benne.

A hó is megolvadt, elszomorodott.

De csak azért is! – még próbálkoztak. Lassabban röpültek a labdák, a csillogás bepárásodott.

– Nem értitek, gyerekek? – az egyik első emeleti ablakból megszólalt a tárgyilagos, majdnem nyájas bariton. – Oszoljatok. Alszanak a népek. Dolgozó emberek. Itt rend van. Nem értitek? Hívjuk a rendőrséget? Táguljatok szépen.

Ez rosszabb volt, mint a víz vagy a szidalom. Csak néhány perc kellett, s már egymás előtt is röstelkedtek. Kirázták nyakukból a havat, leporolkodtak, úgy-ahogy. Szorosabbra húzták a sálat, fülre szorították ismét a sapkát. Zavartan elosontak, s nem tudták, mi az, amit elfojtanak: a jogos düh vagy a jogos szégyen.

Kerék Jóska hosszan toporgott az előszobában. Az átázott cipőt papucsra cserélte, vörös ujjaira a mosdóban meleg vizet csurgatott. Igyekezett a dzsekiből a gyanús foltokat kikefélni.

– Hol voltál ilyen soká? – kérdezte Micus anyu, a konyhában. – Az omlett teljesen összeomlott…

– Az omlett rom lett – mondta Jóska, és végre tudott röhögni.

– Neked minden vicc, amikor az egész esti igyekezetem kárba veszett…

– Hol kujtorogtál? – kérdezte az apja is, már a szobában. Hátra se fordult, a tévéhíradó harmadik kiadását nézte.

Jóska a feneke alá csúsztatta az álindiai bőrzsámolyt. Halkan szortyant alatta a kiszorított levegő. Ette a hideg omlettet. Megszokásból rábámult a képre.

Fiatal fiúk gépfegyverrel lökdösnek három-négy, zakós úriembert. Túszdráma. Ismét fiatal fiúk terepszínű ingben-nadrágban lőnek valahonnan valahova. Sivatagi gerillaharc. Arckép: letartóztatták a terrorbrigád két veszedelmes tagját, a fiú huszonkettő, a lány tizenkilenc. Azután fiatalok tömegben, transzparensek alatt, ütemesen rázzák az öklüket, az egyetemi épület körbefogva, könnygázbombák pufognak. Diáktüntetés.

– Apa – mondta hirtelen Jóska, és az üres tányért anyja kezébe nyomta. Megint röhögött. – Apa. Itt még hógolyózni se lehet!

– Ja, fiam – sóhajtotta idősebb Kerék, és elégedett volt ez a sóhajtás. – A rend az már ilyen. De ha neked ez kell… ez a „szabadság”… Tessék! – teátrálisan a képernyőre mutatott. – A választék!

Jóska fölrúgta a zsámolyt. Bevágtatott a kisszobába.

– Ennek mi baja? – A szülők eltűnődtek. – Túl jó a dolga, talán…

Füleltek.

Mintha tigris járna körbe-körbe odabenn, puha talpakon, behúzott körömmel, de egyre gyorsabban, és egyre keményebben a falnak ütődve.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…” – A mormolás erősödött, fokozódott, egészen a természetellenes harsányságig.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…”

– De miért ordítja? – tűnődött Kerék. – Azt hiszi, így hatásosabb?

– Hagyd – mondta Kerékné. – Készül a gyerek. Készül.