Az ifjú halász és a tó

 

Kislány, kutyával

 

Kislány, kutyával

A kutya a lány mellett állt, szabályos pózba dermedve, a szeme is üvegszerű, szinte hiányzott a lábánál a talpfa és a kitömött állatok pléhtáblája. Ámbár erre túl kicsiny, túl hitvány és túl különös volt ez a kutya. Szemléltetésre mindig az átlag kívántatik; de az átlag felső határa. Mint ez a lány, aki – ma már kinyomozhatatlan okból – egykor az Erzsike nevet kapta. Ennek tizenkét esztendeje. Ő viszont mindössze fél éve nevezte el a kutyát, egyszerűen Szofinak.

– Miért éppen Szofi? – kérdezte az anyja.

Erzsike vállat vont, a társalgást már jó ideje arra korlátozta, hogy a napi fagylalt-, sültgesztenye- és mozipénzét megkaparintsa.

– Azért – közölte röviden –, mert a Szofi gyönyörű nő.

A kutya viszont kan kutya volt, de Erzsike mégsem találta a döntést logikátlannak.

– Ha piszkít, agyonütöm – mondta az anyja lágyan, s ez a befogadást jelentette. Erzsike jól tudta, hogy az anyja semmit és senkit nem üt agyon: a legyeket is csak éppen arrébb hessegeti a konyharuhával, a pofonjai sem sikerednek, vagy a sapkát találja el, vagy a kötött kabát lötyögő ujját, de sohasem az eleven húst. Ámbár ez a részvét a tárgyakra is kiterjedt: a maradékot is sajnálta a tányérról a szemétbe kaparni, gyakran álldogált a nyitott szemétvödör fölé hajolva, a hulladékot vizsgálgatta, talán még beszélt is az ázott zöldség- és krumplihéjakhoz. Ugyanez okból őrzött meg minden kacatot, üres pasztásdobozt, szakadt flanelldarabot, törött kerámiafigurát.

– Nincs szívem kidobni – mondogatta – a sötétbe. A semmibe.

Nem a szokásos praktikus szempont vezette: eszébe sem jutott, hogy „esetleg még jó lesz valamire”. Ellenkezőleg.

– Ez már semmit sem ér – sóhajtott –, és most még én is… amikor úgyis tönkrement…

Erzsike a furcsa jelenséget világosan, tömören megfogalmazta:

– A mama dilis – mondta egy osztálytársnőjének, még a kutya előtt. – Nálunk minden úszik. A pénz is. Mert a mama dilis.

Az asszony ezért sem haragudott. Tetszett neki a lánya, talán félt is tőle, mert Erzsikének középen összenőtt a szemöldöke. A testalkata is kemény, szabályos volt, csupa parancsoló energia, vádliján, mint két teniszlabda, kiugrottak az izmok.

Ahogy álltak a kapuban, a helyzet félreérthetetlenül mutatta: itt a lány vigyáz a kutyára. A kutya alattvaló. S az alattvalókat – ha függőségüket el nem felejtik – nagyon lehet szeretni.

Szofi a hóból jött. A hó alól ásta ki Erzsike, fél évvel ezelőtt. Most már engedelmes és tanulékony. A kötelező hálaérzet még az állatokat is deformálja.

– Addig nem megyünk be – mondta Erzsi a kutyának –, amíg az az ember ott ül…

Pedig esett is. Láthatatlanul esett, nyirkosak voltak mind a ketten, a lány kezében csúszott a hideg póráz. Karácsonyra kapta Szofi ezt a szép pórázt, barna bőr, szegekkel cifrázva. Sokáig nem engedte a nyakába kapcsolni, talán azt hitte, korbács, a végén csakugyan meg kellett verni. Persze, az asszony akkor is sírva fakadt. Ha sírt, kifutott minden szín az arcából, rengeteg könnycseppet pazarolt, kövér, hurka alakú teste egyetlen könnytömlő volt, amelynek tetején minden aprócska nyomásra kibuggyan a könny.

– Ne bántsd azt az oktalan állatot…

– Csak nevelem… Szofi, hopp, Szofi, hopp…

Két lábra állni, kérni, igazán nem különleges mutatvány, de Szofi eleinte ezt sem akarta megtanulni. Már-már úgy látszott, inkább lemond a cukorról. Persze, a cukor nélkülözhető, de a hús, a csont! Majd pitizik, ha a gyomra korog!

– Nézni se bírom – sopánkodott az asszony –, olyan éhes…

– Két napig kibírja – mondta Erzsike –, mi is kibírtuk két napig. Amikor az az ember kiürítette az erszényedet.

S az az ember most megint ott ül a konyhában.

– Nem, Szofi… nem mozogsz. Nem mozog a jó kutya… Elmegy… el kell mennie…

Már a pálcát is átugorja. Egy kicsit szűköl, lapít, a szeme nedvesedik, de aztán átviszi.

– Szeretlek, Szofi… ha engedelmes, jó kutya vagy… s ha nekem fogadsz szót… csak nekem…

Mert Szofi neki, egyedül neki, az ő parancsára produkálta magát. Ételt sem fogadott el mástól: még az asszonytól sem, Erzsike katonás pofonjai erre is megtanították.

– Mire jó ez? – kérdezte az anyja bágyadtan; mindig fáradt volt, naponta ezerötszáz narancssárga műanyag kacsára való masszát kellett behelyezni a formázógépbe, ez a napi adag, ezerötszáz műanyag kacsa fele, aztán a feleket egy külön asztalnál összeragasztják. Ezért írták a munkakönyvébe: berakónő, még az adminisztrátor is mosolygott rajta. – Minek egzecíroztatod? Nem cirkuszi kutya…

– Mert irigyled, hogy nekem szót fogad! Neked senki nem fogad szót… hagytad, hogy az az ember is…

– Apa – mondta az asszony csöndesen –, apa.

– Az az ember – folytatta a lány makacs következetességgel – zaciba vigye a télikabátodat… a dögök miatt!

– Lovak – mondta az anyja gépiesen –, a lovak miatt…

– Dögök. Szappant kéne csinálni mindegyikből. Dög lovak. A télikabátodat, a zaciba…

– Nem is vették át. Tudod, Erzsike, hogy nem is vették át…

– Hát akkor hol van? – A lány csípőre tette a kezét, terpeszállásba vágta magát a konyhaajtóban. A kutya jobbról balra, aztán balról jobbra megkerülte a két lábat. Azt hitte, ez is kötelesség.

– Ott felejtettem a villamoson, drága fiam… – ezt mondta a férfi annak idején, széles mosolygással, aztán bejelentette, hogy átmenetileg alkalmasabb helyre költözik, ahol nem „gátolják”.

Ez a hetedik elköltözése volt. És most újra ott ül. A konyhában.

– El kell mennie… Érted, Szofi? Nem fogadhatja vissza. Egyszerűen megtiltom.

Erzsike gyűlölte ezt az embert. Pedig vér szerinti apja volt. És meg sem ütötte, soha. Sőt. Lágyan szólt hozzá, meg-megsimogatta a haját, ha Erzsike nem eléggé gyorsan kapta a fejét félre.

Inni sem ivott. A gyomra rögtön visszadobta.

– Nők sem – mondta az anyja egyszer a szomszédnak –, nők sincsenek az ügyben. És mégis…

Titkos betegségre panaszkodott, ami a belsejét megrontja: hol a vese, hol pedig a szív táján jelentkezik, és gennyes füldaganatban is megnyilvánul, időnként lázt okoz, roncsolja az ideget.

Ezért nem volt állandó munkahelye, csak étvágya. Ha éppen hazajött, mindig kitalált valami különlegeset: vajas kenyér porcukorral, tehéntúró borssal, szódával hígított, sűrített paradicsom.

Ült az asztalnál, lábát előrenyújtva:

– El van rontva a szájízetek – mondta, s csettintett a nyelvével. – Amit ti éltek, nem élet… Ha csak egyszer sikerül, megmutatom nektek… csak addig tartsatok ki… legyetek következetesek…

Erzsike jól emlékezett arra a kemény télre, amikor az apja egyszer sem jött haza, valami albérletben lakott, ahol gejzír melegíti a vizet. Azon a télen el kellett egy használt cipőt fogadnia, s a tanítónő kikérdezte.

– Mi az apád foglalkozása?

– Nem tudom.

– Kérdezd meg anyukádat…

– Ő sem tudja…

– Hát elváltak a szüleid?

– Nem. Csak az apám nem tartózkodik a lakásban.

– Aha… – mondta a tanítónő. – Különvált. Ezt úgy nevezik. A házmegbízott igazolja.

De a házmegbízott nem igazolta, mert a férfi nem volt kijelentve.

– Micsoda zűrzavar… – sóhajtott a tanítónő. – Mennyi baj lesz még a kereseti kimutatással…

Inkább be sem iratkozott a napközibe.

Az anyja igyekezett, hogy a legszükségesebb iskolai költséget előteremtse. Takarékoskodtak a hasukon, ahogy tudtak. De Erzsikének harmadnapon torkán akadt a grízes tészta. Hányt tőle, álmában kukacokat látott, amint nyomakodnak a torkán lefelé.

Aztán a férfi öt hónapra visszajött, hivatalos betegállománnyal.

Egyszer befutott a lova. Hozatott egy üveg pezsgőt, de a fele elfolyt, amikor ügyetlenül és mohón kirángatta a dugót.

Mindig délelőtt tűnt el, amíg Erzsi és az asszony jártak a dolguk után.

De sosem vitt el többet, mint ami a két kezében elfért. Egyszer a derekára csavart, a zakó alá, két lepedőt, Erzsike látta még, amint a sarkon befordul, de nem mert utánaszaladni, mert az alak túl kövér volt, azt hitte, téved.

Hiába szidta az anyját:

– Rúgd ki, anya, hallod? Rúgd ki. Ne engedd be többet…

De anya csak rázta a fejét, és azt sóhajtotta: hiába.

Még ha félne tőle! De nem fél. Vastag asszony, erős is, fél kézzel arrébb taszíthat egy ilyen sovány, sápkóros figurát.

– Talán szereti – mondta Erzsike egyik osztálytársa, jól értesülten –, a nők szokták szeretni a férfiakat.

De még az sem. A lány éberen figyelte: összemásznak-e néha? De nem. Nem másztak össze, csak annyi történt, hogy az ötödik vagy hatodik megtéréskor Erzsi egy hajnalon arra ébredt, valaki sír. De nem az anyja. A férfi sírt, az asszony ágya előtt, alsónadrágban, térdét az ágy szélének támasztva.

Úgy hallotta, bognár az apja tanult szakmája. Nem tudta pontosan, mit jelent. Valami homályos, fölösleges és link dolog, mint körülötte minden.

A legrégibb emléke az volt, hogy négyéves korában kapott az apjától egy nagy dobozt. Leemelte a fedelét: csodálatos, hosszú szempillájú baba feküdt a dobozban, nejlonszállal rögzítve, világoskék tüllruhában. Ő már nyúlt utána, ki akarta tépni, ölelni, a karjába venni, Szofi, kiáltotta, ez lesz a neve, de a férfi újra rácsukta a dobozra a fedelet.

– Szép, ugye? – mondta lágyan. – A tied. Holnap már játszhatsz vele. És még többel is. Csak sikerüljön.

A hóna alá vette, sosem hozta vissza.

– Kutyuskám – Erzsi lehajolt, megsimogatta a kutyát –, fázol, ugye? Nemsokára elmegy. Pitizel, és kapsz finom vacsorát.

A kutya vakkantott, remegett az oldala.

Ha tíz perc múlva sem küldi el – gondolta Erzsike –, rájuk uszítom Szofit.

Haragja, a hosszú évek alatt túlterjedt a férfi személyén. Már-már az anyját is elöntötte.

Csak ez a kutya, ez volt az övé. Igazán. Már amikor a hóból kiszedte, tudta, miért teszi.

– Ha mégis be kell mennünk, oda se szagolj. Érted, Szofi? – rántott a pórázon. Szofi nyikkantott. Erzsike a szíjjal megfenyegette, Szofi visszakapta a pofáját. – No, azért…

Nagy, kócos kutya sétált el a kapu előtt, nagy, kócos bundájú gazdájával. Szofi vágyódva emelte mellső lábát; térdben kecsesen meghajlítva, nyakizma feszült.

Erzsike könnyedén rácsapott.

– Még csak az kéne… te disznó…

Már komolyan esett. A rossz ereszcsatorna éppen rájuk csurgott. Beljebb pedig járt a huzat, és hallatszott az édeskés férfihang, ahogy vicceket mesél, és anya udvariasan köhent rá, nem nevet, anya nem tud nevetni, arcán odaragasztott selyempapír a mosolygás, mögüle a sötét vászon úgyis kilátszik.

– Erzsike… kislányooooom… Erzsi…

– Szofi! Mikor átléptük a küszöböt, vicsoríts, érted? Mutasd az éles fogaidat. Így, Szofi, így: hrrrrr…

Szofi próbát tartott, de a morgás egyáltalán nem hangzott félelmet keltőnek.

– Hülye kutya… így: hrrrrr… hrrrrr…

Ott ültek a konyhaasztalnál, éppen ahogyan Erzsi elképzelte. Az apja hanyagul keresztbe vetett lábbal, elképesztően színes zokni kandikált ki a piszkos, de vasalt élű nadrágszárból.

– Kicsi lányom, üdvözöllek… szépen megnőttél… gyere közelebb apucihoz…

– Büdös van – mondta Erzsi, és körbeszagolt.

– A borbélynál – a férfi simára borotvált képéhez kapott – hiába kérem, ne alkalmazzanak semmit… Arcszesz. Hogy ne húzódjon a bőr. Hát ez a kutya? Aranyos kis kutya… Mi a neve?

– Nincs neve – mondta Erzsi gyorsan –, anya, vedd elő a fasírtját.

– Istenkém – az asszony félve állt fel, eltüntetett az asztalról egy piszkos tányért. – Istenkém, Erzsike, nincs meg az a kis fasírt. Odaadtam apádnak – kacsintott is, könyörögve.

– Te odaadtad a kutyám vacsoráját? – Erzsike hangja élesre emelkedett, a szeme fölött sűrűn verdesett a pilla. Jártak is emiatt kétszer-háromszor a gyermekidegen. Akkor az orvos környezetváltozást javasolt, egyébként biztatóan nyilatkozott, az emberek kilencven százaléka idegbeteg, így vagy úgy.

– A gyerekek is? – kérdezte az asszony szörnyülködve.

– A gyerekek is – mondta az orvos.

– Erzsike, ne haragudj – próbálkozott –, van még csont tegnapról, az jó lesz a kutyának. Nem tudtam mit találni. A tésztát nem bírja, árt neki a sok szénhidrát.

– Minek kell ezt magyarázni, édes szívem? – A férfi vidáman nyújtotta kezét a kutya felé. – Örülsz, hogy látsz, Erzsikém?

Erzsike nem felelt. Fenyegető pillantást vetett az anyjára.

– Megzabálták a husikádat, kutyuskám. Látod? Még a husikádat is megzabálják… Rajta… Ugass! Ugass!

Szofi letelepedett a szemétláda mellé, a fejét lustán elfektette.

– Talán gyújtsatok be a szobába – mondta a férfi változatlan derűvel. – Nem intelligens dolog a konyhában üldögélni… együtt egy kutyával… ámbár helyes, aranyos kis kutya… legalább nevet adhattál volna neki, Erzsike…

– Nem mondom meg! – kiáltott Erzsike hisztérikusan.

– Például Gáspár… az nem közönséges, viszont illik a kutyára… Gáspárral egyszer én már nyertem… Gáspár, gyere ide, gyere gazdihoz…

A kutya fölemelte az orrát. Erzsike nagyot csapott rá.

– Ez az én kutyám! Hallja? És ne merje hívni… az én kutyámat…

– Erzsike – mondta a férfi ünnepélyesen –, a kutya oda húz, ahol szívet érez…

– Magának ehhez a kutyához semmi köze! Maga itt vendég!

– Erzsike – szólt közbe az anyja, nagyon lassan, nagyon szomorúan. – Az apád. Mégiscsak az.

– Vendég! Vendég! – kiáltozta Erzsike. – Hívatlan vendég… megeszi a kutyám vacsoráját…

– Erzsike – a férfi engedett a jókedvből –, édes, aranyos kislányom… tudom én, hogy haragusztok… tudom én, hogy haragszol… pedig én miattatok próbálkozom, nem úgy, mint más ember, aki belenyugszik, hogy örökké nyomorog a családja…

– Hazudik… mindig csak hazudik… – Erzsike leguggolt a kutyához, simogatta, csókolta, hangos cuppanással. – Ne hallgass rá, kutyuskám…

– Mi a szándékod? – kérdezte az asszony hirtelen. – Arról beszélj.

– Az a szándéka – duruzsolta Erzsi a kutyának –, hogy meghízzon egy kicsit a te fasírtodból… Anya, a szekrényt bezártad? Benne van az új csizmám…

– Erzsike – mondta a férfi, és már az ő szeme fölött is verdesett a pilla –, te bezárnád édesapád előtt a szekrényt?

– Kérlek – mondta az asszony –, nyilatkozz: mi a szándékod?

– Édes szívem… minden, de minden lehetséges… csak innen, a jelenlegi helyemről kellett kikecmeregnem… nem bírom lelkileg… azt a sok nagybeteget szállítani… és nehéz is a hordágy…

– Ez nem átjáróház – mondta Erzsike, ismét a kutyának –, és nem szálloda. Bár a szállodában nincs potya.

– Miért beszél ez a gyerek ilyen furcsán?

– Erzsike nagyon éles eszű – hadarta az asszony –, és kitűnő fogalmazó. A stílusfordulatai meglepőek. Ezt írták a dolgozatára.

– Nektek is előnyösebb, ha maradok – mondta a férfi megnyugodva. – Támasz van a háznál! Elalszom egy szalmazsákon is.

– Én nem fekszem veled egy ágyba megint – mondta Erzsike az anyjának –, és ha itt marad, holnap elbujdosom a kutyával.

– Erzsike, édes Erzsikém – a férfi utánanyúlt, de nem érte el. – Hát így beszélsz? A te beteg édesapáddal? Akinek talán már csak hónapjai vannak hátra…

– Nem dobhatom ki – mondta az asszony. – Hiába. Ha egyszer nincs, ahol a fejét lehajtsa.

– Tapír. Tapír vagy, anya…

Erzsike nem látott még tapírt, de fekete, csuszamlós testű, egyenletesen szuszogó állatnak képzelte, aki semmit sem érez már: sem szúrást, sem simogatást. Akkor minek él?!

– Te olyan jó vagy, szívem. Hogy hálálom meg? Telik-e az erőmből? – sóhajtott a férfi.

– Ez nem jóság – az asszony rekedten beszélt, inkább Erzsikének –, nincs mit tenni, egyszerűen.

– …mert hát azért szerettek ti engem – a férfi hirtelen könnyezni kezdett, ragacsos, piszkos zsebkendővel törölgette a szemét. – Ugye, Erzsikém, azért szereted a te szerencsétlen apukádat?

– Én csak a kutyát szeretem – mondta a lány. Az anyja ránézett. Nem haragosan. S nem is fájdalmas-sértetten. Majdnem bölcs volt a tekintete: bólintott.

– Hallod? – jajdult fel a férfi. – Hallod, mit mond a gyerekünk? Erzsike… te azt állítod, jobban szeretsz egy állatot, mint…

– Mondd neki – szólalt meg az anyja fásultan –, mondd neki, Erzsike, hogy őt szereted jobban.

– Ez a kutya az enyém. Érti? Nélkülem megdöglött volna. És nekem engedelmeskedik! És engem nem hagy el… Most mit bámul?

– Hát én titeket elhagytalak? – A férfi most már sírt, szabályosan. – Hiszen mindig visszajövök, nincs nekem másik családom, csak még nem találtam meg a… nem találtam meg a…

– Hagyd, Erzsi – kérte az anyja. – Ne kínozd. Mire jó ez?

– Gáspár… szép kis kutya… aranyos kis kutya… látod, bántják a gazdit… gyere a gazdihoz…

– Ne merje a kutyámat hívni… a nevét úgyse tudja… úgyis hiába csalogatja…

– Okos állat – mondta az asszony –, és be van idomítva. Csak Erzsinek van hatalma fölötte. Mástól még a finomságokat sem fogadja el.

– Vicsoríts: hrrrrr… vicsoríts: hrrrrr…

A kutya erőtlenül mutogatta az ínyét.

– Gáspár, gyere ide…

Mozgott Szofi füle.

– Úgyse mozdul – mondta a kislány csúfondárosan –, ha megpukkad, akkor se…

– Senki sem tudja kimozdítani – mondta az anya megnyugtatólag –, tényleg senki. Kár kísérletezni. Inkább megágyazok a földön magamnak.

A férfi szipogott.

– Nincs is mivel hívjam. Cukor sincs nálam… Ha volna nálam cukor… Útban vagyok, szívem? Csak egy szóval kell mondanod, és elmegyek… a térre… a kapuk elé… vagy a mentő összeszed…

A kutya nyugtalanul mocorgott.

– Fél – mondta Erzsike vádlóan –, fél az ilyenektől.

– Olyan szép kutya… szeretném megsimogatni…

– Erzsike – kérte az anyja –, szólj a kutyának. Hogy tartsa a fejét. Csak egy másodpercig.

– Ez az én kutyám! – Már Erzsike is sírt! – Soha!

– Gonosz. Gonosz vagy – mondta az asszony, de ezt sem szemrehányóan.

– Úgy szeretném megsimítani a szőrét… nem bántom… csak megsimogatom… kutyus, gyere ide, gyere ide hozzám…

Összetette a kezét, úgy hívta. A hangja elvékonyodott, inkább gyerek volt, mint férfi, a hátát is begörbítette, a szeme sóváran csillogott.

Erzsike magabiztosan, terpeszben állt izmos lábán. A kutya fölkelt, megrázta a testét. Többször egymás után.

– Ülj vissza – szólt rá a lány metszőn.

A kutya visszaült, aztán újból felállt, újra megrázta a derekát, mint aki álomból ébred.

Erzsi rácsapott a szíjjal.

– Gyere hozzám – duruzsolta a férfi, előrehajolt a széken, a kutya tekintetét kereste –, Gáspár, te boldogtalan kutya… gyere gazdihoz… gyere…

A kutya Erzsire nézett, aztán a férfira. Támolyogva tett két lépést előre.

– Nem – kiáltott Erzsike, iszonyúan megijedt, átölelte a kutya nyakát: – Nem mehetsz oda… hallod? Én mentettelek meg… Én… Én vagyok az… Miért? Egyetlen kutyuskám, miért?

Az egészből semmit sem értett.

A férfi már nem beszélt. Előrenyújtott, üres tenyérrel egyensúlyozott a szék szélén, s dúdolt valamit. A kutya pedig lapított hassal, nyöszörögve kicsúszott Erzsi ölelése alól, s a fejét beletámasztotta a férfi nyitott tenyerébe.

– Jó kutya, derék kutya – mondta boldogan a férfi, szemét behunyta, mámorosan simogatta a puha szőrt. – Látod, Erzsike, nem eszem meg… – fordult a lány felé, újra gondtalanul és vidáman.

Erzsike hátrált az ajtóig, majd azon is túl.

– Gonosz. Gonosz vagy te is – mondta odabenn az asszony a férfinak.

A kislány pedig odakünn megszokott mozdulattal rángatta az üres pórázt. Okos volt, tudta, úgyis vissza kell mennie, most már el sem bujdoshat, kutya nélkül.

 

Magyaróra

Tegnap nyitott ablakok mellett tanítottam. A nap a katedráig sütött, átmelegítette a hátamat. Kellemes volt.

Ma megint eleredt az eső. Esett reggel, délelőtt; esett ebédkor. A szokottnál is fáradtabban indultam az iskolába. Közönyösebb voltam, mint máskor.

Anyám egész éjjel ordított. Három Dolort adtam neki. Nem használt. A gyerekek forogtak a paplan alatt, de nem ébredtek föl. Megszokták már a jajgatást, akár a jegesembert vagy a kukát.

Pista a konyhában kuporgott, a szennyespadon. Télikabátban, pizsamában. A feketéscsészét nem mosta ki. Beleragadt a cukor. Az összetaposott csikkek kiégették a szalmapapucsát. A szája széle undorodva lebiggyedt. Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Nincs ebben semmi különös. Évek óta így van. Én a gázrózsát csavargattam. Igazítottam a lángot. Kicsire, nagyra – s azután megint kicsire, megint nagyra. Néztem a sziszegő sárkányfejeket.

Hajnali négykor mama görcsei elcsitultak. Kölnivizet vittem, lemostam a testét. Narancslevet kívánt, de nem itta meg. Kérdezte, beadtam-e a zöld kiskosztümjét a tisztítóba…

Az anyám hetvenöt éves. Bélrákja van.

Öttől hétig aludtam. Fél nyolckor a gyerekek iskolába mentek. Délig takarítottam, főztem valamit. Fél egykor megmostam a nyakamat. Rúzst tettem a számra. Fejemre kötöttem a behasadozott esőkendőt. Feltolakodtam a tömött villamosra. Rálöktek egy fiatalember mellkasára. Megtámasztottam magam a vállai közt. Vitt minket a kocsi, mint két fadarabot.

A tanári étkezdében kelkáposztafőzelék volt, fokhagymás fasírttal.

Az egyik kolléganő elkésett. Új fiúja van. Ezen elcsámcsogtunk egy kicsit, becsöngetésig. Lassan másztunk föl a lépcsőn. Ez is valami. Három perc. Mondták, hogy szalad a szem a harisnyámon. Azt feleltem: jé – pedig már négy napja így viselem.

A hetedik bében volt órám, irodalom vagy nyelvtan. Szerencsére a gyerekek tudták pontosan. Könyvet is adtak. Megnéztem, hol tartunk. Szépen felálltak. Jelentettek. Ketten-hárman közbevihogtak. Nem csináltam ügyet belőle. Elhallgattak maguktól. Húsz másodpercig figyeltük egymást, én meg az osztály. Sóhajtottam. Intettem, hogy leülhetnek.

Rátámasztottam a tenyeremet a középső oszlop első padjára. Véletlenül belebámultam Kovács Kati kék foltos arcába. Feleltetni akartam. Úgy rémlett, hogy javítania kéne. Lustaságból történt, hogy inkább megkérdeztem, hol ütötte meg magát.

Nem számítottam válaszra. De Kovács Kati sírva fakadt. A bátyja veri, ököllel. Vissza akarja küldeni a tanyára. Én azt mondtam, hogy ez szörnyű. A Farkas ikrek mosolyogtak. Az ő házukban bekötött szemmel, térdre állítva, korbáccsal vernek egy négyéves kisfiút. Az sokkal rosszabb. Jakab Enikő hencegett. Az ő nevelőapja nem üt. Csak iszik. Eliszik mindent. Ezért járt egész télen tornacipőben.

Még sok mindent beszéltek, összevissza. Valakinek az anyjáról, aki belehalt a kaparásba. Egy tizenhárom éves, öngyilkos lányról.

Néha megszólaltam. Nemigen volt mit mondanom. Legszívesebben leültem volna melléjük, a nagy címer alá, valamelyik padba. A mamát láttam, rózsaszín csipkés nejloningben, harminckét kilóra lefogyva. A kezében sütővas. Bodorítja a haját.

Majdnem sírtam. Ekkor a „gyépés” Herbert Pali felállt, és azt mondta, ő már választott pályát. Hóhér lesz. Ehhez van kedve.

Megijedtem. Tapsoltam. Csöndet parancsoltam, éles fejhangon. A gyerekek elhallgattak. Hátradőltek. A szemük elhomályosodott.

Kihúztam magamat. Elkezdtem az új anyagot. Szabatosan, pontosan, ahogy máskor.

Az összetett mondat, szerkezete szerint, mellérendelt vagy alárendelt. A mellérendelt mondatokban két önálló gondolat kapcsolódik. A tagmondatok között értelmi összefüggés van. Az alárendelt mondatot azonban úgy ismerhetjük meg – s ez nagyon, nagyon fontos…

Itt álltam meg. Ujjaimat becsúsztattam a púpos Horváth Gyuri hajába. Nagyon fontos!

Elkapott a nevetés. A gyerekek felütötték a fejüket. Csak néztek rám, de én nem tudtam abbahagyni. Lassan ők is elnevették magukat.

Mindannyian nevettünk, arccal a padra borulva.

 

Szép, kerek egész

– Nem volt télikabátja, azért halt meg.

– De ki a felelős? Mégis?

– Nem volt télikabátja – ismételte a fiú makacsul.

– Marha – szólt közbe Dederák –, neked sincs télikabátod. Mégse fordulsz fel csak úgy egyszerűen.

– Csend – intett dr. Kaponyainé –, tartsuk meg a parlamentáris formákat.

Röhögtek.

– Parlamentáris forma. Nem tudjátok, mi az? – Kaponyainé egymásba kulcsolta ujjait, kis kosárkát formált a kezéből, kis fehér kosárkát, idegesen mozogtak benne az ujjvégek, mint a nyuszifülek egy valódi kosárban.

– Megfázott a szélben – mondta a felelő váratlanul –, akkoriban hideg volt a szél…

– A téli szél most is hideg. Általában: a szél nem változik.

– A bóra. A számum. A sirokkó. Azok ám a szelek – közölte Dederák, és elismerőleg füttyentett.

– Csokonai Vitéz Mihály… – dr. Kaponyainé egy árnyalattal megemelte a hangját. Judit figyelmeztette. „A gyeplőt el ne engedd. Kapd őket torkon, már az elején. Hogy szóhoz ne jussanak. Különben nem rosszak. Nem olyan rosszak. Nem igazán.”

– Fura, egy költőnél, a vitézi cím…

– Az nem „cím”… az név. – Dederák fölnevetett. Keresztbe dobta lábát, a padon kívül, hanyagul.

– Mit vágsz fel? – kérdezte Bőrösi Kati kedvetlenül. – Te már tavaly is tanultad. Meg tavalyelőtt!

– A memória ! – Dederák a homlokára ütött. – A memória! Tanárnő! Igaz?

„Istenem – gondolta dr. Kaponyainé. – Nagyok már az iskolapadba. Türelem.”

„Az első percben szorítsd vissza őket. Törd le a szarvukat” – figyelmeztette Judit, mikor otthon maradt két hétre, Lacika skarlátja miatt. – „Utána már megy. Utána már szép, kerek egész.”

Kaponyainé egyszerű mondatokban fogalmazott. Dagályosság nélkül.

– Csokonai Vitéz Mihályt rövid élete alatt sok megpróbáltatás érte. Ugye, a szerelem. Vajda Júlia. Vagy, ahogy ő nevezte: Lilla… nem lett a felesége, mert a költő szegény volt…

– És csúnya is – mondta Szekeres Jani nyújtózkodva. Inge továbbszakadt a hóna alatt, hangos reccsenéssel.

– Csúnya? – dr. Kaponyainé fellapozta a szemléltető képet. – Csokonai csúnya?

Nézte egy darabig az arcot: vastag orr.

– Más volt akkoriban a szépségideál…

– Ideáll meg odaáll – nyöszörgött mély hangon Truskovits Zsiga, és vonalzójával Truskovits Frici fejére ütött.

– Ne bántsd a bátyádat! Ejnye!

– Én az öccse vagyok – mondta a sértett. Nyálazta a feje búbját. – Csak ő visszamaradt a fejlődésben.

A Frici másfél fejjel magasabb. Dr. Kaponyainé gondosan mérlegelte, nem ugratják-e?

– Na – tapsolt bele Dederák, és díszes karórájára nézett. – A tanárnőnek is vannak idegei. Az idő pénz.

– Azért, mert a költő csúnya volt, még lehetett szerelmes. Azért még fájhatott neki – mondta Kaponyainé, kihasználva a hirtelen csöndet, – Ebben egyetértünk, ugye?

– Elvileg – emelte fel húsos mutatóujját Dederák. – De ma már ez nincs. Nem siratjuk a csajokat.

A csajok elnyújtott bégetésfélét hallattak. Kuzmics Vera ösztönösen húzott kettőt gyér haján a tupírfésűvel.

„Istenem – rémült meg egy kissé Kaponyainé. – Túlkorosak! Kellett ez nekem, két évvel nyugdíj előtt?”

Pedig szerette az irodalmat. De hát a biológia-földrajz, jó szak ez is. Tárgyilagos. Biztonságosan fehér-fekete.

– Ráadásul más se sikerült neki – magyarázta buzgón. – Nem méltányolták a verseit. Nem aratott sikert, nem kapott pénzt sehonnan.

– Az rossz. Az marha rossz, valóban.

– Szóval, úgy minden összejött – mondta elmélázva Drinkl Evelin. – Ahogy néha szokott…

Dr. Kaponyainé rábólintott.

Hosszan időzött a vers felett, kedvenc verse volt, kívülről tudta, még a líceumból, meg is siratta annak idején, s behelyettesítette a Lillák-at egy fiúnévvel.

„Kedv, remények…”

Tökéletes vers. Megbonthatatlan. Az a mély „jaj” a közepén. A fölfénylő tavaszi kert. És a kert ugyanaz marad, nem egy másik kert, ugyanaz, lehervasztva.

„Hittem szép szavadnak…”

„Mind hittünk szép szavadnak, igen. Hány éves korunkig? Harminc vagy negyvenkettő? De én már ötvenhárom múltam” – gondolta Kaponyainé. Nagy lélegzetet vett.

– A remény nem élő személy… képzeletbeli istenasszony. S a költő hozzá fohászkodik, neki tesz szemrehányást…

– Elég hülye!

„Talán nem is szemtelen – gondolta Kaponyainé. – Csak buta. Vagy egyszerűen: más.”

Kopogott a ceruzával.

– Hallgassátok meg. Hallgassátok meg, milyen szép. Milyen szép, kerek egész!

Hangsúlyosan, de dísztelenül olvasta, ne legyen émelyítő. Közben rájuk nézett, igyekezett elkapni a szemüket.

– Bájoló lágy trillák, tarka képzetek… – itt egy pillanatra megállt. – Kedv, remények, Lillák, isten véletek – fejezte be suttogva.

– Szervusz – mondta Frici vidáman –, ez utazik valahova!

– Képletes – kiabálta Dederák. – Tanárnő, ez képletes! Marha Fricek…

– Mert te már kétszer tanultad – nyafogta Börösi Kati –, mit vágsz fel?

– Angyalok nincsenek – közölte Bocskai. – Védangyal… amikor nincsenek is angyalok…

– És miért hajlong előtte, ha megcsalta?

– Ugyan ki hajlong? Hol? – kérdezte Kaponyainé. Viszketni kezdett a háta. Neki kéne dörzsölni az ajtófélfának.

– Hetedik, nyolcadik sor… mint védangyalának, bókol untalan…

– Bókol: annyi mint szépeket mond. Hajbókol, az más.

– Untalan… maga is unja!

– Untalan, annyi mint folyton-folyvást… „Nem kellene ezt a kifejezést használnom: annyi mint… – gondolta elkeseredetten – nem illik ide. Ehhez a vershez. Ehhez a szép, kerek…”

– Csepegteti a kedvet…

– Ha nem csurran, cseppen…

Hogyan kiáltson rájuk?

Aránylag csöndesek.

– Tanárnő, miért nem adnak csöppentőt? Azelőtt adtak, a szívcsöppekhez.

– Csöppentő? Mi az a csöppentő? – kérdezte Szivi Mátyás, mint aki hirtelen megébredt.

– Az a piros, gumivégű üvegcső!

– Csak fel kell szivattyúzni vele a folyadékot, kicsit nyomni rajta, és csöppen szabályosan. Tanárnő! Igaz?

– Valóban – bólintott dr. Kaponyainé. – Szembe is csöppentenek vele, ha valami fertőzés…

Bőrösi Kati lehúzta a szemhéját, mutatta. Sorba nézték, dr. Kaponyainé is, azután megállapodtak, hogy csak kezdődő árpa.

– Képzeljétek el – próbálkozott dr. Kaponyainé –, képzeljétek el a tavaszi kertet. Ilyen volt a lelke, amikor még bízott Lillában.

– Nárcisz… nárcisz… Melyik az a nárcisz? – kérdezte Drinkl Evelin. – Van még ilyen virág?

– Nárcisz, hogyne volna!

– Hát a bokrokon, te dinnye… az a vacak hullós…

– Nem, fiam. Tévedsz. Az a jázmin.

– Lila meg sárga. Hat forint szálja, kis kunkori…

– Nem, nem. Az meg a jácint. A nárcisz a kertek egyik legkedveltebb, különleges illatú virága. A zárvatermők törzsébe, annak is az egyszikűek osztályába tartozik, az amarillisfélék között tartjuk számon. Lándzsaszerűen magasodik fel, levelei párhuzamosan erezettek. A kiálló virágkehelyben helyezkedik el a porzó meg a termő. – Egyszerűsített. – Rokona a hóvirág és a különleges agavé. A nárcisz tavasszal virágzik. Fehér színű. Ámbár kitenyésztett fajtái, melyek nem vadon nőnek, különböző színben pompázhatnak – fejezte be elégedetten. – Most már világos?

– Rajzoljuk le! – kérte Bocskai. – Úgy szeretek rajzolgatni.

Kaponyainé előkotorta zsebéből a színes krétát. A nárcisz elfoglalta az egész táblát. Hogy legyen valami értelme, odaírták melléje, apró nyilakkal: szár, gumó, levél, szirom.

– Mint a margaréta…

– Csak illatosabb. Enyhe vaníliaszaga van.

– A fűszerek Keleten teremnek – mondta Szivi, és a gomblyukába fűzte a ceruzát. – Onnan hozták a fölfedezők…

– A boldogság… az ízesítette meg a költő életét, mint a fűszerek az ételt… fűszerezni annyi, mint…

– Az én nagymamám nem engedi eldobni a konzervdobozokat. Ráragasztja a címkéimet, és mindegyikre ír valamit. Ánizs, gyömbér, szegfűszeg, babérlevél, kömény, meg a frász tudja…

– Ennyi fűszer – mondta dr. Kaponyainé, kissé irigykedve.

– Á… ne tessék hinni. Üres mind. Kinyitottam.

– És amikor itt a gondolatairól beszél… – Kaponyainé nem bírta tovább. Meghajolt, hátrafelé, nekidörzsölte viszkető hátát a katedra kiálló csücskének.

– Az hasonlat. – Dederák legyintett. – Ismerem. A hasonlatban két dolog jelenik meg. Egy hasonló meg egy hasonlított.

– Mit vágsz fel? Te már kétszer…

– Gondolat = méh. Kert = lélek. – Felírták. Akadt, aki vonalzóval húzta az egyenlőségjelet.

– És miért hordtak gyöngykoszorút?

– Gyöngykoszorú annyi, mint elismerés…

– Babérkoszorú…

– Fűszerkoszorú!

– Már az ókorban, a győzteseknek kijárt… Az irodalmi versenyek győzteseinek. A görög drámaíróknak. Vagy az olimpián. Az olimpia is görög eredetű. Ott is babér övezte a győztes homlokát.

Hallgatták, tátott szájjal.

– Szeretitek a történelmet? – kérdezte Kaponyainé, mert kifulladt, és az évszámok nem jutottak az eszébe.

– A történelmet nem – felelték kórusban a gyerekek.

– Pedig szép – mosolygott Kaponyainé zavartan –, és ez a befejezés… meg akar halni…

– Hímtelen a rét – vigyorgott Drinkl Evelin. – Mért fáj az neki, hogy nincsenek hímek?

– Ej… Gondolj a hímes tojásra. Láttál már hímes tojást? Hát mit adsz húsvétkor a locsolóknak?

Drinkl Evelin mondott valamit, félig csukott szájjal, Kaponyainé nem értette, mit ad, de nem kérdezte újra, mindjárt csöngetnek.

– Mindenféle virágos, díszes ábrák… csupa szín… annyi mint hímes…

– A trilla pedig a magas cé! Vágd ki a trillát… Gizi néni szövege a karéneken… vágd ki a trillát…

– …és mindentől elbúcsúzik – mondta dr. Kaponyainé nagyon gyorsan. Figyelte óráján a másodpercmutatót. – Mindentől. Lillák, többes számban.

– Háromféle végződés – Dederák megigazította a nyakkendőjét –, rag, képző és jel.

Csöngettek. Dederák villámszerűen lesöpörte bal kezével a könyvet a padról, alátartott jobbjával ügyesen felfogta.

– Első szakasz, ugyebár? – kérdezte Frici, s az első szakaszt piros filctollal, vastagon, sercegve bekeretezte.

Dr. Kaponyainé megállt a lépcső aljában, körülnézett, azután alaposan megvakarta hátát az osztálykönyvvel.

– Talán ha újra elolvastuk volna… talán ha még egyszer…

Csóválta a fejét, úgy lépett a tanáriba.

„… isten véletek.”

Előkereste a helyettesítési naplót.

Áthúzta a rovatban: szakszerű. De azért nem volt elégedetlen.

 

Majd kialakul

– Hova mész, Edelényi? –így kérdezte, pedig már nem voltak osztálytársak, ő a második évben kimaradt. – Hová mész, Edelényi?

– Éppen most dobtam egy állati krapekot – mondta Edelényi –, pedig ilyen a deltája! – Mutatta az utcáról a háromszöget a levegőben. – És te mit csinálsz, Surek? Hogy vagy mindig? – Edelényi szerette a választékos fordulatokat.

– Frankón – felelte Surek. Az utcaseprő felnézett rá a narancssárga mellényben. – Perecet árulok az Állatkertnél.

Edelényi tudta, mi az illendőség. Kétperces eszmecsere. – Mit szólsz a Dangerekhez?

– Ühüm – bólogatott Surek, azután hátrarándult, mintha hívnák. – Szia.

Becsukta az ablakot, egyesületi tréningnadrág volt a kezében, azt húzkodta végig egyenletes mozdulatokkal a fekete bútorok felületén.

– Sztori! – mondta Edelényi, és a füstöt elegánsan a mennyezet felé fújta. – Emlékeztek a Surekre?

Kücsük emlékezett. Kücsük mindenre emlékszik, még arra is, melyik kesztyűje lyukadt ki először Babucinak. Határozottan állította, hogy a jobb, ezért haragudtak is rá, teljesen mindegy, mi a sorrend, a végeredmény, az a lényeg.

– Perecet árul az Állatkertben…

Alig nevettek rajta, sőt Murmur sóhajtott is, sajnálkozva. Sütkéreztek kissé fensőbbségük tudatában.

– Selejt mindig akad. Hiába – közölte fontoskodva Babuci. – Az anyag bosszúja.

– Ne filozofálj – szólt rá Kücsük, ahogy az apjától hallotta. – Nem szeretem, ha a nők filozofálnak.

– Különben itt lakik a sarkon. Az első emeleten.

– Tudom. Láttam néha az üveg mögött.

– De most lekiabált. Képzeld.

– A Surek?

– A Surek.

Igyekeztek megfogalmazni, miért olyan ronda. Hiszen külön-külön mindene szabályos.

– A lába, legalább, mint a Tempáké… nem vicc.

– És nem csorog rajta a háj sem.

Murmur összehúzta szemöldökét, pendített egyet a gitáron. Feje alá gyűrte a díványpárnát, tudományos pózban.

– Mi tisztában vagyunk a lélektan alapelemeivel. Végül is az összhatás…

– Nincs hely az arcán – mondta Babuci. Elégedetten, lazán két ujját a hajába mártotta. – Így tudnám megfogalmazni, gyerekek.

 

Surek hátrafogta a rongyot, miután letörölte a keretet, és pillantását a tükörbe engedte.

– Nagy a szád. Meg a szemed. Meg az orrod is, igen. – Neki mondták, valamikor, még az elején. Mostanában csak ismételte magának, rendszeresen.

– De attól, még, kislányom, tárt kapukkal…

– Más legalább okos – mondta az anyja a gangon a nyugalmazott polgári iskolai tanárnőnek –, tessék elhinni, aggódom…

– Majd kialakul – felelte a nyugdíjas polgári iskolai igazgatónő. – Nem szabad… Nagy kincs az élet.

A pereces két fillért ígért minden eladott perec után.

– És akkor még havi fix ezer – intett az apja –, ha már fuccs a gimnáziumnak…

– Más irányú az érdeklődése – védte az anyja –, nem húzhatunk mindenkit egy kaptafára.

Porosak a fák az Állatkert előtt.

Leállította a négykerekű tolókocsit, félrelibbentette a fehér gézfátyolt a perecekről, kinyitotta összecsukható, csíkos rolóvászon székét, ráült. A fülébe bőgött egy-két táskarádió vagy valamelyik ismeretlen állat a kőkerítés mögül.

Találgatta. Ez a Tom Jones. Vagy mégsem. Ez meg az elefánt. Esetleg az oroszlán. A hangjukról megkülönböztetni. Ezt nem tanították annak idején az iskolában.

Gyerekek jöttek, csoportosan, nyújtogatták a nyakukat a perec felé, de a tanítónő nem engedte, hogy megálljanak, siettek, indult a villamos. Arra sétált a kalauz, szigorúan ránézett, megtapogatta a pereceket.

– És ezt maguk eladják?

Délután elment az ablak alatt Murmur, mintegy véletlenül, feltekintett, nem kellett kiáltani neki:

– Szia, Surek. Hallom, árulod a perecet.

Nem volt ebben semmi sértő, sőt, Surek úgy vélte, burkolt irigység.

– Naponta százat adok el.

Murmur füttyentett, udvariasan, ment tovább hanyagul, ő utánaszólt:

– Vasárnap többet is.

Vasárnapra kisütött a nap. – Kiabálj – biztatta Keveházi bácsi, délben, a röpellenőrzéskor. – Kiabálni csak tudsz? Friss perecet tessék…

– Friss perecet tessék… – Olyan volt, mint egy kijelentő mondat, személytelen. Hamar abbahagyta.

 

– Mit csinálsz, ha nem vesznek fel gyógyszerésznek? – töprengett Babuci, és finoman arrébb tolta Kücsük kezét. – Inkább ezen törd a fejed!

– Addig még! Addig még sok víz lefolyik! És a vegyi szakmák. Abban is van fantázia.

– Utálom, hogy így lefeküsztök a reáltárgyak előtt. Tőletek elpusztulhat a humán kultúra.

– Megnézzük a Sureket?

Arra hömpölyögtek, Surek nem volt az ablakban, másnap már nem lehetett kihagyni, és tényleg, ott könyökölt.

– Mit csinálsz, Surek?

– Mit csinál, napozik?

– Lemenjek? – kérdezte Surek, és kapargatta az ablakpárkányt. – Negyed órát talán ki tudnék szorítani.

– Á – mondta Murmur félig röhögve, de tulajdonképpen ijedten. – Most éppen megyünk.

– Hova?

– Makepiece Thackeray! – Edelényi megbillentette térdével Kücsüköt, rosszallóan.

– Micsoda? – Surek tölcsért formált a kezéből. A füle egészen olyan lett, mint a régi magazinokban a fonográf tölcsére.

Most már csak mutogattak, jelbeszéddel, egyre távolodva.

Szemerkélt az eső. Surek ráhúzta a perecekre a nejlonlepedőt és ernyőt nyitott a feje fölé. Divatos, virágos ernyőt, a nedvességtől élesen kiszíneződő virágokkal.

„A temetőnek van ilyen kerítése – gondolta. – Gondolnom kell valamire. Valami értelmes dologra.” Surrogott felette a selyem.

– Surek – kiáltotta másnap Kücsük, és feldobott egy kavicsot –, bújj elő. Mit szólsz a relativitáshoz?

A többiek vihogtak a kapu alatt. Babuci kellemesen borzongott. – Azért ez embertelen – suttogta.

Surek könyökölt.

– Nem hallom jól.

– Rossz az akusztika.

– Mi volt a fején? – kérdezte később Edelényi, Murmur vállán állva. Kereste az angol–magyart a legfelső polcon.

– Szalag. Szalag volt, esküszöm…

– Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag…

– József Attila!

– Rájött. Rájött a fiúka – mondta Babuci fintorítva. – József Attila isteni. Persze, nem az a József Attila.

– Á – Edelényi levágta az angol–magyart, szállt belőle a por –, unom a négyzetgyököt meg a jambust. Ti nem tudjátok, milyen egy valódi krapek.

– Ez sztriptízből akar élni, fogadok…

– Nem ez a kérdés – mondta Edelényi fölényesen –, hogy abból fogok-e élni. Hanem hogy meg tudnék-e élni belőle… – Hirtelen csavarmozdulattal, tárulkozóan állt előttük. – A képesség…

– A hús – biggyesztett Babuci –, a hús nem minden.

 

Az eső lemosta a fákról a port. Kifényesedtek a levelek. Friss volt Surek haján a hullámcsattal odaerősített csipkepárta.

– Napozz legalább – tanácsolta az anyja –, a napfény vitamin.

– Én ábrándozni szoktam – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, ábrándozz, ha nem tudsz mit kezdeni az időddel.

Még egyetlenegy sem akadt. Soha, egyetlenegy sem.

 

– Ma megint társalogtunk – mondta Edelényi, a tánc szünetében. – Tudjátok, kivel.

– Megígértük, hogy abbahagyjuk – Babuci a legmagasabb bárszéken ült, szalmaszállal itta a kólát.

– Becsületszavamra, véletlen… Ugye, Murmur? Azt hiszem, lesett ránk. Nem fogunk két sarkot kerülni miatta. Különben nem szalag van a hajában. Olyan izé, mint a közérteseknek.

– Szegélycsipke, mint a régi stelázsin… – mondta Babuci, egészen fölélénkült. – Ragyogó… ez a kép, ragyogó!

– „Fáradt vagy, Surek?” „Nem, nem vagyok fáradt, tiszta munka, csak rendezem az emlékeimet…”

– A Surek! Rendezi az emlékeit!

– Csak egyszer jött el az iskolabulira. Edit néni kilenckor megszánta, betette a ruhatárba.

– Meg kéne nézni. Talán még most is ott van, és bíborpárnába szúrja a gombostűket… – mondta Babuci, és mint mindig, megbocsátották neki, hogy csúnya.

„Sietni kell. Fél kettőkor jön erre Edelényi. Fél kettőre haza kell érni – gondolta Surek. – A kapuban kellene állni, vállra vetett enciánkék pelerinben.”

De Edelényi csak három órakor jött. Az anyja hagyta, hadd ácsorogjon az ablaknál.

– Talán van valakije – mondta a férfinak a konyhában.

– Az utcaseprő, a narancssárga mellényben – válaszolta a férfi. – Ráér… – tette hozzá engesztelően.

– Te Surek – kiáltotta Babuci –, beszerveztem újra a deltásat. Majd egyszer elhozom erre, jó?

Surek megvárta, amíg az utcaseprő elfordul.

– Ma egyszerre megevett húsz perecet. Majdnem belebetegedett… Egy méter kilencven… Odajön, néz és eszi a perecet… titok, Edelényi!

Fújt a szél, elvitte a gézfátyolt, tíz métert kellett utánaszaladni, egy csukott kocsi megállt, kosztot hozott az állatoknak. A férfi, szürke kezeslábasban, felemelte a terítőt, tartotta jobb kézzel, lebegett a szélben, mint a patyolat, ez is egy vers. Keveházi megszidta, a tisztító drága.

– Legalább beírattam volna szövőnőnek – kesergett az anyja –, de ha nincs hozzá kedve, kényszerítsem?

– Ej, itt viszont ismerkedhet.

– De kikkel, apa? Kikkel?

Az apja nagyon halkan felelt valamit.

– Milyen apa vagy? – kérdezte az anyja felháborodottan. – Te már azt se bánnád?

Azok meg nevettek.

– Így mondta: titok… Edelényi, titok…

– Ne ugrassátok… Nem méltó partner. – Kücsük fontoskodva megpörgette a logarlécet.

– És mindig ugyanaz. Hol a poén?

Szombaton föllendült a forgalom, Surek eladott nyolc kosár perecet. Délben kijöttek a kőkapun az állatetetők, de azok nem vesznek perecet, soha. Vidám fiúk, kicsit piszkosak, a szomszédos presszóba mennek virsliért, hónuk alatt viszik a Kinizsit visszafelé.

A perecet a majmok eszik. Meg a hattyúk a városligeti tóban. Mert minden hattyú csúf kiskacsa volt. De csak nagyon kevés kiskacsa válik hattyúvá.

„Ártatlan vagyok – gondolta Surek –, nem tehetek róla.”

– Legalább ábrándozz – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, azt nem tiltja meg senki – és visszament kaktuszai közé, „Dél-Amerikába”.

– Azért én mégis a technikában bízom. Ott nincs mellébeszéd – jelentette ki Kücsük. – Persze, nekem mindegy.

– Adjatok egy valódi gitárt, és meghódítom a világot! – Murmur leült a földre, nyakát hátrafeszítette. Csukott szemmel énekelni kezdett, arcán a legmélyebb szenvedés külső nyomaival.

Kücsük és Edelényi már messziről látták Surek fejét az ablakban. Be akartak fordulni egy sarokkal előbb, de Surek metszően utánuk kiáltott:

– Fiúk… halló, fiúk!

– Ez már engem is fiúnak néz? – nevetett Edelényi, inkább bosszúsan.

– Sietünk, Surek, sietünk…

– Nem bánom, mondjátok el a többieknek is: mind kijönnek. Irtó muris. Az állatápolók. Eszik a perecet, ropogtatják. Pedig nem szeretik.

– De azért eszik, Surek?

– Hogy ott lehessenek. Tudjátok… tudjátok ezt ti, hogy van…

– Óriási! És az akrobaták, a cirkuszból? A légtornászok? Azok nem jönnek ki?

– Nincs már cirkusz – mondta Surek diadalmasan. – Hogy jöhetnének?

– Ja, nincs! Hát ha nincs, az más. Nagy vagy, Surek!

– Babuci, ne rontsd el. Ő akarja. Direkt vár minket. Ezt a dumát nem lehet kihagyni. Hallgasd meg magad is, ha nem hiszed – Edelényi megsimogatta Babuci karját, tudott ő lányoknak is udvarolni.

 

Igaza volt Keveházi bácsinak. Napsütésben kincsesbánya. Még sorba is állnak. – Nem akarsz perecet? – kérdezik az anyák, a gyerekek rendszerint nem akarnak, de az anyák rájuk erőszakolják, mert a fagylalt, bár jó, de hidegebb. És a perecet össze lehet törni és utánanézni, ahogy úszik a vízen, egyre, messzebb úszik, aztán elmerül.

– Vajas.

– Sós.

– Vajas.

– Sós.

Az egyik ápoló kijött az egyik kapun, kicsiny állatot vezetett vasláncon, kicsi vadállatot, az állatka határozottan arra nézett, de az ápoló bevonszolta a másik kapun.

– Látod – mondta egy anya oktatóan –, a kutyushoz viszik. A kutyus szoptatja.

Sureknek megfájdult a melle.

„Talán lázam is van – gondolta hazafelé –, ez a sok időváltozás.”

Nem kért ebédet. Odavitte a sámlit az ablakhoz, arra állt, hogy jobban kihajolhasson.

– Úristen, ez a hülye még kipotyog!

– Legyünk túl rajta – mondta Babuci –, talán még segítünk is, ki tudja?

– Szia, Surek!

– Mind itt vagytok? – kérdezte Surek. – Edelényi elmesélte?

– Csak az ápolókat – mondta Kücsük. – A többit nem.

– A többit nem? – kérdezte Surek, bizonytalanul. Felsorakoztak a járda szélén, csak Murmur ugrált a csatornarácson, hadonászott a gitárral.

– Halljuk, hercegnő!

– Az állatok – mondta Surek halkan –, ma már azok is kijöttek. Hiszen olyan közel van.

– Kik jöttek ki? Hangosabban!

– Az állatok! – kiáltotta Surek. Kapaszkodott a párkányba. – Kijöttek és odaültek. Körbe. Olyan aranyosak.

Murmur hóna alá kapta a gitárt, mintha szerenádot adna.

– Az oroszlán is?

– Az oroszlán is. Egyelőre lánccal. És ette a perecemet.

Babuci sírva fakadt, de a többiek elragadtatottan összekapaszkodtak. Kacarásztak tántorogva.

– Nahát, Surek. A Sureknek humora van… Nahát, Surek. Klassz vagy.

Surek becsukta az ablakot, mind a két táblát. Fogta a kilincset és nézte őket, mint a hangtalan képernyőn a hepiendet.

„Nem hiszik el. Legalább elhitték volna – gondolta. – Mi lehet még hátra?”

 

Mimóza

A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kis arany gömb a közepén, dupla fürtben szaladt le a fűzött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy, és séta közben kellemesen zizegett. Már éjszaka álmodott róla, megálmodta, ahogy bemegy a boltba, és a tenyerébe teszik. Narancssárga táska és narancssárga cipő, a fűzöld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész: tökéletes.

– Tökéletesen hülye vagy – mondta az anyja.

Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: l. kis fehér 2. piros virág 3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. opárt 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás 10. valódi 11. kék csillag. És most: 12. …Hosszan töprengett. Fürtös narancs. Elég találó, bár teljesen értelmetlen, ugyanakkor.

Két hónap telt el az érettségi óta és még két hónap szeptember elsejéig. Akkor áll be a Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egységéhez mint cukrász szakmunkás.

– Kezdhetnél addig is valamit – mondogatta az anyja. – Csak folydogáltok ide-oda a világban, éppen, amelyik edénybe töltenek.

– Ne légy irodalmi – mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a vasperecek. – Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha.

Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevezték, mert egyenesen járt, feltartott fejjel, mindig. De aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meggörnyedt egyszeriben, nézte Kertész hajában a gyöngyház-ráfot, Kertész odakapott, idegesen. „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” – kérdezte Hurkacövek, azután megelevenedett az arca. – „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után, ő meg Kosirek a tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebb lépni. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott, utánalestek, erőteljesen csapdosta lábát a kőhöz, akkor mondták először: Mimóza, bár sejtették, hogy a mimóza tökéletlenebb: egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkülés, didergés és sugárzás titkos képességeit.

– Minek ez a rengeteg fülbevaló? Vegyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat. Arra gyűjts. Az örökké érték marad.

– Nem az a baj, hogy az ember gyűjtöget. Hanem az, hogy nem érzi közben, milyen hiábavaló…

– Ezt is a drága Mimózád…?

Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem válaszolt, elfáradt, maradék erejét arra tartogatta, hogy kikeresse a lasztexnadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancssárga fülbevalót jobban kedvelte, a Kleopátra-lógót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen.

A városligeti benzinkútnál dolgozott már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarabbal, és megtisztította az autók első ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgáltatás, csupa figyelmességből. De így is összejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit vesz belőle: sötétkék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás váll-lappal, ezüst lakkcsizmát, és egy egészen fehér, tisztaselyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán, és amit lobogtatni lehet, kifelé, a vonatablakon, ha egyszer elutazna. Meg kisestélyit, a harmadikat, olyan „bébizuhatagot”, színházba.

– Erzsi! A tömzsi lábadhoz! – oktatta az anyja. – Miért csinálsz magadból bohócot?

Anya órákig áll a tükör előtt, gombolgatja ki-be az új műszőrme bundáját, hátrál, majd ismét előbbre lép, kezét eltartja a testétől, mintha vízben haladna, ár ellen.

– Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék.

– Öreg vagyok már – mondta Mimóza. –Megöregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok. – Bólogatott hozzá, mókásan csücsörítve. Szép haja volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit-ruháit is gyakran cserélte. Ha dicsérték, legyintett: – Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.

– A legfontosabb, hogy ne válogasson – mondta Lajos bácsi, még az első napon. – Trabant vagy Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzinárban.

Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú, kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de Lajos bácsi nem volt olyan edzett, mint a tanárok.

– Mit vihog, maga kis hülye?

Egyik oldalon a „kis hülye” – másik oldalon a műbőr kosztüm plusz lakkcsizma.

– Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll – mondta anya, aki néha azért beszélt okosat is –, s jobb az elején megszokni. A sértődés, önérzet luxus. Megengedhető, de csak havi négyezren felül. Nekem elhiheted. Tapasztalt róka vagyok.

– Hercegnő – kiáltotta Lajos bácsi már messziről. – Várja a munkaeszköze. Hehe.

Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fakunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa, ha valaki belenyúl.

Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó benzinszagtól, de már megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a közeledő autókat. Messziről „saccolni”, külföldi vagy magyar. És ad-e?

– Csodálatosak a fülönfüggői – mondta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a gumicsövön. – Nem húzzák le a cimpáját?

Erzsi biggyesztett, és megvetően végigmérte.

– Lehetne barátságosabb is. Elijeszti a kuncsaftokat ezzel a pofával.

– Legyen nyugodt. Majd vigyorgok, ha ideérnek.

– Hej, maguk fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk fiatalok… – bólogatott Lajos bácsi, és hátraszólt a dadogósnak: – Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán.

Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, valamennyien kövérek, még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit törölgetni. A volánnál az asszony ült, édesen Erzsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. Lajos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével bosszúsan kitolta alsóajkán a húst.

– Van képük… – mondta Erzsi.

– Nem azért vagyunk itt – vágott közbe Lajos bácsi –, utálom ezt a szemléletet.

– Miért? Maga miért van itt? – kérdezte.

– Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni.

– Ahá. Ez nem jutott eszembe – mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancssárga klipsz, a Kleopátra csípte a fülét. – Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat, szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel.

Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szakember. Különben is, a te képességeiddel…” – és sóhajtott hozzá, lemondóan.

Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel kocsikat csaknem mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut ilyen drága kocsira. Ámbár az Ipari Kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt, és leült sült kolbászt enni a lacikonyhában.

Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat.

– Szabad a hátsót is…?

Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakkendőt visel, és kesztyűt. A régi filmszínészeknek volt ilyen oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt Új Idők-ben.

Ennek nem kell gitár, hogy észrevegyék.

– Nincs kedve kocsikázni? – ha ezt mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámuldozna. „Miért nem áll veled szóba egy jobb fiú?” – úgyis ezen siránkozik.

Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle.

– Tönkremegy a kezem – mondta bizalmasan. A fiatalember mosolygott, kinyújtott az ablakon egy összesodort tízest, alig nézett utána, majdnem a földre esett.

– Maguknak mindegy – jegyezte meg Lajos bácsi. – A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz Fecskét.

Dedőke elloholt.

– Azt hiszik, nincs más érték az életben. – A homlokára ütött. – Pedig itt is kell legyen valami. – Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát. – Nem minden a himi-humi.

Erzsi féltette a lasztexnadrágját.

– Nana – mondta, mintha gyereket csitítana.

– Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint a fiatalúr a kocsiban. – Jelentőségteljesen bajuszára tette kezét, szemöldöke ugrált.

A kis Trabant csikorogva fékezett, utasai másodpercenként nézték az órát, az ablakpucolást nyersen elhessegették, a kétforintost Erzsi röptében kapta el.

– Törjétek ki a nyakatokat – kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. „Nem, nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szövege. Érdekes, hogy eltanulja. Jobban, mint amivel egyetért.

„A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a cseles mondatok? Mimózának biztosan.

Csak ne égne annyira a fülcimpája. Holnap meglazíttatja a csatot.

Még két kocsi érkezett, mintha összebeszéltek volna, egyik se adott borravalót.

Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkínálta Erzsit is, gavallérosan.

– Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értem ezeket a mai nőket!

Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre.

– Addig vonzó a száj, amíg üde és illatos. – Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, azután két ujját összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. – Jaj, hogy oda ne nyúljak.

– Szálljon le rólam – mondta durván Erzsi. – Keressen más alanyt magának.

– No, nézd – Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes –, te kis szemtelen. Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél…

Erzsi bámult, és kínjában nevetni kezdett.

– Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden.

Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lasztexet sem kellett volna felvenni, nem ereszti át az izzadságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba.

Nem, leszedem ezt a vacakot – határozta el, mert a fájás már a tarkóját bénította.

– Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra – jegyezte meg Lajos bácsi, fel-alá sétálva. – Ízlés, az nincs.

Nem lehetett levenni. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancssárgát Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréringfelső a piszkosdrapp betűkkel.

– Galilei fizikus volt – mondta neki fölényesen –, honnan szedted ezt a nevet?

– Mert sokat eszem – nevetett a fiú. – Galilei szeretett enni.

Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a kocsijukban, és fényesítik a nikkeleket.

Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont.

„Csak emlékkönyvek ne legyetek soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a marhaságait.” Ó, ezek a mondatok. Mimóza világi mondatai.

Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsugorított bőrmellény gomblyukába.

Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer Puchban, csak színésznő lehet, azoknak lóg így a hajuk, és azok hordják a sötét szemüveget.

Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő arcot vágott, hátha feltűnik, kinyúl majd a nő a kocsiból, szelíden két keze közé veszi a fejét, hosszan elnézegeti, és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc. Micsoda csodálatos mimika! Így kezdtem én is, valamikor.”

Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest.

Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lába fejét az úttesten, és egy kocsi rákanyarodik.

Dedőke kirohant. Izgatottsága vonzotta Lajos bácsit.

– Fö-főnök úr, te-tele-fon…

– Kicsoda?

– Nö-nő…

Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva elnevette magát, Lajoskát folyton nők keresik. Ezt az öreg, csúnya krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek a harag?

– Szenzációs… hát ez a Lajos bácsi…! – Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul.

Lajos bácsi hebegett valamit a telefonba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste remegett. Ercsi hátrább ugrott, a hang egy nyikkanással belefulladt.

– A feleségem… hogy magyarázzam meg neki? Hogy mersz te röhögni?

– Vicceltem – mondta Erzsi, és igyekezett mosolyban hagyni a száját.

Lajos bácsi visszafordult, fél kézzel kiemelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágta a földre.

– Te kis senki. Eredj innen a francba.

– Nem. Ehhez magának nincs joga – mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöldökceruza darabkáit.

– Beküldöm a jelentést. Majd a központban eldöntik. Ott jelentkezz. – Lajos bácsi leroskadt a székre, legyezte magát a köpenye aljával. – Én megpróbáltam veled.

Dedőke söpörni kezdett, sebesen.

– Dedő, fogd csak azt a rongyot. Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet?

A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban végigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba belekapaszkodott, maga elé képzelte erősen: szív, markazit, szív, markazit.

A téren aztán, a napraforgók mögött, a hirtelen sötétedésben a padon, sírni kezdett.

A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét.

Nincs mit tenni.

Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát csak egy kis senki, tényleg?

Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelemre bukkant – az egyik még negyedik elemiből.

Megijedt. „Össze kell szednem magam – bizonygatta –, nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem. Csak sikerülne gondolnom valamire.” De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival keveredve.

Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra.

Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál dupla szegfűvel a kezében. Meghajtja a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé. „Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz…”

Ó, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor.

 

Sasadiné Bernáth Jolán déli postával kapta a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, a postás ne lássa a szemét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka tanulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta, és rányomta a fedőt. Kezét hosszan tartotta a fedőlapon, mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Aztán összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon, a morzsákat a vízvezetékkagylóba szórta. Hirtelen élénken a szobába szaladt, a könyvekhez, keresett, keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak.

Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát.

Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről – a fényes ciklámenekkel –, fordított rajta, átfutotta gépiesen.

„Üdvözletemet küldöm Aligáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. Ui.: Azzal az utolsó mondattal M. néninek valóban igaza volt!!”

Mimóza visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z. Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat. Sóváran kívánta azt a mondatot. De nem jutott eszébe, hiába.

Így arra gondolt legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre.

 

Selyem Izabella

Patinás gimnázium. Ami különösen abban nyilvánul meg, hogy sötétek a folyosói, a lépcső töredezett, és a központi fűtés folyton csöpög-szörcsög. Az ablakok magasak, a felső részük évek óta piszkos, mert nincs olyan hosszú létra, amiről a takarító személyzet elérné. Egy-egy ügyes dobással fönnakad ott a narancshéj, cigarettacsikk, száraz kockasajt. Újabban egy piszkos zokni is lóg a keretből, Nikodémusz Karajitisz zoknija, az egyébként kedves, jámbor harmadik osztályban, ahova javarészt lányok járnak, vihogó lányok, szemhéjukon egyforma, vastag penésszel – a szemfestéket nevezte így Hattanti Ernő biológiatanár, mellesleg osztályfőnök –, s néhány angyalképű, hosszú hajú fiatalember, nyakuk körül játékos csontfogakkal, vastag bőrövvel, amibe az ujjat kétoldalt bele lehet akasztani. Meg az az öt-hat kivétel: akikben a becsvágy és az ész véletlenül összetalálkozott, s ezért örömüket lelik abban, hogy az iskolai tananyagból is tündököljenek. Ilyen jó közepes osztályban évekig el lehet lavírozni, sem országos tanulmányi verseny, sem botránykrónika. Álom! De hát először is, idejött ez a Nikodémusz Karajitisz, röviden Niko; kellett neki idejönni? Még hosszú haja sincs. Külseje rendezett. Alig mulaszt. Ott ül az első padban. Semmiből sem áll bukásra, sőt. Néha ő oldja meg egyedül a matekpéldát. (Egyszer a földrajztanárt is kiigazította valami távol-keleti ország ügyében. Rövid vita után tisztázódott, hol is fekszik. Egyiknek sem volt igaza.) Ráadásul tetszik a lányoknak. Nagyon tetszik. Fekete a bőre, a szeme, a haja; magas, arányos testű, dzsúdózik, és szűk nadrágot hord, ami biztatóan feszül-domborodik az öv alatt. A fiúk meg irigyen röhögnek rajta, a KISZ-titkár (kis pamacsszakálla van) igyekszik kikerülni, a tantestülettel is közölte, hogy „az elszigetelés elve” ebben az ügyben az ő politikája.

No, de Selyem Izabelláig megvoltak vele valahogy. Hattanti Ernő kettőt-hármat ordított, belefojtotta a szót nyomban, kijelentette, hogy barmokkal nem vitázik, pofa be, mert másképp is lehet ám beszélni. Hattanti Ernő durva volt, majdnem brutális, de érthetően magyarázott, igazságosan osztályozott, nem bratyizott senkivel, terrorja megnyugtató egyértelműséggel lengett az osztály fölött.

– Először összetörni, aztán újra felépíteni – hangoztatta személyiségformálási elképzeléseit a kollégák között. Ezen néhány széplélek megborzongott, s úgy döntött, akkor inkább a derűs rendetlenség, ahogy esik, úgy puffan, egyik napról a másikra, szünettől szünetig.

Selyem Izabelláig lehetett is bírni. Például Méhes tanár úr, a Zümzüm, sárgulásig bírta Nikóval. Szólötyögés, kötözködés, indulatrobbanások, csak azért is anarchia. Néha csak egy mozdulat a vers közepén. Zümzüm látta a mozdulatot, aztán érezte, hogy a költészet összezsugorodik. Minden órán végigélte, hogyan olvad el az irodalom, még a legnagyobb is, hogy görnyed össze Ady, a vad vagdalkozó, Nikodémusz Karajitisz szeme tüzében.

Fegyelmi vétség?

Nem, nem. Tulajdonképpen nem az.

– Tőled semmi sem maradhat békén?

– Semmi – mondta Niko. Egyébként legalább húsz Ady-verset tudott, de a kötelezők közül egyet sem. S magyarázta őket, a saját kedve szerint, önkényesen.

Zümzüm komolyan vette Nikót. Néha óra végéig vitatkoztak, az osztály elfoglalta magát, az okosabbak élvezték Zümzüm csillogó érveit és Niko egyre fáradtabb patronjait. Csak azt nem értették, miért mondja mégis Niko Zümzümre:

– Ezt gyűlölöm a legjobban!

És miért forgatja a szemét? És miért üti a kilincset, amíg ki nem lazulnak a szögek?

De azért Selyem Izabelláig még valahogy rányomták a fedőt. Alkalmanként az igazgató is bevetette magát.

– Kényes ügy, az apja miatt – mondta, hunyorgott hozzá, de azért be-bemázolt egy igazgatói intőt, a megfoghatatlan sérelmekért cserébe: „Tanáraival szemben szemtelen.” (Ezen Niko sokáig röhögött, a stílust kritizálva.) „A kollektíva munkáját súlyosan akadályozza, a fegyelmet bomlasztja.”

Nehéz lett volna rekonstruálni, voltaképpen mi is történt, mert nem történt semmi. A fiúk vállalták, hogy a társadalmi munkában kifestik a dísztermet, amit tavaly úgy végzett el egy állami vállalat, hogy nemcsak az új, de az öt év előtti festék is lepergett a falról – szóval, a fiúk vállalták… Nikodémusz Karajitisz is megjelent, csak lóbálta az ecsetet, s szigorú szemmel követte társai minden mozdulatát, különösen a KISZ-titkárét. Odaállt mögéje, rosszallóan csettintett, majd dicsérően, nyájasan a vállára tette a kezét:

– Helyes, helyes, csak így tovább… Mit sütsz, kis kisz… Mit sütsz, kis kisz… Mondd gyorsan, bírod-e nyelvvel?

Az apa szégyenkezve ácsorgott a fogadóban. Idős, alacsony, kövér ember volt, és sírt. Szabályosan sírt.

– Pedig már itt született, kérem…

– Ilyen a vére. Ilyennek is kell lenni. Fontos! – mondta Zümzüm, de a kollégák lehurrogták. Lovat ad a csibész alá. Zümzüm azt felelte, ő csak az atyát vigasztalja. Elnézték neki, az irodalom szakosokban mindig lappang valamilyen neurózis.

Az angyalarcú hosszú hajúakat időnként megnyíratták. A butábbak kibuktak. Reggelenként a folyosóügyeletesek lemosatták a lányok szemfestékét. Csak délben kenhették vissza. A köpenyük térdig ért, a rendtartás előírta. S csak az utcán billegtek combtőig érő bőrszoknyában.

De mit lehet csinálni Nikodémusz Karajitisszel? Ezt az egy évet kellett volna kihúzni, az érettségiig: de hát megjött Selyem Izabella. Az elődje is nő volt, Kikerics tanárnő, sárgában járt, télen-nyáron mindig a sárga szín valamelyik árnyalatát viselte; tulajdonképpen hős. A keresztény mártírokra hasonlított, az agyonnyilazott, agyonhajigált szentekre, ahogy naponta bement pontosan az óráira, s törik, szakad, mosolyogva végigbeszélte az egészet, történelmet, oroszt, mindig ugyanazzal a mosollyal, rendíthetetlen nyugalommal, a megjegyzésekre süketen, a mozdulatokra vakon, a repülő almacsutkákra érzéketlenül. Csöngetéstől csöngetésig. A gyerekek megvetették, de nem utálták. Niko például ezt a nőt viselte el leginkább. Nem is pazarolt rá figyelmet. Aztán, mintha csak megbosszulta volna magát az örök sárga, Kikerics fertőző májgyulladással hosszabb időre visszavonult. Helyette küldték Selyem Izabellát.

Tavasz volt; Selyem Izabella tűsarkú cipőben érkezett. Magyarországon a tűsarkú cipőt már a bizományi sem veszi át, csak Selyem Izabella viselte, öntudatos méltósággal. Minden lépésnél belebicsaklott a bokája, ki-be, ki-be, ütemesen, s sovány fenekének félgömbjei követték a bokák hullámzását. Huszonhat-huszonnyolc éves lehetett. Sápadt, majdnem fehérszőke hurkákból épített frizurát hordott, s ezek a hurkák laposak voltak. Mintha kipukkadtak volna menet közben.

– Bájos babaarc – fintorított Hattanti. – Szörnyű!

Pedig valóban bájos babaarc volt. Kicsiny krumpliorral, s ez a kicsiny krumpliorr oly szerencsétlenül ragadt meg középen, hogy furcsa sértődöttséget sugárzott szét az egész arcra. Minden panaszkodott Selyem Izabellán: még kabátján a prém is – nem költözött ki belőle az élő állat, a szőrme nyers maradt, vádló, és ezért kellemetlen.

– Ebből baj lesz – mondta Zümzüm –, pláne, ha Nikóékhoz beeresztjük…

– Az elődjénél gyöngébb nem lehet – mondta bölcsen az igazgató –, majd lassanként elsajátítja a fogásokat…

Zümzüm azért megpróbálta. Szólt egy-két értelmes, jó szót az osztályokban.

– Ha zűr van – mondta Selyem Izabellának –, szívesen segítek…

– Egyedül szoktam a problémáimat elrendezni – mondta Selyem Izabella, s kisujjával megérintette Zümzüm szakállát. – Szerintem ez a szakáll rossz példa az ifjúságnak!

Az édesanyja mindennap fölhívta, az első és második óra közti szünetben. Gyöngéden társalogtak. Végtelen gyöngédséggel.

– A mézet megtaláltad?

– Jó, csillagom, ne nyugtalankodj… Nem, majd én fölviszem. A Józsi jelentkezett?

– Megetted a dzsemet?

– A Józsi még mindig nem jelentkezett?

– Tessen mán mondani – kérdezte Hattanti, kajánul –, szép nassám, ki az a Józsi?

– A házmester. Aki fölhordja a fát. És fölvágja – mondta Selyem Izabella. – Mert a fát föl kell hordani, berakni egy sarokba, ugye, a vizeseket külön, és apró gyújtóst is kell csinálni, ugye, anyuka nem bírja a munkát, ugye, függönnyel eltakarjuk a csúnya sarkot, ez az a Józsi, szerencse, hogy tisztáztuk…

Aha – mondta Hattanti –, aha.

Gyorsan elpucolt az osztálykönyvvel.

A köpeny. Az volt ám az igazi. Selyem Izabella párducfoltos köpenye. S ezt a párducfoltos köpenyt kétnaponként kimosta, a tanári mosdóban, a tanári szappannal, ott szárította vállfán a könyvtárszekrény oldalán. Kis flakonban szegfűkölnit tartott a táskájában, ebből öntött a zsebkendőjére a szünetekben, s a zsebkendővel aztán megérintette a homlokát, nyakát s csuklóján az ereket.

– Nem túl erős ebben az iskolában a fegyelem – mondta megrovóan az első napok után, az igazgató jelenlétében. – A gyerekek azt sem tudják, mi az, hogy vigyázz… Egyszerűen nem tudnak vigyázzban állni…

Komolyan közölte. Aggodalmas siránkozással a hangjában.

– Elmagyaráztam nekik, hogy a két lábfej a vigyázzállásban párhuzamos, a kezek oldalvást a combra simulnak s a többi… Kénytelen voltam belekontárkodni az osztályfőnök dolgába… Ilyen nagy gyerekek, és mégse! Persze, nemcsak itt… furcsa, de már a harmadik helyen tapasztalom – fordult vigasztalóan az igazgatóhoz –, baj van az elemi normákkal…

– Kedveském – mondta Hattanti, s hogy ellensúlyozza a szegfűillatot, pipára gyújtott –, nekem vigyázzba állnak. Akár tízszer körbenyalatom velük a padlót, guggolásban… Ha éppen akarom.

– De minek ilyet akarni? – kérdezte Zümzüm halkan.

– Respekt nélkül nem oktathatunk – Selyem Izabella bevésett két elégtelent a naplóba, mindkettőt ugyanazon név mellé. – Meg kell teremteni a respektet. Az én tárgyaimban különösen!

– Na – mondta az igazgató –, ebben egyetértünk.

Zümzüm külön szakkört tartott, jó időben az udvaron, az épülettől távol; szakkörét látogatták, s mindig arról beszéltek, amit a többség megszavazott. Zümzüm egyszer a szakfelügyelőnek is megmondta, hogy ezek a délutánok többet érnek, mint az évi tantervi anyag együttvéve, mármint eredményességben. A szakfelügyelő megijedt, bekérte az összes dolgozatfüzetet, átböngészte a naplókat, nem hiányzik-e belőle „bizonyos írók” ismertetése, aztán megnyugodott, biztatta Zümzümöt: nem szabad ennyire pesszimistának lenni, Zümzüm erre azt felelte, éppen az eredményes emberek pesszimisták, ha ez pesszimizmus egyáltalán, ha ragaszkodunk ilyen hülyeségekhez, mint optimizmus és pesszimizmus.

Ezeken a szakkörökön hallotta először suttogni, a harmadikosoktól, hogy Selyem Izabella… aztán megint Selyem Izabella…

– Hát persze – mondta erre –, mert megszoktátok az elődjénél az anarchiát…

Elhallgattak. Félreértés telepedett közéjük. Zümzüm pedig azt hitte, érti, mi ez az egyetemes, mélységes utálat. Selyem Izabella vaskalapos. Rendet tart, katonás rendet. A tanáriban is így nyilatkozik.

– Olyan nálam nem lesz, hogy feladat nincs…

– Otthon hagyni a szótárt, hogyne… Ki hiszi el?

– A nátha nem betegség! A láz harmincnyolcnál kezdődik!

Csak az éneklő, panaszos dallam és a sértett krumpliorr volt gyanús. És a telefonok anyukával.

– A rolót fölhúztad? Húzd föl, és tizenkettőkor húzd le megint… de ne az oldalablakon, hanem középen… Igen, anyukám, a szalámit is megettem… csak egy kicsit vastag volt… mondom, vastag… Majd azzal a nagyobbik késsel szeljük ezután, ugye, csillagom, vigyázz magadra, dehogy, ez nem rekedtség, a telefon torzít, nem, nem, nem fáj… már bevettem… puszi, puszi.

Zümzüm valósággal röstellt ezek után beleszólni a kagylóba, ha a felesége hébe-hóba valami intéznivaló miatt jelentkezett.

– Mi van, husi? Oké… szia!

Selyem Izabella forgatta kék szemét. Miért csodálkozunk akkor a tanítványokon?

Történt aztán, március táján, egy szép pénteki napon, hogy véletlenül valamennyi tanár megjelent, senkit sem kellett helyettesíteni, s így Zümzüm a lyukasóráján végigsétálhatott a második emeleti folyosón a biológiaszertár felé, ahol Hattanti madarakat selejtezett, és kávét főzött, hazai törköllyel.

Az ajtók mögött megnyugtató, kellemes zajok duruzsoltak.

– A munka zaja – mondogatta erre az igazgató. Egy helyről azonban fröcskölt a lárma. Szétfröcskölt az egész emeleten, ki a nyitott ablakokon, a szomszéd ház folyosójáig, ahol nyugdíjas bácsikák üldögéltek a virágládák mellett, és fölháborodottan hallgatták, hogy ebben az egykor nagy hírű gimnáziumban mi folyik.

Nem „rendes” lárma volt ez. Röhögés, lábcsapkodás, kurjantások, s ezek fölött Selyem Izabella hisztérikus sikoltozásba csúszó kiáltásai.

– Kérem a tanulóifjúságot, viselkedjék fegyelmezetten… Megrovásban fogom részesíteni… pecséttel… A történelmi helyzet ezekben a napokban válságosra fordult… népünk legjobbjai tömörültek… nem értik, kérem? Nem, nem? Nem érted, hogy fogd be a pofád? Szálanként húzom ki a hosszú hajadat… te huligán… Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtak akkor… és te mit tudsz, te, csirke, hogy vihogsz, ezzel a széttaposott száddal, utcán cigarettázni, a nadrágot gombolni, azt érted… Csöndet… negyvennyolc a fordulat éve… két elégtelen… és nem fogod kijavítani… Te tök, nem adok alkalmat… Kérem, egy kis jó érzést, kérem a tanulóifjúságot. Önök végtére már felnőtt emberek, az élet küszöbén, bizonyos minimális ismereteket el kell sajátítaniuk…

És ez a legjobb negyedik volt. Érettségi előtt. A kedvenc osztály.

Hattanti legyintett. Egy ócska füleskosárba dobálta a hulló szőrű mókusokat, féllábú madarakat, az üregi nyulat, amelyet ismeretlen tettes bepöttyözött leopárdra, s masnit kötött a nyakába, ráírva nyomtatott betűkkel: SELYEM IZABELLA.

– Nem újság. Neked még újság? – mondta. – Én már régen hallom. Képzeld el, mi van nálam. A Nikodémusz-féle osztályban. De én fenékbe fogom billenteni ezt a nőt. Hat intőt írat velem naponta, a srácok juszt se tanulnak, harminchármat nem lehet kibuktatni.

– Majd diplomatikusan csinálok valamit – ígérte az igazgató. Magához kérette Selyem Izabellát, Selyem Izabella sírva jött ki tőle. – Mert én megkövetelem a rendet… Mert én nem vagyok hajlandó engedni az egészséges normáimból…

Most már a kollégák is feldühödtek.

Csak Zümzüm sajnálta mégis. De hiába szólt. Selyem Izabella nevének puszta említése röhögőkórust és óra végéig tartó, csillapíthatatlan gúnyos morgást keltett. Nikodémusz Karajitisz úgy nyerített, mint egy ló, ha hegyről lefelé kantár nélkül szalad.

– Azt dumálja, hogy intellektuális típus vagyok… és szenzibilis alkat…

Mert Selyem Izabella – ahogy a többiek is bizonyították –, meglepő módon, Nikónak valósággal udvarolt.

– A leválasztás elvét érvényesítem – mondta Zümzümnek –, egyszerűen nem veszem tudomásul, hogy szemtelen. Próbálok az értelmére hatni, ásni, egészen a gyökerekig…

– Jó – mondta Hattanti –, de azért, ha beletörik az ásója, szóljon, beviszem őkelmét a vécébe, és lekeverek neki egy isteneset…

Zümzüm sóhajtott. Az ő birkózása Nikóval szinte naponta folyt. Mint a bulldogkutya, oly szívósan győzködött vele, s néha sikerült egy-egy rosszul alapozott téglát kirántania a fiú lába alól.

– Érdekes – mondta Nikónak, higgadtan –, mennyire gyűlölsz engem. És minden ok nélkül. Hisz sosem bántalak.

– Persze, a tanár úr szeret engem. Jaj, de nagyon imád…

– Dehogy szeretlek – Zümzüm nyugodtan végignézte, ahogy a pad előtt tekereg, grimaszol, s a haja tövénél izzad –, nem szoktam hazudni, fiam. Én sem szeretlek téged. Ha nagy ritkán hiányzol, akkor vagyok boldog.

Karajitisz leült.

– Ez legalább őszinte beszéd – mondta először zavartan, azután négyszer-ötször megismételte, a végén némi elismeréssel. – Ez legalább őszinte beszéd…

Április elsejére – amikor a zokni fönnakadt az ablakkeretben – az osztályok áprilisi heccet terveztek. Az április elseje hozzátartozik a tanévhez. Megfordítják a padokat, a fiúk befonják a hajukat, a lányok bajuszt festenek, az ajtóra kiírják: Leltár miatt zárva. Esetleg: Életveszély.

A tantestület meg is engedte ezt minden évben, sőt ki-ki vérmérséklete, kedve szerint részt is vett a komédiában, Hattanti például elénekelte a Gyere, Bodri kutyám kezdetű dalt, a tanulóifjúság őszinte gyönyörűségére, mert volt ebben valami hihetetlen és megrendítő, hogy a vad Hattanti lehunyja a szemét, az arca szomorú, aztán előveszi a pipáját, a hüvelykujjával bele-belenyomkod a dohányba, és azt mondja, szelíden:

– Bizony, bizony. Gyerekek, bizony, bizony…

Zümzüm is elviselte, hogy ezen a napon úgy szavalják Adyt, hogy minden sor után odaragasztják: ingbe-gatyába.

 

Mert ezerszer Messiások, ingbe-gatyába a magyar Messiások, ingbe-gatyába…

 

Adyt nem lehet megalázni. Még így is igaz.

De most másképp alakult a nap. Április negyedike keddre esik, előtte húsvétvasárnap és húsvéthétfő. Így jött össze. A megemlékezés nem maradhat el, utána viszont már iskolai szünet. A színjátszók maroknyi csapata vállalkozott rá, hogy az igazgató beszéde után beolvas a mikrofonba néhány szép, lelkesítő verset. És lemezről a Himnusz-t meg mindent. Április elsején.

A heccet lefújták. A diákság öntudatos, felnőtt gondolkodására apellálva.

A többség megértette, illetve befogta a száját. A harmadikosok viszont pofáztak. Hattantinak kellett bemenni, s „meggyőzni” őket a csukott ajtó mögött.

A díszterem festése még mindig nem intéződött el megnyugtató módon – tudniillik a mész föltakarítását a padlóról a takarítóvállalat csak júniusra vállalta. Így az ünnepséget megafonon közvetítették az utolsó órában, az éppen ott tanító tanár felügyelete alatt. Külön-külön hallgatták az osztályok. Karajitiszéknél Selyem Izabella volt a soros. A szerkezet néha bedöglött, és ilyenkor az igazgatói beszédet éles fütyülés váltotta fel. Máskor pedig csak szótagokat lehetett érteni:

– …ai napon… zánk… röshad…

Karajitisz nyerített.

– Zánk röshad! Zánk röshad! Íme, a főgymnasium… a főgymnasiumi színvonal… Tanárnőke, igaz?

– Már számtalanszor utaltam arra – mondta Selyem Izabella –, hogy ne használjon ilyen szabados megszólítást… Tudom, hogy csak a bizalma nyilvánul meg ily sajátosan, mégis mellőzését kérem!

Mert Nikót magázta. Mindenki mást tegezett, és a hajukat is megcibálta, ha nem ugrottak elég gyorsan félre.

Félt. Ettől a fiútól félt. Bokája – ha Nikóhoz beszélt – még szaporábban bicsaklott ki-be a magas sarkú cipőben.

– Tanárnőke! – folytatta Niko, halkan, összehúzott szemmel. – Április elseje… jó vicc… nem kell komolyan venni… zánk röshad… csak nyugi, nyugi!

– Ezek technikai hiányosságok – dadogta Selyem Izabella, s rákiáltott egy lányra, aki a fogát nézegette kicsi, ovális tükrében a pad alatt. – Mit bámulsz magadon? Azt hiszed, olyan gyönyörű vagy?

– A fogát nézi – mondta Niko –, a lovaknál is a fog mutatja, lehet-e még a szegény párát használni… – s belenézett Selyem Izabella szájába.

Selyem Izabella az ünnepség tiszteletére levette a párducköpenyt. Most nagyon hiányzott. Akárhogy igazgatta, a blúz mindig buggyot vetett a hasán.

– Látod – mondta a lánynak –, a fiúk körében is visszatetszést szül, ha valaki annyira tetszeleg… Hozd csak ki az ellenőrződet!

A morgás pillanatok alatt általánossá vált, alig hallották a már összefüggő szöveget a megafonból.

– És bárki kihozhatja… bárki, aki nem érti, hogy az iskolában a tanár parancsol, és a diák engedelmeskedik…

– No, neeee – fuvolázta Karajitisz –, no, ne-te-ne… – Ekkor hajította fel, szavaival egy időben, a tornazoknit az ablakkeretbe. – Zászló gyanánt… no, ne-te-neeee…

Most már mindenki nyerített. Még a KISZ-titkár is, bár ő időnként – amikor Selyem Izabella vádlóan ránézett – megigazította a vonásait, kellően felháborodottra és fensőbbségesre.

– Osztályrovót fogok adatni! – Selyem Izabella saját kezűleg becsukta az ablakot, keresztülbukdácsolva a sportszatyrokon. – Kirúgatom az egész bagázst…

– No, ne-te-ne…

– Azt hiszik, ez szellemes… Primitív állati szintű szellemesség… Nem fogom megengedni, hogy érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben bomlasszanak… Majd én megtanítalak benneteket, hol lakik az atyaisten…

Karajitisz fölmutatott a zoknira:

– A szakálla már látszik!

– Én magára a legvégsőkig tekintettel voltam – Selyem Izabella kivörösödött, orra a tehetetlen dühtől a kétszeresére dagadt. – De most már slussz. Élni fogok a hatalmi eszközeimmel. Az iskola hatalmi szervezet.

Az egyik hurka a fején megereszkedett, a babahajtű kihullott. S a megjavított megafonból tisztán, csengő hangon szólt az iskola legjobb szavalójának a hangja:

– …újfajta raj… fejünkön másképp tapad a haj…

Selyem Izabella ösztönösen a fejéhez kapott. A nevetés már görcsbe fordult, egyszerűen nem lehetett abbahagyni.

– Nem értik? Nem értik, hogy a tanár parancsol, és a diák kussol? Ujjat akartok húzni egy tanárral? Velem akartok ujjat húzni? Úgyis ti maradtok alul… ha a fejetek tetejére álltok, akkor is… a ceruza az én kezemben van… A hatalmat nem lehet elhallgattatni… csúnya megtorlás következik… mind részt vettetek benne… már-már politikai ügy…

Kiválasztotta magának Csikor Ágit, odaállt eléje; Csikor Ági mindig sálat viselt a nyakán, egy vastag vágás nyomát takarta, csak suttogni tudott, kiskorában történt vele valami. Vidám lány volt, de hamar beijedt, ilyenkor elkékült a szája, és hánynia kellett.

– Te akarsz velem szembeszállni? Meresztgeted a szemedet? No, majd írok az apád munkahelyére…

Karajitisz fölugrott. Illetve leült, és újra fölkelt, mert eddig is állt, vonaglott a pad mellett, a röhögőkórust dirigálva.

– Mit akar a Csikortól? Nekem mondja… ne egy ilyen pisisnek…

– Én nem személy szerint szólok – mondta Selyem Izabella sápadtan –, én az ifjúsághoz intézem a szavaimat… És igenis, beszélek… Én megkaptam minden eszközt arra, hogy az értetlenkedőket gatyába rázzam… az uszítókat… minden eszközt… és amíg ezen a ponton tart engem a magyar állam, ezt meg is fogom tenni…

Most már nem is nevettek. Még azon sem, hogy az újabb szavaló belesült a versébe, s kétszer mondta ugyanazt a szakaszt. Inkább kiáltoztak. Fél szavakat. Töredék mondatokat. Némelyiknek eszébe jutott az idei bizonyítvány, és a jövő év, az érettségi. A pontok, amit aztán továbbvisznek, feljebb.

– Én igenis beszélek… és cselekszem… semmiféle ócska csürhe ebben meg nem akadályozhat!

– Nem? – kérdezte Nikodémusz Karajitisz, s barna bőre alatt elfehéredett. Lassan, mintha kényszerből tenné, kisétált a katedra elé. Kezét a zsebéből csak akkor húzta elő, amikor már ott állt Selyem Izabellánál. Egy másodpercig gondolkodott, hogy lenne célszerűbb? Aztán Selyem Izabella mögé került, jobb kezével hátulról átkapta a derekát, bal keze csontos ujjait pedig rászorította Izabella szájára.

Egy pisszenés sem hallatszott.

Selyem Izabella megpróbálta lefejteni a szájkosarat, hiszen látszatra gyöngéden borultak ajkára a vasujjak. Nem érzett fájdalmat, a dereka körül sem, öleléshez hasonlított inkább az egész – aztán abbahagyta a kapálózást. Nem mozdult többé. A szeméből könny indult, Nikodémusz Karajitisz ujjai egy árnyalatnyit megrezzentek a könnyek csiklandása alatt.

Mint amikor a mozgóképet oktató célzattal váratlanul rögzítik, úgy ültek ott mindannyian. A központi fűtés csöpögése félelmetesen fölerősödött a csöndben.

Két-három perc telt el így.

A megafonból hirtelen felhangzott a Himnusz. Ekkor mind felpattantak, egyszerre – álomból ébredve – néma vigyázzba. Nikodémusz Karajitisz elengedte Selyem Izabellát, ő is kihúzta magát, a fejét fölszegte.

Selyem Izabella lesimította szoknyáját. Állt, velük együtt. Megvárta, amíg az utolsó akkordok is elúsznak, aztán kiment az osztályból.

Nem szaladt. Ment.

Azonnal kérte a munkakönyvét a tanácstól, hiába ajánlották fel, hogy áthelyezik másik iskolába. Úgy hírlett, három-négy hétig volt állás nélkül, később hallották, nyelvi lektor egy szakkiadónál, ötszáz forinttal nagyobb fizetéssel.

– Azért tudta ez a nő – mondta Zümzüm –, hogy ha már be kell fejezni, hát hogyan fejezze be. Legalább a távozásában van némi méltóság. Némi megemésztett konzekvencia.

Nikodémusz Karajitisz fegyelmi tárgyalása május 3-án déli tizenkettőkor kezdődött, zárt körben fölolvasták Selyem Izabella levelét, melyben a maga részéről nem érzi személyében sértve magát, a döntést a tantestület pedagógiai tapintatára bízza.

Nikodémusz Karajitisz ekkor már nem látogathatta az iskolát, azonnali felfüggesztésére még április elején megjegyezte:

– Inkább függesszenek föl, semmint akasszanak…

Most sem mutatott megbánást, sem különösebb cinizmust, a kérdésekre készségesen, precízen válaszolt, csak az indítóokokra vonatkozó óvatos tapogatózásokat engedte el a füle mellett, következetes süketséggel.

Az igazgató ingerült volt, ezzel az üggyel egy időben följelentette valaki a fővárosnál, hogy a szertár kiselejtezett állományát egyéni céljaira használta fel.

– Három-négy kitömött galambot vittem ki a telekre – mondta Zümzümnek –, de engedéllyel! Már évekkel ezelőtt leírták a leltárból, három-négy foltos galambot, leállítottam a fű közé, kikandikál a kis fejük… Képesek ezért meghurcolni!

– Borzasztó – mondta Zümzüm, s arra gondolt, az ilyen ember meg is érdemli. Aki kitömött állattal csúfítja az áldott, gazdag természetet.

A fegyelmi büntetés egyértelműen kínálkoztat: kizárás az összes középiskolából; Zümzüm elsőnek szavazta meg, bár egy kissé nevetségesnek érezte a döntést; Niko ennek bizonyára csak örül, különben is, egy-két év múlva kérvényez, elvégzi estin, még jót is tettek vele.

– Hogy ez előfordulhatott! – Hattanti alig bírt napirendre térni. – Egy ilyen patinás iskolában! De szét is rúgom őket… ha csak nyikkan közülük bárki, ezután…

A határozat közlését Zümzüm vállalta magára.

– Jóváhagyásig! – mondta Nikónak, a rosszul világított társalgóban. – Erre számítottál, ugye?

– Erre – mondta Niko nyugodtan.

– Akarod, hogy én szóljak apádnak? – Zümzüm látta a kisablakon keresztül Niko apját, ahogy a folyosón sétál, a fejét ingatja, és sír.

– Nem – mondta Niko. – Még bocsánatot kérne. Amilyen gyönge.

– Engem is gyűlölsz? – kérdezte Zümzüm.

– Nem – mondta Niko –, de magát sem szeretem. Aki ezt, itt, vállalja – széles, hebehurgya mozdulattal bejelölte a négy égtájat, az iskola falait –, azt, akármilyen jó fej, egyszerűen nem lehet szeretni.

– Tévedsz – mondta Zümzüm. – Hiszen éppen ez a nehéz. Világosan látni és mégis megpróbálni.

– Nem! – ismételte Nikodémusz Karajitisz. – De most már sietek edzésre.

– Azért még egyet… – Zümzüm megállította. – Sokat gondolkodtam rajta… miért? Miért éppen Selyem Izabellát? Egy nőt? Aki téged végül is békén hagyott? Gyávaságból? Mert Hattantival, akiről tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy… mert Hattantival jobban megérteném…

Nikodémusz Karajitisz mosolygott.

– Tanár úr – mondta sajnálkozva –, én arra nem haragszom, akinek ereje van. De aki egy papír mögé bújik, és úgy fenyegetőzik… nincs ingerlőbb a papírhatalomnál.

Köszönt, elment, az apja csatlakozott hosszú lépteihez, szentimentális karlengetéssel szidta vagy könyörgött neki, Niko időnként megdörzsölte a lapockáját, vigasztalóan.

– Tessék mondani, igaz? – Varga néni, az iskola legöregebb, reumás takarítónője megállította Zümzümöt a lépcső alján, Zümzüm megállt, Varga néni szerezte be a reggeli töpörtyűjét a sarki hentestől. – Tanár úr, tényleg igaz? Kitették? Azt a magas, fekete, göndör hajú fiút? A második emelet kettőből?

– Igaz, igaz, Varga néni… Csönd lesz egy darabig.

– Nahát, tanár úr! – Varga néni összecsapta a kezét. – Azt a derék, fekete fiút! Pedig naponta levitte helyettem a szemetet, egyetlen szóra.

 

Az ember végül célhoz ér

Csak hinni kell, szilárdan! Mónika már gyermekkorában eljegyezte sorsát az állatokkal. Még cirkuszban sem látott oroszlánt, de a képeskönyvből kinézte: oroszlánszelídítő lesz, piros mellénykében feszít majd, magas sarkú csizmájába feszes nadrágot tűr, s kígyóvonaglású ostorával csípős csapásokat osztogat. Homoksárga és meggyvörös: a két színfoltot egymás fölé ragasztotta a fényes papírból – a meggyvörös volt ő maga, a homoksárga természetesen az oroszlán, ahogy engedelmesen a porondra lapul.

– Édes bogaram – mondta elragadtatottan az anyja –, húzd csak össze a szemedet és villogtasd olyan félelmetesen…

Kapott egy macskát, addig is. Az oroszlán is macskafajta, hadd gyakoroljon: hogyan ugorjon félre a talpak megtévesztő párnájából hirtelen kiugró karmok elől. Ostor helyett egyelőre a fakanálra kötözött spárga is megfelel. De hát a macska mégsem oroszlán, butább vagy okosabb, sehogy sem akart parírozni. Csak játszott a spárga végivel, és átölelte a fakanalat – vagy, ha Mónika az orrára csapott vele, ravaszul elbújt valahova. S amellett a szőrét is hullajtotta, az újonnan vásárolt gépi perzsaszőnyeggel egy időben. A szőnyeg kékesszürkét vedlett, a macska szürkésfeketét. Mónika anyja majd beleőrült, amíg takarításkor a kétféle gubancot azonosította. Melyik a szőnyeg? Melyik a macska? Melyik foszlik véglegesen? S mivel Mónika amúgy is elveszítette érdeklődését az idomíthatatlan macska iránt – a macska megsemmisítése egyszerűbbnek látszott, mint naponta felgöngyölíteni a szőnyeget. A feladatot az atya kapta. Meghallgatta a felesége intelmeit: ne átlátszó nejlonszatyorban vigye el a háztól a macskát – inkább feláldoz egy halványzöld reklámtasakot, „Minden út a Centrumba vezet” felírással. Az atya esküt tett, soha el nem árulja, hova tüntette a macskát, mit is cselekedett vele. Végül is a férfi a felelősség súlyát egyedül viseli, s nem hárítja bűntudatát egy ártatlan gyerekre. De Mónika nem sírt a macska után: ahhoz, hogy igazán szeretni tudja, előbb be kellett volna törnie. Eltűnt, tudomásul vette, s a képeskönyvből kitépte az oroszlánt.

– Nem akarok oroszlánszelídítő lenni – mondta az anyjának, aki ezt a kijelentést a gyermekkorban szokatlan határozottságnak ítélte, semmiképpen sem kudarcnak.

– Nem is finom dolog. Sokkal több az érzés a lóban. Látod, ez a lovacska… A fején micsoda gyönyörű tollbokréta!

Mónika nem tudta, tévedés cirkuszból választani az állatokat. A fajta kificamított, megalázható példányait ugyanazon fajta követendő, szabad eszményeivel összetéveszteni. Lelkesedett. Műlovarnő…! Karcsú gyöngyház bot. Csak meg kell vele a ló lábszárát hol itt, hol ott könnyedén érinteni. Máris megbicsaklik, térdet hajt, táncol.

Aztán az az ostoba iskola a világos terveket egy kicsit megint megzavarta. A buzgó tanítónő magyarázott valamit a műanyagról. Hogy azzal pótolják az igazit.

– Én valódi lovarnő akarok lenni! – kiáltotta Mónika, s még szerencse, hogy már nem élt a macska, a repülő táska agyoncsapta volna. – Nem műlovarnő… valódi…!

Hiába próbálkozott az anyja, felhasználva mindkét középiskolai esztendejének ismereteit: nem minden mű az igazi ellentéte, sőt… néha tetőfokféle… például műélvezet. Sajnos, ennél a szónál az atya gúnyosan fölröhögött, ujjaival anya felé bökdösött, a műélvezetről egészen más jutott az eszébe.

Micsoda zavar! Mónika előtt ez a kifejezés: „műlovarnő”, sohasem tisztult ki többé egészen. Félt hangosan kimondani, hátha lekicsinylik érte. Gyanakvását még a művészetekre is kiterjesztette; s az általános iskola felső tagozatában – osztályfőnöke áldásával – már úgy vélte, az állatok iránti ragaszkodása megalapozottabb formát ölt, ha a sokkal objektívebb tudományok felé orientálódik.

– Állatorvos! – javasolta az osztályfőnök. – Tudod, mit keres az? Mindig pusztít valami vész, mindig kell valami oltás… s az állatoknál darabonként fizetnek… – egy kicsit elmélázott ezen a saját szakmájával összefüggő igazságtalanságon, aztán gyorsan folytatta –, de hát nem is a pénz… kevés nő mozog azon a pályán, hamar ki lehet tűnni, s a te fizikumoddal bírod a strapát… – megtapogatta Mónika karizmait a köpeny alatt. – Nekem lenne ilyen… inkább zsákot hordanék!

Kár volt ezeket az izmokat túlhangsúlyozni. A középiskolában Mónika már jobban szerette a tornát, mint a biológiát; inkább a muszkliját fejlesztette, mint az agyát. Kétségtelenül erős lány lett, ennek megfelelő agresszivitással. Féltek is tőle a tanárok, amikor harmadikban kettőből megbuktatták – féltek Mónika keskenyre húzott szemétől s trikóban-farmerben dagadó végtagjaitól. Állatorvos…? Ezzel a tudással? Egyetemre?

Mónika csodálkozott, milyen hevesen, milyen nagy pedagógiai érzékenységgel, tapintattal beszélik le arról a tervéről, amiből ő maga, titokban, már az első gimnáziumi évben kiábrándult. Beteg állatokkal vesződni, az isten háta mögött, nincs ebben fantázia. Az anyja sokat betegeskedett az utóbbi években: milyen kellemetlen egy beteget ellátni, a törődés milyen munkaigényes! Pedig anya ember, van szája, hogy mit akar és mi baja, legalább el tudja nyöszörögni… Nem vonzó a beteg állat, hiába. A természet törvénye úgyis kiválasztja az egészségeset. Ennyit azért megtanult a biológiából.

Másfelé keresgélt: el az unalommal, kaland legyen az élet…

Tizenhét éves volt, amikor anya váratlanul felgyógyult, az apja pedig váratlanul és végérvényesen meghalt, előzmény nélkül, csak úgy.

– Ohó – Mónika feldühödött. – Hát itt minden megeshet, össze-vissza?

Most már félt is. Mi ez az anarchia?

Félelmében hatalmat kívánt. A puszta kaland nem elég. Rendet kell csinálni, gyorsan. Úgy látszik, a sors elmeháborodott, az emberek pedig megvesztegethetők. Az állatokban van minden remény. A rendőrkutyák pontosak és könyörtelenek.

Vásárolt egy kutyakölyköt. A kutya rohamosan nőtt, és rengeteget evett. Megzabálta Mónika zsebpénzét, uzsonnáját, vacsoráját. Mónika izmai kissé megereszkedtek, pofacsontja bántóan előreugrott. Anya csak tördelte a kezét (ez a tünet a betegségéből maradt vissza), mert a kutya gyakran egész délelőttre beszorította a sarokba, addig vicsorgott, herregett, amíg Mónika az iskolából haza nem érkezett.

– A kutya alapjában intelligens állat – mondta anya egyre bizonytalanabbul –, talán ha képzést kapna… házon kívül…

Mónika megörült a tanácsnak. Hetenként háromszor együtt jártak kutyaiskolába. Micsoda perspektíva! Rendőrkutya-kiképzés, önállóan. Esetleg nyomozó. Bár egy kicsit szürke az egyenruhájuk. De annyi filmet mutatnak. A bűnös menekül, a kutya követi. Ugrik, a foga villan. A bűnös a földre zuhan, fél kezét az arca elé kapja. A hatalom megáll fölötte, terpesztett lábbal. Elég egy csettintés. Semmi bot, semmi ostor.

Nevettek rajta, pedig a kutya jól haladt. Levizsgázott, kiváló eredménnyel. Elvették Mónikától; kapott érte ötezer forintot. És épp hogy átcsúszott az érettségin.

Nyomozó? A szükséges jogi ismeretek nélkül?

– Ne hagyd magad – mondta anya, és aránylag tapintatosan haldokolt. – Ne hagyd magad a célodtól eltéríteni. Az ember végül… – Biztató mosolyát leszögezte a koporsó.

Ez az utolsó mondat Mónikát megnyugtatta, mert már-már bizony elvesztette minden hitét, és nagyon is kezdett kételkedni. No meg az az áldott szerencse kegyeibe fogadta végre, indult a külkerületben egy tanfolyam, nagy a hiány, kevés a kisállattenyésztő…

Szép helyre került. A szabad levegőn a kiskacsák se büdösek. És sárgák. Olyan sárgák, mint az egykori oroszlán, fényes papírból kivágva.

Mónika mindig meggypiros kendőt viselt. Ült a háromlábú széken. Alul a homokszín, felül a vörös. Állatok. Ahogy gyerekkorában eltervezte. Majdnem.

– Igen – mondta, s a kendőt szorosabbra húzta a homlokán, egy-egy felesleges gondolat véletlenül ki ne csússzon. – Az ember végül célhoz ér. Csak hinni kell, szilárdan.

 

Nincsen rózsa tövis nélkül

Az úttörőket minden év végén kiviszik Ilonka nénihez. Ilonka néni azt hiszi, ez jutalom az úttörőknek, az úttörők azt hiszik, ez jutalom Ilonka néninek. Persze, mindkét fél megérdemli a jutalmat: a gyerekek kibírtak egy újabb évet az iskolában, Ilonka néni egy újabb évet a szociális otthonban. Különben is, remek dolog jót kapni úgy, hogy közben azt képzelhetjük, mi vagyunk az adakozók.

A szociális otthon harmincnyolc kilométerre van a legközelebbi lakott településtől. (Innen jönnek az úttörők!) Uradalmi épület volt, államosításkor léptették elő „kastélynak”. Sárban, hóban még az autó is leragad az oda vezető (vagy az onnan kivezető) hepehupás dűlőkön. De hát – éljünk Ilonka néni kedvenc mondásával – nincsen rózsa tövis nélkül. S legalább igazíthatják valamihez az egyébként szüntelen és többnyire céltalan várakozást. Ha esik, ha havazik: nem kell várni. És akkor sem kell várni, ha túl erősen süt a nap, mert akkor meg a por nyelné el, és hőgutát kapna a látogató. S mivel ezt a környéket szerette az eső, és szabályos volt a meleg is, hideg is, az év háromszázhatvanöt napjából automatikusan kiestek a szeszélyes tavaszi és a borongós őszi napok (az agyagos sár miatt), a nyár szikrázóan fényes napjai (sugárveszély miatt) és a tél tompa, puha napjai (hóakadály miatt). A várakozás kellemetlen ideje összeszorult néhány hétre, június tájára és szeptemberre. Szerencsés esetben ilyenkor is esett, vagy jött egy korai-kései kánikula. Akkor volt ám csak nagy felszabadultság; viháncoltak, koccintottak a hajnali és esteli bőrös tejecskével. Nem kímélték a fajanszbögréket. Elnyikordult fejük fölül a leggyötrőbb csigasor: a bár lehetséges, de mégsem teljesülő öröm fájdalma. Csak úgy pörgött a nyelvük, egymás szájából kapdosták a szót, egy elkezdte, a másik folytatta, a harmadik befejezte, aztán újabb kör indult, lánc-lánc, eszterlánc, egészen a csendes pihenőig…

– Az enyém már össze is csomagolt, amikor rákezdte…

– Ez országos eső, bizony, látni a cseppen, nincs tölcsére, szegény lányom, milyen bosszúság, hiába sütött-főzött…

– A fiam, ide hallom, még káromkodik is, szidja az eget. Írok neki, ha jön az ünnep: keresse inkább az illetékest, aki az útról intézkedik, végre…

– Mióta ígérik! Betonút!

– …minden héten itt lenne az enyém…

– Ez az elzártság, tehetnek a mieink róla?

– Nincsen rózsa tövis nélkül – mondta Ilonka néni, mintegy összefoglalva a tényállást, s ebben úgy-ahogy megnyugodtak mindig. A gondnoknő is közéjük ült, nyájas szavakat fecserészett, az asszonyokat csinibabának szólongatta, a férfiakat kiskandúrnak. Úgy vélte, lélektanilag jót tesz a fiatalítás. Ígérte az utat, az intézkedést, csepülték együtt a fenntartó szervet. Az élelmet is dzsip hozza, ha a katonaság nem segítene…

– Az én unokám is százados…

– A vejem talán vezérőrnagy azóta.

Senki se kérdezte, mióta. A hozzátartozóknak illett nagy rangot adni, és magas hivatalt. Mentegetni csak a szegényebbjét kell: aki „fönn” van, nem a maga ura…

– Ha jövőre meglesz az út, csinibabák, kiskandúrok, még a kállai kettőst is eltáncoljuk – mondta a gondnoknő, s egy-két, a női forma nyomát őrző néninek dévajul a fenekére paskolt, belecsípett az öregek arcába; a csipetnyi részt, ahol még volt hús, szakértelemmel kiválasztotta. Arra gondolt közben, a maga részéről mindent elkövet, hogy ide aztán sose készüljön rendes út. Megölik egymást a folyton üres, sima beton végén – vagy egy év alatt elhullanak az átkozott reményben. Ő megkedvelte ezt a helyet. A férje négy esztendeje elzavarta: „öreg vagy, roncstelep…” Két hónapig kúrálták valamivel a sírógörcsét, azóta ilyen vidám, feldobott. S ebben a társaságban ki merné örökifjúságát kétségbe vonni? Egyszer – amikor még a dzsip is elakadt a sárban és vele az esedékes gyógyszeradag – Ilonka nénit is beavatta a múltjába. Ilonka néni meghallgatta, aztán mélyen a szemébe nézett, és azt mondta biztatóan:

– Nincsen rózsa tövis nélkül!

A gondnoknő szaladt a dzsip felé, lenyelte a tablettákat még a kerítésnél, s határozottan megkönnyebbült. Ilonka néninek igaza van.

A lakók is így vélték; Ilonka néni tekintélyt szerzett. Részben a korával és erejével: nyolcvanöt és fél éves volt, és még el tudott két bottal a közös étkezőig vánszorogni. De családi állapotát is irigyelték: Ilonka néni teljesen egyedülálló, független. Nincsenek felesleges sóvárgásai.

– Csak holnapra szakadjon föl… süssön a drága napocska… – motyogták, s cinkosan összehunyorítottak. Sokáig elhúzódik az ilyen sűrű, nesztelen eső.

A játékot csak Ferike bontotta meg. Ferike naptár szerint negyvenegy éves volt, de megmaradt nyolcnak. Aki ezt megértette, azt is megértette, hogy Ferike tulajdonképpen nem bolond. Csak biológiailag túlélte önmagát: elfelejtett gyerekkorában meghalni. Gyerekesze logikus volt, és nem hazudott:

– Akármilyen idő van, sose jön az én anyucikám… nem szeret már engem… – a könnyeket szétmázolta őszülő szakállán.

Hogy is rakhatták ide, ezzel a helyzetet csúfoló panasszal, ezzel az állandó, fordított és temészetellenes váddal…? Micsoda tapintatlanság. Hol itt a szabály?

Ilonka néni megmagyarázta. Sajnálta a fiút, de nem nyilatkozhatott, csak tárgyilagosan:

– Nincsen rózsa tövis nélkül! – Ezúttal látta is a teremtés nagy, általános tulipiros rózsáját, ott van alatta a száron Ferike, és nem más, egy elenyésző, pici tüske az illatos világban.

Ferike nem beszámítható. Nevelgették, oktatgatták, vigasztalták. Bár a gondnoknő – egy-egy gyógyszerszünetben – úgy érezte, ez inkább szekatúra, az áthárított bosszú finom fajtája.

– …mert az orrodat túrod, azért nem jön az anyád… ilyen rossz fiú kinek kell…

– Légy jó, Ferike… tanulj valamit… az enyém már hatéves korában törte a németet…

– Szégyen… szegény anyád.

– Ne voníts a sötétben. Azért nem kíváncsi rád. Szándékosan elijeszted.

– Milyen katona lesz belőled? – kérdezték a férfiak, s ilyenkor elterelődött a figyelem a fiúról, röpködtek a rendfokozatok, csillagok és aranysávok, összekeveredtek a rokonok és a dicső harci emlékek. Az asszonyok pedig szüléseiket mesélték, kivétel nélkül bonyolult szüléseiket, melyek eredményeképpen kivétel nélkül óriási csecsemőket préseltek a világra. Csak később lettek az édesek annyira betegesek, és megtűzdelve gonddal-bajjal, hogy még innen is, a békességből, csak aggódhat értük a szív. Isten ments, hogy ennek az útnak nekivágjanak!

…Júniusban alig volt három nap, amit végig kellett vágyódni. Valahogy kibírták, veszekedve-marakodva; imádkozták titkon a mostoha idő kegyelmét. De épp, mielőtt beállt az áldott Medárd, megérkeztek az úttörők Ilonka nénihez. Persze, csak a kiválasztottak. A csapat java. Téeszhintón jöttek, vasalt piros nyakkendőben. Apró keresztöltésekkel díszített terítőt hoztak ajándékba és két szál gyulai kolbászt, figyelmességből ledarálva.

Ilonka néni sóhajtott:

– Nincsen rózsa tövis nélkül… – s a terítőt, amely hasonlított egy temető pontos helyszínrajzához, mindjárt visszaajándékozta.

Az úttörők kizárólag Ilonka nénire koncentráltak: ő a magányos és a legöregebb. Szóvivőnek Kisnagy Lőrincet jelölte az iskola, mivel ő írta a legmeghatóbb dolgozatot a leírás műfajában megadott címre: Egy estém otthon. Különben is Kisnagy Lőrinc volt a legjobb tanuló az őrsben. Amikor beíratták az elsőbe, túl sokat hallotta mindjárt szeptemberben: „Lőrinc, hé, te pisálsz a dinnyébe?” Kénytelen volt kitűnni.

Körbeülték Ilonka nénit a kertnek nevezett gazosban. Ilonka néni mohón nyelte a darált kolbászt, tudta, estére kihányja az egészet. De hát… nincsen… rózsa… tövis nélkül. Közben beszélt, mert az úttörők jegyzettömböt is hoztak, és kattogtatták hatalmas reklámgolyóstollukat. „A Malévvel mindenhová!” A látogatásból alighanem dolgozat lesz… vagy pályázat, a következő év elején…

– Ó – mondta Ilonka néni. – Dolgozat. Nincsen rózsa tövis nélkül.

Véletlen találat: együtt nevettek.

Lőrinc hangosan kérdezett, ahogy utasították. A néni hátha süket. Magáról is adott némi információt: hátha vak is.

– Én százötvenkét centi magas vagyok, és hatodikba járok, barna a hajam. Körülbelül a társaim is hasonlítanak. Kettő lány, ami különbség…

– Nincsen rózsa tövis nélkül – kuncogta Ilonka néni. A kislányok megsértődtek. Ez tényleg vak.

– Szeretnénk tudni a néni életéről. Tanulság céljából. Volt-e a néninek férje? Ez mint magánélet…

– De még milyen derék, milyen derék… úgy vert hozzá furkósbottal az apám, mert félénk voltam, húzódós, nem akaródzott férhő menni… Jól pászoltunk, nagyobb kárt sose tettünk egymásba. Aztán meghótt az első háború idején… nincsen rózsa tövis nélkül… megmaradt utána hál’ istennek két égedelem fiúgyerek… hej, mennyit kujtorogtak a határban, minden szomszédot megdézsmáltak, az az igen életrevaló két zsivány… amíg keservesen fölnevelődtek…

– És milyen pályát választottak?

– Mit akartok?! – Ilonka néni elkomorodott. – Mi a csudát akartok…?

Lőrinc helyesbített: – Mit dolgoztak? A felszabadulás előtt, és mit csinálnak ma?

– Mit is, mit is…? Alkalmilag… Épp megjött volna a kedvük, kezdett a fejük lágya benőni, de belemásztak a második nagyháborúba, szépen vitézkedtek, érmet is kaptak, de hát nincsen rózsa tövis nélkül, haza már nem bírtak jönni. Hogy most mit csinálnak, azt nem tudom. Attól függ, hogy van-e Isten.

– Niincs – mondták kórusban az úttőrök, nyújtott, sokat gyakorolt leckehangon.

– Több párja a néninek nem is volt?

– Nem – mondta Ilonka néni élénken. – És amit nektek itt pletykáltak, hazugság. Kitaláció mind a három. Bár a negyedik majdnem elvett. De leöntötte féltékenységből sósavval a felesége. Nincsen rózsa tövis nélkül.

– És… – Lőrinc kissé megingott. A kérdése nem volt elég hivatalos. – Miből tetszett élni?

– Hajjaj – Ilonka néni legyintett a bottal. – Dolgoztam én. Falun meg városban. Mezőn és házaknál. Látástól vakulásig. Amíg csak meg nem rokkantam. Mindig a nehezét, piszkosát. De hát nem is haltam éhen. Nincsen…

– …rózsa tövis nélkül – zúgták az úttörők.

– Úgy, úgy – Ilonka néni bólogatott. – Tanuljatok csak… ez a szép a fiatalságban.

– És… itt hogy tetszik érezni magát?

– A koszt jó, csak mindig ugyanaz. A szállás kényelmes, csak kemény. A személyzet kedves, csak nem ér rá. A többiek rendesek, csak sokan vannak. A tévéműsor érdekes, csak letört az antenna. Az orvos figyelmes, csak nem tud meggyógyítani. A kályha meleg, de büdös. Van kertecske, ha nincs is virág benne… De hát ez a világ sorja…

Tudták a refrént, mégsem volt kedvük ismételni. Árnyékok tapadtak az ablakokhoz, Ferike is kisettenkedett, hívta őket ipics-apacsot játszani, majdnem erőszakosan.

Kisnagy Lőrinc habozott, hogyan köszönjön. Az „Előre” Ilonka néni esetében nem sok jóval kecsegtet, sőt: mintha a gödörbe tuszkolnák egyenesen.

– Kezicsókolom – mondta végül, és meghajolt. Az őrs utánozta. A búcsú, mint egy társastánc zárófigurája, olyanra sikeredett.

– Szervusztok. Gyertek máskor is. Szakítok rátok időt. Nem sajnálom.

Lőrinc maga elé engedte a gyerekeket; azok versenyt futottak a kocsiig. A mozgás gyorsasága kirázta belőlük az élmény szúrós feleslegét.

Lőrinc – még amikor csúfolták – önvédelemből tanult meg töprengeni. Lassabban baktatott, s egy pillanatig megállt a síró vaskapu tövében.

Nézte a burjánzó szamártövist. A tetőtől talpig tüskeágat.

Hirtelen szörnyű gyanúja támadt.

– Megint elvesztettél valamit? – kiáltották a társai, már a parádés bakról. – Szedd a lábad!

Lőrinc prüszkölt egyet, mint a lovak. Még csak az kéne. Az iskolában megkérdezni. Elveszik a nyakkendőjét, s az apja megint megveri a tehénvakaróval. Pedig egyébként rendes ember, négy nap is eltelik, amíg kizavarja egyszer-egyszer a családot az ólba.

Fogalmazás lesz ez is. Jeles munka. „Ilonka néni bölcsessége”, avagy alcím: „Nincsen – – –”

 

Tavaszi hó

Váratlanul jött az áprilisi havazás – szürkésbarna, jellegéből kivetkezett tél után. Egészen estig úgy látszott, ez is csak olyan nap, mint ekkortájt a többi: felhővel, széllel és néhány gyorsan elnyelt fényvillanással. Vagyis szabályosan szeszélyes; szimplán idegesítő. A program is ehhez igazodott: a gimnázium vertikális ifjúsági szervezetei meghirdették szokásos délutáni összejöveteleiket, két csoportnak, a pinceklubban. A „Dinoszaurusz” és a „Galaktika” tagjai el is jöttek, hiányos létszámmal, de az egymás iránti kellemesen feszítő ellenszenvvel. Ezt nevezték „nemes versengésnek”.

A „dinoszauruszok” történelmi érdeklődésből, a „galaktikások” a fantasztikumhoz vonzódva társultak együvé, a múlt, illetve a jövő kutatását tekintették külön feladatuknak. A valóságban úgyis csak a jelen apró-cseprő bajaira futotta, az éppen aktuális hivatalos ügyek fölzabálták az időt. A megkülönböztető jelölés teljesen felesleges volt. A hiányzó tartalmat a föl-föllángoló, ügyesen leplezett és igazi ok nélküli (ezért oly szórakoztató) gyűlölködés helyettesítette. Remekül értettek ahhoz, hogy egymás munkájában fölfedezzék a hibát, s az eredményeket kölcsönösen lekicsinyeljék. Mindezt azonban, mentségükre, mellékesen művelték; lekötötte őket a sport, a buli és bármily hihetetlen: a tanulás. Itt sokat kellett tanulni. Kiemelt iskola volt, a tanári kar ragaszkodott hozzá, hogy érettségi után csupa elit fej épüljön be a világba: egyetem, aztán kutatólabor, művészi karrier, politikai pálya – itt senki nem adta ennél alább.

Kivételes szerencse és kivételes protekció kellett ahhoz, hogy ifjabb Kerék Jóskát négy évvel ezelőtt fölvegyék ebbe a gimnáziumba. Egyetlen objektív érv szólt mellette: a nyolc általános végig színjeles bizonyítványa. Származása azonban a lehető legelőnytelenebb, anyja manikűrös, apja pedikűrös, igaz, már mindkettő szövetkezetben. De minden rosszban van valami jó: idősebb Kerék Jóskához járt az igazgató, rendszeres kezelésre, kényes benőtt körömmel ortopéd lábujján. Egy ilyen benőtt köröm nagy disznóságokra képes, szakszerű ápolása majdnem orvosi munka. Pancser kézből mehet is a vendég egyenest a sebészetre, körömleválasztás és egyéb szörnyűségek… Idősebb Kerék Jóska az igazgatónak mindezt szerény öntudattal, de többször is emlegette. Az igazgató ezek után fogadta a fiút, elbeszélgetett vele, sokallta ugyan az ifjabb Kerék szokatlan individualizmusra mutató egyes szám első személyű, nagy nyomatékkal ejtett, ragozott formába rejtett személyes névmásait (az én véleményem, ami engem illet, ami nekem fontos, én úgy gondolom, ami az enyém, azt keresem), de mire való a kollektíva, ha nem az ilyen vadhajtások lenyesegetésére éppen.

– Csak óvatosan, Jóska mester – mondta hát, miközben föláztatott lábát az apa ölébe helyezte –, a húsból ki ne vágjon… Átvesszük a gyereket. Tehetséges.

Kerék Jóska harmadikig tartotta a kitűnőt, harmadikban azonban megbolondult, a matematikára, fizikára és a magyarra vetette magát, e tárgyakból túlszárnyalta a tanárait is; a többiből viszont ímmel-ámmal, csak a közepes és a jó erejéig produkált.

– Rejtély – mondta az igazgató, és félénken vissza-visszahúzta a lábujját idősebb Kerék csipeszfogója elől –, nincs ebben logika, Jóska mester… mert hogy külön humán érdeklődés vagy fordítva: tipikus. De az a káosz: innen is, onnan is választott valamit…! Ez csak makacsság, jellembeli anarchia. Ma különösen érzékeny a körmöm, Jóskám.

– Az átmenetet érzi, igazgató úr. Váltás. Melegfront vagy még hidegebb. A gyereket pedig majd kézbe veszem.

Könnyelmű ígéret.

– Ti azt hiszitek, én is kuncsaft vagyok – mondta Jóska. – Anya finom bőrollócskával körülcsipkézne, te pedig pengével kaparnál le rólam minden keményedést. Aztán jöhet a reszelés, simára!

– Ugyan – csitította Micus anyu –, csak arra kérlek, csinálj úgy… mintha jobban érdeklődnél… legalább csinálj úgy!

– Nem – ellenkezett Jóska apu –, semmi színlelés. Változtass a karaktereden, amíg fiatal vagy és hajlékony, addig.

– Hát nem pontosan definiáltam…? De ti egyáltalán nem értitek, amit beszélek. Nincsenek azonos jelzéseink.

– Mit locsogsz? – A szülők őszintén és szánalmasan kétségbeestek.

Ifjabb Jóska szerette őket, és már-már úgy vélte, ő felelős értük. De nem találta lelki szótárában a fordítást: hogyan magyarázza el? Hiszen éppen az egymástól legtávolabbnak látszó tudásanyagok összekapcsolásában van a menekedés, a továbblépés reménye. A matematika tiszta és ősi, a fizika befejezhetetlen; ismerete segít az irodalom szennyezettségén és avultságán – segít a hazugságra kaptatott nyelvezeten.

Gyerekkorában gyakran megfordult a manikűrszalonban, és munkálkodó apjához is beugrott néha. Undorodott a kezektől – a lábakat viszont szánta. A kezekből a gyűrűk ábrándították ki: három, négy briliáns nagyon öreg, ráncos, májfoltos ujjakon; a fiatalabbján lógó-libegő bizsuszörnyek. A lábak, a talpak legalább őszinték. Nyomorodottak, bütykösek, fájdalmas tyúkszemet érlelők – védtelenül kiszolgáltatottak, ahogy ide-oda buknak a fehér kötény alján. A manikűrhöz nem lett volna türelme, a pedikűrhöz alázata hiányzott. Valószínűleg orvos sem lesz, bár az apa ezért taníttatta.

– Értsd meg. Én nem vagyok a te folytatásod – próbálkozott ezen az áprilisi reggelen ifjabb Jóska. – Hiába szeretlek és hiába szeretsz. Senki se folytatása senkinek. Ravasz öncsalás, ámítás. A hanyatlók utolsó vigasza. Mindenki a maga lehetősége. Amit te elrontottál, velem nem javíttathatod ki.

– Jó, hát így! – üvöltött idősebb Jóska, és feltépte a telefonkagylót. – Kerék József… melyik? Melyik? Az öreg… a sír szélén…

Egy-két ilyen látványos buggyanás negyedévenként, különben békésen csordogált a családi élet. A fiú fölvette kedvenc tárgyai közé az elhallgatás tanát. Micus anyu óvta a látszatot: széltében-hosszában áradozott, már-már ritkaság a maiak közt egy ilyen rendes gyerek… Jóska apu pedig szilárdan hitte, a gondolkodás betegség, kinövi az ember, ahogy az idő halad.

Ez az áprilisi ifjúsági „foglalkozás” túlszárnyalta a szülők optimizmusát is. Négy órát beszéltek, egyetlen gondolat nélkül. Nem kényszerből, csak szokásból. A „dinoszauruszok” várták, hogy a „galaktikások” unják el előbb. A „galaktikások” a „dinoszauruszokat” akarták kiböjtölni. A brosúrák fölolvasása különben is pihentető. Olajozott síneken üres vagon szalad, a váltók automatikusak és a jelző mindig szabadra állítva.

A pinceklubban jobbra-balra két lyuk nyílt („klubszoba”) nyers téglafallal. Harminc lépcső vezetett lefelé, egy szellőzőrács helyettesítette az ablakot, s ötszínű (piros, lila, kék, zöld és sárga) lámpakörték világítottak. Még véletlenül se szűrődhetett be természetes fény. Nyáron befülledt a levegő, télen előkúszott a régi óvóhely nyirkossága.

Kilenckor füstölte ki őket a dolgozók gimnáziuma. A megjegyzésekkel. Ahogy rájuk nyitogattak, hogy mennének már az édes jó anyjukba. Bezzeg ráérnek estig pofázni, egyik sem kel hajnali négykor. Börtöncella ez a divatos klubrendszer, de hát ezek a börtönt csak hírből ismerik.

Lassan cihelődtek. Leplezték indulataikat. „Haver, öcsi, bátyó”, mondogatták, elvegyültek a szűk lépcsősoron. Kölcsönösen tudománytalannak, infantilisnak bélyegezték érdeklődési körüket, anélkül hogy valaha érdemben vitatkoztak volna róla.

Ásítóan egyformának látszott minden: egyformán nézett a tablókon élő és halott. Kifárasztotta az agyukat a semmiben tett vízszintes séta. Egy rakáson tülekedtek kifelé, mímelték a cselekvőkedvet. Könnyed izomgyakorlattal nyitották a magas kilincsű, megereszkedetten nehéz iskolakaput.

Megtorpantak. Az utolsó kilépők még oda-odakoccantak az elsők hátához, lódultak egy kicsit a testek, azután másodpercnyi élőképbe rögzítette őket a váratlan áhítat.

Amíg a pincében penészedtek – idekünn leesett a hó. És hullik, hullik, most is hullik, közepes nagyságú, sűrűn tapadó pelyhekben. Egy-egy kristály a szempillán megakadt, furcsa alakzatokba olvadt a táj, és csupa szikra, csupa fehér izzás, ismeretlen lett az ismerős utca. Néptelenné tisztult a környék: mintha megijedtek volna az emberek a természet ekkora fegyelmezetlenségétől, visszavonultak otthonaikba, és üveg mögül kémlelték a bosszantó csodát.

– De hát ez gyönyörű! – kiáltotta Kerék Jóska. Megbolydult, toporgott, ujjongott a sereg. Hersegett talpuk alatt a talaj, elkapta őket az elkerülhetetlen kegyetlenség mámora: jelet ütni a szűz hóba… egyáltalán, csinálni valamit!

Senki sem kezdeményezett, egyszerre ugrottak szanaszét, alsókarjukkal lesöpörték az autók tetejéről a vastag hópárnát, a csomagtartókra, motorházra ujjuk hegyével rajzolták ártalmatlan felszólításaikat: Előre, magyarok; fuj, fuj; hajrá; éljen az éljen; aki írta, hülye…

Rikoltoztak, találomra gyömöszölték egymás nyakába az összemarkolt havat, azután fölzárkóztak, már külön a két csapat a jobb és a bal oldali járdaszegélynél, fedezéket se keresve, fiúk és lányok együtt, gyúrták a labdákat. Röpültek, puffantak a hógolyók. Néhányan fölhemperedtek, visítottak az élvezettől. Minden gyűlölet eltűnt belőlük, senki nem akart legyőzni senkit, egyetlen árva követ se bújtattak a gombócba. Végül teljesen összekeveredtek, mindenki mosdatott mindenkit, és közben hullott, hullott rájuk az ég csillámpora. Elfeledték osztályukat, nemüket, szerelmes a szerelmesét, kiejtette őket az idő, szállt, szállt, kavargott a világ, nyelvük hegyével fogták föl a menny hideg ostyalapocskáit, s nem akarták hallani az átváltozás révületében, hogy már itt is, ott is nyílnak az ablakok, s már lesben állnak az izgatott kocsitulajdonosok, vízzel teli vödörrel.

– Hé! – ordította egy agresszív basszus –, nem kotródtok innen?! Betöritek az üveget, rohadt huligánok!

– Már a tévét sem nézheti nyugton az ember. Ez a lárma… Csupa állati hang!!! – fölzárkózott a hisztérikus szoprán is.

– Akadályozzák a forgalmat. Részegek!

– Ahelyett, hogy lapátot fognának…

– Lapátot, ezek…? Büdös a munka, asszonyom, csak a balhé…

Ők nem akarták tudomásul venni. Annyira szép volt az öröm. Annyira rendkívüli.

– Egy kis víz a pofátokba… ha úgy szeretitek ezt a nyavalyás havat…

Kerék Jóska nem ugrott elég gyorsan félre. A lé végigcsurgott a fején; undorítóan síkos volt – mintha mocskos rongyot áztattak volna benne.

A hó is megolvadt, elszomorodott.

De csak azért is! – még próbálkoztak. Lassabban röpültek a labdák, a csillogás bepárásodott.

– Nem értitek, gyerekek? – az egyik első emeleti ablakból megszólalt a tárgyilagos, majdnem nyájas bariton. – Oszoljatok. Alszanak a népek. Dolgozó emberek. Itt rend van. Nem értitek? Hívjuk a rendőrséget? Táguljatok szépen.

Ez rosszabb volt, mint a víz vagy a szidalom. Csak néhány perc kellett, s már egymás előtt is röstelkedtek. Kirázták nyakukból a havat, leporolkodtak, úgy-ahogy. Szorosabbra húzták a sálat, fülre szorították ismét a sapkát. Zavartan elosontak, s nem tudták, mi az, amit elfojtanak: a jogos düh vagy a jogos szégyen.

Kerék Jóska hosszan toporgott az előszobában. Az átázott cipőt papucsra cserélte, vörös ujjaira a mosdóban meleg vizet csurgatott. Igyekezett a dzsekiből a gyanús foltokat kikefélni.

– Hol voltál ilyen soká? – kérdezte Micus anyu, a konyhában. – Az omlett teljesen összeomlott…

– Az omlett rom lett – mondta Jóska, és végre tudott röhögni.

– Neked minden vicc, amikor az egész esti igyekezetem kárba veszett…

– Hol kujtorogtál? – kérdezte az apja is, már a szobában. Hátra se fordult, a tévéhíradó harmadik kiadását nézte.

Jóska a feneke alá csúsztatta az álindiai bőrzsámolyt. Halkan szortyant alatta a kiszorított levegő. Ette a hideg omlettet. Megszokásból rábámult a képre.

Fiatal fiúk gépfegyverrel lökdösnek három-négy, zakós úriembert. Túszdráma. Ismét fiatal fiúk terepszínű ingben-nadrágban lőnek valahonnan valahova. Sivatagi gerillaharc. Arckép: letartóztatták a terrorbrigád két veszedelmes tagját, a fiú huszonkettő, a lány tizenkilenc. Azután fiatalok tömegben, transzparensek alatt, ütemesen rázzák az öklüket, az egyetemi épület körbefogva, könnygázbombák pufognak. Diáktüntetés.

– Apa – mondta hirtelen Jóska, és az üres tányért anyja kezébe nyomta. Megint röhögött. – Apa. Itt még hógolyózni se lehet!

– Ja, fiam – sóhajtotta idősebb Kerék, és elégedett volt ez a sóhajtás. – A rend az már ilyen. De ha neked ez kell… ez a „szabadság”… Tessék! – teátrálisan a képernyőre mutatott. – A választék!

Jóska fölrúgta a zsámolyt. Bevágtatott a kisszobába.

– Ennek mi baja? – A szülők eltűnődtek. – Túl jó a dolga, talán…

Füleltek.

Mintha tigris járna körbe-körbe odabenn, puha talpakon, behúzott körömmel, de egyre gyorsabban, és egyre keményebben a falnak ütődve.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…” – A mormolás erősödött, fokozódott, egészen a természetellenes harsányságig.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…”

– De miért ordítja? – tűnődött Kerék. – Azt hiszi, így hatásosabb?

– Hagyd – mondta Kerékné. – Készül a gyerek. Készül.

 

Hepiend

 

Hepiend

Tegnap még ott lógtak a lapos, poloska alakú levelek a fán. Jól látta őket, ahogy ötször körülfutotta a pályát. Ma reggelre salakba verte az eső az egész mindenséget. Csak az edző piros tréningnadrágja világított, hanyagul az ágakra dobva. Az hiányzott, az a néhány ismerős, remegő folt. A vonzás, amibe kapaszkodhat a szem. Mert a láb másodrendű. A benzin löki az embert előre. És egy piros tréningnadrág ehhez kevés. Nevetséges. Mint a paprikajancsi lepedője, a ligeti paravánról hosszan lefityegve.

Gyengén futott, hiába.

– Idegeskedünk, idegeskedünk? – kérdezte Szepi bácsi, és megveregette a hátát.

– Nem vagyok én ló, hé – mondta erre ő, ingerülten. – Azokat paskolgatják, mielőtt az indítópisztoly eldurran. Nem vagyok én ló – mondta az öregnek.

„Ezeknek csak ennyi” – gondolta, s végigsöpört a játszótér nyirkos vaskorlátján.

– Vigyázz, csupa rozsda leszel! – Panni fázott. Hintáztatta az üres nejlonhálót. – Szombat van… előttünk a vasárnap. Mi bajod?

– Kötelező folyton röhögni?

– Nem öltem meg apád-anyád. Mi bajod?

– A kérdések… a kérdések, szakadatlanul…

– De hát mi bajod?

Benedek rozsdafoltos kezével a homlokán dagadó érhez kapott. Nyomogatta. A köd. Ki az, aki ilyen ködben jó időt fut? „A Muhai…” – mondta Szepi bácsi jelentőségteljesen. – „A Muhai, az igen.”

– Nem szabad megkérdeznem, mi bajod? Néma gyereknek anyja se érti…

– Csakhogy te a feleségem vagy, állítólag – vágott közbe Benedek – Meddig akarsz itt ácsorogni?

Megindultak a csarnok felé. Panni lassan haladt, mintha nehéz terhet hordozna a hasában, pedig fél éve megszült már, huszonhárom éves volt és inkább sovány. Fejét előretartotta. Így szokta meg az irodában, a műszaki rajzasztalnál. Rövid ballonján tompán csillogott a számtalan rézgomb.

– Drági – mondta a kapuban, kínos mosollyal. – Végy erőt magadon, ne lássa az anyád.

– Ne szólíts Dráginak. Miért őrjítesz, miért?

– Mi bajod hát? – kérdezte Panni megint, szerencsétlenül. Ijedten állt a káposztáskocsik között.

– Van nekem nevem! – kiáltotta Benedek.

– Szabad…? – szólt az egyik tróger, csattogó bőrkötényben, és széttolta őket. Elgurított közöttük nyolc káposztáshordót, dübörögve.

– Tudod a nevemet – folytatta Benedek, higgadtabban, amikor ismét összeértek. – Nincs rá okod, hogy szégyelld. Még akkor se, ha mindig a Muhai…

„Ó, te jóisten – gondolta Panni csüggedten. – Hát persze. Újra és újra ez. Szép kis vasárnap meg hétfő és utána a többi…”

– Holnap főzök egy jó lecsót. A mamádtól viszünk paprikát. paradicsomot. Azután már úgyis csak krumpli, bab…

– Ne főzzél – legyintett Benedek. – Ne főzzön nekem áldozatból senki!

– Hát miből főzzenek? – kérdezte Panni. Csípőre tette a kezét. –Gyönyörűségből talán?

– Olyan is előfordulhat – mondta Benedek. Nyilallást érzett a bal lábszárában, a térd és boka között. A legrosszabb helyen! – Akadnak még olyan asszonyok! No, nem a félreismert zsenik között…

Panni egy bódénak dőlt, legurult két karfiol, sietve felszedte. Már sírt.

– Nem… ne őrjítsetek meg teljesen – ismételte Benedek. – Ne csinálj cirkuszt. Engem itt ismernek.

– Még régről, amikor kosárba söpörted a rohadt répát – mondta Panni –, még akkorról, igaz?

– Te – Benedek megmarkolta az asszony rézgombos vállát –, te piszok, nem tudod, ki vagyok?

Panni elnézett felette, a csarnok szürke üvegtetejére.

– Na jó – mondta végül rekedten. – Neked sikerült. A nagy bajnok. De én? Miért kell azért sarokkal a gyomromba lépni? Miért? Miféle jogon?

– Bajnok?! Bajnok, bajnok… – motyogta Benedek, hirtelen enyhülettel. – Esetleg Budapesten, mi ez még? Töröld meg a szemed, ne lássa a mama, tényleg… – Karon fogta Pannit, vonszolta tovább. – Csak egyszer elérjem… Más lesz az életünk. Nem szorulsz rá, hogy vonalakat huzigálj…

– Textiltervező… azt akartam… az anyagokra mintákat… – dadogta Panni.

– Ostobaság! Akkor már ez se jut eszedbe, ne félj! Kárpótollak én mindenért. Mindenért kárpótollak, ígérem…

A mama messziről integetett, a Budagyöngye Termelőszövetkezet recsegő deszkapultja mögül.

– A fiam meg a menyem – mondta mentegetőzve. – Egy kis türelmet a kedves vevőktől…

– Itt a paradicsom és a paprika – belenyomkodta a szatyorba. – Kiválogattam, amennyire októberben lehet. Nincs egy cigid, Uborka?

– Ne szólíts Uborkának – mordult rá Benedek. – Elhagyhatnád már. És a füstölést is, a te korodban…

– Le akar szoktatni az élvezeteimről! Mert neki nem szabad, hát irigykedik. Gyerekkorában is ilyen savanyú volt, ezért nevezték Uborkának. A gyerek majd felvidítja, azt hittem… – A mama színpadiasan Benedekre mutatott a bádogtállal, csóválta mohersapkás fejét.

– Mit vártok ti tulajdonképpen a férfiaktól? – morogta Benedek.

– Én aztán semmit, a strici apád után – nevetett a mama. – De talán Panni még számít valamire. Úgy ám, Uborka…

– Utálok idejönni. De folyton idecipelnek, valamilyen ürüggyel – kiáltott Benedek. Elkapta a teli szatyrot, indult kifelé. Panni hátrasandított, bocsánatkérő mosollyal. A mama megbiccentette füle mellett a számolóceruzát.

– Eredjetek csak… Huszonkilenc éves! Belehülyült a futásba. Amíg egyszer ki nem köpi a tüdejét. – Krumplit méricskélt. Oda-vissza dobálgatta a szemeket. – Esőben, szélben a pályán. Családi élet nulla. Tönkremegy a szervezet! – A csírát gyakorlott mozdulattal lemorzsolta, és hajigálta a kukába. – Nem adok neki sok időt… Pedig hol van az megírva, hogy az anya temesse el a gyerekét? Természetes ez, kérem? – kérdezte, és a hideg káposztafejekre könyökölt, szomorúan.

 

Majd igazolják. Benedek hétfőn be se ment a Magérthez. Verseny előtt, érthető. Az egyesületnek sem mindegy. Meg kell mutatni, végre! Az a baj, az az elvesztegetett öt év a százméteren. A százméteres másféle alkat. Későn ocsúdott. Mire való egy edző, ha még ezt sem tudja?

„Ne álmodozzunk, fiatalemberek. Amikor én Miskolcon elértem az országost…” Véget nem érő dumák. Kit érdekel, mit ért el Szepi bácsi? Ámbár ilyen rövid lábbal, csoda. Az amerikaiaknak könnyű. A magyaroknak rövid a lábuk. Itt nem segít más, csak a szufla. Az állandóan feltöltött motor.

– Szepi bácsi, vegye le a gatyáját az ágról – mondta, talpát kényesen emelgetve a gumicipőben. – Zavar.

– Zavar? Hát mi vagy te? Kisasszony?

– Egy bugyit tegyetek oda! – kiáltott Horváth kettő. – Majd szalad akkor, ész nélkül!

Hülyék. Hogy magyarázza meg, hogy futás közben, néhány másodpercre, lehunyja a szemét. S amikor újra kinyitja, kell látnia valamit. Valamit, ami közeledik, napról napra gyorsabban, ugyanabban a részidőben. A piros gatya nem jó. Nem képes belefogódzni.

– Na, nem bánom – mondta Szepi bácsi, s a hátára dobta a tréningnadrágot, két szárát a derekán összekötve. – Úgyis hűvös van. Így megfelel?

– Allergiás – mondta Nagy Feri. A földön ült, sodorgatta a lábikráját. – Ezek az érettségizettek mind allergiásak.

– Társalgást befejezni! Lazítás… Sorakozó…

„Ezek az érettségizettek! Pedig ismer! – gondolta Benedek. Szórakozottan ugratta karján az izmokat. – Itt nőttem fel, velük, ebben a koszos kerületben. Minden szünidőben a csarnokot takarítottam… esténként ragadt a ruhám a romlott görögdinnyék levétől… százával szálltak utánam a muslincák… –”

– Mi az, mi az? Szujka úr aluszikál? – kiáltott Szepi bácsi, és a sípjába fújt. – Semmi értelme az egésznek. Itt mindenki azt csinál, amit akar… Minek nektek edző? Egy nagy frászt a pofátokba! – Sértődötten a tribünhöz vonult.

Negyedóra békítés. Szepi bácsi minden edzésen végigjátssza. Horváth kettő meg Korom átölelik, duruzsolnak a fülébe. Az öreg toppant, dacosan csücsörít.

– Amikor én Miskolcon elértem az országost… boldogult emlékű Kelemen Sanyi bácsinál, ott próbáltátok volna… – Benedek felé sandított. Benedek tudta, hogy az ő szavára vár. Ő az „első futó”, akárhogy is. A többi emelgetheti a lábacskáját, hajlítgathatja a térdecskéjét, ezerszer is, a budapesti bajnokságon Szujka Benedek indul, egyedül. És ha Muhait lefutja, győznek. Csak a Muhait kell lefutni, a Rakétából. Nincs más esélyes.

– Jól van na, Szepi bácsi – vetette oda nagylelkűen –, ami igaz, az igaz. Kezdjük elölről.

– Éppen te! – mondta Szepi bácsi. Visszabújt a salakra. – Amikor tudod, hogy csak te lehetsz a Muhaival…

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – morogta Nagy Feri. – Tényleg, mi haza is mehetünk. Marha, aki idejön, nyolc óra meló után, statisztálni a nagymenőknek.

– Ugyan, ugyan! – kapkodta a fejét Szepi bácsi nyugtalanul. – Micsoda beszéd ez? Hol itt a sportszerűség? A sportban semmi sem lehetetlen… Eridjetek az öltözőbe, még megfáztok! Tíz perc múlva lássam az egész bagázst!

Szepi bácsi levette magáról a tréningnadrágot, Benedekre dobta. – Átizzadtál…

– Mint a lovakat… – mondta Benedek, s kelletlenül odébbvonult. Szepi bácsi követte.

– Fiam, most akarsz bezsongani, a döntő pillanatban? Ha én Miskolcon…

– …micsoda szegény ürgék! Miért nem ringatják inkább a kölykeiket, ahelyett hogy itt lopják a napot? Mi a fenének fut az, akiből úgyse lesz soha semmi?

– Ha nem állnánk verseny előtt, istenuccse, szájon vágnálak, fiam… Nincs neked gyomorsüllyedésed? Ötvenegyben, a Garamszegivel történt ugyanez. Így aztán hiába állsz ki, mert a Muhai…

– Ki az a Muhai? – kérdezte Benedek. Dühösen rángatta a tréningruhát. – Három másodperccel van előttem. Három vacak másodperc…

– Kétségtelen – mondta Szepi bácsi. Lehajolt, morzsolgatta Benedek combhajlatát. – Te zsebre teheted, ha egy kicsit erősítsz… meg tudom ítélni. De azért a többi is fontos. A fiúk. Elég öreg vagyok már, elhiheted…

– A slepp! – mosolygott Benedek keserűen. – Az én apám suszter volt. Nyolc évig írt egy verses drámát, a suszterüzletben, a javítatlan cipők között… A slepp, az örökös panaszokkal. Konok nekirugaszkodások, aztán a nesze semmi…

– Mozogj szépen! – mondta Szepi bácsi. – Nincs nyár! Dörzsöljem a lapockádat? – Az ülőtérhez szaladtak. Benedek hasra feküdt, a „díszpáholy” széksorán. Szepi bácsi szorgalmasan ütögette a tenyere élével. – Jó…?

– Ühüm – morogta Benedek. „Országos csúcsot futott, valamikor – gondolta –, s most értem izzad, az én sikeremért. Mégsem vagyok olyan kislegény.”

– És hagyd a sleppet – mondta Szepi bácsi. Megfordította Benedek testét, két kezével a vállára nehezedett, lágyan. – Ők azért vannak, hogy te kiválhass… hogy legyen honnan kiválni. Ez az igazság. Hálás lehetsz nekik, fiam…

– Ugráltatni őket, előre, hátra… Tiszta dolog ez? Miért nem mondja meg nekik az igazat, miért nem vágja oda? – kérdezte Benedek vadul, ülőhelyzetbe pattanva.

– Moziban ülni, piálni, helyette, jobb talán? Okosabb? De hát te, fiam, többet tudsz az iskoláiddal… rajta! – mondta Szepi bácsi. – Én már magát az akaratot is becsülöm, amikor annyi lekvárjancsi nyüzsög…

– A „nagy elődök”, bezzeg…! – Szentimentális az öreg. Érti a dolgát, de nem elég kemény. Keménység nélkül pedig ma már nem megy.

– Mit gúnyolódsz? Mesélhetnék én, sokat is, de minek? Miskolcon, jelentős eset volt, akkoriban… A feleségem, isten nyugosztalja, hétszámra nem látott. Odahozta a pályára az ebédet. Kis spirituszfőzőt vettünk, emlékszem, pumpálni kellett, csak pumpálgatta szegény, hogy meleget egyek, mégis… Minden versenyen ott drukkolt, az első sorban. Tudod, volt egy organdi kalapja, azt figyeltem a fordulókban…

– A felesége kalapját? – kérdezte Benedek, félig szánakozva, félig irigyen. – Maga azt figyelte?

– Szép kalap volt, cakkos szélű… és hogy tudott az az asszony örülni… persze, te nem ismerted már…

– Csak a koporsóban – mondta Benedek –, ott láttam, Szepi bácsi.

– Az semmi – legyintett Szepi bácsi –, az már semmi… Hogy tudott örülni! Amikor alig bírtam szusszal, arra gondoltam, mennyire örül majd, hogy nevet, hogy ölelget, ha mégis sikerül… Bennem élt, érted? – Fehér szőrös mellére tapasztotta kezét. – Csak bennem… Micsoda biztonság volt, micsoda erő… Persze, ez nem modern dolog – tette hozzá, mentegetőzve –, és nem is igényli senki, ma már…

– Oldalborda – mondta Benedek gúnyosan, idegesen meg-megrebbenő szemmel. – Ne pakoljon a fára minden vacakot. Fáj a fogam is. Megint fáj.

– Az a jó – biccentett Szepi bácsi. – Amíg fáj. Amíg van, ami fájjon. Na, gyere. És ha csak az kell, üres lesz az az ág, ne félj.

 

– Egy pofa sörre – mondta Nagy Feri. – Ha a szegény embert meg nem veted…

– Nem, nem – tiltakozott Benedek. – Nem iszom, tudjátok.

– A káros szenvedélyek! – mosolygott Nagy Feri, ferdén. – Az igazi sportsman!

– Miért kötekedsz? Hát bántalak én? – Benedek az órájára nézett. Fél hat. Panni már fel-alá járkál a kertben, és rugdalja a kavicsokat.

– Kötekedni? Hát lehet veled kötekedni? Ha lekevernék egyet, vissza se adnád, fogadom… első a kondíció!

Benedek nem felelt. A többiek, a cél után, a füvön lihegnek már, hanyatt fekve, régen, ez még mindig futja a köröket, tátott szájjal. Ostoba dolog.

– Na, szevasz – mondta végül. – Majd egyszer. Alkalomadtán…

– Te! – kiáltotta Feri és utánaszaladt. – Öregem… azért én is tudok ám valamit. De aztán kuss, hogy tőlem, mert hátha kacsa az egész. Vakbélgyanús… – mondta fontoskodva, s Benedek füléhez hajolt. – A Muhai… vakbélgyanús… hallod?

Benedek megállt. – Vakbélgyanús?? – kérdezte mohón. – Légy szíves, részletesebben…

– Tegnap a Rakéta-edzésen – tudod, a Béla húgának a vőlegénye a Rakétánál pereces… az edzésen ide kapott!

– Hova?

– Ide – ismételte Nagy Feri, és az oldalára mutogatott.

– Egyszerű szúrás – legyintett Benedek, csalódottan. – Mindennapos…

– Nem, nem. Orvost is hívtak. Persze, a legnagyobb titokban. Azt mondja a pereces, jegelni kell.

– Mit kell jegelni?

– A vakbelét… Ilyen állapotban, ki tudja… hiszen érted. – Diadalmasan rázogatta a fejét. – Ez aztán hír, mi? Csak vigyázz a szádra. Mert azt hiszed, én nem vagyok haver… haver vagyok én!

Benedek hátba veregette, elismerőleg.

A sarkon vett három szál nemesített dáliát, zöldet is mellé, forintért. Örömében. Muhai vakbele! Öt nap a versenyig. Ha most megnyeri, tavaszig állandó tréning, s akkor már az országos… azután csak egy ugrás a többi. Egy vakbél öt nap alatt nem jöhet rendbe. Hacsak nem hülye a pereces.

Panni valóban a kertben volt már, a rézgombos ballonkabátban, idegesen. Annak idején szívesen költözött ide. „Majdnem vidék és mégis Budapest… Imádom ezeket a pici házakat, külön világ!” A mama átadta nekik, behúzódott a papa régi műhelyébe, két sarokkal odébb. Most bezzeg panaszkodik. „Nincs élet, mindig ugyanazok az arcok és sár, sár…” Szidja a háztulajdonost. „Hja, ez nem a Belváros. Ez Pesterzsébet, fiam – ezzel vigasztalja –, de azért itt is lehet híres az ember, sőt, könnyebb…”.

– Hazataláltál? – kérdezte Panni. Hidegek voltak az ujjai. Jéghidegek. Jég a Muhai oldalán. Viaszosvászon zacskóban! Tüneti kezelés, szenteltvíz.

– Nézd, útközben rád gondoltam… helyettem, kis virág…! – mondta Benedek, és Panni karjába erőszakolta a dáliákat.

– Milyen virág ez? Ezek a hosszú, hegyes szirmok…

– Dália. De nemesített… – mondta Benedek. – Alig vártam, hogy lássalak. – Most már az a három másodperc se számít. Bár tudta volna négy nappal előbb! Akkor nem öli meg a szombat-vasárnapot. Szegény Panni! Csak bőgött, és öltöztette a gyereket, fel-le, mindig más ruhába.

Nemesített dália… – tűnődött Panni. Távol tartotta a csokrot, vizsgálgatta, összehúzott szemmel. – Van benne fantázia… tiszta fehér hernyóselyemre, téglavörös tusfestékkel, kissé stilizáltan…

– Picurt hova tetted?

– Játszik a kockáival. Szereti a kockákat –mondta Panni szórakozottan, s egyre csak a virágokat nézte.

– A bölcsődében mit szóltak? A kiütés elmúlt? – kérdezte Benedek, mert halványan emlékezett valamire.

– Mi? A kiütés? El, el, persze. De már a múlt héten.

Picur a subaszőnyegen fetrengett, csörgött a műanyag kockákkal. Benedek többször megcsókolta. Milyen édes! És nem is nyűgös. Így együtt, ha minden összeáll, tökéletes, igazán.

– Nem akarsz moziba menni? Vagy táncolni, mit tudom én? – kérdezte, s széles mozdulattal magához rántotta Panni nyakát.

– Nincs érzékem a számokhoz. Megvadítanak a milliméterek – mondta Panni. – Ma megint eltoltam egy résztervet. Ha az Iparművészetire felvennének, az ilyen dáliákból… –

– Hagyd ezeket, ma délután. Siettem haza… kihez siettem haza, na kihez?

– Mindig ötösöm volt rajzból…

– Ötösöd. Persze hogy ötösöd. Hát mi más lehetett volna ennek a kis angyalkának? – gügyögte Benedek, és Panni haját húzogatta. Bal kezével bekotort a blúza alá. – Most jól érzem magam. Nem is örülsz?

– Te tank – mondta Panni, de nem húzódott odébb. – Te csak gördülsz a hernyótalpaiddal…

– Így kell – morogta Benedek elégedetten. – És szeretlek. Szeretlek, akárhogy is…

„Peac, az is egy csapat?” – kérdezte tavaly orrhangon egy szemüveges tanácsi muki. „ Pesterzsébet? Hol van az pontosan?”

Benedek szájába vette Panni száját, és fél lábbal a sámlira lépett. Erre a mozdulatra nagyot dobbant benne a mámor. A legfelső fokon még sohasem állt. Öt nap. És egy zászló, a magasban.

– A gyerek… itt a gyerek, ne – tiltakozott Panni. Benedek lehámozta az asszonyról a ballont, és a gyerek fejére dobta, könnyedén. – Kicsi még… – Az felnevetett. Gabalyodott benne egy darabig, azután elaludt, mint a papagáj, ha letakarják a kalitkát.

A subaszőnyegre dőltek.

„Most jó” – gondolta Benedek. – „Amikor a markomban van. Ez is, az is. Az enyém.”

– Miért nem így?? – szólalt meg később, hirtelen.

– Mert nekem másképp…

– De hát miért nem úgy, ahogy én?

– Mert én meg így…

– Miért akarsz te mindig mást? Mindig, mindenben? – kérdezte Benedek kínlódva, s az asszony koponyáját keményen a padlóhoz lapította. – Nem tudsz te bennem élni?

Panni értetlenül fintorgott. Benedek felült dacosan.

– Minek neked a férfi?

– Szeretlek – mondta Panni csendesen. Oldalt fordult, bekukucskált a ballon alá. Picur szuszogott, egyenletesen. – Aki szeret, az mindig akar valamit.

– A mama! Mintha csak az anyámat hallanám, a kinyilatkoztatásaival…

– Nem – mondta Panni. Sóhajtott. Engesztelően nyúlt a férfi után. – A mama gyűlöletből… tudod. De én szeretlek. Azért van minden.

– Minden? – kérdezte Benedek – Hát akkor hallgass… – Tenyerét az asszony hasára tette, oldalt. – Nem fáj? Neked nem fáj? – motyogta, s már nyúlt is volna tovább.

– Micsoda?

– A vakbeled… nem fontos. Gyere…

– Kiskoromba… – lihegte Panni, egy lélegzetvételnyi szünetben, már-már teljes bódulatban. – Kicsi koromban… jeget tettek a meleg hasikámra… erre a meleg…

Benedek felütötte fejét. Éber lett. Mint a vonat, ha meghúzzák a vészféket, s lassít a nyílt pálya közepén. Arrébb hengeredett. Szívta a fogát, hangos cuppogással.

– Mi az? – kérdezte Panni zavarodottan. – Mi az már megint?

– A fogam… az egész felső fogsor… És operáltak is?

– Mit akarsz? – Panni négykézlábra állt. Nevetséges volt.

– A vakbeleddel…

– Ismered a hasamat, nem? – kérdezte Panni élesen. Feltápászkodott. Suhogtatta a hosszú szárú dáliákat a fekvő férfi felett. – Nincs rajta sebhely, tudhatod. Irritáció! Elmúlt három nap alatt, nyomtalanul. És szórakozz mással.

– Három nap alatt? – kiáltotta Benedek rémülten. Felugrott, csaknem keresztülesett az alvó gyermeken. – Egy vakbél?! Három nap alatt, nyomtalanul? – Vállára dobta a zakóját, kirohant a kertbe.

Nyelte a nyúlós, sűrű ködöt. A citromsárga villanylámpa fényénél tépdeste a fagyalbogyókat.

Muhai győzni fog. Muhai legyőzi.

„Soha nem lesz belőlem semmi” – gondolta kétségbeesetten. – „Elveszett minden. Biztos jelek. Ez a néhány óra csak arra kellett, hogy még mélyebbre zuhanjak. De miért csinálják ezt velem? És ki? Miféle hatalom?” – Fájós fogával elmarcangolt egy fagyalbogyót. Színes és keserű. Minden színes és keserű.

Félelmetes. Mindig érkezik valami. Mindig más irányból, kivédhetetlenül. Hullámvasút. Vásári mulatság.

Az ember lekullog a pályáról, szitáló esőben. Tüdejében még a futás gyönyöre. Mert maga a futás is jó. És már látja az emelvényt, a helyeket, ahova mások lépnek. A tömeg ordít. Az eredmény. Ezt kérik számon.

Félni! Ennyire félni, ilyen kiszolgáltatottan! Bement, rá se nézett a síró gyerekre. A fürdőszobába zárkózott.

„Muhainak nem szabad indulnia…” – gondolta makacsul – „Muhainak meg kell…” – szájára tapasztotta kezét, ijedten. – Bocsánat – mormogta a tükörbe. – Azt nem. Ó, azt nem. Csak egy operáció. Egy vágás, egyetlenegy.

A mama hozott estére fél kiló gyalult tököt az utolsó idei kaporral. Sokáig rángatta a fürdőszoba kilincsét, de Benedek nem nyitott ajtót.

– Mi ez? – kérdezte Panni, s mint az ingaóra, jobbra-balra járt a feje. – Ki érti ezt az irtózatot?

– Már nem is ember – mondta a mama, keményen. Vasalt sarkú cipőjével kopogott a konyhakövön. – Széjjelmarták egészen…

– De hát miért, mama, miért…?

– …az apja vére. Az az átkozott férfivér… Csak feljebb, feljebb! De milyen áron! Milyen áron, ti szerencsétlenek?

 

– Nézd, hogy esik – mondta Benedek, reménytelenül. – Agyonázol. Jobb, ha mégse jössz ki. Olyan mindegy, úgyis…

– Négyig elállhat. Négy óráig, ajaj… – Panni belekóstolt a feketébe. – Idd meg, már nem forró. A szomszéd asztaltól figyelnek. Talán a képed a Sportújságban…

– Lehet – hagyta rá Benedek. Lötyögtette a kávét a pohárban. A nyugdíjas csősz és a felesége. „Nem mész onnan, te mocskos…” és feléjebökött a szöges végű botjával. Most bámulhat. Mind bámulhatnak. Weisenger úr, a háztulajdonos. A fűszeres Janek. „Jaj, meg vagyok áldva ezzel a gyerekkel, az apja ütődött, az anyjának meg akkora a szája, mint a bécsi kapu… hitel nincs, nem tudsz olvasni, kölyök?”

– A hírnév az hírnév, hiába – mondta Panni duruzsolva. Simogatta a férfi kézfejét. – Híres ember leszel, híres ember, az én Drágim… – Ma úgyis lehagyják, szegényt. Szepi bácsi félrehúzta az utolsó edzésen, amikor eléjement. „Pannika… rossz bőrben van a fiú. A Muhai még mindig jobb egy másodperccel… dobja fel egy kicsit, maguk, asszonyok, olyan ügyesek…”

– Meglátod, nem sikerül – mondta Benedek. Tartogatta a kortyot a nyelve alatt. – Egészséges, mint a makk…

Panni nem értette. Vállat vont.

– Nem vitás – hadarta. – Most behozod. Majd most.

Legalább ennyit, ezt a bátorítást. Az éjjel sem aludt, verdeste talpával a rekamié támláját. Nem is sikerülhet. Miért éppen Szujka Benedek, ezzel a laza idegrendszerrel? Majd az után meg fogja becsülni az otthont, a tűzhely melegét. Csak az a baj, hogy nincs tűzhely. Csak villanyrezsó, de az is hideg, naphosszat – jutott eszébe, ironikusan. Roppant zavaros, akármerre csűri-csavarja.

– Kellene valami – mondta Benedek. – Valami, ami húz, mint a mágnes… de úgy esik. Úgy esik!

– Magadra gondolj – biztatta Panni. – Csak magadra, erősen. Az elég. És tudod, hogy milyen fontos, nekem is…

– Most megmutathatod – súgta Szepi bácsi rekedten, két órával később az öltözőben. – Mutasd meg nekik, az anyjuk istenit!

– Valahogy jobb a formám, srácok… – lelkendezett Nagy Feri. Ott legyeskedett körülöttük, adogatta a cipőket. – Ha én is indulhatnék, mit szólnátok hozzá, talán egy kis meglepetés, hahaha…

– Te hülye – kiáltott rá Benedek. – Elegem van a meglepetéseidből. A Muhai vakbele…!

– A pereces… primitív, mindent félreért…

Benedek a sarokba húzódott, a gumicipők közé. Nagyokat lélegzett. Fojtogatta a gumi- és olajpadló szaga.

Még húsz perc. Hirtelen hazakívánkozott, a fotelbe, a tévé elé. Szőlő. Nagyszemű szőlő, kissé ráncos, de édes. Panni adogatja, szemenként.

Mit keres itt?

„Mutasd meg nekik…” – suttogta Szepi bácsi. Kinek? A libásasszonyoknak? Elek kartársnak, a könyvelésből? Minek? „Nézzétek csak, mire vittem, mit tudok én, még a legyek is rám szartak, és most nekem játszik a gramofonlemez az üvegszobában…”

Undorító. Hat ember akarja ugyanezt ugyanezekben a percekben. Hogy szét nem robban ez a ketrec a mocskos energiáktól…

Muhai egészséges. Piros pofája majd kicsattan. Ott áll mellette zsáktestű felesége, és C-vitamin-tablettákkal eteti, tenyérből.

Pannit sohasem érdekelte az ügy igazán. Az első sorban gubbaszt, ernyő alatt, unatkozó szépasszony-arccal. Talán még örülne is… talán kívánja is a rosszat. Mint a mama. „Hogy törnéd ki a nyakad egyszer. Így végezte az apád is. Rágyújtotta a műhelyt a borszeszégő meg a sok irkafirka. A saját füstjébe fulladt… De ti, ti nem okultok semmiből.”

A lovaglásban, bokszban legalább van valami nagystílű. A kockázat. Az ember megdöglik, esetleg, győzelem helyett. De itt? Kullogás, sanda pillantások sugarában. S még kezet is kell fogni. Muhai pedig zörgeti a celofánpapírba csomagolt rózsákat.

„Az értelem… Ha az értelmét látnám, a célon túli célt…” – gondolta keserűen.

Fáradt volt, kedvetlen a küzdelemre. A fiúk nevettek a háta mögött, torokhangon. Kucserka a száját öblítette. Muhai leszorította a haját. Ó, a csalhatatlan módszerek!

Szólították őket a pályára.

– Hát gyerünk – mondta Benedek, és könnyedén Szepi bácsi vállára borult. – Mindegy most már. Ilyen marhaságot.

– Fiam – szaladt utána Szepi bácsi ijedten. – Dobd fel magad… te vagy a legjobb ezerötszázon, hallod, a legjobb, istenemre… –

Már nem esett. Nyomasztó, szürke pára gomolygott a rajthelyeken. Az állóhely és a díszpáholyok tele. A lelátó szinte üres. A „protokoll” és a maroknyi szurkolók. Ahogy már szokott. Ez nem meccs.

Dolgoztak a napraforgómag-árusok. Benedek látta a nézők kezében a kis zacskókat. Rágták a szotyolát, nyelvükkel gondosan elválasztva a magot a héjtól. Kereste Pannit, de nem találta.

„Szepi bácsi és az organdikalap! No hiszen – gondolta szomorúan. – Talán jobb is, ha nem veszem észre. Hiába ül itt, ellenség úgyis. Ugyanolyan ellenség, mint ezek az ürgék, jobbra-balra tőlem, komikus pózba merevedve… vagy a sok marha a korláton kívül. Mi voltam nektek, nulla…”

– Mutasd meg – sziszegte még egyszer Szepi bácsi, és hátralépett. Az indító az óráját figyelte. – Ne szakadj le, aztán váratlanul, a felénél előzz… a taktika, ne felejtsd a taktikát!

Muhai karján remeg az izom. Az arca is rángatózik. Ha kidőlne, ahogy a pereces…

Az indítópisztoly eldurrant. Benedek gépiesen előrevetette magát. Csupasz, szőrös lába alatta kaszált. Mintha most látná először, furcsa idegenséggel. Nevethetnékje támadt.

„…szégyelletes. Itt szaladok, egy vékony madzag felé!” Gyorsan, gyorsan! A célba, mielőbb!

Hát nem mindegy, hogy mikor?

Tudta, hogy Muhai lehagyta. A legjobb lenne kiállni az első kör után. Micsoda hiábavalóság.

Újabb hátat látott. Ez csak Kucserka lehet, a lila májfolttal a lábán.

„Ezerötszázon nincs kényelmeskedés. Csípjetek fülön minden pillanatot…” – Szepi bácsi tanácsai!

Nem egészen négy kör. Az elsőnek vége. Panni dühösen rázza a piroscsíkos esernyőt. Komédia. Nem lett volna szabad belekezdeni.

Elhúzott az ág mellett, bal kezével kinyúlt, szabálytalanul, de nem érte el. Fásultan, közömbösen emelgette a lábát.

Nincs miért.

A második kör közepén kicsúszott a felhők alól a nap, váratlanul, éppen a szemükbe. Muhai szuszogva hátrakapta a fejét, villanásnyira hátranézett. Valamit forgatott a szájában, mintha kérődzne.

„Te barom – gondolta Benedek. – Te egészséges barom. Hát mit tudsz te? Csak vigyorogsz…”

Gyorsított. Látni akarta Muhai arcát. Kucserkát és Baloghot könnyedén leválasztotta. Ragyogott a salak a hirtelen napfényben.

„Áááááá… hiszen ez szép… ez más, egészen…”

A harmadik körben Muhainak két méter előnye volt.

– Mu-ha-i… Mu-ha-i… – zúgta a tribün. És az ő neve elmosódottan.

„Nyomorultak! Piszkos csirkefogók… A pofádba akarok nézni… most persze azt hiszed, ez a világ teteje?”

Muhai erősített. Csengettek. Az utolsó kör. Benedek a tarkójára kapta a napot. – Mu-ha-i… Mu-ha-i… – csapdosta a hangorkán.

A gyűlölet betöltötte.

„Engem akartok kivégezni, letörölni a térképről, engem, ti? Ezt akarjátok a dobogóra, aki nem tud semmit? Az egészről semmit se tud?”

Gyorsabban úszott el mellette a korlát, mint valaha. Muhai nyaka céklavörös volt, de nem lassított.

Még háromszáz méter. Benedek oldalába villámszerű szúrás hasított. Feljajdult, hangosan. Fogát összeszorította. „Majd én megmutatom.” Mindent a mellébe gyűjtött. Ott kavargott Panni, a mama, átkozódva. Ismerősök és idegenek. Többszörösére növelve, mint az áztatott kenyér. Benne és mégis szemben. Mind szemben vele, a korlát másik oldalán.

„Nem fogtok megölni… én, én foglak megölni benneteket!” A nedves fű szaga az agyáig hatolt, harapott belőle egy keveset. Szemét behunyta, nem hallott semmit.

„Vége – gondolta megalázottan. – Most aztán vége. Besároztam magam. Csupa sár vagyok, tetőtől-talpig.”

A vállánál fogva felemelték. Egy férfi, hosszú viharkabátban, fürgén eléje ugrott, fekete lakk- és nikkelcsillogású géppel. Benedek rémülten hátrahőkölt. Fehér fény lobbant. Ordítottak. Szepi bácsi összekulcsolta a kezét, és öreg szeme alatt könnyes volt az árok. Muhai közeledett, lihegve. Széttárt karjaival jelképesen megérintette Benedek lucskos lapockáját.

– Megmértem az időt! – kiáltott Szepi bácsi. – Fiam… országos csúcs! Hihetetlen, fiam, hihetetlen! – Szorongatta tébolyultan. – Fiatalasszony, nézze meg az urát! Három év múlva itt az olimpiai öt karika! Istenemre, ezt a meglepetést!

Benedek megértette, végre. Bőre alatt végigszaladt a hatalom édessége. A nap sütött, liláspirosan, a környező ablakokról visszaverődve.

– Országos! Érted? Jobb a Lugossynál is… Az akaraterő, kérem, az óriási akaraterő, erre alapoztam Szujka Benedeknél, a küzdeni tudás, sportszerű életmód…

Benedek ment volna Pannihoz, de túl sokan tolongtak körülöttük, kérdezősködtek. Panni meg csak állt. Az ernyőt marokra fogta, és nevetve bólogatott. Egészen szétnyílt az ajka, a füle felé húzódva.

Egyenes vonalban sorakoztak, Benedek elöl. Nagy Feri messziről integetett. – Hát ezt hogy csináltad? A titkot… Ugye, majd elárulod, komám? – kérdezte, és gyors mozdulatokkal simítgatta dióolajjal fényesített haját.

– Olimpiai bajnok lehetsz! Most látom igazán. Ebből a kis istenverte egyesületből, olimpiai bajnok! Fiam, milyen nagy dolog ez, mindenkinek, milyen nagy dolog! – mondogatta Szepi bácsi meghatottan.

Benedek a legfelső fokra lépett. Lehajtotta nyakát, hogy a kék kosztümös lány elérje. A rózsák, zizegő celofánban. Jobbra Muhai. Így látni csak, felülről, hogy már kopaszodik.

Tapsoltak, forrón, önzetlenül. Senki nem rágott szotyolát. Benedek vigyázzba állt és felnézett. Az ég volt felette, az ibolya és narancs vad színeiben, harapásra tárt sárkánypofákkal. De a nap körül könnyű kristálykék remegett. Futott benne a szeme, boldog szédületben.

Talán mégis történt valami lényeges.

Mintha tett volna valamit, a többi helyett is, a többiért.

Ez már nem öröm volt. Tisztább, mélyebb gyönyörűség, időtlen. Ezzel a gyönyörrel akart Pannira nézni.

Panni a tapsolók között állt, szorosan kötött selyemkendővel a fülén. A csíkos ernyőre támaszkodott, és lefelé bámult, a földre, ahol az ernyő hegyes vége befúródott. Egészen elveszett a terepszín kabátban.

Csak a gombjai – a kétségbeesett aranycsillagok – mutatták, hogy ott is van valaki.

 

A karácsonyfát közösen díszítették. Picur a konyhában játszott a rongyszőnyeg rojtjaival. Fénytelen törpefenyő guggolt a televízió tetején.

– Ronda – mondta Panni lehangoltan –, nincs benne semmi fantázia.

– Ezt is elég kicicomázni… Jövőre műanyag fát veszünk. Mindössze fél méter, hetvennyolc forint az összes díszekkel. Évekig jó, csak elő kell venni…

Panni fintorított. Benedek a fogát szívogatta.

– Miért nem hozatod rendbe? – kérdezte Panni. Idegesítette a folytonos cuppogás. – Csak odamész és betömik…

– Nem vacakolok vele, hogyisne… Egy nap megdühödök, és kihúzatom mind…

Panni nem akart vitatkozni. Tett-vett, szótlanul. Kár volna éppen ma este.

– Nálunk mennyezetig ért a karácsonyfa… Hosszú levelű ezüstfenyő. Talán már ki is pusztult az a fajta, az idén sem láttam. És angyalhaj… Amikor körbetekertük vele az ágakat, olyan volt, mint a pálcára tekert vattacukor… tudod, amit a búcsúban árultak, az a ragadós…

Benedek adogatta a „kötözött krémszalont”. Égig érő fenyő! Ó, hogyne! A csarnokban huszonnegyedikén hétig tart az üzlet. Fél nyolckor cipelték haza az elhullajtott gallyakat. Ötliteres befőttesüvegben tették az asztal közepére. A csokoládét, fondánt köré szórták. „Minek ráaggatni már?” – kérdezte a mama, és mosta földszínű kezét, könyékig feltűrt ruhában. – „Megesszük, így is, úgy is… sok cécó, hülyeség.”

– Hiába. Úri család – mondta Benedek gúnyosan. – Túl sokat hallottam róla…

– Úri család? Neked mindenki „úri”, ahol adtak a családi békességre? Statisztikai előadó, az is valami? Ennél még te is többre juthatsz a Magértnél! – Panni kibontotta a dobozt a szív alakú, rózsaszín habcsókokkal.

– Még én is? – ismételte Benedek. – Kedves! Különben nulla maradnék a szemedben.

– Dehogy! – Panni sorba rakta a törékeny szíveket a hártyapapíron. Egyenlő cérnaszálakat vagdosott, hogy felfűzze őket. – Nem felejtem el, kár eszembe juttatnod, ki vagy…

– Más kibújna a bőréből. Mindent megkapsz, pénzt, szeretetet… – Háromezer forintot költött rá most is. Kardigán, gyűrű. „Helena Rubinstein” kozmetikai felszerelés…

– Szeretetet? Gyere, adogasd a szíveket, óvatosan… Szeretet? Ne viccelj… – mondta Panni élesen.

– Hát mi az istent akarsz? – kiáltott Benedek. – Nem tartok kurvákat, presszóba, moziba cipellek, hacsak nem vagyok a pályán…

– Hacsak… – mondta Panni. – És ez az a „minden”. A beígért kárpótlás. Lihegjek a hálától, ugye?

– Fáraszt a munkád? Jó… Kértelek, hagyd a fenébe, maradj itthon, fölösleges hajszolni magadat…

– Mondd, mi van a te agyadban? – kérdezte Panni csüggedten. Tenyerére vette, mérlegelte a habcsókokat. Most kellene abbahagyni. Egy simogatással, egy előre gyártott szabványelemmel. („Persze, Drági, hiszen boldogok vagyunk, végül is, és te olyan nagyszerű…”) Karácsony este, minek?

De nem tudott továbbsiklani. Ingerelte a sivár törpefenyő a szürke, maszatos, képernyő felett. – Hát a falaknak beszélek én? Nekem is van életem, én is létezem, én, én, én… – A mellcsontjára csapott, sovány, kopogó mellcsontjára.

– Úristen – mondta Benedek, és levágta a szaloncukrokat. – Te nem vagy normális. A családi degeneráció…

– Te… – nyöszörögte Panni kétségbeesetten. – Te csarnokpucer…

Benedek lesöpörte a habszíveket az asztalról. Rájuk taposott. Szállongott az édes por a levegőben.

– Nincs karácsony. Nincs itt semmi – ordította. – Nincs ünnep!

– Nincs – üvöltött az asszony is. – Se karácsony, se húsvét. Nincs itt ünnep…

– Az egész ország rám figyelt. Vadidegenek… De te a földet bámultad, és megevett a sárga penész… Hát tehetek én róla? Hogy nincs benned semmi, hiába lobogtatod a melleden a ruhát? Mi vagy te magadban? Egy morzsa… A morzsa tapadjon a kenyérhez, ha nem akar a szemétre kerülni…

Panni a rubinpiros üveggömbök fölé hajolt. Sok arcot látott, sok kicsi arcot, komikus görbületben.

– Az nem lehet – mondta konokul. – Az nem lehet, hogy ez az igazság. Hazudsz. Neked kell ez. Az amőba-boldogság. Körülfolyni az áldozatot és felolvasztani…

– Panni – kiáltott Benedek. – Miért nem becsülöd meg? Ismered az utamat… szeretlek, akárhogy is… hát nem érdemes?

– A te utad a tiéd – felelte Panni, keményen. Gépiesen akasztgatta az üveggolyók vashorgait a tűlevelekre. –És az enyém az enyém. Én is mennék valamerre…

– De hova? – megmarkolta az asszony vállát. – Hova, te szerencsétlen? Azt se tudod, mit akarsz! Azt se tudod, miért. Összetörsz mindent a semmiért!

– Az amőba megeszi… azt a kis szerves anyagot. Hát egyél meg! Tessék! Olvassz fel, a híres erőddel!

– No, de hát nem – motyogta Benedek, elbizonytalanodva –, miért túlzol? Senki sem kívánja tőled… ezt senki sem kívánja, ma már…

– Az az akarat… az akaratod, a hited, az az elszántság, ahogy három éve magaddal sodortál… Azt hittem, jut ebből részemre is valami, hogy talán belém tudsz lehelni valamit… hogy adsz, érted, adsz, és nem csak elveszel… – mondta Panni, a csillagszórókat egyenletes mozdulattal a csipketerítőre morzsolva.

– Én adjak neked életet? Mi vagyok én, a bibliai fehérszakállú? Ezt is tőlem várjátok? Ki tiltja, hogy menj a fejed után? Keresgélj csak… Tiltottam én? – kérdezte Benedek.

– Nem – mondta Panni, csendesedve. – De nem is segítettél. – Az asztalra támaszkodott, öregesen. – Az én anyám, az én „úri” anyám, teljesen belesimult az apámba… Önként, erőszak nélkül. És ez boldogította. Az én apám ismerte még a képességet: hogyan kell begyúrni valakit, szőröstül-bőröstül… De ti mit ismertek? Ti nem tudtok se megemészteni, se felépíteni, csak ez a szörnyű huzavona…

– De – mondta Benedek keserűen. A szomszédból vékony gyerekhang ciripelt, s szólt a kis bolti csengő. Nyolc óra. Picur a konyhában. Nincs vacsora. A habcsók összetiporva. – De. Azért még tehetünk valamit. Valamit, a hosszú viták helyett. Festegess selymeket. Maradj magadnak. Élj egyedül.

Panni ránézett, kiszolgáltatott rémülettel.

– Más út nincs?

– Nincs. – Benedek becsukta az üres dobozokat. – Csak azt ne képzeld, hogy ez a szűkre szabott célocska megéri…

– Miért nem lehetett…?

– Mit?

– Melletted… együtt. Párhuzamosan!

– Csak a mesékben. A férfi szabja a formát, fiacskám, hiába ugráltok. A massza, a lágy anyag sem értéktelen. Senki sem állítja. Sőt. De te ezt nem érted. Te megkövesítetted magad, szándékosan. Irigy vagy, azért.

– Irigy… mire? – kérdezte Panni suttogva. Összehúzta a függönyöket. Földszintes ház, ne lássák az idegenek.

– Az erőre! Mert miféle kő az ilyen? Salak, az útszélen összeragadva…

– És te szerettél – mondta Panni szomorúan –, aki nem szeret, milyen lehet a többi?

– Velem kellett volna jönnöd – mondta Benedek. Felszúrta a maradék habszíveket a kopár ágakra. – De te leváltál, mint a rakétáról az első fokozat. Külön. Bele az űrbe, gyulladásig… És én nem süllyedhetek vissza. Senkiért a földön. Senki emberfiáért. Érted?

– …gyertya! Legalább egyet tégy, a közepébe! – Panni meggyújtotta a gyertyát, előretartotta. Benedek nem nyúlt érte. Panni állt, félrefordított arccal. Az olvadt faggyú végigfolyt a kézfején.

– Ó, ti állatok – mondta a mama, az ajtót sarkig kitárva. A gyereket a karjában hozta. – Ott kapálózott, a havon. A kölykötök, ti állatok… Miért születtél a világra, te gyermek? Miért is születtél?

 

Amíg a „dolgok rendeződnek”, a mama magához vette Picurt. Színházba is mentek, egyszer, és két hónap alatt kétszer összedobták még a testüket, csukott szájjal, szorosra zárt szemmel.

– Holnap bent alszom anyámnál – mondta Panni, február huszonnyolcadikán. – Itt nagy a hó.

– Tavasszal pedig olvad, nagy a sár – felelte Benedek.

Értették egymást.

„Hamarosan indul a komoly edzés – gondolta Benedek. – Esténként hazajövök fáradtan, kiégve, s itthon ez az asszony, gonosz, tág mártírszemeivel…”

„Csapódni jobbra-balra… Függvényként, egy önző férfi kénye-kedvére – ismételte Panni magában. – Meg fogom mutatni neki. Én, egyedül, s nem lábakapcája senkinek.”

Március harmadikán sírtak egy kicsit. Néhány percig nem emlékeztek rá, miért kell így lennie. Benedek a sarokig vitte a nagybőröndöt. Gyerekesen megszámolta a lépéseiket. – Huszonegy – morogta, s utálta a Panni arcát befagyasztó szürke-fehér vasárnapi délelőttöt. Jött a busz, Pannit elnyelte, a benzingáz a hóra pöfékelt, feketén.

Ebben volt valami kegyetlen fenség. Valami, amire emlékezni lehetett volna, ha ezt a szót mondják: vége.

De nyúlott a búcsú, mint a gumiszál, nem maradt meg zártnak. Két nap múlva vissza kellett jönni a vasalóért, és áprilisban megosztották a könyveket. Picurnál is összefutottak, s egymás arcába vágták a gyereknek szánt narancsot és tejcsokoládét.

Így lett vége: a tárgyalással. „Alperes” és „felperes”.

– Irtózatos – mondta Panni, az elválasztó végzést szorongatva a bíróság ciprusbokrai előtt. Remegett. – Okádnivaló.

Ezzel váltak el, ezzel az irtózattal, az operák vigasztaló tragikuma nélkül, csupasz megvetésben.

A mama intézkedett.

– Páros napokon a fiam, páratlanon Panni… egyik eb, a másik kutya…

– Nem baj – mondta Szepi bácsi, változatlan lelkesedéssel –, gombház, hej, ha leszakad… jobb is, ha nem viszel magaddal koloncot. Nyáron tied az országos. Ősszel Drezda, és jövőre, ki tudja, nem akarok előre fecsegni…

Egyszer elment Nagy Ferivel a Kiskakukkba. Májusban történt, a verseny előtt.

– Le fogok hengerelni mindenkit. Muszáj… érted… ez a titok – mondta, a negyedik korsó sör után. Nagy Feri szaporán bólogatott, simogatta a korsó hasát.

– Le, bizony… te aztán igen…

– A titok… röhögnöm kell, tudod, mi a titok? – kérdezte Benedek részegen és körülnézett.

Nagy Feri áthajolt az asztalon, vastag szemöldökén csillogott a sörhab. Benedek félretolta a poharat. Két, lazán összezárt öklét egymáshoz érintette, és megcsavarta a levegőt.

– Nyikk… – suttogta kéjesen. – Kinyírni a pofákat… ez a motor, a jó kis benzin, hehe…

– Hehehe – nevetett Nagy Feri is –, a humorod… mindig bírtam…

– Ezt máskor ne tedd – rótta meg Szepi bácsi, az edzésen. – Még akkor se, ha menő vagy. Nincs neked ilyesmire szükséged… ital, kocsma!! – Előretolt egy kukoricahajú, rózsaszín húsú nőt – …boldogult sógornőm kisebbik lánya, nagy sportbarát.

– Ó, igen – mondta a lány, elragadtatottan szuszogva. – Hát nem csodálatos? Kapus Marion… Tavaly érettségiztem, közepesre, de jó az nekem, hát nem?

– No, most megnézheted, itt a híres Szujka Benedek. De közbe ne visíts, mert nyakon váglak… – mondta Szepi bácsi. – Tudod, fiam, az a szokása, hogy ha belejön, visít, igazi sportbarát, hiába.

– Majd a versenyen, kislány – legyintett Benedek –, oda tartogassa.

Kényelmesen végigtaposta az első kört. Hagyta a többieket, hadd fussanak előtte. Szegény ördögök. Nem mindenkinek adatott meg. Nem akárkinek.

Ez a gondolat felvidította, kicsit erősített. Az országoson Muhai is indul, de Muhai már smafu. Kivették a vakbelét, állítólag valami komplikáció, nem a régi. A volt bajnok, a csúcstartó! Lugossy. Két essel és ipszilonnal, a nyavalyás. Olyan nyurga lábakkal, mint egy angol lord. Az ősök! Könnyű neki. Lugossyt kell leteríteni. Mert az olimpián, azok ám az igazi falatok, a cseh Drida, és a németek… rohadt németek!

Lendületet vett. Hallotta Marion visítását. „Te jó ég – gondolta. – A buta tyúk! Mit visongat? Ez is ügy?”

Három partnerét tíz méterre lehagyta, intett nekik, futólag mosolyogva, kegyesen.

Marion gyöngyházlakkos körmeit villogtatta, imára kulcsolt kézzel. – Élmény! – kiáltotta. – Magát látni egy élmény, esküszöm!

Szepi bácsi kacsintott. – Gyanús… gyanús nekem… jó lesz vigyázni!

Benedek gőgösen felrántotta a vállát, öltözött. Ma még vissza kell menni a Magérthez, ne mondják, hogy ingyen kapja a fizetést. No, majd jövőre… élsportoló, ilyesmi, nincs a „fal” állásokra szorulva.

– Merre tetszik menni? – kérdezte a lány, s világoskék tócsaszemével áhítatosan nézte. Panninak fekete szeme volt, s még akkor is, ha lehunyta, ömlött belőle a feketeség, mint a forró szurok.

– Csak úgy egyenesen – mondta kedvetlenül.

– Csatlakoznék egy darabon.

Nem akarta megsérteni. Szepi bácsi miatt. Boldogult sógornő lánya, ajaj.

– Ha mesélne valamit, hogyan él… – kérlelte Marion. – Csuda izgi lehet…

Kinek van kedve dumálni?

– Sok-sok küzdelem, lemondás, csak azt ne higgye, hogy romantika – mondta gépiesen.

– Óriási… s mindezt alig harmincévesen! Boldog vagyok, hogy megismerhettem, igazán…

„Kis hülye. Kellemes kis hülye – gondolta Benedek. – Mégse megyek be a hivatalba. Tehetnek egy szívességet. Ha bámulni akarsz, hát idesüss, nyanya…”

Első eredményeivel kezdte. Felsorolta a másodperceket, tizedmásodperceket, részletesen. Alig vette észre, hogy közben a lakása felé kanyarodtak. A nő bűvölten követte.

– De talán ez unalmas – mondta, a sarkon megállva. – Amolyan szűk, szakmai dolog…

– Unalmas? – kérdezte tágra nyílt szemmel a lány. – Unalmas, nahát?!

– És magának mik a tervei? Úgy értem, az életben…? – érdeklődött Benedek. Ez az ára. A „viszontduma”, a sok süketség.

Marion lassan megrázta a fejét. – Én már kész vagyok. Leérettségiztem, közepesen. Talán gépelni tanulok majd, ha jobb nem adódik…

– Miféle jobb? – Színésznőjelölt, képzeletbeli mozisztár biztosan.

– Nem tudom… az anyukámnál jó helyem van. Nincsenek terveim. A sportot szeretem, szívesen elnézegetem, de terveim… nem, azok nincsenek… – ismételte Marion. Esdeklően Benedekre nézett. – Baj?

Benedek a lány kocsonyás karjához nyúlt, körbetapogatta.

– Baj? Semmi se baj. Itt lakom. Van kedved bejönni? – Tulajdonképpen nem is akarta behívni. Inkább kíváncsi volt, meddig nyúlik a tészta.

– Igazán megtisztel – motyogta Marion elfogódottan.

Benedek csak nézett rá, bambán. Panninak egy évig udvarolt. Megpróbálkozott, nem is egyszer. De Panni ellenállt, csupa heccből. „Engem nem fog senki befűzni” – mondogatta. Aztán esküvő előtt két héttel ő maga húzta őt a heverőre. „Most lehet – mondta vadul –, szabad akaratból. Mert én akarom.”

– Miért éppen velem? Miért? – lihegte a lány, félórával később, s fényes szaténselyem kombinéját gyűrögette. – Amikor annyi szép nő fut maga után…

Benedek atyaian paskolgatta a hátát. Praktikus utasításokat adott, katonásan. Panni fekete sörényét látta, ahogy felkapja a fejét, és arcába vágja a fekete zuhatagot. „Mi vagyok én? Szalmababa?” De Marion szőke luftballonkontya ide-oda libbent, szorgos alázatban.

„Hát ilyen is van – gondolta Benedek, amikor Marion elment, és ő kiszellőztetett. – Ha ezt látná. Ha benézne a kulcslyukon.”

Különösebb örömet nem érzett.

– A dolog a helyére került – mondta estefelé félhangosan, s odébb rúgott egy ócska szemöldökcsipeszt. – Ez a helye.

Átugrott a mamához. Kedve támadt, hogy a gyereket feldobja néhányszor a levegőbe. Olyan édesen kacag, jó hallani.

A mama mákos tésztát főzött, éppen a vízből szedte ki a hosszú csíkokat.

– Te gyúrtad? – kérdezte Benedek.

– A francot… bolti – mondta a mama. – Mit képzelsz? De a mák nem dohos. Ebből ehetsz, nyugodtan. Nézd csak, hogy falja a kicsi is. Délben sajtot evett és túrót, hol melegítsek ott neki?

– Kivitted magaddal? – kérdezte Benedek rémülten. – A standra?

– Nem, majd itt hagyom egyedül! Tudod te jól, hogy mindennap kiviszem… tudjátok ti mind a ketten. Mit játszod az ártatlant?

– De hiszen ez lehetetlen!

– Még mindig jobb helye van, mint a hóban – mondta a mama durván. – Betakargatom. Különben is, jön a nyár…

Benedek a gyerekhez lépett, kiemelte a kiságyból. Szorongatta. Mocskos káposztalevelek, sáros zöldséghulladék… kövér, tapadó legyek.

– Velem, nem volt elég? – kiáltotta keserűen. – Még ez is, ez a szerencsétlen? Ezt is, arra a sorsra?

– Az apád ! – mondta a mama. Villájára tekerte a tésztát, forgatta. Koccant a villa a tányér szélén. – Az apádat szidd, ne engem. Hogy zabálni tudjál, azért húztam micisapkát a fejemre…

– Te szegény! – Benedek sétált a gyerekkel fel-alá. – Te szegény!

– Szegény?! – A mama ránézett, gúnyosan. – Tudsz te sajnálni valakit? A tulajdon anyádon is átmész, ha ott fekszik véletlenül a célszalag előtt…

– Mocskolni a sárga földig! – kiáltotta Benedek. – De amikor majd az olimpián…! Akkor vernéd a melled, az én fiam, én szültem, az én fiam, kérem…

– Megelégedtem volna a tisztességgel is – mondta a mama. – Egy kis emberséggel… ha azt látnék benned, valami emberit…

– Hát mi az emberi, ha nem ez? – Benedek az ócska szerszámosládát verte, csörögtek benne a suszterszerszámok. – Mi az emberi, ha nem a küzdelem? Az előre, folyton előre?

– Add ide a gyereket. – A mama elvette Picurt, nyugtatva simogatta pihés fejét. – Na, na, ne sírj. Nem bánt az apukád, nem esz meg. Csak siet. Nagyon siet, valahova.

– Más anya büszke! – bizonygatta Benedek. – Miért nem tudtál te rám büszke lenni, soha? A gimnáziumban is, amikor tiszta kitűnőre érettségiztem, a szádat húzogattad! Más anya…

– Egyetlen tantárgyat sem szerettél… Én valamikor zongoráztam. Igen, zongoráztam, akármilyen hihetetlen. Szerettem zongorázni, magamnak, csak úgy, és a virágoknak a vázában, ahogy rézsút besütött rájuk a nap…

– De azért elmentél a karalábék közé, a nagy romantikáddal…

– Nyisd fel azt a ládát – mondta a mama. – Nyisd fel egyszer végre. Olvasd el az apád drámáit… mind ott találod, ami a tűzből megmenekült. Olvasd el azokat a borzalmakat… Egy hónap alatt három hősköltemény és két cipőtalpalás. Éjszakánként előadás, lila suszterkötényben, hajnalig… A karalábék hallgatnak. Hallgatnak, te ostoba… – elkínzott mozdulattal körbetapogatta fémcsavarós fejét. – Más anya büszke, igen… – tette hozzá, kis csend után. – De miért csinálod? Azt a kitűnőt is, miért? Miféle emelkedés, ilyen töltelékkel? – Benedekhez lépett, kezével közelített, de nem érintette a testét. – Tisztán… az volna az igazi. Élj tisztán, fiam. Félelem, irigység nélkül. Felejtsd el a gyűlöletet… hiszen érted. Érted te, ugye?

– Későre jár. Holnap edzés – mondta Benedek, és gyorsan búcsúzott. Gyalogosan sétált hazafelé. Az utcai lámpák körökben világították meg a kertecskék almavirágait. A virágágyakban ott csillogtak már a pálcára szúrt üveggolyók. Jó levegő volt. Föld- és fűszag.

– Nincs semmi értelme – mormolta maga elé. – Tisztán. Tisztán a cél felé. Utyulu, mutyulu. Az istenit. Hát mit képzeltek? A lovaknak is az oldalába vág a sarkantyú… még a ló se fut magától, kell, ami hajtsa…

– Nem szeretem a nagy szavakat – mondta Szepi bácsi másnap a pályán. – De te mindent elérhetsz, fiam. Ha tartod a formát. Világklasszis lehetsz, világklasszis… most az országos, aztán Drezda, később az olimpia… Mert neked itt is lötyög valami – Szepi bácsi a homlokát ütögette – …és az akaraterő… fantasztikus…

 

Marion nem ment többé a pályára. A ház előtt várta, sokszor órák hosszat, türelmesen.

– Most nincs kedvem. Ne gyere be – mondta néha Benedek. Marion mosolygott:

– Pihenj. Talán majd holnap…

– Talán…

Később odaszokott egészen. Mindig akadt tennivaló. Mariont boldogították a lyukas zoknik, a szétdobált szennyes gatyák. Lassan, órák hosszat takarított. Egy-egy homályos foltot álmodozva dörzsölgetett a padlón. Benedek álldogált fölötte, vagy leheveredett, kezét feje alá tette és nézte a csigamód tapogatózó, elégedetten szuszogó lányt.

Panni fél kézzel dobálta fel az asztalra a székeket. Gyors és ügyes volt. Hihetetlenül gyors. „Pfuj, de utálom…” – mondogatta és a szája széléről lifegett a cigaretta. Mérte az időt, hány percig tart az egész. „Csak, mert annyira utálom, azért…”

Ez bezzeg élvezi.

– A vécét nem akarod kisúrolni? – kérdezte Benedek hirtelen ingerültséggel. – Azt is szabad…

– Rendet tartok – mondta Marion értetlenül. – De ha zavar…

– Minek ez a fáradság? Minek?

– Fáradság?! Tudod, hogy nincs más dolgom… vasalni pláne szeretek, olyan jó, amikor kisimulnak a ráncok…

– Jó? – kérdezte Benedek. Panni ide-oda rángatta az ingeket. „Megőrülök az ingnyakaktól. Rohadjanak meg az ingnyakak…” – Vasalni jó?

– Persze, mindennek megvan a maga technikája. Nézd csak: ha így forgatom, s közben bal kézzel húzom jobb felé…

– Ne haragudj – ásított Benedek –, de ez nem tud engem lekötni, speciál…

– Természetesen – bólogatott Marion. – Nem is kell. A férfi, az más.

– Na? – kérdezte a mama, amikor a szomszédok hírül vitték a dolgot. – Ez a tyúk jobb? Ha tollseprűt dugsz a fenekébe, még azzal is csinál valamit?

– Ezek legalább nem ugrálnak – mondta Benedek. – Tudják, mire valók. Rendes lány, ne bántsd.

– Még majd elveszed…

– Elvenni? Minek? Boldog így is, pusztán azért, mert együtt szívhatja velem a levegőt! – mondta Benedek, gyerekes hencegéssel.

– Hát neked tényleg mindegy, hogy kicsoda? – kérdezte a mama. Gondosan körülfáslizta kékeres lábát. – Eredj falura, vegyél egy tehenet. Fektesd az ágyad mellé, az fog csak igazán bámulni téged…

– Ez a mocskos kofatempó! Kiskoromtól, mindig…

– Mit csináljak? Kofa vagyok, hagymaszagú… Kofára bíztad a kölyködet is.

– A puccos anyja, a te nagy védenced! Annak dumálj, amikor idetolja a képét!

– Az is megkapja a részét, légy nyugodt!….De most beteg, bottal sántikál – mondta a mama, s dühösen keverte a tejbegrízt. Csámcsogva belekóstolt.

– Beteg? – Benedek végigsimított a haján. – Mi az, hogy bottal…?

– A lábára gurult egy hordó, három ujját roncsolta össze, ekkora fáslival jár, e…

– Hordó? – kérdezte Benedek. A hajáról torkára siklott a keze. – Hogy kerül a textilrózsákhoz hordó?

– Örülhetsz neki. Nem rózsákat fest. Ő is azt képzelte, megy minden, ripsz-ropsz! Ha akarom, itt legyek, ha akarom, ott! Betanított munkás a festődében. Festékes hordó volt, vagy mi a franc…

– Mikor jön ide? Ide mikor jön, legközelebb?

– Holnap, ha igaz. Holnap délután. Nekem itt ne csináljatok jelenetet, maradj csak a tyúkodnál!

Benedek hazament, és kulcsra zárta az ajtót. Marion kereste a kulcsot, de nem találta a szokott helyén. Kicsit kaparászott a kilincsen, aztán elódalgott.

Panni mozgatni tudta a lábujjait. Külön-külön, mint öt kövér kis gilisztát. Sokat nevettek, fürdéskor.

Egy hordó, szörnyű lehetett!

„Olyan orvost keress – mondta a szülés előtt –, aki kedves hozzám. Aki velem tud szenvedni, és nem olvas közben újságot.”

„Csacsikám – intette le akkor –, értse a dolgát, az a fontos.”

„Nem. Hogy ne legyek egyedül, amikor félek. Nincs ennél fontosabb… Nincs, nincs” – suttogta Panni kétségbeesetten.

– Hát ezt jól elintézted – kiáltott Benedek, s felöltözött. Nézte az órát. Fél egy. Edzés reggel, ilyen állapotban! – Most aztán megvan a legfontosabb. Még egy kutyád sincs, drága hölgy, hogy vonítson érted. Ezt akartad. Te akartad.

Sírni fog. Bottal biceg majd a kapu felé, félrecsúszott sapkával a fején.

– Na, te híres tervező! Hahaha! – Csak úgy odavágni. Vagy átnézni felette, szomorúan, bölcsen.

Leheveredett, ruhástul.

„Csupa mérgesgáz. Fiam, fiam… Felejtsd el a gyűlöletet…” – látta a mamát, félálomban. A mama babot válogatott, egy nagy zsákból peregtek rá a foltos babszemek, iszonyú gyorsan járt a keze, mégis fulladozott már. „Jaj, jaj, fiam, siess!…”

Elsimult a kép. Aludt egy keveset.

Reggel hétkor ébredt, szilárd elhatározással. Kicsit csodálkozott, mert nem emlékezett, mikor is döntötte el.

Telefonált Szepi bácsinak, s visszabújt az ágyba. Délben kiszaladt a kertbe, tépett egy barackfaágat, és vázába rakta.

Ragyogó napfényben indult, felöltőt sem vitt.

„Semmit sem kérdezni – gondolta. – Csak megbocsátani, nagylelkűen. Kinyújtani a kezem. Gyere, te szegény.”

Segédmunkás a Textilfestőben! A vibráló, törékeny kezével!

„Ennyire futotta, ennyire csak?” – Ezt majd később. Hogy megértse, milyen buta volt.

Sétált a mama háza előtt. „No igen. Ez szép. Az emelkedés. Kétségtelenül…”

Panni bottal jött, sebesült lába alatt facövek. Kettősen kopogott alatta a kövezet. Megállt, amikor észrevette Benedeket. Toppantott a bottal. A vakok toppantanak így, ha át akarnak kelni az autók között.

Benedek eléje sietett, karon fogta.

– Megengeded?

Panni biccentett.

– Köszönöm. Ilyen peches ostobaság…

– Nagyon fájt? – kérdezte Benedek, s igyekezett az asszony szemébe nézni. – Te mindig féltél a fájdalomtól…

Panni nem felelt.

– Nem kicsiség – folytatta Benedek. – Én ismerlek, neked ez nem kicsiség, tudom…

– Csak három ujj – mondta Panni, s dacosan rándított a vállán.

– De hiszen lilára püffedt az egész bokád! – kiáltotta Benedek. Mi ez a pökhendi hang? – Még bele is sántulhatsz!

– Nem fogok belesántulni. Ne örülj előre – mondta Panni, és mosolygott, gonoszul.

– Nagy karrier! – Benedek eleresztette az asszony karját. Mit mondhatott erre? – Nagy karrier. Németh Pancsa, hordómosó!

Panni szembefordult vele. Felsőajka előreugrott, arca karvalyszerűen merev volt.

– Rajtam akarsz szánakozni? Még mindig jobb, mint te! Eridj innen, mert a pofádba vágok a bottal!

Benedek a kerítésnek lökte.

– Akkor dögölj meg. Dögölj meg, te hülye!

Rohant hazafelé. Marokszámra irtotta a bokrokról a rügyeket.

„Hiába. Nincs más, csak ez. Ez a jég. Kitaposom a belüket… Kitaposom a belét… Nyomorultak, mind…”

Marion a küszöbön ült, bébirózsaszín kötött kabátban.

– A kulcs – mondta nyafogva. – Csúnya fiú… nem hagytad itthon a kulcsot!

– Nem? – kérdezte Benedek, és a lány arcába ütött. Élvezte, ahogy kemény ökle a lágy húsba süllyedt. Megismételte még egyszer, bal kézzel is. – És ehhez mit szólsz? Ó, ehhez mit szólsz? Ez is nagyszerű, mi?

Átlépett a testén, bezárta belülről az ajtót. Hallotta a vinnyogást. A kilincs rángatózott egy darabig, azután a homályos kémlelőablak elől eltűnt a bébirózsaszín folt.

„El van intézve.”

A rekamiéhoz guggolt, tíz fekvőtámaszt csinált, egyvégtében.

Mindenkit el kell söpörni. Három nap, és azért is Szujka Benedek.

A fogába csavart a fájdalom. „Kidobatom ezeket is, csak legyek túl. Szenvedni, a fenét! Legfelül a dobogón, nincs annál értelmesebb… A cél maga az értelem. Szeretet? Meg ezek az izék? Ohó, nem, barátaim, a szöveg, maradjon a falvédőn! Ne hagyjátok magatokat becsapni!”

Két Ridolt vett be, egyszerre. Másnap is kettőt, azután hármat.

A verseny napjára nem érezte már a fogait. Félrevonult a sarokba, lázas kábulatban. Szepi bácsi ugrált körülötte.

„Vajon tudja-e, mi történt Marionnal?” – gondolta Benedek, futólag. – „Ha tudja is, mit számít? Nem merne megbántani… Mindent szabad. Nekem mindent. Engem jelöltetek, hogy győzzek. Hát akkor viseljetek el…”

Lugossy hosszú, vékony lábszárán nevetségesen dagadnak az izmok, mintha odaragasztották volna. Szemüveges! Most erősíti a fülére a szemüveg szárát. Mi lenne, ha futás közben elvesztené? Vagy bukna egyet, és a szilánk a szemébe…

Lugossy az első ellenfél. Muhai zsebkendőbe köpköd. Lefogyott. Marhahús színű tarkója sárga lett, mint a kopasztott csirke. Kész. De nem akarja elhinni. Ez a verseny a kegyelemdöfés.

Tulajdonképpen kicsi ügy. Biztos ügy. Kockázat nélküli. Majd jövőre, idegenben. A sok nagymenő között. Akiknek minden megadatott.

Dédelgette magában az emléket, ahogy Marion húsába ütött. Fokozta, többszörösre. Mind megérdemlik. A mama, rendíthetetlen kofabölcsességeivel. Panni, gőgjébe fagyva. És ezek a pojácák.

Az indítás sikerült.

Az első kör után robbantott, bár ismerte az ezzel járó veszélyeket.

Túlságosan nagy volt Panni lábán a pólya, ezért ötlött a szemébe. S akkor már látnia kellett a mamát is, frissen dauerolt, bronzvörös hajjal.

Hát kijöttek?

Miért jöttek ki?

Kijöttek.

Kijöttek…

Kijött, a lábával. Ki.

Visítás. Marion. – Hajrá! – Kék kör a szeme alatt. – Hajrá!

Szegény Marion.

Még tartotta az iramot. De a felsőtestében zsibbadás keletkezett, kicsiny pontból indulva, kellemes zsibbadás, egyre terjedőben.

Egy pillanatra úgy rémlett, mintha ő ülne a zártszékben, és nézne befelé.

Ki szalad ott?

Szujka Benedek.

Szujka Benedek, egyedül.

„Én csak én vagyok. Hogy élhetném a ti életeteket? Előre…”

Lugossy nyújtott lábtempóval lehagyta. Ez semmi még. A finisben…! Muhai mellette futott, jól hallatszott, ahogy hörögve szedi a levegőt.

„Meg kéne állni – gondolta Benedek, és rettenetesen megijedt a furcsa gondolattól –, meg kéne állni és megkérdezni, mi baja…”

A mama sír. Világosan látni, ahogy dörzsöli vaskos tenyerével arcán a könnyeket.

„Ráégett a bolt az apámra!”

„Ráégett a bolt az apámra!”

„Semmire se vitte…”

„Előre!”

„Panni! Hol a gyerekünk? Hol van most, melyik kosárban?”

„Panni! A szemed! Mikor öltem meg a szemedet?”

A zsibbadás lefelé indult, olvasztotta a csontjait. Mintha egy rozsdás vasszelep nyílott volna fel, a mell és derék között, s egybemosnának mindent a meleg hullámok.

– Igen. Ez az igazi. Igen – suttogta, s mintha szárnya nőtt volna, úgy hitt a győzelemben. – Értetek… mindenkiért! Ó, ti boldogtalanok. Ó, mi boldogtalanok.

Lugossy alig fél testhosszal előbb. Nem baj. Az utolsó kör. Kis üvöltözők, halálraszántak, tehetetlenek. Értetek!

Nem érzett fáradtságot. Mint az úszó mellkasán a parafamellény, valami emelte felfelé.

Lugossy mellette futott már, balra. Jobbra Muhai. Jobbra Muhai, hörögve. Még húsz méter. Minden másképp van. Minden.

És akkor Muhai a vállának koccant, könnyedén. Benedek önkéntelenül alátartotta kezét, felfogta Muhai rángatózó törzsét, három-négy métert cipelte magával.

Azután megállt, s karjába emelte Muhait. Szepi bácsi integetett, kétségbeesetten. De ő nem dobta le a földre. Megvárta az oldalról befutókat, s átnyújtotta nekik az ájult testet.

Később odajöttek hozzá. Lugossy, a győztes, és a két helyezett.

– Micsoda pech, édes öregem – mondta Lugossy mámorosan. – Részvétem… micsoda pech! Most az egyszer elvesztetted a fejed!

– Nem baj – mondta Szepi bácsi harmadnapon és zavartan pislogott. – Behozhatod… Jövőre vagy azután. És szép volt, igazán, emberileg…

– Hagytam volna, hogy a földre essen? – Benedek lógatta a lábát a korlátról, latolgatta, érdemes-e nekivetkőzni. Nagy a meleg, izzad a gumicipőben. – A szentségit, ezt akarta, tudom…

– Fiam…hogy észrevetted… Hogy egyáltalán észrevetted… Amire olyan büszke voltam, a híres koncentrációd! Egyszer csak leáll, ápolgatja azt a szerencsétlent… Amikor Vandeer ezerkilencszázötvenben ínszakadással…

Benedek döntött. Ilyen hőségben, a szikrázó kavicson, ostobaság. – Lesántult a gebéjük – mondta keserűen. – Ennyi az egész.

– Kezdjük újra – kiabált Szepi bácsi. – Jól tetted, na. Szép újságcikk… Véletlen, átkozott véletlen. Meddig akarsz keseregni?

– Majd talán holnap. Vagy holnapután – mondta Benedek. Fáradt vagyok. – Kapargatta a hasát, elmélyülten. – Kijövök, persze…

– Mikor? – kérdezte Szepi bácsi és eléállt. – Az időt! Jelöld meg az időt!

– Ráérünk…

– Marha… Nem érted? Te vagy az egyetlen… az egyetlen, aki győzhet, odakünn. Lugossyt lesöprik – mondta Szepi bácsi, csaknem sírva, a ráncok komikus görbületével arcán. – Hiszen olyan kevesen vagyunk! Kaptál valamit, s te csak úgy odadobnád… micsoda vétek!

Benedek hátrált. Zavarosan fénylett a szeme.

– Mit akartok tőlem? Egyáltalán, mi ez? Amibe folyton belekevertek, mi ez?

– Gyere ki. Folytasd. Ne hagyd abba… Nincs jogod abbahagyni. Nem rólad van szó. A zászlónk… Ez az ügy sokkal nagyobb…

– Mindennél nagyobb? – kérdezte Benedek. Dobolt a vaskorláton. – És ha nem bírom tovább? Szembenézni tulajdon ocsmányságunkkal, szüntelenül… ha valaki nem bírja tovább?

– Skizofrén duma – mondta Szepi bácsi tétován –, nem értem ezt a skizofrén dumát. Az ember vagy erős, vagy gyenge. A gyenge elhullik. Hova lett az erőd, fiam?

Benedek sóhajtott. Átöltözött mégis. Szepi bácsi vállon veregette, reménykedve.

Fásultan rótta a köröket. A forma. A régi forma. Visszaszerezni. Ez a kedvetlenség…

A szárnyak… hiszen erő volt az is. Talán sokkal tisztább. De csak a sajnálkozást érezte, ahogy Nagy Feri izzadt hátára nézett.

Próbálkozott még, egy-két körrel, azután lassított. Miféle erő ez, ami gyengít?

Nem törődött Szepi bácsi szitkozódásával, magára kapkodta a ruhát.

Holnap. Vagy holnapután. Ha majd jól átgondolja az egészet. A mamához kívánkozott. – No mama – mondogatta útközben –, ezt vártad. Te örülsz legalább. Ámen, a szentlélek nevében.

A mama barackot hámozott, lekvárnak. Vájkált a sárga ragacsban. Picur egy óriási vesszőkosárban álldogált, pocakját a kosár oldalának vetette, és két karját kilógatva gagyogott ütemesen.

– Jó, hogy jössz – mondta a mama –, te anyámasszony katonája. A gyerekedet babusgasd, ne azt a nagy szamarat…

– Tessék? – kérdezte Benedek. Gyámoltalanul toporgott a konyhakövön.

– A karjaidban tartani, mint egy pólyásbabát! Nyolc méterrel a cél előtt! Ilyen mulyát! Akár az az élhetetlen apád…

– De hiszen te… éppen te…

– Mit én? Ugyan, mit? Mit akarsz megint rám kenni, Uborka? Majd kisült a szemem! Most láthatta Panni, végleg… Odabiceg a beteg lábával, hogy talán mégis… Persze hogy aztán talál magának mást. Különbet, igazi férfit!

Benedek nevetni kezdett. Útközben csépelte a levegőt, és nevetett. Még akkor is nevetett, amikor Marion nyitott ajtót, és meglátta az asztalon gőzölgő hatalmas tálat.

– A békülésre – suttogta Marion –, azért hagytad itt a kulcsot, ne tagadd…

– Mi ez? – kérdezte Benedek nevetve. – Ezek a szőrös izék?

– Pacal… sorba álltam érte. Állati munkaigényes, de így magyarosan isteni.

– Egy pillanat – mondta Benedek –, én téged pofon vágtalak, ha jól emlékszem… kétszer is…

– A feszült idegállapot… – hadarta Marion –, ne is említsd. És az a szörnyű pech… De engem nem fogsz elveszíteni. Bármi történik, nem számít. Nekem nem számít. Nekem mindegy.

– Bármi…? – Benedek asztalhoz ült, viszolyogva figyelte a tányérjába hulló, halottszín pacaldarabokat a piros lében. – Ugyan, mi történne?

– Ha esetleg… úgy határozol… ezek után, hogy valami mást…

– Mondd csak ki bátran – Benedek szájába vette a falatot, forgatta undorodva, azután lenyelte. Nem is olyan rossz. Különös zamata van, és nem kell rágni. – Te akkor sem hagysz el, ha én nem futok tovább. Én kilépek a buliból, és te mellettem maradsz. Mert neked mindegy, ki vagyok. Te engem szeretsz, magamért…

– Hát persze – mondta Marion bizonytalanul –, bár nem tudom olyan intelligensen megfogalmazni, mint te… nekem az a fontos…

– Hogy legyen valaki. Az se baj, ha csak egy senki. Lényeg, hogy megeszi a pacalodat – morogta Benedek.

Zsíros száját törölgette.

– Az igazi szerelem – mondta büszkén Marion, mintha idézne –, az igazi szerelem vak. Nekem a legdrágább mindig te maradsz.

„Azért akarok változtatni rajtad, mert szeretlek.” Panni az asztal sarkánál állt, és verte a konyhaszekrény oldalát. „És azért követelek, hogy tovább tudjalak szeretni. Adj nekem valami nélkülözhetetlent. Amit csak tőled kaphatok…”

– Ízlett? – kérdezte Marion, s elvette az üres tányért. – Elég puhára főztem, a fájós fogaidnak?

„Akinek fáj a foga, menjen orvoshoz – kiabált Panni. – Ne a húsban keresd a hibát. Betömeted és kész.”

– Most majd arra is lesz időd – folytatta Marion duruzsolva –, keresünk egy jó maszek fogászt. Ragyogó fehér nejlonfogsor a helyébe… A moziszínészeknek is attól olyan csábos a mosolyuk. Egy pohár bor? A pörköltre csúszik…

– Azt hiszik, hogy megijedtem. Hogy abbahagyom… Holnap ötkor kimegyek… Ötkor… – morogta Benedek kábultan. Elálmosodott, mellére esett az egész szoba. Aludni.

Marion kifűzte a cipőjét. Elnyújtózott az ágyban.

– Főellenőr lehetsz a Nagycsarnokban – hallotta még félálomban Marion diadalmas suttogását –, a bácsikám keresztlányának egy szavába kerül…

Másnap tizenegykor ébredt. Azért elment a pálya széléig. Nézte Szepi bácsit meg a fiúkat, ahogy izzadnak. Messze hallatszott a káromkodásuk. Aztán visszakullogott. Majd a jövő héten. Az idén már úgyis kampec a versenyeknek.

A tiszta levegő nem robbant. Nem jó üzemanyag. Túlságosan szétterül. Nincs feszítése. De az a gáz mérges volt. Halálfejes.

Minden összezavarodott. Az értékek összecserélték polcaikat. Még történnie kell valaminek. Talán csak ki kell nyúlni érte, és újra kitisztulnak a homályos üvegbura képei.

Panni, a roncsolt lábával. Félrehajtaná a fejét, mókásan, mint amikor vizet isznak a madarak, és mondana valami okosat. Aminek értelme van, ebben a káoszban.

Megleste egy szeptemberi délután.

Panni könnyű mamusz-papucsot viselt, és idegen luftballonhajat. A gyerekkel játszott, amíg a mama fodrászhoz ment, színezésre.

– Szépen javul – mondta Benedek –, már a bot nem is kell?

– Á, bot? – mosolygott Panni fölényesen. – Minek az már? Hol a tavalyi hó?

Hallgattak. A gyerek sikongatott, egyikük öléből a másikéba mászott, félpercenként, mulatságból.

– No, és a nagy ügy? – kérdezte aztán Panni. – Meghátráltál, ilyen hamar?

– Kijárok… rendszeresen. Csak várok, amíg a kondícióm… – mondta Benedek.

– Hát csak várj – bólintott Panni, nyájasan. – Pedig akkor, tudod, kezedben volt az isten lába… de te sohasem voltál elég határozott. Igen, ez a helyes kifejezés, azt hiszem. Muhai már javában dolgozik a pályán, edző lett a Rakétánál, te meg… – legyintett. – Miért hagyod, hogy így elfolyjanak a dolgaid?

– Te beszélsz, a hordók között? – ugrott fel Benedek. – Milyen jogon?

– Félre ne érts – mondta Panni hidegen. Gépiesen húzkodta Picuron a harisnyát. – Az az idő elmúlt… És a hordók is elmúltak. Már sikerült. Ragyogó mintákat tervezek, százszámra… mit százszámra? Ezresével…

– Igen? – kérdezte Benedek. Torkát köszörülte. – Klassz…, örülök, végül is… klassz…

– Képzelem, hogy mennyire örülsz – mondta Panni –, ismerlek!

– Ismersz… – Benedek felállt – …te ismersz, ez remek, igazán.

– Jobb is, ha most elmész, nem azért, de egyesek olyan érzékenyek – folytatta Panni –, az illető értem jön, kocsival. Nem mintha a kocsi számítana, de nem szívesen gyalogolok ezzel a lábbal.

– Az illető? – Benedek felvette, forgatta a székre dobott selyemkendőt. Irdatlan pünkösdirózsák, haragoszöld indák között, a csücskében: Souvenir. – Mi ez a szörnyűség? Ezt is az „illető” aggatta a nyakadba?

Panni felugrott, hirtelen kétségbeeséssel.

– Hagyd! – kitépte a kezéből a sálat. – Semmi közöd hozzá! Ezeket gyártjuk, vidékre…

– Ez… a te… a te… – dadogta Benedek döbbenten. Elöntötte a rémület. – Panni… hát ezért? Ezekért?

– Bazáros… búcsús… – kiáltozott Panni, s a hajához kapkodott. – Ezresével… nem hagyott elpusztulni, vannak még becsületes férfiak…

A gyereket beejtette a kosárba, rohant kifelé, mintha űznék. Benedek utánaszaladt. Már a kapu alatt hallotta a vékony, triciklidudaszerű nyaffanást, azután meglátta a kocsit is. A motorból alakított „vászonbogarat”. Panni bemászott, félig négykézláb. A vászonbogár elkocogott vele.

– Micsoda tragédia – mondta Benedek. Hangosan mondta, az utca néptelen volt. Újra érezte a szárnyakat, a szánalom szárnyait. A dolgok értelmetlenek.

Este sokáig figyelte Marion arcán a ragasztott mosolyt, a kiszolgáltatott félelmet a szemében. Micsoda tragédia!

– Ha téged boldogít – mondta megfontoltan, az öregek fáradtságával hangjában –, össze is házasodhatunk. Ha te boldogabb leszel…

Sejteni rosszabb, mint a teljes sötét. Óvakodjunk a keskeny fénycsíkoktól.

– Oltsd le a villanyt. Gyere, feküdj mellém.

Két hét múlva Benedek elfoglalta a főellenőri állást a Nagykereskedelmi Vállalat Központi Kirendeltségének 3. fiókjánál.

– No, fiatalember! – mondta a munkaügyis. – Havi kettő és fél plusz prémium. De az ugrabugra, célbefutás megszűnt! Vagy-vagy! Valamit valamiért!

 

Egy év is eltelt, vagy talán kettő. Picur kinőtte a kosarat, szabadon ugrált a krumplihegyek tetején, import dzsekiben, szarvasbőr kalapban.

Szeles tavaszi reggel találkoztak a csarnok kapujában. Benedek hóna alatt fekete irattáska, Panni karján tömött szatyor. Panni gömbölyűbb lett és a teste szivacsosabb.

– Hogy élsz? – kérdezte Benedeket.

Benedek hümmögött. A kezével jelezte, hogy soha rosszabbul. Nem akart sokat beszélni, mert még nem készült el a műfoga.

– Mi ez? – tintaceruzás ujjával Panni vörös foltos, freccsentett blúzára mutatott. – Véres?

– Vér? – mosolygott Panni, halványan. – Festék. Kézifestés, barátom.

Sietett a kocsihoz. Hosszan csüngött utána a vágott liba nyaka. A kis, egérfülű férfi türelmetlenül beterelte.

– Ez már kitart, halálig – mondta délután a fogorvos, s csettintett, elégedetten. Kopogtatta Benedek szájában a megkeményedett viaszt. – És nem fáj. Jobb, mint a valódi.

 

Közös út

A férfi turistaútlevéllel utazott, Budapestről Bécsen át, Itáliába. Úgy is mondhatta volna: Olaszország. De ő Itáliát mondott. A többiek menjenek csak Olaszországba. Neki ez a föld Itália.

Mindent beleképzelt ebbe a dallamos szóba, az i és az a közé. Mindent.

A vonat délután érkezik Bécsbe. A Westbahnhofról csomagostul a Südbahnhofra. Onnan indul az expressz Itáliába.

Kényelmesen hátradőlt a bőrülésen. Bár késne kicsit a vonat. Bécsben nagy rohanás. Ki beszél Bécsben angolul? Kellemetlen dadogás, magyarázkodás kézzel-lábbal.

„Meg kellett volna tanulnom németül. Nem is németül, hanem olaszul – gondolta bizonytalan szorongással –, hiszen oda megyek… Itáliába.”

Lehunyta a szemét.

Egyik pályaudvarról a másikra csak átjut valahogy.

– Nézze, kérem – bökte meg a szomszédja, a kopasz, ötvenes úr. – Nézzen ki az ablakon… érdemes. Itt még a gabonát is másképpen rakják, mint nálunk… ez a szervezett rend!

Péter udvariasan bólintott. A kis kopasz most már vidám. Hegyeshalomig percenként törölgette izzadt, fénylő kobakját. Mire elmentek a vámosok, csuromvíz lett az inge.

– Azért nincsen öröm üröm nélkül – jegyezte meg a szemüveges nő, és oktatóan fölemelte az ujját. – Ezt már megtanultuk!

– No persze – mondta gyorsan a kopasz, és visszahuppant a helyére. – Ez nem is vitás… hajaj…

Nyílt a kupéajtó. Mosolygó, szép arcú fiú hajolt be. Nyomtatványokat osztott.

– Parancsoljon… parancsoljanak… Ne mulasszák el fölkeresni cégünket… öt perc a hetes busszal… a legelőnyösebb árak.

Péter a fejével intett, hogy neki ne adjanak, de a fiú mögött már ott állt egy másik, s a válla fölött nyújtotta a magáét.

– Ezt szintén ajánlhatom… Uram, nem bánja meg – mondta monoton, szenvtelen hangon.

– El kell tenni ezeket – kiáltotta egy fiatalember a szomszéd fülkéből. – Adjon még egyet, emléknek!

Péter nézte a német–magyar nyelvű hirdetéseket. Az egyik fényes papíron, színes képekkel.

Egy lány is jött, ékszerreklámot adott. Rikító, gyöngyös szandált viselt, és tisztaselyem blúzt. Hosszú haja a kilincsbe akadt.

– Vigyázzon, kicsike – nevetett a kopasz úr –, elveszti a haját. Bár magának könnyű. Jut is, marad is…

A lány arcán meg sem rebbent a mosolygás.

– Az ékszer kiemeli a szépséget… nálunk a legjutányosabban – darálta énekelve.

Kifelé, az ajtóban megtorpant, és hátra sem pillantva, üres bal kezét visszadugta:

– Ha van kiolvasott magyar újság, amit nélkülözni tudnak… bármilyen…

Péter a nyitott tenyérbe csúsztatta az Ország Világ-ot meg a Ludas Matyi-t. A szemüveges nő megvető fintorral egy Népszabadság-ot adott.

– Azt hiszi, saját magának kérte? – kérdezte Pétertől, aki sajnálkozva nézett a lány után. – Ne legyen gyerek! Eladják! Itt minden üzlet. Nem kell ezeket félteni.

– Miért? A honvágy olyan… – kezdte Péter, de most a kopasz meredt rá, gúnyosan.

Elhallgatott.

Ha már Velencében lesz, és talál egy jó kis szobát… itt a zsebében a cím… Majd akkor. Ez még csak az utazás. Kapkodás, idegesség. A pályaudvaron van csomagmegőrző. Estig talán még Schönbrunnba is kijut. Hideg márvány-nyugalom a szobrok között – s azután Itáliába, az örökkön változó ragyogásba…

Hogy is mondják németül: melyik villamos visz a Südbahnhofra? Welcher… Strassenbahn… geht… to… nem, zu… Az angol most csak zavaró!

Valahol van egy kézikönyv is. De az túl gyerekes, abból keresgélni.

A Stefanskirche belülről rozsdabarna, a kép szerint egy kicsit komor. Valójában biztosan vannak aranyszínei is. Az élet mindig lüktetőbb…

Éles csattanással kivágódott a fülkeajtó. Egy nő dugta be a fejét. A szemöldöke vadfekete volt, és középen összeért. Göndör, sötét haja a fülére borult.

– Megy valaki a Südbahnhofra? – kérdezte erélyesen. Az útitársak kedvetlenül nemet intettek.

– Senki? Na, jól nézek ki – mondta a nő, és biggyesztett.

– Én tulajdonképpen… – motyogta Péter. Illik felelni!

– Maga? – kiáltott az asszony. A felsőtestét is bepréselte az ajtó között. Nagy melle, ahogy kanyargott a vonat, ütemesen remegett. – És hány bőröndje van?

– Egy… meg a kézitáskám… – mutatott Péter tétován a csomagtartóra.

– Atyaisten! Nekem három! Társat keresek a taxihoz! Ide figyeljen! Ha villamosra ül, külön fizet a csomagért. Az hat schilling, és furikázhat fél órát. Ha taxival megyünk, megoszlik a költség, és nem kell annyit cipekedni… Tiz schillinget megér magának, vagy nem?

– Hogy is van ez? – Péter ijedten bámulta a nő ugráló szemöldökét.

– Ne tanakodjon már! Húsz perc múlva Bécsben leszünk. A kocsi előtt találkozunk, a vágány mellett. Álljon ott egy helyben, majd én fülön csípem, és együtt szerzünk taxit. Lehet, hogy találok egy harmadikat is, akkor még kevesebbe kerül… Rendben? – Az asszony türelmetlenül dobolt az ajtóra erősített hamutartón.

– Kérem szépen, természetesen, ha ez jó megoldás… – mondta Péter. Kissé kényelmetlen volt az egész, de mégis megkönnyebbült. Welcher Strassenbahn… valóban, így sokkal egyszerűbb.

– Köszönöm – kiáltotta a nő után.

A Südbahnhofon hagyja a csomagot, és estig szabad. Csomag nélkül akár gyalogolhat is. És ha már letelepedett Velencében, onnan könnyű ide-oda… Két hét! Ennyi van kiszabva. Elég lesz arra, ami a legfontosabb.

Évek óta tudta, hogy eljut ide egyszer. És most eljött az idő. Minden pillanatot össze kell gyűjteni. Minden pillanat érték. Ki törődik a vacak aranyukkal?

– Bécs arról nevezetes, hogy igen tiszta város… – mondta fennhangon a kopasz szomszéd. – Ez már Bécs külső része. A házak jellegzetesen osztrákok. És autó, kérem, bizony, autó a kapuk előtt.

– Nekem nem is kellene autó. – A szemüveges nő kapkodva húzogatta a táskáján a cipzárat. – Teljesen megrontja az emberek érzésvilágát!

A kopasz elnézően köhécselt.

Péternek eszébe jutott, hogy előkészíti a schillingjeit. Valahogy alulra került a csomagban. Ahogy kotorászott, kiszóródtak a pengék. A kopasz szolgálatkészen szedegette.

– Ön pengét hoz Ausztriába? De uram… – s nevetett, jóakaratúan. – Tudja ön, milyen pengét kap itt? Silvert, uram, Silvert! Fillérekért! Pengét Ausztriába… Vizet a Dunába…

– Ha maga olyan okos, mondja meg, hol lehet pálinkát és magyar kártyát eladni? – szólt morcosan a szemüveges. – Valami pénz azért kell!

– Hát ide figyeljen! – A kopasz karon fogta a nőt, kivitte a folyosóra. – Az üzletekben ne is próbálja.

– Brrr… – sóhajtotta Péter –, de randa dolgok ezek… – A vonat lassított.

Péter előresietett. Hogy fogja az a nő ekkora tömegben megtalálni? Villamos lesz ebből… Welcher Strassenbahn… Persze, egyedül is mehet taxival. A pénz nem fontos.

Azért megállt a kocsi előtt.

Pályaudvar ez is, mint a többi. Valamivel csendesebb, mint a Keleti.

– Már öt perce integetek magának, de ide se bagózik – ütött a vállára a fekete asszony. – A kis táskát vegye a bal kezébe, a koffer mellé. Ezt meg hozza a taxiig… Ugye, nem haragszik?

Péter megmarkolta az asszony vaskos bőröndjét. Mit cipel ez? A nő előrement. Nem kövér, csak húsos. Nem fújja el a szél. Hány éves lehet? Harminc, negyven?

– Még be sem mutatkoztunk – kiáltott hátra az asszony, s félrelökött egy hordárt. – Ne olyan hevesen, apukám!… Engem Mártának hívnak!

– Szombati Péter vagyok – szuszogta a férfi. Egy percre megpihent. A nő sem ment tovább. A tenyerét nyomogatta.

– Magának adtam a legkönnyebbet. Marha nehezek. Mit mondott, Szombati? De nem szombatos, ugye? – kérdezte, és már indult.

– Hogyan? – Péter igyekezett lépést tartani, de a kis táska csatja karcolta a combját. – Nem értem…

– Van egy hülye szekta… szombatosok… én nagyon sok embert ismerek. A magáé, fogadok, magyarosított név… Seidl-ből, vagy valami hasonló…

„Jaj, de buta nő ez – gondolta Péter –, csak már a Südbahnhofon lennénk.”

– Na, látja, itt állnak a taxisok – mondta elégedetten Márta. – Hé, krapek, mi lesz? Be a csomagot! – kiáltott a szürke ruhás sofőrre. Azután németül közölte, elég folyékonyan, hova akarnak menni.

Péter bemászott a kocsiba. Az asszony szorosan melléje.

– Maga tud németül?

– Tud a fene. De nem indulok neki vaktában a nagyvilágnak. Három hónapig tanultam. Azokat a mondatokat, amelyekre szükségem lehet. Meg van ez szervezve, nyugodt lehet. Ugyanígy az olaszt… prégó un bikkiére dakua… tudja, mit jelent?

– Nem – mondta gyorsan Péter. – Mit gondol, messze lehet a Stefanskirche?

– Majd délután földerítjük. A Novembert keresi, ugye, meg a Darvast? Mert az ott van mellette…

– A belsejét szeretném megnézni…

– Minek a belsejét? – Márta igazgatta a kombinépántját. – Állati meleg van… Tegye le a zakóját!

– A templom belsejét, természetesen – hadarta Péter. – Nem teszem le, mert akkor külön kell cipelni.

– Na ja – bólintott Márta. – Keresse a taxiórát! Hol mutatja vajon az összeget?

– Valahogy csak kifizetjük… – Péter figyelte az asszony hóna alól kilógó, dús szőrcsomót. – Maga a felelős… maga szervezte – tréfálkozott.

– Legyen nyugodt – Márta Péter térdére csapott. – Amíg engem lát, ne féljen. Korábban keljen föl, aki engem át akar ejteni.

„Tulajdonképpen jópofa nő – gondolta Péter –, és a pályaudvaron úgyis megszabadulok tőle…”

– Tudja, milyen nagy dolog, hogy megadták a hetven dollárt? A mi kerületünkből tizenketten kértük, vállalatvezetők, és én kaptam meg egyedül… Semmit sem szeretnék elkapkodni, hogy aztán mire hazamegyek, nesze semmi, fogd meg jól… – folytatta Márta.

– Maga vállalatvezető? – kérdezte Péter, és csodálkozott.

– Na, nem az Orionban… A Lehel-piacon ismerős?

– Nem… nem emlékszem…

Péter kibámult az ablakon. Figyelte a forgalmi lámpákat. Drótra függesztik, az utca fölé. Érdekes.

– Akkor úgyis hiába magyarázom. Ott van egy büfém, szemben a halasokkal. Éttermi és Büfé Vállalat 7629. egysége. Azt vezetem én.

– Jól keres, igaz? – jegyezte meg Péter szórakozottan. Mi lehet a sarkon az a szürke, egytömbös épület?

– Nem panaszkodom… De azért minden fillért fogni kell. Két éve még önelszámoló voltam, tudja, gebines. Akkor volt miből ugrálni, de a kockázat idegesített. Nem szeretek dicsekedni, de soha nincs hiányom. Leltár? Hát legyen leltár…

– Nincs sok baj a részegekkel? – Valamiről illik beszélni, amíg odaérnek.

– Ez is csak szervezés kérdése – nevetett az asszony. Lazán széttárta a lábát, és szoknyájával belegyezett a combjai közé. – Ha valaki sokat randalírozik, odamegyek egy csöndes részeghez, mert tanulja meg, a részegeknek két csoportjuk van: hangos részegek és csöndes részegek… Szóval, odamegyek egy csöndes részeghez, és szépen ráveszem, hogy maga ilyen intelligens ember, meg olyan intelligens ember, segítsen egy gyönge nőnek, és hórukk, egykettőre kint van az utcán a pasas. A személyzetet nem lehet semmire használni. Azok be vannak rezelve, féltik a tyúkszaros életüket.

Péter elnevette magát.

– Talpraesett asszonyka, azt meg kell hagyni…

– Asszonyka? – Márta legyintett, tréfás bánattal. – Régen volt az, barátom. A nővére lehetnék. Mennyi maga? Harminc? Harminckettő?

– Köszönöm szépen. A harminckilencediket taposom…

– Igazán? – ámuldozott Márta. Két mély gödröcske támadt az arcán. – Remekül tartja magát. Talán a szőke haj teszi, meg az ovális fejforma. Én harmincnyolc vagyok, de a kilóim öregítenek. Mégsem koplalok… Nem én. Akinek nem tetszik, nem néz rám.

– Szép sima a bőre – mondta Péter udvariasan. – A soványak hamarább ráncosodnak.

– Ide figyeljen, ilyenkor, nyáron, úgy érzem magam, mint egy virsli, feszes bőrben… Majd szétrobbanok! Fogja csak meg itt hátul a derekamnál… nyugodtan, nincs fűző rajtam, milyen kemény a húsom!

Péter kényelmetlenül mosolygott.

– Elhiszem, Márta, így szemre is…

Márta bosszúsan rákiáltott:

– Persze, most azt hiszi, ki akarok kezdeni… ne hülyéskedjen, mert úgy marad! Tudja, hány gyerekem van otthon? Három! Ne izgassa fel magát!

– Dehogyis… – tiltakozott Péter. – Elég messze van ez a pályaudvar…

– Most képzelje el villamoson, ebben a hőségben! Hány schillinget kapott?

– Nem is tudom pontosan… Négyszáz körül.

– Azzal már lehet valamit kezdeni… Különben hol dolgozik? Lefogadom, hogy tanár vagy muzsikus.

– Nem… egyik sem. Miből gondolja?

– Meg kell nézni a kezét. Hosszú, fehér ujjak. Meg hogy olyan gyámoltalan…

– Miért volnék én gyámoltalan? – Péter idegesen az asszonyra pillantott. – Mert nem fogtam meg a hátát? Még kipótolhatom…

– Hagyja csak – mondta szárazon Márta. – Ahhoz a leghülyébb is ért. Nincs nekem arra szükségem. Látom, maga egy kicsit a fellegekben jár. Így sok baja lesz Olaszországban. A végén még ellopják a cuccát…

– Azért engem sem kell félteni – Péter előhúzta a személyi igazolványát. Milyen primitív, gyerekes dolog ez! – Nézze csak meg! A BHG-nél vagyok újítási előadó… az sem lánynevelő… Ha az ember nem dörzsölt, átdobják a palánkon… Régebben meg asztalosműhelyben is dolgoztam…

– Jó, jó – mondta csöndesen Márta –, az nem sértés, hogy gyámoltalan. Attól még sok esze lehet. De fogadok, azt sem tudja, mi az a Darvas… Láttam az arcán, amikor említettem.

– Ne bosszantson már, Mártuska! – fölényeskedett Péter. Mindjárt odaérnek, kár vitatkozni. – Hogyne tudnám? De nekem más céljaim vannak, ezúttal…

– Más céljai? – Márta hátradobta magát az ülésen. – Hát persze. Sztriptízt bámulni, oranciátát inni… Mintha én vadember volnék! Vegye tudomásul, circolárém van! Nápolyba is elmegyek, és hajóval át Capriba… De ezt forinttal intézem el, és nem szórom a drága valutát…

– Én is beosztom – sziszegte Péter –, de szeretném ezt a két hetet jól kihasználni, úgy istenigazában…

– Ebben egyetértünk! Ezért készítettem tervet. Majd felolvasom magának, ha megérkeztünk. Felírtam az alsó és felső árhatárt, tájékozódásul…

A kocsi zökkent.

– Südbahnhof… – szólt hátra énekelve a sofőr. – Achtunddreissig…

– Merre lehet az óra? – tűnődött Márta. – Mennyit akar? Tizenhármat?

– Kicsit több. Acht und dreissig… Harmincnyolc.

– Harmincnyolc schilling? Kész rablás… Tudja, mit vett egy kolléganőm harmincnyolc schillingért? Egy dobozruhát, a mexikói placcon…

Péter előkotort negyven schillinget meg egy doboz Fecskét. Ne mondják, hogy ócska magyarok.

– Tessék, húsz schilling… – Márta a markába nyomta a pénzt. Máskor villamossal megyünk inkább…

– Hagyja csak – intett Péter, otthoni mozdulattal. – Ne sértsen meg!

– Te jó isten! – csapta össze a kezét Márta. – Hát nem vagyok én jó emberismerő? Ne játssza nekem a gavallért! Pesten majd kipótolja. De ezt az egyet jegyezze meg: itt minden valuta! Nekünk a valuta annyi, mint sivatagban a víz! Jól tegye el, és ne adjon belőle még a saját öreganyjának se… Máskülönben felfordul! Itt ez a törvény!

 

– Mondja meg őszintén, mit akar azzal a Stefanskirchével? Templom, templom. Imádkozni otthon is lehet. Nem tilos. De az üzletek csak hatig vannak nyitva. Négy óra tíz… – Márta türelmetlenül topogott. – Ez itt az Opera. Ha jól kilépünk, térkép szerint öt perc múlva helyben vagyunk…

– Márta, kedves, visszafelé nem nézhetem meg, két órám lesz a csatlakozásig… Igazán nem szeretném visszatartani, menjen nyugodtan – mondta Péter.

– Ne vicceljen, nálam vannak a csomagjegyek… Most kotorásszak itt az utcán? Különben is, mit akar a négyszáz schillingjével? Magával hurcolja Olaszországba?

– Átváltják… ha éppen…

– Tudja mit? – sóhajtott Márta. – Látom már, ez az én sorsom. Bemegyek magával a templomba. Kap húsz percet. Azután irány az üzlet… Ha rám hallgat, nem bánja meg! Például szivacskabátja van?

– Nincs… – Péter elindult, csüggedten. – Nem szeretném az idejét rabolni…

– Istenkém, mi, magyarok, tartsunk össze… Hol az a nyavalyás Stefanskirche?

Péter a térképbe nézett. Az otthoni térképen pirossal megjelölte, az útvonallal együtt. De azt nem hozta el, kimaradt a táskából. Az asszony térképe pedig valami prospektusféle. Csak a kereskedelmi pontokat jelölték rajta.

– Ez lesz az! – bökött egy fekete kockára Márta. – Most aztán nyomás! Ha itt jobbra fordulunk, azután előre, odaérünk.

– Gondolja? – Legalább nem kell összevissza csámborogni, fölösleges dolgok miatt idegeskedni. Rémes nő, de hasznos a maga módján. S végül is valóban elköltheti azt a négyszáz schillinget. Valami ritka könyv, szép reprodukció…

– Mérget vehet rá! Mosolyogjon már… Holnap úgyis kieresztem a szárnyam alól. Meg sem állok Rómáig, maga meg Velencében akar lefenekelni.

– Ott van egy címem. Nagyon jó cím… – motyogta Péter.

– Na! – kiáltott fel hirtelen az asszony. – Látja azt a csúcsos izét? A nyakamat rá, hogy az a Stefanskirche.

– Helyes… – A férfi felélénkült, megfogta Márta csuklóját. – Rajta, Mártuska, szedje a kilóit…

A templomot zárva találták. Márta elszaladt az oldalkapuhoz is, de hiába.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Péter idegesen. – Micsoda disznóság? – Elkeseredetten bámulta a zegzugos mozaikablakokat.

– Majd kitalálunk valamit! – Márta csípőre vágta a kezét. Két-három lépést tett fel-alá. Egy idősebb osztrák nő érdeklődve figyelte. Márta nyelvet öltött rá.

– Mee… mit bámulsz? Van még Fecskéje? – fordult Péterhez.

– Két doboz a zsebemben.

– Óriási! Ide vele! Megkeressük a sekrestyést, a markába nyomjuk, és kinyitja ész nélkül… De ne sokat gatyázzunk, mert múlik az idő!

– Nem! – mondta Péter. Elképzelte a jelenetet a sekrestyéssel. Az alkut, a huzavonát. Így már nem éri meg, ez már nem az igazi. Úgysem tudná élvezni. – Majd máskor… Talán mégiscsak visszafelé… Vasárnap lesz, akkor biztosan nyitva… Hagyja csak, Márta!

– Tőlem! Nem én akartam idejönni! – csóválta a fejét az asszony. – Az én természetemben ez a rossz: ha én valamit az agyamba veszek, keresztülviszem, ha cigánygyerekek potyognak is az égből… De hát nem vagyunk egyformák, ugyebár.

– Ne bosszantson, Márta, mert rögtön sarkon fordulok.

– Az esetben nem lesz poggyásza… Ne hőbörögjön már. Most elmegyünk a Novemberhez. Ez egy újabb cég, még nincsenek elkényeztetve. Itt a lista: ezt kell megvásárolnom. Szép, mi? – Márta karon ragadta Pétert. – Jöjjön csak… A Fleischmarkt mellett van, egy ugrás az egész…

Péter szórakozottan belepillantott az orra alá tartott listába.

– Egy szivacskosztüm… nejlonpongyola… blúz… lebegős csipkékkel… öt hajlakk… két dobozruha… száz borotvapenge… egy szarvasbőr férfikabát… Álljon meg a menet! Miből akarja ezt megvenni! Hány schillinget kért?

– Háromszázhatvanat! – nevetett Márta, és zsebre gyűrte a papirost. – Csak háromszázhatvanat… a többit lírában. A lírával többre megyek.

– És még én vagyok az álmodozó! – mondta Péter fölényesen. – Drágám, amit itt összeírt, legalább ezerötszáz schilling… Félek, csalódni fog.

– Hát maga tündéri pofa! – kacarászott az asszony. – Emlékszik, a pályaudvaron kemény egy schillinget költöttem vécére… mit képzel, miért? Elárulom magának: a százasokat fejtettem ki a szoknyám aljából… meg egy vacak tízdollárost a melltartómból.

Péter füttyentett.

– Hogy jött át a vámnál?

– Nézze, egy ilyen kövér nő, mint én…

– Nem kövér, teltkarcsú…

– Jó, teltkarcsú… Föl sem tűnik a vámosoknak, hogy nagy a mellem… csak nem fogdossák meg menet közben!

– És ha esetleg személyi motozás van?

– Ja, hát ez a kockázat. Aki nem kockáztat, nem nyer. Ebből úgysem csinálnának ügyet. Piti vagyok én nekik. Különben is, olyan marha nincs, aki csak kétszázat hoz át…

– De van. Nézzen rám – mosolygott fanyarul Péter. Négyszáz forintot készített össze, annyira unszolták a barátok, vigye csak, ezt a keveset. Az utolsó pillanatban mégis otthon hagyta. Rossz érzése volt, nem akarta ilyen butasággal elrontani a hangulatát.

– Pesten kellett volna találkoznunk – sajnálkozott Márta. – Látszik, hogy nincs nő maga mellett…

– Nincs, hála istennek – mordult fel udvariatlanul a férfi. Mit képzel ez a hülye tyúk? Úgy beszél, mint a tanító néni… Este külön kocsiba száll, akármilyen ürüggyel, és holnap már Itália!

– No, csak ne ugráljon. Egyszer magát is kézbe veszik.

– Engem nem lehet kézbe venni! Én a saját életemet élem, Mártuska – mondta büszkén Péter. Hátrasimította a haját. – A saját életemet!

– Hát persze. Mert nincs senkije. Bezzeg, ha három kölyök ugrálná körül esténként, és ágyban várná egy nyomorék…

– Miféle nyomorék? – kérdezte Péter.

– A férjem… Tíz esztendeje fekszik. Ilyen ékszerek azért Pesten nincsenek! Órákig el tudnám nézni őket…

Az asszony megállt, és konokul bámulta a ragyogó kirakatot. Hátul lógott a ruhája alja. A szandáljáról hiányzott egy csat. Folyt a verejtéke, a füle mellett, a nyakába.

„Szegény – gondolta Péter –, hát így vagyunk. Szegény…”

– Azt hiszem, megérkeztünk – mondta szelíden. – Ott szemben, az a nagy cégtábla, November.

Márta visszafordult, és ruganyosan átfutott az úton.

– Jöjjön gyorsan – kiáltotta Péternek. – Az a négyszáz is több, mint a semmi… Mit szeretne?

– Maga ehhez jobban ért… nagy szívességet tenne, ha helyettem… – Szegény asszony. Hadd örüljön.

Ez még nem Itália. Ennyit befektethet az ember. Legalább nem röhögik ki a barátok.

 

– Ébredjen, kartársam – Márta felkászálódott, és összetolta a bőrülést. – Fel-fel, ti rabjai a földnek… Hajnali öt óra! Közeledik Tarvisio…

Péter mormogott egyet. Fájt a háta, nyilallt a válla.

– Na, jó, nem bánom, szundítson még egy kicsit. Tegye ide a lábát a helyemre… Nyújtsa ki nyugodtan, én levegőzöm egyet odakünn.

Péter az ajtócsattanás után nyitotta ki a szemét. Üres volt a fülke.

Felült, megkereste a nyakkendőjét. Levetette a szürke női pulóvert. Márta erőszakolta rá, éjfél felé, amikor hideg vágott be a hegyekből. Hozott ő is kardigánt, ott van valahol a kofferben. Csakhogy a koffert nem lehet kinyitni. Az ingek meg a szivacskabát degeszre tömték.

Mennyi is maradt? Hat schilling, visszafelé, villamosra. Kinek kell az a nyomorult szivacskabát? Ámbár bélelt, és a színe szép galambszürke.

Péter cigarettára gyújtott. Nyújtóztatta a lábát. A füstöt kifújta az ablakon. Hegyes-dombos táj, lilás ködben. Elmosódott körvonalak.

Zúgott a feje. Otthon, a rekamién, mégiscsak kényelmesebb. A nagy, fehér párnák között, a selyemtapintású pehelypaplan alatt.

Ami igaz, az igaz. Ha nincs ez a nő, a folyosón tölthette volna az éjszakát, a bőrönd tetején kucorogva. Ki hinné, hogy egy nemzetközi vonat ilyen zsúfolt?

Már kilenckor ott álltak a vágány mellett. Ő meg is mondta Mártának, hogy nagyon köszöni, de külön kupéba száll, az alvás miatt… Elég sután hangzott. Az asszony morcosan odébb húzta a csomagjait. Amikor a kocsisort betolatták, csaknem köszönés nélkül sodródtak kétfelé.

Azok a vacak kis táblák, az ülések fölött! Reserviert… reserviert… csupa helyjegyes fülke. Osztrákok foglalták, valamelyik határ menti üdülőhelyükre utaztak. Kétszázan tolakodtak a három szabad kocsi előtt, legalább. Lengyelek, jugoszlávok és persze magyarok.

Péter a peronra került, a vécé mellé. Ott hallotta meg Márta éles hangját: „Szombati úr… Szombati kartárs… halló…”

Átment vele a második kocsiba. Nem lehet az ilyesminek ellenállni. Még örült is. Nem mindegy az, hogyan érkezik az ember Velencébe.

Csuda pofa ez a nő. Két ülés fölül egyszerűen kihúzta a számmal jelzett kartonlapot. „Tehetnek egy szívességet – nevetett –, bizonyítsák be, hogy ez helyjegyes… Nekem aztán magyarázhatnak, én nye ponyemáj…”

Jött is a kalauz, morgott valamit. Márta kiabált neki, magyarul. Végül a két osztrák megfutamodott. Fiatal fiúk voltak. Márta hátba veregette őket, hálája jeléül. Péter addig lehunyt szemmel a sarokba húzódott. Később a többi útitárs is elkotródott. Német dalokat énekeltek az éjszakába, amíg le nem szálltak, két óra körül.

Az üléseket is Márta húzta ki, ágyszerűen.

Tizenegy óra felé érnek Velencébe. A nő továbbmegy, ő meg leszáll. Végül is nem rossz, hogy találkoztak. Hasznosnak bizonyult.

Velencében már nem lesz erre szükség. Csak az út, az fárasztó. Nagy dolog ez, Itáliába utazni, érett férfifejjel!

Huszonhárom éves korában egy évet töltött a Szovjetben, tanulmányúton. Elég baj az, hogy akkor még kölyök volt. Elfolyt az egész, lassan vegetálva, mint ahogy a tehén tölti a nyarat a dús legelőn…

Ez most más. Ez az igazi!

Péter kihajította a csikket az ablakon. Émelygett a gyomra. Este nem evett. S egy fekete! Egy jó erős kávé!

Márta bekukucskált az ajtón, azután belépett.

– Na, hogy aludt? Nem akar egy kávét?

– Ne ugrasson, mert harapok…

– Dehogy ugratom! Vegye csak le azt a kis szatyrot, maga magasabb! Gyerünk, gyerünk…!

Péter lehúzkodta a táskát. Termosz kandikált a csücskénél. Márta elégedetten csettintett. Kicsavarta a dugót. Beleszagolt.

– Mennyei! Még meleg is… Először igyon maga. Van benne cukor… – A férfi szürcsölte a kávét. Remek ötlet! Neki vajon miért nem jutott az eszébe?

– Milyen kaját hozott? – kérdezte Márta, s szalvétával eltörölgette a termosztetőt.

– Hoztam néhány konzervet, szalámit, kolbászt – mondta Péter. – Azért én is tudom, hogy mi kell egy ilyen útra…

– Nagy tudomány! Ezen akar két hétig élni?

– Kiegészítőnek… azt mondják, tűrhető az olasz konyha.

– Tűrhető hát! De nem a mi zsebünknek. Egy tisztességes ebéd kétezer líra. Ember, számoljon! Tíz nap alatt megeszi a költőpénzét. És akkor még hol a szálló?

– Jaj, istenem – bosszankodott Péter –, Mártuska, maga olyan, mint a vészmadár… Mindig a pénz, a pénz… majd kialakul…

– Eszébe jutok még, ha három nap múlva ott áll egy vas nélkül. Legalább egy spirituszfőzőt hozott volna. Mit gondol, mitől olyan nehezek az én bőröndjeim? – Márta megterített az üres ülésen. Felbontott két májkrémet.

– Talán aranyat csempész – mondta tréfásan Péter.

– Aranyat!!! Bográcsgulyás, szalontüdő, töltött paprika, halászlé, borsos tokány, csupa melegíthető konzerv… Meg krumpli és hagyma.

Péter tenyerébe ejtett egy szelet májas kenyeret, zöldpaprikával díszítve.

– Egyen, mert éhgyomorra árt a kávé!

– Krumpli? – kérdezte Péter. Nevetőgörcsöt kapott. – Krumplit meg hagymát visz Rómába? – A falat megakadt a torkán. Köhögött.

– Meg ne fulladjon már! – mondta Márta, és ő is nevetett. Szép fehér fogai voltak, egy sem hiányzott.

– Hahaha… krumplit Itáliába…!

Márta hirtelen elkomorodott.

– Most már abbahagyhatja. Velencében úgyis leszáll, nem kell elviselnie az én prolitempómat.

– Márta… ez nekem úgy tetszik…! – Péter vidáman az asszony keze után nyúlt.

– Nézze, maga megteheti… Azt tehet, amit akar… Maga nyaralni jött ide, szórakozni. De én nem dobhatok ki ötezer forintot az ablakon. Karácsony óta hallják a gyerekek: nincs semmi, majd hozok Olaszországból… Magának se kutyája, se macskája. Én egyedül tartok el egy egész családot.

– De hiszen igaza van, jól van, na – csitította Péter –, hát már nem is nevethetek?

– Dehogynem. Nevessen csak. Azt hiszi, engem erre neveltek? Tudja, hol érettségiztem én? – kérdezte Márta, és hatásos szünetet tartott. – A Szofiánumban! Remélem, tudja, mi az? Zongora meg apácák… De így alakult és kész! A férjem nyomást kapott a földalattinál… Nyolcszázhatvan forint havonta, hetvenöt százalékos rokkant. Adja hozzá a három iskolás gyereket, azután beszéljen, hogy mindig a pénz meg a pénz.

– Maga derék, okos teremtés – nyugtatta Péter. – Csak nem képzeli, hogy bántani akartam? A maga körülményei egyenesen kötelességévé teszik… – hadarta tovább.

– Hogy krumplit vigyek Olaszországba… legyen nyugodt, ezt én már eldöntöttem. De azért látni is szeretnék valamit… mit tudom én. Nem vagyok barbár…

Márta tükröt vett elő, a homlokába fésült egy hajtincset.

Péter a saját életére gondolt. A garzonra, a lágymányosi lakótelepen. A könyveire. Mennyezetig érnek a polcok. Baloldalt a nagy olajfestmény. Épp most vette részletre. Senki sem kéri számon. Legföljebb vajas kenyeret vacsorázik, teával, ha úgy alakul. Kati néni mos, vasal, takarít, mindent elvégez. Ebéd a gyárban. Vasárnap a Borostyánban. A házmesterné megveszi a vacsorát. Ruhára nemigen telik. De ezzel sohasem törődött. A külsőségek húszéves kora óta nem vonzották.

Ezek öten vannak minden falatra! Pokol lehet az ilyen élet. Mennyit kereshet egy italboltvezető?

– Még az a szerencse, hogy magának erős a válla… átütő egyéniség… – próbálkozott a könnyed hanggal.

– Ha régebbi képet látna rólam, nem hinné el, hogy én voltam – mondta rekedten Márta. – Ötvenháromban egy belvárosi illatszerboltban ültem a pénztárnál… Hatvanegy kilót nyomtam, télikabátban, a mérlegen. A hosszú fekete hajam idáig ért, ni…

– Hogy került a… mostani helyére? – érdeklődött Péter óvatosan.

– Volt egy rendes tag a központban, az szerezte, amikor Ágost, így hívják a férjemet, kikészült. Mindenki azt hitte, egy hónap múlva olajra lépek onnan. Hát nem, barátom. Élni kell. Hogy miért, azt nem értem, de élni kell… így szokás!

– És a férje semmit sem tud csinálni?

– Nem. Azt sem, amire maga gondol… – mondta Márta durván.

– Én munkára gondoltam… – morogta Péter zavartan.

– Munka? Ne vicceljen! Remeg keze-lába, mintha dróton huzigálnák… Enni sem tud egyedül. Most a nagylányom eteti… Egyszóval, rossz útitársat fogott.

– Bocsánat, de azt hiszem, maga volt az…

– Persze, persze… A nyomorult taxi miatt. Majd Velencében megszabadul tőlem. Álmodozhat kedvére.

– De Márta! Tulajdonképpen én végtelenül hálás vagyok, hogy segített – mondta nagy igyekezettel a férfi. Mi értelme volna megsérteni? A legkevesebb egy kis megértés. – Maga nélkül helyet sem találtam volna… és még meg sem köszöntem… Ilyen ócska fráter – folytatta nagylelkűen. Átnyúlt a másik oldalra, és könnyedén kezet csókolt. – Szent a béke?

Márta elpirult. Lejjebb húzta a szoknyát a térdén.

– Én is szeretem a szépet – mondta halkan. – Bennem is van romantika… Majd meglátja, az olasz határon micsoda hegyek vannak! Azt mesélik, fenségesek!

– Rómában okvetlenül nézze meg az ásatásokat… és a vatikáni képtárat… az nem kerül sokba – ajánlotta buzgón Péter. – És ne higgye, hogy én bámészkodni megyek, elverni a pénzemet… Nehéz volna röviden megfogalmazni, mit is akarok. Köteteket tudnék mesélni, mi mindent terveztem én, s valahogy mindig félbemaradt. Eredetileg jogász voltam, de untam a szakmát. Tudja, én mindig a szavak mögé szereltem volna látni… Nem elég, hogy mások előírják, én magam akartam meggyőződni, én magam…

„Végül magyarázkodni fogok – gondolta dühösen – ennek a rendes, de buta nőnek!”

– No igen – mondta Márta, és nagyra nyitotta a szemét. A sarokba húzódott. – No igen, ilyen is van…

– Nem azért, hogy megértsen… csak éppen, mert szó került róla. Nemsokára negyvenéves leszek. Hat munkahelyem volt már, nem kis beosztások, ez tény. Mindig én mentem el, sohasem engem küldtek. Jutalmakat kaptam, mindenfélét… Valami nyugtalanság van bennem, pedig nem vagyok tinédzser.

– Hát nem – mormogta Márta, és szórakozottan bólintott. – Nem tinédzser.

– És a végén elszalad az élet! Egy barátom harminchat éves korában lefordult a székről, és kész…

– Mint Gérard Philippe…

– Hát legalább ismerjem meg. Tudjam, mi végre is volt az egész. Olyan nagy követelmény?

– Maga is föltaláló lesz, vagy író, mint egykor a férjem? – mosolygott bágyadtan Márta. Elálmosodott. Nem bírta a folyamatos, egyhangú beszédet. A boltban szoktatták hozzá a pattogó, éles ricsajokhoz.

– Én átlagember vagyok! Átlagférfi, ha úgy jobban tetszik. Sokan azt hiszik, ez sértés, átlagnak lenni. Pedig az átlagnak van a legnagyobb feladata… Tudja, milyen lesz egykor az átlag? – kérdezte szenvedélyesen. Ez a nő értelmesen hallgat. Meglepő.

– Nem.

– Elsősorban tudatos… olyan, aki cselekszik, és tudja, hogy miért… Mert mi most is szeretünk dolgozni, csak nem látjuk sokszor az okot meg a célt… Az ember értő szemmel nézze maga körül a világot! Értő szemmel! Ki akar itt bámulni? Én Itáliában olyan leszek, mint egy úszó a tengerben. Itt lehet gondolkozni, jól belevésni az agyamba mindent és odaát hasznosítani… Két hetet úgy, hogy annak értelme legyen! Itt teljesen én lehetek, és egy kicsit mégsem én… Talán ez az utolsó lehetőség. Ezt csak úgy mondtam, a magam mentségére… Lehet, hogy bolondosnak tart. Mi, férfiak, valahogy alapvetően másként…

Márta feje előrebiccent. Az ajka fölött ütemesen lebegtek a vékony szőrszálak.

Péter felállt.

„Még jó, hogy elaludt – gondolta, és az ablakhoz lépett. – Tiszta szerencse. Mire való ez a fecsegés? Csak utazzon tovább Rómába. Vegye meg a cuccokat. Én elleszek a konzervjeimmel. Nincs meleg étel, hát nincs. Ez lényegtelen. Csak azt a rohadt konzervnyitót hoztam volna magammal… Vagy egy kávéfőzőt, tényleg…”

Márta aludt. Tarvisiónál az útlevelesek felzavarták, de azután aludt tovább. Udinében, Bolognában.

Péter nézte a hegyeket. Fényképezni akart, de lusta volt előkeresni a gépet.

Fenyegető, szabálytalan, fehér sziklatömbök. Összevissza karcolják a levegőt.

Bizonytalanság fogta el. Ha most kiújulna a veseköve, el sem tudná magyarázni a panaszát. Otthon ez nincs. Otthon leszáll egy állomáson, akárhol, és hazamegy.

Vajon nem hamarkodta el az utat? Elég lesz a pénz? És a cím? Péter nagyokat szívott a levegőből.

Minél kevesebbet tépelődni kicsinyes dolgokon, ezt már otthon elhatározta, amikor az útlevelet kérte.

Bolognában felszállt egy olasz házaspár. Az asszony füléből hosszú aranylánc lógott, és percenként megcsörrent.

Márta Velence előtt ébredt.

– Elaludtam? – kérdezte kábultan.

Péter mosolygott.

– Alaposan. Ha kitekint, láthatja a tengert.

Márta ásított.

– Elég szürke. És a nap sem süt.

– Majd kisüt… Nekem készülődnöm kell. Gondolok majd magára, ha korog a gyomrom, miközben maga vígan égeti a spirituszkockáit.

– Cérna, tű van a csomagjában? – kérdezte hirtelen Márta, támadóan.

– Cérna, tű? Nincsen.

– És ha elszakad valamije? Mihez kezd? Olaszul nem tud… Ide figyeljen: prégó, szinyóra, ió vojjó…

– Beszélek angolul – vágott közbe Péter –, csak elboldogulok valahogy… Persze, védangyal nélkül nehezebb.

– Róma még tizenkét óra… fáj a hátam… – mondta Márta, és a csomagtartóra nézett.

– Nagy út… nagy út… kétségtelen.

– A fene egye meg… – Márta a fűtőtestet rugdosta. – Hányingerem van. Ennyi hülye olasz között utazni.

– Csak nem fél? Gondoljon a részegeire… – Péter sietve emelgette a bőröndjét.

Márta behajlította a karját.

– Hát muszklim az van… Nézze csak a békámat… Lekeverek egyet a tolakodó pasasnak, hogy attól koldul.

– Még ha én mondanám, hogy ki vigyáz most a líráimra.

– És ráadásul tűt, cérnát sem hozott! Fantasztikus! Legalább egy magyar jönne ide, ebbe a kocsiba… Ki sem lehet bírni Rómáig. Ilyen egyedül… – Márta zsebkendőt vett elő, a tenyerét törölgette, idegesen. – Ilyen egyedül, a fene egye meg…

– Majd csak… – mondta Péter bizonytalanul.

– Majd csak lesz valahogy – bólintott az asszony. Csecsemőszerűen legörbült a szája. Gyámoltalan lett az arca. – Tudja, jó az, ha valakivel beszélhet az ember… Elintézek én mindent, nem szorulok senkire. Nem is azért. De tulajdonképpen Velencét sem szabad kihagyni. Egy-két napot itt is érdemes… Olcsó a piaca… Még azt hinné azonban, amit ilyenkor szoktak a férfiak, ha most leszállnék…

– Ugyan – tiltakozott a férfi. A vonat már a víz mellett haladt, fütyült és lassított. Így nem lehet elmenni, hiába. – Ha kedve van, miért ne? Butaság! Engem igazán nem…

– Helyes – pattant fel Márta. Lerántotta a kofferjait. Azok az ülésre puffantak. – És ne ijedjen meg, nem ülök a nyakára. Körülnézek, azután uzsgyi, tovább. Kap tőlem kávét, és kölcsönadom a főzőmet… ha akarja, segítek megint vásárolni.

Már az üvegcsarnokban döcögtek.

– Én mászkálni fogok egész nap… bizonyos jegyzeteket… – dadogta riadtan Péter. A címet olaszul kell megkérdezni. Majd Márta. – Nem szabad megsértődnie, de hát mindenki maga tudja…

– Természetesen – mondta Márta –, nem vagyunk sziámi ikrek. Szabad lesz, mint a madár!

 

– Odaadta… odaadta ezernyolcért a csibész! Érdemes volt rászánni ezt a fél órát. Pedig ez újdonság, nincs még elcsépelve. Vegye föl, hadd lássam! – Márta diadalmasan lobogtatta a szivacsmellényt.

– Ne itt – mondta szégyenkezve Péter –, meleg is van…

– Szóval, cipelhetem maga helyett… Ne mondja, hogy nem vagyok jó bolond.

– Hányszor hangoztassam, hogy milyen hálás vagyok – morogta Péter ingerülten. Három napja tart ez így. Reggel kilenctől végig piac, amíg a nap le nem megy. Kinek van estére energiája az újabb mászkálásra?

Kinek? Mártának. Tegnap felcsípett egy olasz palit, végigevett vele egy teljes vacsorát, azután faképnél hagyta. „Jópofa.” Így is lehet mondani.

– Látom, ma rossz a kedve. Pedig eddig remekül stimmel minden. Visszamehetnénk arra a helyre, ahol délelőtt azt a mohazöld sálat kiválasztottuk. Mégiscsak az volt a legolcsóbb és a legfinomabb is.

– Édes Márta! Menjen! Nekem már kidagadnak az ereim a sok hiábavaló sétától… Hazamegyek, lepihenek, és este végre kijutok a San Marcóra.

– Mintha eddig nem mehetett volna! Már a vonatban megmondtam, hogy nem vagyunk összekötve. Kár a szemrehányásért… Arról én nem tehetek, hogy maga olyan hamar kikészül – hadonászott Márta. – Inkább segítsen, én sem vagyok igásló… Itt van a három méter terilénje. Álmában sem látott ilyen szépet, potom háromezer líráért.

– Ne olyan hangosan, az istenért… Hátha megérti valaki. Miért kell lejáratni magunkat?

– Hogy oda ne rohanjak! Le vagyunk mi járatva alaposan. Csak azt kell mondani: Ungheria, már elhúzzák a szájukat…

– Nem csodálom… tegnap, amikor hajba kapott a félkezű bazárossal azon a vacak, piros köves cipőn, egy jól öltözött férfi, ott mellettem, magára mutatott, és azt mondta a barátjának: pure Itália! Ennyit még én is megértek. Szegény Itália! – mondta keserűen Péter. Átvette a csomagot.

– Szegény Itália? Hiszen ebből élnek! Az egész Velencéjüket elnyelte volna már a tenger, ha nem volnának a koszos külföldiek, akik megveszik a bóvlit – kiáltotta Márta, és szuszogva mászta a Rialto-híd lépcsőit.

– Most miért megy a hídra? – rántotta meg Péter udvariatlanul. – Megint el akar tévedni? Nem volt elég délelőtt? Itt kell levágnunk, ezen a kis utcán… én már nem vásárolok semmit ma, értse meg. Valósággal hányingerem van ettől a sok tarka sátortól.

– Nekem meg a kanálistól… Büdös ez a sok víz – mondta Márta elkeseredetten. – Szerintem erre kerülő. De hát maga a férfi. Jobban tudja… Csak azt bánom, hogy olcsóbb lakást szereztem magának. Most fizethetné a napi kétezer lírát…

– Már Bécsben közöltem, hogy nem érdekel a pénz. – Szűk sikátorba fordultak. Félrerugdosták a csúszós gyümölcshéjakat. – Az nagyon jó hely volt. Közel a Szent Márkhoz. Most meg ott vagyunk a halpiacnál, a díszes Cannaregión. Az első kilátás, ahogy reggelenként kinézek az ablakon, a vonagló halak. Pókok meg rákok mindenfelé…

– Mind ilyenek… – Márta találomra jobbra fordult. – Ezt a táblát mintha láttuk volna. Talán jó az irány… Mind ilyenek. Ha fáradni kell egy kicsit a szépért, inkább alszanak helyette. Én miért tudtam eljutni már tegnapelőtt a Szent Márk térre?

– Miért? Mert maga olyan, mint egy gép… mint egy erőkolosszus – mondta durván Péter. – És megint rosszul megyünk! Figyelje meg!

– Tudja, hogy végül is piszokság, amit beszél? – Márta megállt. Lihegett. – Én melegítem a kajáját, kimostam a nejloningét, meg minden, és így beszél! A hajójegyem is megvan, Nápolyból Capriba! És én itt vagyok, maga miatt, mert megsajnáltam.

– Énmiattam? – Péter előreszaladt, hagy tájékozódjon, azután megint vissza. – Én mondtam, hogy szálljon le Velencében? Hiszen félt egyedül továbbutazni.

– Féltem? – Márta gúnyosan fölnevetett. Leült egy kődarabra. – A gép… – az erőkolosszus… ugyan mitől félne?

– Annál szomorúbb… ha ilyen nagy legény. Mindent megold, mindent kibír, csak éppenséggel képtelen az egyedüllétet elviselni… Lelki magány. Ezt ismerjük. De nem áll jól, Márta. A magafajtánál ez már komikus…

Márta a szemközti boltocska óriási papírrepülőjét nézte. Mellette színes fénykép. Tojásarcú, karcsú nő a szárnyak alatt, szilvakék kosztümben, lebegő, szőke hajjal.

– Mit áll itt? Menjen már – mondta a férfinak. – Már kifejtette a nézeteit. Elég vastag a bőröm… Menjen a szállására. A nyolc húszassal utazom… Reggelre Rómában leszek. Értem én…

Péter tehetetlenül topogott körülötte. Erre kevesen járnak. Merre lehet a szálloda? Az inge is ott szárad, Mártánál. Az ennivaló nem lesz elég. Étteremre már nem telik ennyi vásárlás után. Jó, ha marad az Accademiára… és a Ca d’Oro… Palazzo Ducale… Csöndes esti bolyongás… a lagúnák…

Márta sírt. Könnyeit a blúzába törölte.

– Az ember ne várjon semmit.

Péter odalépett, és karon fogva fölemelte a kőről.

– Na, Mártus, meleg van, idegesek vagyunk… Az éghajlat… Ne butáskodjon. Persze hogy megnézi Rómát, de nem most… majd holnapután, ha én Firenzébe megyek. Na, mondja meg már, hogy jutunk haza?

Márta szemrehányóan hüppögött.

– Pedig paradicsomot is vettem a vacsorához… apró, kemény kis paradicsomot… Ropog a húsa.

– Finom lesz. Juj, de kívánom már. Ne haragudjon… nem akartam megbántani. Túlságosan érzékeny. Szerettem volna látni végre valamit, ennyi az egész… Gyorsan múlik az idő, és semmi sincs abból, amiért jöttem – mondta Péter kedvetlenül. – Mindjárt nyolc óra… Induljunk már valamerre.

– Tudja mit? – kérdezte Márta. – Ez a tábla itt a vaporettót mutatja!

– Arra nekünk nincs pénzünk! Maga mondta! – fintorgott Péter. – Csak con pedi, amíg össze nem roskadunk!

– Mindegy. Most kivételt teszünk. Én fizetem! Nem megyünk haza, hanem vaporettóval a Szent Márk térre. Már hűvösödik. Nemsokára teljes fényben úszik a Canal Grande… komolyan! Ezt olvastam egy útikönyvben. Meglátja, milyen szép lesz! Na, az én kedvemért… hogy ne érezzem, hogy engem hibáztat…

Péter megcsóválta a fejét.

– És a csomagok?

– Majd én viszem megint. Kipihentem magam. Ennyi nekem is jár, egy szép élmény legalább. Kétszáz lírából megússzuk… Holnapután úgyis mennem kell, másképp kifutok az időből.

Az asszony határozottan indult, a nyíljelzés mellett, a part felé.

Péter utánaballagott. Türelem! Bizonyos normákat nem rúghat fel az ember.

A vaporettón a korláthoz álltak.

Besötétedett. A paloták nyitott ablakából kristálycsillárok fénye hullott a vízre. A presszók kék-zöld-piros-lila lámpái villogtak a parton.

– Fantasztikus ez a csillogás – sóhajtotta Márta. – Igaza van. Ez minden pénzt megér.

Gondolásraj jött szembe. Mellettük úszott el. Középen a vezérgondola, apró villanykörtéin virágfüzér. A gondolás – fehér szalmakalapban – énekelt. Színes szalag lobogott utána, hosszan. A víz fekete volt, és ütemesen csobbant a hajó oldalán.

– Felejthetetlen… látja, ez az, amire várt.

A vezérgondolás beleköpött a tenyerébe, azután újra megmarkolta az evezőt.

Péter összerázkódott. Felhajtotta a zakója gallérját. Mindig a díszletek. Mindig a vásár.

Ez még szomorúbb, mint a piac. Hazugabb.

S hogy mégis, valahogy, enyhítse ezt az elviselhetetlent, megkereste az asszony lüktető mellét a korlát fölött.

 

Az Uffizi bejáratának kőszobrai alatt álltak, a bazárosok utolsó sátra mellett.

– Tessék, uram, szabad az út – intett Márta. – Nem késted le. Erre is jutott idő, kár volt engem hajszolni. Egy teljes órát bámészkodhatsz. Utána csomagolunk, és simán elérjük a vonatot.

– Egy teljes órát! Ősbutaság! Egy órát az Uffiziban! – Péter leroskadt a faragott fapadra, a kapunál.

– Hát tehetek én róla, hogy tegnap zárva volt?

– És tegnapelőtt? Akkor az Upimot kerestük, sürgősen. Délután még azon siránkoztál hisztérikusan, hogy Velencében vettünk pulóvert, pedig itt, Firenzében, kétszáz lírával olcsóbb.

– És vastagabb! Sokkal szorosabb a kötése! Egész délelőtt veled mászkáltam, mit panaszkodsz? Még pénzt is dobtunk abba a kis tóba, a Pitti-palotában. Annyi lépcsőt másztam a Boboli-kertben, teljesen céltalanul, hogy feldagadt a bokám… Miattad értünk ide későbben, mert minden szegletre rácsodálkozol.

– Bár előbb tettem volna! – mondta Péter hangosan. – Ez az utolsó nap! Elszúrtam az egészet, mert a jó szívemre hallgattam… kár most már bemenni. Olyan mindegy.

– Nem értem, mi bajod – suttogta Márta, és Péter mellé ült. – Ne kiabálj, mert ide figyelnek.

– Mióta törődsz te ezzel? Mióta törődsz te másokkal? Ha két szót akartam váltani valakivel, elvonszoltál!

– Nem értem… Olyan szép napjaink voltak Velencében… A kedvedért bort is ittunk akkor este, a legelőkelőbb helyen, a Szent Mark téren! Ezerkétszáz lírát fizettünk, de nem sajnáltam… Szólt a zene, a Piazzettán is… Emlékszel?

– Mert én ezt akartam! Ezért utaztam ezer kilométert, hogy megkóstoljam a vörösbort – Péter az órájára pillantott. Mégiscsak be kell menni.

– Addig az volt a bajod, hogy én mindig csak a piacot bújom… Kétszáz líráért a toronyba is felvittek… Ott is voltunk. Te mondtad, hogy csodálatos, és milyen pici pont az ember.

– Hagyjuk – sóhajtott a férfi. – Kár a szóért. Ezen már nem lehet segíteni. Van még kétszázötven lírám, benézek… csak azért, hogy otthon szembe ne köpjem magamat.

– Pedig nyugodtan szembeköpheted… Neked semmi sem jó. Én nem zúgolódom, pedig feláldoztam miattad a circolárémat… Sem Róma, sem Nápoly. Odaveszett a hajójegyem Capriba… Semmit sem láttam a szép olasz tájból, semmit.

– Hát ki tartott itt? – vicsorgott Péter. Befordult az előcsarnokba. Márta utána.

– Még kérdezed? – Márta szemhéja kivörösödött. – Rég elmentem volna, ha nem kezdesz ki velem a hajón.

– Nem volt erőszak a disznótor… – vont vállat Péter. Beállt a pénztár elé a sorba. Márta felzárkózott, szorosan mögötte. – Neked is jólesett. Nyomorék a férjed, nem tud semmit sem csinálni.

– És még te vagy a finom ember – sziszegte a fülébe Márta. – Talán köszönjem meg?

– Nem! Csak ne próbáld rám kenni a dolgokat! Tíz napot vertem el Velencében, teljesen értelmetlenül… Galambok, Lídó, gyaloglás a tűző napon…

– Itt a pénz, nekem is vegyél! Azt hiszed, én kint maradok? Én is szeretem a szép képeket, hiába röhögsz ilyen gúnyosan! És a tengerben is fürödtél, a legdivatosabb nemzetközi fürdőhelyen!

– Igen – mondta Péter. Beléptek a felvonóba. – Az is a te ötleted volt. Percenként reszkettem, mikor kérik a jegyet.

– Arról én nem tehetek, hogy csórók vagyunk… Engem is dühít ez a marha nagy flanc, gazdagság… Micsoda kocsik! Függő hintaszékek a presszókban… azok az üveggömbök, csobogó, jéghideg mentával.

– Tudom… ne fáraszd magad. Kondicionált levegő a Standában, emeletes buszok… Ti csak ennyit láttok!

– Miért, te mit látsz? – kérdezte mérgesen Márta. Kiszálltak a felvonóból. Megálltak a hatalmas körfolyosó elején.

– Én sem látok mást… nem sikerült – mondta Péter keserűen. – Azt hittem, legalább Firenzében, ha nem is egyedül, de nyugodtan… Gondolkodni, kinyitni a szemem. Hát ki vagyok én? És kik élnek körülöttem? – A fehér szoborra nézett, a sima, sok száz éves arcra.

– Szerintem te nem vagy egészen normális – állapította meg Márta. – Egzaltált a lelki világod… Túl jó dolgod van, ráérsz lelkizni. Megyünk vagy maradunk?

– Úristen, milyen buták a nők! – hadonászott Péter. – A szellemnek is vannak törvényei, a szellemi létnek… sajátos formában, és én ezeket szerettem volna…

– Szellemek? Ja, persze, értem, ne mereszgesd a szemed. Pont itt akarsz ilyesmit? Otthon nem érsz rá?

– Ezt csak itt lehet, és nem másutt… – kiáltotta Péter, és elrohant a szobrok előtt.

– De hát mire gondolsz te tulajdonképpen? Mit akarsz megismerni? A rothadó kapitalizmust? – Márta értetlenül rázta a fejét. Hiszen sztrájkot is láttunk, ha éppen arra vagy kíváncsi. Ezt magadtól is tudhatod: semmi sem fenékig tejfel…

– Hülyeség! – Péter megállt az első terem előtt. Régi olasz mesterek. – Hülyeség így az egész utazás…!

– Attól függ, kinek – mondta makacsul Márta. – Semmi sem fenékig tejfel. De kit érdekel a korsó feneke, ha tejfelt lefetyelhet? Ez is filozófia, barátom, ha nem is olyan bonyolult és homályos, mint a tiéd…

– Igaz – morogta Péter csüggedten. – Most már úgyis mindegy. – Különben is – Márta diadalmasan az oszlopnak dőlt. – Nélkülem meg sem tudtál volna moccanni… A fellegekben lehet, hogy jártas vagy, meg a szellemi izékben, de itt…

– Minden igaz – Péter félretolta Mártát. – Hagyjuk abba. Fél órám van. Fogd be a szád, légy szíves.

Beléptek a terembe. Péter előkereste a kézikönyvet. Katalógusra már nem tellett. Idegesen lapozgatott.

– Fogjam be a szám… – suttogta fojtottan Márta. – Tulajdonképpen milyen jogon tegezel? Azért, mert egyszer-kétszer… Nekem családom van, a kisebbik lányom kitűnő tanuló… Éjjel-nappal talpon vagyok, hogy meglegyen a ruhájuk meg a kaja… Én is beülnék a gondolába szívesen, meg bérelnék kabint a tengernél, meg művelném magam…

– Ez minden vágyad, ugye? Az álmok netovábbja! Sivár program. – Péter megnyálazta az ujját, és tovább keresgélt. – Ezt a részt kihagyták? Hiába, nem lehet futtában, az utolsó percben…

Márta elhallgatott.

Végigballagtak a termen. Péter előbbre, majd hátrább húzódott a képek előtt. Márta mögötte, utánozva, mint az árnyék.

– Ez még nem az igazi… – mormogta Péter. – Majd Botticelli, Tizian…

Továbbmentek.

A negyedik teremben Márta a homlokához kapott.

– Fejgörcsöm van… szédülök. Ez a sok szent, ingben-glóriában; ezek a merev pofák… Minek hazudjak?…

– Várjon meg kint – kiáltott rá Péter gorombán. – Maga… – s csettintett hozzá, megvetéssel.

Az asszony riadtan sarkon fordult. Legjobban a magázás bántotta. Lefeküdt egy idegennel!

Péter utánanézett. Olyannak látta megint, pontosan olyannak, mint Bécsben, az első napon. Közönséges teremtés. Ekkora, jóvátehetetlen ostobaságot! Pesten észre sem venné… s éppen itt, egy ilyennel…

Elkeseredetten járatta körbe a szemét.

Mit? Hogyan? Még húsz perc. A vonatot nem lehet lekésni. Amúgy is később indult, halogatta. A vízum csak holnapig…

Egy furcsa kép vonzotta közelebb. Kibetűzte: Altdorfer… Szent Flórián mártíromsága.

Szent Flórián bárgyú, kifejezéstelen arcot vág. De azok, ott körülötte, a martalócok, vagy micsodák… ahogy éppen kéjelegnek az áldozat gyötrelmeiben, mielőtt kővel a nyakán vízbe lökik… isteni! Csupa káröröm, remek, modern hecc: „Finom kis fürdő lesz, öregem…”

S ez a Szent Flórián, lapos, unalmas fejjel!

Miért van ez így?

„Gyere, Szent Flórián… – noszogatta magát gondolatban, gúnyosan –, gyere, nem vagy érdekes…”

Ez a vacak nő, ez csinálta az egészet.

Egy termet véletlenül kihagyott. Nem ment vissza. A rendszert úgyis eltévesztette valahol. Botticellit majd a végén megkeresi.

A kis szoba homályos sarkában, egymás mellé ragasztva állt két képecske. Elhaladtak előttük a látogatók.

A teremőrnek melege volt. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A délutáni fény a két képre esett.

Péter a fény útját követte a tekintetével, szórakozottan, így került közelebb.

Dürer: A Nagy Kálvária. Szürke-zöld, elmosódott árnyalakok. Domb tetején és a völgyben, kereszttel a hátukon. Még fekvő kereszten. Már álló kereszten. Kidőlt kereszten. Égen és földön mindenütt.

Brueghel: A Nagy Kálvária. Éles színekben harsog, ugyanaz a szenvedés. Kopog a kalapács. Szorgos munka folyik, sietős. A testek alól kitündököl a fű zsenge zöldje.

Péter tíz percig állt az ablak előtt, arccal a kép felé. Ennek az asszonynak három gyereke van. Részegek között, pálinkagőzben telik az élete. A férje fekszik az ágyon, és reszket. Reszket minden porcikája.

Most a padon ül, az árkádok alatt. Kövér térdét piszkálgatja. Vár, szitkozódik. Sír.

Akkor kellett volna, az utazás elején. Amikor még nem tudott róla semmit.

Péter zsebre gyűrte az útikönyvet. Már nem kívánta látni Botticellit. Mártát szerette volna megvigasztalni.

Ebben talán van még valami értelem. A többi úgyis elveszett, ez a kemény, ragyogó két hét, ebek harmincadján.

 

Elhagyták Bécset, Hegyeshalom felé kattogott a vonat. Az olasz kocsin rossz éjszakájuk volt. Gyerekes család szállt a fülkéjükbe. A gyerekek pisilni mászkáltak, szüntelenül. Le sem hunyhatták a szemüket.

Itt már jobb helyet találtak. Egy falusi nénike ült csak az ablaknál. Gyanakodva vigyázott a csomagjaira.

– Ha magát elnézi valaki, azt hiszi, citromba harapott – morogta Márta –, és most már valóban ne tegeződjünk… Mit lehet tudni, ki és mikor…

– Álmos vagyok – mosolygott Péter türelmesen. – Rendben van minden. Higgye el. Csak iszonyúan álmos vagyok. Ködös előttem a világ.

– Jó, jó. Dühös rám, ennyi az egész… Ne tagadja. Én vagyok a bűnbak.

– Már tegnap megmondtam: nem tehet semmiről… így alakult.

– Persze hogy így alakult. Nekiindul a légváraival, azt sem tudja pontosan, mit akar, azután megjátssza a csalódottat…

– Igaza van – bólintott Péter. – De miért kell…? Nemsokára a határnál vagyunk.

– Két hétig mást sem csináltam, mint egyetlen épkézláb mondatot szerettem volna kihúzni magából… hogy tudjam, mihez tartsam magam. Értek én magyarul! De ez lehetetlen… Fogadok, most sem tudja, mi baja… csak lógatja az orrát.

– Nem, Márta, kedves Márta, nincs bennem semmi harag vagy ellenérzés – mondta csüggedten Péter. – Csak fáradt vagyok.

– Fáradt? – nevetett föl az asszony. Harciasan csillogott a szeme. – Ugyan mibe fáradt bele? A kisujját sem tette hideg vízbe egész idő alatt… Elégedetlen. Ez az igazság. Tönkretettem az utat, mi?

– Elég volt. Kérem, Márta. Most már ne. Néhány óra, és kész…

– Eszem ágában sincs otthon találkozni magával… a telefonszámomat veszítse el. Nincs magában semmi érzés. Csupa önzés.

– Gondoljon arra, hogy a férje várja… és a gyerekek. Hiszen szereti a férjét…

– Szereti a rosseb – Márta fel-le csapkodta a hulladéktartó tetejét. – Nem volna nagy ügy, ha szeretném… Kell! A nyakamba szakadt. Nem ölhetem meg.

– Igazán jól vásárolt – erősködött Péter. Nehezedtek a szempillái.

– Én meg is tartottam, amiért jöttem! – ütögette a combját az asszony. – Én nem teszek magamnak szemrehányást. Engem hiába próbált volna lebeszélni akárki fia… Bár nem láttam azt a sok szépet, ez igaz… odalett a hajójegyem Capriba… A Vezúvot sem láttam. De most már ott egye a fene… Nem vágok savanyú pofát, mint némelyek!

– Ha egy kicsit elszundíthatnék… – mondta a férfi szomorúan. – Ha megengedné…

Márta cinikusan vállat vont.

– Tőlem, akár… – Féloldalt fordult, a vámjegyzéket böngészte. Kihúzott róla valamit.

Péter végre lehunyta a szemét.

Az a fontos, hogy az ember ne hagyja el magát. Három év múlva, vagy öt év múlva, újra kap útlevelet. Újra meg lehet próbálni. Másképp.

De az időben semmi nem jön vissza. Ez bizony, ez a lehetőség, elveszett örökre.

Majd otthon végiggondolja világos fejjel az egészet. Hol csúszott el? Hogyan folyt szét az ujjai között ez a két hét, ilyen értelmetlenül?

Majd otthon… a fehér csempés fürdőszobában. A kádban langyos víz… fenyősó…

– Alszik? – hallotta az asszony hangját. Kábultan hunyorgott.

– Ne haragudjon rám… kicsit nyers voltam az előbb – folytatta Márta.

Péter sóhajtott.

– Azért nem mindegy, abból a pompából, megint vissza… Legszívesebben sarkon fordulnék, és kezdeném újra… Maga nem?

Péter bizonytalan mozdulatot tett.

– Hiszen azért szép volt… amikor a harangkongásra egyszerre felrepültek a galambok… Örök emlék marad. Az ember dühöng, idegeskedik, de majd, ha visszagondolunk rá… Végül is együtt voltunk, közös emlék; nem igaz?

– De mennyire… – dörmögte Péter.

– Az meg, hogy hoztunk valamit, ne bántsa…Más is ezt csinálja, nálunk sokkal különbek… Nézzen csak körül egyszer, nyitott szemmel – mondta vigasztalóan, anyásan az asszony.

– Most nem tudok… halálosan álmos vagyok… halálosan….

– Aludjon csak, maga nagy gyerek! Majd én őrzöm az álmát. Palika az állomáson vár, irtó erős kölyök. Ha ők nem volnának, hát… – Márta legyintett. – Na, tente, tente… Aztán majd otthon elénekeljük: csak a szépre emlékezem…

Péter zsebkendőt terített az arcára.

Otthon? Visszaperget mindent, mint egy filmtekercset… kell, hogy az ember fülön csípje a saját hülyeségét.

Utólag könnyű. Az állat is akkor ismeri meg a csapdát, amikor már belelépett. Előre felismerni… hasonlíthat a tudáshoz…

Két hét! S ebből csak az a tíz perc, a Nagy Kálvária előtt! Micsoda pazarlás! Milyen tékozlás a kiszabott időben!

– És hogy takarékoskodtunk, vigyáztunk a garasra? – szólt Márta, félig magában beszélve. – Nem vagyunk milliomosok!

Péter elbóbiskolt. Félálmában hallotta még az asszony szavait: – Az a két tömött bőrönd, drága uram, ott a feje fölött, mégiscsak a magáé… Azt nem veheti el senki.

– Majd a vámnál kiderül – motyogta Péter. Egyre lejjebb zuhant. Összefolytak előtte a színek. – De most aludnom kell… aludni, aludni, egészen a határig…

 

Mi a baj, Kissné?

Kissné férjénél áprilisban fedezték fel a tüdőrákot. Szeptember 15-én temették. Ezen a napon nyílt a Mezőgazdasági Vásár.

Gyönyörű, langyos délután volt. Kissné leült a friss sír mellé, és sütkérezett. Fekete harisnyás lábát kényelmesen egy kőhalomra helyezte.

Szegény Palit elsiratta már, amikor hazahozta az SZTK-ból a leletet. A többi csak fölösleges ráadás. Ágytál, burgonyapüré, szennyes rongyok. Alvás nélküli éjjelek.

Fél éve remélte, hogy vége lesz hamarosan. A kutyát meg a lovat szeretik. Agyonlövik, ha eltört a gerince.

Kissné három napja nem mosakodott. Nézte cikcakkban nőtt, repedezett körmeit. Mérhetetlenül elfáradt.

Most a felszabadultság érzése zuhant rá, és ez jó volt. Hirtelen megsokasodott számára az idő. Úgy jött ez, mint egy ajándék.

Másnap elment a vásárra. Evett páros debrecenit, mustárral. Nagytakarítást tartott, átrendezte a szobát, és kétszer fürdött naponta. Hazahozta Zsuzsikát a nagymamától.

Októberben, éjszakánként még felriadt, de azután megkönnyebbülten aludt tovább. Nem kellett felugornia.

Novemberben színházbérletet váltott, és levágatta a haját. Decemberben túlórázott. Olasz babát vett a gyereknek, azt tette a fa alá.

– Csak te vagy nekem – mondta Zsuzsikának –, te töltöd be az életemet. Kitűnő leszel majd az iskolában, tiszta kitűnő…

Januárban kérte a főnöke, vegyen át egy nehezebb beosztást. Így könnyebben felejt. Kissné bosszankodott. Szüksége van a szabad időre. Ott a gyerek.

Februárban nem történt semmi. Márciusban kifestette a lakást, egyedül. Áprilisban sétálni indult Zsuzsikával, de fejgörcsöt kapott a pezsgő vasárnapi délelőttben. Így volt ez másnap is. Ekkor kezdett el esténként arról mesélni, mennyit szenvedett szegény papa. Megmutatta az üres orvosságosüvegeket. Az utolsó félig tele volt még.

Májusban gyöngélkedett. Júniusban szabadságra akarták küldeni, de nem hagyta magát. Ő özvegy! Augusztusra kéri. Egyszer, amikor zuhogott éppen az eső, és nem volt adás a tévében sem, elment a kozmetikushoz. Teknőcolajos krémet kapott a zsír- és vízszegény bőrére. Szőkébbre festette a haját. Rábeszélte a fodrász! Hiszen még olyan fiatal! Huszonnyolc éves.

Júliusban megverte Zsuzsikát, mert az cirkuszba kívánkozott, neki pedig semmire sem volt kedve. Semmire az égvilágon.

Augusztusban Mátraházára utalták, hegyek közé. A gyerek sokat játszott. Fényes, csokoládébarna lett a bőre. Szobatársuk egy ötvenéves gyári munkásnő volt. Egyébként csupa család. Tíz nap múlva hazajöttek. Zsuzsi tiltakozott, bőgött. Kikapott megint.

Szeptemberben megkérdezte a házmesterné, szemeteléskor:

– Mi a baj, Kissné? Árkos a szeme… Nem jó ez így, ilyen magányosan…

Kissné árvácskát ültetett a sírra, oldalt primulával, és azt mondta kolléganőjének a bérelszámolóban:

– Tudod, azelőtt mozgalmasabb volt az életem… Szegény Palival mindennap történt valami…

És újra november jött, és újra december. Kissné a prémiumból villanymozdonnyal lepte meg Zsuzsikát.

– Mondd, csillagom, szép az anyu? – kérdezte a karácsonyfa alatt. Ez a tél szokatlanul kemény volt. Nemigen mozdultak ki a lakásból. Kissné egyszer azt álmodta, hogy lelép a képernyőről a tévébemondó, odaül melléje a fotelba, és megsimogatja.

Tavasszal új kabátot vett, és egy jó minőségű kosztümöt a Váci utcából.

– Mintha tizenhat éves volna! – mondta a házmesterné. – Sok szerencsét, Kissné aranyos!

A szigetre jártak a gyerekkel. Sokan sétáltak ott, kettesben. Vagy családostul. Egy bácsi hátulról megfogta Zsuzsika derekát, és odébb tette:

– Hej, de helyes kislány vagy! Vigyázz, el ne üssenek! – Ez volt minden, májusban és júniusban.

Júliusban Zsuzsikát elkérték a nagyszülők. Kissné a Balatonra utazott. Magánháznál lakott. Hat fiatalember a szomszédban. A fiatalemberek délelőtt kimentek a vízhez, békafölszereléssel. Délután motort javítottak. Este gitároztak. Egyikük meg is kérdezte Kissnét az utolsó napon:

– Nem unalmas így egyedül?

A vonaton azután, hazafelé, az ablaknál melléje állt egy bajuszos, magas férfi. Gazdálkodó, vásárolni megy Pestre. Nem szereti a városi, könnyelmű életet. Nézték a tájat, a naplementét.

A János-pincében vacsoráztak, és felballagtak a Gellérthegyre. Éppen teljes kivilágítás volt, sokat gyalogoltak. Kissné motyogott valamit, amire még emlékezett, lánykorából. Lehet, hogy elmesélte közben az életét. Az egészből csak az volt a jó, hogy egy cím maradt utána a tenyerében. Egy cím, ahova írhat.

De augusztusban visszajött a levél. Címzett ismeretlen. Szeptemberben, amikor már éppen két éve élt egyedül, bosszúsan rámordult a főnöke:

– Mi a baj, Kissné? Szép asszony, jól keres, ott az az okos gyerek.

Kissné túlmunkát kért, el is végezte gépiesen.

Azután megint karácsony. Új bútor a lakásba, OTP-re. Szilveszter az unokahúgánál, két idegen, részeg házaspárral.

Januárban Kissné beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. Februárban otthagyta. Márciusban kiugrott az előszobaajtón, és megcibálta a szomszéd lány haját:

– Te kis cafat… az én ajtóm előtt ne bújjatok össze…

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte pimaszul a lány, és nevetett. Kissnét két hétre beutalták, idegkimerültséggel.

Amikor kijött, már közeledett a nyár, és Zsuzsi készülődött az iskolába.

Kissné mosolygott.

– Az a gyerek, az nekem mindennél fontosabb. Kész felnőtt! Férfiak! Ugyan minek? Különben is… az ember válogat.

Novemberben feljött az asztalos, az elromlott redőnyt megcsinálni. Most került a környékre. Csúfolták a kölykök a görbe lába miatt.

Megköszönte a kávét, illendően, még csettintett is hozzá:

– Hiába, a gondos asszonyi kéz…!

Kissné sírva fakadt. Az asztalos atyaian rátette csomós kezét az asszony térdére, kissé meglepődve.

– Mi a baj, Kissné? Nekem elmondhatja. Egyszerű, de sokat próbált ember vagyok…

Ez az asztalos kétszer-háromszor feljött még. Azután belefáradt, elmaradt. Felesége volt, derék, dolgos teremtés a törökbálinti téeszben, és két felnőtt fia.

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte Zsuzsika tréfásan egy téli reggelen. Hogy ez mikor volt pontosan, ki tartja számon? – Mi a baj, Kissné? Miért nem fűtöttél be?

Kissné nem felelt, csak forgott a szeme. Takaróján apa utolsó orvosságosüvege hevert. Üresen.

Zsuzsika nagyot sikított.

Kissné feje ide-oda lötyögött a párnán. Az orvos idejében érkezett.

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte szórakozottan, és ujjai közé vette az asszony hátrahanyatlott csuklóját.

 

Családi kör

– Ma kétszer is voltak négerek a televízióban – üvöltötte örömmel Pista. – Ma kétszer is voltak… Egyszer táncoltak, egyszer meg ütötték őket…

– Hallgass már! – kiáltotta az anyja. A kisebbiket bevonszolta a fürdőszobába.

Kovács Áron nyitotta a száját. Mégsem szólt. Néha – ha nagyon elfáradt, belátta, hogy a szavak semmit sem érnek. Legalábbis túl keveset. Később, amikor ibolyaszín fénnyel sugárzik az éjjelilámpa, úgyis megbánja, amit kimondott. Nehéz nap volt a minisztériumban. Egyrészt nagy a meleg, és elromlott a vászonredőny. Másrészt Vili bácsi piszkálódni kezdett, és nem tudni pontosan, miért.

– Te… – bökte hirtelen oldalba a fia. – Te… megnézhetjük a nagyfilmet?

– Ma nem. Holnap reggelesek vagytok, tudod… – felette bágyadtan.

– Dehogy! – rikkantott Pista, és ide-oda mászkált közben. – Tudod, hogy délután megyünk… Megnézhetjük a Jönnek a katonák-at?

A fürdőszobából éles sikoltás. Áron felugrott. Kiszólt az ajtón.

– Mi az istent csináltok megint?

– Semmit – szűrődött át tompán Irma hangja. – A szemébe ment a szappan.

– Megnézhetjük? – húzta a kabátja szélét Pista.

– Apuuu… apu – sikított Kriszti –, elkezdődött már?

– Ne rángasd a fejed… képtelen vagyok megtörölni a nyakad. Maradj nyugton, mert odavágok!

– Nem is tizennyolc éven felüli! Jó harcos! – s a fiú csépelni kezdte kis ökleivel a díványpárnát.

Vili bácsi valamit akar. Eddig még sohasem kifogásolta az intézkedéseit. Két hete a szakmain azt mondta: „Amíg ilyen kiváló szakembereink vannak, mint Kovács elvtárs…” s a többi. Mit akar most azzal, hogy nem volt elég alapos a vizsgálat? Egyáltalán, ki ez a Sóber Vilmos?

– Miért vannak katonák, ha nincsen háború? – harsogott Pista négykézláb.

Kriszta berontott. A hajából csöpögött a víz. Irma utána, a törülközővel.

– Kriszti, gyere ide! Vizes fejjel nincs tévé!

– Nem is vizes! Hol a papucsom?

– Pisti, keresd meg a húgod papucsát! Ne mássz be, seprővel piszkáld ki!

– A fotel alatt van… Apu, állj fel, nem tudom kiszedni!

– Miért kell mindent elszórni? – kérdezte Áron erős hangon, pedig nem volt dühös.

– Borzasztó… ne légy olyan lusta… – mondta Irma sértődötten. – Neked mindig van valami bajod. Ha nincs, csinálsz magadnak.

– Miért verték meg a rendőrök azokat az embereket? – Pisti most már az apja nyakkendőjét rángatta.

– Kiket vertek meg? – érdeklődött Kriszti.

– Nem tudom… a tévéhíradóban.

– Jaj, látod, anyu, én ezt sem láttam, mert a körmeimet vágtad. Miért kell a körmöt levágni?

– Maradjatok csöndben. A legjobb volna, ha aludni mennétek.

Egyszerre, kórusban süvöltöttek fel: – Dél-u-tá-no-sak vagyunk…

Mire alapozza Sóber, hogy nem volt alapos a vizsgálat? A könyvelőt azonnal felfüggesztették; ez nem elég neki?

– Csináljatok, amit akartok! Ha anyátoknak ez jó!

– Ne tolj mindent rám! A te gyerekeid is, nem? – Irma élesebb volt, mint máskor. Talán történt valami napközben.

– Ideges vagy?

– Nem vagyok ideges – mondta Irma, és az összegöngyölődött szőnyeget igazgatta. – Csak fáradt. A fáradtsághoz nekem is jogom van. – S hogy Áron nem válaszolt, jelentőségteljesen tette hozzá: – Ma megint egyedül mostam.

– Nem jött a Boris?

– De. Jött. Megitta a kávémat, és kijelentette, hogy nem maradhat, mert begyulladt a körme.

– Nekem is be fog gyulladni, úgy levágtad… – jelentette ki Kriszta, s gondosan vizsgálgatta az ujjait.

– És azok a rendőrök nem sajnálják?

– Mondd, te hülye vagy? Kiket? – kérdezte az anyja.

– Akik ültek a földön, és nem akartak menni…

– Hát, ha begyulladt a körme, azt meg lehet érteni… – vélekedett Áron.

Miért változtatta meg Sóber a véleményét?

– Persze, mindenkit meg lehet érteni, csak engem nem. Tudod, hogy odabent is kedd a legnehezebb napom.

– Csavarjuk le a tévét, és aludj el korán…

– Neked mindenre ez az egy varázsszered van: kapcsoljuk ki a tévét! Tudod, hogy szeretem. Megnyugtat.

– Akkor meg mit akarsz?

– Semmit sem akarok. Nyugalmat és jó szót. – Áron sóhajtott. A tíz év előtti Irma jutott az eszébe. A kirándulás, a vihar. Az asszony óriásira táguló szeme; lebegő szájaszéle: „Gyűlölöm a nyugalmat, a változatlanságot. Égni akarok, ameddig élek.”

Irmára nézett.

Irma már ült. A lábát messzire előrenyújtotta, pihentetően. Egyenesen a képernyőre bámult, szinte beleolvasztotta arcát a kékesfehér fénybe, mint a strandon sütkérezők a napba. A kis falilámpát is eloltották. Kriszti elhelyezkedett a szőnyegen. Pista csúszkált. Nyugalom! Mindenki nyugalmat akar előbb-utóbb. De amíg ilyen Sóber Vilmosok vannak…

– Úgy unom ezt a napi jegyzetet… Mondd meg már, apu, miért zárják börtönbe az embereket?

– Mert rosszak voltak, ugye, apu? – szólt bele oktatóan Kriszti.

– Kisfiam… majd egyszer elmagyarázom. Egyelőre elégedj meg azzal, hogy van, aki rossz, van, aki jó.

– Akik a börtönökben őrködnek, azok a jók?

– De buta vagy. Majd ha nagy leszel, mindent megértesz – mondta ünnepélyesen Irma.

Pista elhallgatott. Leült Kriszti mellé, de nem nézett a képre. Az inggombját csavargatta.

– Ráadásul még azt is mondta a Boris, hogy nem esik le a karikagyűrű az ujjamról, ha egyszer én mosok ki, képzeld!

– Miért nem dobod ki? – horkant fel Áron. – Mi a fenének fizeted, ha még szemtelenkedik is?

– Miért? Mert jobb, mint a semmi. Nekem nincs olyan férjem, mint a Stefinek, aki orvos létére nem szégyell szőnyeget porolni…

– Ezek a te példaképeid… az ilyen impotens kócbabák!

– Jó… kezdd csak el a sértegetést. Az igazság az, hogy neked sem esne le az aranygyűrű az ujjadról, ha egyszer kitakarítanál, mire megjövök a kiadóból…

– Nem esne le… – vidámodott fel Áron, de rögtön el is hallgatott.

Irma felugrott.

– Csak röhögj. Azt hiszed, elfelejtettem, hogy két héttel az esküvőnk után eladtad a jegygyűrűdet…

– Nem adtam el. Zálogba tettem, hogy táncolni vihesselek…

– Ki mondta, hogy vigyél táncolni? Különben is mindegy. Akkor a zálogcédulát adtad el…

– Tudod jól, hogy elvesztettem…

– Kezdődik a film… kezdődik – bődült fel Pista –, jaj, de jó.

Áron kiment a konyhába. Feketét melegített. Irma utánament.

– Egyetlen este sem lehet nyugodtan végignézni a műsort? Olyan lehetetlen ez? Mindig meg kell játszani Zrínyi kirohanását?

– Egy kávét csak ihatok, nem?

– Ki mondta, hogy ne igyál? – Irma reszketett.

A haja a koponyájára simult. Rég lehetett fodrásznál. A frottírköpeny öve meglazult, kibukott a melle. Egy kicsit lefelé nézett, félkörben megtörve. Zöld szeme inkább szürkének látszott, a szája halványbarna, de még most sem csúnya – állapította meg Áron. Három vagy négy napja, amikor az anyjánál voltak, a türkiz dzsörzében, kígyócipővel, még sokan utánanéztek. Nem is ez a baj.

– Nem érted, hogy fáradt vagyok? Egész nap rohantam, mint az őrült. Az utolsó pillanatban kaptam meg a levonatot, nem tudtam kiadni senkinek. Bent volt az a marha Sólyom, rosszat szedtek a 112-es oldalon…

– Azt hiszed, nekem lampionos kerti ünnepély a napom? Hol van a ti munkatempótok az enyémtől… Már százszor megmondtam, hogy az én helyzetemben vannak dolgok, amelyek elviselhetetlenek…

– Mindig csak te… – mondta rekedten a nő. – Mindig csak te…

– És te? Törődsz te mással, mint saját magaddal? – Áron kavarta a kávét. Nem érdekelte a vita. Végre feküdni az ágyban és aludni. Az ember dolgozik, mint a barom, s még ennyit sem kaphat meg.

– Ma már nem akarok hangokat hallani…

– Akkor vonulj gumicellába, mielőtt én jutok oda a gyerekekkel – Irma most már sírt. A gáz egy kicsit szivárgott, záptojásszaggal. Áron kinyitotta a konyhaablakot. Irma odaugrott és becsukta.

– Miért, hát ki kezdi? Nem te kezdted megint? – Áron érezte, hogy, hatol egyre mélyebbre a haragja.

– Én? Hát nem te mondtad a gyerekekre…?

– Mit? Na? Mit mondtam én?

S álltak egymással szemben, mint ellenségek, a régi klasszikus csaták idején. Irma a feketéscsészét figyelte. A szervizből való, nehogy odavágja ez az idegroncs. Áron pedig azt kívánta, bárcsak elájulna ez a hisztérika, hogy csend legyen egy kicsit. Rohadt zsarnok – gondolta az asszony –, azelőtt megcsókoltad a fenekemet. – Nagyképű senki, valamikor szétmállottál a szerénységtől – fortyogott a férfi.

Beszéd nélkül is tudták ezt jól, ők ketten. Áron mégis azt mondta, kis szünet után, megmorzsolgatva Irma vállát:

– Tudod, hogy szeretlek…

– Tudod, hogy én is – sóhajtotta vissza Irma, és megsimogatta Áron fülét. Szerették a fegyverszüneteket. Ilyenkor még ízesek voltak az ölelések. Már csak egyet becsülünk egymásban – gondolta Áron –, a hazugságot. Azt, hogy egyikünk sem adja meg magát.

– Elkezdődött a film – mondta, és ujja közé csípte Irma mellbimbóját. Irma játékosan beleharapott a kezébe.

– Itt? – kérdezte Áron. Most nem jutott eszébe Sóber.

– Ühüm – helyeselt az asszony, és lecsavarta a villanyt.

– Hagyd nyitva a gázt, hadd lássalak… – követelte a férfi, de Irma tagadóan mormogott. Jobb a sötét. Egy kicsit huzakodtak, és gyorsan mechanikussá vált az egész. Még jól is jött Kriszti üvöltése a szobából. Abba lehetett hagyni.

Beszaladtak. Pista rádobta Krisztire a paplanlepedőt, belecsavarta, és örült.

– Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró…

Kriszti nem látott semmit, sírt és félt.

Irma megpofozta Pistit.

– Nem sajnálod ezt a kislányt, te disznó? Hát ennyire nem törődsz a húgoddal?

Pisti értetlenül tapogatta az arcát, aztán ő is rázendített:

– Én csak játszottam. Már játszani sem szabad?

– Így nézitek ti a tévét? – förmedt rá Krisztire is Áron. – Mindjárt összetöröm az egészet.

A gyerekek elhallgattak. Leültek megint a szőnyegre, és bámulták a képet.

Irma is elhelyezkedett. Áron megkönnyebbült. Talán elfelejtkeznek róla. Behúzódott a rekamié sarkába. Ha elmondaná Irmának, mi volt ma Sóberrel, csak gúnyolódna vagy sajnálkozna, s ez mindkettő nagyon rossz. Végeredményben el is lehetne menni a minisztériumból. Politikailag tiszta, be ugyan nem lépett, de ki sem… ez is jó pont. Egyszerűen: méltánylás nélkül nem lehet élni. Huszárnak osztják az ügyet, másodszorra, őhelyette… Molyos kispolgár, közönséges számkukac. Az igazi egyéniségek mindig felőrlődnek.

Szórakozottan a képre pillantott. Valami őrnagy – valamilyen ütközetben. Parancsokat oszt. A katonák vigyázzban állnak. A kezük szorosan a combjukra simul. Az arcukon tisztelet és feltétel nélküli engedelmesség. Az őrnagy leereszkedő, atyai mozdulattal szalutál. A katonák gombnyomásra eloszlanak. Az őrnagy kihúzza magát. Betölti a képernyőt. A szeme bátor, az orra erős. Ragyog a rangjelzése.

Pisti megszólalt:

– Ezek is rabszolgák voltak?

Irma gépiesen rászólt:

– Már megint csacsikat beszélsz. Nem láttad az egyenruhájukat?

Pisti az anyjára pillantott, egy másodpercre eltátotta a száját, azután becsukta.

Kriszti megjegyezte:

– Ha én ősszel iskolába megyek, nem leszek olyan buta, mint te…

– Mit mondtál, te kis vacak? – torzult el Pisti képe, és ököllel vágott Kriszti fejére.

Áron nem bírta tovább.

– Állatok… Hát állat vagy te, mondd? Állat? Állat? Mi? Igen? – s közben jó nagyokat sózott a gyerekre, ahol éppen érte.

Kriszti összecsapta a tenyerét és nevetett. Két gödröcske képződött az arcán.

„Milyen bájos a bestia” – gondolta Irma, miközben belökte Pistát az apja elől a másik szobába.

– Miért kell ilyen jelenetet csinálni? Hiszen gyerekek…!

– Én csinálom a jelenetet? Az én kötelességem, hogy megneveljem őket?

– Nem is az enyém! Sohasem foglalkozol velük, csak vered őket!

– Még mindig többet törődök én velük szégyenszemre, mint te. Kriszti hat napig hordja ugyanazt a zoknit… – kiáltotta Áron, bár ő maga is tudta, hogy csak két napot kellett volna mondania. Saját túlzása kergette tovább, így ordította ki magából:

– Ki akart gyereket? Te vagy én? Én előre megmondtam. Neked kellettek, most tessék, ne told rám a felelősséget! – Irma kétségbeesetten sikoltozott:

– A saját gyermekei! A saját gyermekeit nem szereti! – zokogva kapta karjába Krisztit, de az érdeklődve kibontakozott, mert éppen akkor lőttek agyon valakit a képen. Pisti megjelent az ajtóban, s csak nézett. Irma hozzáfutott, beborította a testével.

– Nincs nekünk senkink… Szegény anyuci… látod, kicsi fiam, szegény anyuci, gyere anyucihoz… – Pista egy darabig nem mozdult, majd rést keresett az ölelésben, kidugta a kezét, és megkopogtatta az asszony hátát: – Anyuuu…

– Igen, kicsi fiacskám, igen…

– Anyu, én olyan sapkát akarok, mint a kapitányé… – Irma azonnal abbahagyta a sírást. Ellökte a fiút, és arccal a fal felé fordult.

Áron besüppedt a rekamié sarkába.

Megszólalt a telefon. Irma nem mozdult, így a férfi kászálódott fel.

– Anyád keres… – szólt be fáradtan. Irma kiment az előszobába. Hamarosan visszajött.

– Mit akart? – kérdezte fásultan a férfi.

– Szívrohama van. A szokott. Menjek el! Éppen olyan állapotban vagyok. Vegye be az orvosságát!

Bement a másik szobába, nem nézte többé a filmet. Ismét odatámasztja majd a homlokát az ablakhoz. Azért vannak az üvegen azok a homályos, kerek kis zsírfoltok, amelyeket havonta egyszer mosnak le. És ha sír? Sírjon. Csak ne itt. Anélkül is elég.

Katonák dagasztják a sarat. Valahová vánszorognak. Az arcuk eltökélt. Micsoda hülye film. Áron azon gondolkodott, kinek mesélje el a mai napot.

Leltárt csinált az ismerősökből, de még szomorúbb lett. Egyszer, még legénykorában megfogadta, amikor a hallgatótársai összevigyorogtak a háta mögött – hiába tagadták, látta –, hogy többé nem panaszkodik senkinek. A becsvágy a fontos. Az ember valaki akar lenni. Nem munka nélkül! Kemény munkával. Nem a fizetésért. Érezni azt, hogy nélkülözhetetlen… tulajdonképpen ezért érdemes reggelenként megnyomni az iroda kilincsét. Nem ingyen osztogatták azt a kitüntetéses diplomát. De hiába. Huzamosabb ideig nem bírják elviselni, ha valaki különb. „Te is követhetsz el hibákat, Áronkám, te sem vagy tökéletes… ez szarvashiba volt.” – Ó, ez a pöffeszkedés! Sári pedig védte az öreget. „Nézd, velem rendes volt – mondta, és naivul forgatta a szemét –, szanatóriumba vitette a gyereket.” – S mindjárt arról kezdett beszélni, hogy kétszáz forintra van szüksége, mert kitörött a korona a fogából. „Te lökted ki” – lihegte álérzékien. Azt hitte, ezzel minden el van intézve. Nők! Még szerencse, hogy Sárihoz nem fűzött illúziókat. Szükségem van rá – vonta meg gondolatban a vállát –, mint ahogy unom mindig egy csészéből, egy helyen inni a feketét. Sárival különben sem kellett sokat „lelkizni”, ez mindenesetre üdítő Irma után.

Irma visszajött. Összekulcsolta a kezét, ízületei ropogtak. Arca maszatos húsdarab. Jóisten, mégis jön a nagyjelenet, még most sem lehet megúszni !

– Gyere be, kérlek, egy percre. Ne félj, nem csinálok jelenetet. Néhány dolgot véglegesen meg kell beszélnünk.

Áron pánikszerűen menekülni kívánt. De Irma akkor megveri a gyerekeket, és felordítja az egész házat.

– Mit akarsz megint? – kérdezte utálkozva. – Soha nem hagysz békén?

– Érts meg! Hát nem érted, hogy én csak… – hosszan, elnyújtva felbőgött.

– Micsoda állatok! – ordította Áron, és felugrott. – Csak magukkal, mindenki csak magával…

Pista elkiáltotta magát:

– Na! Nem látok! Menj a tévé elől!

Áron visszaroskadt. Hova? Merre? Egy utolsó húszasa van. S reggel úgyis folytatódik. Nincs menekülés.

– Így is jó – az asszony hirtelen abbahagyta a szenvedést. A hangja szinte vidám, kihívó lett. A fejét fölemelte, és gőgösen lefelé biggyesztette az ajkát. – Holnaptól más világ lesz itt. Levegő vagy nekem, érted? Levegő. Én sem leszek különb, mint a többi. Keresek magamnak egy igazi férfit. Jön még kutyára dér. – Sebesen tupírozni kezdte a haját az egyik oldalszéken.

– Keress. Keress csak – mondta megvetően Áron.

– Keressek? – kiáltott fel megint Irma, s megújuló rohammal a földhöz csapta a fésűjét. – Keresek is.

– Lelövik? – szólt izgatottan Kriszti, és megrángatta Áron karját.

Áron nem felelt.

A mezőn egy katona haladt, s valahonnan az erdőből lőttek rá, nem tudni, kicsodák.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Pista.

– Nincsenek itt, nem láttad? – oktatta Kriszti.

A katona csak ment, mintha nem hallotta volna a golyók süvítését, le sem hasalt. Csak ment, s ügyelt, hogy el ne veszítse bakancsát a nagy hóban. Azt húzkodta akkor is, amikor eltalálták. Csak a ruhája látszott ki. Azután – művészi megoldással – lassan azt is betemették a hópelyhek.

A felirat szép világosan kiragyogott: Vége.

Irma lecsavarta a tévét. Egy pillanatig végtelen megkönnyebbülés volt a csend, az ezüstkék, gonosz fény helyett a lágy sötétség. De már égett is a villany, a tompa, tejfehér mennyezeti csillár. Irma hadakozva cipelte be a gyerekeket a másik szobába.

Pista egyre süvöltötte a magáét:

– Apuu… küldd be aput… addig úgyse alszom el… – Irma bevágta az ágyba, azután kijött.

– Légy szíves… a fiad… megbeszélnivalója van – mondta gúnyosan.

Áron felsóhajtott. Be kell menni. Rosszabb, mint az anyja, úgysem hallgat el addig. Kriszti, ahogy a feje a párnára esett, már aludt is. Pista azonban maga köré csavarta a paplant, és várakozóan ült a rekamiéján.

Irma kiment a konyhába, és langyos borogatást tett a szívére. „Megvárom, amíg kijön utánam, ha reggelig kell is itt kucorognom” – határozta el magában. „Nem lesz éjszakád, te csibész…” S válogatni kezdte a rizst a holnapi vacsorához.

– Hogy van az – kérdezte Pisti a belső szobában az apjától –, hogy van az, hogy az emberek szeretik egymást ölni?

– Ezt te még úgysem érted, fiacskám – mondta szórakozottan Áron, és megsimogatta a gyereket –, nem szeretik. De kell, mert sok a rossz ember.

– Ezért öltük meg mi is az indiánokat?

– Ki az a mi? Te vagy én, vagy anyuka? Ne beszélj csacsikat. Mi még nem is láttunk indiánt…

– De haragszanak egymásra… azok meg ezek… mi… vagyis… szóval ez azért nagyon csúnya, nem?

– Ne törődj te ezzel, Pistikém. – Áron sóhajtott. A gyerek túl okos a korához. Dolgozik a fantáziája. Nem neki való ez. Úgyis labilis az idegrendszere. Valami hasznosat, szépet kellene mondani, ami igaz is. Valami megnyugtatót.

– Az a fontos – s ezt jól jegyezd meg –, hogy mi szeressük egymást, és boldogok legyünk… – mondta végül mélyen rezgő hangon. Kicsit meghatódott.

– Mi? – kérdezte bizonytalanul a fiúcska.

– Mi. Anyuka, te, Kriszti meg én. A család… – s tétova kört írt le a kezével.

Pisti ránézett. Nem szólt már semmit, csak eltűnődve, kicsit döbbenten piszkálgatta az apja keze fején kidudorodó ereket. Azután lefeküdt, oldalt fordult, nyitott szemmel.

Áron lecsavarta a villanyt. Kicsit toporgott még, a homlokát nyomkodta. A szobában nem volt teljes a sötétség. A lazán leeresztett redőnylécek között beszivárgott az utcai fény. Ahogy odakünn fújt vagy hallgatott a szél, aszerint szűkült vagy tágult a négy szobafalon az aranyozott rács.

– Tegyük el magunkat holnapra – motyogta Áron. Így hallotta apjától, harminc évvel ezelőtt.

 

Emlékirat

„Négy dolgot nem szeretek – írta Margó a naplójába –, a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mert ilyenkor új cipőt kell vásárolni. Különben minden stimmel.”

A lakásban három tükör van: egy ovális, egy fekvő téglalap és egy négyzet alakú. Épp hogy az arca belefér.

– Hogy ebből problémát csinálsz, nem mutat emelkedett gondolkodásra – mondta valamelyik tanárnő, még a szakközépben. – Sőt, primitív, hogy így fejezzem ki magam.

– Az élet sokrétű – mondta a főnöke, amikor kérte, cseréljék ki fedettre az íróasztalát –, nem igazodhat a női hiúsághoz, Margó drága.

– Örüljön, hogy van – mondta a cipőtisztító bácsi a láb nélküli bőrbugyogóban –, és ne kísértse az Istent.

Margó mégis ezt írta a naplójába:

„Nem tehetek róla, ez a bizonyos engem kedvezőtlenül befolyásol. Ha őszinte akarok lenni, már kicsi koromtól fogva. Eleinte azt hittem, elmúlik. Egy lánynak nyolcadikban sömöre volt a szája körül, lila kenőccsel kenték, aztán elmúlt, és férjhez ment. Persze, nem foglalkozom szüntelenül ezzel a dologgal. Hogy leírom, az csak azért van, mert esetleg kiadják. A naplókat ki szokták adni. Legalábbis a tüdőbetegekét. Ez még mindig jobb, mint a tüdőbetegség. Bár azt gyógyítják. Bár azt sem mindig. Például egy kolléganőm barátnője belehalt. Ráadásul a járásom is erősebb, gyakran kell váltanom a cipőt. Aránylag a szandált szeretem. A papucsot. Pánt nélkül. Ma moziban voltam, páholy első szék, sírtam, Ivanov jött haza a háborúból, mankóval, a feleségével direkt gorombáskodott, de az asszony rájött, lélektanilag, és belekarolt. Az arcom viszont szép. Vagyis, mint a többi, olyan. És igaz, hogy amikor az embernek itt a kultúra, nem szabad teljesen harmadrendű dologgal foglalkoznia…”

Amíg kicsi volt, ezeket a hurkákat csókolgatták. Úgy nevezték: piskóta, kalács.

– Juhuhuj… – sikkantotta a keresztmamája. – Ez a kis kövér láb… hogy egyem meg!

Eleinte fáslizta. Akkor meg térdnél buggyant ki, s visszaborult, mint a kalaposgomba, a fásli fölött.

– Teljes normális láb – mondták az ortopédián –, legfeljebb a szépségversenyre nem nevez be.

A hús közvetlenül a bokacsontnál kezdődik, harmincötös, formás lábfeje van. Abból indul a combvastagságú, göcsörtös hústömeg, sehol sem szélesedve, sehol sem keskenyedve.

„Ha belépek valahova – írta Margó –, két eset van: vagy azonnal odanéznek, vagy egyáltalán nem néznek oda, kínosan meghúzzák a vonalat a derekamnál. A derekam egyébként hatvan centi, manökenméret. Négymillió-nyolcszáz a piros vérsejtjeim száma. Náthás is csak háromszor voltam. A foghúzást sem ismerem, a fogaim épek. Azt mondják, majd a szülés, az szörnyen fájdalmas. Elképzelem. Szörnyen fájdalmas, az okos nő elkerüli. Bár egyébként szülhetnék, nem örökölhető. A lányom még táncosnő is lehet, az orvos szerint. Emelték a fizetésemet nyolcvanöt forinttal, befizettem az irodalmi Nagylexikonra. Helyes az az elgondolás, hogy az ember ne önmagát helyezze középpontba. A külsődleges értékek mulandóak. Viszont a külsődleges hibák nem mulandóak, ez zavar. Amellett a logikai rendszert zavarja. Mert van ilyen: logikai rendszer. Egy roppant intelligens fiú dolgozik a vállalatnál, vállalati jogász, szeret beszélgetni velem. Nyilván nem vagyok olyan felszínes, értelmi képességem az átlagot meghaladja. Elhatároztam, hogy olaszul is megtanulok, a németet – még az iskolából – bírom alapfokon. Belső gócot kell kialakítanom, ami fölvértez. Mindjárt más, ha valakivel lehet erről beszélni. A vállalati jogász. Evezős. Kajak-kenu. Most lemegyek a sarki maszekhoz, isteni tojáshabos krémest süt, enni nem szégyen; órákon át elfőzögetek; ezek az egyszerű ténykedések töltik el a szívet igazi örömmel.”

– Sem leplezni, sem fitogtatni nem kell – mondta a vállalati jogász. – Megvan annak a maga módja, ahogyan ezt az ember elegánsan viseli. A szerencsétlenség méltóságot ad. S ez fölemelő.

A vállalati jogász jól ismerte a törvényeket. A paragrafusokat nyílt és közvetlen modorban idézte.

Margó furcsállotta a kifejezést: szerencsétlenség.

– Gondoljon arra – mondta a jogász –, hogy ettől maga még lehet vonzó és kívánatos. A gátlásai a pszichikumában gyökereznek.

– Hiszen tudom én – mondta Margó. – Ha egyszer majd valaki istenigazában fölkavar… – Pillanatnyilag előnyösen helyezkedett, kiemelték mellvonalát a kézzel horgolt csipkekarikák.

– Van, aki éppen erre bukik – mondta a jogász, s mintha nem aludt volna az éjjel, szemhéját tapogatta. – A torzulás kelti föl tudatalattijában az ingereket.

„Micsoda piszok fráter – írta este Margó a naplóba –, azt meri állítani, hogy engem csak beteges érzésű férfi képes szeretni… Nem dörgölőztem hozzá, ezért. Ezekhez dörgölőzni kell, lihegni, és akkor nagy kegyesen… köszönöm. Tőlem nem fogja megkapni, az önérzet az első a világon, s az egész úgyis csak addig számít, amíg az ember meg nem öregszik, utána teljesen mindegy, öregkorára mindenki levegő, ezt a negyven-ötven évet kell átvészelni, értelmes dolgokkal, s nekem van ilyen, az olvasás, kézimunka, színház, a Galéria… ide mindig el lehet menni, csak hétfőn nem, hétfő szünnap, ilyenkor foglalkozom a látottakkal, értékelem… S egyáltalán nem szorulok vigasztalásra. Tények mutatják, hogy ma már nem ez a lényeg. Amikor már az Ember rátette lábát a holdra. Csak nagyon-nagyon alacsonyrendű egyén tud ilyenkor ezen a peches ostobaságon keseregni. Gondoljunk bele: a hold! Ez a távoli, titokzatos égitest. Éjszakákon át bámulom, különösen, amikor a felét levágják a felhők, olyan, mintha kiharaptak volna az arcából. A világon semmi sem tökéletes, így tervezték, rózsát a tövissel, viszont az Ember mégiscsak hatalmas, amint említettem, rátette lábát a holdra.”

Kapkodott már, a betűk összeszaladtak. Nyári este volt. Becsukta a naplót, a nyomda rá is nyomtatta arany betűkkel: NAPLÓ. Ragadt ez az arany, tele lett finom aranyporral a tenyere.

Lekattintotta a sellőtestű kerámialámpát, az ablakot kitárta. A hold már a háztetők fölött állt, szokatlanul tiszta és erős fényben, mintha odáig értek volna a vasárnapi kivilágítás díszsugarai.

Margó letette a subapárnát a subaszőnyegre, pánt nélküli papucsát messze hajította, s lépegetni kezdett a süppedős felszínen.

Szokott így játszani.

Egészen más dolgok döntenek – gondolta –, a holdnak például mindegy.

Homályos gyanúja támadt, hogy a hold meg ő, az kettő. S a láb a hold finom porában is láb marad.

„Az írás arra való – folytatta gyorsan a naplót –, hogy legyőzze a kicsinyhitűséget. Mert például, ha választhatnék, mondjuk, csoda folytán: legyen semmis az egész űrhódítás és holdizé, és akkor az én lábam normális lesz, vagy legalábbis szimplán ronda… én nyilvánvalóan azt felelném…”

A tolla megugrott, a betűk, mintha pumpálnák őket, növekedtek.

„…hogy dögöljön meg az űrpilóta, robbanjon fel a hold a csillagokkal, élni akarok, ahogy a többi, én, én, én, ÉN IS…”

Görcsöt kapott a keze, mozgatta az ujjait.

A kezem szép – gondolta –, kimondottan szép kéz. Domború körömmel.

Gyorsan zárójelbe tette az utolsó bekezdést. Majd egyszer kitépi, átmásolja az oldalt, megzavarná ez a néhány sor az összképet, az olvasót megtéveszti.

„Én nyilvánvalóan azt felelném – folytatta szabályos zsinórbetűkkel –, hogy az emberiség fejlődése, a jövő háttérbe szorítja az egyes ember apró problémáit…”

A kollégák is hibásak. Csak a végletet ismerik. Iszonyú vagy semmiség.

A kajak-kenus vállalati jogtanácsost bevitték a központba, közben megnősült, mindenki mondja, kurvát vett el, a nő tíz évvel öregebb, hogy cigány, az is lehet.

„Anyuska, mielőtt meghalt – írta Margó a naplóba –, azt a tanácsot adta, ne higgyek a férfiaknak. Lépre csalnak a mézes beszéddel. Ígérnek fűt-fát. Azt hiszem, anyuska tévedett. A férfiak nem ilyenek. Hogy ajánlkozzanak, azt csak az egészen alja lányok csinálják. És előfordulhat, hogy még akkor is hiába. A férfiakat elsősorban a sport érdekli. A sakk is sport. Csak az a sok variáció. A partner mindig kombinál, ezt-azt kitalál, egyetlen játszma sem biztonságos, pedig előre kéne látni, szeretném előre látni, meddig tarthat ez így. Huszonnégy éves vagyok, manapság nem kor, és nem is szabad minden jöttmentnek odadobni…”

Elégedetlen volt a fordulattal. Homlokát ráncolta, helyesbített.

„Világosan kifejezve, attól félek, hogy aki éppen szerelmes lesz belém, azt én éppen nem fogom viszontszeretni… Különben elsején visznek Koncz kartárshoz, titkárnőnek, úgy sejtem, mert szerinte a legpontosabb vagyok az osztályon, nem centizem a szabad időmet, és ez ritka. Koncz kartársnál be van a szék vonva pikkelyes bőrrel, és spirálnaptárat kapok. Ezzel a perspektívával valóban lényegtelenek bizonyos dolgok. Jól írtam szeptember 23-án: csak nagyon-nagyon alacsonyrendű egyének ítélnek meg mindent a béka feneke alól. Ha valami csoda folytán megkérdeznék, mit akarok inkább, titkárnő lenni Koncz kartársnál, vagy sikkesen viselni a körömcipőt, nyilvánvalóan azt felelném, biztos tudásom birtokában, hogy (őrülten el vagyok keseredve) természetesen az előbbit… Sürgős beszerzések: egy darab Merkant tollkészlet. Ábécés névmutató. Olasz nyelvlecke, második rész. Értelmező szótár, bővített kiadás.”

Koncz kartárs két hét múlva döntött. Benedeknét vette magához, Benedekné szikár, kor nélküli nő, színjátszó samzsán köpenyben. Koncz nem magyarázkodott. De szerette döntéseit megindokolni.

– A titkárnő olvadjon egybe környezetével – mondta –, a feltűnés irritálja az ügyfeleket. Mindenféle feltűnés. Kizökkennek szándékaikból, céltudatosságuk szétszalad. S éppen az én előszobámban!

Koncz kartárs a vállalati üzletkötő-felelős. S esztétikát tanul az egyetemen.

„Arról nem beszélve – írta Margó –, hogy roppant fárasztó lett volna egész nap tárgyalni a sok idegennel, mosolyogni, ugrabugrálni, komoly nőnek nem is való. A karrierizmus egyébként éppolyan ártalmas, mint a többi külsődleges tényező. Szerencse, hogy nem volt módom belemerülni. Nagyon csúnya, amikor valaki egy íróasztalért töri magát, kispolgároknak való. Ma kaptam a névnapomra a kollektívától lengyel vodkát, szárnyas ló van a tetején, nem biztos, hogy ló, de a szárny biztos, istenem, istenem, miért nem adtál szárnyat… Ha a kellemes alt hangomat fejleszteném, csinálhatnék egy-két műsort a rádióban, Petőfit kifejezően szavalom. A moderneknél néha nem tudom, így vagy úgy, illetve tétovázom, a kollektíva azt mondja, igyam meg a vodkát, az ő egészségükre…”

Prüszkölt, amíg itta. Kiskorában egyszer köhögött, akkor diktáltak belé hasonló kanalas orvosságot. De a hatása jó volt: szivárványszélű, lebegő pontok a levegőben.

Úgy kell ezt is inni: egy korty víz, egy korty vodka, egy korty víz, egy korty vodka.

Estig az üveg kiürült.

„Valami egészen nahát… – írta este a naplójába –, aki nem próbálta, nem hiszi el. Csúnyuska betűk. Betűlik. Betűcskék. Asszociatív képrendszer. Sztriptíztáncosnő vagyok. Itt a fényképem. Illetve ott, a kirakatban… Előre meg hátra lököm a hasamat, irtó jó… Ki akar fogyni ez a nyavalyás toll…”

„Rosszul vagyok – folytatta másnap reggel. – Ez a förmedvény, feljebb, érvénytelen. Mindenkinek akad gyönge perce. Ezt nem lehet felróni. Éjjel hánytam. Később megindult velem az ágy, valóságosan, de nem fölfelé, nem; pokolian forgott, mint a keverődob, azt hittem, meghalok, de tényleg! Az arcom falfehér, a kezem most is remeg, látszik a betűkön. Különben teljesen mindegy, milyenek a betűk, ez az írás a legnagyobb marhaság, Hülyőke emlékiratai a szocializmus építésének korából, a szemétre való nyavalygás, az elhanyagolható selejtszázalék. Undorodom attól, hogy folytatnom kell. Az automatizálás miért nem terjed ki erre is? Ha meg lehetne nyomni a gombot, amire az volna írva kék zománcbetűkkel: HALÁL, most megnyomnám. De hát ez sem olyan egyszerű. Bonyolult műveletekkel jár. Sorba állni nyolc patikában. Keresni egy nagy bögrét. Szoktatni a gyomrot, hogy ki ne hányjam. Ezek a tevékenységek az életre emlékeztetnének. Az életre, amelyből senki sincs kirekesztve. Ezt a naplót össze fogom tépni. De ahova én elmegyek, nincsen ottan több kikelet… Milyen sok az ilyen nóta! Remélem, mások is vannak így, rajtam kívül… Helyesbítés: Remélem, másnak nem jut ilyen sors osztályrészül!…”

Néhányszor berúgott még, de nem tudta a szervezete megszokni. Túlságosan rövid ideig tartott a lebegés, rövid volt az az idő, amíg eggyé válhatott a holddal és a bérelszámolóból holmi fiatalemberekkel. Utána mindig hányt, mindig összetörte a keverődob, s a visszatérés órái egyre keseredtek.

A naplóját félmondatokkal tarkította:

„gyermekes fecsegés…”

„Le vagyok talpig szarva…”

„…kelt mint fent. Dettó.”

„Ötezer forintot nyertem a kötvénnyel. Anyuska rám hagyta a garzont. Tiptop bútorok. Költsem magamra?”

Amerikában tökéletes műlábakat gyártanak. De azt is le kell este csatolni. Mennyit nevetnének ezen az irkafirkán száz év múlva! Amikor olyan nagy bajok vannak, mint az atom. Hogy valaki egykor ilyesmiért sírta tele a papirost… Amikor itt a küszöbön az atomveszély. A tömeges pusztulás réme. Sőt, gyökerestül kipusztulhat az emberiség. Teljesen mindegy az atomnak, akár a milói Vénusz, nem válogat. Ez az egyetlen, ami vigasztal.

Figyelmetlenül fogalmazok. Azt akartam írni: „ez az egyetlen, ami még a saját ügyemnél is jobban elkeserít”.

Hivatali munkáját pontosan végezte. Senki sem sejtette, hogy csak nyolctól ötig mosolyog. A közös gondokban derekasan részt vett. Hozzászólt a gyermeknevelés problémáihoz. Haj- és kézápolási tanácsokat adott.

Már-már ott tartott, mégis elkezdi a sorban állást a gyógyszertárak előtt, amikor a sors a mártír asszonyt a csoporthoz helyezte.

A mártír asszony negyvenkét éves volt, négy gyermek anyja, özvegy, dupla fonott kontyot viselt, babahajtűkkel tűzte a fejbőréhez, hogy félre ne csússzon az ingatag glória. Tekintélye – a tényeken kívül – azzal erősödött, hogy nem panaszkodott, vidám, nyájas nyíltsággal hordozta körül tekintetét a szobában, s úgy tett, mintha birtokában volna az egyetemes elixír minden sebre.

Bent maradtak túlórázni egy különösen hideg téli napon, a mártír asszonynak kellett a pénz, ünnep előtt.

– Hogy bírod mindezt? – kérdezte Margó, mert kíváncsi volt a receptre.

A mártír asszony szerénykedve tűzködte a babahajtűt a fején.

– Észre sem veszem – mondta, s meggyőzőn aprókat bólogatott hozzá –, észre sem veszem, igazán.

– Négy gyerekkel özvegyen. Nem tudok ennél nehezebbet – mondta Margó makacsul.

Az özvegy sóhajtott, fürgén írta a számokat egymás alá.

Később fölvette a kabátját, álláig emelte a síkos szőrmegallért.

– Támogatnak, tisztelnek. Az özvegység ideális állapot – mondta Margónak. – Előtte kétszer elváltam. Gyermektelenül, aztán három gyerekkel. A negyedik ettől lett, aki meghalt. Borzasztó alak volt, az isten nyugossza. Elváltnak lenni! Az a nehéz.

– Nekem még halottam sincs – Margó irigyen áthajolt az asztalon. – És nem is lesz, soha.

A mártír asszony megsajnálta, kitárta bölcsessége tárházát. Nagyon szépet tanácsolt, rezgő nyomatékkal a szavak alatt. Amikor elváltak, megcsókolta Margó arcát kétfelől.

Margó új lapot nyitott a naplóban.

„Gyönyörű gondolat. Lám, a költők tudták: él valahol valaki, aki ugyanolyan szerencsétlen, mint én. Akitől a véletlen bizonyos dolgot ugyanúgy megtagadott. És vár. S ha két ilyen ember találkozik, örök szövetséget köt. A közös fájdalom összeforrasztja szívűket. Gyönyörű gondolat. Aki maga is átélte, csak az érthet meg engem igazán… Talán már közeledik.”

Két hónap múlva ezt írta, csupa nyomtatott nagybetűvel, élénk, enciánkék tintával: „ITT VAN. KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM.” S utánajegyezte: „Ezután nem lesz időm többé írni.”

Vaskos pontot tett a mondat végére. A naplót nejlonzsákba csavarta, s elsüllyesztette a vécé víztartályának dobozába.

A fiú arcán a bordó folt bal fülétől a jobb szeméig húzódott, egy kissé kiemelkedett a síkból, ezáltal azt az illúziót keltette, hogy késsel levakarható. Formáját illetően az Ibér-félszigetre hasonlított. A fiú különben száznyolcvan centire nőtt, s mellén a folt párja csak akkor látszott, ha ingét levetette.

A fedett uszodában ismerkedtek meg, nyakig a meleg vízben. A fiú hálás volt és zavart, amikor az ápolt arcú fiatal nő anyáskodva megszólította. Bár – amíg a vízből ki nem léptek – azt hitte, pénzre megy a dolog. Mondta is Margónak, ilyesmire nem áldoz. Aztán megkönnyebbült, felhúzta magas nyakú pulóverét, és jobb oldalára vonta Margót, az illemszabályok értelmében. Ekkor már némi fölényt is érzett.

Tetszett neki a lakás, a sok puha szőnyeg, Margó megígérte, hogy a hosszú nadrágot – úgyis divat – állandóan viseli majd.

A fiú technikusként dolgozott a játékgyárban. Szerette a játékokat. Volt egy újítása – hazánkban először –, a könnyező baba. Ha a gerincén megnyomják, szabályos könnyeket hullat.

Így aztán nem küszködtek anyagi gondokkal. Az özvegyet hívták esküvői tanúnak, meg egy idénymunkást a játékgyár fröccsöntő üzeméből.

A sellőtestű kerámialámpát letakarták egy csíkos selyemsállal, s egymásé lettek a sejtelmes félhomályban. Talán túl gyorsan.

– Meglátod – mondta az özvegy –, ha két ilyen ember az energiát összesíti, mire képes! Az élet mindig kárpótol. Amit az egyik oldalon elvesz, azt a másikon kitoldja…

– Milyen szerencse – mondta Margó a fiúnak –, hogy éppen aznap támadt kedvem úszni… egyébként nem szoktam odajárni.

– Én sem – suttogta a fiú. – Hát nem csodálatos? Mi ez, ha nem véletlen csoda.

– Aki azon keresztülment, mint mi, csak az tudhatja… – mondta Margó szenvedélyesen, és csókolgatta a fiú jobb fülét.

– Miért? – kérdezte a fiú idegesen. – Min mentél te keresztül?

Margó nem felelt. Várta, hogy a másik meséljen. Elképzelte, ahogy lassan kitárja a lelkét, és ő megvigasztalja.

De ez szótlan fiú volt, elkedvetlenedett, ha faggatták. Az ágyban érezte jól magát, a félhomályban is csukott szemmel.

Amellett a lépegető holdautón törte a fejét. Margó kivitte a széket a vécébe, rátette a szemétládát a tetejére, s egy üres vasárnap délelőtt kipiszkálta a naplót a tartályból. Semmi baja nem esett, csak a széle gyűrődött meg, s a fedele lett a nedvességtől domború.

„Az egyéni boldogság nem felejtetheti el az emberrel a kifejezés vágyát – írta, ismét egy lapot kihagyva –, helytelen, ha a boldogságomat nem osztom meg a világgal. Önzésre mutat, és úgy látszik, mintha csak nyavalygásból írtam volna azelőtt… Mi ketten csodálatosan megértjük egymást, két sokat próbált egyén, teljesen összeolvadunk egy közös akaratban, hiába beszélnek, hogy jobb lett volna várni, szegénykém, túl feltűnő az arca, de ilyesmin fennakadni, milyen csúnya, s mennyire arra utal, hogy alacsony szintű az emberek gondolkodása. Sürgős beszerzések: tévépizsama. Neki osztrák nejlonzakó, katonagallérral. Harmadikán mindketten belépünk a dolgozók kölcsönös segítő takarékegyletébe.

Ui.: Ezek az emlékiratok egykor tanulságul szolgálhatnak, hogyan lehet a nehézségeket leküzdeni. Borzasztó például Kína. Meg itt-ott azok a fegyveres összecsapások. Mégiscsak más, ilyen keretek közt. Szerintem a gyerekek a bőrbajt sem öröklik.”

– Hogy ízlik a túrós derelye? – kérdezte a fiút. A fiú nem válaszolt, a holdautó rugóját piszkálgatta, a villát bal kézzel emelte a szájához.

– Kifáradtál, ugye? – kérdezte Margó megértően. – Látod, ami másnak játék, az neked munka.

A fiú ránézett.

Ha nem ismerném – gondolta Margó –, még azt hihetném, gúny van a szemében.

– Nehéz testi munka – mondta a fiú –, ami másnak játék. És verejtékes fantázia.

„Olyan intelligens – írta Margó –, néha alig tudom követni. Nála valóban pótolta a természet, amit egyrészt elvett. Tavasszal halványul a folt, a napfény jót tesz neki, bár azt mondják, fordítva, télen kevésbé feltűnő. Nekem teljesen mindegy, hamarosan úgy megszokom, hogy észre sem veszem, csak ne dudorodna ki legalább. Mert én, ugye, nadrágot húzok, és kész. Persze, a nadrágot sem lehet folyton viselni. Pláne, ha a meleg beköszönt.”

Egyszer-kétszer szoknyára cserélte, nehogy azt higgyék, annyira fontos.

– Hadd nyomogassam meg – mondta a fiú egy szombat délután. Sétálni indultak, de egy kalauznő kinevette őket a saroknál. Úgy tettek, mintha süketek is volnának, de azért nem mentek tovább. Hazamentek, s odaültek egymás mellé a heverő szélére. – Hadd nyomogassam meg – mondta a fiú.

Margó tiltakozott. De a fiú eléje térdelt, s mintha kelt tésztába nyomná a mazsolát, bele-belemélyesztette ujjait a göcsörtös húsba. Egészen közel hajolt, úgy nézte.

– Fantasztikus – mondta különös, mély hangon –, ez egyre fantasztikusabb.

– Most én – mondta Margó rekedten –, az arcodat. Csak a felületét.

Ott kezdte a simítást, ahol még rendes. Borzongva érezte, hol a határ. A körme egy kicsit megkaparta a folt szélét. Mint a bélyeget a borítékon.

A fiú a kezére ütött.

– Te szadista – mondta –, ezért megverném a tulajdon anyámat.

– Feltételes reflex – Margó eldugta a lábát a subatakaró alá. – Hiszen hallottál róla, a te intelligenciáddal…

A fiú felvette az új osztrák nejlonkabátot a katonagallérral, elment.

„Az okozott lelki sérülések bonyolultan jelentkeznek – írta Margó –, a szakkönyvek tanúsága szerint. Türelmesnek kell lennem. Ha már úgy döntöttem, hogy az életemet összekötöm. Még ő van megsértve. Kisebbrendűségi komplexum. Pedig nincs oka rá. Hiszen szeretem. És ha szeretünk valakit, még az is kedves előttünk, ami egyébként visszataszító. Legyünk igazságosak: én sem vagyok tökéletes. Bár a láb mégsem olyan lényeges, mint az arc. Nyilván ő is tudja.”

Aztán éltek tovább, veszekedés nem volt, a kis holdautó már akadály nélkül bukdácsolt a subaszőnyegen.

– Nahát, ezek ketten – hallotta a szakszervezeti bizottság ajtajában Margó, úgy augusztus tájt, amikor reklamálni szeretett volna a mátraszentimrei beutaló ügyében. – Két ilyen figura! Sajnálom őket, sajnálom… Képzeld el az ágyban. A fiú talán zacskót húz a fejére.

– De mit csinál Margó? Csak arra vagyok kíváncsi. Mit csinál közben az oszlopaival?

A beutalót lemondták. A Sziget is van olyan szép, különösen ősszel. És a napokat Pesten is el lehet tartalmasan tölteni. Nem ám eszpresszó meg hajóbár.

„Ezt kéne még megoldani – írta Margó a naplójába –, hogy amikor sétálunk, ne bámulják folyton az arcát. Ha már nekem nem adatott olyan partner, ami minden más értéktelen fruskának. Ráadásul olyan morcos. Pedig annyit, de annyit vigasztalom. Hát nem Adonisz. De láthatja, mennyire felülemelkedem. Hiszen én sem vagyok tökéletes.”

– Nem kell az arcodat elfordítani – mondta a fiúnak gyöngéden, a letakart lámpa fényében –, tudod, hogy szeretlek. Nem undorít.

A fiú lehengeredett mellőle. Tetőtől talpig felöltözött, az ajtóból még visszaszólt:

– Sajnálom. Kimerült az akkumulátorom. Már nem tudok más nőt elképzelni a helyedbe.

Margó egyedül maradt. Pongyolát húzott, az asztalhoz szaladt, kinyitotta a naplót, de nem írt bele, csak ráhajtotta a fejét, aztán a tiszta lapon keletkezett zsírfoltot tintával bekeretezte.

A fiú csak reggel jött haza. Kezet csókolt szelíden, tehetetlenül.

– Te sírtál – mondta az özvegy Margónak –, ne is tagadd. Összekoccantatok valami szamárságon. Nem szabad elfelejtened, mi a ti szövetségtek alapja. Az forrasztja egybe a szíveteket.

– Miért tetszik sírni? – kérdezte az ügyfél, déli egy órakor. – Csak nincs valami baj?

– Fáj – válaszolta Margó, s a fejére mutatott. – Egész nap görcsöl.

– Tessék borogatni. Borecettel – mondta az ügyfél, és Margó lábára nézett. – Attól két hét alatt lelohad.

Az özvegy intett, diszkréten.

Az ügyfél megértette, szörnyen röstelkedett.

– Milyen hülye vagyok, milyen hülye – hadarta –, de tessék elhinni, semmi különbség. Mindenkinek van valami. Akinek nem kifelé, annak befelé.

Idősebb, őszes ügyfél volt, sildes sapkával, csekken fizette a hátralékot.

– Az úr úgy érti – magyarázta az özvegy fölényesen –, hogy mindenki cipeli a maga keresztjét. Még ha titkolja is.

Margó leitatta a szemét.

– Ketten mégiscsak könnyebb vinni – mondta. – Ketten könnyebb, mint egyedül.

Az őszes fél sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem hiszi. Ellenőrizte a csekken a dátumot.

– Csókolom a kezüket – mondta –, és minden jót.

Margó hosszan ült a napló előtt. Meg akarta fogalmazni, szabatosan.

„Az igények – írta – nem a lehetőségekből születnek.”

Megörült ennek a mondatnak. Véletlenül folyt ki a tollából, maga sem tudta, hogyan. Igen, így kéne. Ezen a szinten.

„Az ember olyan tudós – írta –, aki saját magával kísérletezik. De képtelen az eredményt szakszerűen felírni.”

Büszkén aláhúzta.

A fiú hazajött, fényes aktfotóval, kiszögezte a falra.

– Talán ez segít – mondta jó szándékkal.

„Ó, te nyomorult csúfság – ez állt a következő oldalon –, még te válogatsz, te ábrándozol? Hát nem elég, hogy itt vagyok magamnak, téged is szemléljelek, naponta, a te idegen csúfságodat? S még hálára kötelezve? Pofáztok, hogy a nagy egész? Milliomodnyi törtrész semmit sem határoz? De hiszen mindenkinek megvan, ez az őszes megmondta, mindenki hurcolja, mindenik rab, hogyan haladhat akkor az egész szabadon előre? Ha egyszer ez a helyzet. Amit én szavakkal ki sem tudok fejezni. Pedig én igyekeztem. Metró. Gázvezeték. Műanyagok. Tudomány. Diadal. A világűr.

De én erre fütyülök. Nekem csak a gyűlölet maradt és az irigység. Ezt így vegyétek, akik majd olvassátok, ez az igazság. És a stílus már nem érdekel.”

Így kéne lezárni, ólompecséttel, beletenni abba a tudja isten miféle ládába, hogy az utókor felbontsa.

De hát semmit sem lehet igazán befejezni. Mindig, minden göngyölíthető tovább.

„Ha viszont azért kellő távolságból tekintjük, kétségtelenül el kell ismerni, az egyént kikapcsolva, hogy objektíve VÉGE.”

 

Szeretteink, szerelmeink

Csöng a telefon. Vagy a húgom, vagy Szacsvay az egyetemről. Nem tudom, melyik rosszabb. Mindkettő minimum fél óra, teljesen hiábavalóan. Ez a legveszélyesebb időpont: az este fél tíz. Aki ilyenkor telefonál, sem dolgozni, sem aludni nem tud, kezében a kagyló, forgatja a telefonkönyv lapjait, válogat a számok között, a torkát köszörüli, hogy amikor aztán megszólal, a hangja természetesnek hasson és vidámnak:

– Szervusz… te vagy az, Ádi?

– Mit gondolsz, ki más?

De Póla nem sértődik meg, mert akkor le kéne a kagylót tennie.

– Mit tudom én, talán társaság… – Nevetgél, még idegesebb leszek ettől az ok nélküli nevetéstől. – Miért vagy olyan komor? – folytatja. – Miért vagy te ilyen komor mindig?

– Ezért hívtál? Hogy ezt megkérdezd?

– Jaj, Ádi… Hát az ember fölhívja az öreg bátyunkáját, nincs-e valami baja, eszembe jutott, múltkor sápadt voltál, többet kéne levegőznöd, de nem akarod elhinni, olyan konok vagy, mint a tatus… A tatus itt áll mellettem, szeretne néhány szót…

– Miért nem alszik a tatus ilyenkor?!

– A tatus éjjel sosem alszik. Istenem, istenem, hiszen tudod… tudod… hogy egész éjjel mászkál, azért, mert te megúsztad, azért még tudhatnád. Egyáltalán, mit csináljak vele? Hangosan kiabálj, mert süket.

– Tudom. Ezt tudom – mondom, egyre ingerültebben.

– Mindent elfelejtesz, különben… olyan feledékeny vagy… Jöjjön már, tatus… az Ádi… mondom, az Ádi… a fia!!!

– Szervusz, apus. Hogy érzed magad?

– Vigyél el innen – kiabálja tatus. – Vigyél el ettől a nőszemélytől… Meg akar ölni.

– Ugyan, apus…

– Kidob. Mindent kidob. Összetörte a pipámat.

A vonalban lihegés. Póla hangja.

– Leejtette! És nem is szabad neki. Az orvos megtiltotta. És büdös. Hányok tőle, átszivárog az ajtórésen. És az ágyban is szívta. Füstmérgezés. Én azt nem veszem magamra. Rád még hallgat. Gyere el, és magyarázd meg neki.

– Mikor? – kérdezem rémülten. A középkori városfejlődés újabb adalékai megkezdve az asztalomon. Kedden szeminárium. Bizottsági ülés. A fiókban a Hadtörténeti lexikon esedékes címszava.

– Ráér holnap is…– mondja engedékenyen Póla. Tulajdonképpen Paula. Csak így ejti, franciásan. Három nyelven beszél és olvas. Igaz, hogy csak detektívregényeket. És fordít. Bizalommal ajánlhatom bárkinek, nyersfordításai precízek. A szinonimákat is feltünteti zárójelben.

– Ötödike körül… Amikor hozom a tatus járandóságát. Akkor majd hosszabban beszélgetünk.

– Fiam! – kiáltja megint az apám. – Én vissza akarok menni a régi lakásomba. Onnan ki lehetett látni az utcára.

– Nem engedhetem az ablakhoz! – Megint Póla. Birkóznak, egymás kezéből tépik ki a kagylót. – Itt nincs rács… Kizuhan, és loccs a feje… Én nem érek rá egész nap strázsálni… Csinálj valamit…

– Este tíz órakor?

– Múltkor reggel nyolckor hívtalak. Ugyanezt mondtad. Mindig sietsz. Rossz az élettempód.

Felröhögök.

– Na, csakhogy fölvidítottalak! Az a gyanúm, hogy te búskomor vagy. Hallod, Ádi? Búskomor. Ne ugorjak oda?

– Most?

– Jó holnap is…

– Nekem bizottsági ülés…

– Ülés, ülés, ne menj el, neked is kell egy kis szórakozás, kimegyünk a Normafához, két testvér, milyen pompás lesz!

– Két hete voltunk!

– Jópofa vagy, két hete! Meséltem már, hogy jelentkezett a Duci barátnője, és kijelentette, hogy nála nincs semmiféle könyvtári könyv, és ha Duci ezt állítja, hazudik? Egyáltalán, felolvastam az utolsó levelét?

– Igen – mondom gyorsan.

– Az unokám – jajgat bele apus. – Hallottad, hogy disszidált az unokám?

– Hallottam, tatus, Már egy esztendeje… Nyugodj meg, aludj.

– Meddig fog még fájni a lábam?

– Tavaszra elmúlik. Légy nyugodt, tatus. Nemsokára megyek, és viszek neked sört. És ne bántsd Pólát. Ő csak jót akar.

– Adjátok vissza az önálló lakásomat!

– Ádi, ezt nem lehet sokáig húzni! Azért, mert én akkor ezt vállaltam, nem vonhatod ki magad a felelősség alól…

– Póla… mondd meg, mit segítsek? Hogyan?

– Ha sokat akadékoskodik, tényleg visszacserélem a lakást kettőre…

– Póla. Kilencvenkét éves.

– Én meg negyvennyolc. Minek nekem ez a nagy lakás, végül? Ha egyszer nincs többé gyerekem.

– Ne haragudj, csöngetnek.

– Éjszaka? Ki megy hozzád, éjjel?

Ezt elvétettem. Ezt délelőtt szoktam mondani, vagy délután.

– Szemét alak vagy, Ádi…

– Értsd meg, nyakig ülök a munkám közepén. A jövő héten mindent megbeszélünk.

– Csak azt hallgasd meg, milyen helyesen ír… Mintha okosodott volna, nem?

Odahúzom a széket, leülök, rágyújtok. A kagyló nyomja a fülemet.

Duci jól keresett idehaza, ahhoz képest, hogy csak szabás-varrást tanult, azzal az elképzeléssel, hogy úgyis színésznő lesz, és akkor majd saját maga varrja a ruháit, egyedi tervek szerint, az egész világot elkápráztatva. Egy belvárosi maszek szalonban dolgozott, mindennap tajtékzó irigységgel rontott haza.

– Az a sok vén kurva, azokban a drága, gyönyörű cuccokban!

– Na de Duci – mondta Póla –, azok már nagyon régen keresnek. Megengedhetik maguknak!

Néha beleszóltam. Igyekeztem ellensúlyozni Póla hülye érveit.

– Nézd, te széplány, neked inkább azt kellene ambicionálnod, hogy ne hasonlíts ezekhez a páviánmajmokhoz… Én mint férfi mondom neked, a ruha nem számít. Csak hogy passzoljon az egyéniséghez, és a női formához igazodjon…

– Te mint férfi… – mondta Duci, olyan hangsúllyal, hogy társalgásunk megakadt. Pedig egyébként nem idegenkedett az idősebb férfiaktól, egyik nagy dilemmája ez időben éppen az volt, hogy lefeküdjön-e egy ötvenhárom éves sofőrrel, aki negyvenkettőig artistaként működött, és megígérte neki, hogy tapintatosan és következmények nélkül fogja bevezetni a szerelmi élet rejtélyeibe. Mert Ducinak huszonkét éves korára sem sikerült elvesztenie ártatlanságát, ebben gyávasága és ronda modora is megakadályozta.

– Hát nem fejlődött? Mennyivel higgadtabb szegénykém… – mondja Póla. A levélnek vége. Lelkesen helyeslek. – Tudom, hogy benned mindig voltak vele szemben bizonyos előítéletek, te nagyon elszakadtál a családtól, ne is tagadd, de most legalább ismerd el, hogy nagyon helyesen ír. „Édes anyukám, azon leszek, hogy a teáltalad megszabott úton haladjak az életben, és elérjem mindazt, amit egy ember el akar érni, és ami reális.”

– Igen – mondom. – Biztosan így van, Póla. És mi újság a zongoraművésszel? Aki fölkarolta?

– Ja… a Ricsi… Megvan… Nem zongoraművész, bárzongorista, de az ott jobb…

– Jó éjt, Póla. Kösz, hogy hívtál.

– Igazán?

– És csókolom a tatát…

Most kell megszakítani a vonalat. Póla addig beszél úgyis, amíg a bontó búgást meg nem hallja.

Szeretem a szobám szagát.

Ha vendég jön, ez a szag mindig megbomlik. Másféle szappan, másféle kölni, másféle dohány. Duci cigarettái. Csak külföldi cigarettát szívott, undorítóan édeskés füstöt eregetett a levegőbe, levetette magát a rekamiémra, cipőjét elszórta, démoni pózban meresztgette enyhén bazedovos szemét. Igen, a nyakán is volt valami. Olyan pórázféle szíj, faragott kődarabbal, azt hiszem, így takarta a pajzsmirigyduzzanatát.

– Ugye, bájos kis arca van? – kérdezgette mindig Póla; én bólintani szoktam. Mit is mondhattam volna? Némely nőnek illik a festék, Ducinak nem illett, mintha viccből mázolta volna össze magát ezüsttel, kékkel, zölddel. Ahányszor láttam, viszketett a tenyerem, legszívesebben vittem volna a csaphoz, mosdatásra. Nem a konzervativizmus beszél belőlem. Hiszen amit az én Klárám művelt, azt sem helyeseltem: soha egy frizura, egy-egy könnyebb, habos blúz, még a szemöldökét sem tépette, hiába, ízetlen teremtés volt, az is maradt. Csak a matematika. Tanársegéd az egri főiskolán. Ámbár lehet, hogy már adjunktus. Fél éve beszéltem vele utoljára, karácsonykor, amikor kicseréltük az ajándékokat. De én fölkészültem rá. Erre a teljes elidegenedésre. Huszonhat éve, amikor a bíróság az anyjának ítélte.

Emlékszem, két-három éves lehetett. Én még bajuszt viseltem, szép, hosszú bajuszt, Klárika belekapaszkodott, sikított a boldogságtól, nekem fájt, de hagytam. Bejött az anyja, rászólt, majd erősen megütötte a kezét, Klárika sírt, és attól kezdve eltolt engem magától, pedig nem én ütöttem meg, csak az én bajuszom miatt…

Gyereket sem fog szülni. Nem illik a terveibe. Bár a házasság sem illett bele, mégis férjhez ment, egyik napról a másikra. Három héttel az esküvő után tudtam meg. A férjét csak fényképről ismerem, egri fiú, állatorvos. Túl csinos. Túl csinos Klárához. Én nem vettem volna el Klárát az ő helyében. Irén még ma is nőiesebb. Irén azt mondja, Klára végeredményben rám ütött, s arról nem tehet, hogy ami egy férfinak sikkes, az a nőnek hátrány. Irén huszonhat év alatt megnyugodhatott volna, de nem, vitakedve változatlan, a múltkor arról faggatott, hogy az a szomszéd lány a Rákóczi úti lakásunkban miért köszönt nekem szervuszt a lépcsőházban azon a húsvéthétfőn, amikor ő már Klárát hordta a szíve alatt….

Csodálom, hogy az a Szaniszló kibírja Irénnel. Nem tudom, miféle fickó. Klára mondott róla valamit karácsonykor, hogy neki nem kéne, ha utánadobnák se, vékony hangon beszél, a nedves szemét papírzsebkendővel törölgeti. Kétszeres özvegyként költözött össze Irénnel. Ennek a Szaniszlónak is van egy fia, Svédországban vasalógyári mérnök. Mindegy, Irén ezzel együtt szerencsés.

Az egész családból Póla a legszerencsétlenebb. Mintha anyám sorsát örökölte volna, anya ereje nélkül. Mert anya tudta viselni, ami neki kiméretett. Viselte apát; még akkor is viselte, amikor apa már régen elhagyta, más asszonyokat nyomorított, s csak pénzért meg meleg ételért ugrott haza.

A tatus. Nagymester. Az állandó önigazolás nagymestere. Soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy hibásnak vallotta magát valamiben. Ha a szemünk előtt törte össze a csészét, akkor is azt mondta, az már törött volt eredetileg. Amikor ötvennyolcban hosszú szenvedés után anya meghalt, Pólánál vacsoráztunk (Duci fölvette anyám antilop övét és hímzett kabátját a hagyatékból, illegett-billegett benne a nyolcéves testével, és hagyták, hadd játsszon). Tatus megveregette a kezünk fejét, könnyezett:

– Az tegye elviselhetővé a gyászunkat, hogy amíg élt, legalább mindennel elláttam, nem ismerte a szükséget – sóhajtott, őszinte átéléssel.

Kis híján fölpofoztam.

– Kilencvenkét éves – mondogatom most Pólának. – El kell viselni. A szenilitás!

Pedig hát soha nem volt másmilyen. A második felesége, aki három éve halt ki mellőle, eleget panaszkodott. Hogyha tudta volna, ilyen szörnyeteget öregségére dehogy vesz a nyakára…

Ennek az asszonynak – a neve Eta néni – is vannak gyermekei. Az egyik fel is hívott Eta néni temetése után, udvariasan közölte, hogy a bútor a lakásból az övék, s bár a lakás is az ő anyjuké, jog szerint, meghagyják a Bátori családnak, ha a Bátori bácsit ezután ellátják, az orvosi prognózis szerint úgysem húzza tovább fél évnél.

Az Eta néni fia – egyébként doktor Busuló Elemér – egyúttal arra kért, vigyem be a kisebbik lányát az egyetemre.

A Bátori család én vagyok meg Póla, meg talán idetartozik Duci is (valahol New-Brunswickban), és ha elveszi feleségül, természetesen a bárzongorista is, Klára lányom a férjével, Irén mint volt feleségem, hiszen jelenleg is a Bátori nevet viseli, de ezen az alapon Annucit sem lehet kihagyni; Annuci öt hónapig a házastársam volt, életem leghülyébb esete, végül is komolyodott, kikötött annál a pacáknál, akivel rajtakaptam, már három gyereket is szült neki, a múltkor ő ismert föl a buszmegállóban, s rögtön szemrehányást tett: bár az útjaink elváltak, az én beteges érzékenységem miatt, azért gondolhatnék arra, hogy néha-néha megnézem, él-e vagy hal.

Zavaromban ígérhettem valamit, mert másnap beállított, a legkisebb gyerekével – kis pelerin lógott a csöppség nyakában, ritka szép kölyök –, s arra kért, vigyázzak rá délután, mert moziba szeretnének menni.

Ez a kis pelerines Ágneske ült a térdemen, később letettem a szőnyegre, de újra fel kellett vennem, mert a bojtokat rágta, csupa szőr és piszok lett a kis pofája. Kétszer megcsókoltam.

Annuci azután írt egy levelet, melyben tanúk igazolták, hogy Ágneske a nálam töltött idő után közvetlenül többször is hányt, és vérhasgyanús tünetekkel kezelik.

De hát mindez mellékes. Csöndes éjszaka jön. Az agyam éles, szeretem a szobám szagát, a saját csöndemet, a kávéban a cukor koppanását, a papírlapok súrlódását, a betűk zörejét az írógépen.

Megint csöng.

Le kéne szereltetni. De mi lesz, ha a szívem…? Ha a szokott görcs behúzódik a hónom alá, elönt a verejték, s a bal oldalam ég? Hogyan értesítem a mentőket? Mert ilyenkor a mentőket kell hívni, ez a munkájuk, nekik nem terhes legalább.

– Dehogy, dehogy zavarsz… – mondom Szacsvaynak, Szacsvay a jelenkori történet tanszékén külső előadó, rendes fickó, csak tele ambícióval és gyanakvással. – Dehogy, dehogy… még fiatal az idő.

– Hogy állsz a munkáddal? Halló? – érdeklődött Szacsvay.

– Köszönöm, lassan. És te?

– Ez a hőség… halló… kinyitottam az ablakot…

– Nyisd csak ki. Helyes. Mi újság?

– Én kérdem tőled. Te vagy a pikszisben. Mi az öreg álláspontja? Halló…

– Mire vonatkozóan?

– Tudod. Amiről a múltkor beszéltünk.

Nem emlékszem. Szacsvay hangja teljesen dallamtalan, közlései egybefolynak, olyan óvatosan fogalmaz, hogy még azt sem lehet pontosan megállapítani, ki a szóban forgó személy. Véleménye kibogozhatatlan, recseg a kagyló sűrű, ideges hallóitól.

– Ja! Tulajdonképpen változatlan.

– Ez megnyugtat… halló. Te még bírod? Ha a Soltész odakerül, jó lesz az nekünk? A Soltész… halló… mindig más vonalat vitt…

– Milyet? – próbálkozom.

– Tudod… beszéltünk róla. Halló… És a Geller felszólalt. Utána az a bizonyos illető elhagyta a termet.

– Ne mondd!

Az a bizonyos illető. Fogalmam sincs.

– Gondoltam, érdekel… Jó, ha tudod. Halló… Mi, barátok… Mi, barátok. Mi, testvérek.

– Nem akarsz átugrani? – folytatja. – A család kiment a nyaralóba. Halló… magányos farkas… gyere… Találtam egy érdekes dokumentumot… halló. Az öreget ez piszkálni fogja.

Egyszer nagyon megsajnáltam, átugrottam. Fél éjszakát ültem egy támlás, faragott széken, száraz kókuszcsókot és diólikőrt fogyasztottam. Görcsöt kapott a szám, ahogy mindenre azt feleltem: persze.

– Isteni lenne – mondom –, de a munkám… A kiadó nyúz… ez a rabság…

– Egyszerűen föl kell téged pakolni, és ki a tó mellé. A nádasba. Horgászni. Halló… kiviszlek horgászni.

– Szervusz – mondom keményen –, nem akarlak tovább föltartani, jólesett, hogy hívtál.

– Szervusz – a hang gyűrött –, szervusz. Ott vagy még? Halló, halló…

Láttam már, filmen, olyan embert, aki nem veszi föl a kagylót, hiába csöng a telefonja. Nekem még sosem sikerült.

Póla öt éve vásárolt Dömsödön egy kilencvenhét négyszögöles irtatlan telket, Duci nevére, haszonélvezeti joggal. Felállított rá egy kimustrált lakókocsit. Néha kivonszol magával, ha úgy találja, hogy a Normafánál nem elég erős a nap. Mert Póla napimádó. Kora reggeltől napnyugtáig fő, aszalódik a napon, nyolcpercenként keni a bőrét, s ilyenkor témája is csak eme ténykedésére szorítkozik.

– Azért mintha fátyolos volna a fény…

– Azért ez nem az igazi. Viszket a bőröm. A rendes fénytől nem szabadna viszketni.

– Ez kell nekem. Ebből élek egész télen.

– Még semmi! Tavaly olyan barnára sültem, mint egy szudáni néger!

A múlt nyáron, közvetlenül Duci disszidálása után, lementem vele négy napra. Egyszerűen nem lehetett egyedül hagyni. A tatust addig a házmester etette, a tatus a házmesterék kosztjával elégedett volt, Póla főztjét utálta, azt állította, hogy Póla beleköpdös a salátafőzelékbe.

Kempingágyon aludtam, Póla buzgón kifeszítette nekem.

– Kiváló alvás esik rajta. Duci is ezen feküdt. Ide tette a kis fejét… Most vajon hova teszi? Te ezt nem értheted… itt a lányod Egerben. Csutorás sem értheti! Alig törődött Ducival, pláne, mióta az a dög fiút szült neki! Állítom, ha nem az a helyzet, mint ami, nem csinál ilyet ez a szegény boldogtalan. Bár lehet, hogy szerencséje lesz… A Csutorás bezzeg fütyül az egészre. Na, milyen ágyat készítettem? És ez a jó levegő!

Csutorás Ducinak az édesapja. Mi sohasem szívleltük egymást Csutorással, tulajdonképpen örültem, amikor elváltak, Csutorás ivott, nem a részegségig, csak annyira, hogy az utolsó vasát is elköltse. Amellett állandó kisebbségi érzésben szenvedett, kereskedelmi felvásárlóként járta az országot, s naponta kijelentette Pólának, egy-két pofon kíséretében:

– Azért még nem kell engem lenézni. Mert nem beszélek nyelveket.

Bár ez a mostani, kései házassága jól sikerült, egyszer összefutottunk, mutatta a fia fényképét, panaszkodott, Póla nem engedte Ducit a féltestvéréhez.

– Nem is – mondta Póla –, Ducinak semmi köze hozzá. Nem egészséges keveredni…

Erről a Csutorás fiúról csak annyit tudunk, hogy Istvánnak hívják, és ötödik általánosba jár, zenei tagozatra.

Szóval, négy napig aludtam Póla kempingágyán. Ittam a gyönge, zaccos kávét. A szúnyogok dagadtra csíptek.

– A fehér bőröd miatt! – oktatott Póla. – Gyere ki a partra. Majd én segítek rajtad.

Rögeszmésen úgy viselkedik, mintha ő istápolna engem.

Az árnyékból bámultam Pólát, ahogy arca kidudorodó részeit teleragasztja zöld levelekkel, forog szabályosan, szinte a zsírja is csöpög, mint a grillcsirkének a nyárson. Aztán este föltápászkodik, a naptól gyulladtan, vakon, a szeme fehérje besárgul, a hangja ugrál, elkezdi ok nélküli nevetőrohamait:

– Na, látod… Hát nem más így? Hogy te milyen buta vagy… Ducit is úgy kellett idecibálni. Türelem… az nincs ebben a családban. Hallod, Ádi? Nincs semmi türelmed!

Ha egyszer kifogy a türelmem! És megmondom: Ha egy nő negyvennyolc éves, az apjával lakik együtt, a lányát siratja, s ráadásul már roggyant elefántcombjai vannak, hagyjon föl a napozással. Egyáltalán mindennel hagyjon föl. Mert talán akadna férfi, aki a tatust és Duci emlékezetét elviselné – de az elefántcombokat, a hepehupákat, földrajzi türemléseket nem. Azt nem lehet semmivel ellensúlyozni. Az öregedés rondaságait csak a régi kapcsolatok viselik el, segít ebben a közös kopás nosztalgiája. De ezzel az eredménnyel már nem vadászhatunk újakra. Mert a csúf is szépet szeretne. Én csak tudom. Férfi vagyok, nézem Pólát, émelygek a látványtól, aztán a saját kék eres, piszke lábszáramat nézem, az émelygés erősödik.

Póla a legszerencsétlenebb a Bátori családban. Azért költözött össze tatussal, mert doktor Busuló Elemér – Eta néni fia – garantálta neki, hogy tatust a fejében levő daganat fél év múlva elviszi, s Póla úgy gondolta, megéri a fáradságot, marad utána Ducinak egy külön szoba. De a daganat felszívódott, vagy nem fejlődött tovább.

Másrészt: alkalmi partnerei is sorra leléptek. Főleg Duci miatt. Öt-hat évvel ezelőtt Pólának udvarolni kezdett egy ügyvéd, agglegény, a lakás is nagyon megtetszett neki, különösen a tulipános csempe a vécében. Alig akart onnan kijönni. Póla a személyzeti szobába is bevezette, aztán úgy alakult, hogy ott le is feküdtek. Duci váratlanul hazajött, tizenhét éves volt akkoriban, a személyzeti szoba ajtaját zárva találta. Az előszobában fölfedezte a férfikalapot. Kiment a folyosóra, először zörgött a kis udvari szoba ablakán, majd könnyedén benyomta a két ablakszárnyat, s odakönyökölt az ügyvéd úr feje fölé, a párkányra:

– Mit csináltok? Nem szégyellitek magatokat? – Az ügyvéd még a kalapját is otthagyta.

A férfiak mind olyan halvérűek, ha egy kicsit megöregszenek – mondogatja Póla –, te is olyan halvérű vagy, Ádi… Egy jó viccet nem lehet kipréselni belőled. Hallod? Megkukultál? Itt a te egyetlen húgocskád…

Duci csak sértegetni tudott.

– Hogy vagy, fogatlan tigris? – Ezt a disszidálása előtti tavaszon kérdezte, amikor a felső koronám meglazult, és hiányos foggal maradtam három napra.

– Te taknyos – mondtam neki –, még mindig nem érted, miért lécel le mellőled minden normális fiú?

– Nincsenek normális fiúk – mondta –, mind tele vannak bunkó nagy pattanásokkal. És sóherek.

Sajnáltam. A blúzából kibuggyant a melle, a feje rogyadozott toronymagas frizurája alatt.

– Miért hagytad abba a versmondást?

Ma már hihetetlen, de tizenkét éves korában öt hónapig elviselhető, aranyos kislány volt. Majdnem tehetséges. Verseket tanult, könnyezve adta elő őket, készült a „színművésznői” pályára.

– Versekkel ma már nem lehet érvényesülni. A színésznőnek is mindenféle helyzetgyakorlatok kellenek.

– Meg érettségi!

– Majd fogtok ti még csodálkozni! Én, apukám, észalapon oldom meg a jövőmet! Van most egy festő… irtó gavallér, szórja a pénzt, és csak bámul rám. Érted? Bámul, mint a szentségre!

Ez a festő levélben mutatkozott be Pólának. Póla meghatottan olvasta fel nekem, telefonon.

– „Kedves asszonyom! Én azok közé a maradi emberek közé tartozom, akik még hisznek a jóságban, a családi tűzhely melegében. Én a legtisztább érzelmekkel közeledem Ducika felé, nem pediglen arra törekszem, hogy más férfiak módjára élvezeti cikké silányítsam…”

– Ez impotens, vigyázz! – mondtam Pólának.

– Helyes, jó nevelésű fiatalember – felelte megrovóan Póla –, nem lehet mindenki olyan hideg és cinikus, mint te. „Kedves asszonyom, alig tudom elhinni, hogy az Ön mértéken felül vonzó leánya sorsomhoz kötné élete hajóját…”

– Csak az a baj – vallotta be Duci, három héttel az olasz IBUSZ-út megkezdése előtt, amikor este tizenegykor keresett fel, szokott tapintatlanságával, „rokoni látogatásra” –, csak az a baj, tudod, Ádám úr, hogy pici…

– Mi pici?

– A festő. Nálam kisebb.

– Mennyivel?

– …és művészileg nem tud érvényesülni. A klikkek nem engedik. Kénytelen megrendelésre másolni régi holland mestereket. Javarészt külföldre, ehhez persze te nem értesz; dollárüzlet.

Megszállt a nagylelkűség. Amire eddig mindig ráfizettem, mert csak az időmet pocsékoltam, és nem segítettem vele végül senkinek.

– Ha akarod, összejöhetünk… Vacsorázzunk együtt egy este. Ha számít a véleményem!

– Jól van, fogatlan tigris! – láttam, hogy örül. – Már tudja, hogy a nagybátyám észkombájn, tanulmányt ír meg minden… De a Fészekben, jó? Ahol megfordul a művészvilág…

Duci festője törpe volt. Szabályos törpe. Bár törpének talán magas. Száznegyvenöt centiméter. Ennyit vallott be, életkorban harmincötöt. A szeme egészen eltűnt, deformálódott kicsiny, puha arcában. Az ujján két aranygyűrű. A zakója zsebében zsebkendő.

Duci fehér pulóverben ült mellette, a haját leengedte, hogy alacsonyabbnak lásson, s kevesebb festéket mázolt a képére. Ezen az estén láttam először és utoljára emberinek.

A festő – Kovách Ede – zavartan szónokolt. A kedvezőtlen politikai légkörről, az érvényesülés szamárlétrájáról, s hogy ő egy asszonyt a tenyerén hordana… mert őt a nők eddig csak kihasználták, nem tudja, miért, egyébként hormonkezelésre jár, a hatása hamarosan mutatkozik, szerencsére Ducika sem túl magas, a sarkos cipő sem divatos már.

Duci hallgatott. Időnként rendelt néhány drága kotyvalékot. Mindig mást.

– Cudarul bánik velem – panaszkodott Kovách Ede. Három kerti párnát csúsztatott az ülepe alá, hogy kényelmesen szembenézhessünk. – Komolyan, ha nem szeretném annyira… még a kis kezét sem engedi megfogni… pedig mindent megkap. Jól keresek. A széria jól fizet. Mellettem nem kell majd tűvel szurkálni az ujjacskáit… Ducika, meséld el Ádám bátyádnak, mi mindent vettem én neked? Az aranyórát mutattad? Hát a kötött komplét? Azt a cipőt is megvesszük, amit a Váci utcában kinéztünk…

Unszolt, hogy fogyasszak. Fogyasszak még. A zsebét ütögette.

– De miért ilyen cudar hozzám? Most is… könyörögni kell, hogy egy szót szóljon. Pedig már a szertartást is kitűztük. Augusztus tíz.

Duci kifordult felsőtesttel ült a széken, mintha véletlenül, csupán néhány percre szerencséltetné társaságunkat. A zenekart figyelte, a zenekar hosszú hajú, fölényes fiatalembereit. A szája tátva maradt a sóvárgástól, szeme alatt a kék valódi bánatnak látszott, de senki sem jött érte, a törpe kapta el éjfélkor a könyökét.

– Póla – mondtam másnap a telefonba –, ez őrültség, Póla. Ne fogadjon el semmit… Miért engedted?

– Hát tudtam én? – siránkozott Póla. – Alacsony… alacsony! Relatív fogalom. De hát rám nem hallgat. Ha beszélek hozzá, rejtvényt fejt, vagy regényt olvas. Majd csak kimászik valahogy!

Duci Veronában maradt le a csoporttól. Harmadnap telefonált az őrjöngő anyjának:

– Minden oké. Itt az emberek egészen mások, mint a magyarok. Van már patronálóm, teológiát fogok tanulni.

– Teológiát! – ordította Póla. – Nem is tudsz latinul!

A törpe nem hagyta annyiban. Még az idén márciusban is felhívott, mint a család „férfitagját”, zokogott, fenyegetőzött, harminckétezer forintot követelt, számlákkal igazolva, hogy mind Ducira költötte.

– Szegény ördög! – mondtam Pólának. Póla lehülyézett, hiszen minden zűrt ez a gazember okozott, előle menekült el a kis butus lány. Talán Pólának volt igaza. Közölte Kovách Edével, hogy kopjon le végképp, különben ráuszítja a rendőrséget, ugyan kaparják meg egy kissé az üzleti ügyeit…

Akkor inkább a levél, mint a telefon csöngése. Duci képeslapjai.

„Már New Yorkból jelentkezem. Állati monumentális. Tudom, hogy nagy kitartásra lesz szükségem, hogy terveimet valóra válthassam. Legyél jó fiú, és akkor majd küldök neked egy amerikai borotválkozókészletet…”

– Miért nem válaszolsz neki? – kérdezte Póla. – Látod, milyen jószívű…

– Én csak az igazat írhatom.

– Igazat, igazat… Biztatás kell, nem ledorongolás. Csak ismerném az életformát. Hoztam már ki a könyvtárból könyveket. Feleség voltam New Yorkban… A felhőkarcolók árnyékában… Kéri a magas szárú vászoncipőjét. Azt a hetvenöt forintos munkacipőt. Mit jelent ez, Ádi?

Munkára. Munkára. Szeretem a szobám szagát. Szeretem, hogy nem kell válaszolnom. Ha válaszolok, mindig rosszabb.

Mint a múltkor. Póla hétkor hívott föl, még aludtam, előtte egész éjszaka dolgoztam, összeráztam két fejezetet.

– Tegnap moziban voltam – közölte.

– Örülök… És mit láttál?

– Az Oszkárt. Azt a francia produkciót, eredetiben, nem ám felirattal…

– …

– Nem kérded, miért?

– …

– A volt főnöknője, aki határozottan szerette ezt a gyereket, az mesélte, hogy Duci ezen a filmen sírt… hogy sírva emlegette. Gondoltam, megnézem. Ez is fényt derít a lelkivilágára. Hogy mi fájt neki annyira. Hogy mi okozta… a lelkivilágában…

– És?

– Ádi, fogalmam sincs. Fogalmam sincs, miért sírhatott… Ez bohózat. Luxusvillával, fehér telefonnal, tengerparttal, emeletes lakosztályok…

– Az istenért, Póla – túlságosan álmos voltam –, térj már magadhoz! Ezért sírt. Hogy neki ilyen nincs. Duci lelkivilága!!!

– Te végül is irigyled, nem, hogy elhatározta magát, és kiment, te pedig itt penészedsz egy piti tanszéken? Nem érdemes törődni veled, Ádi, önző vagy, mint minden férfi, egyáltalán nem csodálom, hogy így maradtál szólóban vénségedre, engem is, az egyetlen húgodat, elriasztasz!… És intézd el, intézd el a tatust, nálad is lakhat az alkóvban, hozzál te is valami áldozatot… A Pali bácsihoz is le kéne utazni.

Mert Pali bácsi is rokon. Póla azt állítja. Azt állítja, hogy amikor ötéves voltam, egy egész nyarat töltöttem Pali bácsinál Zala megyében. Pali bácsi tatus öccse, plébános és „arany ember”. Nem emlékszem. Aztán összevesztek tatussal, Pali bácsi nem adott kölcsönt, s tatus ezek után azt terjesztette róla, hogy a templomi perselybe lyukat fúr, de hagyja éhen dögölni a felebarátait.

– Anyuka nagyon szerette Pali bácsit – suttogta Póla, már nem tudom személyesen-e, az eszpresszó sarkában vagy telefonon. – Meg szokta anyukát áldani, és anyukának igenis adott pénzt! Most érszűkülettel nem tud lábra állni…

Vajon honnan emlékszik minderre Póla? Fiatalabb nálam, azon a bizonyos nyaraláson még meg sem született. Félelmetes a nők emlékezete. A táskájukhoz hasonló: ami egyszer belehullott, ott marad, minden megvan az alján, s mindig vele borul a többi, ha egyet-egyet kiemelnek.

Hogy nyomozta ki Pali bácsit?

Másfajta ez a női magány. Agresszív magány. A csápok idegesítő, vibráló tapogatózása körbe-körbe, bármilyen falat után.

A beszáradt meszet nem lehet újra oldani. De azért van, aki makacsul kísérletezik.

Arról is értesítettek, hogy Pali bácsit felhozták a Belklinikára. Pali bácsi s egyúttal tatus leánytestvére, bizonyos Mária Ilona, aki felnőttkori szövődményes skarlátban még tizenkilencben meghalt, egy gyereket hagyott maga után, ez a gyerek telefonálta meg – özvegy Lehotai Sándorné néven – a hírt: Pali bácsinak jólesne, ha halálos ágyánál még egyszer láthatná rokonait. Szeretné megáldani őket.

A látogatási idő már elkezdődött, a megbeszélt helyen nem találtam Pólát, benyitottam a kettes kórterembe. Az ágyak üresek voltak, csak az ablak mellettiben feküdt egy öreg-öreg bácsi, s mintha melege volna, eszelősen hajtotta arca elől a levegőt.

– Pali bácsi – mondtam óvatosan, közelébb lépve. Elkapta a kezemet, megcsókolta. Aztán a sarokba mutatott.

– Vidd! – kiáltotta. – Vidd onnan azt. Vidd!

– Jó. – Megsimogattam a homlokát. – Viszem.

Leültem melléje. Szorította az ujjaimat. Finoman, hidegen csúszott a keze.

Hirtelen eszembe jutott. Úgy éreztem, rokonom, valóban.

Póla berontott a folyosóról, a szoba megtelt a hangjával.

– Te jó isten, itt kucorog egy vadidegen mellett… összevissza keresünk… Pali bácsi vár a büfénél, letámogattam, virslit eszik sós stanglival…

Pali bácsi, a büfénél, kedélyesen fogadott, pedig két bottal vánszorgott, a lába lesoványodva, csontig.

– Az édesanyátok – mondta –, ha őt nem az apátok veszi el, miatta kiugrottam volna a rendből. Csodálatos asszony volt. Tudott szenvedni. Ti már nem tudtok, nyavalyások. Jártok-e sírjához?

– Persze – mondta Póla, én meg azt mondtam, hogy nemigen.

– Mindegy – sóhajtott Pali bácsi –, tulajdonképpen mindegy. A dolgok máshol dőlnek el.

Megnyugtatóan, hivatalosan mondta. Néztem az órát, hétkor kezdődött az előadásom a levelezőknél.

– Ádi mindig siet – nyafogta Póla –, nincs benne semmi könnyedség. Fogunk mi még együtt táncolni, ugye, Pali bácsi?

Csak ma este ne hívjon már senki. Tizenegy óra, lassan.

– A férfiak érzéketlenek – mondogatja Póla –, rinocéroszbőrűek… Nem hatol át az önzésteken semmi… Tunyán belenyugosztok a magányba…

– Dehogy, Póla – én meg ezt mondogatom –, csak nem iszom meg a plantát tea helyett. És kérlek, ne hozz a vázámba műzölddel műpipacsot.

Nem érti.

– Rajtad akarok segíteni, Ádi. Ne szomorkodj a barlangodban. Végy rólam példát.

Szacsvay örök lihegése:

– Tájékoztatlak mint barát… a te érdekedben… a te harcostársad…

Annak idején, régen, megszállott kölyök voltam. A tanulás meg a tenisz. Póla is teniszezett, de csak a párost szerette. Ha nyert, összecsókolózott a partnerével, ha vesztettek, egymást okolták, veszekedtek jóízűen. Én csak szingliben játszottam igazán szívesen. Ha kikaptam, hát kikaptam. De ha győztem, én győztem.

Ennyi az egész.

Szeretem ezt a csöndet. Olyan mozgalmas.

Nem tudom, mennyi van még hátra. Nyilván kórházban végzem, Póla oda is beárad, ül majd mellettem, és vigasztal:

– Öreg fiú, föl a fejjel… fogunk mi még táncolni… Az a baj, hogy te mindig elhagyod magad…

S kizavarni sem lehet, Irént sem, aki majd az utolsó percben mindent ünnepélyesen megbocsát, Klárit sem, aki benyúl a párnám alá, kitapogatja a betétkönyvemet. És az ismerősök is eljönnek, még egyszer, egy kicsit fecserészni.

A lámpámat is szeretem. A fénykörét a falon. A damaszthuzat surrogását. Az ágyam nyikkanását. Ez is beszéd.

Aludni kellemes. Ha altatóval alszom, mindig kicsordul a nyál a szájam szögletén. Ide terítem ezt a puha flanelkendőcskét, mandulaszappan-szaga van, a takarítónőm mandulaszappan-szagú mosóporral mos, a takarítónőmet úgy hívják, hogy Antalffy Géza Jánosné; igen, tudom már, megígértem neki a vértisztító nyugatnémet gyógyszert, a takarítónőmnek. Antalffy Géza Jánosné, itt ül a küszöbön, várja

a többiek meg a domboldalon, körbe-körbe

micsoda happening

és micsoda domb? Miféle örömünnep?

Középen fekszem, a völgyben, vagy inkább aréna, katlan, s ők körbeülnek mindannyian a füves domboldalon, Antalffy Géza Jánosné tálcáról omlós pogácsát kínál, Irén az ölébe ülteti Annuci három gyerekét, Szacsvay felém kiált: halló, boldogan integet, Klára egészen kicsi, és a masni alatt a fejét vakarja, tatus mikrofont tart a kezében, és Pali bácsi zengő, mély hangján kihirdeti:

– Doktor Busuló Elemér… jelentkezzék a tetőn… doktor Busuló Elemér…

Kovách Ede felmászik a dombra, gólyalábakon, leül anya mellé, anya eszik, idehallatszik a csámcsogása, karalábét rág, Kovách Edének is ad, Ducit nem látom, csak a kacagása hallik, nagyon magasról, de Póla látja őt, mert sugárzik az arca, Csutorás mögötte áll, és fénylő barna bőrét simogatja, egyre sokasodnak

szeretteink, szerelmeink

semmit se kérdeznek

semmiért se sírnak

zene is szól

micsoda happening

 

Hol a bárány, hol a farkas?

– Csak az élők számítanak – mondta Pipi határozottan. Zsani még bizonygatta:

– …ha meg is haltak: voltak.

– Aki volt, az nincs már. Nem ülhet asztalhoz.

– Jó – Zsani megint visszahajlított egyet számolásra tartott ujjaiból. Már csak árva hüvelykujja maradt a levegőben.

– Én vezetek… beee… Hat-egy. Óriási fölény!

– Persze. Ha a nem hivatalosakat is bevetted…

– Az együtt lakás már számít. De minden más kapcsolat: érvénytelen.

Még egyszer ellenőrizték az ujjaikon.

Pipi családja kimeríthetetlennek látszott. Egyelőre a nagyanyák összeszámlálásánál tartottak. Pipi apai nagyatyja háromszor nősült; a három nő még mindig verseng – halottak napján kihúzkodják a nagypapa sírjából egymás virágit. A vér szerinti nagymama rokoni elsőbbségét a második semmibe veszi, s mivel színházi jegyszedő, a Kaukázusi krétakör-re hivatkozva hangoztatja: nem a szülésben, hanem a nevelésben találtatik az érdem. A harmadik egy pontosan meghatározott összeget emleget, amit ő koplalt meg, csak hogy a fiatalok fészket rakhassanak. A „fiatalok” – apa és anya – még akkor elváltak, amikor Pipi betöltötte a hatodik életévét. Apa rögtön utána megnősült, elvette azt az álnok Tündi-Bündit, anya is férjhez ment, később, s Papagáj anyukáját odavette főzni. Papagájnak a második férjet nevezték, szűk családi körben, de ezt a csúfnevet szemtől szembe Papira rövidítették, a férfi végig úgy hitte, a „papa” gyengéd változata csupán. Aztán ez a házasság is megbomlott, de Papagáj anyja maradt, a válás után is. Papagáj – talán a kosztért – lassan újra visszaszivárgott az albérletből, lehorgonyzott, tisztázatlan, ágyrajáróhoz hasonló viszonyban. Saját anyja is mocskolta: mert ez a jámbor férfiú csekélyke összegekkel támogatott egy föl-fölbukkanó, kacarászó, titokzatos hölgyet, az apja egykori szeretőjét, akit az öregasszony „rüfkének” emlegetett. Az igazság a kölcsönös szidalmak között sose derült ki: megédesítette-é egy szegény haldokló utolsó éveit, vagy ő kergette nagyapát a korai halálba?

A summázat – csak a szívós nagymamák száma – hat darabra rúgott, akárhogy is. Hiszen Vörös nagymamát is bele kellett kalkulálni, bár ő – Pipi anyjának anyja – nemigen igényelte ezt a megtiszteltetést. Még most is nehezményezte, hogy leánya szülni merészelt akkor, amikor ő férj, mit férj? férfi nélkül maradt. Disszidált a nyomorult Vörös. Egy szó nem sok, de annyi hír sincs róla. Fölfordult vagy dúskál a javakban, ki tudja.

Zsani – tulajdonképpen Jani, de ismerkedésükkor Pipi franciát tanult éppen –, Zsani bizony nem versenyezhetett. Az ő szülei nyakukat szegték motorral, Zsani kilenc hónapos volt, szerencsére egyikre sem emlékszik. A két gyászoló nagyanya felváltva nevelte. Apai nagyanyját, Mamikát igazán szerette, az csak sírt, nem élt meg a gyűlölet a szívében – a másik öregasszony gyilkosnak nevezte a halott apát, hiszen ő vezette a motort, vadul, szertelenül, mint mindig. Az áldott Mamika özvegy és túlságosan beteg volt, hamar elment ő is; a szitkozódó, Gorgó-fejű pedig túlságosan fiatalnak bizonyult a szerepre, könnyei, átkai elfogytak, férjet cserélt ötvenhárom éves korában, meglepetésszerűen, s Zsanira fogta egyre gyakoribb hisztériás görcseinek okát: „Szakasztott a gyilkos vonások, szakasztott azok a mélyen fekvő szemek…” Zsanit gondozásba vette az állam, az asszony bőségesen fizetett. Zsani szakmát tanult, mechanikai műszerész lett, szerette a tárgyak némaságát, a javítások nyomán fakadó kicsiny hálafélét. Tévészerelővé képezte magát önerőből. Eddig további rokongyarapításra nem nyílott alkalma.

– Nem baj – vigasztalta Pipi –, aki az enyém, ezután a tiéd is…

Pipi tizenkilenc éves, az érettségin (szakközépiskolában) épp csak átcsúszott. Szándékai havonta változtak – volt már nyomdai előkészítő, alkalmi lapkihordó, könyvesbolti eladó, BKV-kisegítő; a varrással (szakmája szerint) meg sem próbálkozott. Azt sikerült megutálnia még menet közben, az iskolában. Panaszait rendszerint így végezte: „…ebben sincs sajnos fantázia”.

Most éppen a kirakatrendezői tanfolyamot gyúrta, de már habozott, vonzotta a sok plakát: a fiatalokat a metró is várja.

– Kiterjedt családba nősülsz – mondta Zsaninak.

Zsani röstelkedve gyömöszölte homlokát.

– Csak sikerüljön őket megjegyezni…

Az eljegyzéshez mindketten ragaszkodtak. Pipi azért, mert az anyjának is volt eljegyzése, s Pipi kissé irigykedett az anyjára. Be kellett látnia, többre vitte, mint ő majd valaha is. Külkereskedelmi státusban van, beszél négy nyelvet, utazik, tárgyal, a legcsavarosabb helyzetekben sem hagyja cserben fakír mosolygása. Bizony, Pipit az apróságok is bosszantották: anyját is, őt is Piroskának hívták, de míg anyjából ravaszkás-kedves Piróka lett, rá csak az undok Pipi ragadt. (Négyéves koráig dadogott, s ha neve felől faggatták, csak odáig jutott, hogy kinyögje: pi… pi…, az szép, bólintottak gyorsan az unatkozó felnőttek, szép neved van, kislány.) Egyszóval neki jár ez az eljegyzés, a felhajtás, a kis különbözés. De azért óvatos volt, a baráti csordából nem hívott meg senkit, a begyűjtött ajándékokkal jó hecc pukkasztani őket.

Zsani pedig úgy vélte, az eljegyzés alkalom, hogy a család befogadja. Mamika püspöklila bársony imakönyvében volt egy kép. Szétszórt sárga szalmán alszik egy pici gyerek, az asszony föléje hajol, szinte rálehel az arcra; valamivel távolabb egy öregedő férfi karjait tárja, az anyát is, a szülöttet is biztos ölelés szögébe zárva. Sacra Familia. Fénybura borult mindhármukra. Egy jászol. Benn bárányok, gyapjúmeleg.

Az ötletért csak Piróka nem lelkesedett. Mosolyába ezúttal gúny vegyült, az eseményt kutyakomédiának titulálta. Éppen taxira vártak, Pipi a kórházból jött ki, ez volt egy év alatt a második kaparása. Meg kellett csinálni, Zsani hiába érzelmeskedett. Pipi hősiesen markolta a sportszatyrot, az eső is esett, még ketten vártak előttük kocsira.

– Ítéletnapig ácsoroghatunk… Induljunk neki!

– Egy tapodtat sem – mondta az asszony. Szánalma és szeretete rendszerint dühkitörésbe változott; minél jobban aggódott, annál ingerlékenyebb lett. Így aztán Pipi nem is tudta, mit kívánjon inkább: törődjön-e vele az anyja, vagy maradjon udvariasan, kellemesen közömbös.

– Nincs benned rugalmasság… Nem kéjmámor, de már alig érzem.

– Majd ha elönt a vér. Majd ha trombózist kapsz. Majd ha öt hónapra elpotyogtatod a magzatodat… – kiáltott az asszony.

– Csöndesen, te – csípte meg Pipi a könyökét –, nem vagy utcai kikiáltó, megbízott messiás… itt nem kell semmit eladni. Különben is jogom van az ünnepélyes keretekhez.

– Eljegyzés. Gyűrűváltás. Vacsora – Piróka egyenként sorolta a várható gyönyörűségeket, mintha rég elfeledett szótári szavakat magolna.

Az eső nem szűnt, a járművek bravúrosan fölcsapták a sarat, csupa latyak lett Pipi meztelen lába szára, szoknyája alja csöpögött. Hirtelen el is sápadt.

Villamossal mentek végül. A peronra szorultak, Pipi ájuldozott az ázott egérszagban. Ez okból sem szedhetett tablettát: okádott a legkisebb szagra, s ötforintos nagyságú körökben hullajtani kezdte a haját.

Otthon hanyatt feküdt az ágyon, ólmos álomba menekült. Az anyját ott találta ébredéskor maga mellett. Az asszony a takaró alól kicsüngő sovány, piszkos bokán tartotta a kezét. Csak ült ott, kissé görnyedten, ejtett izmokkal, lefelé konyuló szájjal.

– Jól van – mondta, s roppantott egyet az éles bokacsonton –, megrendezzük. Ha ezen múlik, szamárkisasszony.

Papagáj lelkesen helyeselt, többek közt ezért hívták Papagájnak. A nagyi is örvendett: szeretett főzni, parádés ebédet, vacsorákat. Mániákusan mosott. A takarítást és a vasalást viszont ugyanily szenvedéllyel utálta.

Megszületett a döntés: legyen hát februárban. Az amúgy is unalmas hónap. Kell valami buli.

– Te hozol virágot, s én elővezetlek… kivételesen ölts zakót – mondta Pipi, s a papíron bekarikázta a végleges létszámot –, tizenkettő, Zsanikám. A költségeket anya fedezi.

– Nem gond! – Zsani izzadt, az intézetben megszokta a hűvöset. – Szeretném én vállalni az egészet…

– Te csak ne ugrálj! Jó az a pénz nekünk később is. Anyának a kötelessége!

– Én kedvelem anyádat – mondta Zsani.

– Mit képzelsz, én talán nem? Ne csinálj mindenből érzelmi kérdést. Jogunk van elvárni.

Zsani óvakodott a vitáktól, mindössze annyit kockáztatott meg, hogy Pipi túl gyakran és egyoldalúan alkalmazza ezt a két szót: jog és kötelesség. Pipi azt felelte, kispolgári közhely az ilyen kifogás; az embernek mindarra joga van, amit erejéből telik kikövetelni, s pusztán az a kötelesség, amire mások kényszeríthetik.

Zsani megint csak töprengett. Zavaros. Valahol zavaros a gondolatmenet, tisztázni mégis képtelen, mi ez: cinizmus vagy egészséges életrevalóság? Már-már kibökte, azután mégis visszacsomagolta kételyeit. Pipi családban nőtt fel. Nem ismeri, mi az, halottakhoz tartozni, halottaktól kérni tanácsot, s közömbös idegenek parancsához igazodni végül.

Mi tagadás, örült a nyájnak. Nem akarta a hangulatot rontani.

Az eljegyzést február első szombatjára tették, bár Pipi február elsején megkísérelte továbbcsúsztatni egy héttel. (A tévéújságból értesült, hogy Johnny Holliday énekel, közkívánatra, épp azon az estén.) De az anyja váratlanul makacsnak bizonyult, Zsani is támogatta.

– Nem lehet megkavarni mindent az utolsó percben!

Az érvek logikusan sorakoztak, a legőszintébb anya utolsó mondata volt mégis:

– Essünk túl rajta végre…!

Pipi kegyesen sóhajtott, különben is megtudta: valamelyik délelőtt, a közeljövőben megismétlik a műsort.

A nagyi elkérte a meghívottak listáját, áttanulmányozta tüzetesen. Papagáj kérésére Stefi nénit (Papagáj néhai apjának volt élettársát) is följegyezték, most nagyi egy tompa hegyű ceruzával kihúzta. Addig súrolta a nevet, amíg csak sejteni lehetett egyetlen betűt is; fekete, téglalap alakú maszat maradt a helyén: primitív koporsó.

– Ennek nem főzök. Szurkot a hasába. A rüfke.

A fiát is megfenyegette:

– Összejátszotok, tudom… Olyan a feje, mint a kukoricacsuhé, vénségére nem rühelli, de ha én főzök a belibe, attúl koldul, húzhatják a pápista nagyharangot…

Pipi nem kötözködött. Irtózott ettől a különben ártalmatlan asszonytól. Sose feledte, hogyan csente el tíz éve a plasztikbabát a karácsonyfa alól, s csak mert hirtelenjében, elhamarkodottan Stefániának nevezték el – éles tűket szúrt reggelre a szívébe.

Pedig Stefi néni jópofa, hetvenéves, és folyton utazik, le is fényképezték az Adrián, fehér matrózsapkában fogja a kormánykereket. Épp őt kell kiutálni…?

Piróka mama vállalta. Általában Piróka mama kiváló érzékkel látott el minden kényes diplomáciai feladatot. A Zserbóba invitálta Stefi nénit, hogy „illő környezetben” vitassák meg a bohókás fiatalok jövőjét. Papagáj hálásan kezet csókolt, az anyjának is, Pirókának is – s egy kis habozás után Pipi kézfejére is lehelt egy finom csókocskát.

– Akkor hát mínusz egy! – mondta Pipi nagylelkűen.

– Nem – mondta Zsani lelkesen –, akadt még egy élő rokonom… képzeld, Pipi. Sára nagyanyám első férje… lovagoltatott még a térdén… amíg Sára nagyanyám ki nem dobta… őt… aki mégiscsak vér szerinti…

– Hol szedted össze?

– Néha bekéredzkedik Sára nagyanyámhoz. Mostanában már ajtót nyit neki, régebben azt hajtogatta, nagyapám is ludas szegény anyám halálában… szóval, a motorügyben. Mert ő vette azt a motort, nászajándékba…

– De aztán itt ne csapjanak balhét.

– Szolíd ember az, csak sokat eszik. Sára nagyanyám úgyse hozza el a mostani oldalbordáját… Sokáig kérleltem őt magát is…

– Kérlelné a fene – biggyesztett Pipi –, de ha így jobb az önérzetednek…

– Megszenvedte a magáét – vélekedett Zsani –, ne hibáztassuk.

Haladtak a dolgok szépen.

Piróka megígérte, hogy esküvő után megkapják a sashegyi víkendházat. Onnan jó a buszközlekedés. Fák, virágok. Saját kulcs. Otthon.

– Nagyon rendes nő – mondta Zsani. – Kellőképpen meg sem tudjuk köszönni.

– Ha ő menne oda fagyoskodni, még rendesebb lenne – válaszolta Pipi. – Persze, nem tagadom… ez is valami. Viszont fölszabadul az alkóv, ő is nyer vele.

Lehet, hogy Piróka valóban számon tartotta az elkövetkezendő változás előnyeit. Mindenesetre megrendelte a Lakáskultúra új évfolyamát. Tárgyalt egy kárpitossal: ha a fülke elé düsessz függönyt húzat, képes-e az minden külső hangot elszigetelni? Félmondatokat mormolt a fürdőszobában, matatva Pipi szétszórt kacatjai között:

– Senki sem fogja a lábát az én törülközőmbe törölni…

– Senki sem nyomkodja a lefolyóba a büdös csikkeket…

– …nem mártja az ujját tövig a krémembe…

Csak a hanglejtés volt árulkodó. A dallam hetykén indult, aztán megcsuklott, kopogva leesett. Hálaima vagy panasz – ki tudná eldönteni?

De az úgyis odébb van, az esküvő, az újabb cécó. Nagyi szerint „addig még sok víz lefolyik a Dunán”. Addig még kiismerheti a lovag Pipi cudar természetét. Kár volt azt a gyereket elcsináltatni. Ha nincs adu, könnyen fuccs a parti.

Papagáj Zsani foglalkozását fitymálta. Papagáj mérnök volt, névjegyet is nyomtatott, ezzel a címmel.

– Egyszerű suttyóként kezdtem – mondogatta, s a konyha felé bökött, ahol anyja hangoskodott. Olyan gyorsan emelte és csapkodta vissza a födőket, mintha minden lábasból kiugorhatna egy-egy félig főtt ellensége. – Parasztgyerekként… anyám az élő tanúja. Több ambíció… azt kell Zsaniba belepréselni. Amúgy derék fiú.

Piróka nem szólt. Eredetileg okosabb férjet képzelt a lányának. Okosat – de azért éppily jót. Tapasztalatai azonban megtanították: a valóság másképp kever. Aki jó, az egy kicsit buta is. Ráadásul nem minden buta jó. Ész is meg szív is egyszerre, ritka kivétel. Piróka önmagán kívül nem ismert ilyet. De sosem hangoztatta, nehogy valaki megkérdőjelezze.

Vörös nagymama az értesítést telefonon kapta: szívesen látják az eljegyzési vacsorára.

Vörös nagymama meglepődött.

– A kis Piroska…? Hát már nem jár iskolába?

Hogy már tavaly leérettségizett, alig lehetett meggyőzni.

– Ne mondd – sértődött hangja hosszan elnyúlt a kagylóba –, ennyire szalad az idő… hiszen nemrég születésnapjára még babát vettem neki…

Piróka udvariasan közölte, hogy egyrészt az öt éve történt, azóta nem vett semmit, másrészt akkor sem vásárolta a babát, hanem kiemelte a sublót aljából, ahova még Piróka elől rejtette, annak idején.

– Mert olyan hevesen játszottál! Bevizezted a haját…! – a hang támadásra váltott. – Rendkívül drága baba volt…

– Jó – mondta Piróka. Az anyjával beszélgetni mindig olyan eredménnyel járt, mintha a pontos időtől kérdezgetné, ugyan mikor kezdődött, és mikor lesz vége. – Várunk szeretettel.

Gyorsan letette a kagylót. Az a bizonyos baba irtózatos baba volt. Szőke haja szürkére fakult, feketére oxidálódtak ezüstcsipkéi. Pipi elnevezte „Özvegy”-nek, s diadallal fölakasztotta az ajtókilincsre. Piróka tűzbe dobta, majdnem fölrobbant tőle a kályha, úgy megugrasztotta a lángot.

Vörös nagymama tőkepénzes. Vett egy telket fillérekért ötvenhétben, hetvenben eladta. A barátnőinek – csupa könnyelmű nyugdíjas – kölcsönöz, húszszázalékos kamatra. Az így befolyt haszonból szerényen éldegél, támogatni fölösleges és lehetetlen: azonnal tőkésít minden adományt. A legelemibb létfenntartó munkákat se végzi el, hálás üzletfelei közreműködését természetesen fogadja: egy kis söprögetés, egy kis kotyvasztás, kilocskolni azt a néhány könnyű rongyot, ugyan mi az…?

Pipit az utcán nem ismeri föl. Mindez azonban nem öregkori memóriazavar, az önzés tökélye csupán, bizonyítéka a tökéletes érdektelenségnek. Hiszen pénzügyleteiről pontos könyvet vezet, a legkisebb összegre és a hozzá tartozó arcra is emlékszik, napra-órára: selymet-bársonyt csukott szemmel fölbecsül, az aranyat két tenyerének serpenyője szinte grammra leméri.

Látogatóba ritkán jön – vásik a cipő. A látogatást is szívesen nélkülözi, cél nélkül ne hordozzák a bacilusokat.

Vörös nagymama Pipinek és Pirókának a sarki trafikosnál is idegenebb.

Az édesapjának Pipi képeslapon közvetítette a meghívást. A képeslapon Munkácsy festménye, a siralomházzal, betyárral. Piróka tapintatlan dolognak tartotta éppen ezt elküldeni, ki tudja, még célzásnak veszi… De nem volt mit tenni. Pipi megírta már a lapot, lustaságán győzni reménytelen.

A válasz táviratban érkezett, dísztáviratban, csendélet, dinnye, szőlő, kardvirág az asztalon.

„Képviseljük magunkat, gratulálunk, Szalaiék.” Pipi nézegette a kurta mondatot, majdnem sírt.

– Szalaiék… a hülye.

Piróka sóhajtott.

– Ez Tündi-Bündi szövege… fölvonulnak, együtt. Hozzák az éles szemű Elek úrfit… sejtettem, hogy egyedül nem engedik…

– Én csak az apámat hívtam… Kit érdekel Tündi-Bündi? S mi köze az ügyeimhez annak az utálatos kölyöknek?

Szónoki kérdés volt. Piróka is csak annyit tudott felelni rá, hogy aki csinn-bumm cirkuszt szervez, s veri a nagydobot, a közönségben ne válogasson.

Tünde asszony – Tündi-Bündi –, Szalai második neje, jogot végzett, de ügyvédi hivatását csak egy évig gyakorolta. Nehezen fogalmaz, beszéd közben össze-összeráncolja homlokát, fejét oldalra hajtja, csücsörít – s mint valami roppant szellemi erőfeszítést igénylő felfedezést, úgy közli a legköznapibb mondandót is.

– Én… – szünet (ránc, fejbillenés, csücsör) – arra a megfontolásra jutottam – szünet –, egy anyának… – még hosszabb szünet – első a gyereke…

Ilyenkor Szalai kötelező lelkesedéssel körülcsaholja. A kis Elek pedig – a fordított tojásképű – szemrevételezi a környezetet. Mindenhez rövid, de velős kommentárt fűz, olyan buzgalommal, mintha a másodikban piros pontot osztanának érte.

– Ez a függöny nem illik ide.

– Nagylány nem rágja a körmét.

– Piszkos a néni cipője.

Szalainak minderről az a véleménye, hogy a gátlásokat gyermekkorban kell feloldani. A személyiség szabadsága: alapkérdés. Tündi-Bündi helyesel, s a mosást, takarítást Szalaira bízza.

– Otthon forgolódom – mondogatja –, a tűzhely melege… az asszonyi lény… mintegy derűjén… fogantatik.

Így hát Piróka egyre súlyosabb aggodalommal várta az estét. Megkönnyebbült, amikor legalább egykori apósának második felesége (a színházi jegyszedő) kimentette magát.

– Édes gyermekeim – sűrűn járt a pillája föl-le, amíg végre kisajtolt néhány gömbölyű könnyet. – Nem kockáztatom… elvékonyodott az idegrendszerem… Megesz, felőröl, szétmorzsol… – keresett egy még hatásosabb igét – …darabokra tépi a lelkületem az a két farkasszuka… e bájos lánykának eszményi boldogság jusson osztályrészül… de én nem süllyedhetek közéjük.

…Mert a másik két öregasszony ezt a középsőt gyűlölte legszívósabban. Előd is meg utód is volt egyszerre. A leghálátlanabb szerep. A patron minden irányból beletalált.

Piróka a végleges listára fintorogva legyintett. Pipi csontos vállát meg-megcsókolta egy-egy óvatlan pillanatban.

– Mi a csuda? – Pipi vakargatta a csók helyét. – Te is ilyen émelyítő lettél?

Piróka azt mondta, sajnálja őt.

– Miért? – bámult Pipi.

Piróka hallgatott. A házasságért. A csalódásért. A válásért. A megszült és a csatornába kotort gyermekekért. De a céltalanságért legeslegjobban.

Kár fölsorolni.

Folytak az előkészületek.

A nagyi leszedte a selyemterítőket, bútorvédőt, függönyt, a díszpárnákat kihámozta a subahuzatból. Kimosott mindent, megszállottan pörgette a gépet. A selyem megzsugorodott, a függöny elmállott, a subaanyag összecsomósodott, tüskésre. A bútorhuzatot csak vasalni kellett – Papagáj vasalta is, behúzott nyakkal. Piróka küszködött, hogy a többit valahogy rendbe hozza.

– Nézze, mit csinált… legalább lássa be! – Ez volt Piróka rögeszméje: okulásul beleverni a macska orrát a saját piszkába. Imádta a vezeklőket.

A nagyi – konok jellem – váltig állította, csak a tisztaság szokatlan.

Pipi azt javasolta, fontosabb dolgokkal törődjenek, olyan vacsorát akar, hogy Zsaniéknak tátva maradjon a szája. Zsani úgyis nagyra van a jövedelmével, a szakmáját fitogtatja, mintha érdem lenne egy helyen igénytelenül leragadni.

Ennél a pontnál váratlan ellenállásra talált: a nagyi kijelentette, a megállapodottság Zsani egyetlen erénye. Papagáj azt fejtegette, innen az egyetem kurta lépés csupán. Piróka meg odavágta:

– Savanyú a szőlő, kisasszony. Amit te keresel… fölfordulnál éhen, tehát azt ajánlom, kussti…

Pipi szerette Zsanit. Tulajdonképpen hálát érzett, hogy védelmükbe vették. Szentimentális hangulatba ringatta magát, elolvasta a Bébi menyasszony című leányregényt (a salátává csipkézett példányt a kirakatrendezői tanfolyam egyik oktatójától kölcsönözte, becsületszóra). A haját vastag copfba fogta a hátán, fehér, szolíd gallérú blúzt öltött, skót kockás, durva szövésű, térdközépig lifegő midiszoknyát, s ortopéd talpú, bokapántos, háromszínű emeletes cipőt mindehhez.

Piróka közölte, hogy úgy néz ki, mint egy papírból kivágott, elfuserált öltöztetőbaba: hibásan csúsztatták a részleteket egymás alá. Felül liliomos Mária-lány, középen harcos szüfrazsett, alul bizony szimpla kurva.

– Túlságosan nem érdekelnek a sziporkáid – felelte Pipi. – Még mindig jobb, mintha valaki ásatagon unalmas, tetőtől talpig.

Az ütés talált, a témát lezárták. Most már mindegy, itt a nevezetes este.

Zsani hatra ígérkezett: késett. Papagáj reflexszerűen nyomkodta a feje búbjára fésült tarajos hullámot, küllemével is csúfnevét formázva.

A nagyinak az első vendégnél jutott az eszébe, hogy valamit tisztázni kell. Kiugrott a konyhából, elcsípte a fia alpakazakójának ujját:

– Magyarázd meg nekik, külön-külön, önálló gazdaságunk volt, nem vagyok cseléd! Számtalan aprójószág…

Nem Zsani érkezett – egy ismeretlen öregúr. Csenevész testéhez aránytalanul hatalmas, sötétsárga sörényén apró, őszes pettyek, mintha önmaga impresszionista mása lenne egy Seurat-festményen.

– Ne szóljon – mondta Papagáj, s kézszorítás közben kissé hátrafeszülve, diadalmasan fölfedte: – Ön a mi Zsanink édesanyjának, szegénykének, édesatyja…

– Így bizony – felelte a férfiú. – Gerlei Marcell, magyarosítás nélkül… a vér nem válik vízzé… Kaphatok egy pohár vizet… esetleg bort? Temetésről jövök, átfáztam… korai érkezésemért esdeklek bocsánatukért…

Tájékozódott és viselkedett. Fenyőszaga volt.

– Hozzám dörzsölték a koszorút – mondta mentegetőzve, bal kézzel a húsos pogácsát tördelte, jobb kézzel a bort iszogatta, poharát köszöntve a jelenlevőkre, finom bókolással.

– Ki halt meg? – kérdezte Piróka. Gondolatban már csökkentette eggyel a kínos listát.

– Jaj… lényegtelen – Gerlei Marcell hatásosan megállította a poharat a kezében. – Én, kérem, temetéseken búcsúztatok… magam írom a szöveget is, a séma nem segít, fontos az elhunyt egyéniségének ismerete…

– Nehéz munka – Piróka földerült. – Nehéz, de szép munka!

– Ebben a korban! – az öregúr nőies mozdulattal megrázta sörényét –, tessék elhinni, hölgyem, ez tartja bennem egyedül a lelket, ez a sok temetés…

Piróka fergetegesen kacagni kezdett. Pipi is, szinte azon pillanatban. Átölelték egymás derekát, ritmusra rángatóztak, rózsaszínű arccal, anya és leánya.

Papagáj szemöldökét vonogatta. Mi bajuk? Nem értette. Az öreg kivárta, amíg elcsitulnak.

– Addig viháncoljanak – mondta –, amíg Sára… nem ismerik még Sárát? Szerencsések…

– A tragédiája… – motyogta Papagáj –, meg lehet érteni…

– Nem hiszek abban, tisztelettel, hogy valakiből a balsorsa csinál szörnyeteget, nemcsak az ő lánya volt, az enyém is… A sorscsapások a fájdalom tüzében nemesítik a lelket… – Az öreg hangja fölszárnyalt, egy kissé az ülepét is megemelte.

– Ez eljegyzés – mondta Pipi –, ne tessék a helyszínt összekeverni…

– Igen. Az acélt megedzik – zengte Papagáj, pici gombszemével szemrehányóan Pipire nézett.

Odakünn – egy hosszút, két rövidet – csengettek. Piróka hiába várt – így hát indult kifelé.

– Nem vagyok cseléd – a nagyi a konyhaajtón kidugta a fejét, aztán visszahúzta, villámgyorsan.

A Szalai nagymamák együtt jöttek. A kapuban találkoztak, azt állították. Valójában lesték egymást, nehogy módja legyen egyiknek a másikat zavartalanul kibeszélni. Felváltva csöngettek, az első hosszút, Szalainé-három pedig két rövidet.

A „veszedelmes perszóna” felől szinte egyszerre érdeklődtek. Amikor Piróka megnyugtatta őket: a középső asszonyt színházi elfoglaltsága akadályoztatta, arcuk agresszivitása engedett, majdnem jóságosan mosolyogtak.

Gerlei kézcsókja tovább tompította indulataikat; közrefogták az öreget a kanapén, könyökét leszorították, alig tudott egy-egy kortyot a szájához vinni. Gálánsan kijelentette, szeret ilyen szép asszonyok között súrlódni. Az unokát gyanútlan földi halandó nem is sejtené…

– A tiszta élet az örök ifjúság titka – mondta Szalainé-egy –, az erkölcs kiül az orcára…

– Az öregség viszonylagos fogalom – fűzte tovább a másik –, a kedélyállapot a döntő, nem ám siránkozni, ecetes képpel…

Erről a nagyinak is volt véleménye. Végre bevonult. Steppelt köntöst viselt, fölötte tulipános konyhakötényt.

– A táplálkozás a fontos – mondta, s az öregúr elé tette a tálat. – Aperitifnek, köményes szeletke… férjfogó. Hol az a haszontalan fiú, a nyalka vőlegény…?

Pipi kiszökött, kémlelődött az előszobában. Csomagoknak nyoma sincs. Eljegyzési ajándék jár! Írta a könyv.

Bosszúságára Vörös nagymama bekukucskált a függöny hasadékán. Arra kényszerült, hogy ő fogadja.

– A végét járom – lihegte Vörös nagymama –, mit meg nem tesz az ember szeretetből… négy emelet!

– Jó a lift – mondja Pipi, alig látszott ki a karjába dobott bunda alól.

– Két percért forint, mi?! Csinos vagy, Panni…

– Piroska. Piri. Pipi. Lehet választani.

– Ne kötözködjünk ezen a szép napon. Kapsz tőlem egy melltűt, csak beadtam csináltatni, rossz a csatja…

Ellenőrizte, nem gyűrődik-e a bunda a fogason. Benyúlt a bunda zsebébe is, kikotorta a lyukasztatlan villamosjegyet, táskájába csúsztatta. Táskájának puha, hosszú fogóját kétszer a csuklójára csavarta, oldalán lóbálta, mint egy parittyakövet.

– Jó napot, Márk – mondta Papagájnak, de rögtön helyesbített –, rájár a szám. Megszoktam a Szalai Márkot.

– Apropó… tulajdonképpen milyen minőségben…? – kérdezte Szalai Márk édesanyja, kapott az alkalmon, a harmadik Szalainé nem helyeselte a tapintatlanságot, csilingelt a fürtjeivel. – …Milyen minőségben él Ön itt? – Tekintetét belevájta Papagáj menekülő szemébe.

Piróka megsajnálta a férfit.

– A társam – mondta. A lány segített neki. Hátba vágta Papagájt.

– Ő a Papi…

Papagáj kezet csókolt, megint, mindkettőjüknek.

Vörös nagymama a legkényelmesebb fotelba telepedett.

– Jó lesz nekem ez is…

Piróka meggyújtotta a villanyokat. A csillárt nem szerette, a legnagyobb is homályos. Üres volt a mennyezet közepe, feketéllett az összegubancolódott drótcsomó. Kis fénykörök gyúltak, más-más színben. A zöld sarok az asztal végén szabadon maradt. Piróka az érkező Szalai hármasságot szánta ebbe a sápasztó, kísérteties sugárba.

– Tünde – mondta Tündi-Bündi, a kézfogásra nyújtott kezeket épp csak érintette, kényeskedő spiccbe ficamította vaskos lábfejét. Egyszerre többféle szagot árasztott: utánalebegett az édes parfüm, keserű desodor, mentolos fogpaszta, savanyú hajlakk, ösztönborzoló váladékok lebírhatatlan szaga.

Szalai Márk frissen borotvált arcán az érzékszervek mozdulatlanul aludtak a puffadt párnák között.

Milyen fáradt – gondolta Piróka, s személyesen töltött neki.

– Igyál – mondta halkan.

Szalai ivott. Az ujjai remegtek, Tündi-Bündi egy szalvétát gyorsan a térdére nyomott.

– Mit szólsz – fordult Pirókához –, milyen remekül tartja magát… hatvanegy kilóval kaptam!

– Helyes – mondta lelkesen a néhai Szalai nagypapa harmadik felesége. – Én is mit kínlódtam vele annak idején… az egyik megszülte, a másik félrenevelte, én meg tömhettem bele a pénzt… mi, utódok, tartsunk össze!

– Csak, mert fiú. Azért szakíthatták el tőlem. Hadd ne említsem a nevét a ludasnak. De azért köszönthetnéd külön is az anyádat – szólt az idősebb Szalai nagymama, kis csönd után. – Elvárhatnék legalább ennyi disztinkciót… – Fölkelt, odahúzódott Piróka mellé. A fia pótlólagos, viaszos csókját sértetten fogadta. – Azért azelőtt nem történhetett ilyen… te sohasem uszítottad – súgta Piróka fülébe.

– Hol az a vőlegény? – A nagyi ki-be szaladgált, kötényét lengette, mint a rúdján akadt zászlót a megzavarodott katona. – Túljár tán hetedhét határon…

– Nagyon rendes fiú, sokat dolgozik, és árva – igyekezett Pipi, remélte, ráfigyelnek végre. – Jó fej, igazán…

– Ilyet nem mondunk – szólalt meg az éles szemű Elek, eddig hallgatott, Piróka már azt hitte, beteg.

– Kis arany – Piróka hozzáhajolt, hangsúlytalanul az arcába sziszegte. – Hogy fülel a kis arany.

– Piroska… – Gerlei bácsi az orrát dörzsölgette, ízlett neki a bor. – A kis Piroska… jön a farkas… hamm, bekapja… az a barna legény… nem fél a kis Piroska?

És Pipi félt. Először, amióta a világba belecsöppent.

Zsani nincs. Talán bezárta az a gonosz Sára. S itt hamarost elszabadul a pokol. Az anyja mégis mosolyog. Mintha bosszút forralna. Mintha arra készülne, hogy a rideg tényekkel kényszerítse: megint csak az ő igaza az objektív igaz.

Elek közben továbbfejlesztette rendkívüli képességeit. Az idegen retikülöket nyitogatta, kiemelte a pénztárcákat, s megszámolta a pénzt, szigorúan, homlokát aggodalmas ráncba vonva.

– Neked csak nyolcvan forintod van – mondta a hármas számú Szalai nagyanyónak –, miért nem takarékoskodsz?

A másik öregasszony erre a sajátját büszkén odakínálta.

– Ötszázharminc – közölte Elek –, ez már valami.

Vörös nagymama még egyszer átcsavarta táskája fogóját a csuklóján. Mintha rab lenne, a szíj a húsába vágott.

– Elvitte a cica – mondta Eleknek, mézes selypegéssel –, eredj csak, keresd meg a kamrában…

– Te hülye vagy? – kérdezte Elek, Piróka karja megrángott.

– Mit beszélsz? – Az öregasszony ravaszul körülpillantott. – Rossz az artikulációja, alig értem.

– Ide jössz – vakkantotta Szalai, s a gyereket Tündi-Bündi ölébe lökte –, vigyázzon a fiára, madaram.

Tündi-Bündi arcán szétolvadt a bájálarc. A szája sarkából üzent a férfinak. Valami ordinárét, valami iszonytatót.

Piróka csodálkozott. Változás történt. Más a felállás. A felszín lehámlott.

Örült is meg sajnálta is Szalait. Hiszen mindegy. Este van már, este.

Pipi kibújt az emeletes cipőből. Mozgatta elgémberedett ujjait, úgy állt ott, a szőnyegen, kissé görbe, cingár lábbal, esetlen szoknyában, mint tíz éve a játszótér üres közepén.

Piróka mellé lépett. Kemény kezével satuba fogta, kiegyenesítette a lány hátát.

– Türelem – mondta lágyan.

– Mi lesz? – kérdezte Pipi gyámoltalanul.

– Öt perc múlva csönget.

– Botrány. Mindjárt kitör a botrány, mama… – bandzsított, a hangját hisztérikusan visszafogta – …nincs ebben semmi fantázia.

– Nyugalom – mondta Piróka. – Ez még nem az előadás!… Amint említettük – emelt a hangján, szembefordult a társasággal, teátrális mozdulattal kitárta karját –, ez a roppant szimpatikus fiú család nélkül nőtt fel… ezt kell pótolnunk, kedveseim…

Pipi bámulta az anyját. Tökéletesen hazudik. A mértéket is tartja.

– Nem kell hangsúlyoznom – folytatta Piróka, mintha ódon könyvből olvasná –, kinek mit diktál a jóérzése… úgysem lehet megszabni.

– De hiszen természetes! – Vörös nagymama kiáltott elsőnek. – Szent dolog a család!

Kezdődött a játék, az újfajta verseny. Tündi-Bündi azt javasolta, fogadják azt a cuki gyereket csattanós puszival. Szalai horkant egyet, csúnyán elvigyorodott. Aztán kihűlt arcán a mimika. Ölébe vonta Pipit, s az orrát bedugta a lány fülcimpája mögé. Piróka a szemét is látta, a kitágult, laza szemet, rontott a jelenet mívességén ez a valódi bánat. A nagymamák majdnem fölsírtak – majdnem igazi könnyel.

Közbevisított a csengő.

– Ketten vannak – a kis Elek ellenőrzést végzett, trappolva ki s be szaladt. – Összesen tizenhárom…

– Éppen tizenhárom? – viccelődött Gerlei bácsi. – Az bajt csinál… az a faramuci tizenhárom…

– Engem ne számítsanak – mondta Piróka, s mint a rendező, ha fércműből csinál sikerdarabot, könnyebbülten sietett Zsani elé.

– Csak titeket vártunk – behúzta a fiút a folyosóról, a szőrös szájú öregasszonyt is megcsókolta.

Zsani hosszú szárú, drótra fűzött szegfűket hozott, ahány szál, annyi színárnyalat. Sapkát nem viselt, a szél fölborzolta a haját, csupasz fejbőre itt-ott kitetszett, meg is ázott. Védtelen volt, mint kondérban a félig kopasztott csirke.

– Nem jöhettünk előbb – mentegetőzött, ugrált az öregasszony körül, az csak állt, mint agyagba ragadt varacskos kőtömb, Zsani alig tudta lefejteni róla a macskabundát. – Tetszik tudni, taxiprobléma…

Sára asszony mégiscsak megszólalt; mély hangon, őrizve a fizetett siratóasszonyok engesztelhetetlen indulatát:

– Nem ülök olyan kocsiba, amit fekete sofőr vezet… őrültek ezek mind… De Jánoska – a szelíd nevet fojtott gyűlölettel ejtette –, mit törődik…? Csak gyerünk, gyerünk…! Hova gyerünk, a halálba, kérdem?

Zsani remegett, izzadt. Megint ez a meleg.

– Sokat hallottam Önről – mondta Piróka. – Az Ön maximális erkölcsi erejéről. Ahogyan felülemelkedett a szörnyű csapáson. Ritkaság.

Az öregasszony elpirult, mint a kislány, amikor először hall szívmelegítő bókot. Zavara emberivé avatta; simított egyet Piróka kezén.

Zsani belekarolt, és Sára – csodák csodája – hagyta. Egy pillanatra megálltak, Zsani figyelt a benti zsongásra.

– Ilyen sokan vannak? – kérdezte boldogan. – Az egész család?

Büszkén tekintett nagyanyjára.

Elek belülről fölpattantotta az ajtót, s kitárta.

Csönd lett, nyájas csönd. Kis csoportok üldögéltek a szétszórt fénykörökben, ibolya, zöld, narancs és citrom aura lebegett a testek körül. Egy szék üresen állt középen.

Az arcok az ajtó felé fordultak, vonásaikon elömlött az ikonok védekező titokzatossága.

– Tizenhárom – mondta Elek ércesen, mutatóujját Zsanira szegezte.

Az élőkép moccant, kedélyesen fölnevettek.

– Kipp-kopp… bemehetünk? – kérdezte Zsani.

– Még meggondolhatod – Piróka megmarkolta a fiú vállát. – Még visszaléphetsz…

Ez volt a poén. A hangulat még magasabbra hágott. Gerlei nagyatyó a térdét csapkodta:

– Késő… drága fiam, késő… gyere csak, gyere beljebb… – csalogatta.

Pipi az ajtóhoz ugrott, Zsanit bekanalazta a küszöbről, s derekát meghajlítva, sodorta középre.

Tapsoltak.

Piróka a vonakodó öregasszonyt is áttaszította, gyöngéden, azután rájuk kattantotta a kilincset.

Ő maga egy kicsit kívül maradt még. Bekukkantott a konyhába, az irtózatos rendetlenségbe. Majonéz és kaviár. Halászlé. Töltött káposzta. Kétszersült vajon pirítva. Mázas lábos mellett jénai tálak. A pálinkásüvegben málnaszörp. Rum a boroscímke mögött.

A logikátlan zavar. A lötyögő bőség.

Tanácstalanul álldogált az előszobában. A kabátok egymásra dobálva, mindenütt sálak, kalapok. Farmerdzsekin a molyos kucsma. A macskabundán ormótlan férfikesztyű. Tündi-Bündi fehér műszőrméje a fogas alatt, összerogyva. A sarokban Szalai nyolcéves, kopott irhája.

Piróka rúgott egyet. Az övek alattomosan a lábra tekerednek.

Minden összekeveredett. Minden.

Isten legyen, aki szétválasztja.

Az asszony – mint élek között a vatta – ismerte képessége határait.

Mire belépett a szobába, Zsani és Pipi középen ült már, szorosan közrefogták őket, úgy hajoltak föléjük, lihegve. A kényes kis Elek buzgón törölgette a késeket.

…nincs baj. Csak a gyűrűket nézegetik.

 

Ne mondd meg!

Mindig, mindenki kételkedett abban, hogy vér szerinti testvérek. Pedig mindössze három évvel volt Ida idősebb. Zsuzsannát sohasem becézték – Idát gyerekkora óta Idukának szólongatták; még most is, hogy betöltötte a hatvannyolcat. Legfeljebb hozzátették: mama vagy néni. Zsuzsanna pusztán Zsuzsanna maradt az unokáinak is, s ebben nem rejlett semmi tiszteletlenség, csupán egy tény pontos jelölése. A külön minősítés magától értetődően vált feleslegessé. Senki sem hitte, hogy nővérek, pedig még hasonlítottak is egymásra; hízásra hajlamos termet, sötét haj, barna szem; csak Iduka mama alacsony, Zsuzsanna az átlagnál magasabb. Iduka folyton koplalt, mégsem fogyott – Zsuzsanna nem figyelt a testsúlyára, mégsem látszott kövérnek. Az arcuk mindkettőjüknek szárnyasállat-jellegű volt: csak Idukáé izgatott karvalyjelleget öltött, Zsuzsannáé pedig hosszú nyakú, rebbenően érzékeny nádi madárra emlékeztetett. Szép, nagy szemüket ifjúságukban sokan dicsérték: az évek során Iduka szeme kidülledt: sárga mezőben állandó robbanásra kész, agresszív barna pontok összességét villogtatta. Zsuzsanna szemgolyója térhatású lett, elmélyült és furcsa fényességben fürdött, mintha szüntelenül nafazolinnal töltené fel belülről a szervezete. Sohasem ültek egy kanapéra – a lényük kisugárzási határa érintkezésüket megszabta.

Iduka Pesten élt. Tulajdonképpen képzettebb volt a húgánál: több nyelven beszélt, és diplomát szerzett a harmincas évek elején. Zsuzsanna elvégezte a líceumot, nyelvérzéke sohasem fejlődött ki, s csak jóval később, balul sikerült házassága után tett szert némi, a megélhetéséhez szükséges közgazdasági ismeretekre. Vidékre költözött, és az olvasás vált szenvedélyévé, de – Iduka szavaival – ebből ugyan sose profitált, mert olvasmányai megválasztásában semmiféle praktikus szempont nem vezette.

– Én is olvasgatok – mondta Iduka, szűk családi körben –, de angolul, franciául… krimit, eredetiben, amin könnyű a nyelvtant gyakorolni!

– Láttam a könyvszekrényét – mondta Zsuzsanna, szintén szűk családi körben –, olyan szomorú lettem. Rosszabb, mint az üres polc.

Mindketten együtt laktak „leszármazottaikkal”. Iduka mama fiúgyermekével, menyével és három unokájával a Belváros kellős közepén, százhúsz négyzetméteres bérlakásban – Zsuzsanna a lányával, vejével és a két kicsivel a dunántúli városkában, saját építésű házukban. Iduka mamának volt még egy lánya: a negyvenes évei felé járó segédszínésznő, aki az ország különböző színészszállóin hányódott-vetődött, ahogy éppen évenkénti szerződései követelték. Nárcisznak hívták, és még mindig remélt. Iduka mama nem szeretett róla sokat beszélni. Zsuzsanna szült még egy fiút is annak idején: Ernő ismert sakkmester, nemzetközi versenyek komoly helyezettje. Legény maradt, a sakk minden alkotó energiáját kiszívta: úgy járt haza Zsuzsannához, mintha szomjhalál elől forráshoz menekedne.

A férjek elvesztek. Zsuzsanna otthagyta a magáét (ez volt élete egyetlen, más húsába vágó cselekedete), amikor úgy érezte: az igazi társ nem ilyen. Az már józan eszére vallott, hogy aztán az „igazi társat” soha többé nem kereste. Iduka mama ötvenéves korában megözvegyült, s azóta is egyfolytában újabb házasságot tervez; kikötése mindössze annyi, a partner ne legyen idős, ne legyen beteg, ne legyen hozzátartozója, keressen kettőjükre, mert öregnek, nyavalyásnak, szegénynek ott van ő, ezt fölösleges kettővel megszorozni. Egyébként halott férjét ugyanazzal a mondattal szidta, amivel dicsérte („áldott Bélám milyen piszok tudott lenni”), Zsuzsanna egyhangú szövege, amikor saját rég múlt férjéről beszélt, épp ezért az őrületig fölingerelte. „Rendes ember volt, a maga módján” – Zsuzsanna csak ezt hajtogatta. A közlés után egy cseppet habozott, résnyire nyitva maradt a szája, mintha a további hallgatásért újra és újra megküzdene.

– Mi az, hogy rendes ember? Mi az, hogy a maga módján? – toporzékolt Iduka mama az e célra kiválóan alkalmas Scholl-gyógypapucsban. – Hát belőled minden temperamentum kiveszett? Hát veled már beszélgetni se lehet jóízűen?

S lám, mégis, ezt a sótlan-unalmas Zsuzsannát imádja az egész pereputtya: még a saját veje sem, a háta mögött sem, mond rosszat róla! Iduka meg egyre kétségbeesettebben tapasztalta, milyen szembeötlően, már-már a kötelező színlelés nélkül kerüli őt a tulajdon fia is, nemcsak a menye meg a három neveletlen gyerek…. Ezen a nyáron aztán végképp kibújt a szög a zsákból. Ausztriába megy a család, a tizenkét éves Paulinkát is viszik, csak őt kérték meg, maradjon itthon szépen, békességben….

– Nem tehetek róla, mama – mondta a fia –, de maga néha rémes. Csak belép a szobába, és mintha ekcémát terjesztene, viszket mindannyiunk háta…. tanuljon már egy kis nyugtot, végre…. ott a húga, Zsuzsannna…. vele miért lehet élni?

Zsuzsanna megkapta Iduka kapkodó-keserves levelét, melyben a lényeges és lényegtelen szinte szétválaszthatatlanul egybegabalyodott.

„Én azt föl sem foghatom – írta Iduka –, miért nincs emberem ablakpucolásra. Számtalanszor kértelek, informálj, te hogy csinálod, de mintha nem volnál testvérem, ezek pedig szörnyűek, most elmennek külföldre, képzeld, engem kipihenni!!! S ugyanakkor képtelen vagyok az abszorpciós hűtőgépbe kompresszort szerezni, de a részvét kihalt, szerintem ez rossz jel, mert gyakran hányingerem van, és időváltáskor a lábam ujjától a hajam száláig mintha fejszével kettéhasítanának. Írd meg: ez a gerinc? A párizsi hernyóselymet, tudod, amit még tíz éve hoztam, végre szabóhoz adtam. Szerinted megy-e még a sűrűn rakott pliszé az idén? Hát itt hagynak, erre jutottam, dögöljek meg itt a pesti melegben, neked bezzeg könnyű abban az árnyas-lombos hűsben, és azt sem tudom, a szemölcsképződés természetes-e….”

Zsuzsanna kétszer elolvasta a négy oldalt, aztán határozott. Meghívta a nővérét két hétre, s vele a családot néhány napra; átutazóban ők is telepedjenek meg náluk.

– Jól meggondoltad, csillagvirág? – kérdezte a veje. – Te vesződsz vele, a te szobádban alszik…. bírod még ezt a terhet?

– Lacikám, a mi Zsuzsannánk mindent bír…. ő egy drága, sivatagi teve. – A lánya megpuszilgatta. – Két liter vízzel napokig menetel. És majd segítünk mi is.

Ők inkább mulatságosnak találták Idukát, s közben percenként fellélegzettek, micsoda szerencse, hogy Zsuzsanna olyan más, hogy Zsuzsanna az öregek közt kivétel: egyszerűen isteni. Nem nyög, nem kötekedik, nem kotyog bele az életükbe – tud nevetni, állandóan tevékeny, és soha nincs mártírarca. Az unokái úgy szerették, hogy tisztelték is. Nem cibálták a haját, s ráigazították a kockás takarót, ha elszundított.

– Az a nagyszerű – mondogatta a veje társaságokban –, hogy a jelenléte magától értetődő…. mint egy borogatás, enyhítő és mégis személytelen….

Ez a derék fiú valamikor költőnek készült, számviteli osztályvezető lett végül, de régi ambícióit titokban tovább ápolta: Zsuzsanna volt leghűbb olvasója és szakmai szövetségese.

A hírre – hogy együtt lesz néhány napig az egész rokonság – még Nárcisz művésznő és Ernő sakkbajnok is hazaérkezett. A gyerekeknek sátrat vertek, Zsuzsanna garantálta, hogy a sátor nem szakad le, és nem lesz beteg egyik kölyök se. A bevásárlást felváltva kiosztotta a férfiakra, az asszonyok főztek, a gyerekek elmosták az edényt. Senki sem vonakodott.

– Takarítani pedig csak akkor takarítunk – mondta Zsuzsanna derűsen –, ha elvonult a csapat…

– És te ezt bírod? – kérdezte Iduka mama, s lázasan cipelte a holmikat ide-oda, a rendteremtés látszatával, valójában a nyüzsgést fölfokozva. – Tiszta diliház… morzsa az ágy alatt.

– Lesz ott még több is – legyintett Zsuzsanna –, ne vedd észre…

– Ne vegyem észre?! Akkor mire figyeljek? Mire koncentráljak?

– Például arra, ahogy a kenyeret eszik. Az egyik falja, a másik csak majszolja… az egyik verekszik a héjjal, a másik gyurmát csinál belőle…

– Aha – kiáltotta Iduka mama –, ebből van tehát a morzsa!

A fia kacsintott Zsuzsannára. „Tetszik látni, ilyen…” De Zsuzsanna civakodás helyett kitessékelte már kora reggel a tópartra a népet.

– Választhattok – mondta lágyan –, aki jön, az halacskázhat velem a vízben. Aki marad, tölti, ahogy akarja, az időt…

Még Nárcisznak is kedve támadt egy kicsit pancsolni, ha Zsuzsanna is… Képéről a sminket óvatosan lemosta.

– Szeretném tudni – dohogott Iduka útközben, s a sarkával szándékosan a mögöttük lépdelőkre verte a port –, szeretném tudni, miért olyan nagy kegy… együtt úszkálni Zsuzsannával! Bezzeg én akármit proponálhatok, csak fanyalognak. Pukkadjon meg a világ!

Sértődötten félrevonult a mólóra. A törülközőjére véletlenül rátapodó ifjoncokat gyilkos pillantásokkal méregette.

– Túl erős a sugárzás – kiáltott a lubickoló társaságnak. – Ez a napfény valahogy nem az a normális….

Aztán képződött néhány gomolyfelhő, szűrt lett a fény.

– Na tessék… most meg semmi. Mi ebben az élvezet?

Zsuzsanna kidugta a fejét a vízből. Rövidre nyírt haja koponyájára simult. Fölkönyökölt a deszkára.

– Gyere, ússzunk egyet… Nem hideg.

Iduka belógatta a lábát egy gyengécske hullámba.

– Éppen ez kell az ízületnek!

– Nem árt, hidd el. Különben is: a mozgás az egyetlen, ami segít.

– Hogyne. Közben, mintha kerékbe törnének.

– De utána könnyebb.

– Mondd – Iduka mama kavarta a vizet –, kitől örökölted ezt a birkatermészetedet? Meg tudsz vele őrjíteni…

Strandtáskájából előhúzkodta a díszes gumisapkát. Halványzöld műhaj, piros és sárga szivacsrózsákkal. Kétszer akkora lett a feje – s alatta minden ránc, minden türemlés kétszer szánalmasabb.

– Ezt hol szerezted?! – kérdezte Zsuzsanna.

– Nem itt, az biztos. Tudod, hogy csak a jobb holmikra van belső igényem…

Óvatosan eltopogott a lépcsőig, aztán fokozatosan, szorgalmas loccsantások közepette ereszkedett a vízbe.

– Kierőszakoljátok, hogy megfázzon az ember… – mondta szemrehányóan, és úszni kezdett. Sokkal gyorsabban úszott, mint Zsuzsanna.

Zsuzsanna követte a szivacsvirágos sapkát. Minél öregebb a nő, annál feltűnőbb a sapka. De hangosan csak ennyit szólt a nővére után:

– Aztán ne csodálkozz, ha a méhek megrohamozzák a fejedet…

– Éppen a méhek hiányoznak! – Iduka mama visszamászott a mólóra, Zsuzsanna tartotta alá a hátát. – Kerülj a lépcsőig, ha neked ez nehéz…

Zsuzsanna megtette. Aztán sietség nélkül telepedett Iduka mellé. A kezét egy percig fürdőruhája bal mellrészére fektette.

– Szoros a pánt? – kérdezte felcsillanó szemmel Iduka.

– A szokott érgörcs csupán – mondta Zsuzsanna, és próbált mosolyogni.

– Fáj?

– Ijesztően.

– Akkor miért vigyorogsz közben?

– Mert idenéznek. Nem akarom, hogy észrevegyék.

– Mondd – Iduka mama gondosan kifújta a sapkarózsákból a vízcseppeket –, melyikünk a bolond? Én vagy te?

Zsuzsanna nem felelt. Szabályosakat sóhajtott, közben a mosoly egy percre sem csúszott le az arcáról. A nap újra kiragyogott; a család odaúszott lecsüngő lábához. Versenyeztek: ki érinti elsőnek Zsuzsannát? Persze hogy az egyik fiúgyerek győzött. Átkulcsolta Zsuzsanna bokáját, fölnézett az arcába, robbant belőle a diadal és az öröm.

– Zsuzsanna, jó, mi? Ugye, milyen jó?

Zsuzsanna bólintott. Mintha pecsét lett volna a bólintása, az érvényesség hiteles jele: az általános életmámor fölpezsgett. Nagy Nivea-labdák szálldostak a víz fölött, Ernő és Nárcisz homokpogácsát gyúrtak a parton, és egymáshoz vagdosták féktelen jókedvükben. Iduka népe a Zsuzsannáéval fölszabadultan összekeveredett; idegenek csatlakoztak mókájukhoz, s Zsuzsannának ebben mindössze az a szerep jutott, hogy amikor helyeslésért oda-odapillantanak: gyönyörűségtől olvadó kacagással biztassa őket, igyekezetüket nyugtázza.

– Vagy ezek az őrültek? – kérdezte Iduka mama egyre nyugtalanabbul. A szúnyogcsípést véresre vakarta.

– Az éjszakák a legnehezebbek – mondta csöndesen Zsuzsanna, s fehér kendőjét lobogtatta, viszonzásául egy távoli integetésnek. – Amikor nincs miért, nincs kinek játszani… Csak arra kell vigyázni, föl ne zavarjam őket. A legnagyobb fájdalmak mindig éjszaka jönnek. Kopás a csípőcsontban. Erre már csak a morfium használna.

– Miket beszélsz? – Iduka fölugrott, saját csípőjét megtapogatta. – Te, a makkegészség iskolapéldája? A bűbájos öreg hölgy, a tökély maga?

– És a véget is látom – mondta Zsuzsanna. Visszadobta a labdát az unokának. – De az a baj, még nem egészen tisztán. Még van a halálban valami homályos.

– Halál! Micsoda morbid téma. Halál…

– Nem kívánok enni. Nem érzem az édeset, sem a sósat. Lenyelem, kész. – Hangosan ezt kiáltotta: – Gyerekek, aki elsőnek ér a bójához, annak a neve kerül az esti tortára…

Iduka újra letottyant. Izzadt. Kénsárgába váltott a szeme.

– Minek ez a cirkusz? – sziszegte. – Ha csak színlelsz, mi értelme? Nem röstelled magad? Megfeszülni ennek a bandának, csak azért, hogy egy-két jó szót odavessenek? Hogy te légy a legenda, én meg a rühes?

Zsuzsanna megsimította a vállát.

– Iduka – szólította –, Iduka testvérke, nyugodj meg. A tények ugyanazok. Csak ahogy átéljük, ott a különbség. Olyan szívesen segítenék rajtad…

– Magadon segíts – Iduka mama összeverdeste a strandcipő sarkát; kissé zavarta a hancúrozókat ez a monoton, konok kopogás. – Ilyen szemfényvesztést…! Vágd a képükbe legalább, vágd a képükbe, de ha te nem, én előbb-utóbb megteszem: micsoda szemét dolog a vénség, micsoda kínlódás, igenis döglődés, és akkor még oda se figyelnek, egy csipetnyi érdeklődés, törődés, semmi… Pedig, és ez a döntő adum, tartogatom a markomban: ilyenek lesztek mind, mind, mind… – mintha ítéletet hajtana végre, szaggatott, vízszintes mozdulatokkal, hisztérikusan lefejezte a víz fölött gyanútlanul imbolygó fejeket. – Nincs pardon, nincs kivétel…

Zsuzsanna gyengéden lefogta a kezét.

– Csiiiiss…

A veje csókot dobott a habokból.

– Csillagvirág, nem szállsz közénk? Te tudsz a halacskában a legügyesebben tartani…

– Mind itt végzitek – mondta Iduka mama egy kissé halkabban, s deformálódott térdét kihívóan a deszkára fektette.

Most az ő unokája, Paulinka evickélt oda; bizony, ez is Zsuzsannához. A szája lila volt, a foga összekoccant: a jóból is megárt a sok. De ő még nem vette észre.

– Zsuzsanna – kiáltott boldogan –, hát ez az egész… nem csodálatos?

Zsuzsanna nézte-nézte. Őt és mögötte a többit. Nézte a legkisebb fiúcskát a gumicápa hátán, majdnem csecsemő még, Ernő, szegény Ernő már őszülő szakállába kapaszkodik.

Kortalan szeme tiltón Idukára tapadt. A részvét csaknem parancsolt.

– Ne mondd meg nekik!

 

Tiszta vizet a pohárba

A sorstól üldözött hősnő arca – mint képzelnéd – nem kétségbeesett. A kétségbeesés szétzilálja a vonásokat, szánalmat gerjeszt és azonnal megteremti a partner fölényhelyzetét. A hősnő pedig – esetünkben Dollner Mária Katalin – a nagy megpróbáltatások után föltétlen csodálatra építi még hátralévő, bár korántsem rövid életét. Ezért kell a szüntelen, fensőbbséges mosolygás s a mosolygás szigorúan szerkesztett szöge. A fogsort takarják az ajkak, s a szem alatti bőr sem ugraszt mókás nevetőráncokat. Így marad a két fonnyadt szilvahéj az orrnyeregtől jobbra-balra sértetlen; két, buzgó könnyek táplálta lila sírgödör. Az egyikben nyugszik Dollner Mária társa, a történelem mártírja vagy a politika áldozata, a másikban Dollner Katalin párja, a hirtelen elhunyt, Európa-szerte ünnepeli csellista. Az ő özvegyük – immár mindkét személynevét büszkén vállalva – Dollner Mária Katalin. Igazságos döntés: a családnév a sajátja, így nem nyilváníthatja kizárólagos kötődését sem az egyik, sem a másik halotthoz – viszont ezáltal is hangsúlyozza az önként vállalt szolgálatot; az ügyek szolgálatát természetesen. Első férje Máriának hívta, a második ragaszkodott a dallamosabb Katalinhoz, az összevonás tehát mindkettő emlékét maradéktalanul óvja. Ködösítés semmi! A póztalanság az igazi póz.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – ez az özvegy kedvenc mondása. Fegyverként használta, ha egy-egy segítségre váró, téveteg köznapi karakterben támadt pancsolni kedve. Mert sokan keresték fel tanácsért. A világ hajlamos különös képességet tulajdonítani annak is, aki különös képességű emberek tragédiájának pusztán tanúja volt. Ügyes kezekben a glória tágítható, sőt olykor egészen át is csúszik az őrizőre: mert a halott hamisat nem visel, ha pedig valódi, nyomasztó súlya van, fölös teher. Tartsák üveg alatt, szalma közt dobozban; ápolgassák, leheljék, csiszatolják, csak a szertartás látható kellékeivel a rég lezajlott szertartást ne tévesszék össze…

Az özvegy mindenesetre nem kezelte kacatként, sem koloncként, sem bizományosként a hagyaték dicsfényeket. Alakított egy kicsit rajtuk: mint a kalapot, jól homlokába húzta, meg-megtűzdelte néhány divatos tövissel. Egymásra szorult a két karima, ilyen dísz alatt a nyakat egyenesen tartani imponálóan nehéz. Dollner Mária Katalinnak sikerült. Csak a ruháit variálta, aszerint, melyik oldalról villant a bámulatos fejékre sugár. Zenei körökben levetette a zárt bolerót, föllazította a csatokat a hajában, olyan mozdulattal, mintha félne, nyomukban a vér tüstént megered. A száját barna árnyalatú rúzzsal igazította cakkosabbra, a szemöldökét egy icipicit ferdébbre húzta, hogy a vak is láthassa, micsoda vonzó, termékenyítő múzsa volt ő valaha, s lehetne bármely pillanatban újra… De ő nem akarja. S azt sem engedi, hogy a már-már veteránnak számító régi barátok közül valaki az első, a feledhetetlen nyomdokaiba lépjen… Ezen összejövetelekre bordó, nyújtott szájat festett magának, a szemöldökét lefelé kefélte, s okosabbnál okosabb világhelyzet-elemzéssel kápráztatta el az egyre bizonytalanabbakat.

Apró dolgok ezek: Dollner Mária Katalin azonban tudta, semmilyen szituációban sem hanyagolhatja egyiket a másikért – ez rontaná a hitelét, eredetiségéből veszítene. Özvegy? Tizenkettő egy tucat. Kétszeres özvegy? Inkább csak pech. De két nagy embert megnyerni – és el is veszíteni őket…! Persze vád nélkül nem volna sava-borsa. Szimpla szomorúság, szimpla árvaság, kit érdekel? A vád és az átok: elevenen tartja a gyászt, a panasz ízesebb. A mértéktartó előadás meggyőzőbb, mint a túljátszott. A sejtelmes, pontatlan célzásnak nagyobb a szórása, egyszerre többfele roncsol. A férjek életükben nem veszhettek össze – nem kellett párhuzamosan létezniük –, csak a halál tette őket kiszolgáltatottan párhuzamossá. Dollner Mária Katalin hűsége egy drótra fűzte őket. Ha az egyiken rántottak, rándult a másik is, nem volt nyugovása. Kettejük jegyajándéka lógott az özvegy nyakában: egy vékony aranyhárfa meg egy polipra hasonlító, szabálytalan briliáns csillag. Ha tapintotta, együtt tapintotta a kéz, a simogató marokban együtt fulladoztak. A hárfácskát kapta az elsőtől – s a zeneművész vette a csillagfélét. Dollner Mária Katalin ezt úgy magyarázta, hogy az egyik megjósolta az eljövendőt, mintegy rábízva őt. A másik pedig az előd eszméjének áldozott hálás kegyelettel. Két ilyen csodaembertől fosztotta meg gyalázatosan őt és a világot részben a társadalom, részben a természet. Az ő élete – ezek után! – valamiféle bosszú, tulajdonképpen igazságtétel a halottak helyett. Bűnhődjön a föld, bűnhődjön az ég – kollektív büntetés sújtson lent és odafönn. És – öntsünk tiszta vizet a pohárba – végső soron mindez csakis az ügy érdekében.

Dollner Mária Katalin munkában volt reggeltől estig. Percre beosztott idővel működött. Ha csak csevegett, akkor is dolgozott, keményen. Szerény látszatállására folyósított korengedményes nyugdíjáról lemondott, a második házasság özvegyi járulékát kérte inkább – nem a több pénz, hanem a kapocs miatt! A lakás viszont – a kétszintes villa emeletén – még az első férj közvetett öröksége, afféle jóvátétel, a rehabilitáció része. Szegény Halbai Győző épp csak pillantást vethetett a loggiára; a rabkórházból egyenest a szabadsághegyi szanatóriumba vitték, a veséjét fájlalta egyre, tönkreverték vagy megfázott, a tény, hogy ebbe halt bele. A gyönyörű ház állami tulajdon, Dollner Mária Katalin bért is fizet érte, még a zöldövezeti luxusfelárat is megfizeti, az özvegyi térítést természetesen igénybe véve. A csellista öröklakását az esküvő után eladatta. Átmentette a bútorokat. Semmi hivalkodás, nyugodt vonalú empire, egy-két keleti perzsa lazán odavetve, néhány jó kép, szellősen hagyva a tapétát. Innen nem költözik el. Nem neki kell ez, harci eszköz: a megboldogultak rangját mutatja. Ő maga – öntsünk tiszta vizet a pohárba – egy fehérre meszelt szobácskában is elélne, de nem válhat meg a könyvektől, érmektől, oklevelektől és hangszerektől – az egyetlen könnyebbség, amit megenged, hogy hetente kétszer bejárónő portalanítja a drágák holmiját s persze egyúttal a három szoba hallt. A látogató nyugalmat, méltóságot árasztó fogadócsarnokba léphet.

Dollner Mária Katalin az asszonyt szívélyesen tessékelte be. „Murdzsák Andrásné, Klári.” Levélben kért kihallgatást, illetve „becses idejéből” tíz percet. A „Klári” és a megszólítás: „Kedves Maca!” – előre jelezte, a vendég a régmúltból érkezik: kellemetlen, de elutasíthatatlan kérelmező. Murdzsák Andrásnét nem ismert; Szende Klárit igen. Szende Klári osztálytársa volt; nem barátnő, csak afféle tolakodó, folyton föl-fölbukkanó, néha hasznos minden lében kanál. De tíz éve nem szemtelenkedett elő, utoljára még a csodás muzsikus életében jelentkezett. Kölcsönkért, rémlik, nem adott neki… Sosem használta ez a Klári az asszonynevét. Micsoda bizalmaskodás: „Kedves Maca!”… Annak a Klárinak volt valami férje, de csak futólag emlegette, egy kicsit gúnyosan, „uram-parancsolóm”-nak. Dollner Mária Katalin remélte, hogy téved.

De bizony Szende Klári nyomult be a szárnyas ajtón! Kis bunda, zöld cipő, zöld táska, zöld flanel bricsesznadrág a csizma szárába tűrve. Egy kicsit hóbortos, egy kicsit közönséges, de még nem öreg. Dollner Mária Katalin, mintha frissen vették volna le róla a bilincset, szenvedve tapogatta a bársonyköntös bő ujjában a csuklóját. Szende Klári keveset változott. Túl keveset. Ugyanúgy nevet, mint régen. A nevetésnél, akár a biliárdgolyó a lyukban, eltűnik a szeme. Az arca élesedett, de nem folytak szét az arányok. A csípő még nem szaladt egybe a derékkal. Pedig Szende Klári is ötvenöt. Nem csekélység! Az özvegy sóhajtott. Persze, akit nem próbált meg az élet…

– Csak így betörtem, megbocsáss… Az is szép lakás volt – Szende Klári forgott elragadtatottan –, ahol a Jozsó élt. De ennek a nyomába se jöhet, már akkor megmondtam. Tudod, amikor a Jozsód hörgött, hogy nincs kedve elkótyavetyélni a sajátját, és betelepedni abba, amiért egy másik férfi a vérével fizetett…

Jozsó…! Ez a bolond nő Farnády Józsefről beszél. Talán két hónapig becézte Jozsónak. Még a szerelem kezdetén. Persze, Szende Klári szerezte az olcsó festő-mázolót, mert Jozsó, azaz József kávébarna ajtót és orgonalila falat rendelt. Szegény, amikor meghalt, hetekig kapartak-égettek a mesterek. Nem kevés fáradságba került ez a mostani fahéj- és vajszín, ez a diszkrét elegancia.

– József megszerette ezt a miliőt – mondta Dollner Mária Katalin, s bágyadtan kínálta az izgő-mozgó asszonyt hellyel. – Itt szárnyalt művészete éteri magasba.

– No igen… ezek a hodályok… Volt hely szárnyalnia. Te is megszoktad, hogy éjjel-nappal nyekereg a vonóval.

– Élvezettel hallgattam. Kifejezett élvezettel.

– Később. Talán később – folytatta Klári lendülettel. – De eleinte nyafogtál. Legalább hegedülne, azt mondtad. A hegedű nem brummog olyan ijesztő mélyen, és nem sérti föl a bútorokat, mint az a kurva cselló…

Dollner Mária Katalin felállt. A képzeletbeli csengőt rázta.

– Nem használtam ilyen szavakat. No nem, Klári!

– Jó, jó… – Klári gyorsan helyesbített. – A kurvát nem te mondtad. Azt már csak én ragasztottam hozzá, úgy zaftosabb. Ne haragudj! Azt hittem, az emlékezés jólesik.

– Hiszen nem élek másban, csak az emlékekben – Dollner Mária Katalin visszaereszkedett a kanapéra. Karját hanyagul a karfára fektette, meszesedő gerincét kiegyenesítette. – De a kicsinyes, lényegtelen részletek nem érdekesek. A nagy egészre kell emlékezni. A nagy egészre!

A heverő nyekkent egyet. Klári rábólintott.

– Milyen igaz… Az meg nem tartozik a kíváncsi világra. Hogy mennyit sírtál a Jozsó miatt! A vége felé. Amikor ezen a kanapén izélgette a tanítványait… Amikor fölhoztam a kárpitost, új huzatot akartál a születésnapjára csináltatni, te áldott lélek, és a támla mögül kihúztad azt a bugyit, az volt ráírva, ma is előttem van: Thursday! Szerda! Alig tudtuk a kárpitos elől eldugdosni, remegett a kezedben a mérőszalag, kisebb is lett a huzat, nézd meg, ma is ráncot vet a sarka…

– Miről beszélsz? – Dollner Mária Katalin bánta, hogy még nem elég öreg. Nincs botja, ami szétrepeszti a koponyát. Vagy legalább dobbantani lehet vele, mielőtt ezt az ordenáré perszónát kidobja. Nem volt elég óvatos! A saját kényelemszeretete az oka, ha Klári az ügyeibe valaha is bepillanthatott. Hiába selejtezte ki Szende Klárit az agyából a többi nemkívánatossal együtt; azzal nem számolt, hogy a másik memóriája nincs a birtokában: nem béníthatja meg, nem irányíthatja. S ki tudja, hányan szaladgálnak még ilyenek, szabadon és veszélyesen?

– Előttem szégyelled a múltat? – Klári nem értette. – Kis pont vagyok én, nem osztok, nem szorzok, tartom is a pofám, de hát tíz esztendeje, hogy nem találkoztunk, várjál csak: nem tíz, kilenc, amikor megszorultam, és kértem kölcsön háromezer forintot, te háromszázat akartál adni, arra hivatkozva, hogy hamarosan váltok, Jozsó elveszi a másodhegedűs serdülő húgát, s idehozza, mert a lakás közös, az ő öröklakása árát benyelte, joga van, és csak a főztödért tartott ki eddig is… Még el is sírtad magad, én meg önzően megsértődtem, háromszáz forinttal kiszúrnád a szemem. Nem volt igazam, látod, van bátorságom utólag bevallani. Ezért kerültelek, ezért nem nyilvánítottam anno dacumál részvétet, meg gondoltam is, a halál a legkedvezőbb fordulat, ami a gordiuszi csomót megoldja. Nem is lehet mindent a világ elé tálalni, a világ hülye, elájul a gyönyörtől, hogy valaha a felesége voltál, de milyen szörnyű, ha nem szólhatsz senkivel őszintén, soha. No persze nem játszom meg magam, nem azért jöttem, hogy barátnőnek ajánlkozzam, arra nekem nincs időm, de talán örülsz, ha tehetsz valami jót, ha már így belecsöppentél ebbe a terhes dicsőségbe… Hiszen jó a szíved, tudom, amit azzal az elsővel tettél, a Holbeyerrel, nekem már csak Holbeyer marad a Halbai, százszor megbántad. Tulajdonképpen akkor se szívesen csaltad, amikor éppen csaltad. Maga Holbeyer mondta: nem haragszik, ő nem képes egy fiatal, mohó szervezetet kielégíteni, neki országos gondok járnak a fejében, nem haragszik, de mintha a máját tépné a keselyű… Telefonon mondta, amikor érettségi találkozó ürügyén egy éjjel nem mentél haza, s ő az én számomat találta meg a noteszben, érdeklődött kínjában, én álomból ébredve elkotyogtam, nincs találkozó, és tegnapelőtt sem kellett engem ápolni hála istennek… Én is nyugtattam Holbeyert, nincs jelentősége, de mennyire nincs, ma tudom csak. Nem is emlegetném, bár szép az emlék, még a csúnya is, csak oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy most tehetsz te is értem valamit…

– Ezek a dolgok tőlem már régen idegenek – Dollner Mária Katalin a hangját megemelte. Nincs más hátra, ki kell a nőt elégíteni, akkor újra eltűnik a süllyesztőben, talán véglegesen. Bizony nagy hiba volt, gyöngeség, megengedni, hogy a kulisszák mögé bárki betekintsen. De hát nem tudhatta, milyen felelősséget rak az ő keskeny vállára egykor a sors. Nem tudhatta: édesebb lesz a szerep, mint a megélt való, valaha. – Átalakul az ember! Nemesedik, ezt minden önteltség nélkül mondhatom. Visszatekintve, mint egy óriási tablót, úgy látja a múltat. Más színek tűnnek elő, Klári kedves, más az ítélet is, emelkedettebb, mintha hegy tetejéről szemlélnénk a völgyet… Tudod, személytelenebb és valahogy közösségibb lesz a gondolkodás. A halál árnyékában. Bizalommal kérhetsz: én már csak azért vagyok, hogy segítsek, no azoknak nem, akik Halbait megölték vagy pusztán hagyták megölni… és az Istent sem fogom könnyes szemmel áldani, mert tetszett neki, figyelmeztetés nélkül, orvul, élete delén azt a tündöklő tehetséget elragadni. – Belelendült. A szilvakék medrek megduzzadtak a szeme alatt. – De hát, Klárika, adj hálát, ezt te nem érted, nem is értheted. Nincs veszteséged. Elveszekedsz kedvedre a Murdzsákoddal. Uraddal és parancsolóddal!

– Veszekszem is – Szende Klári csöndesedett. – Csak nem akar felelni. Ülök a sírlépcsőn és korholom. Mi a francnak hagyott itt? Aztán megbánom, és gyorsan bocsánatot kérek.

– Te is… özvegy vagy? – Dollner Mária Katalin előbbre hajolt, a tekintete fölcsillant. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba…

– Özvegy? Kikérem magamnak! – Szende Klári nevetett; ütögette a térdét a zöld táskával. – Van nekem uram. Csak elment, messze. Így jött ki a lépés, nem indulhatok momentán utána. Megtiltotta az öngyilkosságot. Özvegy? Köszönöm… – fintorgott. – Nincs rondább műfaj az özvegységnél.

– Hát maradtál, te szegény, egy szál magadra! – Mária Katalin végre mozdulhatott, szilárdabb talajra. – És hirtelen, a tied is…?

– Majdnem egy évig húzta. Lassú vastagbéldolog, biztató periódusokkal. A biztató periódusok után volt a legiszonyatosabb. Mintha kiemelnék valaki fejét a vízből, percekre, hogy aztán egyre hosszabb és hosszabb időre dughassák vissza.

– Fel tudtál készülni, mégis. Én nem bocsátom meg az Istennek. Akár a villámcsapás.

– Részletekben halt meg. Előbb a humora, aztán az étvágya, majd az érdeklődése… Elhagyta a hús, aztán a bőr is, meghalt a lába, a keze. A szeme maradt legtovább, s ez nem slágerszöveg, a szeme, folyton-folyvást kérdezett vele. Benned romlatlanul él egy utolsó, még igaz képe. De én húsz, harminc alakot is látok, az egyik rémisztőbb, mint a másik. Perben-haragban az Istennek nevezett Illetővel nem állok. Csak faggatom. Értetlenkedem. Az talán nem vétek?

– …Mi is volt a te megboldogultad…?

– Szállítási csoportvezető-helyettes a Belsped 8. számú kirendeltségén.

– Hát igen. Egyszerű, de szorgalmas, derék ember!

– Volt hibája, annak idején is meséltem. A munkahelyén kutyába vették. Húsz év alatt se vitte többre, mint ez a rumlis állás. Valahol helyre kellett billentenie az önbizalmát. Valahol éreznie kellett, hogy döntő az ő szava is…! Ezt a kicsit, ha megkapta, fát vághattál a hátán. Bosszantott, persze, mert világéletemben nagy volt a pofám, mostanában meg egyenest spriccel a szám, hej, de sokat sírtam, amíg megtanultam, ne kontrázzak az ötre rögtön hatot… De úgy aludtam, napra nap, a hóna alatt, mint a duda! És ő sem kezdett addig horkolni, amíg a lábát át nem tette az enyémen.

– Ezek a derék, egyszerű férfiak igen melegszívűek. – Dollner Mária Katalin egyengette a kanapé ráncos sarkát. – Nincs életeszményük, különösebb, így hát kisebb tűz, kisebb a füstje… De nem is hagynak hátra feladatot, ami aztán megszenteli a maradék életet.

– Rosszul járna az a feladat, amit nekem kéne beteljesíteni, ebben a szétszórt, átmeneti állapotomban. Minden földi pakkom kész, már három esztendeje. Csak a füttyre várok, Maca!

– Miért Macázol még mindig? Senki sem hívott már így. Szegény Győző sem, drága József sem. Az iskolában ragasztották rám, nem is tudom, miért…

– A katonádért… ácsorgott, ácsorgott, és még karpaszományt sem viselt. Puccos, dilis kis gimnazisták voltunk, veled együtt. Él még a katonád? Sosem említed… mintha sosem vett volna el, mintha a szentlélektől szülted volna azt a cipófejű fiút. Úristen! Az már régen nincs vidéki rokonoknál, se kollégiumban, az legalább itt van veled, de nekem az első, pocsék házasságomban sem sikerült még egy babszemjankót sem épen kipréselni!

– Kínálhatlak egy kólával? – Dollner Mária Katalin megszédült. Ütés ütésre. Le kellett volna tagadnia magát. Külföld, hivatalos teendők! Belesétált a csapdába.

– Ne tölts, kátrányízű. A régi jó iszogatások, a tojáslikőr! Te azt a pancsot szopogattad, én meg ittam veled udvariasan, amikor úgy ki voltál borulva. A Holbeyert három napja vitték el, én meg segítettem rendet csinálni a föltúrt lakásban. Az égnek emelted a két kezed, micsoda szusz szorult beléd, micsoda kétségbeeséssel ordítottad: az a rohadt politika, az a rohadt politika! Rászorítottam a rongyot a szádra, meg ne hallják a szomszédok, az még zsúfolt prolikörnyék volt. Hát tartozik ez ma valakire?! Erre a szenvtelen, ostoba világra? A fiad… Akárhogy is: vér a véredből. Neki megnyílhatsz. Te boldog. Mit csinál a fiad?

– Jól… jól van. – Dollner Mária Katalin szorongatta a láncon a két csüngőt. Utánpótlásért könyörgött. Ha a sínről lekanyarodik, vége. Soha többé nem gurulnak a kerekek olajozottan. – Hát te, te kedves, még rá is emlékszel? Derék, egyszerű ember ő is, építésztechnikus, ott lakik, ahol az apja, hiába mondanám a község nevét, a térképen is alig találod, az apja munkáját folytatja, egymást támogatják. Nem vehettem el tőle, öregszik, te mindent tudsz, akkor azt is, háborús gyorsházasság volt, szinte nincs is előttem az arca, fogság után hazajött, s én akkor már Halbai ügyéhez szegődtem…

– Igen, igen. Holbeyer beléd esett. Amilyen nyeszlett volt, olyan vehemens udvarló. Amíg a köz az energiát végképp le nem csapolta. Gyakran találkoztok? Rendes azért a fiad?

– Rendes, rendes… Lekötik a kenyérgondok, a család…

Rossz fordulat, későn kapott észbe. Szende Klári már gombolyította az új fonal végét.

– Milyen kenyérgondja lehet a te fiadnak? Leakasztasz egy képet, ha a töméntelen járandóságból mégsem futja!

– Nem képzeled, hogy elkótyavetyélem, ami nem az enyém, hanem a nemzeté, úgyszólván? Egyik emlékverseny a másik után, táblaavatás, sőt a szülőfalujában Halbai utca, kötelezettség, megtisztelő, de az özvegyi nyugdíj nem csillagászati!

– A dalok… a fülbemászó muzsika… Jozsó szerezte álnév alatt… meg az a filmsláger… még most is dúdolják. A jogdíj bőven hoz a konyhára, én nem irigylem, nekem elég a magam keresete, pedig amit végzek, félig fizikai munka, konstruktőr, állandó kapcsolat a gyakorlattal. Nem megyek nyugdíjba, amíg nem küldenek, majd kefét ettem! Hogy még hosszabbak legyenek a napok? Család! Unokák is, te burokban született…?!

– Igen – Dollner Mária Katalin reménykedett, hogy legalább a számukat eltalálja. – Két unoka.

– Fiú, lány?

– Vegyes.

– Mekkorák?

– Hát… nőnek, mint a gomba!

– Te Maca, ha nekem unokám lenne, nem tartanék pasast, garantálom…

– Neked… neked van valakid? – kérdezte Dollner Mária, mértéktartó szörnyülködéssel. – Igazán nem vagyok erkölcscsősz, de ha annyira szeretted…

– Szerettem?! Megcsonkultam, Maca. A legelemibb életfunkcióhoz is segédeszköz kell. A szemetet nem tudom úgy kiüríteni, hogy a cigarettacsikkjét ne keressem. A falat kifordul a számból, ha köményes csirkét eszem. Van valakim, persze… mint a pályaudvaron a hordár, annyi. Segít a csomagokat cipelni, amíg végre befut a vonatom… De hozzámenni? Uramisten, Maca. A jó házasságért utólag fizet az ember. Aki kettőt sirat, nem szeretett az egyet sem. Ez a szerencséd. Utólag legalább boldog lehetsz.

Dollner Mária Katalin feladta. Próbálta a veszett fejsze nyelét menteni.

– Klári, Klári… Ezt te nem érted. Ne is bonyolódjunk bele. Nem ezért jöttél. Kérésed van. Öntsünk tiszta vizet a pohárba…

– Önthetsz. Csak meg ne nézd mikroszkóp alatt. Hogy a híres tiszta vízben mi nyüzsög. Fecsegek, fecsegek… térjünk a tárgyra. Hetenként háromszor meglátogat az újdonsült barátom. Félek, előbb-utóbb megunja, nem nagy műsor, egy ilyen spinével hetyegni, aki ráadásul folyton a férjéről beszél… De hát ezért fogtam: legyen kivel összehasonlítani az uramat, egy kicsit olyan ezáltal, mintha élne. Nem bántok ezzel senkit, legfeljebb azt a különben kedves embert. Gondoltam, kapjon hálából valamit cserébe, hogy eltűri a hülyeségemet. Véletlenül a Szövetségben sofőr, a te Jozsódnak ott holtában is tekintélye van, le akar kerülni a kocsiról, de a kora miatt még munkaköteles, ne botránkozz meg, hét évvel fiatalabb, Jozsó is tizeneggyel volt nálad fiatalabb. Szóval a központi garázsban forgalomirányítót keresnek, ha kezeskednél, kegyes hazugság, hogy Jozsó ismerte… Melless Géza a neve, és esküszöm, hasonlít az uramra, amikor a lábasba oldalról beleszagol… Melless Géza, két essel! Fölírom erre a papírra. Segítesz? Meg tudod érteni?

– Semmi sincs tőlem távol, ami emberi – mondta Dollner Mária Katalin. A kínálkozó pátosz megmentette. – Majd én kereslek! A telefonszámodat is írd fel. Zsúfolódnak a teendők, külföldre is ágaznak a szálak, meg sem találnál a közeljövőben, kedves Klári…

– Szívből köszönöm. Az estét is. Persze, neked sem ártott egy kis őszinte duma, Maca, egészen kipirultál, valósággal megtelt az arcod. Úristen, szedem a sátorfám. Amíg innen a francból lejutok… Nincs olyan szerencsém, hogy egy bokor mögül egyszer s mindenkorra fejbe kólintsanak…

Dollner Mária Katalin alul is, fölül is bezárta az ajtót. Nem magát félti. A fő szempont az emléktárgyak biztonsága.

A megkönnyebbülés rövid ideig tartott. Ez a buta asszony bekukucskált a hetedik ajtón – s be se lehel érte büntetésül falazni. Elszökött. Viszi a titkot, ami nem teljes titok már: bárhol, bármikor található, a legjobb szándékkal is ki-kibuggyan. S ez a kisebbik baj: legyintéssel, biggyesztéssel semmisíthető, néhány megbocsátó, ügyes célzással cáfolható. Nagyobb baj az, hogy nehezen kikalapált lelki nyugalma is fölzavarodott.

Dollner Mária Katalin túl régóta hazudott már. Mesterfokon a hazugság terjesztőjével eggyé válik. Az iszap a mélyben marad, szinte nincs, amíg nem taposnak két lábbal bele, föl nem szaggatják marokkal. De most fulladozhat az ember a maszatban, és várhat-várhat, amíg az így-úgy újra leülepszik.

Többévi megfeszített munka mehet itt tönkre. Dollner Mária Katalin nem volt szenilis. Le kellett tépnie a húsba nőtt álarcot, hogy átfestve, kijavítva nyomhassa vissza.

Sokat tud Szende Klári – de mindent ő sem. A fia apját, az első előtti férjet, harmincöt éve legalább, hogy nem is látta. Meg sem ismerné, ha szembejönne vele. Megnősült, vidáman él, négy lánya van: távoli hír. Mi köze hozzá? Jelentéktelen fickó, maga az unalmas átlag. Még egy kiemelkedő rossz tulajdonsága sincs, ami miatt különböztetve őrizné az emlékezet. Holbeyer? Holbeyer szerette őt. Csak a mozgalmat még jobban szerette. Ezért kellett oly sokszor megalázni, kicsúfolni, fölszarvazni, egyszóval bizony tönkretenni alaposan. Szétrágta volna a lelkifurdalás, ha legalább a holta után nem emeli eszményi magasba, s hogyan tehette volna hitelesen, ha önmagát leválasztja mellőle? Törlesztés ez az eufóriás kegyelet, szüntelen mea culpa, hiszen nemcsak elvben társai, de ő, a hites társa is elárulta, másképp, de szintúgy halálosan. Jó, hogy abban a börtönben nem írtak levelet. Amikor elvitték, éjszaka, lopva, akkor sem volt búcsúszava, csak reménytelen, szemrehányó pillantása, mintha ő, a nyomorult nő volna a felelős, hogy cserbenhagyta minden eszme, minden ideál. Holbeyer-Halbai megérdemli, pozitív előjellel érdemli meg, hogy a feledés porától óvja. Amikor Farnády feleségül kérte, éppen ez a csöndes, lemondó mártíromság volt a csali – ő pedig, aránylag fiatalon, még bizakodott; mint puli a megkerült gazdát, Farnádyt úgy kezdte imádni. A zene idegesítette, a cselló különösen, de ha vattát dugott a fülébe, órákig tudott Farnády lába előtt ülni a zsámolyon – a férfi ujjait elragadtatottan figyelte. No igen – Farnády Holbeyer helyett minden rosszat visszafizetett. Kurvapecér, ez a legenyhébb jelző, ami illett a nevéhez. Katalin gondozza, süssön-főzzön, testőr és titkár legyen – így képzelte. De az ágyából egykettőre kipenderítette; az ihletre hivatkozott, ami változatosság nélkül elveszti feszességét, szabadsága legkisebb korlátozása pedig kreativitása rovására megy… aztán az a zenetanodás befűzte, az ezüstpánttal a homlokán, az átlátszó indiai ruhában, valamiféle szakmai zsargonnal kevert, ájult malacsággal fűzte be, amikor az a rohadt sok cigaretta meg vodka egy perc alatt megállította a lovag úr szívét! Farnády a vécécsészén ülve halt meg, jobbra billent, az oldalcsempe megtartotta. Az alsónadrág a bokájáig csúszott, heréje beleért az ürülékbe. A mentősök tették rendbe, megesküdtek, a körülményeken nem fog csámcsogni senki. A lány őrjöngött: néhány hónap, és ő a hivatalos sirató. Kifúrták az özvegységből – fenyegetőzött, de aztán mégsem szaladt fűhöz-fához. Kisebb klubokba járt, sejtelmes sztorikat mesélt. Ma már narkomániás, mindenféle igazi képviseletre alkalmatlan. Hát Farnády nem érdemli meg azt, negatív előjellel ugyan, hogy ne hagyja emlékét elkallódni? Nem érdemli meg a bosszút, a bosszú ama sajátságos formáját, hogy amit életében nem tudott Katalin kicsikarni tőle, holtában azért is elveheti: az örök hűséget?!

Hogyan lehetne másképp – részben bűnös tudattal, részben pedig ronggyá alázva – tovább élni?

Talán ha a fiát – félig gyerekfejjel – nem tagadja meg. Először egy-két hónapra, azután évekre és lassan jóvátehetetlenül egészen. Későn ébredt rá, nem anyatípus; de nemcsak anyatípusú nők szülnek, mégsem keresnek azonnal indokot, hogy a csecsemőt az apai nagyszülőkre hagyják, a válás után meg a férjre. Mások is éheztek negyvenhatban – ürügy volt csak „a gyerek érdeke”, s „nagyvonalúsága” a szegény apával a későbbiekben inkább lustaság. Nem, Holbeyer és Farnády az elidegenítésben nem ludasak. Saját utódot egyik sem kívánt: Holbeyer még az illegalitásból hozta félelmeit: nem mert szaporodni, folyton végleges világra várt. Farnády pedig piás hangulatában kivallotta, az utód – az ő hivatásában – veszélyes. A tehetség öröklődik, esetleg halmozódik is, s hogy valaha a fia lejátssza, nem kívánja megérni. De Zoltánt reklamálták, különösen családi ünnepeken. Zoltán azonban sohasem illett a képbe. Udvariasságán csorba nem esett, mindig megköszönt mindent, s mint aki bejelentési kötelezettséggel tartozik a messzi hivatalnak, élete fontosabb eseményeit is pontosan jelezte. Mária Katalin azon kapta magát, hogy Jozsó temetésén a tulajdon fiát visszamagázza. Utoljára hét esztendeje kapott tőle ajánlott levelet, egy nő is aláírta, megnősült, elég későn, s azt már az ördög tudja, mikor táviratozott, megvan a második gyerek. Lehet, hogy az elsőről is értesítette. Ő gratulált, küldött ötszáz forintot, sőt invitálta is, ha ideje lesz és fönnjár Pesten… Nem, nem lett volna kellemes, ha Zoltán komolyan veszi. Erről a korai, meggondolatlan lépésről csak az ilyen Klári-féle tud, a felsőbb régiókban felesleges terjeszteni. A régi udvarlók pedig kisorvadtak, vagy ijedt, pozicionált férjek; nem mernek azok emlékezni.

A védekezés azonban nem árt. Ahogy Klári belepiszkált, belepiszkálhat, akár jóindulattal, más is. Zoltán már nem hasznosítható. Zoltán túl egészséges, s ami még a gyűlöletnél is rosszabb; közömbös. De az unokák!

A hősök özvegye legyen feddhetetlen – az emléken esik folt, ha őt kikezdi valaki. Azokat a kicsiket nem is látta; kísérletet sem tett a nagymamaszerepre, nem előnyös, ha elkezdenek erről fecserészni.

Szende Klári betette a bogarat Dollner Mária Katalin eleddig visszhangtalan fejébe. Visszatértek lidérces álmai: Holbeyer megfenyegette, deformálódott és meghosszabbodott mutatóujját, bármerre hátrált is, a szívének szegezte, majd milliméterről milliméterre megforgatta, egyre mélyebben a mellkasában.

– Tachikardia – mondta az orvos, és kímélő ételmódot javasolt. – Legyen egy kicsit önzőbb! Kevesebbet a közért, drága asszonyom!

Farnády pontban éjfélkor hasba rúgta, letaszította a rugóról, ott ébredt az ágy lábánál rendszeresen.

– Vegetatív idegrendszeri tünetek. A magány. Bármilyen kivételes a lelkiereje, asszonyom, így mégsem természetes!

Dollner Mária Katalin novemberben elszánta magát. Leült az ereklyeként csodáltatott, de mindössze nyolc éve vásárolt faragott levelezőasztalkához. A cél kettős: kihúzza a talajt mindenféle esetleges pletyka alól – s talán, talán valamelyik unokát kimenti. Föl is lehetne költöztetni, mint örökbefogadottat nevelni. Taníttatni, híres embert képezni belőle, ha csak egy parányi ambíció szorult bele. Ki tudja – vakmerő fordulat –, talán még szeretni is! Szeretni és részesülni a szeretetében. Régen befagyasztott – hirtelen olvadozó – remény. De öntsünk tiszta vizet a pohárba: a fényességes megváltás s a köznapi kegyelmek is ritkák. A fogalmazás ne tolakodjon, ne legyen fennhéjázó, de pitiző sem – bárki olvassa a levelet, tüstént érezze egy szilárd jellem, egy nehéz sors oly emberi gyötrelmeit…!

Kicsi hely az – ha az utcára nem is emlékszik, Zoltánt csak megtalálják úgyis.

 

 

Az aláírásnál elbizonytalanodott. Azután odafirkantott egy rejtélyes nagy M-et. Mária, Maca, Mama – tetszés szerint. A borítékra Bartók Béla-bélyeget ragasztott. Némi habozás után gyártott egy utóiratot:

 

 

Kiszámította, hogy egy hónapnál hamarabb nem érdemes a választ várni. Ő sem ugrana azonnal.

Tett-vett a bizottságokban. Fülelt: nem zörög-e a haraszt? Klári látogatása óta a gyanú nem hagyta el. Klári ügyében intézkedett: a hála jó szájdugó. Illetékes helyen ecsetelte Klári nyomorúságát, az élettárs rátermettségét. Bólogattak, hogyne, a férfi már két hete megkapta a központi garázst, utólag is megnyugtató azonban ez az erkölcsi támogatás. Klári telefonált; nyilván áradozó köszönetét akarta kibeszélni. Dollner Mária Katalin elvékonyított hangon közölte, ő a házvezetőnő, a ház asszonya Burgenlandban tartózkodik, nincs felhatalmazása, hogy megadja a címet, de üzenetet továbbít, s természetesen híven közvetíti…

Az izgalmak valóban kimerítették. Maga is meglepődött, a vártnál korábban érkező választ milyen remegő kézzel bontja fel. Sikerült-e a hadművelet?

Zoltán betűi ide-oda dőltek, de olvashatóan írt, helyesírása nem hibádzott, csak a vesszőhasználat.

 

 

Dollner Mária Katalin kétszer olvasta el. Első olvasásra megállapította: hát nincs! Nincs szerető unoka, hűséges, kutyaszemű; apród, aki hozza a papucsot, újságot, szemüveget. De nincs látványos lelepleződés sem: Zoltán jó fiú, és – öntsünk tiszta vizet a pohárba – ezzel a Szíriával a képből kikerül.

Másodszor tagolta a szöveget, a központozást helyrebillentette.

Tulajdonképpen üde levél. Nyílt. És az a „Muci Mama” csavarja az ember szívét. Lám, volt ő jó anya is. Egynémely szakaszban, amikor nem hajszolták a körülmények. Zoltánka emlékszik. Meghatottságát épphogy férfiasan leplezni tudja. És nincs olyan rossz arca Zoltánkának. Egy kicsit mélyen ül a szeme. Mintha sejtene valamit. Valami tragédiát, ami elháríthatatlanul közeleg. Holbeyer utolsó fényképén látta ezt az árnyékot, de jaj, Kasszandra-jóslatok!

Nem akárki vág neki ebben a robbantásos-lövöldözéses világban éppen Közel-Keletnek. Itthagyja a kényelmet, a biztonságot, hogy egy messzi népnek segítséget nyújtson és dicsőséget szerezzen a szegény kis magyar hazának. Mégiscsak az ő fia! A hóna alá kell nyúlni, tanáccsal; szilárd akaraterőt sugározni, hogy meg ne futamodjon… Tradíció kötelezi erre. Talán nem is sejti teljes mélységében, mennyi veszély les rá Szíriában! Az éghajlat megtámadja az általános egészséget, a koszt a gyomrot, a fertőzések a bélrendszert kikezdik. De nem szabad riogatni: a vállalás szent dolog! Ez a Zoltán fiú, ha nem is tudatosan, de a fiatal életét tette egyetlen csettintéssel kockára… Csak egy golyó tévedjen el, és vége.

A fia! Méhében hordta, gyötrelemmel szülte, és most őt is le fogja a már-már hősi halál kaszabolni…?

Kibír ennyi csapást egy ember? Ha mégoly edzett, fegyelmezett?

Dollner Mária Katalin ajkát összeszorította. A tükör elé lépett, haját megoldotta, majd kontyba csavarta a nyakán. Milyen szelíd így az arc; leszámolt mindennel, engedékeny.

Válaszát gépbe írta, indigóval.

 

 

A bölcs bíró esete

A valóság már régen túlszárnyalta a meséket. Éppen csak a hirtelen átváltozás történik fordítva. A sorrend: szépből lesz a rút. Működik a negatív csoda. Tündérrel fekszel, varanggyal ébredsz. Hőst sejtesz a sisakrostély mögött, aztán élsz-éldegélsz a fekete disznóval. Virágos rétre heversz – feneketlen tó nyel el. Gyémánthegyre kapaszkodsz, üveghegyre érsz fel. Táltoson indulsz csatába, súlyod alatt gebe roskad össze. Kardot rántasz, és csenevész vesszővel védekezel. Zengő aranyerdő, bongó ezüsterdő, kongó vaserdő, amerre terelik utadat. A terített asztalka előtted kiürül egyetlen csettintésre, az ajtó jelszóra bezárul. Csücsülsz a világfa tetején, amíg ez vagy az a szél oda nem ken az agyagos talajra. Életed van? Egy intés, két legyintés: már éltedben eltemetnek. A kivétel – akár a mesében a tragikus vég – ritka. Mégis a kivétel a tét, amiért a történetet a szereplők érdemesnek vélik lejátszani.

Vagyis – ahogy Forgács Dániel középkorú, jelenkori bíró fogalmazott: a fene egye meg, hogy visszájára fordul a legjobb szándék, gyakran. Hiszen a peres felek se rögtön marakodva kezdték. Minden válást találkozás előzött. Ő maga, a bíró sem válóperekre készült; ifjonti hévvel azt képzelte, Justitia lelép a kőhomlokzatról, emberközelbe – a mérleget az ő kezébe helyezi, és még azt is megengedi, hogy szeméről a kendőt leoldja. Nemcsak érzi, de láthatja is majd a mérleg nyelvét: az objektív igazságot minden dologban. A mérleg nyelvét azonban sohasem pillanthatta meg, a mérések és döntések maradtak viszonylagosak, a serpenyők – vétkek és büntetés – a leggondosabb ítélet után is billegtek egy kicsikét. Nagy ügy – kis ügy: ily körülbelüli méricskélés mellett vagy tökéletlen mércét használva – többé nem lényeges. A válóperek tulajdonképpen nem unalmasak. Egy-egy fejlett esetnél föllelhető valamennyi törvénysértés csírája: sikkasztás (a szerzett javakból), rablás (az illúziók lecsupaszítása), súlyos testi sértés (a lelket átlyuggató sebekkel), cserbenhagyásos gázolás (pánikszerű menekülés az áldozattól), gyilkosság (bunkóval, különös kegyetlenséggel agyonvert szerelem), sőt hazaárulás – az a prédára bocsátott, megtagadott, réges-régi közös birodalom…

Az igazság csak a mesében kikezdhetetlen. A valóságban öreganyámat öreganyámnak szólongatni, nem éppen szerencse. Fele országot remélni, ha az egészet megmentetted is, balga ábránd. A vándorlegény nemigen kíván holmi nyafka királylány rokolyaszegélyén megtanyázni; a legifjabb királyfi és az árva szolgáló sose táncol egyazon bálon. A szörnyetegeket hivatalosan beiktatták, ujjat húzni velük nem szenzáció. Bajnoki tornán előre eldől, kié a csipkés keszkenő. Burkus király illemet tanult, nem ölt már juhászruhát. Úr és szolga ehet ugyan egyformán gazdag lakomát – de hogy külön tálból, az szigorú szabály.

Vagyis – és Forgács Dánielt ez bántotta – talán könnyebb felismerni, ami igazságtalan, de hogy mi az igazság? Kérdés ma is. Piti dolgokat cselekedve használjuk mesés nagy szavainkat. Megyünk-mendegélünk; hét nap, hét éjjel; csak azért is; egy életünk – egy halálunk; hát élünk-éldegélünk, amíg meg nem halunk (boldogan?). A dínomdánom folyik ám, Hencidától Boncidáig, s az Óperenciás-tengeren túl, bizony, vége ennek a világnak.

Ugyan mivel lehet az elszemtelenedett valóságot újra megnemesíteni? Talán ha mindenki teszi tisztét; se többet, se kevesebbet, csak amire esküdött, nem mást. Tiszta meselogikával. A mesében a mesterségnek rangja van. Ki mit művel, ahhoz ért. A pék – pék. A favágó – favágó, szorosan vágja a fát, ha különben haszontalan is. Az alabárdos éberen vigyáz, s ha egyszer elalszik, le is út, fel is út! A varázsló varázsol: a keservet jóra váltja, vagy ront a gonoszabbja; ahogy már neki kiosztatott. Az udvarmester áskálódik: tudjuk róla, eleve védekezünk. A nép tanácstalan, ösztönösen ravasz. De bölcs a bíró, aki tanácsot ád. Dönt, szabad kézzel. Old és köt. Áldják a szavát. Egy-kettő közülük ha posztjával mégis visszaél, hamarost csúnyán ráfizet. Olyan azonban, aki hivatását tessék-lássék, formálisan, unottan gyakorolja, nem él meg a mesében.

Forgács Dániel megkísérelte. Bölcs bíró lesz. Megpróbálja inkább megelőzni a bajt, s csak akkor kétfele porciózni, ha már elkerülhetetlen. Ki tudja, talán még meg is írja, „Egy bíró feljegyzései”, okulásul a cifrább jövőnek. Beavatkozni a per menetébe csak az első fordulóban lehet. A békéltető tárgyalás – akár a házassági tanácsadás – tartalom nélküli, üres keret. Szép feladat, individuális vállalkozás értelemmel megtölteni. Mi kell hozzá? Emberismeret, jóakarat, empátia, helyzetelemzés és valamiféle perspektíva. No meg józanság is. Még a mesében is könyörtelenül felöklelték az ökrök a szarvuk közé álló bárgyú legényt. Világos okoknál kár fontoskodni. Az új szerelem és a régi ital erősebb. Ez is a bölcsesség része: egyáltalán nem tenni, amit nem érdemes. Van méltósága a hallgatásnak. A látszólag ok nélküli válás az igazi terep! Kinyomozni, mit vermeltek el, mitől ez az idegenség, sokszor gyűlölet? Szuggerálni őket: változtassanak, mert a merev, alakulni képtelen személyiség a másik, szintén feszülő lélektől törvényszerűen rúgja el magát… A hajlíthatatlanság, konokság bosszúja ez. Észrevenni egymásban a jót, s változni, kölcsönösen, nem fogcsikorgatva, hanem meggyőződésből: ez vezet békességhez. Legyen az férfi – nő. Vagy a felbolydult világ.

Mi tagadás, Forgács Dánielnek néha sikerült. Egy-egy sztornírozott irat fölött meg-megmelegedett. Pesszimista kollégái nemigen méltányolták. Aki itt békül, az komolyan nem is haragudott. A válóper fenyegetés is: a veszekedés legfejlettebb foka; a szennyes mosásához állami asszisztéria. Forgács nem rendült meg. Érdemének hitte, aminek inkább soron lévő eszköze volt. Szerette ezt a munkát, hatáskörébe belenyugodott. S ahol mégis elválasztott, nem tette rossz lelkiismerettel. Nagy fényűzés – előbb-utóbb nagy adóval!

A szűkszavú beadványokat már megszokta, de – talán a kilencvenkilencedik esetnél – a szöveg feltűnő zártsága meglepte mégis. Kötelező adatok, a kötelezőnek vélt nyakatekertséggel. Hét év házasság, ebből zavartalan három, négy pedig elhidegült, jóvátehetetlenül és véglegesen. Természetük nem egyezik, időközben elfejlődtek, gyerek nincs, a kapcsolat társadalmi rendeltetését nem tölti be. A társadalmat mindig bele kell rángatni. „A társadalom érdeke” az az adu, ami a piros ászt is lesöpri.

Forgács Dániel készült a tárgyalásra. Ha nem hazudnak, és nincs az ügyben egy szemérmesen eltagadott harmadik, vagy nem komédia az egész a szaporodó, telekkönyvezhetetlen ingatlanok miatt – érdekes lesz! Újra összeterelni őket, a keletkezett jégréteget megtörve gondosan – bölcs bíró ebben kedvét leli. Föl is jegyzi majd a fázisokat: csak a neveket cseréli ki, hívják a nőt talán Klaudiának, és mondjuk… Leónak a férfit, két jó nemzetközi név. Az indulat is nemzetközi, ahogy a tárgyaláson, ügyvédet nem igényelve, a gyengéd, de határozott bírói tapogatózásra fölsorakoztatták egymás elleni érveiket. A nő – a továbbiakban Klaudia – kacskaringósan, ide-oda csapongva fogalmazott, a férfi – lásd Leó – pattogó, száraz tárgyszerűséggel. Harmincon már jócskán túljutottak, de akár negyvennek is koravének. Saját stílusában, ki-ki, nagyon iparkodott. A törvény szolgájának meglepő nyájassága szétrobbantotta gátlásaikat.

– Kedves bíró úr, helyesbítek, tisztelt… – mondta Klaudia, idegesen húzkodta a cipzárat pulóvere nyakán, s közben lábával a padlót súrolta. – Én kérem, nem azért születtem, hogy beosszák minden percemet, ki bírja azt, előre tervezni, mi lesz jövőre, nekem teher még a holnap is. Nincs nyaralás precíz útiterv nélkül, város, szálloda, tankolási térkép, a bőröndben címkével jelölt, adagolt hideg vacsora, semmi kószálás, semmi spontán fölfedezés, soha valami váratlanul… Órára pontos menetrend, ő csinálja magának, nem a vonat, hajrá, gyerünk tovább, karon ragad, kék foltot is tudnék mutatni, mi ez, ha nem terror?! Kockás papíron folyton egyeztet, a rajzszögeket is nyilvántartja, és egyáltalán, kell azt nekem tudni, öt év múlva mit akarok? Kell? Kérdem én a kedves tisztelt bíróságot… nem lehet élni bele a világba, ha az ember a nyolc óráját ledolgozza? Folyton csak a cél?! Kilóg a nyelvem, mire elérem, de nincs, nincs pihenő, megint valami cél, ráadásul közös, ebbe belebolondulok! Kérem, és smucig is, télen retket sose eszünk, áprilisban visszavitette a üvegházi salátát, a szatyromba kutatott, kiemelte, a két ujja között fogta, undorodva, a zöld leveleket, hát szabad ilyet?! Epret kívántam, kórházban voltam, ramaty állapotban, ott kívántam meg, a szájpadlásom összeszáradt, jó, szeptemberben az eper ritka, de volt a maszeknél százhatvanért, hozott, azt tetszik gondolni? Már most spórol a nyugdíjra, tessenek nevetni… Tizenkilenc fokra levitte a fűtést, hogy az egészséges, nem csoda, ha folyton megbetegszem… – Kaparászott a táskában, foszlánnyá gyűrt papírzsebkendővel az orra hegyét tűntetően megdörzsölte. – És a hátam mögött folyton ócsárol! De én nem félek, kimondom, kupori, nem engedi kidobni a lyukas nejlonzoknit, inkább megstoppolja, ő maga, egyáltalán, semmit sem enged kidobni, visszahozta a kukából a törött kávédarálót, hogy azt meg lehet javítani, és képes is megjavítani, telis-teli minden ócska kacattal, tessék elhinni, ha nincs mivel vacakolni, hát keres, kattogva jár a szeme körbe-körbe, összefonja meg kibogozza a szőnyegrojtokat… Kényszercselekvés, igen, tudományosan! Gürizni hajnaltól mikulásig? A franc az olyan pénzbe, bocsánat, ami fölzabálja azt a kis szabadidőt. Szelvényvágó kapitalistának nevezett… aki csak a hasznot zsebeli be. Miért?! Jól keresek, vagyok a szakmámban valaki, az Óra és Hangszernél nagykervonalon osztályvezető, a munkahelyem is engem támogat, mert már a társadalom rovására megy, per pillanat…

– Asszonyom – Forgács Dániel két mondattöredék közé gyorsan beugrott –, és az elején? Abban a mesebeli három boldog esztendőben?

– Ó… akkor még nem volt ő ennyire nagyon ilyen. Ennyire nagyon simlis. Csak éppen kicsikét. Állíthatom, fokozatosan romlott. Állíthatom: dafke.

– …Kiépítettem a védekező bázisokat. Lépésről lépésre. Mélyen tisztelt bíró úr, tisztelt ülnöki testület! – Leó felállt, engedéllyel. Nadrágja élét eligazította, a fényes cipőorra merőlegesen. Görbülő hátát fegyelemmel húzogatta egyenesebbre. A zakó hajtókáján sportjelvény vagy kitüntetés, a pulpitusról azonosíthatatlan. – A tények, vázlatosan: a felperes, mert forma szerint ő az, tiszteljük a törvényt, nevezzük így, a felperes normális szocialista együttélésre hosszú távon alkalmatlannak bizonyult. Életvezetése káros, a munka nélküli jövedelmek eszményítésén alapul. Rendszertelen. Kapkod. Hebehurgya. Pletykás. Dugig tömi a frizsidert, fütyül a szavatossági időre, minden kárba vész. Nem győzöm a bűzt szellőztetni utána. Ugyanazzal a késsel vágja a kenyeret, amivel a vajat keni! Hogy eklatáns példánál maradjak. Bűnösen tobzódik, pazarol. A gyapjúgarbójával port töröl. Csak, mert már unja a színét! Kulturálódjunk, szerzek mozijegyet. Bejön a moziba? Nem, mélyen tisztelt bíróság. Inkább sétafikálni akar, a mozi előtt jut az eszébe! A nyáron, Dél-Olaszországban, leült az árokpartra. Hogy megvárja, amíg a nap hatására a kövirózsa kinyitja a szirmait! Másfél órát vesztegeltünk. Normális reakció ez? Nem normális. A vádak pedig? A kórházba pihenni vonult. A vállalati leltár elől. Én kérem, nem voltam betegállományban soha. Az enyém személyzeti munka, a Köztisztasági Hivatal alkalmazásában. Harminckilenc fokos lázzal jártam be, hetvennyolc tavaszán. Nyolcvan októberében csináltattam a fogamat, húzás, korona, hidak. Amit el lehet képzelni! Pösze voltam, de a gáton ott voltam ! A felperes pedig meglógott, be a kórházba. A felperes akkor produkál infarktusgyanút, amikor a kedve tartja. Született ripacs. Odakap a bal melléhez, és már dugják alá a hordágyat. Nem vittem epret! De vittem gyöngyösi saszlaszőlőt, kétszer annyit, helyette! Annak volt szezonja. Így természetes. – Leó négyrét hajtott, keményített zsebkendőjét kibontotta, nézegette, azután ismét összehajtogatta, és visszatette a szivarzsebébe. Az orrát megszívta. – A természetes élet híve vagyok. Nehéz engem kiborítani! De, mélyen tisztelt bíróság és ülnökök, ennek a… felperesnek sikerült. Lébecolni, bele a vakvilágba, se célkitűzés, se ehhez hasonló. Kik élnek így? Ne kívánják, hogy megnevezzem. Nem az emberek. Az biztos. Elnézést, de provokálja az ilyen hangokat. A provokáció lételeme.

– Uram – Forgács Dániel megkérdezte. – Nem látta előre? És az a három év, zavartalan?

– Megvilágítom. A felperes lánykorában nem volt ennyire dinka. Csak éppen hogy. Cum trucc, lépésről lépésre produkálta ezt az összeférhetetlenséget. Mindig ő akart fölülkerekedni.

– Le akart hengerelni, persze! – Klaudia nem tiltakozott. – Versenyszerűen űzte ezt a sportot, hogy neki van igaza, ő az erősebb meg okosabb is. Nem lehet az ilyet, kedves tisztelt bíró úr, hagyni. Ha ő eldurrant három patront, van nekem négy is.

– A bíróság láthatja. Én csak védekeztem. Már nem volt házi biztonságom. Meg kellett teremtenem némi fölényt.

– Én csak egyensúlyra törekedtem – Klaudia könnyezni kezdett. – De vele…? Lyukat prédikál a hasamba, kenetteljes pofával, aztán pofon csap, váratlanul.

– Nahát! – Leó felbődült. – Soha nem ütöttem meg! Koholt rágalom. Szándékos lejáratás.

– De a kezét fölemelte. Nem is egyszer.

Az ülnökök szórakoztak. Kellemesebb itt ülni, mint a munkájuknál. Némelyiküknek fizetett üdülés, egyenesen.

Forgács Dániel sóhajtott. Nagy lélegzetet vett, a zavaros közegbe lemerült. Klaudia és Leó egybehangzóan és meggyőzően állították, egyébként is lanyha szexuális kapcsolatuk megszakadt ugyan, de mással ilyet nem kezdeményeztek. Nem jutott rá energia. Az is kiderült, ha a másik nem volna olyan, amilyen éppen, talán még tudnának is egymás mellett békében élni. Ha sikerülne az erődítményeket visszafelé, a kezdőtéglákig lebontani.

Forgács Dániel hirtelen minden eddiginél fontosabbnak érezte, hogy ez a különös kettő el se szakadjon véglegesen, de ki se irtsa egymást. Magukba zárva vagy egymásra szabadítva: szemléletük egyformán veszélyes.

A mesében harapta-harapdálta a mesebeli sajtot a mesebeli róka. Igazságosan két irányba – amíg a sajt el nem fogyott. Ő jóllakott – és hoppon maradt két ostoba acsarkodó. De – mint mondottuk – a valóság módosította a meséket. Ez a kettő parazsat gyűjt, s ha véletlenül szétszórják, az ég el először, aki ártatlanul telepedett (vagy muszájból telepítették) tüzük bűvkörébe melegedni.

Mi a teendő? Ami eddig a fonákja, annak a színét is megmutatni. Megértetni és igenis, megszerettetni valamit a másik érveiből. A leragadt ideát továbbdöccenteni. Nincs nehezebb, mint változtatni a természeten, az éppen soros aszályt, hőgutát kicselezni, de ha sikerül: a csapadék majd a lángot megfékezi.

A bíró odaállította Klaudiát és Leót a masszív pulpitustól jobbra-balra.

– Asszonyom – mondta, és az arca kifénylett –, ez az ember, aki mellé a sors rendelte, sokak által hiába óhajtott erényeket képvisel. Asszonyom, ez a férfi biztonságot ád. Az ilyen ember sose zavarja ki magát a híd alá, az éjszakába. Ha néha túl szigorú, a közös otthont védi vele. Amit szereztek, arra éberen vigyáz. Rablót a szállásra be nem enged, nem kótyavetyéli el vagyontárgyait. Nem iszik, nem jár az ügetőre. A hét szűk esztendő védelmező karja közt öregkorra sem éri el – gondolkodjon! Céltudatos, a szörnyű nihilt nem zúdítja magára. Nem szekálja kételyekkel, lidércnyomásos látomásai nincsenek. Dolgos, ügyes. Aprócseprő munkáiban sikere van. Ha nem is alkot, barkácsol. Ha pedáns, hát pedáns: nem hempergeti legalább sose mocsokba. Mit nem adna sok, elnyomott, kizsákmányolt nő egy ilyen férfiért…! –

…és még többet is mondott, persze, ihletett hevülettel. A nő csodálkozott. A bölcs bíró szavai nyomán kezdte a férfit irigyelni. Micsoda tulajdonságok, valóban! Ehhez lenne ő kevés? Nem képes ő még többre is?

– Uram – folytatta a bíró, lelkesedése fokozódott –, ez a nő, a saját nemében, higgye el, káprázatos! Jellemvonásai vonzóak. Csupa vibrálás, csupa izgalom, a szürkeséget utálja. Nagyvonalú! Kicsinyes dolgokkal nem gyötri önt, nem számító. Ami van – van; élvezi, de ha ki kell selejtezni, nem óbégat. Gondolkozzon! Nem alattomos. Ami a szívén, az a száján. Bátor. A jövőtől nem fél, és nézze, nézze csak, örök derűvel mosolyog… Nem jajgat a fülébe, nincsenek Kasszandra-jóslatai. Uram! Ez a nő, aki itt él ön mellett, hány és hány férfi elérhetetlen álma! Hány és hány férfi senyved unalmas igában, taposómalomba fogva, egy-egy nőnek álcázott hajcsárral a nyakán! – A bölcs bíró lendülete megingatta még a pulpitust is. Ferdén megcsuszamlott a dobogó.

A férfi elámult, röstelkedett. Ezt a kívánatos asszonyt veszítse el? Talán nincs őbenne elég fantázia, hogy kövesse? Sőt ebben-abban, rajta túltegyen?

– Most elbocsátlak benneteket… – A bölcs bíró visszazökkent. – Illetve önök most elmehetnek. A tárgyalást berekesztem. Nem viszontlátásra, hanem Isten önökkel, ez szilárd meggyőződésem. Mindkét fél intelligenciájában bízom. Barátaim, rugalmasabban…!

Elkönyvelte, mint pályája legemlékezetesebb sikerét. A bölcs bíró esete a két makacs pereskedővel, akik az igazságot ki akarták sajátítani.

A mesében nincs idő; egy szempillantás: és kivérzik három újesztendő. A valóságban három év viszonylagos. Hosszú vagy rövid. Töltete szerint. Eltelt hát három kurta év. És a bölcs bíró csak törölgette a szemüvegét egy közönséges szerdai napon: ott állt előtte Klaudia és Leó megint. A beadványt épp csak átgépelték, a dátumokat helyesbítve. Minden indok a régi. És régi minden igekötő. Ki. El. Szét.

Megjelentek. Klaudia zárt kosztümben, Leó kihajtott virágos inggel. Klaudia szoknyája kínosan vasalt, rojtos farmernadrág León. Klaudia mérlegel, higgadt. Leó karattyol, szenvedélyes.

– Elviselhetetlenül lusta! – Így Klaudia: – Hever, tisztelt bíróság, csak az újságokat lapozza. A képek érdeklik. Nem a betűk. Sátrat ver, ahol kedve szottyan. Tavaly a Boboli-kertből zavarták ki a rendőrök. Tejet forral a húsos fazekamban. Eleszi a kutya elől a belsőséget. Nem akarok szélsőséges kifejezéseket használni, de szinte parazita. Amatőr filmmel pepecsel. Fölveszi, hogy csöpög a víz a csapból. Ez a haladó művészet neki. A fizetését ilyesmire költi. Egyszerre két ernyőt vesz, tavaszit és őszit, mert az úgy elegáns!

– A haverokkal se lehetnék őszintébb – így meg Leó. – Fát vághat a hátamon akárki, de mindennek határa van. Beszegi a szakadt lepedőt konyharuhának, ide tessék hallgatni, és a cipőket benzinnel tisztogatja, benzinnel és ecetes vattával, tetszik ezt figyelni, higimániás, én ilyen sose voltam, a moherkardigánt összehajtja, ha én a szék támlájára leteszem, a moher nem gyűrődik, kérdezzenek meg akármilyen szakembert, miért kell engem ezzel és ehhez hasonlókkal tendenciózusan őrjíteni? Hát hány életem van, kérdem én szeretettel az itt ülőket?

– Provokatív szövegeire még néhány jellemző adalék – Klaudia noteszt vett elő, ujját megnyálazta, lapozott. – Ez év május elsején illuminált állapotban a kovácsoltvas tükröt az előszobából leakasztotta, odatámasztotta az ágy mellé, milyen célból, nem részletezem. A tükör leesett, persze, ripityára törött. Augusztus huszadikán fertőtlenítő öblítés közben belebuktatott a kádba. Nincs más eszménye. Erre használja a nemzeti ünnepeket.

– Ez már félig följelentés! – Pukkadásig telt Leó tokája. – Az ízléstelenség látszatát is vállalom, de tessék elképzelni, milliméterre megszabja, hogyan és meddig… Belém csíp, ha a szokottól eltérek! Fékezhetetlenül agresszív.

Forgács Dániel a bölcs bíró talárját letette. Följegyzéseire megharagudott. Fölfeslett a szövetség megint.

Hibázott az a fránya tanács.

Ezeknek mindegy, széna vagy szalma. Az úr a pokolban is úr – s hogy övé a hatalom, a mennyben is azt hiszi.

A tanulság bonyolultabb, mint a mesében. Itt a vége. Fuss el véle; nehogy elgáncsoljanak.

 

Harmónia

…Valamiféle összehangoltság, egyberezgés. Lenyugovás; bizonyos fokú csönd. Semmi széthúzás, semmi tépése a közös takarónak. Nincs kedv a különbözésre. Közös a csúcsa a szeretetté gyúrt két akaratnak. Négyszárnyú lepke a lélek. A test is csonka, ha el kell válnia. A lépteket egymáshoz mérik. Többé nem sietnek. Sátrat bontani egyik sem vágyik. Külmezőkre nem tekinget. A megérkezés elnyújtott élvezet, a ritmus állandó, lüktetése a közömbös órát is átdobogja. A sóhaj csak az ajkak szélén fakad, nem a mélyben. A folyamatos együttlét nem dörzsöl, sőt gyógyítóan kívánatos.

Mert majdnem mindig együtt voltak, a pár. Értelmezés szerint is pár, egyik a másik nélkül haszontalan. Akár a kesztyű, akár a cipő. Ha a bal veszik, a jobb is nyugodtan kallódhat. Az öngyilkosság gyönyörű módja; édes halál, de halál, mint minden föladás.

Találkoztak és tökéletesen vegyültek: már túl az első fiatalságon, de a valódi öregség küszöbén még innen, öt esztendeje idestova. Még csak sejtették a bibliai „nemszeretem időket”. A puszta létüknél még fontosabbnak látszott létezésük felülete: a kedély állapota, a szerencse forgása, a javak áramlása, a szervezet hibamentessége. Még nem ismerték az élethez való görcsös ragaszkodás kényszerét – egyelőre egymáshoz ragaszkodtak görcsösen; egymást díszítették-óvták kívül-belül. A változást is tagadták, nemhogy az elmúlást. Házasságuk cáfolni tetszett a kétkedéseket, hogy nincs, nincs teljes egység, a forrasztás vonala sebhelyes, erőszakosan durva, vagy a két alakzat ragasztva még szemléletesebben mutatja, mekkora darab hiányzik. Együttesük – a kikezdhetetlenség – a környezetet felizgatta, majd megszokták, érdektelenségbe süllyesztették személyüket. A társaság nem igényelte őket – ők sem a társaságot. Kötelességszerűen elvégzett munka után loholtak haza. Gyermekük nem fogant meg: tapintatosan magukra hagyta őket.

Harmónia a javából. Víz tükre nem csobban, göröngy nem porlik, fáról hang nélkül pereg a levél.

Nyár; hétfő este. Tizenkilenc óra harminc perc. Alig akar lemenni a nap. Világos, lassan híguló meleg. Nyaralás után. Két hét az Adrián. Egybefolyó, lágy, szemcsésen csillogó. Egyetlenegyszer sem veszekedtek – vitájuk sem volt. Nem indultak alkalmanként külön-külön fölfedezni a partot. Egyszerre aludtak el egy ágyban – egyszerre ébredtek és keltek. Minden ölelésük sikerült, szabályos meghittséggel. Ami tetszett az egyiknek, tetszett a másiknak. Ízléskülönbségük összemosódott. Sokat és sokfélét ettek. Nem verődtek kompániába: útitársaikat étkezésnél köszöntötték. Keveset beszéltek, jelekből tudták már, mi a teendő. Most – hazatérve – ültek a karosszékben, jobb és bal kezük egymásba kapcsolódva himbálózott a levegőben, híven követve az óra másodperckettyenését. Húsz perce hallgattak. Az asszony rátette papucsos lábfejét a férfi papucsos lábfejére, s parányit tiport rajta. A férfi sziszegett, az asszony hajába beleborzolt. Eljátszódtak.

– Meg kéne mosni a hajam – szólalt meg az asszony. – De akkor itt kell hagyjalak. Mit csináljak?

– Mosd meg. Túl leszel rajt. Én addig rendbe hozom a lábam. Megint benőtt a körmöm.

– Hát akkor elválunk… – mondta tétován az asszony. – Fél órára!

– Siess! Sietek én is… Aztán vigyázz magadra!

– Isten veled… – tréfás csókot váltottak. A férfi bent maradt, az asszony vonult a fürdőszobába. Két ajtó választotta el őket.

A hosszú hajjal sok a vesződség. Le kell bontani, kefélni. Csomósodik. Zsírosodik. Húzza a fejet hátra. Lassan szárad. A frizurát nem tartja. De természetes. S nincs a fodrászra utalva.

Az asszony bogozta az összetapadt hajnyalábot. Tükör előtt. Egy-egy akadálynál fintorokat vágott. Szerette ezt az arcát. Ez hasonlított legjobban a gyermekkorihoz.

Mama ragaszkodott hozzá, hogy a kislánya copfot viseljen. Seszínű, satnyán vékony copfot, a mellkasig érőt. A két fül fölött indult, szorosra fonva, húzta a bőrt. Masni alakú műanyag csat a végén. Mama fonta be reggelente, de csak hetenként egyszer volt az alapos fésüléshez türelme. Vasárnap reggel. Ó, áldatlan vasárnapok! Mama beakasztotta ujjait a gubancba, és rángatta, amíg szét nem váltak. Labdába gyűjtötte a kitépett hajat. Mama nem hitte el, hogy komolyan fáj neki. Affekta majomnak nevezte, még hátba is verte, ha ordított. Legalább elhitte volna, hogy fáj. Legalább sajnálta volna közben egy kicsit. Senki nem hordott copfot, senki az iskolában: mint két ragasztott díszzsinór, úgy lógott a fejéről, komikusan. Tizennégy éves koráig gyötörte mama vele. Akkor jött rá, ha maga fésüli, könnyebb. Engedelmesebb a kóc, a fájdalom mértéke pedig szabályozható. Mama dühöngött. Mama elvesztette hét végi szórakozását. Mert kínozni alighanem kellemes. Mama tanította meg erre.

A férfi érzékeny körmét áztatta a kis sárga teknőben. Nagyujján a három szál szőr megvastagodott, megnyúlt a fénytörésben. A meztelen láb védtelen. Rózsásra pirul, gyermeki rózsásra, finoman hámlik a bőre. Mocorog… mint az a nyúl, réges-régen. Addig tartotta víz alatt a húsvéti nyulat, amíg ki nem fordult a nyúl piros szeme. Vonaglott a testecske, rúgott izmosakat, most is érzi az elektromos ütést a tenyerén. És a hányingert is vissza tudja idézni, a fokozódó hányingert, ahogy késleltette a pillanatot, amivel még mindent jóvátehet. Mesterségesen volt kegyetlen, elhatározásból, hogy le ne maradjon a többi fiútól, hogy mesélhessen ő is, hazugság nélkül a hőstetteiről, végre… Nem hátrálhatott. Így kellett megtapasztalnia a csapzott, iszamlós tetem fölött: a hőstett általában gonosztett, a legtöbb hős pedig egyszerűen gyáva a gonoszat abbahagyni. A nyúl holtában békésebb volt, a nedves csomagolópapíron, mint a fickó, aki a szuszt kiszorította belőle. Iszonyú az ártatlanokat szándékkal szenvedtetni, de még akaratlanul is oka lenni mások fájdalmának! Inkább elviselni, mint a nyúl, ficánkolva, vergődve, hiszen hosszú távon a kínzó marad a vesztes; a lelkifurdalás apránként pusztít és több lépcsőben fizettet.

Az asszony Loreley-pózban hátradobta a haját, kefélte. Még illik ez a póz. Még el lehet képzelni, hogy lidércként a gyanútlan hajótöröttet tőrbe csalja. Mint lánykorában annyiszor. Pedig akkor még rövid, birkagöndör sapkafeje volt. A kóc nem ellensége, de eleme az ilyen frizurának. A simogató kéz tömör drótot tapint, villamossága fenyeget. Veszteség nélkül ellökhetők a közelítő ujjak: még a cirógatás sem akad bele. Nem kellesz többé – eredj tőlem. Pattogó szíjcsapások, a másik arc elkeskenyül, a megalázott vérerek dagadnak, sírós, döcögő torokhangok, fenséges, ha egy férfi sír, a látvány őrjítően izgalmas. Megbomlik a ruha a keblen, a könnyes szakáll beborítja, a nő kegyelmet oszt, a bűntelennek megbocsát… Ó, az az elsüllyedt tengerész!

Az asszony sampont kevert, nagy lélegzetet vett, és a zuhany alá betérdelt. Csukta a szemét.

„Ó, te árboctörött. Nem sziget voltam, te boldogtalan. Csak az óriáscet háta. Szerencséd, ha tovább tudtál úszni, a hullámverésben. Dobott-e valaki, irgalmasabb, mentőövet? Túléltél-e engem, a nyugtalan szörnyet, aki örömét lelte a kétségbeesésben? Emlékszel-e a tébollyal rokon dühödre, az ősragaszkodásra, emlékszel-e rám, nyomorult vétkesre… a nevetésemre, ahogy nyújtottam a cukrot, mindjárt a korbács után? Élvezted vajon, titokban, te is?”

A férfi gyöngéden ölébe vette lába fejét. A legélesebb ollót kikereste. Babusgatta egy kicsit a nagyujját. Mennyit nyelt ezért is! Az a jeges, finnyás teremtés folyton csúfolta. Talán csak ezért ment hozzá, hogy magasabbrendűségét szüntelenül érvényesíthesse, hogy elismerést arasson folyton-folyvást. Mindenbe belekötött, az önérzetet támadta, ott, ahol a páncél a legvékonyabb. Hátára fektette ez a nő, mint a teknőst, és a lágy húst módszeresen kikanalazta. Másodrendű állampolgár, fehér néger, így élt kilenc évig. Minden cselekedetét vizsgálták, torzító lencse alatt. Nem volt egy zárható ajtó, nem volt egy zúg a lakásban, ahol a kérdőre vonó tekintet el nem érte. Bármit tett buzgalommal, a hang lecsapott, számon kért, gúnyolódott. Csak hogy figyelhesse, soha nem hagyta ez a nő magára. Ő ugyan igyekezhetett akárhogy, csak bírálatot kapott. Ha a munkahelyen sértették, vigaszért haza hiába futott: másnak volt igaza mindig, mit is akar ő, a különc, a kétbalkezes, az örök balek…? A lesajnálás, az elszegényesítés hangsúlyai!

A férfi beharapta a szája szélét. Sarkát megtámasztotta, az ollót beakasztotta a fájó körömbe. A két szárat összenyomta.

„Ó… mennyit bizonyítottam! Hajtottam éjjel-nappal. Mi mindent produkáltam – mi mindent préseltem ki magamból, csakhogy megdicsérj, csakhogy méltányolj, te, te köztéri mintaszobor, te steril robot, mégis lefeküdtél mással, egy stricivel, aki elvitte az anyád gyöngyét, kifosztott, persze ezért is belém rúgtál, én, én voltam a puffer mindenért. Miért nem haragszom már rád? Hová lett az indulat? Amivel föl tudtam tépni, bizonyításul, akár a malomkövet? Csakhogy egyszer azt szóljad: te ügyes, te okos… Bizony, melletted lettem valaki. Te rongy.”

Az asszony, akárhogy vigyázott, belemázolta a sampont a szemébe. Nem csípett; enyhén égetett.

Semmi ez a hidrogénhez képest. Amikor megbolondult és hagymavörösre festetett. Idegesen repkedtek a hagymavörös loknik a szidalmak hevében. Botrány botrány hátán. Cirkusz, ahol egyik nap idomár volt, másik nap kushadt és ugrott a karikán. Az a veszedelmes partner! Minden ütést duplán vert vissza. Az a fürge partner, akit sohasem lehetett véglegesen eltaposni, az utolsó percben a vízszintesből fölpattant, súlyosat csapott, de előbb a legérzékenyebb lélektájat gyengéden kitapogatta… ellenfél, méltó ellenfél a szörnyű meccshez. Mikor jön, mikor megy, semmi sem volt bizonyos, csak a gyilkos várakozás, az óra monoton ketyegése, mint a tarkóra hullajtott vízcsepp, mindig ugyanazt a pontot súrolták a másodpercek, már egy egész gödröt vájtak, a csupasz gerincig, a párnázatlan idegsejtekig. Velőcsapolta üvöltés lett a szerelem sikkantása, torokharapás a csók, mámor és undor birkózott, és sose győzött sem egyik, sem másik… Még csak egyet sem értettek semmiben, csak abban, kisiklott a világ és cél helyett huroksínen kering vaktában. Külön-külön akarták megmenteni. Gyűlölettel vágták márványelveiket egymás fejéhez, szikrázott a levegő, volt jajgatás, átok, de unalom soha.

Az asszony a hajat leöblítette. Túl forró volt a sugár, tűrte. Még egyszer öntött sampont a kádba hajtott fejére. Kél oldalról gyúrta a koponyát, a szükségesnél hevesebben.

„Te monstrum. Mindent tagadtál bennem. A jót is kifordítottad. Nálam a jó is rohadt gyökérről fakad, kíméletlenül ismételted, amíg valóban ki nem gyomláltam mindent, minden túl emberit és túl hitványat, még az olyan erényt is amelyik túl dúsan kérkedik, és a többi növekvőt árnyékba nyomja. Neked köszönhetem, te rendíthetetlen Gólem, a te olthatatlan kohódnak, amely nyelte a tüzet és visszaköpte rám, hogy saját anyagomban szilárddá égtem, kicsapódott minden felesleg és berögzült a lényegemet fartó forma… Neked köszönhetem. És megkülönböztetett borzalommal gondolok rád vissza.”

A férfi a körmöt csipesszel a hólyagzacskóból, a vérző húsból kiemelte. A hamutálba helyezte, szemlélte.

Minden szakadás nehéz. A rossztól is félve válik meg az ember. Csak a naiv hiszi, hogy rosszat törvényszerűen jó követ. Támad az új közeg. Kipróbálja az érkezőt, fölkészült-e? Azt a lányt lustaságból, kényelemből fűzte magához. Szerelem nélkül, csak, mert az nagyon és türelmesen tudott szeretni. Szomorú ügy volt. Bánt a hevesség, ha nincs a viszonzásra energia. Szemrehányásnak tűnik minden rebbenés a szomszédos arcon. Minden mondat találat, pedig meg sem célozták vele. Keserű látni az áhítatot az imára hiába törekvő közönyösnek.

A férfi reszelővel dolgozott. Görcsölt a lábizma. A víz kihűlt, egy kis hab és némi bőrreszelék rezgett a tetején.

„Mennyi bánatot okoztál, csupán azzal, hogy aggódtam: tökéletes közönyömet észreveszed. Mennyi hazugságra ösztönöztél, csupán azzal, hogy viszontszínleltem a szerelmet! Hányszor gyűrtem le saját vágyaimat, kedvetlenül és káromolva, hogy a te kedvedre tegyek, mert nem bírtam látni a tekintetedet, a húsvéti nyúl tekintetét. Micsoda fegyelmet kaptam tőled: ellenemben, mégis javamra. Megtanítottál uralkodni önmagamon. Kényszeredetten, de cselekedni a helyeset. Te tanítottál meg, a szégyenítően fényes szereteteddel, erre a legkevésbé kívánatos győzelemre. Te, aki már nem is élsz. Te, akin szerencsére megkönyörült az Isten.”

Az asszony kicsavarta a haját. Csapzott fejjel fölegyenesedett, a tükör elé lépett megint. Szigorúan hátrafésülte a szálakat. Megcsúnyult. Aránytalanul nagy, gyűrt fülei, a cicomától letisztult arc, a kuszált szemöldök – már a halotti maszkhoz illő gyakorlat.

Amikor a fodrásztálból emelték ki a mentők. A második, színező festékréteget föl sem tudták kenni. Csöpögött a rőt, rikító tövektől a víz, a hátába, a mellébe, a nadrágon keresztül a szeméremszőrig. Kígyók a kútban, s ő a kút fenekén. A kút fala nyálkás, nincs kapaszkodni mibe, és a dermesztő mocskos lé egyre emelkedik, hiába tartja magasra a fejét, már a szája szélét zsibbasztja a hideg, megfullad, és senki se bánja, senki se szánja, ember nem segít, elhagyta mindenki, rázuhant minden. Állati vonítás, a neoncsík vallatólámpája a mennyezeten…

Az asszony gyógybalzsammal átdörzsölte a töredezett hajvégeket. Kapta a bolyhos törölközőt, a lágyat, fehéret. Fejét gyorsan, szorosan bebagyulálta. A fül eltűnt. A szemöldök kétoldalt felfele szaladt, az arc kifeszült újra, megteltek a beesett vonások.

„Te rettenetes magány. Mennyire nem vagy csöndes, mennyire inkább kiáltasz, mindig ugyanazt, hisztériás, egyre vibrálóbb kérdőjeleiddel. Tüskekoronád és csalánköpenyed van, társadra azt borítod. Mindent bevallottam neked, te rettenetes magány, amit el sem követtem. Idegenektől kértem csúszva bocsánatot, részvétet koldultam, és féltem, féltem, szűkölve bújtam volna akár húshorzsoló egérlyukba, de nem volt menedék. A szorongás kútjába vetettek. Kötelek himbálóztak, de elszakadt mind, foszlott volt, vagy közben eleresztették, zuhantam vissza. Te rettenetes magány. Csókolom a tompa szíved… És akkor megöleltelek, köpenyedet, koronádat fölvállaltam, katonád lettem és bajnokod, szövetségesed, te, tanítómesterek legképzettebbike, te legkegyetlenebb oktató, hála neked, hogy megtanultam – előlegben – a majdani végső egyedüllétet. Hála neked, hogy mire csonkig kopott körömmel, magam-magam taszítva, a kútból kimásztam, már szeretni is tudtalak, már szép is voltál, áttetsző és fejedelmi. Hála neked, roppant magányosság, legrangosabb, leghűségesebb szeretőm. Pompás kölyköket nemzettünk végül – néhány nem e világra való, halált is megvető, lobogós vitézt. Sose hagynak el. És nincs, ami rettenthet, valaha is, ezután. Örvendezz, kedves: kivártad, aki lettem.”

A férfi leitatta lábáról a nedvességet. Eltartotta magától, tornáztatta az ujjait. Régi mutatvány: külön-külön is mozgott minden ujja.

Milyen gépies. Milyen unott. Megszokott műsor, hőbörgő hencegés, savanyú csömör. A promiszkuitás irtóztató. A személyiség lemerül. Csak tomporok vannak, vágások, üregek, köldökök és mellzacskók. A nevek összecserélhetők. Sőt. Össze kell őket cserélni, úgy zamatos. Ki sem hűlt szagba émelyítően keveredik már a másik szaga. A gyerekek diadala ez. Ki hány fészket ver szét nyaranta. Már nem is ízlik a rablás. De a virtus! Az önszerelem, az önképességek hiú csodálata. Tulajdonképpen a vágy sem fontos. Tulajdonképpen az élvezet sem. Csak nem kihagyni semmit, csak birtokolni, uralni! A félelmet elhessegetni, a félelmet a zsák szájától, amit már kinyitottak, ami felé az embert ravaszul és álcázva már régen terelik, ami egy óvatlan és előre kiszámíthatatlan pillanatban az áldozatot elnyeli, előbb-utóbb fogoly és zsákmány a ficánkoló nyulacska…

A férfi hintőport szórt az ujjai közé. A körömágy még szivárgott. Felállt. Két lába fejét vigyázztartásban egymás mellé igazította. Rugózott a sarkán.

„Már alig tudtam nőre nézni. Odáig jutottam. Már émelyített a dagadó hús. A mechanizmus fárasztott. A pózok röhögésre ingereltek. Soha azt az elhagyatottságot, azt a semmihez-senkihez nem tartozó űrérzetet, mint amit – pedig még test a testben! – utána éreztem, a dúlt, ragacsos lepedőt markolászva. Milyen jó, hogy módom volt öklendezésig zabálni, milyen jó, hogy sóvár éhség nem száll meg soha többé! Milyen jó, hogy megértettem: az egész dolog sokkal egyszerűbb, és nincs benne semmi, de semmi varázs, a varázs előtte születik, a halhatatlanságot remélő reménnyel, a varázs utána születik, ha a hirtelen könnyebbedő léggömbben, az oxigénhiányos ég s föld között nem vagyok végre annyira magam… De jó, hogy nem jöttél előbb. Te utolsó, édes. Te édes utolsó.”

A fél óra lejárt. Az óra zengő bimbammja jelzett. Az asszony az ajtót évődve nyitotta.

– Megérkeztem. Mit csináltál nélkülem, ily hosszú ideig?

– Levágtam a körmöm. Percre pontosan. És te… megmostad hát a hajad?

Az asszony fehér turbánban, a férfi mezítláb, lekuporodtak egymás mellé, megint. Rés egy centi se maradt. Alig hallatszott a lélegzetük. Szemüket behunyták.

Talán még van idő. Talán lesz még emlék. Csak a formáló fájdalom pártolt el. Fájdalmat adni, vagy fogadni a fájdalmat: nincs már erő.

A kovácsműhely bezárt. Összeér a kard a pajzzsal a falon. Pihennek a homályban; várnak a sorukra. Olyan-amilyen – elkészült mind a kettő.

 

Pátria

 

Pátria

 

Rablóulti

Felemás idő ígérkezett, opálos napsugárzás. A zizegő szélben ezüsthasukkal kifordultak a levelek.

– Das ist gut – mondta a gondnok –, ah, alles ist gut… – Két kiálló szemfogát alsó ajkán felejtette. Futkosott a hamutartókkal az asztalokhoz.

A magyarok reggelinél is rágyújtanak. És teleszórják a csészét hamuval.

Az üdülők csak nevettek rajta.

– Neki minden jó – dünnyögte Babiczky Babiczkynénak. – De a fürdés mára alma. Milyenek a csónakok?

– Szépek. Van sárga és zöld. Láttam egy hattyút is. Fekete hattyú, piros csőrrel.

Babiczky jóízűen megette a lágy tojást. Háromszor ivott a teából.

Vékony fiú volt, gyerekarccal. Első nap, rövidnadrágban a szakácsné letegezte, azóta sötét öltönyt viselt és nagy, lapos karórát a csuklóján. Széles, súlyos jegygyűrűjét gyakran megforgatta.

Babiczkyné feltűzte a műhajat, és ibolyakölnit locsolt feszes farmerjára.

– Halak nincsenek? – kérdezte Babiczky.

– De – válaszolta Babiczkyné –, aranyhalak. Ekkorák. Egészen kasák.

A többiek összenéztek.

Ábrányi Mara megigazította brokátköntöse hajtókáját, a bordó folt élesen szétvált az orra alatt.

– Aranyos – mondta, doktor Hajtó Elemér vállalati jogtanácsoshoz hajolt –, kicsit idegesítő, de aranyos.

– Talán tizennyolc sincs – mondta a jogtanácsos, és nézte Babiczkynét.

– Érettségi nélkül, mindenesetre.

– Hogy a fiú már mérnök, hihetetlen…

– Jámborak. Nekünk tulajdonképpen…

– Nekünk aztán mindegy.

Rágcsálták a kenyérhajat.

– De azért megválogathatnák, jobban…

– Mit vár? – kérdezte doktor Hajtó Elemér, és félholdra nyírt körmeit rátámasztotta a műanyag abroszra. – Mit vár egy ilyen csoportos úttól, Mara kedves?

– A műemlékek – mondta gyorsan a nő – meg az orgonaszó a Tamás-templomban… ez az, ami megéri.

Babiczkyné tegnap rálépett Bach sírjára. Valahogy megbotlott a vaskarikában, amíg Kapussy Zdenkó, a filozófiai tudományok doktora fordította a feliratokat. Babiczky meg felment a karzatra, hiába írták oda, hogy „verboten”, persze, lezavarta valami egyházhatósági személy.

A csoportnak is kellemetlen az ilyen. A Goethe-házban meg átbújt a kötélen, Babiczkyné hívta vissza, tisztán hallották, hogy ezt mondja:

– Kutyu… gyere ki onnan… hallod, Kutyu… De Kutyu addig nem jött, amíg meg nem tapintotta a bársonyszék fejtartóját.

– Édes – mondta Ábrányi Mara –, ebben a sötét ancúgban.

– Vedd fel mégis a tréningnacit – javasolta Babiczkyné –, ennek a csónakban kikopik a feneke. Az órádat is tedd le. Megbugázzák a parton.

Babiczky a súlyos órát büszkén a füléhez emelte.

– Pontos – mondta áhítattal.

– Mit gondolsz? – kérdezte Babiczkyné, és ette a kockacukrot. Illik-e bikiniben… kilátszik a hasam. De egy lasztexért hétszázhatvanat kérnek, van pofájuk, ráadásul csípi a bőrt, mint a nyavalya…

– És biztos, hogy hattyú volt?

– Megismerem. Az élővilágkönyvben egy egész oldal.

Babiczky apás mozdulattal simogatta Babiczkyné lapockáját. Babiczkyné két hónapja végezte a közgazdasági technikumot, állást még sehol sem vállalt. Babiczky viszont – huszonhárom évesen! – már zsebében hordta a vállalati papírt, szeptember egytől „üzemszervezési segédelőadó”. Nem lehet rögtön mérnöki státus. „Először a tapasztalat, fiatal barátom” – mondta a személyzetis. – „Tartsa nyitva a szemét.”

– Minden roppant fontos, amit látunk – oktatta Babiczkynét. Rengeteg történelmi emlék, Cicu.

– Három kis hattyú is van, Kutyu. De azok fehérek.

Csókolózásba bonyolódtak, valahogy. Közben már hallották, hogy csobban körülöttük az evező, Babiczky több hattyút is látott, összedörzsölték a puha szárnyaikat.

– Ah, alles ist gut – mondta a gondnok, s kényszeredett mosollyal közéjük tette a bejelentőt. – Ah, die Junge…

– Vigyázz! – Babiczkyné eltolta. – Ezek komoly emberek!

– Nekem is van diplomám! Azért még szerethetem a vizet!

A békaember-fölszerelését is leviszi. Az első nyári keresetéből vette, öt esztendeje.

– Este bedobjuk a diólikőrt – mondta Cicu –, mindenki kap egy kupicával.

A szakácsné megjelent az ajtóban. Kezét karba tette. Nyolc óra harminc, a reggeli véget ért.

– Máskor ne késsetek – súgta nekik Mara –, ezek precízek. A házirend, az házirend…

– Mi vagyunk az üdülők – mondta Kutyu, s babrált valamit a karórán. – Elemi szabadságjogok…

– Befoltosodtál – Mara elkapta Babiczkyné arcát, rántott rajta, a fény felé. – Miért nem használsz fényvédő krémet, a te bőröddel…?

– Te látod a foltokat? – kérdezte Cicu a manzárdszobában, s butuskán a tükörbe meredt.

Kutyu kipakolta az uszonyokat meg a búvárszemüveget.

– Te majd úszol, én meg a víz alatt megfoglak… Nem tudom, elég tiszta-e a víz… lehet-e benne tájékozódni… – töprengve ült az ágy szélén.

– Ugye, kölcsönadod?

Kutyu megengedte, hogy Cicu felpróbálja. Nagyokat lépett a leffenő bőrlebenyben, de hamar abbahagyta.

– Romantikus ez a manzárd – mondta fulladozva. – Csak talán melegebb…

– Megreked a levegő – magyarázta a fiú. – De különben örülhetünk. A kilátás innen a legszebb.

Lábujjhegyen elérték az ablakot, Kutyu felemelte Cicut.

– Mit látsz?

– Erdőség. Hatalmas erdőség a tavak körül. Lenyűgöző – bizonygatta. – Lenyűgöző, igazán.

– Ezt a pénzt megérte – mondta a fiú –, emlék, egy életre.

Kicsit töprengett, aztán átváltott rövidnadrágra. A hóna alatt vitte az uszonyokat, keresztül a hallon. Babiczkyné követte, bikiniben, a rövid frottírköpenyt a vállára vetve.

A nap csak derengett, vonultak alatta egyre tömöttebben a fátylak.

Hajtó Elemér egyedül ült a nagyfotelban, s kevergette a pakli kártyát, tévetegen. Bizalomgerjesztő volt a rücskös pulóverben, rövidre nyírt ősz hajával.

– Nincs túl meleg – mondta atyaian –, a fürdést nem ajánlom.

– Én már a Dunában is fürödtem, télen – mondta Babiczky, és összébb rántotta az övét a kempingnadrágon.

– Jaj, az csuda hecc volt…! – Babiczkyné lejjebb engedte a köntöst a hátán, vakarózott. – Különben tisztára hámlok.

Doktor Hajtó Elemér kiterítette a kártyát maga elé, az üvegasztalra, legyezőformában, föléhajolt, szomorúan, tanácstalanul.

– Ulti – mondta aztán a távolodó fiúnak –, szép játék. Ha látod, küldd ide a professzor urat.

– Melyik az?

– Tudod – súgta Cicu –, az a nagy dumás, a templomban…

Már a fák alatt jártak, amikor kinyúlt Mara a nyugágyból, és elkapta Babiczkyné csüngő frottírköpenyét.

– Megígértem, hogy bekenlek! Valódi emulziós krém, te kis csacsi…

Meg is hatódott, egy pillanatra, amíg paskolta a szeplős hátat. „Lehetne ekkora az enyém is, ha szülök. De amíg így megnő, úristen, mibe került volna, és minek, hogy aztán egy ilyen mitugrász nyomogassa?”

Babiczky visszament a hallajtóig, az uszonyokkal. Kapussy professzor már szemben ült Hajtóval. Szikrázóan fehér puplinselyem inge ujját kissé felhúzta, nem nyúlt a kártyához, a makk ászt figyelte, ahogy guggol, és tartja a kezét a tűz fölé.

– Jöhetne Laci bácsi – mondta megrovóan.

– Mindig kéreti magát – felelte doktor Hajtó –, azt hiszi, nem forog a lap nála nélkül.

Babiczky közelebb lépett, leeresztette az uszonyokat egy székre.

– Nincs választék. Rá vagyunk szorulva.

– Ulti? – kérdezte Babiczky. Lefogta ádámcsutkáját az ujjával.

Ránéztek. A professzor tünődő szeretettel.

– Mert ultizni tudok… – Babiczky az ablakon át látta, hogy Cicu odahúzza Mara mellé a rosszabbik nyugágyat.

– Ultizni…?

Kicsit hallgattak, Laci bácsi sehol.

– Hát nézd, fiam… – mondta hirtelen doktor Hajtó, és előbbre csúszott a széken. – Ha a professzor úr…

Kapussy intett, finoman. Kitette bőrtárcáját az asztalra.

Babiczky aprópénzét markában szorította.

– A pénz nem akadály – mondta, és odaborította a forintosokat középre.

– Útban lesz! – A professzor félretolta.

– Ulti – szögezte le még egyszer doktor Hajtó gyanakodva –, tízfilléres alapon, éppen csak…

– Lehetek én a hívó? – kérdezte Babiczky, és nem mert az asztalra könyökölni.

„Milyen nagyszerű – gondolta boldogan –, hogy apával annyit ultiztunk a barackfa alatt… emlékszem minden szabályra.”

Leosztották a lapot. Babiczky pirosat hívott, négy adura. A talonból beugrott a piros hetes is.

– Negyven és ulti – rikoltotta –, passz.

Ránéztek, mosolyogva.

– Coki, coki – mondta Hajtó. Fölvette a két zöldet, amit Babiczky ledobott. – Nem oda Buda!

Cicu beszólt az ajtón.

– Kutyu… megint süt. Ilyenkor jönnek ki a hattyúk a vízre…

Mara megfogta a csuklóját, kivitte, erélyesen.

– Hagyd… ne mássz folyton a nyakára. Nem kell, hogy észrevegye, milyen fontos neked. A szerelemben ez az első: meg kell tanulni hanyagolni – laza mozdulatot tett, mintha pölyhöt eresztene a szélbe –, hanyagolni, így, tudod…?

– Én hívtam – mondta Babiczky –, miért tetszett fölvenni?

– Ultizunk, nem? – kérdezte doktor Hajtó, és úgy tett, mintha össze akarná csukni a lapot. Ő is ultit mondott, zöldből. A fölösleget letette.

Kapussy megrezzent, álmatagon, egyenként fölszedegette a kártyáit.

Babiczky meglengette a piros ászt. Dr. Hajtó lefogta a könyökét.

– A professzor úr…

– Hát akkor… – mondta Kapussy vontatott orrhangon.

– Tudtam – szisszentett Hajtó –, nem nyugszik bele.

Kapussy beszúrta a két lapot a többi közé.

– Negyven száz ulti… makk…

„A szabály – gondolta Babiczky. – A szabály nem változhat. Mi ez?”

– De hiszen öt makk nálam van – mondta keservesen. – Hogy lehet akkor…?

Mindketten letették a lapot, hangos surranással.

– Fiam – mondta Kapussy –, amit maga játszik, nem máriás az?

– Nem – kiáltotta Babiczky. Elmagyarázta, szabatosan, mint a gépszerkezetet az utolsó szigorlaton.

– Ja, ahá! – mondta doktor Hajtó.

– Végeredményben azt is lehet ultinak nevezni – Kapussy megnyugtatóan közelebb hajolt. – Ez olyan, mint a tangó. Négyszöglépés az alap. De hol van az még a tánctól? Kombinációk… száz meg száz figura… Azt hiszem – fordult Hajtó felé –, így lehet érzékeltetni a legszemléletesebben…

– A te meghatározásaid, professzor úr…!

Visszavették a fiútól a lapot.

– Hol ez a Laci bácsi?

– Csónakázásra az idő egész kellemes – mondta Babiczky. Felhúzta karóráját. Fordított egyet a jegygyűrűn is. – Kár ilyenkor tespedni a szobában.

– Biztosan az ingét mossa… kérlek, egy inget hozott, és minden reggel kimossa. Omega porszívót akar hazavinni, arra kell neki a hely a kufferban…

– Az ilyesmit nem szeretem – mondta a professzor –, ez a habzsolás mindig lehangolt. Mennyire tipikus, egy bizonyos szellemi szinten…

Babiczkyt Mara visszahessegette.

– Maga menjen csak okulni. Mesélem a kicsinek az egyiptomi körutazást, ott aztán lehet áradozni, hogy kultúrtörténet, nem ez a pár vacak várrom…

– Az ám, az uszonyaim. Azok a drága uszonyok.

Laci bácsi már leseperte őket a földre. Tenyerébe lehelt, s mintha vajból lenne, úgy nyúlt a paklihoz. Öreg sportembernek látszott szürke dróthajával, egészséges bőrével.

– Van, aki a dologtalanságtól sül le – magyarázta –, nekem, elvtársak, ez a munkaszínem. Az udvaron veszem át a nyers árut, télen-nyáron az udvaron. Ebbe beletanulni három diploma se elég.

Babiczky a szék alá tolta az uszonyokat. Aztán leült. Nézte a repülő lapokat.

– Kibicnek kuss ám – mondta Laci bácsi.

Babiczky fölemelkedett.

Kapussy nyerte a partit.

Megvárta, amíg eléje tolják a forintokat, aztán intett a fiúnak.

– Ülj csak le szépen. Egyszer el kell kezdeni.

Doktor Hajtó belekapcsolódott:

– …nem boszorkányság. Figyelj, fiam.

– Talán, ha el tetszene magyarázni a szabályt… A speciális szabályzatot.

– Ez rablóulti – mondta Kapussy szomorúan –, és megközelítik-e a szavak a jelentéseket… Helyettesítheti-e az elmélet az empíriát?

– Szöveg ne legyen kártya közben – mondta Laci bácsi –, ez nem vicc.

Babiczky Kapussy mellé húzódott, az engedte, hogy betekintsen a lapjába. Néha rábökött egy-egy figurára.

– Betli – mondta az ötödik játszmánál, s Babiczky látta a kezében a három királyt. Betli, három királlyal? És letesz két hetest…?

Laci bácsi kémlelte Kapussyt. A szeme kicsire összeszaladt.

– Hohó, professzor úr – morogta végül –, ebbe bele… ebbe beleköpünk…

Beemelte a két hetest magához.

Kapussy hosszú, intelligens orra alatt a bőr gúnyosan megremegett.

Laci bácsi káromkodott és fizetett. Törölgette izzadó nyakát.

– Utolérhetetlen – mondta Hajtó, és egymásra ejtette a forintokat amit a professzor úr… vele együtt, biztos győzelem.

–Érted már? – kérdezte Kapussy.

Laci bácsi felugrott, elment egy pohár sörre.

– De hát itt bármit lehet mondani? – Babiczky hitetlenkedve nézett a férfiakra. – Bármit, a laptól függetlenül?

– Rablóulti – mondta Hajtó –, ez a lényege!

– Itt nincs reménytelen helyzet… látom, hogy a parti eleve vesztett. Kombinálok. Úgy mondok valamit, hogy a partner azt higgye, amit leteszek, az neki jó… érted? És felveszi…

– Mint a Laci bácsi…

– Laci bácsi kitűnő kártyás különben – jegyezte meg Hajtó –, csak hamar beugrik, az a baja. Bejön a csőbe.

– De ha lapjánál marad, a legvacakabb lapot is megjátssza – mondta Kapussy –, ami igaz, az igaz. Működik nála valami ösztönös ősi észjárás… Ez az, amit kifejtettem a közelmúltban. A pallérozás ronthat is néha, ez a Laci bácsi, például, így természetes.

– Ha nem lenne, ki kéne találni – bólogatott Hajtó. – No, kapiskálod már valamicskét?

Babiczky kitekintett az ablakon. Cicu és Mara éppen távolodtak, Cicu átcserélte a bikinijét egy idegen lurex fürdőruhára.

– …és rendesen nem lehet? – kérdezte. – Úgy, ahogy hozza a szerencse?

– Lehet – mondta doktor Hajtó. – Csak úgy unalmas. – Kicsit magába roskadt, felső ajka ráesett az alsóra.

– …a szabályokon belül, tiszta logikával, miért nem elég?

– Az érzelmi motívumok – mondta erre Kapussy. – Színezik a játékot. Ez adja a zamatot. Elhitetni azt, ami nincs, az ember alapvető védelmi állása… Képesség, amelyet ápolni kell…

– És a hívó… sose? Szóval, olyan eset nincs, hogy durchmars, tényleg?

– De. Hogyne – mondta doktor Hajtó –, előfordul az is.

– Olyankor aztán felborul minden – Kapussy közelhajolt Babiczkyhez, mintha titkot közölne. – Az a legnagyobb blöff, öcsém.

– De ez ritka – Hajtó sóvárogva a lapok közé merítette keze fejét –, ugye, professzor úr?

A professzor megsimogatta Babiczky hátát.

– …Hát tanulj, fiam.

– Most besöpröm a gubát – kiáltotta Laci bácsi. – Engem ez a sok süket duma nem hat meg, uraim vagy elvtársak… a kártyának ez az értelme: a forintocska…

Kapussy és Hajtó elnézően megmosolyogták.

Délig Kapussy nyerte a legtöbbet, Hajtó épp a pénzénél maradt.

Laci bácsi dühöngött.

– Csak nem veszi komolyan a kártyát?

– Hát hogy a kutya valagába ne venném komolyan? Megzavart, hogy közbe folyton szövegelnek. Tanulja meg mindenki magától. Engem se okítottak, csak zsupsz, a közepébe… egyhavi borravalóm ment rá, tanonc koromban.

– Tulajdonképpen – Babiczky felállt, szédült, korgott a gyomra. – Délután már úgysem érek rá…

– Délután te is megpróbálod már – mondta Kapussy határozottan –, persze nem pénzben. Mert veled pénzben játszani, egyelőre közönséges rablás.

– Egy-két partit – csatlakozott Hajtó –, próbaként.

Laci bácsi morgott valamit, megtörölte a nyakát, elrohant, köszönés nélkül.

– Nem számít – legyintett Kapussy –, kettőkor már itt topog újra. De hogy a hangulat el ne romoljon, azt javaslom, Elemér, délután hadd nyerjen a kisöreg is… Ha már a húszasát megszerzi, könnyebben kezelhető.

Babiczky a szék alatt hagyta az uszonyokat. Ebéd előtt kiállt a teraszra. Kereste Babiczkynét.

De csak a nap sütött, hirtelen, gyönyörűen átvilágította a zöldet.

„Azért megtisztelő – gondolta –, hogy így foglalkoznak velem. Ha hülyeség is az egész, mégis megtisztelő.”

Cicu Marával esett be az ajtón, a fején fürdősapka, gumilepkékkel. Futólag megcsókolta Babiczkyt.

– Mit szólsz, ez a sapka? Belgiumi, de nálunk is kapni, háromszáznyolcvan az illatszerben… Nem valami praktikus, most is azt mondom, de azért állati klassz, nem? És ez a napfény, nahát, kipróbálom, lehet-e ebben a lurexben is úszni, Mara adta kölcsön, rám erőszakolta, nem utasíthatom vissza…

– Maga csak verje a blattot – lépett oda Mara –, a férfiak úgyis csak erre jók. Délután beviszem a kislányt a városba kocsival. Garantáltan női szakasz.

– A hattyúk ilyen melegben úgyis alszanak – mondta Babiczkyné.

Kapussy belépett, elfoglalta Babiczkyné helyét, véletlenül.

– Oppardon…

– Gyere, hagyd őket – Mara elhúzta Cicut –, mind ilyenek. Udvariasság, külszín az egész. Arra mennek, hogy kihasználjanak. Ebben nincs kivétel, nekem elhiheted. A hasuk meg a… – súgott valamit. Cicu szégyellősen felkuncogott.

– Jaj, piskótatekercs! – mondta aztán örvendezve. – Azt adnak a vacsorához!

– Fogalmuk sincs, milyen az igazi édesség. A bajoroknál létezik egy különlegesség, hosszú pálcán hozzák, leöntik rummal, meggyújtják…

– És ég?

– Az aztán íz! Az aztán aroma!

Elemér becsúsztatott egy széket Kapussy és Babiczky közé.

– Ha már ilyen jól összejöttünk…

– Mert veled érdemes foglalkozni – mondta Kapussy –, nem szeretem a romlott fiatalembereket. Te elég okos vagy, fiam, hogy megértsed: a kártya csak játék… El ne felejtsd… Fiatalasszony, kölcsönvettük a férjecskéjét, ugye, nem haragszik?

– Az önzés – súgta Mara –, ez a legfőbb ösztönük. Csak élünk, szenvedünk mellettük, és mire kinyílik a szemünk, késő… három férjem volt, kicsikém. Háromszor dobtak át a palánkon.

Babiczky nyugtalanul nézett utánuk. Pedig Babiczkyné integetett is a kocsi hátsó ablakán.

Huszonnyolc fokot mutatott a hallban a hőmérő.

– Árnyékban…! Hallatlan, ezek a hirtelen változások, professzor úr!

Babiczky ijedten vette kézbe a lapot. Nincs ennek értelme semmi. A víz alatt, az uszonyokkal, nem érdekesebb?

– Így nem játék – mondta Laci bácsi, amikor nyert, és Babiczky nem fizette a tétet.

– A vendégem vagy – mondta Kapussy szigorúan, és odapöckölte a forintokat Laci bácsinak.

Doktor Hajtó lehajtotta a fejét, szunyókált, egészen gyerekarca lett.

– Ilyenkor a legjobb neki – mondta Kapussy, és halkan repítette a lapokat –, szegény paragrafuskukac. Erre gyűjt egész évben. Ha látnád, hogy bámulja a múzeumokat…

– De hát mi baja?

– Semmi. Ez a baja: a semmi – Kapussy nagy nullát rajzolt a levegőbe, s átlökte rajta a kártyapaklit. – Van, aki erre születik, hogy cipeljen egy zsákot, amit sose tud megtölteni.

– Juj, de sajnálom – mondta Laci bácsi, és bekanalazta a forintokat. – No, professzor úr, jobb lesz a doktor urat felkölteni. Ilyen partnerrel, oda az ing és gatya…

Kapussy órájára pillantott. Ötig hadd nyerjen az öreg. A pénz nem számít. És ez derék fiú. Talán apja sincs, aki beavassa.

– Most próbálkozz a pirossal. Gondolkozz… – Kacsintott. – Na…

Babiczky végképp elkedvetlenkedett. Süt a nap. Egész nyáron nem sütött így.

– Negyven száz ulti – mondta mérgesen, találomra. Ezt az egyet, aztán köszön és elmegy. Beugrik busszal a városba. Megkeresi Cicut. Ilyenkor minden rendes ember a homokban hever.

Laci bácsi beleszólt.

– Az anyátok úristenit… – ordította, amikor a két lapot felfedte magának – hát már te is…? Alighogy kibújtok a tojásból?

– Jó! – kiáltotta Kapussy. – Fiam, most már rajta vagy a sínen…

Hajtó horkantott, a feje lejjebb esett.

Kapussy tököt hívott.

Babiczky beszívta alsó ajkát, és elvette tőle. Éppen betlihez! Letette a két ászt. Laci bácsi izzadt, kémlelte az arcát. Már nyúlt is utána, Babiczky diadalmas vigyort színlelt, azután elfojtotta, mert így tökéletes.

– Nem – mondta Laci bácsi, és jobbra-balra ingatta kövér mutatóujját –, nem, fiatalúr… nem lesz itt marokba röhögés… Csináld csak a betlit, a lapocskáiddal…

Babiczky fölényesen söpört, a tökéletes sorozattal.

– De hiszen az arcán… – dadogta Laci bácsi. – Alig bújt ki a tojásból…

– Az arcot nézni tilos – mondta Kapussy, és elégedetten nevetett. – Laci bácsi, ahhoz pszichológia is kell!

– Pénzben! – Babiczky hirtelen kirámolta apróját az asztalra. – Ha már megtisztelnek.

Hajtó felriadt.

– Beszállok – lihegte űzötten. – Beszállok újra, gyerekek…

– Aludj – mondta Kapussy. – Ez a fiú… ebben van fantázia.

Fürkészve nézte a fiú átfényesedett szemét.

– Persze, csak játék. Ugyanolyan játék, mint a szerelem. Ezt el ne felejtsd. Ha komolyan veszed, a nő is kifoszt… kártya és nő, rokon fogalom…

Babiczky kigombolta az inget a hasán. Hajtó leeresztette a redőnyt. Kizárták a napot, felkattintották a villanyt.

Babiczky izgatottságot színlelt, dobolt az asztalon.

„Ez most blöff – gondolta –, de úgy teszek, mintha el akarnám titkolni. Kapussy azt hiszi, keresztüllát rajtam, azt hiszi, csak színlelem a blöfföt… igen, ez a visszájának a visszája, a fejlettebb fokozat…”

Nyert. Kapussy fizetett.

Laci bácsi oldalba lökte:

– Jól van, öcsém. Nekem is hoztál a házhoz.

A gondnok beszaladt, aggódva figyelte, nem tapossák-e a csikkeket a szőnyegbe.

– Herr Professor… bitte schön…

– Még itt se hagynak békén – sóhajtott a professzor. – Lélegezni se tudnak nélkülem. Elemér, vedd át a lapomat.

– Ilyenkor boldog – mondta doktor Hajtó álmosan. – Ez az életeleme. Látni kellett volna, amikor a múzeumban folyékonyan fordította a szakszöveget! Azt a büszkeséget, azt a diadalt! Valami elektromos agykisülés, nyilván, ez helyettesíti a potenciát.

Megint Babiczky nyert.

– Nem tudok odafigyelni – sóhajtotta Elemér –, mintha kikapcsolt volna mára… mindig ugyanazok a vadászok. Át kéne a kanasztára térni.

Bágyadtan nyújtotta a visszatérő professzornak a lapot. Felállt, előpiszkálta a szék alól az uszonyokat, beleerőszakolta a lábát.

– Érdekes… – mondta reménykedve.

– Egy francia idézet miatt interurbán…! – Kapussy könnyedén osztott – pedig a titkárnő három nyelvet tudjon, minimum…

– Az isten verje meg – Laci bácsi felordított –, hát még a kártyában is a nadrágosok…?

Elrohant, sörért.

– Micsoda alak! – Babiczky diszkréten megköszörülte a torkát. – Csodálom a türelmét, professzor uram.

– Agyonlőtte magát a húszéves fia – mondta Hajtó. Lerúgta az uszonyokat, tapogatta cipőjén a friss horzsolást. – A tisztiiskolán. Pedig már minden vizsgáját letette, éppen avatás előtt.

– Miért?

– Nincs miért. Megebédelt, elmesélt egy faviccet, azután bement a szobájába, és puff.

– Vétetlen baleset – mondta Babiczky.

– Lehet – bólintott Hajtó –, minden lehet. Most nekem osszatok. Csak vacsoráig kell elverni az időt.

Babiczky elmélázott a fiún, ahogy fekszik a kövön és nincs utána levél, sem magyarázat.

A partit elveszítette, csúnyán.

– Mellre szívni nem szabad – mondta Kapussy –, sem pedig elolvadni az érzelmekben. Azt rögtön kihasználják. Lecsapnak, paccs, és vége.

– Most jön az évszázad partija – kiáltotta Laci bácsi, a sarkában egy pillanatra beömlött a fény.

– Akad kivétel is – mondta doktor Hajtó. Keresztülfeküdt az oldalkanapén. – A négylevelű lóhere. Minden ezredik.

Babiczky csapta a lapokat. Úszott körülötte a szöveg és a füst.

– Kamel – hallotta –, az egyetlen cigaretta.

Vitte hétből az ötöt.

– Abendessen – hívta őket a gondnok, könyörgő, kisfiús hangon. – Abendessen, ach so…

– Talán a vacsora – Hajtó felállt, arcán mély vonalakban a kerevet plüssrózsája. – Talán valami különleges.

Hadd menjen, hagyták.

„Cicu – gondolta Babiczky futólag, s látta maga előtt, őt, akit reggel, de nem egészen ugyanazt. – Ugyan, merre járhat…”

Fütyülni kezdte, felületesen, mint egy slágerszöveget:

– Ugyan merre járhat, ugyan mit csinálhat…

– Büszke vagyok rád – mondta Kapussy, többször is –, hiába, az én szisztémám, csalhatatlan…

– A Purcel testvéreket is sorra vertem… már huszonnégyben… A Purcel testvérek… De ilyen dög melegben és ennyi dumával!

– Játszhatunk márkában is – javasolta Babiczky. Márkában! Ha mernének. Az öreg szivarok. Az öreg bölcsek.

– Nagyon tanulékony a mai fiatalság – mosolygott Kapussy, és a hús a szája alatt kétoldalt kissé lefelé szaladt. – De tíz óra: záróra.

– Én még bírom – mondta Babiczky, és karját a hatalmas órával az asztalra fektette.

Hallgatták a ketyegést.

– Holnap folytatjuk – Laci bácsi szétverte a füstöt, összeszedte maradék forintjait.

– Hacsak a program… – mondta Kapussy megfontoltan –, hacsak a program nem változik… Örülök, hogy nyertél.

Babiczky várt még, nem ment velük.

Lazította a csuklóját. Érezte a kártyazsírt az ujjhegyein.

Éberebb volt, mint valaha.

A gondnok tízkor benézett, nem vette észre az öblös fotelban, a világítást kikapcsolta.

Babiczky az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt.

Teljesen felhőtlen, csillagos ég esett a szemére. Nagy, alacsony csillagokkal.

„Ragyognak – gondolta a fiú –, ragyognak és égnek valahol. Vagy talán nem is égnek már. Talán már egyáltalán nincsenek.”

Orrához emelte tapadós ujjait.

A félhomályban – mint egy ókori lelet – penészes zölden feküdt a békauszony.

Babiczkyné belé botlott, odébb lökte, s kezét Babiczky vállára ejtette, könnyedén.

– No, Kutyu. Kiművelted magad?

– A hattyúk – mondta Babiczky tétován.

– A hattyúkat majd megnézzük az állatkertben – Babiczkyné távolodott, tenyerét hullámzó csípőjére szorította. – Különben is, a hattyúk büdösek.

 

Piramis

Összefogta derekán a pizsamát. Haja szétállt, szeme nedves volt még. Gyanútlanul nyitotta a konyhaajtót. Hátrahőkölt. Csattogott a papucsa, végigszaladt a három szobán. A gyerekek felültek a zajra, azután visszadőltek ágyaikra, alighogy elhaladt mellettük.

Csak a harmadik szoba közepén állapodott meg, felesége pongyolája a lába köré csavarodott.

– Mi az? – kérdezte Irma a sötétből. – Hány óra?

– Tudod, hogy itt van?

– Lehetetlen… hány óra?

– Résnyire nyitottam, szerencsére… Visszaugrottam, még jókor!

– Add a pongyolám!

Balázs kotorászott a földön.

– Miért nem a székre teszed?

Az ablakhoz lépett, hogy a fényt beengedje. A súlyos ablakfüggöny egyik szárnya a fejére hullott.

– Mit csinálsz? – Az asszony türelmesen kihámozta. – Három rajzszög tartja az egészet. Az olajoskannát kinyitottad?

– Ott szöszmötöl a konyhában. Mikorra rendelted?

– Szabadon osztja be az idejét. Nem terrorizálhatjuk. Végül is elég szerencsétlen.

– Jó. Akkor légy szíves, eredj, és a kávét te készítsd.

– Félsz tőle? – Az asszony magára tekerte a pongyolaövet, ment kifelé, azután megállt a gyerekek szobájában. – Kati – mondta bátortalanul –, ébren vagy? Nem tennél fel egy kávét?

– Rögtön, rögtön – motyogta Kati félálomban. Felnyitotta szemét, nézte kis, szőke anyját. – Te csacsi. Nem harapja le az orrod.

Ügyesen öltözött, szabályosan bepattantotta a hátán a patentkapcsokat. Tökéletes, céltudatos mozdulatait Balázs és Irma irigykedve figyelte.

– Legalább fésülködj meg – szólt Kati az apjára –, aztán majd később varrok gombot is. – A pizsamanadrág felé mutatott.

– És a virágok? – kérdezte Irma nyafogósan. – A pálmát mikor ülteted át?

– Kérek tizenkét forintot tápföldre… Tápföld nélkül ne is kísérletezzünk.

– Csend – kiáltotta a fiú –, ilyenkor még aludni szokás.

– Reggel korán kelsz – magyarázta Balázs –, ez az egészséges. És délután egy-két órát szundítani!

– Te könnyen szundítasz délután – mondta a fiú –, de én, szegény dolgozó…

– Riki szervezetének kell az alvás, apa. Fejlődő szervezet…

– Ne nevezd ezen az undok néven. Tisztességes nevet kapott. Henrik. Nem szép?

– Legalább megírnád azt a drámát, apa…

– Alakul – mondta a férfi kedélyesen, a pizsamakorcot még szorosabbra fogta –, már felvázoltam az alaphelyzetet… még egy kicsit megtördelem a teret és az időt…

– Hát csak tördeld – bólintott Henrik. Finoman végigsimította állát –, borotválkoznom kell. Kati, hoztál borotvakrémet?

– Anyuci… pénzt, borotvakrémre!

Balázs sértődötten álldogált.

Irma leereszkedett egy székre, és kifejezéstelenül nézett valahova, a szekrény fölött. Kati gyöngéden megrázta.

– Anyuci… borotvakrémre. Hol jár az eszed megint?

– Fél kettőig fent voltam – mondta Irma megrezzenve –, ellenőriztem a sorrendet. De minden egyezik a számítás szerint. Akkor miért nem vált ki…?

– Micsoda szerencse! – Henrik öltözött, a paplan alatt. – Képzeld, ha anya elkeresztel Kálciumnak. Bláthy Kálcium. Vagy Nitrát.

– A Henrik szép – mondta Balázs –, királyi és költői egyszerre.

– Tudom, apa. Csakhogy már minden Henriket megírtak. – A fiú föltette a szemüvegét. – Attól félek.

– Hány Henrik volt? – kérdezte Kati, és egyengette anyja kócos haját. – Anyuci, reggeli is kell.

– Nyolc darab. Apának csak a kilencedik maradt. S olyan nincs. – Látta, hogy a férfi szeme elborul. „Nem szabad kilendíteni – jutott az eszébe –, legyünk hozzá jók és okosak”. – Persze, azért lehet, hogy te meg tudod írni. Sőt, valószínű.

– Ne ácsorogjatok – Kati megágyazott, gyengéden masszírozta az anyja könyökét. – Öltözzetek, amíg elkészül a kávé, addig is…

– Kati – szólt utána az anyja gyámoltalanul. – Itt van ám.

Kati fintorított. Füle mögé kanyarította rövid haját, kemény és konok lett a kicsi arca. – Velem úgysem mer kikezdeni… – Nagy lélegzetet vett, mint aki vízbe ereszkedik, hosszú távra.

– Hát nem tündér? – kérdezte Irma. – Ki hinné, hogy csak tizenegy éves?

Felállt, bement a szobájába, nagy nehezen felhúzta a redőnyt. Vette a pénztárcáját, tartalmát kiborította az íróasztalára, tenyerét ráhelyezte, szeme megakadt a kérdéses vegyület képletén. Hirtelen leült, ide-oda tologatta a forintokat, bal kézzel, jobb kézzel felírt valamit.

– Te nem bízol a groteszkben? – Balázs cigaretta után nyúlt, végül Henrik adott neki. – Pedig kire támaszkodhat az ember, ha nem a fiatalságra? Mert hogy egyes konzervatívok, azt elhiszem… de te, éppen te, a tizenhét éveddel…

– Ma gyakorlatra megyünk, apa. Még elő kell készítenem a zubbonyomat. És öt matekpélda! Majd tárgyalunk, este. Persze hogy bízom a groteszkben. Hogyne bíznék. De a kérdés nem ilyen egyszerű.

– Neked soha sincs időd. – Balázs táncoltatta a földön a papucsát.

– Mit csináljak… Ez a gimnázium, beláthatod. Ha már belekezdtem, legalább azt a jeles érettségit elérjem.

– Túlzásba viszed. Szép, szép a kötelességtudás. De hát nézz meg engem. Közepesre csúsztam át, mégis… – kecses körívet húzott a levegőbe.

Henrik hátat fordított, válogatott a vonalzói közt. Amikor visszafordult, már egészen természetesen mondta:

– Jó. Te zseni vagy. De nem mindenki zseni.

– Ne túlozzunk. – Balázs krákogott. – Nem szeretem a túlzást, a jellemekben sem. Tehetséges vagyok, esetleg. Van érzékem az általánosításhoz. Mit gondolsz, kivel vacsoráztam?

– Kivel, apa? – A fiú türelmesen lapozgatta a könyvét.

– A Kerescsényivel… ő aztán szakértő, és ha valamiért kiáll! Tekintély a szakmában. A monodrámáé a jövő. Most már, meglátod, hogy nincs megkötve a kezem, ki fogom futni a formámat.

– Azért a félállást ne hagyd ott – mondta Henrik. – A legkomolyabban, apa!!

Kati tálcán hozta a gőzölgő feketét, vajas kenyeret, kockasajttal. Henrik segített neki, kerített helyet az asztalon.

– Ebédre? Mi lesz ebédre?

Kati szomorúan bólogatott.

– Spárgaleves. És rakott macesz, tejfellel. – Odaállt az apja elé, megtorpantotta ingaszerű mozgásában. – Addig idd, amíg meleg.

Először a fejét dugta be, azután egész testével benyomult a belső szobába.

– Jaj – mondta bosszúsan az anyjának –, várom a pénzt. És milyen hideg a lábad!

Megragadta a pongyolaövet, vezette az asszonyt kifelé. Az engedelmesen követte, bár vissza-visszatekintett az íróasztala felé.

– Gyere, gyere. Nem szalad el.

– Tulajdonképpen két logikai pont…

– Logikai pont, rendben… Kihűl a kávé, aztán megint elcsapod a hasad.

Irma átölelte, hátulról, szinte rádőlt a kis testre, beszívta a gyerekbőr enyhe homokszagát.

A feketéscsészét illedelmesen fogta, fejét oldalt hajtotta, kortyolt, elmerült a csészealj mintázatában. Kati perdített egyet a tányéron. Az asszony megrázkódott, és hirtelen mosolyogni kezdett.

– A pénz – mondta hadarva –, nem felejtettem ám el.

A férfi tovább sétált, csak egyetlen pillanatra szakította meg, amíg Hamlet tragikus pózában felhajtotta a kávét, mint a mérget. A kenyeret lehántotta héjáról, kis „katonákat” készített, s ahányszor ingamozgása az asztal sarkához vitte, egyet-egyet bekapott.

– A morzsák! – mondta Kati. – Hermelin néni dühöngeni fog.

– Hermin – javította a bátyja –, dr. Szoboszlay Alfonzné.

– Anya, szánd rá magad ! Akar valamit. Menj ki – Kati megveregette a hátát. – Még mielőtt bemasírozik.

– A drámát mindig háttérbe szorították – Balázs a rekamié szélére kuporodott, belelapozott a harmadikos irodalomkönyvbe. – Szemelvények, szemelvények… De miből? Kérdem én: miből? Hát a koncepció, az mindegy?

– Nem tudom – mondta Irma –, tegnap világosan érthető volt-e… laikus számára is a végkövetkeztetés. Mert ha már a rádióban elhangzik valami, ebből a témából, ilyen ömlesztve, legalább hatása legyen… csak annyi, hogy százalékban kifejezve, száz ember közül körülbelül tíz százalék megértse…

Henrik megjavította a körzőjét. Elégedetten visszacsúsztatta a bársonytokba.

– Kiválóan felépítetted. Tudományos jellegét nem vesztette el, s mégis népszerű formában…

– Igen, igen – Irma élénken helyeselt –, ez a cél. – Megrázta fejét, a szeme megállapodott Kati iskolaköpenyén. – Gyere csak ide! Lekapirgált a kék vászonról egy gombostűhegyni rántásfoltot, utánanyálazott. – Így ni. Így kell ezt. Szeretem, ha rendes vagy. Tudod.

– Hermelin néni a konyhában…

– Ne légy már olyan gyerekes – mondta Balázs –, két nő mégiscsak hamarébb szót ért… én addig átnézem a fiatalúr matekpéldáit.

Irma megfésülködött, Kati tartotta a kézitükröt. Hallgatta, ahogy Riki magyarázza az apjának:

– Dehogyis, öregem. Itt nem ez az ismeretlen. Nem is lehet, ha egyszer A és B adva van…

Még intett neki, mert látta, hogy a fiú karóráját figyeli, intett neki, türelem.

Kati ment a belső szobába, a pénzért, hogy borotvakrémet és tápföldet vegyen, ő meg indult a konyha felé.

Néhány pillanatra egész világosan látta, hogy a nagy torontáli csupa piszok és a bárszekrény ajtaja ragad. És hogy kerül az a lombik a tévé alá?

A konyhakilincset már csak könyékkel nyomta le, mert dr. Szoboszlay Alfonzné az imént rajta felejtette tejfölös kezét.

„Meg tudnám én ezt csinálni jobban? – gondolta, hogy erőt merítsen. – Vagy csak akárhogy is? És egyáltalán: lehet-e másként, a mi körülményeink között?”

– Jó reggelt, drága Hermin.

Dr. Szoboszlayné két díszpárnát tett a hokedlira, azon ült, hogy az asztalt felérje. Mosogatott. A csuklójáról lógó aranylánc csörgött a dézsa oldalán. Az ablakon vastagon futott a víz. A gáztűzhelyen gőz szállt, három fazékból.

– Egy kis levegőt…

– Hagyja csak, Irmuska. A rakott macesz ezt szereti.

– Remélem, megeszik a gyerekek – mondta Irma, s tétován megemelt egy fedőt.

– A gyerekeknek azt kell enni, amit eléjük tesznek – jelentette ki dr. Szoboszlayné, és végtelen óvatossággal kiemelt a léből egy poharat. – Nálunk aztán tellett, mégsem válogattunk.

– Mi inkább a magyaros kosztot…

– Ez az, ez az – mosolygott Hermin. Egészen egyenesen ült. „Akár derékszögmérőt lehetne a fenekébe csippenteni” – gondolta Irma, és önkéntelenül hozzáigazította saját, egyre görbülő hátát. – A szájízük el van rontva… Snidlingmártás.

– Hagymaszósz? Az jó!

– Nem, nem, lelkem. Nem hagymaszósz. Snidlingmártás. Ég és föld! Hat tojás sárgája, két tejfel, egy kanálnyi olívaolaj…

– Holnap tessék szíves lenni marhapörköltet készíteni nokedlival – vágott közbe Irma, s úgy tett, mintha cukrot keresne a kredencben.

– Azok a ronda, mócsingos húsok. Hogy mit álltam ma is sorba! Azt hiszik, meg van ez fizetve? Meg lehet ezt fizetni?

– Ennél többet bajosan.

– Van. Vannak helyek. De hát nem szemrehányás. Ha egyszer többre nem telik. Ezer forint, nulla. Mert az a kis koszt, amit én fölemésztek, mi az, csipetnyi… De a belevaló, Irmuska, a belevaló. Azt nem lehet az ételből kispórolni, hogy öt tojás helyett csak három, mert akkor, ugye, otthagyják, mint tegnapelőtt a krokettet!

„Szénné égetted – gondolta Irma –, mindent szénné égetsz, mert egyszerre, tíz perc alatt akarsz takarítani meg főzni is és beáztatni a mosást, hogy a römipartit le ne késd…”

– Nem volt étvágyunk. Tetszik tudni, előfordul…

– Kiszámíthatatlanok – mosolyodott el Szoboszlayné –, maga meg kicsit ideges. Amikor én negyvenéves voltam, nem így néztem ki. Egy spanyol attasé udvarolt, emlékszem, Svájcból átutazóban.

– Hermin. Ma későn jövök. A kísérletek a legkritikusabb fázisba jutottak. Kérem, ha egy mód van rá, seperje össze, legalább az előszobát. A férjem látogatót vár délután, színházi szakember. Ön intelligens lény, tudja, milyen fontos az első benyomás…

– A rakott macesz rendkívül munkaigényes.

– Igen – mondta Irma, s tépdeste a konyharuhát. – Az előszobát, lehetőleg.

– Színházi szakember! Ezek a szakemberek… Herezeg Ferenc, a Kék róká-ban… No mindegy. Egy páhollyal majd megprezentálnak, ha bemutatják a Bláthy úr darabját, egyszer, véletlenül…

– És a fehér inget, Hermin, ezek a mosószerek, hamisítják, úgy látszik, de kétszer mossa át, ha már ezek a nyomorult mosószerek…

– Hiába. Nincs mit tenni – dr. Szoboszlayné kihúzta kezét a vízből, gumikesztyűjét óvatosan lefejtette. Hintőport keresett, hosszan paskolta az ujjait. – Ha már erre a sorsra jutottam.

– Nagyon hősies, igazán.

– A rádióújságban olvastam a nevét – az asszony arrébb húzta a hokedlit a párnákkal, ismét rátelepedett, kezdte a polcokra rakni a vizes edényt. – Az enyémet is olvashatták, nem is egyszer, külföldi lapokban; valamikor…

– A golf, a golf – hadarta Irma –, nem kicsiség!

– A sportnak köszönhetem, hogy megtartottam a rugalmasságomat, hatvanöt éves koromra! – Felemelte kissé a szoknyáját. Fogadok, hogy a maga combja nem ilyen kemény.

Irma hátrált. – Megkóstoljuk a maceszt – mondta, az ajtóból – hiába, ízlések és pofonok…

– Amihez a gyomor gyermekkorában szokott… Azért kell megbecsülni, hogy ilyen jó dolga van. Vegyészeti Laboratórium vezetője! Ne siessen úgy, Irmuska! Itt a füzet, nézze csak át, fillérre stimmel. De ma még csak huszonhetedike, kétszáz forintot kérek!

Kezébe erőszakolta a kék fedelű, kockás füzetet, a tetején Kati kerek, gondos betűivel: Bláthy Katalin VI. oszt. tan. Őrsi napló. Szoboszlayné áthúzta, felírta nagy, szálkás betűivel: Háztartás.

Irma bele sem nézett.

– Annyit, de annyit kértem: kicsit egyszerűbben, egy kicsit beosztóbban…

– Ennél egyszerűbben? – Szoboszlayné elkapta a füzetet. – Na, nem szólok semmit.

– Nincs most pénzem. Tessék megérteni.

– Nyolc napja kapott prémiumot. És az az előadás a rádióban. Szoboszlayné szigorúan simítgatta hosszú, őszes haját. – Nem szabad ennyire garasoskodni, éppen a koszton…

– Jól tudja – mondta Irma, és majdnem sírt már –, jól tudja, hogy szinte egyedül tartom őket. És ez a nagy rezsi! A férjem ügyei még nincsenek abban a stádiumban, hogy hozzájárulhatna kellőképpen…

– A Bláthy úr! – legyintett Hermin. – A mi időnkben az volt a szokás, hogy a férfi tartsa el az asszonyt. Az asszony csak komissiózott, dirigálta a cselédséget. Nem kell annyi vacak a lakásba, képek, részletre, meg az a sokféle ital…

– A színházi szakember…

– Szakember! A szakember ott kezdődik, ahol pénzt hoz a házhoz. Szegény Alfonz is tárgyalt, de ahányszor egy-egy ügyfél kitette a lábát, Alfonz jött, kopogott a szalonajtón, és becsúsztatott száz pengőt, tízezer koronát a rokokó porcelánhölgy puttonyába… Kétszáz forint nem összeg. A személyzet, a háztartás mindig pénzbe kerül. A jót, a kényelmet mindig meg kellett fizetni. Ha nem kapom meg, kár volt belekezdeni.

Irma a frizsiderre könyökölt. Mintha maradt volna valahol, valamiből kétszáz forint. A tárcájában alig száz, és abból már a tápföld és borotvakrém… Ha tegnapelőtt nem érkezik a villanyszámlás… és Balázs is elvitt valamire nyolcszázhúsz forintot, úristen, mi volt az, és elvitte-e egyáltalán, vagy csak kérte…

– A tepsikről nem is beszélve! Ilyen tepsikben sütni! És az az üvegedény a szobában, meg azok az undok csövek! Hogy lehet ilyesmit hazacipelni egy gondozott lakásba?

– Holnapra szerzek – mondta csüggedten –, kölcsön, arra a négy napra.

Tényleg, hova lett a prémium? Kati megígérte, hogy felírja.

– Hol a fekete cipőm? – kérdezte Balázs a csukott ajtó mögül.

Irma végképp megrémült.

– Nyisd ki addig az olajoskannát, kérlek – szólt ki az előszobába. – Tárgyalunk.

– Szóval, kétszáz forint. És hetvennégy, mázas tepsire – dr. Szoboszlayné visszaereszkedett a díványpárnákra –, még szerencse, hogy én irányítom a dolgokat. Képzelje el, ha kap egy falusi libát.

„Csak már ott lehetnék – gondolta Irma. Fulladozott a gőzben. – Valószínűleg az első fázisban tévesztettünk. Bár az ilyen világos, lépésről lépésre rendezett bontásban…”

Balázs káromkodására – közönséges, őszinte káromkodás volt – gépiesen kiugrott az előszobába.

Balázs a kamraajtóban állt, csurgott végig az olaj a pizsamáján, a szőnyegre.

Szoboszlayné tapintatosan visszavonult. Még az kéne, hogy „megüsse” a maceszt az olajszag.

Balázs átkozta az életét, az olaj meg csak bugyogott. Irma az ajtónak dőlt. Nem is vette észre, hogy sír, csak a nyikorgást hallotta, ahogy az ajtófélfa ellenállt a görcsös nyomásnak.

Kati a kilincsre akasztotta a nejlonszatyrot. Dzsekije ujját feltűrte.

– Rongyot! – kiáltott az anyjára. – Ne bőgj most, anyuci.

Riki is kifutott, gyorsan letette a kémiakönyvet.

– Állj oda… – mondta az apjának, a sarokra mutatva. – Eredj az útból…

Terpesztelt lábbal közelített a kannához, hátrahajtotta, visszadugaszolta. – Meg kell dönteni. Másképp a nyomás kilöki. Ez fizikai törvény.

– Elpárolog – Kati csavarta a rongyot. – Lakkos padló. A szőnyegből meg az ultra kiviszi. Vesd már le azt a pizsamát, apus! De külön tedd, a fürdőkádba!

„Istenem – gondolta Irma, lassan csillapodó sírással –, ez a szerencsétlen. Nem tud majd tárgyalni ilyen lelkiállapotban.”

– Apus – mondta a fiú. Átölelte a férfi vállát, ruhájára vigyázott. – Mosakodj meg szépen. Ezek a hülyék a gyárban… színültig töltötték. Akárki, a legügyesebb is… színültig töltötték, érted? Ha kinyitják, ilyenkor, placcs… törvényszerű.

– Színültig töltötték – ismételte Balázs, és megélénkült. – Hát persze. Ez a helyzet. – Az asszonyra nézett. – Ahhoz képest nem is folyt el olyan sok. A barmok.

– Pár csepp – mondta Kati. Tuszkolta az apját a fürdőszobába –, mosakodj. Így nem vagy szép. Te meg – szólt az anyjára – a prémes kosztümödet vedd. Enyhült az idő.

– Semmiség – csatlakozott Riki –, miért pityeregsz? Minden oké.

Balázs bevonult a fürdőszobába.

– Kati, hol a fekete cipőm?

– Jó előjel – kiáltott utána Riki. – Hallod, apa? Figyeld meg! Ráharap a mókus arra a narrátor ízére…

– Hol a fekete cipője? – kérdezte Irma, s megcsókolta Kati olajszagú nyakát.

– Kedden sarkaltattuk. A szekrény tetejére tetted, hogy ne felejts el cipőfűzőt venni bele.

– És most nincs benne cipőfűző…?!

Kati leemelte a nejlonszatyrot a kilincsről.

– Bakaszíjcukrot akartam venni, tudod, az a hosszú, nyúlós… arról jutott eszembe.

– Istenem – mondta Irma, és megint sírva fakadt –, és még akkor kétszáz forint, Hermin néninek… Hogy mire is fogyott el az egész?

– Ej, anyu – Kati komolyan bosszankodott. Újságpapírral dörzsölte az olajat a kezéről. – Vasárnap adtál kölcsön kétszáz forintot Perec néninek. Fel is írtam.

– Vasárnap? – Most már emlékezett. Sőt még arra is, hogy Juci szintén tartozik a laborban, háromheti ebédpénzzel.

– Istenem, istenem – mondta megint, most már örömmel.

– Minden oké – Riki hóna alá vette a kémiakönyvet, húzódott a szobaajtó felé. – Ne csinálj lelki konfliktust a piti ügyekből.

Az anyja csak álldogált az előszoba közepén, s erősen figyelte Katit, ahogy a cipőfűzőt nyálazza, s a lyukakba fűzi. Az arca elborult, Riki tudta, szégyelli magát, s ez a legrosszabb, mert semmi értelme. Változtatni úgysem lehet.

– Anya – derekán fogta az asszonyt, mintha táncra kérné, imbolygatta maga után a szobába. – Elkésel. S a munkád mégiscsak az első. Te, aki abban olyan kiváló…

Kati tréfásan szalutált utánuk a cipővel. Segített még az apjának kimosni a pamacsot. Ellenőrizte az anyján a szoknya cipzárját. Nehogy a buszban húzzák fel neki, újra.

Először Balázs ment el, a Savariába, átnézni a reggeli kritikákat, a „kollégákról”. Riki intett, fel a fejjel. Ujjaival jelezte: vele drukkol.

A férfi a lépcsőházból még visszaszaladt.

– Henrik – mondta komolyan –, azt a matekpéldát aztán el ne felejtsd befejezni!

Irma ígérgette, hogy este megmossa Kati haját, morzsolta is kicsit, nem szereti ilyen zsírosan. A konyhaajtó előtt elosont.

– És ne válogassatok. Egyétek meg a rakott maceszt ebédre!

A gyerekek hallgatóztak, azután kulcsra zárták az ajtót. Riki néhányszor a levegőbe dobta a tanszereit, majd kisasztala fölé görnyedt, befogta a fülét.

Kati elővette kis spirál jegyzettömbjét, tetején a matrica mézeskalács házzal. Titkos feljegyzések. Beleírta: 10–11-ig: tanulás. 11–12-ig: játék. Itt egy kicsit eltöprengett, szájába kapta a golyóstollat, de a tintafoltot le is törölte, gondosan.

„Végre – gondolta Szoboszlayné –, csakhogy elszédelegtek. Ilyen bolond népek. Talán még gyanúsítanak is, ki tudja? Mintha kellene nekem az a néhány ócska forint”.

A becsület, erre volt mindig a legkényesebb. Ha tíz fillért elszámolt a közértes, azt is a javukra írta.

– No, milyen szép – motyogta, ahogy körbemosta a csempét –, precíz munka. – Tocsogott a rongy a kezében. – Ki bírná ki náluk, ebben a zűrzavarban?

A fürdőszobát is rendbe tette. Undorodva piszkálta ki a borotvapamacs szőrszálait a lefolyóból.

Szegény Alfonz, két cseléd ugrált utána. De a kádat maga mosta ki, ha fürdött. És tudta, mit hova tesz… Rendszer. Az nincs az életükben. És ez az asszony: legalább eldöntené, mit akar. Csak kijön, bámul a halszemével, mintha kést döfnének belé minden szóval. Pedig hogy lehetne ennél tapintatosabban?

A macesz savanyú tejfelszagot árasztott, élvezettel beszívta. Kosvai Mimi említette víkendkor azt a különleges aprófánkot, morzsolt csokoládészilánkkal. Három napig készül, megkívánja a figyelmet, de érdemes.

A híres mérnöknő. Ugyanabban a lábasban forralja a húslevest, mint a tejet. Az agyát, azt sikerült kicsiszolni, esetleg. De a szokásaiban ott ragadt a Karpfeinstein utca. Az „író úr” is: akárhogy titkolja, elárulja magát, ahogy a levest szürcsöli.

Vitte a hosszú nyelű kéziseprűt. Riki és Kati felhúzták lábukat a rekamiéra. Bűvölten figyelték, amint megcélozza a nagyobb szemeteket a szőnyegen, azután odébbpöccinti, egyenes derékkal.

– Huszonnégy külföldi verseny közül huszonkettőben nyertem – mondta a gyerekeknek –, ha egyszer eljöttök hozzám, megmutatom az érmeket. És azok a gyönyörű serlegek…

– Ezüstből? – kérdezte Kati.

– Színezüst… egész szekrényrevaló, az üveg mögött…

– Tessék eladni őket. Miért nem tetszik eladni? – Kati írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Kilónként két darab ezres… ha úgy vesszük, hogy még öt évig tetszik élni, körülbelül, és húsz kiló is lehet az a sok cucc, éppen elég… nem kéne idejárni a nehéz szatyrokkal.

– Te kis pimasz – mondta dr. Szoboszlayné –, megnevelhetne anyád. Ha ő is kapott volna nevelést, persze.

Húsz perc alatt végzett a három szobában.

„Ezeknek a rendetleneknek, jó ez így is – gondolta –, azt hiszik, hagyom magam kihasználni.”

Pontosan tizenkettőkor látott ebédhez. Kétszer is bekiáltott a gyerekeknek, mert akármilyen szemtelenek is, enni azért kell nekik, ilyen finom vitaminból. Riki kiszólt, végül, „tessék csak egyedül, Hermin néni”.

Ez a Riki a legelviselhetőbb. Még hasonlít is Ádámkára, ámbár Ádámkával mostanában nem túl elégedett. „Beiratkoztál a marxista egyetemre, fiam?” – Alig akarta elhinni. A menye leintette, ne beszéljen bele. Kati lesz ilyen, ha megnő, mint ez a Zsuzsa. Tipikus prolilány, nagy pofával, de úgy látszik, tud valamit, amire ez a szegény Ádámka ráharapott. És hiába próbálja az ember megnevelni. Karácsonyra vett neki egy ezüstlamé színházi retikült, az csak nevetett rajta, lóbálta a láncon. Hát igen, a lapátkezéhez, furcsa is.

Szabályosan elhelyezte a mély- és lapostányér mellett az evőeszközöket, a papírszalvétát, vizet.

Lassan evett, élvezettel. Utána cigarettára gyújtott. Ma különösen sietett. Rózsika megy hozzá kettőre.

Ellenőrizte a kredencben, van-e készlet mindenből bőségesen?

Az ötdekás teát kiemelte. Nem akármilyen, különlegesség, barna alapon arany piramis, pálmafák a háttérben és alul egy teve. Ezek nem isznak teát, csak kávét, literszám. – Akár haza is viheti – mondta tegnap az asszony, s kétségbeesett arccal tapogatta a harmincforintos csomagot –, minek is vette? Fölösleges.

„Én innen egy rajzszöget sem. De ha ki akarja dobni, elfogadom.”

Fürdővizet engedett, Bláthyné arckrémét félretolta. Ádámka kifogásolja az oldalt csapott, sportos sapkát meg a sínadrágot. Hogyne! Majd ő is plisszészoknyát húz, lötyögő harisnyával, mint ez a szegény Bláthyné. A sportos külső mindig fiatalos.

Buszra szállt. A Lipótvárosban lakott.

„A saját lakásomban, albérletben – szokta mondogatni. – Ehhez kommentár nem szükséges.”

Amikor Alfonz Derespusztán meghalt, a kitelepítésben, kukoricatöréskor, s kiderült, hogy „mégsem kellett volna”, ezt az egy szobát – a négyből – visszakapta. Ami maradt a bútorokból, elfért éppen.

A „főbérlőkkel” kerülték egymást. Ezek már úgysem azok. Azok cseréltek, gyorsan, még ötvennégyben.

Átöltözött. A nejlonpongyolát nem szerette, új vonalú szövetköpeny mellett döntött.

A teáscsomagot áttöltötte megszokott fűszerdobozába. Nem fér bele, az alján maradt egy kevés.

Az asztalra akarta tenni, amikor Rózsika csengetett, melléejtette, úgy sietett az asszony elé. Órabérben jön.

– Kezicsókolom – köszönt Rózsika –, jaj, lehúzom a cipőm… – Szaladt a szobába. – Érdekes – mondta vidáman –, hogy ezek az ablakok nem óhajtanak összemenni!

– Rózsika: előbb ecetesen, azután papírral. És az ablakfát is, nagyon precízen, tudja, erre kényes vagyok.

– Jó – mondta Rózsika –, ismerem a kedves nagyságos asszony ízlését. Nem először és nem is utoljára…

– …mert múltkor két homályos folt ott maradt.

„A te agyadon – gondolta Rózsika – azon vannak homályos foltok. Bezzeg felmászni nem tudsz, vén dög, mert lepotyognál a létráról. Összecsinálnád magad, ha ott kéne állnod ég és föld között, fölemelt kézzel.”

– Majd igyekszünk… tessék csak nyugodtan leheverni.

– Napközben, Rózsika? Napközben soha. Jövő héten felsúrolja a parkettet.

– A súrolás tizennégy, nagyságos asszony. Plusz a beeresztő.

– Nem vagyok garasos, tudja. Nincs sok pénzem, de garasos nem vagyok. Mint a Bláthyék. Félnapos elfoglaltságot vállaltam, hogy kiegészíthessem szerény özvegyi nyugdíjamat… Egy egész háztartást irányítok, társalkodok a gyerekekkel… nem szégyen a munka. Én azelőtt se mondtam mást, emlékezhet.

– Nem, nem. A nagyságos asszony mindig dolgozott, tényleg. – Rózsika már fent állt a létra tetején. – Nyitom az ablakot. Tessék felvenni a bundát.

– Rózsika, friss levegő! – dr. Szoboszlayné elővette az ütőt a szekrény mögül, néhányszor megcsóválta, oldalt, maga körül – egy kis mozgás, épen tartja az izomrendszert. Egyszer még eszébe juthat a kommunistáknak, hogy felújítják ezt a rendkívül rentábilis sportot. Nyaraló külföldieknek! Mennyi valuta az országnak!

– Bizony, bizony – mondta Rózsika. Mindjárt a nyakába locsog a víz, akkor csodálkozik. Szép demokrácia. Ennek van ideje ilyen marhaságokra, ő meg melózhat a házmesterség mellett, ha azt akarja, hogy a gyereke többre vigye.

– …mert én sose voltam a szocializmus ellensége. Szociális érzületű emberek voltunk, a férjemmel együtt. Talán még át is állunk, teljesen, ki tudja, ha nem csinálják azt velünk… Ki helyesli, hogy az egyiknek doszt, a másiknak meg semmi?… szórják a pénzt ma is, egyesek. Ha látná, Rózsika, ezeket a Bláthyékat. Maga derék munkásasszony, ösztönösen intelligens: havi ötezer mellett sose telik semmire, hát helyes ez?

– A flanc! – mondta Rózsika.

– Még az sem. Egy jó ruhájuk sincs, látom. Kapkodnak ide-oda, dolgoznak valamit, az asszony nevét itt-ott hallani, a férfi meg darabokat ír, mellékesen, mert a fordítóirodán nem elég, amit keres, így akar meggazdagodni…

– Hajaj – Rózsika ledobott egy elhasznált papírlabdát. – Tessék mán elkapni. És ilyesmikre fizetnek! A huszonháromban ismerek egy iparművészt, forintért veszi az agyagot, és van pofája négyszázat is elkérni, ott árulják a csúf figuráit abban a nagy belvárosi boltban…

– Maga bezzeg megszakadhat, Rózsika.

– Én igen. Én meg – mondta Rózsika mély meggyőződéssel. – De erős vagyok, mint a ló.

Azért az öregasszonynak igaza van. Látni ilyen lakásokat, nyári estéken, színes rafialámpák égnek, azok meg ülnek a balkonon, bámulnak maguk elé, az utcára, bentről zene szól. Ugyan mennyivel különbek?!

– …Sajnálom is őket, tudja, Rózsika. Mert nem rosszak. A kislány, az szemtelen, de hát amit az iskolában tanul. Ha látta volna, mit találtam, amikor elvállaltam a megbízatást… Olajoskannák az éléskamrában! És cipők, kinőtt ruhák, egy kis alakítással mind kifogástalan.

– Mit csinálnak vele? – kérdezte mohón Rózsika.

– Mit, kidobatják… nincs idejük rá.

– Nagyságos asszony, nem tetszett látni köztük valami fodrosat?

– Fodrosat…? No majd! Inkább magának, mint a kukába.

– Leszállhatok…? Ebben még a nap is seggre csúszik.

– Ott a jobb sarokban, Rózsika! Ne sajnálja, nyomja rá!… Uralkodó osztály! De azért rám vannak utalva. – Szoboszlayné visszatette a golfütőt a hegedűtokba. – Tudja, honnan mentettem meg őket? Az éhhalál küszöbéről!

– Most már leszállok, az csak üveghiba…

– Dörzsölje csak!… tisztelnek engem. Nincs ott egy hangos szó se. Hiába, a fellépés, az fellépés, ma is… Az a szerencsétlen mérnöknő, vegyészmérnök, hogy mire viszi az embert a szükség egy léhűtő férfi mellett! Az a sok büdös vegyszer!

„Büdös nálad is van – gondolta Rózsika –, a régi gönceid naftalinban… hogy milyen szép balettruhát ügyeskednék össze belőlük az én Tildikémnek! Meg ez a nehéz parfüm, nem ám valami tisztességes virágillat…” – dühösen nézte, fentről, dr. Szoboszlayné hogyan nyomkodja a mohazöld selyemlabdacsot, hogyan permetez a kölni a vékony csövön. „Beleeszi magát a brokátba…”

– A pacsuliszagot utálom – mondta Szoboszlayné –, molinő szenk… A lakás szaga, jellemzi a gazdát. Báthyéknál mindennek szúrós porszaga van. Ők azt mondják, könyvszag, de porszag az, nyitott polcokon a könyvek, annyi pénzből nem telik, hogy beüvegeztessék… Képzelje, ha én is csak úgy tartanám az ezüstjeimet… – A vitrinhez lépett, végigsimított kívülről az üvegen.

– …és az mind valódi? – kérdezte Rózsika, lefelé ereszkedőben.

– …egytől egyig. Egytől egyig! Teljes napot vesz igénybe, amíg kiszidolozom.

– Tessék csak nekem szólni. Én úgy megpucolom… – Ó, nem, Rózsika! – mosolygott Szoboszlayné. Közelhajolt az ablakkerethez, ujjvégét megnyálazta. – Ezt magam. Nem bíznám senkire.

– Az kopás! – mondta Rózsika. – Hiába tetszik piszkálni. Ráférne a mázolás…

– Tudja, mit kapnék én ezekért, ha eladnám? Annyi pénzt talán nem is láttunk egyben, mióta forint a divat.

– De ez a nagyságának többet ér. – Rózsika töprengett, tizenhármat kérjen-e, tizenkettő helyett. – A nagyságos asszonynak ez még egyszer jó lesz. Ne tessék senkinek beugrani.

– Szeretem magát, Rózsika. Maga ösztönösen intelligens. Legyen szíves, szedje ki az ágy alól a pihéket. És aztán a konyhakövet, én ugyan soha nem főzök itthon, vacsorára csak kétszersültet eszem, de ezek összemaszatolják, és egyszerűen nem bírom elnézni… Micsoda konyha volt ez! Kék-fehér csempével, süllyesztett mosogatóval, harmincnyolcban!! Az asztal eternitlapokkal borítva…

– Mit ér az intelligencia, nagyságos asszony? – kérdezte Rózsika, félig az ágy alól, húsos, vörös foltos lába a levegőben kalimpált. – Ha nincs iskolád, csak erre vagy jó… Szegény apám, önálló iparosember, ha tudta volna, hogy erre nevel… – A keze beleakadt valamibe. Kitapogatta. Gyűrűféle. Oldalt fordult, a zsebébe csúsztatta, izgatottan. – Gyönyörű tiszta…

– Egy kávét is főzők magának… de ugye, akkor leviszi a szemetet?

– Azt már csak szívességből. Jujujj, félrevonulok egy percre…

Bezárkózott a vécébe. Csalódásában némán rázta az öklét. Egy lapos pogácsaformázó. Talán nincs is ékszere. Az a sok cikornyás ezüst összes vagyona. Nem mintha lopni akarna az ember. Csak egy gyűrű, mire felnő, Tildikének…

Dr. Szoboszlayné hiába kereste a kávét. A főbérlő elzárta. Pedig hogy ígérgette, hat évvel ezelőtt: „Ami a mienk itt, az a magáé is, Hermin néni”.

– Sajnos, Rózsika, sajnos…

– Annyi baj! Ellenben, ha nincs szükség rá, múltkoriban láttam azt a flitteres pruszlikot… amikor molytalanítottunk. Tildikének három jelmeze lesz a vizsgaelőadáson: rózsalány, magyar csárdás és menüett… A menüetthez, ez a pruszlik, talán…

Rózsika leült a konyhaszékre, a körfésű engedett a hajában, a haj körülfolyta izzadt arcát, piszokcsíkok indultak a melle felé, a ruhanyílásba.

– Hiába, a szívem már nem a régi… megérezzük, negyvenen túl. És éjszaka az a kapuzás, nem is tetszik hinni, milyen megerőltető. És akkor ilyenekről hall az ember, mint azok a nemtudomkicsodák…

– Haj – sóhajtolt Szoboszlayné. – Odaadom én azt a pruszlikot. Magától nem sajnálom. Egy-két mozdulat, és a konyhaszekrényt is lemossa, legfeljebb…

„Tildikére hagyhatná ezt a sok ezüstöt – gondolta Rózsika, hirtelen –, meg is kérdezem az ószerest. Hátha muzeális érték.”

– Nem is vigasztal semmi, tessék elhinni, csak ez a Tildike… az ő sikerei. – Szeme átfényesedett, előrecsúszott a széken.

Szoboszlayné a vekkerre pillantott.

– Most is megdicsérte a mesternő. Ha ilyen ügyes marad, jövőre átkerül a haladókhoz… Kétféle balettcipőt kértek, a vizsgára fehéret, térdig felszalagozva. – Mutatta saját lábán, a bokafásli fölött. – Nagyságos asszony, valami tündéri! Ha el tetszene jönni, küldenék jegyet a menüetthez. Huszonötöt vállalt minden szülő, kötelező eladni, év végi ajándék, a tandíj havi kettő. Mit tetszik gondolni, mi másért dolgozom én? És akkor még Feri, a volt férjem, hiszen a nagyságos asszony ismeri, ő szerelte le a kristálycsillárt, amikor félig leszakadt, szóval a Feri rá akar beszélni, hogy ne és ne, felesleges kiadás, nem azért adja azt a nyomorult tartásdíjat. Irigylik. Irigylik, a házban is lakik egy tanárnő, tapogatja Tildike karját meg a derekát, csóválja a fejét, hogy nem balettalkat, de ha tetszene látni, amikor vágja azt a piruettet… Hát ha beleszakadok is!

– Helyes – mondta Hermin, és megint az órára pillantott. – Ne hagyja magát befolyásolni. Első a gyerek érdeke. Sokra viheti, ma már, ezzel a származási előnnyel…

– Nem muszáj, ugye, mindig földhöztapadtan…

– Megkapja a pruszlikot – Szoboszlayné indult a szobába. – Előkeresem. Megérdemli ez az ügyes, bájos gyerek.

„Primitív. Hogy ez, szegény, milyen primitív.” – Idegesen turkált a szekrényben. – „De kár vitázni, akkor összecsapja a konyhát. Ez a felkapaszkodási vágy! Miért ne, ha lovat ad alá a korszellem…”

Odébbtolta a sízokniba csavart levendulát, elővette a dohánybarna golfnadrágot, a krémszínű, angol szabású, hernyóselyem blúzzal. Ölébe fektette, beült a nyitott szekrény aljába. Lába megrándult, francia és angol szavakat mormolt, rebbenő csuklómozgással kísérte.

Rózsika négykézláb ereszkedett, lúgos vizet öntött a konyhakőre. Tizenkét forint, óránként, s még a perceket is levonja.

De hát igaz, csak egy ágrólszakadt. Egyedül megenné a piszok, hogy a ládát elhúzza, annyi ereje sincs. És az a zsúfolt szoba, nem kéne, sehol egy muskátli!

Megtalálta a teászacskót, majdnem eláztatta a ronggyal. Füléhez emelte, zörgött még valami az alján. Különleges tea. Jó lesz Tildikének, kóstolóba.

A konyhabútorhoz nem nyúlt. Odahelyezte a pogácsaszaggatót a kredenc közepére. A rosseb cipeli.

– Majd legközelebb megkapja a pruszlikot – mondta Szoboszlayné, és ringatta térdén a golfruhát –, valahova elkeveredett.

– Ne tessék fáradni vele… Négy és fél óra, annyi mint hatvan. Másnak tizennégy, de itt a régi ismeretség. Nem is kell az a pruszlik, jobb, ha csináltatok, mindjárt az ő alakjára… és a jövő héten hazahozzák a centrifugát.

– Nekem két oldalon futott az edényszárító. A legmodernebb berendezés, kilencszázharminchatban! És a lefolyó… a bidé…

– Jaj, jaj drága nagyságos asszony, sietek. Jó is lenne elcsivitelni időnként erről, arról, de hát szólít a kötelesség.

Most már csevegne a vénség. Ingyen.

– Nagyon szép ezüstök – szólt még vissza vigasztalóan. Beugrott a közértbe, vett tíz deka téliszalámit Tildikének. Nem eszi a főtt ételt vacsorára. Kétszer is átszállt, egyre piszkosabb és egyre sárgább villamosokra, rándult is a keze, hogy dörzsöljön egyet-egyet a homályos kocsiablakokon.

Felkattintotta a villanyt. Nyáron nem kell majd, hogy folyton égjen. Nyáron barátságos kis lakás. Otthonos. Különleges az a nyolc falépcső, a konyhából a szobába. És a konyhafal is csak télen nedves. Alacsonyabban fekszik, azért. A szakértők megállapították.

Buzgár rendbe hozza. Rendes ez a Buzgár, a maga tanulatlan módján. És tisztelettudó. Érzi, nem ettek egy tálból cseresznyét. Miért ne ilyennek juttasson az ember?

– Tildikém – kiáltotta már a küszöbről. – Tildi… Tildike… Miért nincs rajtad iskolaköpeny, édes életem?

– Anyuuuu… olyan ronda – nyafogta Tildike. Gondosan bodorított haja erős koponyájára tapadt, mélyen ülő, kicsi szeme kedvetlenül ugrált kelttészta arcában. – …és az alsószoknyámat kikeményítetted? Engem tol le a Kamilla néni!

– Tildikém, ott lóg a fogason…

– És az a hülye Ili néni az ellenőrzőbe beírt, megint… ezt csinálják velem folyton. Hiába magyarázom, hogy tegnap tízig próbáltuk a Rózsa halálát… hiába magyarázom, hallod, anyuuu, azt mondja, első az iskola. – Kiemelte a téliszalámit, ette, kenyér nélkül. – És hogy a harmadik a legnehezebb osztály…

– Legnehezebb, legnehezebb… ezt mondják minden évben. Neked első a balett!

Tildike elnézően legyintett.

– Jó, jó. De akkor legalább rendes cuccokat vegyél. Babucinak Brüsszelből küldik a csipkét.

– Majd meglátod. Te sem fogsz szégyenkezni. Három napot vállaltam, festés után, az dupla pénz!

„Klassz, az a sok ruci – gondolta Tildike, s ette a szalámit, csámcsogva –, csak ne kellene folyton ugrálni hozzá. Fel, le, fel, le, és az az undok csattogtató… Csak már kitanulnám, végleg!”

– Miért nem hozol füstölt szalonnát egyszer, anyuuuu?

– Füstölt szalonnát, édes életem? Miért ne hoznék? De a hajlékonyság, tudod, a te pályádon…

– De hiszen te is kövér vagy, mint egy disznó – mondta Tildike csengő hangon –, és én se vagyok valami sovány, nyolcéves koromra.

– Ezt a Szekeresnétől hallottad, fogadok… miért állsz le velük? Hányszor kértem, te csak ne állj le velük… Gyakorolj, gyakorolj szorgalmasan. És azért a tanulást se kell elhanyagolni – tette hozzá szigorúan –, akinek annyi esze van, mint neked, annak szinte játék…

– Játsszunk vadászosat, anyuuuu… – hozta is a kopott társasjátékot. – Én leszek a vadász, te meg a róka; jó, anyuuu?

Rózsika sóhajtott. Éhes volt, a szalámi elfogyott. Buzgár minden pillanatban itt lehet, be kéne a követ takarni, nehogy az olajfesték lecsöpögjön. Mégsem hanyagolhatja el a gyereket. Így fejlődnek az értelmi képességei.

Dobott a kockával, hagyta, hogy Tildike kétszer dobjon, és visítva üldözze a műanyag rókát a papírmezőben. Félig elbóbiskolt.

Buzgár halkan kopogott.

– Szabad – kiáltotta Rózsika, felriadva, ingerülten.

Buzgár újra kopogott.

– Ejnye, jöjjön már, Buzgár úr. Tildike, ne nyúlj semmihez, festékes lesz a kezed! Hozza, hozza…!

A férfi vézna, pici testével, téglaporos bajuszával zavartan toporgott az ajtó előtt.

– Már ezt a sok piszkot, csak így, kezicsókolom… ha méltóztatna valamit leteríteni…

– Tildike, ne nyúlj semmihez! – Rózsika leterítette a nejlonabroszt. – Így ni. Ne féljen. Csak bátran.

– Merthogy nem szeretném, ebbe a tisztaságba… a magamfajta…

– Ugyan, ugyan… arra való a meleg víz. Kéket hozott?

– Fehéret is, kéket is, kezicsókolom… kétféle ecsetet. Le is gittelem, aztán rámegyek a smirglivel…

– Buzgár úr, Buzgár úr – Rózsika felemelte az egyik összeragadt ecsetet, gyanakodva –, ért maga ehhez? Nem fogja ezt a szép falat elfuserálni?

– Rózsika, kérem, ha a megszólítással meg nem sértem – Buzgár a szívére tette kezét –, tessék idebízni. Azért, mert nincs róla levelem? Hát ott dolgozok én mellettük. Nem dolgozok ott? Hát az embernek itt is van valami – csattanósan a homlokára ütött –, meg szeme is van az embernek – két ujjával szemére bökött.

– Dolgozom – mondta Tildike. – Nem dolgozok…

– Te kis arany – Rózsika megcsókolta–, te kis cukorfalat… Égszínkékre keverje, Buzgár úr, olyan sejtelmesen égszínkékre, el tudja képzelni?

– Kérem… – Buzgár a fal elé vitte két tenyerét, végigsimított előtte a levegőben. – El van képzelve. Közmegelégedésre. Ha nekem ilyen konyhám volna…

Buzgár az Illatos úti kőművesipari munkásszállás kilences telepén lakott, földszint kettő, a tizenharmadik alsó ágyon, az ajtótól jobbra. De a felső ágy szellősebb. Át is kerül hamarosan, saját személyében megígérte maga a gondnok.

– Nem megy semmi egyszerre, Buzgár úr. Én is úgy cseréltem, üzlethelyiségből. Persze, a házmesterség is a nyakamba szakadt. Ha szépen megcsinálja, negyven forintot is kaphat, és az anyag úgyis ingyen van…

– Rózsika, kérem, ha meg nem sértem, itt a számla – Buzgár rongyos cetlit húzott elő a vászonzeke zsebéből –, háztartási boltban vettem. Én olyasmit nem kockáztatok…

– Akkora építkezésnél?! Ha maga ennyire élhetetlen… És szép simára, lassan. Ráér. Maga aztán ráér, igazán.

Buzgár leült a földre, lába közé fogta a festékesdobozokat. – Kicsit szagos, a kisasszonyka tüsszögni fog.

– Édes életem, eredj fel a szobába, bekapcsolom a tévét neked, korcsolyaközvetítés, tudod, jégtánc… figyelj!

– Anyuuu… nem érdekel a korcsolya. Csak ha elesnek.

– Nem boszorkányság, Rózsika, kérem, a keverési arány, azon múlik, és a függőleges ecsetkezelés. Én mindent elsajátítok. Ha már ez van, hogy papír kell az embernek, hogy elhiggyék… lett volna nekem, ha huszonkilencben nem kapok skarlátot, tizenhét éves korban, Rózsika, kérem, skarlát, nem vettek vissza inasnak, aztán meg eltörött a jobb combcsontom, mindig vártam, hogy jön majd egy kedvező idő, de hát jött, Rózsika, kérem? Őszintén: jött?

– Piszkos munka, kőműveseknél…

– …mert mire vágyik az ember, így egyedül, kérem: egy tál meleg étel, az a napi korsó sör meg az édesség, bevallom, nem szégyellem, az édesség. Bementem tegnap is a boltba, kértem öt deka málnásat, de csak tízdekás van, előre kiszerelve. Megengedhetem én azt naponta magamnak, Rózsika, kérem, de őszintén: naponta kettőhetvenet, csak cukorra?

– No, lásson hozzá – mondta Rózsika –, ha nem lesz csíkos, tőlem kaphat egy egész zacskóval. Tildike csak a marcipánosat szereti.

– Kezicsókolom… – Buzgár a festék fölé hajolt. – Ha nem tetszik haragudni, ehhez kell a teljes szakértelem… – Kevergette, kiemelte az olajos masszából a lapátot, közel vitte orrához, szájához, szinte megkóstolta. Milyen nagyra vannak vele. A híres mázolók! Keresik a nagy pénzt, dögivel. Más meg hordhatja utánuk a téglát meg a maltert, csak, mert valahogy az alkalom nem adta magát… Azért az a felső ágy jó lesz. A rács közé kis polcot lehet fuserálni. Omlós savanyú, a polcon. A Gólyaláb büfé tizenegyig nyitva. Körömpörkölt, utána sör. Esetleg korsóval. Ha ez a munka sikerül. Kiszorítja az aszony az ötvenest is: van miből, csak rá kell nézni a gyerekre…

– Tildikém, megágyaztam, gyere szépen, tente, tente…

– Anyuuu, mesélj…

– Édes életem… – Rózsika parányit habozott, azután mégis felment Tildike után. Az ajtót nyitva hagyta.

– Buzgár úr, drága Buzgár úr, rajta! Fárasztó nap áll mögöttem. Segítek egy öregasszonynak, ezt-azt.

– Azt kell. Segíteni helyes – bólogatott Buzgár, és határozottan végighúzta az ecsetet a falon. Utána megszemlélte, kezét a térdére támasztva. – Príma. Rózsika, kérem, príma.

Ezt a szemernyi festéket senki se fogja keresni. Kitették, majdhogynem a hulladékba. Másfél óra alatt kész.

– Nem is muszáj smirglizni. Tükörsima…

– …és akkor a királykisasszony egyszeriben feltette a gyémántkoronáját. Buzgár úr, megegyeztünk: smirglizve, gittelve…

– Hát ha nincs meg a bizalom – mondta Buzgár, s odalépett a lépcső aljához –, még abba lehet hagyni.

– Csak nem sértődös? – Képes és elmegy. Akkor aztán vakargathatják zsilettel a félig kész csíkokat. Végül is ért hozzá, ha vállalta! – Ötvenre felemelem… igyekezzen, mert leragad a szemem.

Talán nem lop. Ahhoz túl mulya.

Rózsika rádőlt a rózsaszín damasztdunnára, óvatosan, meg ne nyomja Tildi hasikáját. Elszundított.

Buzgár odakukucskált Rózsika lábszárára. A láb önállóan, vastagon, mint egy oszlop, nyitva tartotta az ajtót.

„Persze – gondolta elégedetten –, ide az erő nem elég. Finom kéz, fifika, ez a titka. Ez ugyan sose lenne képes…”

Szünetet tartott minden csík után.

„Hatvan forint se sok, esküszöm…”

Sörhab. Pemete. Mogyorós kavics. Celofánzacskók. Zörögnek.

Tildike felnyöszörgött, arrébb lökte az anyját.

– Szomjas vagyok… teát, anyuuu… miért ébresztettél fel?

Rózsika kábultan lemászott.

– Buzgár úr, te jóisten, Buzgár úr… ez magának égszínkék?

Buzgár meglengette az ecsetet, nagy ívben körülfestette a vízcsapot is. Sandán odapislogott. Úgy látszik, tintakéket kevert a búzavirágkék helyett. Vagy mást írtak a dobozra. Amilyen mértékben tele van a világ felelőtlen elemekkel!

– Rózsika, kérem, egy kis színt kap, ahogy oxidálja a levegő, hiába… és nappali fénynél ajaj, majd meg tetszik látni. Holnap eljövök, rávonok egy lakkréteget, csak úgy grátisz, magának, mert látom, kivel van dolgom… – Már göngyölte is az ecseteket, gyorsan, a viaszosvászonba. – Ezért egy festő elkért volna egy százast, és akkor még hol az anyag? Mert ebbe bele van téve… kár, hogy most még nem szabad megtapogatni.

Rózsika készítette a teát.

„Most mit csináljak? – gondolta –, le nem kaparhatom. És nem kényes legalább. Tildike írhat is rá, esténként, krétával.”

Álmos volt, nagyon. Kiszámolta az ötven forintot, apróban.

Buzgár toporgott, köszörülte a torkát.

– Sajnos, cukor nincs. Tildike elosztogatta. Olyan kis csacsi. Mindent elosztogat.

– Ha meg nem sérteném – mondta Buzgár, és a teászacskóra mutatott –, már amúgy is üres…

– Ez? – kérdezte Rózsika. Kisimította az aranypapírt. – Különleges márka. Egy tékozló család, onnan fentről, tudja…

– Ha már úgyis üres, nekem meg ez-az belefér…

Bele lehet csúsztatni a krémszeletet, nem ázik át a párna alatt.

– Vigye, vigye – Rózsika megnézte még egyszer, alaposan, mintha az értéke nőtt volna, többszörösére. – Szép zacskó, az biztos. Látja, ez itt egy teve. Ez a zöldféleség pálmafa. A háttérben az a sárga, magas pedig a piramis. Tudja, mi az a piramis?

– Kezicsókolom, köszönöm, az ember a kicsit is megbecsüli…

– Kár – mondta Rózsika elmélázva –, hogy valami könnyelmű, lusta alak lenyeste a tetejét… így már nem olyan komplett.

– Nekem így is jó – Buzgár összehajtotta, megszagolta, becsúsztatta lajbizsebébe. Mégsem körömpörkölt. Sertéskocsonya. Az ám az igazi.

Lábával körültapogatta bebugyolált szerszámait.

– Ezt a pár ócska alkalmatosságot, Rózsika, kérem, kézcsókom, itt hagyom az ajtó előtt. Reggel érte küldök, van a kezem alatt egy kis semmirekellő, elugrik érte két forintért.

 

A határ

Kiszikkadt, fáradt volt. Tizenkét éjszakát töltött sátorban, nyolcat ifjúsági szállónak hirdetett hippitanyán. Huszonhat várost pipált ki a listán, s ötezer kilométert húzott át piros filctollal Franciaország harmonikává hajtogatott térképén.

Amikor bélyeget vett, és érdeklődött, hány centime kell Magyarországra, négyszer kérdezték meg tőle (Arles-ban, Avignon-ban, Saintes-Maries-de-la-Mare-ban, és egy -esse-re végződő falucskában), hogy Magyarország Európában van-e.

Három disszidenssel találkozott, ezek közül egy nem hitte, hogy a magyar állam legálisan engedi Nyugatra polgárait, a másik szidalmazta őt, hogy miféle csúnya szavakat használ (állati és fene).

– Fuj – mondta ez őszinte meggyőződéssel, és még köpött is hozzá –, ezt tanulják maguk ott.

Ámbár részeg volt szegény. A harmadik, óriási, rongyos szalmakalapban, rövidnadrágban ácsorgott If vára szürke sziklái alatt. A mediterrán kék ég, a tenger a végtelenség csábító ígéretével érdekes módon egy csöppet sem zavarta, csak sírt a magyar szóra, és kapkodta a feléje röpített apró pénznemeket. A vállán majom ült, kopott cirkuszi majom, tompa szemű, ölelgette a gazdája nyakát.

A sajátjához hasonló sátrat kétszer látott: Tours-ban és Amboiseban. Az egyikben honfitársa lakott, Egeri Dénes tudományos kutató, a másikban Mr. Hey három fajkutyája.

Egyszer evett franciás menüt a Quartier Latinban, a pincér kopogott a piros abroszon szép gyöngyházszínű körmével, kevesellte a borravalót.

Cannes-ban végigsétált a fövenyen, s megvetően elmormolta, többször egymás után, a luxushotelek nevét: Carlton, Miramar, Martmez… Carlton, Miramar, Martmez… Úgy hangzott, mint egy átok, de azok csak nem akartak elsüllyedni. Még akkor is ott álltak, a pálmafák közt, fehéren, amikor zsebében a poggyászjeggyel s cipőjében tengeri kavicsokkal utoljára visszanézett.

Körülbelül ez volt minden, amire hazafelé, a vasúti kupéban, emlékezett.

A képekben bízott csak. A színes, fényes képeslapokon megjelölt tintakeresztben: „Itt álltam.”

Most a hosszú, vékony templomi gyertya imbolygott a szeme előtt, a roueni székesegyház templomi gyertyája, az az egy, amelyet éppen kiválasztott – ez vagyok én –, s az lekonyult derékban a szeges vastartály felé, éppen az az egy, hát ez volt Rouen.

Eddig azt hitte, tud franciául. Budapesten jól eltársalgott a francia turistákkal, ha azok besétáltak a könyvesboltba, megvenni a nádas, halászhálós, naplementés Balatoni táj-at. Igaz, hogy azok más franciák voltak: kimondták az utolsó szótagot is.

Párizsban gyorsak a válaszok. Hosszú mondatok, elnyelt értelemmel, a kezek felelőtlen, öncélú játéka, jobbra-balra, előre-hátra, itt szabad vagy, majd csak odaérsz… nyomogasd csak a metrótérkép gombjait, bámuld a kigyulladó fénypontokat, ingyen.

Egy tatabányai agronómussal akadt össze az Eiffel-torony alatt, szombati napon. Teljes kivilágítás volt, s ezt kölcsönösen előnytelennek tartották. Arrébb húzódtak, a homályba, néztek fölfelé, szemükkel követték a toronyliftet.

– Odáig még fölmehetnénk – mondta a másik, amikor a lift megállt az első szinten.

– Onnan még semmit sem látni – felelte ő bölcsen.

A lift tovább emelkedett, a második szint felé.

– Éppen az sem lehetetlen – mondta a tatabányai agronómus makacsul –, ha nagyon akarnánk…

Még jobban hátrabillentették a nyakukat.

A lift a csúcson járt már.

– Az az egy, ahova mi nem juthatunk – mondta a honfitárs vigasztalóan –, az a csúcs.

A Pantheonban az őr elzárta a kijáratot. Ő két frankot nyomott a markába, az őr végigmérte, morgott valamit, penészszag szállt a sötét sírkamrákból, az utcán viszont negyvenfokos hőség. Egy pillanatra úgy érezte, ha hasra feküdne, s hason csúszva közelítené meg a boulogne-i erdőt, senki sem tartaná természetellenesnek.

Mert neve csak otthon van. Kelemen János. Otthon, igen. Pedig hát otthon sem nagyfőnök. Könyvesbolti eladó, a nyomtatott papír bolondja, minden új könyvet megszagol, szétnyitja a közepén, és beleszagol, ez a legjobb szag, a nyomtatott betűk szaga, a világon. És az emberek jönnek, kérdeznek, vitatkoznak: – Mi az ön véleménye? – Vélemény, istenem…!

Már csak fél óra.

Hazatérni. Ez a legjobb az utazásban. Kiszáradt gyomorral, szalámifoltos nadrágban, tarkóra lógó hajjal, ujjunkban a mozdulat, ahogy majd megfordítjuk a gázbojler kallantyúját…

Hát még aki venni akar! Akinek minden ártábla, a viszonyított olcsósággal, fizikai kín. Ezt csak úgy lehet megelőzni, ha az ember oda sem pillant. Kirakat nem létezik. Csak a kőcsipke, festékvászon és vízfodor.

Így is kénytelen volt fölöslegesen költekezni. Verdunnél megmosta a kezét a nyilvános csapnál, megtörölte a sportszatyor külső rekeszéből előhúzott törülközővel, a nedves törülközőt ráterítette a szomorkodó Seruries-szobor lábára, megnézte a szemközt álló diadalmas kővezéreket, s mire visszafordult, hűlt helye a frottírnak. Seruries nézte az üres lábát, szorongatta a zászlót, ő meg vásárolhatott Reimsben egy csíkos kéztörlőt, a Mars-kapunál. Rouenban vett fél kiló poshadt banánt a vásárcsarnokban, mert ott van most a csarnok és mészárszék, ahol Jeanne d’Arc elégett, éppen azon a téren.

– Az a bőség! – mondta a mellette ülő nő –, az a csodálatos! Minden kapható. Csak meg kell fizetni.

– A kultúrélmény – mondta egy szarvasbőr kabátos, középkorú férfi. – A legegyszerűbb szöglet is történelem. És a nők…!

A nők. A „könnyű” francia nők. Ahol egyetlen pillantással felmérik a zsebek súlyát. Hiszen nem vagy már húszéves. Nincsenek csokoládéizmaid. Akkor fizess.

Párizsban nincs más. Csak a két véglet: az időtől még csonkítatlan szép testek szédülete vagy az üzlet, szimplán.

Ó, a magyar nők. A budapestiek. Kávétól, törpeszegfűtől, színházjegytől meghatódó magányosak. Cili. Aki mindennek örül. Aki, ha ő beszél, hallgat. Aki még tőle soha, semmi komolyat nem kapott. Csak harisnyát, könyveket s egy hordozható hősugárzót, hogy az albérletben meg ne fagyjon.

Áldott kis Cili. Igen, ezt megérdemli.

Veronában, hazafelé, a maradék frankot átváltotta lírára. Addig rettegett, amíg több maradt, mint hitte. Húszezer líra.

A karkötő – szintetikus sárga kővel – harmincezerért állt a kirakatban. Ő nézte, az üvegen át, az olasz észrevette, kisétált, karon ragadta, vonszolta az üzletébe. Ő nyitogatta az erszényét, mutatta, nincs több, a kereskedő szigorúan végignyálazta a rekeszeket, sóhajtott, s mint alamizsnát, odalökte a karperecet, azután kihessegette, széttárt tenyérrel, az ajtón.

Most itt az arany, zsebkendő csücskébe kötve, a szív fölött, a rejtekzsebben.

Semmi mást nem vettem – gondolta. – Semmi bóvlit. Emlék. Szegény Cili. Zálogba is teheti, esetleg.

Hatvanszázalékos vámmal, hülyeség. Annyiért választhat itthon is, az ékszerboltban.

Öt évig gyűjtött erre az útra. S még mindig van adósság, háromezer.

– Ennek bezzeg nincs gondja – mondta mellette a fiatalasszony, s a velük utazó külföldire mutatott. – Pöffeszkedik, jön hozzánk zabálni. – Igazgatta a szemüvegét, a törött keretet ragtapasszal kötözte körül. – Alig látok. Képzelje, reccs, a kezemben maradt… Még Ausztriában, az elején.

– Á – legyintett a szarvasbőr kabátos –, nekem meg kifogyott az altatóm. Három napja nem aludtam, ha hiszik, ha nem…

A külföldi olvasott. Néha, bocsánatkérő nyájassággal, rájuk pillantott a négynyelvű újság mögül. Gyerekfeje volt és friss borotvakrémszaga; a különös mentaillat betöltötte a kocsit.

Az asszony gyűrött, gyümölcsfoltos batiszt zsebkendőt szorongatott, törölgette orra és szája között a pihéken előbuggyanó izzadságbuborékot.

– Pedig nincs is meleg – s a szeme idegesen rebbent a repedt üveg alatt.

– Ilyenkor nem vacakolnak – mondta a szarvasbőr kabátos –, tele a vonat! Különben is, nem ez érdekli őket – s megvetően morzsolt egyet a zakóján.

– Kis pontok vagyunk – vidámodott fel a nő –, én is úgy gondolom, uram. Nagyon kis pontok. Zolikának hoztam rugós pisztolyt, gyerekjáték, ilyesmi…

– Lelkiismereti kérdés – mondta a férfi, félig Kelemen Jánosnak –, akik otthon maradtak, ők is részesüljenek. Én például selymet viszek a nejemnek és bőrdzsekit a srácnak…

Kelemen elszunyókált. A feje ütemesen koppant a fatámlához. A nap átsütött a piszkos üvegen. Lágyan, narancssárgán szendergett.

– Ezek már magyar fák…

Bizsergő boldogsággal ébredt. Csöppentett a termoszból az utolsó papírszalvétára, átnedvesítette a szemét. Előkotorta a körömpiszkálót, megtisztította berepedt körmét.

Végre.

Nézte a szemben ülő gyermekfejű, mentaszagú idegent. A tulajdonos fölényével. Mintha három hétig élt volna megfoghatatlan, homályos vádak között, s most rehabilitálták, hirtelen. Oda kéne hajolni és bemutatkozni.

Itt már értik a nevem – gondolta. – Itt már újra az vagyok, aki. Jobban ismerem a francia irodalmat, mint a franciák. Az olaszt is. Itt már nem lehet engem taszigálni, megmosolyogni, kiközösíteni, rászorítani az alázatra. És taxival megyek haza, mert van még harminc forint a zsebemben.

Nem váltották át sehol a fémforintot. Micsoda szerencse.

A nő egyre jobban izzadt.

– Elnézést… – mondta, s benyúlt zsebkendőjével a két melle közé.

– Itt vannak – szólt mély hangon a szarvasbőr kabátos, s imádkozó mozdulattal összekulcsolta a kezét.

A nő zavarában csücsörített, s mintha dúdolni készülne, úgy maradt a szája.

„Ugyan, mitől félnék? – bosszankodott Kelemen. – Most már féljenek ezek – s az idegenre nézett. – Most már tegye le azt az újságot, kapjon a bal zsebe felé, az útleveléért…”

De az úr, ott szemben, tovább olvasott. Megvárta, amíg a vámos megáll az ajtóban, és hangosan, nagyon udvariasan beköszön:

– Jó estét kívánok.

Akkor tíz centit eresztett az újságon, két ujjal emelte ki okmányait, a vámosnak kellett beljebb lépnie, hogy elérje.

A vámos belepillantott az útlevélbe, azután némán, kérdően, fél vállát egy kissé leeresztve felnézett a csomagtartóra.

Az idegen kisujjával két lapos lakktáskára bökött. A vámos biccentett.

– Danke – mondta színtelenül.

Az idegen eltette az iratait, s újra arca elé emelte a négynyelvű lapot.

A vámos egyenként vette szemügyre a többieket.

– Kitöltötték, kérem, a vámnyilatkozatot…

– Speciel én áthúztam – mondta buzgón a szarvasbőr kabátos –, hiszen ha nem haladja meg…

– Nem haladja meg? Érdekes… És ön, asszonyom?

– Néhány gyermekjáték – mondta a nő –, drága jó uram, ebből a pénzből, mi lenne… – nyújtotta a papírjait. – Ó, pardon… – hirtelen visszavette, s mint aki súlyos mulasztást pótol, odaírta a dátumot.

– Érdekes – mondta a vámos –, hát ön ott a sarokban?

– Semmi – Kelemen János szembefordult vele –, apróságok. Ajándék. Óhajtja, hogy felsoroljam?

– Egyelőre semmit ne tessék csinálni. Tessék csak a vámcédulát megfordítani… valamennyien… elolvasni figyelmesen… két perc.

Megfordították. Úgy tettek, mint akik olvassák. A nőnek még a szája is mozgott.

Az idegen megint lejjebb eresztelte az újságját.

– Ezek után is fenntartják azon állításukat, hogy nincs elvámolnivalójuk? – kérdezte a vámos. – Mert akinél megtaláljuk, egy szál ruhában megy haza…

Sima, tárgyilagos mondatok. A hangsúly jellegtelen, sértés nélküli. Joga van hozzá. Védi az ország érdekeit. Nyugalom. Kelemen Jánosnak görcsbe rándult a gyomra.

Hallgattak. Senki sem felelt. A szarvasbőr kabátos hanyagul cigarettára gyújtott. Az asszony levette szemüvegét, nyomkodta a piszkos ragtapaszt, középen.

– Már amennyire az ember ezeken a hivatalos szövegeken eligazodik – mondta pötyögve, és bébimosollyal a vámosra nézett.

A vámos – kicsi, barnapiros, világítóan kék szemű férfi – megforgatta a vámcédulát.

– Maga doktor? – kérdezte az asszonytól.

– A férjem után – mondta a nő, és icipicit kihúzta magát.

– Hát kérem… – A vámos becsukta a kupéajtót, nekidőlt. Tessék felállni, és lerámolni minden csomagot az üres ülésre.

Joga van hozzá – gondolta Kelemen János–, amiket néha hallani. Hat kiló arany, huszonkét karóra, magnetofonok…

Természetes. Senkinek sincs az arcára írva.

A szarvasbőr kabátos készségesen adogatott. Az idegen behúzódott az ablak mellé, az újságját összehajtotta, s féltően a belső zsebébe dugta.

Csak a két lakktáska maradt a csomagtartóban. A vámos töprengett.

– Tartsunk valami rendszert, doktor Kissné. Kérem, különítse el a holmiját.

A nő bedugta zsebkendőjét a két melle közé, olyan lett, mint akinek három melle van, s ezzel végképp elveszett. Kapkodott, beszélni kezdett a fiáról, forgópisztolyt visz neki, és indiánfelszeretést.

– Hány éves a kedves fia? – kérdezte a vámos, és széthúzta a cipzárat a vászonbőröndön.

– Tizenkettő – mondta Kissné reménykedve –, de még játékos, nagyon.

A vámos könyékig túrt a holmiba. Szemét lehunyta, álmodozón.

– Mi ez a kemény? – kérdezte.

A nő nem válaszolt, felkuncogott, mint aki megérti a poént.

A vámos kiszabadította a kezét. Szélesre tárta a bőröndöt, s óvatosan, hogy kárt ne okozzon, kirakta a tartalmát a földre.

Az idegen kíváncsian figyelte a növekvő kupacot.

Használt női fehérnemű, nejlonzsákból kiszórva. Hajcsavaró. Összeégett kávéfőző. Spirituszkocka. Konyharongy. Útikönyv. Szótár. Pulóver. Szakadt cipő. Csipkekabát. Bolyhos szövet. Sáros takaró. Forgópisztoly.

Ezt a vámos élvezettel nézegette.

– Stabil – mondta elégedetten. Megbökte a kupacot. – Lehet visszatenni. Nem kell sietni. Van időnk a Keletiig.

A nő bedobta a holmiját, guggolva. Lila bugyit hordott, patent csíkozással.

Az idegen mosolygott.

– Most ezt. – A vámos kipattintotta a nagy koffer zárját. – Doktor Kissné. Nem kell remegni. Nem vagyunk emberevők. Még senkit soha nem ettünk meg.

– De uram, nem kétlem – mondta a nő, és ráncigálta a spárgát egy tornazsákon. – Parancsoljon, parancsoljon… parancsoljon.

Foltos kispárnahuzat. Mária Antoinette „kék szalonja”, színes reprodukción. Narancshéj, hangyákkal. Savanyú ecetszag.

Az idegen undorodva fintorított.

Nejlondzseki. Fél kiló törött kockacukor. Gubancos vattacsomag. Férfiing, nyakmerevítővel. Végül egy tréningnadrág, kitömve.

– Hát ebben mi van? – kérdezte a vámos, s nem nyúlt hozzá.

Az asszony könyörögve bontotta le az összekötözött lábszárakat.

– Gyerekjáték… – dadogta. – Gyerekjáték, nem is tudom…

A vámos bólintott. Megvárta, míg az asszony reszkető kézzel előhámozza a dobozt.

– Gyerekjáték. – Kiemelte a burás hajszárítót. – Doktor Kisséknél ezzel játszanak a gyerekek.

Félretette dobozostul.

– Drága uram – kiáltotta az asszony, és már sírt –, drága uram, olyan hosszú a hajam, ha megmosom, alig szárad, felfáznak a hajhagymáim…

– Nem szabad hülyének tekinteni – mondta a vámos –, aki nem doktor véletlenül, azt sem szabad hülyének tekinteni…

Fölemelte a retikült a karfáról. Ölbe vette, ő maga ült a karfára. Végiglapozta a spirálnoteszt.

– Ki az az Egon?

– Egy ismerős.

– Magyar?

– Magyar.

– Persze ott él Bécsben?

– Igen. De nem ötvenhatos.

– Persze, fölkereste. Miért ne? – A vámos fölemelkedett. A pénztárcát megfordítva kirázta. A púdertartóba beleszagolt.

– Indokolt esetben a vámhatóság testi motozást rendel el… – mondta végül.

A nő arcán megolvadt a ragtapasz, összefolyt a könnyekkel, maszatos lett a fölismerhetetlenségig.

– De ettől eltekintek – mondta a vámos egy kis szünet után. – Egyáltalán, mit csináljak magával? Mi? Elvegyem ezt a vacakot? – tűnődve zongorázott a hajszárítósdoboz tetején.

– A hajhagymáimnak… orvosi előírás… uram, ha lenne olyan jóságos…

A vámos atyaian csóválta a fejét.

– Na – mondta hirtelen –, mintha bevallotta volna, úgy tekintem. Vigye. Kifizeti a vámot, és kész.

Fekete, csapzott hajú, fiatal vámos rántotta föl az ajtót.

– Gyere már, Józsi – mondta fojtottan. – Mit gatyázol, még hat kocsi a Keletiig…

– Csak egyszer csinálnának egy ilyen napot végig… – sóhajtott a kékszemű. – Na, ne sírjon, doktor Kissné. Ápolhatja a hajhagymáit, potom hatszáz forint, részletekben…

– Köszönöm, drága uram, köszönöm…

A vámos lepecsételte, szótlanul visszaadta Kelemen János és a szarvasbőr kabátos céduláját.

– További kellemes utat kívánok – mondta udvariasan, sapkájához emelte kezét, és eltávozott.

A szarvasbőr kabátos lecsukta ajkát az ujjával.

– Pszt!

Két-három percig maradtak így némán.

– Pfüjjj – sóhajtott ekkor a szarvasbőr kabátos –, vége.

Az asszony még mindig az ölében tartotta a hajszárítót, a hosszú gumicsővel.

– Tegye már el – nyugtatta a szarvasbőr kabátos –, örüljön, hogy ilyen simán megúszta…

– Örülök – mondta doktor Kissné hadarva. Ringatta a pléhburát. – Így is megéri. Ezzel együtt. Ugye?

– Büntetés, bíróság, el is vehette volna…

– Ezzel együtt is, ugye? A kidolgozás… és praktikus… el is vehette volna… – csuklott, megpróbált nevetni, önkéntelen mozdulattal rácsatolta a gépet a fejére.

Végül is rendes volt. Hát nem? Egész rendes…

A külföldi rémülten nézte a bura alól izzadtan kilógó, sűrű, fekete hajcsimbókokat. Az orra finoman, néhány millimétert megemelkedett.

– Rendes. Persze – mondta Kelemen János.

– Fontos, hogy hazaértünk. Nagyobb baj nélkül – dünnyögte a szarvasbőr kabátos, és szorosabbra húzta bőröndjén a hevederszíjat.

– Nagyobb baj nélkül – ismételte Kelemen János. A karkötő alattomosan horzsolta a bőrét az ingen keresztül. Fölállt, s mintha vakarózna, megtapogatta.

Hányingere erősödött. Újra leült hát, lejjebb csúszott az ülésen, szaladt fölötte az ég, visszafelé, az ablak vaskeretében.

Ez a kékszemű mestere a szakmának. Úgy csinálta, hogy még hálásak is neki.

 

Valami jó

– Bemondó? – kérdezte a nő tegnap a tüdőszűrő kisablakánál. Felemelte az asztalkáról szemüvegét, s mint a cvikkert, szeméhez emelte a bal üveget. Érdekelte a maszatos pecsét. – Rádió? – kérdezte még egyszer, nyájasan.

– Nem – felelte Juló.

– Vasút? – kérdezte a nő újra.

– Nem – felelte megint.

– Bemondó… – ismételte a nő tűnődve, és az adatot kartonra vezette. – De hol? – s hirtelen kihajolt a kisablakon.

– A KÖZÉRT-nél – mondta a nő. – Fűszer és csemege.

– Mit mond be ott?

– A pénztárnál. A gépbe. Az árakat.

– Mozogjon egy kicsit gyorsabban, drágám. Ezt így adja oda a főorvos úrnak!

Vitte a kartonokat, összecsippentve, ujjai közt. Már az ajtóban leengedte a kombinépántot. Nem takargatta a mellét, a sprőd vászonköpeny napközben úgyis lenyomja. Két öregasszony után lépett a szűrőgépbe.

Vállát előreengedte, a vékony láncot az aranykulcsocskával szájába vette, a gép kattant.

– Tovább – mondta az orvos, s már kint is volt a váróban, öltözhetett.

– Beütő… – szólt oda kolléganőjének, s egy fagyasztott csirkét a mérlegre dobott. – Harminckettő hatvan… Azt kellett volna mondani… A tüdőszűrésen.

A kolléganő éppen váltott. Mozogtak az ujjvégei megcsonkított cérnakesztyűjében, két ujja fázósan vonaglott, összeborult a kassza fölött, mintha modern bábjátékot játszana. Fülét lehúzta a vastag rézkarika. Orrlyuka feltűnően tág volt, ezért azt a bolondos képzetet keltette, hogy eredetileg az orrában hordta a rézkarikát.

– Tovább – mondta, s eltolta a kosarat. – Mit akarsz? – kérdezte Julótól.

– Hogy a tüdőszűrésen… Négy hatvan… Öt tíz…

– Aprót kérek. Mi van a tüdőszűréssel?

– Ez finomított… negyven fillérrel több… A bemondó nem jó. Úgy néznek az emberre, mint a hülyére…

– Tovább. Frissebben…

Fázott a rézkarikás. Pedig ült, derékig pokrócban. Juló irigyelte. Derékig pokrócban! Ülve! Ő meg ócska pulóvereket vehet a köpeny alá, mint egy káposztáshordó, olyan a csomóra bogozott abroncsövvel a derekán. És állni. Nyolc óra hosszat, a súlyt váltogatva, bal lábon, aztán jobb lábon, azután mindkettőn.

– A tanfolyamra elmennék… Minőségi vaj, kérem. És ez zsúrkenyér. Nem büfé.

– Kérd magad – mondta a rézkarikás, s egy szakadt húszast visszadobott. – Tovább…

Juló eleinte szerette ezt a munkát. Tetszett neki, ahogy csattog a kasszagép. Egyszer – három hétig – helyettesített egy irodán. Ott voltak ilyen elegáns, fekete gépek.

Az üzlet reggeltől estig tele. Száll a liszt, a cukorpor, recsegnek a műanyag kosarak.

– Holnap felszerelik a szélfüggönyt… Mibe kerül egy zacskó ceyloni?

– Tanuld meg… Ki van írva.

Ezek a jó kosarak. Amelyekben egy-két zacskó lötyög. Nem kell méricskélni.

Emelni senki sem akar. Állnak a sorban, elérnek a pénztárgéphez, és csak lóg a kezükben a kosár.

Pedig oda kell tenni. A mélyedésbe. Ott a helye.

– Hórukk… – mondta az anyónak, aztán megsajnálta, segített.

Az anyóka begombolkozott, és hosszasan böngészte a cédulát.

– Tovább – hessegette a rézkarikás.

Az anyó egyeztette a tételeket. Újra összeadta, a gép után.

– A fene tudja – mondta aztán ellenségesen. – Sok. Nagyon sok. Hiszen alig vettem…

Juló sóhajtott. A rézkarikás dühösen taszított egyet a kosáron.

– A nyugdíjat nem mi intézzük. Tovább.

– S még azt mondják, nincsenek boszorkányok – nevetett a fiatalember. – Kezicsókolom… egy üveg borocska… Hogy tetszik lenni?

– Huszonhét kilencven…

A fiatalember fizetett. Az ajtónál megállt, sunyin vizsgálgatta a celofánt.

– Mit ütöttél? – kérdezte a rézkarikás.

Juló nem emlékezett. Utálta ezt a fiatalembert. A harmadik udvarlójára hasonlított. Amelyik nem jött el a moziba. Pedig nyolcforintos jegy volt, erkély közép…

– Nyolc…

– Tudtommal hat – mondta a hölgy halkan.

– A lónak négy lába van, mégis megbotlik – mosolygott a pénztárosnő –, elnézést, asszonyom…

Közeledett a boltvezető. Egy üveg bor a hóna alatt. A boltvezető éltartó nadrágot, vakítóan fehér köpenyt és diszkrét nyakkendőt viselt, a felső zsebében többszínű toll. Szép volt és higiénikus, mint egy főorvos az SZTK-ban.

– Mennyi ez a bor? – kérdezte Julótól.

– Huszonhét kilencven…

A sor megállt. Érdeklődő csend lett.

– Olvassa el… Mennyi?

– Huszonhét kilencven… – rebegte Juló.

– Még egyszer…

– Huszonhét ki…

– Hát ez olvasni sem tud – mondta a vezető a rézkarikásnak. – Itt álljak a háta mögött?

Juló ráncolta a homlokát. Nézte az árcédulát.

– Huszonkilenc hetven – kiáltotta. – Huszonkilenc hetven… Kilenc és hét… Összecseréltem.

– Jegyzem – mondta a férfi, előtolta tollán a pirosat, fényes papírszeletre vezette: – Mínusz egy forint nyolcvan.

A múlt hónapban száztizenkét forinttal kapott így kevesebbet. A kilencszáztízből.

– Vigyázz – mondta a pénztárosnő. – Túl sokat beszélsz. Otthon beszélgess.

Apuka már öreg. És süket is. Ha szól hozzá, a szomszédok átkopognak. Azt hiszik, veszekednek.

A lába fázott legjobban. A combja. Olyan estére a bőre, mint a perzselt libáé. Tele apró fekete pöttyökkel.

Kettőkor a legnehezebb. Ilyenkor fájdul meg a háta. Nem a válla, nem a keze; a háta. Minden beütésnél szúr egyet.

– Eredj orvoshoz. Ez sem természetes. Tovább.

– Ezt a gyerekeknek viszem… a Korfut szeretik, a keserűt nem, a fiú még megeszi, de a kis büdös lány kiköpi, mert az apjuk egy szem, nem sok, annyit sem soha… – Az asszony kotorászott a buggyos plasztiktáskában. Sötétbarna, halszálkás férfizakót hordott és rózsaszínű orlonsapkát, borzas pomponnal.

– Tovább, kedves – mondta a rézkarikás, és hintáztatott egyet a fülbevalóján.

De az még visszaszólt:

– …A mogyorót sem eszi meg. Kiköpi a kis tenyerébe, és dugdossa az én számba: hámi, hámi, anyuka…

– És ezt kénytelen az ember végighallgatni – mondta a vöröseslila, kabát nélküli, hosszú mellényes fiatal hölgy. Három icipici csomag lapult a kosarában.

– Kétszázötvennyolc… – énekelte Juló, s maga is csodálkozott.

– És még ez a demizson, húszliteres…

– Hatszáz plusz betét… Hogy tetszik elvinni? – kérdezte Juló, s majdnem ráesett a demizsonra.

– Nem vagyok egyedül – mondta a hölgy, olvatag, hálás címlapmosollyal.

Nincs egyedül – gondolta Juló. – Persze. Ez a szép nő.

A pénztár túloldalán középkorú asszony állt, megragadta a demizsont, görgette kifelé, a fiatal hölgy kinyitotta előtte az ajtót, mutatta, a kocsi hol áll.

– Ilyen mellényt – mondta Juló – én is köthetnék. Karcsúsít… Zacskót nem tudok adni.

– Nem pászol a te alakodra… Túróhoz nem jár külön zacskó. Tovább.

Csak el ne fogyjon a tekercs – gondolta Juló. – Az szörnyű, ha lefogy. Csupa lila ragacs lesz a kezem. A sor pedig kígyóvá nyúlik, sziszeg.

– Lalika… Lalika… – kiáltotta egy néni. A feje búbján kis merev farokban végződött a kalap. – Nem látták a gyereket? Kiflivel?… Sóskiflivel?…

– Ez nem gyermekmegőrző – mondta a pénztárosnő. – Ne tessék csupa apróval fizetni, drága nagymama…

A vezető megint felrémlett. Szorosan odaállt Juló háta mögé, figyelte a kezét.

Juló villámgyorsan verte a gépet. A számok egymásba úsztak.

– Így van a vevő becsapva – mondta egy bajuszos bácsi –, pritty, pratty, prutty, mehet…

– Lassabban… – oktatta a vezető. – Nem kapkodunk.

Távozott balra, menet közben végigzongorázta a befőttesüvegek tetejét.

– Ne tessék százassal fizetni – mondta a rézkarikás ridegen.

– Se apróval, se százassal?!

– Tízes. Húszas. – A pénztárosnő egy kissé megemelkedett, belekukkantott a pénztárca rekeszébe. – Van ott normális pénz is.

– Nem irigylem a férjét… – morogta a bácsi.

Juló feldühödött. A rézkarikást tavaly hagyta el az ura, és éppen vissza akart már jönni, amikor az állványról ittasan leesett.

– A magánéletünkhöz a kedves vevőnek semmi köze – mondta. – Ne tessék velünk szórakozni.

– Miért? – kérdezte a bácsi, és valami csúnya volt a szemében. – Örülne maga annak. Ha én magát… – Olyan mozdulatot tett, mintha összegyűrne, aztán kicsavarna egy rongyot.

Mire felelt volna, az öreg már eltávolodott. Még vissza is mosolygott, legényesen.

– Fogd be a szád – vakkantott a rézkarikás. – Nem az a dolgod, hogy beszélj. Ne szólj te semmit. Se jót, se rosszat.

– A feketénk – mondta Juló reménykedve. Látta a poharat, vajszínű habbal a tetején. – Ilyenkor hozza Baktainé a feketét.

– Nincs gőz – közölte a pénztárosnő. – Arra ne várj.

Még négy óra estig.

– Huszonkettő húsz… Három… Hat… És a tévé? Ma este mit ad?

– Aprót kérek… Szerelmi románc… Francia film.

– Szerelmi románc?

– Folyik a tej…

Julónak viszketett az orra. Dörzsölgette a könyökével. Undorodott a kezétől. Mézes, morzsás ujjai arra a homályos mesére emlékeztették, amelyben a rajtakapott bűnöst különös módon büntetik: először szurokba mártják, azután belehempergetik a tollasgödörbe.

A sor dagadt, hullámzott, tűrt.

A kosarak.

Kenyér, vaj, sajt.

Kenyér, vaj, zsír, szalámi.

Liszt, só, citrom, csont.

Rum, gin, kávé, narancs, gesztenyekrém.

– Jaj – kiáltotta ez az úr. – Banán… Pardon… – néhány percre otthagyta a kosarat.

Juló a szusszanásnyi szünetben vállát hátra-hátrarándította. Elnehezült kotlósok rebbentik így a szárnyukat, mielőtt az ólban megcélozzák a számukra kijelölt rudat.

Két kiló banán pottyant a kosárba.

– Tovább.

Húsz deka főzőkolbász. Egyetlen savanyú uborka.

– Tovább.

– Azt mondod, Szerelmi románc?

– Kétórás film. Egész estét betöltő. Szuper… Arrább tessék pakolászni… Repríz…

– Miről szól? Ki játssza?

– Van benne egy nő, aki feláldozza magát. Pedig mást szeret. Az Alain Delont szereti. De azért feláldozza. De nem ám csak úgy… Ez ki van fejtve benne, mélyen… A szakadtat tessék a bankba!

– Unalmas, nem? Harmincegy hetven…

– Gyönyörű! Élmény. Tudod, hogy én válogatós vagyok… Tovább. De ez élmény.

Nyolcra hazaérek – gondolta Juló. – Camea szappannal megmosom a kezem. Kókuszos puszedlit viszek, vacsora után elrágjuk apukával, azután apuka elalszik. Szerelmi románc. Mégiscsak van valami jó.

– S amellett fordulatos – mondta a rézkarikás –, olyanok történnek benne… – Csettintett. Orrlyuka egészen tág lett, mint a tehéné a Boci csokoládé burkolatán.

Juló ütemesen verte a számokat. Mégiscsak van valami jó.

Az ajtó nyílott, csukódott, nyílott, csukódott, hömpölygött a huzat.

– Szerelmi románc… – kiáltotta Juló a kosárszedő lánynak. – Ma este… Tudod?

A kosárszedő lány álla alá szorította az egymásba rakott kosárhegyet.

– Üüm – nyögte tagadóan. Megközelítette rogyasztott térddel a pénztárpultot, szemgolyóját parancsolóan lefordította a zsebe felé.

– Ü! – mondta. Juló engedelmeskedett, kiemelte a zsebéből az újságot.

A lány továbbcsoszogott, egyensúlyozta a kosártornyot, mint a zsonglőrök, de nem tapsolt senki.

Juló fél kézzel lapozott. Húsz óra: valami zongoraverseny. Alig tudta kibetűzni.

Zongoraverseny huszonkét óráig. Utána sporthírek.

„A kiadott műsortól eltérően…”

– Ó, hogy rohadnának meg – kiáltotta kétségbeesetten. Akkorát ütött a gépre, hogy a hetes meg a nulla összeakadt. – A zongorahangversenyükkel… ezen a napon…

Sírt, piszkálta a beszorult számokat. A sor topogott, morajlott egy helyben.

Egy asszony, ezüstszürke kabátban, ezüstszürke hajjal, üres kosárral továbblépett.

– Micsoda tragédia – mondta furcsa fahangon. A mondat csúszkált, valahol félúton, gúny és részvét között.

 

Magyar Csaba a téren

A tér csak közepes. Mégsem látni egyik sarkától a másikat. Talán a fák miatt van ez így, pedig a fák is hitványak, de úgy nőttek, összevissza, s most ez a rendetlenség utólag renddé szervezi magát. Tulajdonképpen örültek ennek. Az élelmesebbek lehozták színes ugrókötelüket, körbefogtak néhány törzset, s azt játszották, az az övék.

Három fa közt jutott Csabának, három, aránylag erős fa között, kicsiny, de előnyös játékterület: néhány kupac homok és jobboldalt a mélyedésben még víz is, nagy esők után. Amikor felkötözte a spárgát, a három fa – csodák csodája – szabályos háromszöget adott. Csaba már nem haragudott, hogy neki hagyták a legkisebbet.

Én is kicsi vagyok – gondolta. – Kicsi, de erős. Ez volt a rögeszméje. Folyton-folyvást az izmait mutogatta. Anya szerette volna letörni ezt az oktalan gőgöt, de apa nem engedte.

– Hagyd. Ne verd. Veri majd őt a sorsa. Amíg a saját kárán meg nem tanulja.

Egyszer Csaba, még óvodás korában, kiszaladt a tér szélére, s háromszor belerúgott a szódás bácsiba. A szódás bácsi úgy meglepődött, hogy nem adta vissza a rúgást, elkarikázott a triciklin, s a neveletlen fiúcskát teljesen elfelejtette. De Csaba sokáig emlékezett a hatásos rúgásra, s később úgy mesélte, a triciklin még három szódás ült, de azok le sem mertek szállni, mert féltették Csabától az üvegeket.

A többi gyerek talán ezért nem szerette.

„Korához képest túl szemtelen” – mondogatták. A legidősebbek egyszerűen keresztülnéztek rajta, engedték, hadd tocsogjon a pocsolyában feltűrt nadrágszárral, az elmaradhatatlan kalapkával a fején. Akikkel meg ugyanazt az osztályt járta, kerülték, mert gyakran befogta őket a madzaggal, s azt játszotta, hogy mindent, amit ő mond, utána kell mondani. Mutatós, kerek pofonokat osztott, messzire hallatszott a csattanás – a pofon helye inkább viszketett, mint fájt, s éppen ez a szüntelen vakaródzás tartotta ébren az emlékezetet.

S mindemellett roppant sértődős volt: gyakran látták üldögélni a homokdombján, állát tenyerébe támasztva, kalapkáját hátracsúsztatva, s ilyenkor olyan szomorúan nézett, hogy az érdeklődők szó nélkül sompolyogtak tovább.

Különben is: a rafinált szőkék megvetették fekete haja miatt. De a barna, vagány legények sem szívelték igazán. Gyanakodva figyelték, hogyan emeli karcsúra nőtt ujjait, céltalanul, a nap felé, s közben olyan áhítatos arcot vág, mintha látná is, honnan ered a fény.

És a neve. Ez a Csaba. Becézni nem lehet. Komolynak meg komolytalan.

– Soha nem lesz olyan erős, mint képzeli – mondta anya, s nézte a keskeny ablakból a fiát. – Néha tanácstalan vagyok és félek.

– Be fogja tölteni, amire született – mondta apa, s tovább lapozta könyveit. Nem hallatszott más, csak a lapok egyenletes surrogása. Mindig így lapozott, mintha szüntelen keresne valamit. Riasztó volt arra gondolni, egyszer végérvényesen megtalálja, és akkor ellép a polctól, megszűnik a mozgás, csönd lesz örökre.

– Be fogja tölteni, ő is – ismételte apa.

Anya sóhajtott. Természetévé érett az alázat.

– Te tudod már – kérdezte halkan –, te biztosan tudod már, mivégre?

– Nem szabhatom meg helyette – mosolygott az apa. Apa ritkán beszél. Irtózatosan sokat vett magára, egy pillanatra sem szabad kizökkennie.

– De hiszen mégis te vagy a… – mondta anya szinte könyörögve, s meglebbentette pongyolája bő ujjait, hízelkedőn.

Apa már másik könyvet tartott kezében, látszott rajta, azzal is sietnie kell, az arca elfordult. Anya ismerte, tovább nem kérdezett. Kihajolt az ablakon, derékig, hívta Csabát, körözött a levegőben a fehér köntös szárnyas ujjaival, de Csabának különösen játékos napja volt, nem kívánt ebédelni, sem lepihenni. Anya becsomagolta hát a legtáplálóbb falatot, Csaba rosszul kapott utána, a zacskó szétpuffant a földön. Csabának így is ízlett, homokkal keverve, nem válogatott, nyüzsögtek a gondok szögletes fejében.

Délelőtt nagy balhé volt a téren. Addig civakodtak, amíg elszakadt a spárga, s persze, a többiek észbe kaptak, úgy kötözték vissza, hogy a három fából csak kettő maradt. A két görbébbik. Alaktalan pacni közepén.

– Ez nem igazság – kiáltozta Csaba, még a kalapja is leesett, gyorsan visszanyomta a fejébe. – Ez a legrondább igazságtalanság. Kikérem magamnak.

– Beeee… beeee… – A győztesek nyelvüket nyújtogatták. Hol egyik, hol másik oldalról bukkantak fel, aprókat szökellve, aztán ingerkedve visszasüllyedtek a lombok közé. – Beeee… beeee… bújj a fenekünkbeeee…

Csaba toporzékolt. Saját homokját túrta tehetetlen dühében. Marokszám tépte a füvet, hajigálta a zsinegen túlra. Sorra előtűntek a kék foltok a képén.

Persze hogy nevették.

– Reggel is te kezdted – mondta az egyik fiú tárgyilagosan. Aztán most meg vagy sértve.

– És tegnap? – bőgte Csaba. Bekente arcát a homokkal, seb és piszok egybefolyt, maradék önérzetét így védte. – Tegnap ki rombolta össze a váralagutamat? Meg tegnapelőtt ki rakott döglött békát a vízbe?

– Mi nem, mi nem – kiáltották kórusban a gyerekek. – Azok sokkal nagyobbak voltak nálunk…

– Hosszú hajúak…

– Bőrnadrágosak…

– Mit tagadod? Láttuk. Te magad pisáltál a tócsádba…

Csaba bokszolóállásba helyezkedett a torz térség közepén. Szeme villogott, fogát összeszorította, csépelte a levegőt. Izzadt, kifulladt, de nem hagyta abba.

Néhány sétáló azt hitte, játszik. Valami ártalmatlan, mókás játékot. Mondták is, milyen helyes.

Aztán elfáradt, keresett a homokdombon egy ép csúcsot, rátelepedett. Sáros kezét előretartotta, várta, hogy a nap a mocskot lepergesse róla. Sajgott a háta meg a válla. Lábszára vérzett. A friss cipővas. Befelé fordult, nem kifelé. Jól megnyúzta a saját bőrét. Állati ostobaság.

A nagy fiúktól félt. Emlékezett ő jól, amikor beszórták tüsszentőporral a faleveleket. S utána orrba verték, hogy meggyógyítsák a nátháját. És hogy odaparancsolták a sarokba, amíg lejátszották a meccseket, mert a három fa közül kettő ideális kapu, a harmadik meg árnyékot ad. Őt csak futtatták a labda után, kikaparta nekik a csalánból, kézre adta. Gumicukrot nyomtak a szájába hálából, a tetején édes máz, alatta a nyúlós massza, sem megrágni, sem kiköpni nem lehet, a fogakhoz odatapad, s mire az ember lenyeli és beszélne, már este van, holdfény, és hiába.

Igen, a nagy fiúktól félt. (Titokban azt remélte, egyszer majd felnő hozzájuk.) Az oldalt leselkedőket viszont utálta. Túlságosan hasonlítottak rá. Ugyanakkor mégis okosabbak voltak. Cselekedeteikben sokkal felnőttebbek, indulalaikban egyneműbbek: nemcsak féltek a motorberregtető nagy fiúktól, hanem gyűlölték is őket. És sohasem gondolták igazán, ha olykor-olykor nekik is be kellett mászniuk füttyszóra a labda után, hogy ez azért van, mert ők is ugyanabban a meccsben játszanak.

Csak Csaba reménykedett. Ő más, mint a többi. Hiszen az is az ügyességére vall, hogy a maradékból ilyen jó helyet hasított magának. Minden idehallatszik: gitárszó, a hinták láncának csikorgása, autókürt. Ez így tartozik egybe. A három fával.

Most aztán fuccs. Pedig nemrég arról ábrándozott, odaköti madzaggal az orgonabokrot is. Már a viaszhattyút is megvette a zsebpénzéből, azt akarta úsztatni az orgonabokor melletti halastóban.

Kár volt beugrani – gondolta, s fájós bordáit tapogatta, olyan mozdulattal, mintha ellenőrizné rejtett kincseit. – Engem már annyit bántottak, meg becsaptak, de annyit… – Ököllel törölte a könnyeit. Kereste szemével az ablakukat, de lehúzták a redőnyt, elütötték a delet, odafönn alszanak most.

Anya különben sem segít. Távol áll anyától ez a buta játék. Apa meg mintha nem is volna. Ha szól is néha, bonyolultan, nyakatekerten; ki érti?

De azért jó rájuk gondolni. S néha kiejteni a nevüket.

– Megálljatok – kiáltott át hirtelen –, majd az anyám!

A szomszédban heverésztek, kártyáztak az árnyékban.

– Nekünk is van anyánk – kiáltották vissza –, te kis hülye. Ugyanolyan szoknyás, mint a tied.

Talán haza kéne menni – gondolta Csaba –, és soha többé nem jönni le közéjük. Bebújni a tollak alá, a sötétbe. Csak álmodni mindenféle repülést, óriási vizeket, hatalmat. Vagy semmit sem álmodni. Ezek csak hemperegjenek itt a homokban. Majd még vissza is hívnának. Csaba, Csaba, hol vagy, miért mentél el, te derék, kedves fiú, nélküled nem ízes a játék, unalmas a tér…

Ennél a képnél hosszan elidőzött. Kiszínezte magában: ő már nincs itt. Óvatosan elősompolyognak a két görbe fa mögül, még a kövek alatt is megnézik, hegyes botokra szúrják az itt maradt papírszemetet, aztán megrázkódik a tér – illetve ez a kis darab – a diadalmas ordítástól.

– Elpusztult innen – ezt fogják kiáltani – a hencegő, az élhetetlen.

S később talán azt mesélik, hibásan született, és a rendes gyerekek – ahogy illik – kivetették.

Vagy semmit sem mesélnek. Hiszen Csaba is talált ezt-azt a homokban, annak idején. Egy csorba bádoglapátot. Meg egy csillag alakú formaszaggatót. De arról alig meséltek, aki előtte itt játszogatott.

Csaba oldalt pillantott. Mindig úgy érezte, figyelik. S legtöbbször figyelték is. Ezért szokott rá a színészkedésre.

Arcát beigazította az engesztelhetetlen dacra.

Azért sem – gondolta. – Még hogy én szívódjak fel? Soha. Ők kotródjanak. A verekedés az más. Hozzátartozik a térhez. Anélkül nem tér a tér. De elvenni, amit én már magamnak keservesen kiharcoltam…

Hiába a legerősebb spárga. A nagy fiúk egyszerűen átlépik. Ezek az alamusziak meg átbújnak alatta.

Minden más lett volna, ha az az orgonabokor sikerül. Annál is inkább, mert az a kölyök egyszer szamárfület mutatott. Ilyenkor jogos a foglalás.

De hát Feleki elpuskázta. Bámészkodott, bámészkodott, szavalt, hadonászott, aztán köhögni kezdett, kezét a hasára szorította, egy perc alatt rámásztak a nyakára.

Nemhogy orgonabokor! Még a legszebb fa is elveszett. Feleki meg lapul valahol, a gyomrát ápolja.

– Lapulj csak, Feleki – suttogta Csaba merészen –, mert irtó dühös vagyok. És beléd is rúgnék, mint egykor a szódásba…

– Megint minket gyaláz – mondták a szomszédos bokrok között – Már a szájmozgásából látom…

Áthajigáltak néhány göröngyöt. Csaba felugrott, egy lapos, kifúrt követ dobott vissza. Talált. A gyerek sziszegett. A lapos, kifúrt követ visszarepítették, Csaba kecses fordulattal kikerülte, fölemelte a követ a földről, elásta a homokba.

– Bizonyítéknak – mondta komoran.

Nem értették.

– Mit akar ez? – Az egyik mutatta: meghibbant, a másik intett, nono, jó lesz vigyázni. De azért folytatták a kártyapartit a pokrócon.

Csaba döngölte a homokot a bűnjel fölött. Megjelölte egy karóval.

Elálmosodott.

Nekem is jogom van egy kis békességre – gondolta. – Ó, én szegény, hajszolt gyerek! – Feje alá tette kalapját, karimával kifelé. – Majd csak lesz valahogy. Talán majd mégis anya…

Elszunnyadt. Egy kicsit hortyogott is. A nap rásütött, tetötől talpig sütötte, most látszott, az az egy fa mennyire hiányzik. A zsineg egészen összeszorult.

A kártyázókat idegesítette ez a látvány. A zsineg koporsómérete. Mégiscsak jobb, ha mozog.

– Lusta – fedezte föl valamelyikük –, lusta! – ismételte boldogan. – Mint egy dög, olyan lusta…

Zsibongva helyeseltek.

– Lusta, lusta… lusta dög… – kiáltozták összevissza, mámorosan, nem egyszerre és nem ütemesen, csak úgy, ötletszerűen, a szélrózsa minden irányából, szórtan.

Csaba bambán fölült, kapkodta a fejét. Megeresztette a hangját ő is.

– Te büdös – visított jobbra –, te meg büdös vagy. Bűzlesz, mint a görény. Rohadt sajtot zabálsz… mind büdösek vagytok. És gyávák. Igen, gyávák. És rongyosak. Rongyosak is…

– Beee – a leghangosabb körülölelte az elkötözött fatörzset, simogatta a mézes barázdát. – Gyere, ha mersz…

– Gyere, ha mersz…

– Gyere, ha mersz…

– Már reggel figyelmeztettünk, hogy ne ugrálj – mondta a tárgyilagos fiú –, már reggel kértünk, maradj békén végre… – Túl szépen hangzott, a többiek fenyegetően összehúzták a szemüket. Így még hozzátette: – Mit képzelsz, te taknyos?

Föl kéne szednem a sátorfámat – gondolta Csaba – s elvonulni egy másik részre, innen messze.

De azt is tudta, nincs már más hely ezen a téren.

Csüggedten körüljárta a kifeszített madzagot. Itt nem lehet labdát rúgni. Legfeljebb ütögetni a földhöz, mint a dedósok. És ráadásul ezek a képébe vihognak közben.

Valami újat kéne kezdeni. A labdát félretenni. De mit? A homokvárasdit kinőtte. Talán ültetni kéne a gaz helyébe. Törpecserjét, virágokat. Ültetgetni. Kiskertet. Öntözgetni. És okos dolgokra gondolni… Okos dolgokra, miért ne?

Kapát kaphatok, meg ásót is – gondolta –, kora reggel fogom elkezdeni, kora reggel, holnap, amikor nem süt ide annyira a nap. S amikor még nem bámulnak a pofámba. Olyan magot szerzek, ami egykettőre kinő. Megöntözöm, és huss! Már szalad is az égig.

Egyelőre a mozdulatot gyakorolta, a csuklóját forgatta, teljesen belemerült, alig vette észre a hosszú árnyékot a kötélnél.

– Helló – mondta az árnyék nyájasan –, szevasz, öcsi!

Csaba csuklója lehanyatlott. Hátrált, ameddig a spárga engedte.

– Nem ismersz meg? – kérdezte az árnyék. Bal kézzel az orrára csúsztatta zöld napszemüvegét.

– Feleki! – kiáltotta Csaba. Ő az oka mindennek, s most idesétál, csak úgy. – Mit csináltál a hajaddal? Mitől ilyen ronda szőke?

– A fodrásztól jövök egyenest. Ez a divat – mondta Feleki. Hidrogén. Minden normális srác tudja.

– Klassz a szemüveged.

– Esetleg majd fölpróbálhatod – mondta Feleki.

– Nem vagyok rászorulva.

Csaba megigazította fején a pörge kalapot.

– Cö-cö. Sokat kell még neked művelődnöd.

– Minek sündörögsz itt? – kérdezte Csaba. – Reggel is belerángattál a heccbe, aztán most tessék, ezek a kis hülyék azt is elvették, ami volt. Nemhogy az orgonabokor! Most meg, mintha mi sem történt volna, idejössz dicsekedni a festett háréddal…

Feleki rákönyökölt a spárgára, a spárga megfeszült, recsegett.

– Pardon – mondta gúnyosan –, ez az értékes spárga!

– Reggel te engem… – folytatta Csaba makacsul. De hirtelen arra gondolt: lám-lám, mégiscsak hozzá, és nem ezekhez jött, a bokorba.

– Reggel, reggel! – Feleki himbált egyet a spárgán. – Hol van már a reggel? Ne visszafelé, öcsi, hanem előre! Mindig csak előre!

– Nem vagyok az öcséd – mondta Csaba.

Feleki egy pillanatra megint levette a zöld napszemüveget. A szeme is zöld volt, csak világosabb, szelídebb árnyalatú.

– Öcsém: annyi mint testvérem. A legszebb szó.

– Nekem nincs testvérem – mondta halkan Csaba.

– Az csak rajtad múlik – mondta Feleki ünnepélyesen. – Én mindig kedveltelek.

– Reggel… – kezdte Csaba, de Feleki közbevágott.

– Ne légy már ostoba. A múlt unalmas.

– De… – Csaba vádlóan a harmadik, pompás fára mutatott.

Feleki mosolygott.

– Három perc alatt újra rátekerem a madzagodat. Három perc alatt. Nem hiszed?

– Három perc alatt?

– Hát…! Csak odáig jussunk. Mi ketten. No meg néhányan.

– Újra balhét akarsz? – Csaba tapogatta sajgó vállát. – Hiszen most hagytuk abba…

– Ja, ha tényleg gyáva vagy!

Feleki cigarettára gyújtott, megpörkölte a madzagot a cigaretta parazsával.

Csaba gyorsan elmorzsolta.

– Légy szíves! – mondta erélyes-ijedten.

Feleki hátat fordított. Csaba utánalesett. Úgy rémlett neki, Feleki tükröz, jeleket ad, éppen a bokrokba…

– Feleki! Nem mondtam, hogy menj el! Én nem mondtam!

– Megtiszteltetés! – mondta Feleki. – Tisztességes hangon szóltam hozzád. Mivel tökmag létedre van benned némi fantázia…

De még nem fordult vissza. Bizalomgerjesztően csillogott szőke tarkója az ebéd utáni fényben.

Anya még mindig aludt. A szürke redőny szorosan zárta az ablakot.

– Három perc? – kérdezte Csaba.

– Csak nem szabad taknyolódni. – Feleki végre megfordult. Áthajolt a zsinegen, közelebb intette Csabát. – Amíg a hülye genyók verik a blattot, platty… aztán tovább. Még a csúszdát is megkaphatod. A facölöpnél.

– Tovább? A facölöphöz?

Feleki fölemelte jobb kezét, tiltóan intett a tenyerével.

– Csak annyit mondok: Tüskefejű. Világos?

– A Tüskefejűt akarod… mi ketten, azt a baromi nagy…

– Bízd csak ide! – Feleki megdöngette a mellét, csörögtek a rézgombok. Az egyik gyerek ijedten csuklani kezdett a bokorban. Ennyire vacak kis senki volnál? Rögtön berezelsz?

– Én soha nem rezelek be…

Csaba mindenkinél jobban félt attól a Tüskehajútól. Zárkózott, lomha mozgású fiú. A szemöldöke sűrűn rálóg a szemére, és mindenféle kósza hír járja róla. Hogy rühes. Hogy a húst nyersen is megeszi. Osztályt ismételt, talán kétszer. Ott sürög-forog a cölöpök mögött, cukrot kínál a kicsinyeknek, de csak kevesen merik tőle elfogadni.

– Éppen ezzel, Feleki, akiről senki sem tudja voltaképpen…

– Mindenki tudja – jelentette ki Feleki. – Kétségtelen, hogy nem közénk való.

Csaba hirtelen elbátortalanodott. Szerette volna folytatni ábrándjait, az égig érő virág magjáról.

– Kérlek – mondta felnőttesen –, halasszuk el az ügyet. Több nap a világ.

Feleki kihúzta kezét a zsebéből. Úgy tartotta a zsebnyílást, hogy Csaba bekukucskálhasson.

– Csúzli. Szögekkel. Rugós bokszer. Öt darab. Még a kisujjamra is. És te haboznál?

– Csodálatosan nagyszerű, Feleki. De minek kellek neked én?

Feleki megveregette Csaba vállát.

– Mert én téged választottalak. Magam mellé. Szinte testvérként. Ha voltak is köztünk néha kisebb izék.

A szeme előrefutott, méregette a madzag túlsó oldalát.

– Mit nézel? – kérdezte Csaba, s próbálta a madzagot eltakarni, kitárt tenyérrel.

– Szép – mondta Feleki elismerően. – Még így is szép. Pedig hát gyalázatosan mcgkurtították. Hol itt az igazság? – Az égre nézett, a sötétzöld napszemüvegben.

– Nincs igazság – mondta Csaba komoran.

– Majd lesz! – Feleki nyújtotta a kezét, ünnepélyesen, a spárgán át. – Akarod, öcsi?

– Akarom hát – rikkantotta Csaba.

Feleki elkapta a kezét, beszorította könyékig.

– Akkor kezdjük! – mondta. Felhúzta az első bokszert. – Te csak gyere utánam!

Csaba nem értette tisztán, mit is kezdenek most, a feje is fájt, a nap elborult, anya mintha kiáltott volna:

– Csaba, nagy eső lesz, vigyázz…

De Csaba utálta a kalucsnit, játszotta a süketet. Ment Felekivel, a madzagon belül, a harmadik fa felé.

Feleki megkerülte a kártyázókat, rá sem lépett a kiterített lapokra. Elérte a fát, vagdosott valamit a sokfelé bogozott zsinegen. Mint a bűvésznek, olyan ügyesen mozgott a keze, s amikor visszakötözte Csaba oldalára, alig-alig látszott a csomó.

A fiúk a bokorban föltápászkodtak, négykézlábig, bámulták Felekit meg a bokszert. Azután úgy csináltak, mint akinek tetszik. Az egyik még bólintott is. Azt mondta, ő maga határozott így, öt perccel ezelőtt.

Csaba rohant a fához. Még könnyezett is hirtelen örömében. Felelki mégiscsak rendes.

– Ez csak a kezdet! – mondta Feleki. – Most már láthatod, kivel van dolgod. – Ismét a mellére csapott, ezt olyan trükkösen csinálta, mintha cintányér volna az inge alatt.

Csaba ugrált, fél lábon, a fa körül. A repedéseket nyálazta. El is felejtette Felekit.

Feleki fésülködött. Azután belenyúlt a zsebébe, s minden haszontalan apróságot kiselejtezett. Gyűrt fénykép, notesz, ceruzacsonk, cérnán a saját tejfoga – mind összetaposta.

Aztán váratlanul megpördült a sarka körül. Az arca eltorzult.

– Én majd rendet csinálok ezen a koszos téren… Nincs szükségünk a sok szarjancsira… Meg ne moccanjatok! – kiáltotta a levegőbe. – A nagy jóságomért ez a hála?

– Hé! – szólt Csabának halkabban. – Gyere közelebb, pajtás. Ne a hitvány fáidat babusgasd. Emeld csak föl azt a kavicsot! Na. Azt ott, a lábad előtt.

Csaba engedelmeskedett.

– Dobd csak ide, a cipőm orrára! De koppanjon ám.

Koppant.

Feleki nyújtottan fölüvöltött.

– Hát így vagyunk? Hát idáig merészkednek egyesek? Hát ezt érdemeljük a türelmünkért? – fogta ugyanazt a kavicsot, átdobta Csabához, csaknem kiütötte vele Csaba szemét.

– Üvölts… – suttogta – Üvölts, öcsikém.

Csabának valóban fájt. Az üvöltés sikerült.

– Mi!? – Feleki megcsillogtatta a második bokszert. – Már a kisebbet sem kímélitek? A kisebbel akartok kikezdeni? – Hirtelen átváltott egyes számra. – Te, éppen te, aki két évet lemaradtál? Meddig tűrjük ezt? Kérdem, meddig?

A cölöpöknél a Tüskefejűnek nevezett fiú kibukkant a lombok mögül, válaszra sem méltatta Felekit, nem vette komolyan, különben is, birkózott egy göbös gyökérrel, szilárdan elhatározta, hogy kihúzkodja két nap alatt.

– Téged megsértettek – suttogta Feleki Csabának. – Vagy talán nem? – Tette hozzá fenyegetően.

– De igen. Hogyne – felelte gyorsan Csaba. Eszébe jutott a lapos, kifúrt kő, amit elásott, nem is olyan régen.

– Hát akkor rajta – vezényelt Feleki. – Te bátor, derék fiú vagy. El ne felejtsd.

Füttyentett. Más fiúk is jöttek, mind nagyon hangosak és vidámak. A zaj felerősödött. Rendszeresnek, tervszerűnek látszott az egész.

Az eső nem esett. Csak sötétség támadt, és hideg szél, váratlanul. Ez a hideg szél azután végigkísérte őket. Eleinte előzékenyen taszított rajtuk, hátulról előre.

A tüskés hajú fiú láthatólag meglepődött, a kalapácsát is otthagyta a cölöp füvében, csak a fűrészt vitte magával, hátrált, s amikor ütötték, akkor is hallgatott.

– Hurrá… – kiáltotta Csaba élesen. Élvezte, hogy üthet. Ő. Feleki szakított rá időt, hogy a nagy zűrzavarban dicsérőleg barackot nyomjon a feje búbjára.

Aztán beültette Csabát egy mélyedésbe.

– Itt maradsz – mondta szigorúan, elrohant kitérő irányban. Tudniillik kiderült, hogy Tüskésfejűnek is vannak barátai.

Csaba guggolt, fázott, a kalapját elvesztette, s ahogy utánanyúlt, bottal rávertek a kezére, de csúnyát, nagyot. Egyensúlyát elvesztette, hátraesett, a szél hirtelen megfordult, telehordta szeméttel az arcát.

Alig tudott a gödörből kikecmeregni. Szaladt visszafelé, mind az öt ujja vérzett.

De Feleki is jött ám a nyomában, fájós nyakánál megragadta, csavart egyet az orrán, visszapenderítette.

– Te hülye. Ha ez utolér, kinyírnak innen, egyszer s mindenkorra. Egy ilyen tahóval ne tudnánk elbánni?

De Felekit is megtépték, jócskán. A zöld szemüveg berepedezett, a szára eltört, dróttal kötözte a füléhez. Annál vadabb lett. Hadonászott, valami pengével, sikítozott, szinte női hangon.

Csaba már félt tőle. A tőr nem volt az alkuban. Viszont Tüskefejűtől is félt. Tüskefejű közben megkerítette a kalapácsát, s azt pörgette – egyre közeledve – maga körül a levegőben. A sok ütéstől egészen feldagadt az arca, most tért csak magához. S ahogy a kalapácsot pörgette, egyre többen futottak a háta mögé. Vagy oldalt ugrándoztak, bohóckodva, tánclépésben, s mint egy színdarabot, végigizgulták az egészet.

Csaba lehasalt, csúszott a madzagja felé. Közben hátrahajított egy-egy üres üveget.

Anya odafönn kétségbeesett.

– Nem fog ez a szokottnál jobban elfajulni? – kérdezte apától.

Apa, mintha a könyvben látná a nyomtatott választ, hallgatott.

– Ha ezt hagyod, nem csodálom, ha aztán kétségbe vonják… – mondta anya egyre merészebben.

– Ehhez te nem értesz – mondta apa.

– Ha lemennék… ha fölkapnék magamra valami utcai ruhát, és lemennék… Nem mehetnék le, egyszer?!

– Nagyon belemelegedtek. Hiába. – Apa hangja lágy volt, vigasztaló. – Kedvesem. Meg kell értened. Ilyesmi hozzátartozik a térhez. – Tovább lapozott, némi bűntudattal, zavartan.

– Istenem, istenem… – suttogta szemrehányóan anya. De apa nem vette magára.

Feleki ott fogadta Csabát a harmadik fánál. Megint megfésülködött, s panírgombóccal kitömte zsebét.

– Gyerünk – mondta –, ez volt a csapda!

Csaba szerette volna megkérdezni, helyesnek tartja-e Feleki, hogy se szó, se beszéd, átlépte az ő zsinegét. És egyáltalán.

De Feleki barack helyett csattanósat ütött Csaba fejére.

– Na nem – mondta erre Csaba sértődötten –, nem erre szegődtem, Feleki, kérlek. Szép kis testvériség.

– Én így bánok az öcsémmel – vigyorgott Feleki, s rúgott egyet, nyomatékul, Csaba hátuljába. – Ne lazsálj a döntő pillanatban.

– Nem – toppantott Csaba, maradék önérzetét összeszedve. – Én, kérlek, szeretném abbahagyni.

– Iiiigen? – kérdezte Feleki, és egészen közel lépett. Szinte belelehelt a másik szájába, füst- és hányásszaga volt. – Igen? – kérdezte még egyszer.

– Segítség! – kiáltott Csaba, s attól kezdve semmire sem emlékezett. Lehet, hogy egy kis maszatos, sáros, közveszélyes őrült még mindenfélét csinált egy rozsdás vasdoronggal. De ez már nem Csaba volt. Váltig ezt állította, később is, amikor már felültették a sárból, és kapott egy korty vizet.

Mert csak a végén kezdett el esni az eső, csupa latyak lett minden, a homok, a bokrok, a deszkapalánk. A vizet a Tüskefejűnek csúfolt fiú adta, homályos, zsíros kulacsból, s már rohant is tovább. Pufogás hallatszott, mint amikor egy poros szőnyeget kiporolnak, Feleki bőgött a hintánál, rekedt, mutáló hangon bőgött, nem volt már üveg a napszemüvegében, csak a csontkeret szorult hosszúkás fejéhez.

– Vége – mondta apa, anélkül hogy az ablakon kinézett volna. – Befejezték, látod. Így lesz egyre okosabb.

Anya könnyezett.

– Nézd, hogy ül ott! Meg mind, szanaszét. Nem kellett volna engedni. – Megijedt. – Távol áll tőlem, hogy bíráljalak…

Talán meg is ölt volna – gondolta Csaba, s elfordította a szemét Felekiről. – Ez a szörnyeteg, elvakult dühében…

Fájt minden porcikája. Nem szégyellte, hogy sír. Kedve sem volt, hogy fölálljon. Az ágakat is letördelték. A homokot szétszórták. A labdának nyoma veszett. Elszakadt valamennyi zsineg.

A többiek hajladoztak. Szedegették a sárból a kártyalapokat, vitatkoztak, kinek nagyobb a fején a dudor.

A tüskés hajú fiú lassan sétált visszafelé. Terepszemlét tartott. Utoljára lépett Csabához.

– Na, te híres – mondta mély, férfias hangon –, ezt te csináltad! – Megmutatta a daganatot a füle alatt. Meg a csizmaszárnál, a térde hajlatában.

– Kérem szépen – dadogta Csaba, s nem merte visszategezni –, kérem szépen, engem a Feleki formálisan kényszerített…

Nem tudta: Tüskefejű érti-e: formálisan. Óvatosan elhallgatott.

De úgy látszik, értette. Nagyon is fürgén járt az esze.

– Szerencséd, hogy én én vagyok – mondta dünnyögve –, és nem Feleki. Na, talpra!

– Én innen nem kelek fel… – sóhajtotta Csaba. – Se erőm, se kedvem. Ráadásul a kalapom is elveszett…

A nagy fiú a hóna alá nyúlt, rántott rajta, lábra állította. A zsebéből bolyhos, bordó sísapkát vadászott elő, nagylelkűen Csaba fejére húzta.

– Na. A hideg ellen.

A sapka csak nyúlott-nyúlott, fülig szaladt, s eltüntette Csaba homlokát.

– Kösz… – mondta Csaba bizonytalanul. A fejbőre viszketni kezdett.

– Aztán meg ne lássam, hogy leveszed… És most rajta!

Csaba tanácstalanul ácsorgott a tépett ágak között.

– Ha talán bővebben kifejtené, kérem…

– Tegezhetsz – mondta a másik –, elvégre barátok lettünk. Bár nem tudom, megérdemled-e…

Csaba megijedt.

– Azt majd meg tetszik… meg fogod látni…

– Van nekem becsületes nevem – mondta Tüskefejű –, tanuld meg: Balajti. Csak így szólíts, egyszerűen.

– Balajti – ismételte Csaba buzgón –, Balajti, Balajti. Szép.

Balajti szemérmesen lesütötte a szemét. Így közelről nem is volt olyan sűrű a szemöldöke.

– A Balajti! Tedd hozzá: a… Egykettőre rendbe hozzuk. Amíg engem látsz, ne félj. Én megvédelek. Bár te nem úgy viselkedtél…

– Kösz, Balajti. Igazán.

– Ne hajlongj – szólt rá szigorúan Balajti. – Azt hagyd a Felekiféléknek. Előttem nem kell hajlongani. Mindenesetre legsürgősebb a homokpótlás.

– A homokpótlás a legsürgősebb…

– Mit mondasz? – kérdezte Balajti. – Nem értettem…

– Legsürgősebb a homokpótlás – helyesbítette Csaba a szórendet.

– Akkor jó… megszervezzük. Egy talicskával neked, három talicskával nekem. Egy talicskával neked, hárommal nekem. Talicskát adok.

Balajti hozta a nyikorgó talicskát.

– Balajti… – suttogta Csaba. – A Balajti… Nem mintha sürgetnélek… de a madzag.

Balajti fölnevetett. Gyönyörű, fehér foga volt, és gusztusosan tudott nevetni.

– Arra ne legyen gondod. Azt én neked elintézem. Te csak told a talicskát.

Csaba tolta. Négy lapáttal fért rá, de ő egy ötödiket is rádobott.

Balajti tüstént elment, madzagügyben. Összeszedte a lebzselőket, föltekerték a spárgákat, tanakodtak, hirtelen mindegyik egyszerre kezdett el beszélni. Húzogatták a Balajti kezéből lógó madzagvégeket.

– Az apátok!… – Balajti földühödött, tolakodtak, lökdösődtek, két idegen fiú is intézkedett.

Végül megegyeztek.

Azért Csabának is maradt egy téglalap.

Csaba leállította a talicskát, kérdően, szomorúan nézett Balajtira. Csípőre tette a kezét, hogy kettőt lépjen jobbra, kettőt balra – de a madzagig csak egyre futotta.

– Ja, ha te táncolni akarsz! – förmedt rá Balajti. – Ha neked még kedved van táncikálni… Különben is, ez a vacak zsineg nem lényeges. Egészen, egészen más a lényeges. És aki emiatt pofákat vág, az olyan, mint a Feleki…

Csaba összerezzent. Lódított a talicskán. Az eső elállt. A nap újra kisütött.

Kezdett szépülni a terep. Csaba izzadt a sapka alatt.

– Kiképezzük a kapukat – mondta Balajti, s ide-oda sétált a madzagok között. – Szerzünk hálót is. Meg elektromos pörgettyűt. Majd te is beleülhetsz.

– Én a pörgettyűben szédülni szoktam…

– Az régen volt – jelentette ki Balajti. Két nagy követ odébb hengerített, fél kézzel –, hogy valaki a pörgettyűben szédül… A drótkosarat áthelyezzük középre. Mit mondasz, haverkám, hova helyezzük a drótkosarat?

– A drótkosarat áthelyezzük középre – mondta Csaba.

– Nem szeretném, ha nekem kéne dönteni helyetted!

– Kösz – mondta Csaba, s mivel egy kissé elfáradt, ez a köszönet egybefolyt, szórakozottan. – Köszköszköszkösz…

– Ne motyogj! – oktatta Balajti. – Ha beszélsz, tedd azt hangosan és értelmesen. Főként ütemre. Bezzeg a Felekinek nem motyogtál…

Később megenyhült, rászólt szeretettel:

– Elég. Pihenj, haverkám. Még majd beleszakadsz. – Csillogó szájharmonikát illesztett az orra alá.

– Szereted? – kérdezte Csabát. – Legszebb hangszer a harmonika.

– A legszebb a világon – mondta lelkesen Csaba. Hallgatta a vidám harmonikaszót. A nap felé tartotta közben az ujjait, keresztülnyisszantotta a fénykévéket, mintha vonó volna a kezében. Szemét becsukta.

– Ez a Balajti rendes fiú – mondta anya. – Öröm nézni, milyen békésen játszanak. Ki érti ezt a Csabát? Mégis savanyú a képe. Mintha ez sem tetszene neki.

– Gondolkozik – mondta apa. – Most kezd gondolkozni. Az pedig nem bűn, nekem elhiheted.

 

A garnitúra

A járókelők a látványt megmosolyogták. Ki így, ki úgy. Arcukba húzódott a sorsuk, ahogy a teherkocsi mellett elhaladtak. Volt, aki fölényesen élvezte az elébe táruló helyzet iróniáját: mit meg nem enged magának a primitív népség! Az innen-oda rohanók épp csak rápillantottak a képre, ezeknek jó, gondolták keserűen, szedik össze a nagy pénzt, s közben még erre is van idejük… A sétálgatók – az általánosításokra hajlamosabbak – elégedetten levonták messzemenő következtetéseiket: ez jellemző nálunk mindenre. A felemás, össze nem illő dolgok hitelesítése, állami pecséttel. Csizma az asztalon!

A szimbolikus „asztal” a valóságban osztrák import asztal volt – dohányszínű, méltóságteljes, noha alacsony. Felesleges díszítés nélküli, csakúgy, mint az ülőgarnitúra; elegáns, modern és hatásában mégis kortalan. Időtállóan új: felébresztette az egyébként csupán az antik iránt jogos áhítatot. A bársonykárpit zöldesszürke, a párnarendszer kényelmes lazaságot színlelve tapadt egymáshoz. A sarokrész farekeszes; külön ital-, kártya-, hanglemez- és újságtartó. Társalgószoba. A bútoráruházban is csak kísérletképpen importált, egyedi példány. De a nyitott teherautó tetején, a piszkos deszkafenéken és az otromba gumikerék fölött szabályosan berendezve: arculcsapás. Pofonra pofon jár; talán ezért telepedett a három szállítómunkás az asztal köré, a ruganyos párnázatra, ha már úgyis várni kell valamiféle rohadt tartozékra, valamiféle külön kartámaszra, mert ehhez még az is jár, a raktáros esküszik rá és keresi.

A szállítólevelet Fekete Péter markába nyomták, ő szokta aláíratni, a pénzt beszedni, a borravalót harmadolni. Illetve negyedelni – mert a sofőr is cipel. Ez egy olyan sofőr, nem bagóért váltott munkát. A népművelői fizetésből még tisztességes képkeretre se futotta, hogy a diplomát legalább a falra akassza, de a munkába boldog-boldogtalan beleszólt.

Fekete Péter tulajdonképpen kedvelte a sofőrt: ez a fiú a régi slágerek közt hál’ Isten, tájékozatlan, így sohasem fordult elő, hogy a pofájába fütyülje a legnehezebb lépcsőfordulónál: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, ki a szerencsemalac fülét sose fogod…” Ami csak piszkos ugratás. A tíz darab rongy havonta minimum. Neki is meg a másik kettőnek és Misi sofőrnek, természetesen. Na igen, nagy meló, dög meló – de Fekete Péter végzett már másfajta nagy melót, dög melót is, amelyik ugyanígy ette az erőt, de még zabálni se adott. Mit tud minderről ez a két ideszalajtott slapaj? Az egyik folyton iszik, a Kohóból rúgták ki, mielőtt a henger végleg kivasalja. Itt ihat, csak a bárszekrényt le ne ejtse. „Pia-papa.” A másik meg, világ szégyene, alig támolyog, a két lábszára összeakad, erőlködik, szuszog, kigombolja a hasán a nadrágot, a köldökét nézegeti szabad perceiben, ez már köldöksérv, ez a dudor… Majd megpukkad, hogy a „Dudor” aztán rajtaragadt. Gyűlölködő fajta. Csak a pénzt akarja begyűrni. S azt gyűlöli a legjobban, akitől a legtöbbet kapja.

– Üvegszilánkot a gyomrába, azt érdemli, aki ezt képes csak úgy, fiókból kifizetni…

Kéjjel lapította szét fenekével az érzékeny bársonyszálakat.

– Ne vadulj, Dudor – Fekete Péter lapokra szedett Népsport-ot osztogatott –, rakjátok a gatyátok alá! Minőség! Képesek reklamálni, s akkor nézhettek a lukon: güri vissza, potyára!

Az újságra telepedtek, szétvetett lábbal. Fekete Péter előcsempészte a kártyát zubbonya belső zsebéből. Pia papa már hozta a Kőbányai világost meg az üveges kevertet; becsúsztatták az asztal alá, onnan kapdosták az üvegeket egy-egy gyakorlott mozdulattal nyakon.

A sofőr nem szállt be a buliba. Nem tudort kártyázni. A volánra borult, bóbiskolt. De hát az ultiban a negyedik úgyis csak kibic. Meg kell szokni: ez egy ilyen fiú. Hosszú, aranyos hajú, csak a szakáll hiányzik, és teljesen „Jézus Krisztus Szupersztár”. Ezt a feliratot Fekete Péter a fiánál látta a lemezborítón, kérdezte, mit jelent, a fiú nyeglén azt felelte, éppen annyit, mint a címe: Jézus Krisztus Szupersztár. Kicsúfolnak ezek mindent! De hát, ha ő kibírja az ötven évével, Misi sofőr is kibírja a heccet. Ámbár jámbor: neki ez csak rang, azt mondja, szupersztár, annyi, mint a csillagok közt legfényesebb. Röhögni kell, amikor rájön a hoppáré. Múltkoriban nem előzött meg egy „Hycomat” jelzésű kocsit: ne okozzunk a tulajdonosának kisebbségi érzést, csak azért, mert testi hibás… Amikor a neki osztott százasból Tibi csokit meg kis tigrist vett a trafikban, és visszaszaladt vele oda, ahonnan kapta, már aggódtak is érte. De ezt a cselekedetett is meg tudta magyarázni: túl sok a bútor abban a lakásban és túl nagy a rend. A gyerek vézna, és sehol egy játék. Kárpótlásul aztán balhét csapott a következő helyen, a mákosan őszülő, kölniszagú úrnál: mit képzel, bagóért még össze is szerelik az elemeket? Nem kell félteni, ebből is látszik. Csak hát, nincsen ember dili nélkül.

A partihoz zene is dukál. Dudor cigányzenére csavarta a zsebrádióját.

„Száz forintnak ötven a fele, egye meg a fészkes fekete fene, nem lehet az ember fábul, ki kell rúgni a hámfábul…”

– Ne röcögtesd a hangod, Dudor. Köldöksérvvel már úgysem vesznek fel az operába… – mondta Fekete Péter, és egyúttal bejelentette a betlit. Pia papa az orra előtt vette fel a lapot, durchmarsra. Dudor morgott, nincs igazság, hogy ő még a kártyában is ide-oda csapódjon, ahogy a másik kettőnek kedve szottyan.

Ittak, kártyáztak, harsogott a magyar nóta. Otthonosan berendezkedtek az extragarnitúrában, a nyílt utcán, a nyílt kocsi kellős közepén. És még a nap is sütött, és még szél sem volt, egy csenevész felhő sehol; semmi kétely, semmi szemérmes jele a mentegetőzésnek. Mindent szabad. Minden természetes.

Misi érezte a parázs ellenszenvet, az utca ítéletét – csak ki kellett az ablakon pillantania. Tulajdonképpen szánta a három cimborát: mi a vétkük? Nyilvánvalóan, fedés nélkül gyakorolják ugyanazt, amit a többség letagad, vagy ami rosszabb, föl sem ismeri, hogy ugyanazt cselekszi. (Misi eredetileg filozófia szakra jelentkezett, de később nem bánta, hogy áttették népművelésre. Misi túl sokat várt a filozófiától: a legnagyobb szellemszabadság gyönyörét a programozott tudat kényszere helyett.)

A mulatságnak a raktáros vetett véget. Előkerítette a hiányzó kartámlát – majd éppen ezek lazsáljanak, amíg ő, mint a pincebogár, csak csúszkál egész nap a homályos járatokban…

– Itt a vacakotok, apukám – mondta Fekete Péternek. – Vihetitek! – Letépte az „eladva” cédulát, a tű után halvány borzolás maradt a bársonyon. – Viheted a dupla druszádnak – ismételte meg. Örült, hogy csíphet egyet. – Van még Fekete Péter, akinek az a bizonyos kövér malac nem futott át a lába között!

Akkor nézték meg, ki a vevő. Szintén Fekete Péter.

– Nem is doktor? – kérdezte Pia papa.

– Nem is – morogta Fekete. Legalább az a hülye „dr.” ott állna a címzett neve előtt. Hogy ne legyen látszatra ugyanolyan, amikor a valóságban más, egészen.

– Fogadok, hogy nem lakótelep… – sziszegte Dudor.

– Remélem. Egy régi jó széles bérház, az a jó…

– A villalakás a legjobb! – szólt ki Misi sofőr az ablakon. – Kevés a lépcső, sok a jatt…

– Törjed ki a nyakadat – rímelt Dudor, mindenki tudta, a címzettnek szól.

Fölhajtották a három lifegő oldalt, becsusszantották a vaskampókat. Az üres üvegeket egy e célra rendszeresített zsákba dugták, jól megtámasztották az asztal lábai között, ne csörömpöljön, ne ütődjön. Ha majd a zsák teli lesz, Pia papa óvatosan hátára kapja, beadogatja darabonként a tartalmát az üvegvisszaváltó ablakán; hadd káromkodjon a közértes meg a sok ingyenélő a sorban.

Misi sofőr indított – előbb a térképet is megnézte. A jelzett utca nem szerepelt. Lehet, hogy lakótelep mégis? Ámbár a Sas-hegy környékén… Végül is behajtott a kerületbe. Leállt egy forgalmas csomóponton.

– Rendőr! Rendőr! – kiáltott kedélyesen.

– Kuss – szólt rá Fekete Péter. – Még viccből sem szeretem…

Persze, rendőr úgysem volt sehol. Csak a közlekedési lámpák váltottak át mechanikus pontossággal pirosról gyorsan villogó zöldre.

„Nem szabad megöregedni – gondolta Misi. Elnézett egy kétségbeesetten evickélő bácsit. – A lámpákat hibátlan, fiatal emberekre tervezték. Egy perc? Másfél perc? Ennyi idő alatt könnyebb meghalni, mint két tilos között átjutni.”

Háromtól is megkérdezték, amíg végre egy kutyát pisiltető középkorú asszonyra bukkantak.

– A szolgálati újtelep… – precízen elmagyarázta, fontossága tudatában bagolyszeme körül szélesebbre nyíltak a mélylila karikák. Csupa egyforma kétszintes, házi kerttel. Én mindenről idejében informálódtam. – Körülkémlelt. – Csak vigyázni kell, mert a falnak is füle van… Kíváncsiak még valamire? – Közlésvágyában már a kerékhez nyomult.

Továbbhajtottak.

– Kutyát sétáltatnak! – mondta Dudor. – Egy ilyen dög két kiló húst zabál.

Egyetértően, ellenségesen morogtak.

Misi nem szólt. Hiszen gyógyszer és élettárs ez a kutya. Akinek van szeme, látja. De hát maga sem tudta már, jó-e, ha az emberből egyszer csak kinő szinte a vállán, testén túl, mint a mérlegszárnyak, az effajta mindent fölmérő érzékenység.

Most már könnyen rátaláltak a házra. Az egyforma, homokszínű épületeken katonás négyszögbe foglalták a számokat.

– Aztán itt minél kevesebbet dumálni – adta ki az utasítást Fekete Péter –, és mozogni, minél frissebben…!

A hatalmas, egybeszabott asszony már várta őket a teraszon.

– Egy pillanat, elvtársak! – hátralépett. – Apus, megjöttek az elvtársak… vidd a kulcsot… azonnal, elvtársak…

A férfi – alacsony termetű, feltűnően vékony nyakú és gyalult mellkasú – készségesen igyekezett. A tréningnadrágja oldalán két fehér csík szaladt.

Dudornak rögtön visszatért az önbizalma. Ezek ugrálhatnak?! Fekete Péger rögtön véleményt alkotott. Hát ezeknél nincs semmi testi norma?! Pia papa biztosította az üveges zsákot, le ne guruljon, Misi pedig mulatott. Tetszett neki a pár. Az oszlopasszony meg a cérnaférfi.

– Nyitom már, Anyus… parancsoljanak az elvtársak, csak ide a földszintre, a fogadószobába…

A távolság a kaputól csekély, lépcső mindössze három. Eszményi fuvar. Amellett roppant közvetlenek.

– Erre a sarokra gondoltam. Ugye, Apus? – Az asszony önkéntelen mozdulattal besegített. Az egyik darabot szakszerűen megemelte.

– Igen, Anyus. Centire kimértük, elvtársak. Hogy közben ne adódjon probléma, amit váratlanul le kell rendezni…

Minden stimmelt. Csak össze kellett tolni a párnákat. A bútor megtömte a helyiséget, elszívta a levegőt.

„A falakat nem lehet lecsatolni. Ennyi a különbség” – gondolta Misi.

– Kézcsókom, elvtársnő – mondta Fekete Péter, idomulva. – Ez intelligencia kérdése!

– Apus, pakolj máris… ide a francia kártyát meg a te régi kis zsírosodat, látod, ide, ebbe a lyukba…

A férfi ugrott.

– A feleségem két hét alatt tanult meg kanasztázni – dicsekedett –, hogy a többi feleség ki ne nézze…

Minden rekeszbe jutott valami. Képes Sport, divatmagazin. A hanglemezek között Misi fölismerte A cigánybáró-t. Az italpolcra Gordon gin került.

– Van is benne, vagy csak szobadísz? – provokált Pia papa.

– Van, jelenleg, elvtársak. Egyszer veszünk külföldit, aztán magyarból utántöltjük. Ugye, Apus?

– Anyus… anyus… – a férfi kedélyesen csóválta a fejét –, ami a szívén, az a nyelvén is… No hát egészségükre!

Az asszony egy hajtásra ivott. A karcsú, hosszú poharak hasán más-más színű matricaegér.

– A volt állomáshelyen kaptuk. Búcsúajándék. Apust mindenki szerette. Lent is, fönt is. Ugye, Apus?

– Az elvtársaknak még sok a dolguk. Ne tartsd föl őket, Anyus!

– Apus, te írd alá! – Az asszony továbbcsúsztatta a szállítólevelet. Fekete Péter ugyanis eléje rakta, mivel csak az asszonynak volt zsebe, és abból kukucskált ki a tárca.

A férfi alákanyarított. Óriási F-et rajzolt és óriási P-t. A név maga olvashatatlanul szétfolyt a két nagybetű között.

Az asszony fejenként kétszáz forintot adott, a fuvardíjon felül.

Hát igen. Gavalléros.

– Kézcsókom… jó egészséget… illetve, erőt-egészséget! – szalutált Fekete Péter. – Az egész családnak. És ízlésből kitűnő.

– Örülök, hogy az elvtársaknak is tetszik. Végtére illetékesek. Csak aztán ha tovább helyezik Apust, kérdés, befér-e… mert ez egy ilyen hivatás, mire megmelegszünk, jön a parancs. Ugye, Apus?

– Anyus, anyus… ezek szolgálati ügyek!

– Dolgozókkal állunk szemben, Apus. Itt bizony nem a maga ura az ember, elvtársak!

– Bizony, bizony – bólogatott Fekete Péter. Pia papa ivott még. Dudor óvatosan a házigazda mellé sündörgött, és összemérte a vállmagasságot. Misi látszatra bambán vigyorgott. A rekeszek tartalmát leltározta. – Bizony, bizony… egyesek azt hiszik, nem is az anyjuk hasa köpte őket a világra. Már csak jobb ez a közvetlenség. Mert hát tetszik látni, milyen érdekes, engem is így hívnak e: Fekete Péter.

– Ó! – A tréningnadrágos barátian megveregette a szállító karját. – Egyenlők vagyunk, elvtársam. Ki-ki a maga posztján…

– Nem egyenlők maguk, legfeljebb valamiben egyformák – mondta Misi, a Jézus Krisztus Szupersztár pózában –, ámbár a mi Fekete Péterünk azért erősebb…

Lehűlt a hangulat. Gyorsan kapkodták a gurtnikat.

– Látod, látod, miért nem vetted fel a zubbonyodat, látod, látod, Apus… – utánuk szállt az erkélyajtón az asszony szelíd, de határozott korholása.

– Te idióta – mondta Fekete Péter Misinek. – Mit kötözködsz? Szerencse, hogy csak a jatt után nyitottad ki azt a savanyú pofádat… Ezeknek se fenékig tejföl… egy füttyentés, és szedhetik a talpukat tovább.

Kivételesen Dudor is elégedett volt. Kisebbet talált önmagánál, egy napra elég az. Pia papától pedig történhet már bármi. A mámor is nagy szabadító, csak arra kell vigyázni, egyetlen józan perc a rabságba vissza ne taszítsa.

Fekete Péter beült Misi mellé a sofőrfülkébe. Kell egy kicsit nevelgetni, se anyja, se apja, se egy tisztességes nője a gyereknek…

– Mindenki ráhajt a pénzre. Te is. Azok is, a komám Fekete Péterék… de hát ész is kell hozzá, nem lefolyatni, mint Pia papa, nem elkurvázni, mint a Dudor… olyan kertes családi házam lesz, mire a nyugdíj bejön, olyan, hogy azt a garnitúrát le se csinálom… édes fiam, bízd ide. De ehhez modor is kell! Aztán, hogy végre ne ugráltassák, az ember eléri… végül. Neked is benőhetne a fejed lágya. Hova a francba teszed azt a sok pénzt?! Van neked célod, Szupersztár? Egyáltalán, van valami…?!

A Szupersztár vigyázott. Csúcsforgalomba értek. Egymást ölték a kocsik.

Nem válaszolt. Hülyét játszott. Tudta, még legalább tíz év így. Legalább tíz év; de azután nem lesz sem Fekete Péter, sem Fekete Péter. A fényűzés felső fokára hág: egyetlen szobát szerez, fehérre meszelt falakkal, benne egy keskeny szekrény, de sok szék nagy asztallal; laticel derékalj a földön.

És végzi majd végre az igazi munkáját, végezheti szabadon, mert fizetésnapkor nem kell már félnie, hogy osztanak-e neki fizetséget: dolgozik, s ha minden kötél szakad, kifizeti önmagát.

 

M. M.

Ezt sem szerette, hogy újabban álmodik. Kell az éji órák tömött nyugalma. Kiszámíthatatlan nappal után a kalkulálható bizonyosság.

S most még ez is fölbolydult. Visszaúsztak a gyermekkori, zavaros álmok. Terebélyesedtek, szívós indáikkal befonták az egész éjszakát. Tarkóján lucskos hajjal, űzötten ébredt.

Mi oka lehet?

Éppen akkor, amikor annyira fárasztja magát. Amikor tíz órát is ugrál annak az incifinci embernek a kénye-kedvére. Csak, mert az a főmérnök, ő meg a beosztott, friss diplomával, tojáshéjjal a fenekén.

Estére piros pörsenések támadtak a nyakán, reggel a nagy kapkodásban mindig fölsérti őket borotvával, aztán futkoshat a gyárban véres gallérral.

Tapasztaltabb barátai azt mondták, néhányuknál a gyomrot rántja villamos hálóba az idegesség; másoknál kipállik a bőr; s az álom sem más, mint a legalattomosabb idegizzás: a „befogom a pofám” módszer természetes bosszúja.

– Az egyetemen könnyen lehettél menő az eszeddel – mondták Lászlónak, még egészséges, színlelés nélküli kárörömmel –, a termelésben más az úzus, láthatod…

– A termelés nem azonos Hadrián Alajossal – felelte, de Hadrián Alajos előtt hallgatott. Semmilyen érv nem fért ki a torkán.

Úgy kezdődött, hogy Hadrián Alajos a felvételkor megjegyzést tett a „fiatal, burokban született harcostárs” nevére.

– Vitéz László… emlékszem, az az izgága ligeti bábfigura…

Aztán közölte, huszonnyolc éve vezeti ezt a gyógyszergyári kirendeltséget, ami önmagában jelzi rendíthetetlen egyenességét.

Vitéz László válaszolt, azt hitte, társalognak, mint a diákkörön: a huszonnyolc év folytonossága önmagában állandó megalkuvásnak is tekinthető – s hogy mi is valójában, a kettő közül, csak a konkrét személy s a körülmények ismeretében dönthetjük el.

Hadrián Alajos bólintott, s kijelentette, az ilyen ifjú titánnak nyilván dédelgetett vágya, hogy ezeket a fennen hangoztatott konkrét ismereteket a gyártási technika alapelemeitől kezdve szerezze be. S hogy őrizze barátunk rugalmasságát, mindig csak reggelente értesítette, melyik részlegnél köteles aznapját eltölteni. Mire Vitéz László legalább félig áttekinthette volna a munkaszervezést, már vitte is a futószalag. Hadrián szerint kezdő vegyészmérnöknek eszményien változatos munkafeltétel.

Próbált szegény Vitéz László tiltakozni. Reklamálta a hatáskörét. A fölösleges túlóráit. A fizetési minimumot. A fejlődési perspektívát. Panaszkodott a KISZ-nek, a szakszervezetnek.

Hadrián Alajos minden esetben bebizonyította jóakaratú igazát.

– Így kívánja a termelés érdeke – e mögé az egyszerű mondat mögé ellenőrizhetetlenül befért Hadrián Alajos valamennyi szeszélye.

– Szakember a gyakorlatban születik – az ilyen indok előtt meghajolt az igazgató is, sóhajtott, és türelemre intette Vitézt. Hadrián két év múlva nyugdíjba vonul, mi az a két év, ha valaki huszonvalahány éves…?

Így hát egyre kuszább lett az egyetemen szerzett tudásanyag Vitéz László fejében. Nem volt hova letenni, nem volt forma, hogy beletöltse. Rendszerezés helyett megindult a bomlás, a lelkesedést megfojtotta a tehetetlenségből fakadó pánik.

– Az első mondat! – figyelmeztette a személyzeti előadó, afféle botcsinálta filozófus, ügyeinek egyengetője. – Az első benyomás a legfontosabb. Ott rontottál.

Ráadásul a szerelmi ügyei sem szuperáltak, állandó partnere, az energikus Annamari vonakodott az ágyába bújni.

– Úgy csinálod – mondta Lászlónak –, ahogyan az egér rohangál az útvesztőben. Teljes gőzzel középig, aztán curükk vissza, újra meg újra…

– Termelőüzemtől ne várj jobbat, állandó a hisztéria – vélte egyik volt évfolyamtársa, aki szaklektor lett a szakkiadónál. – A te képességeid magasabbra valók, egyszerűen kilógsz a sorból.

S mindehhez a szörnyű álmok.

De mondja valaki, hogy nincs szerencse. Vitéz László – barátja tanácsára – megpályázott egy kutatói státust az Intézetben. Végbizonyítványát – az egyhangú, jobbra dőlt jelesekkel – és kitüntetéses oklevelét mellékelte.

A kérvény első mondatánál vigyázott: a nagy hírű kollektíva segítségét kérte. A zárómondatban megismételte ugyanezt, csak más szavakkal.

Rövid beszélgetés után – hatan is vizsgáztatták – gratuláltak, s átvették tizenötödikével.

– Persze, inkább elemzés, ne gondoljon rögtön az önálló kutatásra – mondta bocsánatkérően az egyik vezető munkatárs, halkan beszélt, milyen vonzó már ez is. – A kutatási eredményeket a tárgyilagos elemzés ragyogtatja fel.

Agyő, egyszemélyes felelősségbe csomagolt egyszemélyes önkény. Főnöknek álcázott fiók-Néró.

A tudomány átnemesíti papjait. Csak a tudás számít. Az elmélet tisztasága, a fizikum szorgalma. Közös célok, közös szédület. Figyelni és tanulni. Türelmetlen, az igaz. De nincs benne gőg. Csak a mesterére kényes.

Tizennegyedikén este ivott egy kicsit, ünnepelt. Annamari elégedetten burukkolt, alig tudta kituszkolni, az albérleti fegyelemre hivatkozva.

Bekapcsolta a minivizort, először, hónapok óta. Hátradőlt a székben, most nem ingerelte az ostoba műsor. Folytatásos mese, olasz krimi vagy efféle. Belecsöppent a közepébe. A szokványos maffiatörténetek egyike. A délolaszok gyermeteg lelkületének talaján a maffia szaporán burjánzik, kiirtani lehetetlen. Az olaszok realitásérzékét dicséri, hogy még a filmjeikben sem arathat a szervezeten senki végleges diadalt. Egy-két moralista, egy-két kemény öklű fickó belevág – egy-két vezér elhullik, de már nő is a sarkában a másik, mint esőben a gomba.

Vitéz Lászlót lekötötték az események, kamasz lett újra.

Itt már két vezér is van – kitűnő ötlet, fortélyos, modern csavar. Rufio harcol Bernardo ellen. A falu elöljárói megoszlanak Rufio és Bernardo között. Végeredményben mi is tehetnének, hiszen a csatlakozás egyúttal némi védelmet is ad, másrészt a félelem gyakran avatja glóriává a komikus hagymakoszorút. Az intelligencia naplót ír, az utókor előtt tisztázza magát. Mario érdekes figura, innen oda siklik, híreket visz az egyik táborból a másikba, s közben ébredésre serkenti a népet. De a nép nem mer fölébredni, mert ez esetben kétfelől lődöznek rá. Aki mégis ágál, olajos sínen csúszik a süllyesztőbe… Baleset, kötelező részvét, a sírnál a beszédet a különleges alkalomra kimosdott maffiavezér tartja; pillanatnyilag gyengébb ellenfele együtt zokog a gyászoló családdal.

Közben azért valami út is épül, komor képű szicíliaiak dagadó izmán táncol a nap, ők csak építik azt az utat, valahonnan – valahová, s ez a zárókép is egyúttal.

Giccs, persze hogy giccs – gondolta Vitéz László –, de valóságanyaga megszívlelendő…

Már maga sem emlékezett, mikor ragadtak a nyelvére ezek a százszor kiköpött fordulatok.

Elégedetten nyújtózott, a minivizort visszatette dobozába. Az államvizsga után vidéki szülei ajándékozták meg vele, japán gyártmány, három van összesen a községben, a téeszelnök szerezte, ő aztán megnézi, kinek juttat.

– Ezt még a kórházba is beviheted – mondta az anyja –, annyira praktikus.

Elmosolyodott. Még sohasem volt kórházban, s legalább olyan teherbíró – így alkatra –, mint a filmbeli Mario.

Kellemesen elbágyadt, csak a remény vibrált a szíve körül.

A holnapi nap igazi nap lesz. A kezdet. Tájékozódás egy elvont, magasabb világban.

– Visszasírja még, öcsém, ezt a durva közeget – búcsúztatta Hadrián Alajos, fehér váladék ült szeme sarkában, bosszankodott, mint a kutya, ha madzagon húzzák el orra elől a legzamatosabb csontot. – Szagolná még maga ezt a büdöset…

Vitéz László nem vágott vissza. Már megtanulta: nem csak az első, az utolsó mondat is elkíséri.

Beállította a csörgőórát, tusolt, pizsamába bújt, lefeküdt. Karját a feje alá csúsztatta, szeretett volna még képzelegni egy kicsit, mazsolázni a színes jövőből, de mintha leütötték volna, álomba zuhant oly hirtelen.

– …Tévedés – magyarázta valakinek a paraván mögül –, tévedés, kérem, én nem az vagyok, nem az a Vitéz László, nekem nincs sipkám, télen-nyáron hajadonfőtt járok, és mozog az ajkam… engem nem tanácsos ide beszorítani, mert én török-zúzok…

Hadonászott, és nagyon megijedt: két vörös posztókesztyű táncolt a deszkán, kivonult belőle a hús melege, föl-le táncolt a két üres kesztyű, egy metronóm ketyegett, a ritmust megszabta, a lába is kocsonyássá olvadt, töppedt kisebbre, egyre kisebbre…

– Tagadom. Én Mario vagyok!

És Mario lett, égő napsütésben; fehér, nagy karimájú kalap hullámzott a fején.

– Ez nem álom, végre! Sorfalat áll a tömeg, hatalmas márványtömbök, csupa finom erezet. Kórház… nem… ez az Intézet, itt engem várnak. Sok üveg. Üvegasztal, üvegszék, üvegpolc, üvegcsövek, fiolák. Minden átlátszik, alig van a tárgyak közt határ. Ez nem jó, intézkedni fogok, nem praktikus. Leltár. Nagy ecsettel az üvegtáblára írják: M. M. Aztán a székre: M. M. Ohó, én nem hagyom magam, mondtam már, nem ér utol az ecset. Kövér, zsíros arcú férfi, ő is fehérben, megcsókol jobbról-balról, milyen nyájas, üdvözöllek, mondja, fölavatlak, állj mögém, fogd a vállam szorosan, csinálj mindent utánam, nem eshet bajod… És a faliújságon is M. M., kékessárga, más a színe, ők azok, suttogja a férfi, letépi a hirdetményt, a papír herseg, gyere mindig mögöttem.

Mi történik, kérem…? Mi történik?

Milyen tágas folyosó, szembemasíroznak éppen, ez egy másik csapat. Bújj, bújj, zöld ág… játék ez mégis, de nem, a két sor ütközik, Magyar Maffia, szól egy hang, ronggyal tompított megafonból szól, hajrá, Magyar Maffia… talán meccs, de mégsem, ez már egy óriási zárt terem, tégelyek, lombikok, két mezítlábas kórus a terem átlós sarkában, férfi-nő, öreg-fiatal, vegyes kórus… A kövér férfi kacsaszájú üvegből önt valamit a medencéhez hasonló zománclefolyóba, méreg, mosolyogva mondja, atropin. Ez az oka mindennek.

Fölvilágosítom, atropinszulfát, orvosság, gondolja meg.

Atropin, ismétli a fehérruhás, már ellenségesen kiáltja, visszhang verődik a boltozaton, atropin, méreg. Tudjuk.

A kórus ismétli, tudjuk.

Alacsony, szeplős férfi, kiugrik a falból, a szájában pipetta. Sztrichnin, sziszegi, méreg, sztrichnin. Élve fogják el, ez a parancsa, engem hív, a hóna alá invitál, karja lebbenéséből szavak nélkül is értem, a másik kórus, a másik sarokból azt zengi, alleluja…

Sztrichnotonin, ó, áldott eszem, csak egy kis kedélyjavító… gondoljon a sztrichnotoninra…

Bugyborékol a lefolyó, rám néznek mind a ketten, egyre nő a szemük, megint zsugorodom, csak azt akartam mondani, hogy a hígítás, tetszik érteni, drága mester… Forgolódom, melyikhez szóljak, a két alak egybeugrott, fedi egymást, csak egy kis hígítást, kérem szépen, és máris gyógyszer… a könyvek… tessék a könyveket megtekinteni…

Különvélemény? kérdezi a megafon, hirtelen rám köpi a rongyot, koccan az üvegszoba, mintha griffmadár vinné a levegőben, különvélemény, nyavalyás?

Bújj, bújj, zöld ág, minden irányból körülvesznek, beszorítanak magamba, mélyen, az M. M. a falra fröccsen, megdől, a síktól elválik, zuhanó, forró neonbetűk, menekülni, de nincsen kijárat, már a tenger is befolyik, üvegcsövön, hagyjanak úszni… semmi mást… csak hagyjanak úszni… Könyörgök, te akárki…

Még a berregés előtt felébredt.

– Hülyeség – motyogta –, logikátlan, hülye álom.

Az éjjel nagy eső volt, vihar. Kicsúszott a támasztópapír az ajtó- és ablakrésből, futkostak a szélkígyócskák hasadéktól hasadékig.

Vitéz László mosakodott, s máris visszatért az öröm, a várakozás izgalma.

Gondosan öltözött, habozott, öltsön-e nyakkendőt, s ha igen, pöttyöset vagy csíkosat; végül egyszínű szürkét kötött, a feltűnés veszélyes. Cipőjét fényesre suvickolta, a presszóban elfogyasztotta a szokásos dupláját csipetnyi tejjel, megtapogatta álla alatt a bőrt, ma nyugodtabbak a pörsenések.

Tiszta, erős illatú idő – szétvert felhőcsoportok az égen; egy-kettő azért is összekapaszkodik, száját tátja, harapni készül, nyugat felől fölhördül, sebesen szembefordul vele egy sötétlila tintafolt, a kis felhőpamacsok pedig, ahol éppen közelebb, oda igyekeznek, akaratlanul is növelik a viharcsinálók hatalmát.

– No, még elérhet a zuhé. – Vitéz László aggodalmaskodott, ázott fejjel nincs tekintély.

De a Nap rendet tartott. Egyre szélesítette a kék folyosót, s mintha acélsöprűvel söpörne, sugaraival jobbra is, balra is taszított egyet.

– Nem lesz baj – dúdolta a fiatalember, s valóban, teljes ifjúi pompájában léphetett be az Intézet kapuján. – Vitéz László, előre!

Már a fogadtatás is szíve szerint esett. Semmi ceremónia, semmi várakozás. A hiúságát vajjal kenegették. Még kopognia is alig kellett a titkárság ajtaján, máris szorongatta a kezét – mintha csak érkezését leste volna – az a rendkívül szimpatikus, halk beszédű férfi, akit már múltkor, a felvételnél megjegyzett magának.

– Jöjjön, kedves fiatal barátom. Tüstént gondjaimba veszem…

Ropogott a testén a makulátlan patyolat köpeny. Naponta cseréli bizonyára.

Vitéz László hátrább lépett hirtelen. Zavarában majdnem fölvihogott.

Az enyhén szeplős, fickós mosolyú férfi köpenyén, a zseb fölött világított a gondosan hímzett, gótikusra csipkézett két M betű: M. M.

– Ó – a férfi megérezte a kemény golyópillantást, melléhez kapott, szerény röstelkedéssel –, Marcsák Miklós vagyok… nem mondtam volna? Ha rám hallgat, álmában sem talál ennél ideálisabb helyet.

 

Közkatonák

Madaras Márton elégedetten viselte gúnynevét. A szerkesztőségben ő a Kutya – tudomásul vette. Akit Kutyának hívnak, azt legalább nem gyűlölik. Ebben a jelölésben: „Kutya”, szeretet lakozik, úgy vélte; s épp csak oly parányi eleme a sajnálkozásnak, ami nélkül bárkit őszintén szeretni amúgy is lehetetlen.

A felesége, persze – szokott precizitásával –, a név árnyoldalát is kimutatta: egy csepp irigységet sem tartalmaz, s akit senki sem irigyel, annak – jobb, ha tudja! – eredményei sincsenek. Madaras Márton azzal védekezett, ő nem törtető. Egyébként a legtöbbet foglalkoztatott újságíró a rovatnál. Csaknem minden vasárnap meg-megszólal. Szinte nincs melléklet a neve nélkül. Ha egyszerre két cikkét közlik, a jelentéktelenebbet „mán”-nal szignálja. Most is utazik Hajámosra, lakodalmi riportra. Különben a felesége hallgasson! Akit hivatalosan, anyakönyvezve Kingának hívnak, s akinek még annyit sem sikerült élete harminc esztendejéig elérnie, hogy legalább a barátai enyhítsenek némi becézéssel a neve ridegségén, az egyszer s mindenkorra kiállította természetéről a szegénységi bizonyítványt.

Nem veszekedtek komolyan, de mindkettőjüknek fontos volt: van egy hely, ahol kockázat nélkül lehetnek önmaguk, kitölthetik a mérgüket. Esténként összekoccantak, mint két rugalmas pofozóbaba, leverték egymáson a fölös energiát, hogy másnap reggel – a világban – fáradt közönyük a kiegyensúlyozottság csendes derűjének látsszon.

Kinga egy belvárosi butikban dolgozott. Túl sokat tudott a nőkről, s eléggé megvetette őket, mert csupán a vevőköréből vonta le általánosításait. A szakmáját sem becsülte: az volt a szórakozása, hogy a majmocska-csúfocska hölgyeket egy-egy rájuk nem illő ruhadarabbal még komikusabbá díszítette. Rábeszélő készségével előnyösen fellendítette a forgalmat. Példaként emlegették a kereskedelemben.

Márton eredetileg a Televíziónál kezdte. Alacsony termete és kissé görbe lába a képernyőn nem zavart; férfias és mégis apostolian szenvedő arca, gyengéd hullámzású szakálla érvényesült egyedül. Egy évig vezetett tréfás vetélkedőket és ifjúsági játékokat. Bántotta, hogy csak deréktól fölfelé ismerik, s ezzel félreismerik tulajdonképpen. Amellett semmi kezdeményezés, semmi önálló gondolat… A lapnál szívesen fogadták, még meg is dicsérték szerénységét, az „oly ritka jelenséget a szüntelen exhibicionizmus korában”. Ő pedig úgy érezte, az írásban kifejtett vélemény objektívebb, tisztább, mert megítélését nem befolyásolják a külső megjelenés szubjektív ingerei.

Kutya – kedves név. Benne van a lelkes tekintet és a szorgalom lihegése.

– Csak akkor utazz Hajámosra, ha találsz a buliban fantáziát. Az erőltetett ügyet megette a fene… – mondta Sáros Z. Aladár, a közkedvelt Ali. – Tudod, hogy nálunk mozoghatsz, a teljes szabadság jegyében…

– Miért éppen lakodalom, és miért éppen Hajámos?

– Valami ügyetlen, zavaros fülest kaptam. Bűzlik az eset. Nyilván olyan cécó lesz, mint régen a nagygazdáknál. Nyilván ezresnél kezdődik a menyasszonytánc. Te vagy erre a legalkalmasabb: színesen, de nem felszínesen megrajzolni a tablót. Kielemezni, kivesézni, hogyan rombol az anyagiasság ma is, noha persze egyúttal mindez gazdasági javaink egyre növekvő bőségére is utal… Plusz, mínusz… Most a konkrétumban ragadhatod meg a témát, az elvi cikkeket mintegy megtámogatva…

– Nyilván, noha, mintegy – morogta Kutya. – Szóval már tudod is, mit akarok írni?

– Csak ezt írhatod! – Ali egy pillanatra kizökkent, aztán ügyesen folytatta – ….persze, jellemed és stílusod alapján merek ilyen bátran következtetni. Kemény gyerek vagy te.

– Hogy fognak ott nekem örülni!

– De mennyire! Megtiszteltetés, országos fórum! A célt nem fogod az orrukra kötni…. De mehetsz közművelődési felméresre is a kultúrotthon-hálózatba. Tudod, hogy nálunk a legteljesebb szabadság alapján….

– Akkor inkább a lagzi – mondta gyorsan Márton. Mit akadékoskodjon? Valóban undorító a pénzért árult menyasszony.

– Szóval eldobta a Gazdi a csontot, csak a lábhoz kell vinni! –Kinga dühös volt: ezen a napon elmaradt a sikerélmény. A nyolcvanesztendős asszony nem vette meg a térdig érő, dáliarózsás strandruhát. S ő kénytelen volt tiszteletet érezni iránta.

– Amit kérnek, nem méltatlan – kiáltotta Márton –, mi a rossz ebben….?

– Semmi, semmi, drága Kutya! De azért a többi csontot is körülszaglászhatod.

Jól lehordták egymást – így másnap Madaras Márton megkönnyebbülten ült vonatra. Már működött a képzelete. Látta a kövér, pattanásos új menyecskét, a merev fodrászfrizurával, és a fekete, kétsoros öltönyben izzadó, birkanyírt ifjú férjet. A részeg, gajdoló násznépet. Hallotta az émelyítő cigányzenét. Vásári ízléstelenség. Előre fölpiszkálta magában az indulatot. A készséget a meggyőződésre. Anélkül nem megy, hiába.

Úgy számította, legokosabb akkor érkezni, amikor már forrponton a hangulat, s a maradék viselkedés is lemállik. A vonat is segített, késett másfél órát. Már az állomáson felvilágosították, a lakodalom a határban van, a termelőszövetkezeti irodaház udvarán.

– Igazi nagy téeszesküvő. Közös összefogás – mondta a vasutas, és mosolygott. – Távoli rokon talán?

Madaras nem titkolózott.

A vasutas még csak annyit kérdezett, ki hívta személy szerint. Senki? Félrekapta a fejét, megmutatta az irányt, aztán, mint aki megnémult, pöccentett egyet a sapkáján, s gyorsan visszakocogott az épületbe.

„A vidék tipikus bizalmatlansága – gondolta Madaras –, még szerencse, hogy nem farmerban jöttem.”

A község csöndes volt a kései estben. Szorosan zártak a kapuk, kötelességből vakkantottak néha-néha a kutyák. Hétfő, adásszünnap. Vagy alszik már mindenki, vagy a téeszben mulat….

Madaras hirtelen úgy érezte, tolvaj. Legalábbis besurranó. Mi köze ehhez? Vadidegen emberek nászünnepe. Talán mégsem erkölcsös, kilesni, hogyan örülnek…

„Legföljebb nem írok róla semmit – határozta el, s máris megnyugodott. – Egy sort sem, ha a lelkiismeretem tiltakozik….”

A lassan előkúszó muzsika meglepte. Lehár-keringő, ezüstös-diszkréten. Az épület – ahogy a szőlősor után teljes szépségében elébe bukkant, elbűvölte. Tornácos-oszlopos, hófehér, egyszerű pompa. Hatalmas gyertyák hatalmas fatörzseken, kisebb gyertyák az asztalokon, és mindenütt virág, virág…. Néhány pár táncol – a nőkön hosszú ruha. Az ételféle a tornác benyílóiban, külön asztalokon felhalmozva; csupa hidegtál. Innen viszik a pincérek – nem tévedés, pincérek – az italokkal együtt, tálcán, körbe-körbe. Mint egy szabadtéri diplomáciai fogadáson.

A vendégek számára hurka alakban összetolt asztalsor, nagy ellipszis a damaszt alatt. Itt aztán nincs főhely vagy csoportosulás: a társaság egybeolvad, egyszerre lélegzik, egyszerre koccint az ifjú párra.

„No, Ali – Madaras ujjongott –, ez már fölfedezés! Hilton-színvonal Hajámoson. Közösségben egybeforrva.” – Már a címet próbálgatta.

Éppen zeneszünetre ért oda. Még véletlenül sem csellengett senki, mindenki visszasimult a helyére. Száz ember, minimum. A pincérek újabb s újabb tálakat kínáltak, de mintha túllettek volna a vacsorán, a sereg fegyelmezetten csipegetett.

„Hogyan közeledjek?” – bizonytalankodott Madaras. – „Aki magas, az csak úgy odasuhan….”

Felesleges volt aggódnia. A gyűrű egy semleges pontjáról kivált egy ötven év körüli, rendkívülien elegáns, rendkívülien vonzó külsejű férfi, s mintegy a közösség felhatalmazását élvezve, elébe sietett.

– Fél órája várunk…. doktor Nagy Sándor, engedd meg, én vagyok az idősebb…. Nem is tudod, milyen jólesően nyugtázzuk ezt a központi figyelmet….

– Honnan tudják…. tudjátok?!

Doktor Nagy Sándor, mintha viccet hallana, nagyot nevetett.

– Honnan tudjuk? – szólt hátra, a kórus is nevetett. – A vasutas, egyébként volt téesztagunk, rögtön idecsöngetett…. Csak hogy lásd, egységes közösség. Itt aztán nincs klikkesdi, félrehúzás. Csak aztán igazat írj, édes öcsém, színtiszta igazat, még ha eleinte nem is hiszel a szemednek – széjjelmutatott. – Nem mondom, hogy tipikus, de nálunk megvalósult….

Karon fogta Madarast.

– Ha egyenként nem is tudok mindenkit bemutatni…. melyik laptól is?

Madaras hangosan bevallotta, ismételte a nevét is.

– Azt is olvassuk…. rendszeresen olvassuk. Kérlek, amit az emberi méltóságról fejtegettél, abban a zavaros ügyben, az a munkaügyi vita, emlékszel, hát kérlek, az színtiszta igaz….

Madaras szédült. Kezet fogott az új asszonnyal. Az új asszony fehér farmerkosztümöt viselt és hófehér cowboykalapot. Nyugati divatlap címoldala. Nagyon fiatal volt, nagyon sápadt, és nagyon szép. A keze lagymatagon kicsúszott a szorításból, a szeme saját kalapjának karimájára tapadt, mintha attól félne, a súly rászakad. A férj – hajszálra ugyanolyan fehér farmerben – viszont sokáig szorította Madaras ujjait, aztán, mint aki kimerült e műveletben, a homlokát törülgette. A férfi bágyadt arcú, sovány figura, egyedül a pocakja domborított a nadrág fölött.

„Akkor mégsem sovány” – próbálta Madaras rögzíteni, de az első benyomását mégsem tagadta meg. – Mindene keszeg, csak a hasa dagadt. És sokkal öregebb, mint a lány…. „Még majd én is beugrom, s ítélek a külső után!” – Madaras megszidta magát. – „Olyan szívélyesek!”

Az örömszülők csendesek, meghatottak. Ki kinek az apja, anyja, nem lehet megkülönböztetni. Csak ülnek és nézik a gyerekeket; nem esznek, nem isznak.

Doktor Nagy szédítő iramban informálta.

– A lyány a mi jövendő agronómusunk, a szülei alapító téesztagok, ez nekik, amit itt látsz, jár, és ezen a nívón jár, város és falu közt ma már nem lehet különbség. Ez mintatéesz! A fiú pedig egyenesen a megyeszékhelyről jön ide, kérlek, rendkívül tehetséges számszaki ember, biztonságban érzem majd magam mellette, mert nem elég becsületesen dolgozni, adminisztrálni is kell a munkát, egyébként én vagyok a téeszelnök, nem tudtad?! – mint aki gyerekes csínyt követett el, megint fölnevetett. – De nem akadályozlak szabad mozgásodban, egyél-igyál, helyezkedj el bárhol, és meg fogsz lepődni. Csak a színtiszta igazat….

– Menyasszonytánc nem lesz? – kérdezte Madaras, dél óta nem evett, s az első poharak a fejébe szálltak.

– Menyasszonytánc? – Doktor Nagy Sándor kigombolt a zakóján egy gombot, úgy kacagott. – Hát hol tartotok ti…? – Beszorította a fiatalembert egy öreg-öreg néni és egy még öregebb bácsi közé. – Megbocsáss, de mindenütt igényelnek….

Madaras evett, aztán újra ivott. Néhányan megint táncoltak. De semmi énekszó, hejehuja. Már-már hiányzott a lárma. Fegyelmezetten, olajozottan haladt éjszakába az este. Egy középkorú pár lopva az órájára pillantott. A nénike, Madaras mellett, szunyókált, könyöke le-lecsúszott az asztalról.

– Miért nem tetszik lefeküdni? – kérdezte Madaras. Ha egy kicsit beivott, mindig beszédkényszere támadt.

– Tessék?

Háromszor ismételte, mire megértette a néni.

– A fülem – mondta. A férje felé bökött az állával. – Az uram is süket. Lefeküdni? Csak az elnök után.

– Ez itt a módi? – ordította Madaras, többen odatekintettek, rosszallóan.

– Ez – felelte a néni.

– Ennyire tisztelik?

– Ennyire – bólintott a néni.

Szemben egy oldott nyakkendőjű, ráncos képű férfi (kamaszosan növesztett, korpás hajjal) unottan beleivott a borába. Csettintett.

– Ez aztán igen. Ez aztán igen…

Láthatóan elhúzódtak tőle, már amennyire ez a nagy összetartásban egyáltalán lehetséges volt. Nemtörődömségével, modortalanságával a társaságból kirítt.

„A retrográd példa” – gondolta Madaras.

– Első osztályú rendezés – motyogta a rendetlen küllemű férfi –, aki szerepel, egyúttal közönség is… taps biztosítva.

– Mit akar? – kérdezte Madaras, csak úgy, a tömegbe szólva.

Nem válaszoltak. Legyintések. Egy hang úszott – női hang, kiszámított éllel.

– Mi van, Kutyuli? Hol hagytad a szájkosarat? – A férfi felugrott, de Nagy Sándor – ki tudja, hogy termett ott – hátulról már át is ölelte.

– Tudod, hogy magas a vérnyomásod. Csak nem haragszol a viccért? Az egész kollektívára…? Már be ne savanyodj, ha el is sodródtál oly messzire… A húgod esküvője!! Oldódj egy kicsit…

Madarasra kacsintott, mintha azt jelezte volna, sajnos, barátunk elméje… Igazolta a helyzetet, hogy a férfi rögtön visszaroskadt, és gyufaszálakat tördelt az italába.

A bácsika, Madaras jobb oldalán, végleg lehanyatlott, koppant a feje az asztalon. Nagy Sándor már oda is rohant.

– Jaj, édes öregjeim, a szívem szakad értük, hát nem végig akarják ülni…?! – mindkettőt feltámogatta. – Jóska, vigye őket a kocsimmal… Ez még kísért, hogy a mértéket nem ismerik.

A két öreget eltámogatták. Szellős lett a hely Madaras két oldalán. Senki sem húzódott közelebb.

„Ez a Kutyuli – gondolta Madaras –, ez érdekes… A többi túl pozitív. Ellensúly nélkül nincs hatás a riportban.”

– Tehát ön is rokon? – szólt át az asztalon.

Kutyuli fölkapta a fejét.

– Nem nyilatkozom – mondta kurtán.

– Engem is Kutyának becéznek odabenn – mondta Madaras. – Nincs ebben semmi sértő.

– Kutyának? Csakugyan? És miért?

– Szeretetből. Remélem…

– Csakugyan? – leereszkedő, atyai volt a hangja, árnyalatnyi gúnnyal. – De azért vallja be: Kutya és Kutyuli között van némi fokozatbeli különbség.

– A lényeg ugyanaz – vigasztalta Madaras; általában ital után nemcsak beszélgetni, de vigasztalni, sőt, megváltani is nagyon szeretett.

– Akkor jó – mondta a férfi. – Ha a lényeg ugyanaz, megnyugodtam. Átülök magához, kolléga…

Játékosan átbújt az asztal alatt. Odapréselődött Madaras mellé, Madaras jobbra húzódott, volt elég hely, mégis elhatárolódott tőlük a sor.

– Nem vagyok tetves – mondta a férfi. – Csak félnek. Még fültanú se akar lenni senki.

– Mesél valami érdekeset? – Madaras a zsebébe nyúlt, készítette az igazolványát. – Újságíró vagyok, figyelmeztetem… nem csak magánember.

A férfi mosolygott.

– Ezt nem írja meg.

– Miből feltételezi…?!

– Mert maga Kutya. Én meg a Kutyuli. Nem mi osztjuk a lapot. Amit a kezünkbe nyomnak, abból játszunk. De mi fizetjük a veszteséget.

– Miért beszél vadakat? Ne igyon, ha nem bírja…

Doktor Nagy leült velük szembe, Kutyuli megüresedett helyére. Fölbámult az égre, a csillagokra; dúdolt, ábrándos arccal. Saját édes ifjúságán merengett.

– Halkan – mondta Kutyuli –, figyelik minden szavunkat.

– Üldözési mániája van – Madaras meglepetten vette észre, hogy önkéntelenül suttog.

– A rokonaimat féltem. Meg magát. Én anyagbeszerző vagyok Bercelen, az ország túlsó felében. Az szinte egy másik világ…

– Engem ne féltsen. A színtiszta igazat írom úgyis.

Doktor Nagy meghallotta a mondatot, végigfésült a haján, fölállt, odébb sétált, mint aki megnyugtató hírt kapott végre.

– A színtiszta igazat…?! – Kulyuli kínálta Madarast, derekasan hörpintett maga is. – Imádom ezt a kifejezést. Hát én elmondom magának. Az igazat. Nem a színtisztát, csak a körülbelülit… De abból egy betűt se tud hasznosítani…

– Bízza rám! – Madaras kételkedett. Ez a Kutyuli született intrikus. Félreállított, eltorzult személyiség.

Kutyuli megszorította a karját.

– Vigyázzon, olvasnak az ajkáról… próbáljon meg keskeny réssel beszélni és vigyorogni… mintha részeg lenne, és leltároznánk a nőket.

Szegény pasas! Madaras valóban elvigyorodott.

– Az ott a Kerekes Kati, a menyasszony. Az egyszem kései húgom. Én is Kerekes vagyok, Péter. De senki sem szólít itthon másként, csakis Kutyulinak. – Az abroszra nyomta a pohár talpát, várt, hagy-e nyomot. Tárgyilagosan folytatta: – Látja ott, a pettyes ruhás nő mellett azt a fekete, cigányképű férfit? A megyei főállatorvos… Az a pettyes a felesége. Ronda, mi? A tanácstitkárunk. Az a három bakfislány, az egyforma blúzban, hova néz, erre nézzen, az övék. Ezek már helyesebbek. De Kati szebb náluk… tagadja?

– Nem – Madaras elismerte. – Az asszonyka a legszebb. A gyülekezetből messze kiválik.

– Elég nagy baj – bólintott Kutyuli.

– Vele még a menyasszonytáncnak is van értelme. Nekem is volna rá egy-két pirosom.

– Nem táncolhat. Kavarog a gyomra. Négy hónapos állapotos.

– Na és? – csattant föl Madaras. – Ma ez már nem szenzáció.

– Nem bizony – bólintott Kutyuli, most már hamut is szórt a borba. – Különben is, megkapta a pénzt, nyereménybetétkönyvben, tánc nélkül. Nagy Sándor szedette össze gyűjtőívvel. Így elegánsabb. S ott a lista dokumentnek.

– Ezt megírom – Madaras föllelkesedett. – Ha van rá bizonyíték… Ez valami egészen új buli…

– Hát ezt megírhatja. Csak nem érdemes. Mert ez nem ügy valójában.

– Mondja – kérdezte Madaras hirtelen –, maga küldött fülest a főnökömnek? Nem árulom el.

– Szóval akadt valaki… – Kutyuli elcsodálkozott, majdnem örült. – Nem, nem én. Naiv alak lehet szegény. Szóval Kati hasában ott a gyerek. Csakhogy nem ez az albínófejű vőlegény az apuka… a főállatorvos a kedves apuka. A felesége is tudja. Meg a három grácia is. S minden egyes vendég, ennél a keserves asztalnál, ebben a büdös faluban…

– Sajnálatos – morogta Madaras –, de a magánélet szférája, ugye…

– Az. Persze – Kutyuli bólogatott, majd letört a feje. – A húgom azt terjesztette, a Bódi doktor megerőszakolta őt, amikor kihívták a macskához… dühből erőszakolta meg, hogy egy koszos macska miatt fárasztották…

– Megerőszakolták…? – Madaras újra ivott. Szörnyülködött. De hiszen ez egy krimi…

– A húgom hazudott – legyintett Kutyuli. – Így nevelték, hazudósra. A világhelyzet bonyolult – emelt a hangján hirtelen, Nagy Sándor osont el a hátuk megett. – Szerintem, jelen pillanatban, a világhelyzet…

– Úgy, úgy – intett Nagy Sándor, s távolodott –, a politika mindenütt…

Madaras bambán bámult Kerekes Katira.

– A húgom hazudott – suttogta tovább a másik. – Beleesett a Bódiba, talán el is akarta magát vetetni, a gyereket is azért nem rakatta el időben. Bódi talán ígért is, de aztán megcsavarták a tökit. A felesége nemcsak tanácstitkár, hanem egyúttal az egészségügyis Herrernek a lánya… Szerezni kellett hamar egy vőlegényt.

– Szegény fickó – Madaras szánakozva nézte a férfit a szoros fehér farmerben. – Jól becsapták.

– Becsületes üzlet. Megkapta cserébe a téesz főkönyvét. Az állatorvos unokaöccse egyébként. Valamit valamiért.

– S volt éppen szabad státus…?

Kutyuli türelmesen magyarázott.

– Már régen kellett ide egy rugalmas ember. Nem szélhámos, csak rugalmas. Egy hajlékony, okos gazdasági káder. Aki minden kényes helyzetben föltalálja magát. Az előző főkönyvelő ideg-összeroppanással fekszik az anyja szülővárosában, innen kétszáz kilométerre, már le is százalékolták, kiemelt nyugdíjjal. A mi doktor Nagyunk megrendezte az esküvőt, tekintélyével szentesítette. Általános kussolás. Még Kati se beszélhet. Mindezért cserébe Sándorunk kapott egy lekötelezett munkatársat. Ezek egyszerű tények. Csak nincs fölháborodva?

– Mi van még? – kérdezte Madaras kábultan.

– Semmi – Kutyuli átkarolta. – Ugye, nem is olyan rettenetes… Mert a többi csak közérzet. Kötelező hódolat, természetes alázat. A kiszolgáltatottság félelme. Szaporodó anyagiak, mutatós, elegáns életforma. És igenis eredmények. A rosszkedvű munka is munka, és a pénzt, mi tagadás, a nagy pénzt ugyanúgy meghozza. Sándorunk nem kicsinyes. És nem buta. Szakmailag képzett. Szervezési talentum. Látástól vakulásig „dolgozik”. Mesterien keveri a lapot.

– Ha én ezt megírom… – dadogta Madaras. – Ha én ezt megírhatnám…

– Ne lovalja bele magát – Kutyuli csimpaszkodott az oldalán. – A maximum, hogy hallgat. És nem megrendelésre…

– Mindegy… Ali bácsié a felelősség. Ő adja az ukázt. Ő. Mindig ő… – Madaras igyekezett felállni, de visszatottyant. A hamisítatlan, jó pinceborok!

– De a maga neve… a te neved van alatta, Kutya pajtás… Tied a szégyen – mondta Kutyuli, s mintha kijózanodott volna, olyan üres és keserű lett a tekintete. – Tudod-e, miért hívnak ezek a derék emberek engem Kutyulinak? Szájkosaras Kutyulinak, folyton-folyvást?

Madaras gyengülten nézte a pohárnyomot a szűzfehér damaszton.

Kutyuli a füléhez hajolt. Mintha ősrégi, mélyről fakadó népdal szövegét citálná, úgy buktatta elő, csendesen és tisztán a szavakat.

– …ötvenegyben én voltam itt a frissen képzett néptanító. Nagy fölvonulást rendezett a megye, tele ötletekkel: minél vadabb ötlet, annál több jó pont… mit mondjak. Fölvonultam mint az imperialisták láncos kutyája. Lánc csörgött a nyakamon, a kölcsönzőből kivettünk egy kutyabundát, a fejemen bulldog-papírmasé és valódi szájkosár… nagyon fiatal voltam, sportember, végigugattam négy-öt községet, húztam az imperializmus szekerét… Oklevelet kaptam, pénzjutalmat. Először csak a tanítványaim csúfoltak, a hátam megett. Később már nyíltan, az egész falu. Végül a megyében is összesúgtak: ez az az ember, aki akkor, szájkosárral… Bármit akartam, azzal érveltek, már a szabadabb időkben: te csak ne taníts, aki fölvetted a kutyabundát. – Elfulladt. – No, ennyi. Bercelen jó nekem. Oda is nősültem. Szerencse, hogy nem hoztam az asszonyt magammal. Egy napra se kellett volna hazajönnöm. A család is azzal fogadott, nem esik meg így ez a csúfság, ha Kati nem az én húgom… A láncos-csahos Kerekesé…

– Hát igen – Madaras kereste a vigaszt –, én akkoriban… öt-hat éves voltam… öt-hat éves… ma már… szinte föl se tudjuk fogni… Ezek a Nagy Sándorok, doktorátus meg minden, azért nem az a primitívség, ha az esendő emberi természet nem is képes egy csapásra…

Doktor Nagy Sándor az örömszülőket szorongatta éppen, s csókot kért tőlük a jobb és bal orcára.

– Sokat fejlődött – mondta Kutyuli, s gyűlölet nélkül figyelte a szimpatikus férfit a vendégkoszorú közepén. – Övé volt az ötlet. A lánc, a szájkosár, a kutya. Mint a község akkori első embere, ő adta parancsba.

– Megírom – kiáltotta Madaras, fölborította a kecses gyertyát. Doktor Nagy Sándor odasietett, ujja egyetlen mozdulatával elfojtotta a szabálytalan lángocskát.

– Úgy, úgy – mondta. – Csak a színtiszta igazat. Látom, jól mulatsz. Nincs bennem különösebb hiúság, de azért arra kérlek, egyetlen mondat föltétlenül benne legyen, hogy azért még nincs mindenütt így, mint nálunk, Hajámoson.

Madaras bámulta a borba ölt gyertyát, a faggyúba nyomott gyertyabelet. Aztán harsányan fölnevetett. Úgy nevetett, hogy még a szíve is nyilallt a bordái alatt.

– Ezt megígérem… Nincs mindenütt Hajámos… ez az egy mondat, akárhogy is, ez az egy mondat benne lesz. A többit majd reggel… friss fejjel eldöntöm.

Az asztaltól, a színhelytől bizonytalanul távolodott. Hosszan néztek utána. Nagy Sándor fölényes biztonsággal, Kerekes valami önmaga előtt is titkolt, oktalan reménnyel.

 

Vasárnap

Nem volt okom rá. Ha százszor kérdezik, akkor is csak ezt felelhettem. Talán a meleg miatt történt. A nagy melegben felfőtt az agyam. Persze, ez a legszörnyűbb: ha így bukik ki az emberből gonoszság, látszólag csupa heccből.

Elmesélem. Jegyzőkönyvön kívül. Nem is mentségül. Csak hogy ne nézzenek rám ilyen kirekesztő iszonyattal.

Mia nem jött ki velem. El kellett volna mennem érte? Nem szeretek a folyosón ácsorogni, nyomogatni a csengőt, miközben a szomszédok röhögnek a függöny mögött. Az ember óvatos.

Ledobáltam a szűk vetkőzőben a ruhámat. Felhúztam a rikító színű fecskenadrágot. A többiek mind szolid csíkosat hordanak; a főnököm is. „Megtanulhatta volna viselni a diplomát, mérnök úr, ötvenéves, vén fejével…” – Fütyülök rá! Ellenőrzöm a tervrajzokat, a kézjelemmel továbbadom. Utánam még három ember átvizsgálja. Az ilyen munkát szeretem.

Néztem magam a tükörben, mielőtt kiléptem a placcra. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára egyedül strandon. S éppen vasárnap!

Tetszett a mellkasom. A kezemet hátul összekulcsoltam, nem látszottak a körmeim. Ebben a pózban akartam sétálgatni a víz körül.

Ömlött a nap. Sehol egy felhőfoszlány. Az ég vízszintes és kemény volt, mint egy üvegfedő. Megsajdult a szemem. A kő pedig égetett. Kapkodtam a talpamat. Végre találtam egy helyecskét a zöldben.

Mellettem, agyagedényben, árvácskák kókadoztak. Mia a rózsákat, az erős illatokat szereti. Tavaly a Balatonnál szétfeszített egy kagylót, és a húsát kikanalazta a homokba. A héját hazahozta emlékül.

Piros pöttyös labda vágódott a képembe. Felugrottam. Úszni vágytam, de a nagy medence tömve volt. Így csak paskolgattam a vállamat, hátamat. Egy vörös, szeplős nő, közvetlenül mögöttem, megkérdezte, mi történt a kezemmel? Ugye, a gép…? Mert múltkor neki is átszakította a tű a kisujját. Azt válaszoltam, hogy igen. Nem hagyta abba. Érdeklődött tovább. Én azt mondtam: bocsánat, és kijöttem a vízből.

Alig találtam a holmimat. A helyemen már egy család heverészett. Két év körüli gyerek volt velük, óriási szalmakalapban, ernyő alatt. A törülközőmet meg az aktatáskámat odatették a virágtartó lábához, katonásan.

Álldogáltam egy darabig. A papa néha szúrósan rám nézett. Fogtam a cuccot, és elkotródtam. Akkor már határozottan rosszul éreztem magam. A füves területet mind elfoglalták. A kő forró volt, mint az eleven tűz. A talpam különösen érzékeny. A térdemig hasított a fájdalom.

Lecsaptam tárgyaimat a melegvíz-medence legfelső lépcsőjére, és becsúsztam a vízbe. Nekitámasztottam a hátamat az oroszlánfejnek. Friss víz csorgott a fejemre. A lábam megenyhült. A körmöm viszont püspöklila lett. Miára gondoltam megint. A hosszú, fehér kezére. De jó, hogy nem adtam ki magam!

Előttem egy férfi úszógumira könyökölt. A felesége ott lihegett az oldalán, és nyomogatta a pattanásait. Elégedetten mosolyogtak.

Ha valaki meglökné őket… tele lenne a szájuk vízzel… Hirtelen kibújtam a csap alól.

Büdös szag csapott meg. Tudtam, hogy ez csak képzelődés. Azon a nyáron, amikor bevittek, tölcsérrel töltötte belém egy alacsony, sovány ember a mosogatóvizet, három napon át, mindig ebédidőben.

Megnéztem az órámat. Nekitámaszkodtam a medence szélének, háttal a napnak. Csak a fejem volt kint, meg a két kezem, ahogy kapaszkodtam a perembe.

Undok látvány. Összezsugorodott, leégett gyertyacsonkok. A gyűrűrűsujjamra nem fér gyűrű, akkora göb van a tetején. A hüvelykujjamat laposra kalapálták – az egészséges középső messzire kilóg. A jobb kezem valamivel szebb.

1945-ben azt mondta az apám: „Most aztán építhetsz nekünk szép, világos házakat! Rajtad múlik csak, fiam!”

Rágyújtottam, bár tudtam, hogy a medencében tilos. Lenyeltem hát a füstöt; nem szeretem, ha rám szólnak.

Megreccsent a megafon. Egymás után kétszer kihirdette, hogy utcai ruhában a strand területén sétálni nem szabad. Labdázni nem szabad. A medencébe ugrálni nem szabad. A székeket lefoglalni nem szabad. És a bőrünket ajánlatos olajozni.

Ötvenháromban újra megbízást kaptam egy lakótelepre. Felkínálták. Nem fogadtam el. Menet közben hátha visszaveszik. Vagy a nyakamba sóznak egy-két szakmai hibát. Ötvenhatban is nyugton voltam, föl se húztam a redőnyt.

A megafonban szólt a zene. Lassan, kényelmesen hömpölygött a meztelen tömeg. Barna, piros és fehér húsok. Kiabáltak, nevettek.

Az egyik őr is nevetett, akkor régen. Csiklandozta a hasamat…

Ekkor keltett volna hazamennem, tudom. De én csak cigarettáztam, egymáshoz dörzsöltem a talpamat a víz alatt. A koponyámat érték a sugarak. Szorongattam a rácsot a medence szélén. Figyeltem a napozókat, irigyen figyeltem őket, az élénkvörös, fonnyadó muskátlik között. Csukott szemmel, gyanútlanul elnyúltak. S ez nem emlékeztette őket semmire.

…Láttam magam, kérem, újra és újra, egy asztal tetején, meztelenül, mint ezek. Meg sem kötöztek. Amit akartak, azt tették velem… És nem volt bűnöm. Értik? Akkor még semmi.

Pedig nem akartam erre gondolni ezen az ideális nyári vasárnapon. Ami elmúlt, elmúlt. Több mint huszonöt éve. Több mint negyedszázad.

Persze, azt a nagy munkát elvállalhattam volna. Amikor újra… Talán akkor más lennék ma. De nem vállalhattam el. Úgy éreztem, velem minden megtörténhet.

Én, tetszik tudni, folyamatosan félek.

Szóval csak ácsorogtam, és egyre jobban szúrt a tarkóm. Próbáltam összeszedni magam. Mélyeket lélegeztem. Felfedeztem az égen egy felhőt. Áttetsző és kocsonyás volt az is.

És akkor szokatlanul erősen megfájdult bennem valami. Úgy, de úgy fájt… Sikerült nekik! Annak a néhány hóhérnak. Hitvány vagyok, gyáva. Bebizonyítottam saját magam. Ahogy múlik az idő, egyre inkább olyan leszek, mint amilyennek megvádoltak: patkányfajta.

A nő ekkor érkezett. Odaállt az orrom elé. Szétfröcskölte a vizet. Zöld lasztexbikinit viselt. Gondosan, figyelmesen, odaadó arckifejezéssel kenegette a combjait. Arányos, izmos teste volt. Huszonöt éves lehetett. A szemét nem láttam, sötét, ferde ívű napszemüvegét nem tette le. Puha frottírt terített maga alá, óvatosan ráereszkedett. Felkattintott egy fehér bakelitdobozt, és enni kezdett. Meghámozott egy főtt tojást. Zöldpaprikát harapott hozzá, vastag héjút, erősen ropogtatva. Azután kiválasztott egy őszibarackot. Lekaparta hegyes, rózsaszín körmeivel a héját, s a belét félig leeresztett pillákkal fölszürcsölte. Utána jóllakottan elnyöszörödött, és hanyatt vetette magát. A karját a feje fölé dobta, a melle könnyedén lebillent a hónaljához. A lábát lazán széttárta.

Nem gyötörte semmi. Nem gyanakodott veszedelemre. Megsajnáltam. Vagy fel akartam ébreszteni a kábulatból. Vagy meggyűlöltem, és bosszú volt…? Nem tudom.

Ahogy ott feküdt előttem, önelégülten és biztonságban, a talpa az arcom előtt fehérlett. Egyetlen bőrkeményedés se volt rajta! A vékony bőrön átvilágítottak a hajszálerecskék.

Egy pillanat alatt történt.

Megszívtam az égő cigarettámat, és belenyomtam az izzó parazsat a talpa közepébe.

Az ordításra még emlékszem. Azután valaki fejbe vert egy fapapuccsal. Elvesztettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, már ott ült a rendőr mellettem.

 

Addig jár a korsó a kútra!…

Ebedly Ivánt annyira gyűlölték, hogy ez már közimádatnak látszott. Az általános gyűlöletnél ugyanis csak az egyetemes rettegés volt nagyobb: hogy ez az indulat ki ne derüljön valamiképp. A személye körül csiholt lelkesedés kötelezően terjedt, és lépcsőzetesen. A vállalat négyezer-hatszázhuszonhét dolgozójából talán ezerháromszáz – főként kisirodista és műhelymunkás – valóban beugrott a trükknek, s elhitte: Ebedly Iván vezérigazgatón van mit szeretni. A rajongáselmélet legvadabb terjesztői pedig – hogy elbírják a pofapirító szégyent a tükör előtt – egyre kevésbé érezték hazugságnak; már-már élték a szerepet, egymás között versenyezve, ki tud rálicitálni. Öt-hatszáz ember akadt mindössze, aki megszabta magának a hízelgés elkerülhetetlen minimumát, ezt soha nem teljesítette túl, s aránylag ízlésesen lihegett. Nem is vitték sokra, de azt a keveset legalább – a húsz százalék peches kivételt leszámítva – huzamosabb ideig megtarthatták. Nem szólunk itt arról a hét-nyolc öngyilkosjelöltről, aki született búskomorságára, aszociális alkatára hivatkozva állandóan és makacsul hallgatott. Állítólag – de erre nincs már élő tanú – egyetlenegyszer, egyetlenegy, a normálisok társadalmába befurakodott, gondosan álcázott őrült is akadt, aki kilenctagú munkavacsorán kijelentette: Ebedly üres nullasor s csak a gyávák csinálnak belőle napról napra újabb rovással hamis milliót… Ezzel leplezte le magát a fickó. Zárt intézeti kezelését azonnal elrendelték, a kilenctagú társaság alatt pedig véletlenül leszakadt a kórház beteglátogató-liftje.

Ezután a legvakmerőbb, a szakma rókája, Tuba Ágoston is csak odáig merészkedett, hogy a baráti társalgások kellős közepén (témától függetlenül) hirtelen fölkurjantott:

– Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik!

Senki sem fűzött hozzá kommentárt, folyt a fecsegés tovább, de a hangulat egy-két órára oldottabb lett, a szemek csillogóak és vidámak, Tuba Ágoston az est hőse. Beavatatlan azt hihette volna, valamennyien bolondok, mert ugyan mi lehet egy – még csak összefüggésbe se helyezett – mondatban ilyen reményt keltő perspektíva?

Ebedly Iván mélyen volt gonosz és felületesen okos. Ez a felületes okosság segítette, hogy gonoszságával zseniálisan manipuláljon. Ez idő tájt hatvanadik évét taposta (másokon), de még negyvenötnek sem látszott. Első pillantásra szerény, bájosan feminin, a létezésben gyámoltalan lény benyomását keltette. Lágy hangon szólt, és még a felesége sem hallotta ordítani. Feleségét megfontoltan választotta: felesége anyja falusi házicseléd, apja pedig városi báró volt. Minden politikai szituációban, még árnyalataiban is hivatkozási alap – csak a hangsúlyt kellett ide-oda tolni. Még az esküvő előtt kikutatta: a nő súlyos asztmában szenved. A betegség ténye házasságuknak szinte alapja lett: biztosította Ebedly számára az asszony feltétel nélküli alázatos csodálatát – és a világban a hálás mártírszerepet. Gyerekük sosem született, de a legenda azt mesélte, tündérszép kicsiny leánykája pokoli kínok közt halálozott el az atyai karokban… Néha (ha éppen családi érzület kívántatott) maga Ebedly is célzott erre; szemüvegét levette, mintha az üvegről az árulkodó párát törölgetné, s fátyolosan, mégis férfias visszafojtottsággal suttogta:

– Én aztán tudom… a sors mit produkál… én aztán tudom…

A szeme volt a legrafináltabb csalás. Kék és téveteg a – fekete pont körül felhőszerűen örvénylő, akár a rejtett bánatok temetője, akár a világ sugárzó szíve. A nagyfokú rövidlátás mívelte ezt a heccet, a fáradt szemizom szórakozott: cinkosnak felcsapott. Az ártatlanok mindig bedőltek a szemének. Mert Ebedly Iván megvetette az undorítóan külsőséges zsarnokokat. Uralkodási módszerét meghökkentő elemekkel színezte. (Ötletszerűen ki-kiválasztott egy bérelszámolót, udvari segédmunkást vagy egy igyekvő termelési előadócskát – s több órán át, a tegezés határán, eszegetve-iszogatva elbeszélgetett vele. S miközben bizalmasan „vallott” a gondjairól, kényelmesen faggatózott. Ha pedig a gyárkapu előtt hónapokkal később véletlenül összetalálkoztak, káprázatos memóriával idézte föl az emlékezetes délelőtt apró mozzanatait, azt a felbecsülhetetlen értéket és gyakorlati hasznot, amit az illetővel folytatott eszmecsere eredményezett. A megdolgozott egyén többé soha nem nyerte vissza közömbösségét vagy tárgyilagosságát: a legjobb barátja kivégzésén se ismerte volna el, hogy a gyilkos „tüzet” Ebedly vezényli. Egy ilyen jámbor igazhívő szájpropagandája évekre féken tartotta a távolabbi régiókat. Különben is – Ebedly jól tudta – az egyszerű embereket nem élvezet ugráltatni. Nem ugranak elég nagyot, mert a vesztenivalójuk kevés. A képlékenyeket fölfuttatni, félistent kreálni belőlük – s akkor táncoltatni, az ám a mulatság! Kegyenceit ezért mindennel elhalmozta, pénzt, hivatalt, dicséretet nyakló nélkül osztogatott, trónszékeket utalványozott egy-egy szignóval. Azután elég volt a pici, vélt sérelem vagy a hajbókolásban némi ügyetlenség, s a rúgás pillanata beérett. Minél magasabbról hull valaki, annál kéjesebb a taszítás. Olykor puszta szeszélyből is gyártott néhány erkölcsi hullát: az intrika tárgya észre sem vette, hogy finom acéldróttal már tegnap lenyakazták; csak másnap, amikor szolgamód bólintott még egyet, gurult le a feje.

A vállalat – szomorú ez vajon? – mégis virágzott. Törte magát mindenki. S az élgárda, azt meg kell hagyni, igazi szakgárda volt. A kiváló szaktudás összeférhet a kiváló jellemtelenséggel. Ebedly találmánya volt ez is. Ebedly csinált ugyan néha kirívó, durva hibát – ilyenkor forrón bocsánatot kellett tőle kérni. Mindig akadt valaki, aki a felelősséget vállalta, s nagy, nyomtatott betűkkel lehülyézte magát a naprakész faliújságon.

De nem maradhat említetlen Ebedly Iván egyetlen, valódi és óriási erénye! Igen, Ebedly fél évvel mindig előre tudta, mi lesz az aktuális termelési vonal. Merről dörög – s merre kell az ernyőt tartani. (Az már igazán rosszmájúság, hogy az alkoholista főmérnök, aki szeget egyenesített a dabasi elvonókúrán, kínjában azt locsogta: Ebedlytől nemcsak lefelé, hanem valami rejtélyes okból fölfelé is félnek… s inkább beavatják.)

Tuba Ágoston, aki az üdítő szólásmondást a korsóról és kútról a köztudatba dobta, Ebedly legrégibb munkatársa volt. Az együtt töltött évtizedek alatt végigszemlélte Ebedly emelkedését, nyomon követte, és szorgalmasan statisztált. Bizonyos szakaszokban Ebedly (Tuba „saját érdekére” hivatkozva) visszaminősítette őt hivatalsegédnek, majd személyzeti vezetővé ugratta elő, később a vidéki részleghez helyezte ellenőrnek („bizalmi” munkába, félannyi fizetéssel), s miután meggyőződött róla, Tubát akárhogy facsarja, eredeti vasalt állapotát sehogy se képes véglegesen összegyűrni (ahogy a markát leveszei róla, ennek a férfinak újra meg újra visszaugrik simába a lelke), nem fordított rá különösebb figyelmet. Tuba lett az állandó „ideiglenes vezető”, mindig annak az osztálynak az élére, ahol éppen egy-egy silányabb alapanyagú emberkét sikerült Ebedlynek foszlányokra tépnie. Tuba belső sérthetetlenségét szilárd meggyőződése táplálta: valóban hitte, hogy a rossz törvényszerűen előbb pusztul el, mint a jó. Neveltetésének zártsága folytán nem látott még bádogkorsót, kőedényt – sem omladozó kávájú, fokozatosan mérgezett kutakat. Békés, derűlátó szemlélete sok barátot szerzett – elnyűhetetlen személyisége hitelesítette a baromi türelem filozófiáját. S háromszor is megtörtént három éven belül, ami azelőtt sose, hogy a tények gyermeki jóslatát csaknem beváltották. Az áporodott kútvíz háromszor is megcsobbant.

Az első buborék Ebedly ötvenkilencedik születésnapján pattant el: a trösztelnök nem itta fenékig az Ebedlyt köszöntő konyakospoharat, sőt: fintorított. A jel – a konyak a pohár alján – napokig érintetlen maradt, a titkárnő bezárta az íróasztal legalsó fiókjába, s rettenetes esküt véve a kiválasztottaktól, megengedte, hogy rá-rákukkantsanak. A szót senki se mondta ki, de hangosabban csapódtak az ajtók, többször szellőztettek, és izgalmukban a vécét is többször használták: Ebedlyt leváltják. Kiderült, megelégelték, leesett a hályog. (S a többi, s a többi.) Egy könnyelmű alak, Zavaros Árpád, a szervezési osztály titkára, nem bírt magával, mégis elkottyantotta:

– Már régen aktuális…

Sajnos, a trösztelnök csak gyomorbajos volt és még új fiú a protokollban. Biztosan beleszokott volna, hogy görcs közben is vedelje az italt és vigyorogjon hozzá, mint a fakutya, de „a könyörtelen halál ereje teljében elszólította…”

Ebedly fogalmazott így, a temetési beszédben. Utána fölkereste Zavaros Árpádot a szervezési osztályon, szándékosan a legkényelmetlenebb székre kucorodott, s szinte elturbékolta:

– Nézd, Árpád, ez a tragédia fölnyitotta a szemem… addig érvényesüljön a tehetség, amíg a végzet a fonalat el nem vágja. Miért kellene a te képességeiddel a szervezésben savanyodni? Te leszel az, aki a nevünkben fölveszi a kapcsolatot a fejlődő országokkal… Ne szerénykedj. Már régen aktuális.

Mire Zavaros Árpád eldadogta a köszönömöt, már fenn is ült a repülőn. A gépet – Afrika fölött – egy civilizált külsejű fehér úr eltérítette – a gépen utazó színesbőrűek nagy rémületére – valahova Európába. Zavaros csodálkozott, a pilóta milyen engedelmes. Aztán megértette. – „A jelszó: Ebedly.” – Legalábbis így hallotta, csak angolosan ejtették: Ebedláj. Ő volt az egyetlen a túszok közül, aki golyót kapott a bordájába, és kissé megnyomorodott. A Ferihegyi repülőtéren Ebedly személyesen várta, mentőkocsival. A legjobb szanatóriumban helyeztette el, speciális mankót terveztetett és bent ült minden szerdán, látogatási időben. Csak arra kérte Zavarost, ne hagyja el magát, még annyi szép vár rá, próbáljon a mankóval szökdelni…

Ez után az eset után Tuba Ágoston népszerűsége valamelyest csökkent. Aztán, valaki a törvénytisztelő naiv papírkukacok közül, fölröpítette: hatvan év a nyugdíjkorhatár… mostanában szigorúbban veszik. S Ebedly is céloz rá, kék szeme egészen párás, amikor azt mondogatja:

– Bizony, bizony, barátaim… az idő, az idő… a fáradtság, a fáradtság… ó, pihenni, rózsametszés és madárdal…

A hatvanadik születésnapján elhalmozták ajándékokkal.

– Nem az érték – hárította el Ebedly –, de az ötlet! A szeretet tükrözése… azt tudom honorálni…

Fogcsikorgatva gyártották az ötleteket. A vállalat kicsinyített mása, harminc évvel ezelőtt és ma. Felirat: „Ilyen voltam – ilyenné tettél.” (A régi titkárnőt a személyzetis leváltotta, nehogy Ebedly erről arra asszociáljon.) A faliújság ünnepi számát a kapu elé akasztották, de a világ oly értetlen, mindenfélét ráfirkáltak, gyorsan be kellett venni. Saját kezűleg hímzett zsebkendőcskék, mezei csokor (aminek szedésében derékfájás, verejték van, nem ám ócska forint), bélyeggyűjtemény, amiről a megszállott bélyeggyűjtő tékozló szeretetében (a bélyeget nem is gyűjtő) Ebedly javára lemond…

Ebedly szemérmesen hunyorgott. Szinte sírt.

– Nem kellett volna… nem kellett volna… – s meghatott zavarában még a sofőrjét is megölelte.

Doktor Adok Lajos, a pénzügyi főelőadó, elérzékenyült. Milyen nemes emberi vonások. Hibája mindenkinek akad.

– Néha azt gondolom – mondta a folyosón suttogva –, hogy kár érte. Nyugdíjazzák, mi meg csöbörből vödörbe…

A főkönyvelőnek suttogta, aki már régen szeretett volna erről a posztról szabadlábon távozni.

Csak néhány nap telt el, és doktor Adok Lajost kinevezték főkönyvelőnek. Aztán ismét néhány hét, és nyakába szakadt a revízió. Ebedly csóválta a fejét, amikor hírét vette a szörnyű, természetesen új keletű hiánynak.

– Ez… ez fáj a legjobban. Amikor a bizalmában rendül meg a szív… Fiatalság, megtéved…

Nem volt rest, addig talpalt, amíg a két év és hat hónap fegyházat két év és öt hónap fogházra változtatták. Minden november hetedikén, karácsonykor, húsvétkor, május elsején, valamint alkotmányünnepen írt doktor Adoknak, olvasmányokat ajánlott, hogy „be ne szűküljön”.

Tuba Ágoston taktikája átmenetileg megint veszített az árfolyamából. Ebedly munkaértekezleten bejelentette, nyugdíjkérelmét nem fogadták el, s ő, a közösség érdekeit egyéni érdekei elé helyezve, megkísérli a lehetetlent: a következő évtizedig a helyén marad.

A harmadik csobbanás volt a leghangzatosabb. Észveszejtően mámorító. Ebedly egy szokatlanul meleg nyári napon nem érkezett meg – pedig se szabadság, se értekezlet, se semmi… (Mert Ebedly a fegyelemben példát mutatott. Az „indokot” mindig beíratta egy kockás füzetbe, ez ugyan havonta betelt, és akkor selejtezték.) Dél felé a felesége telefonált, az önállóságtól szédülten:

– Kérem, itt Ebedlyné, azt hiszem… a férjemet kórházba szállították… szívinfarktus…

A felbuzdulás általánossá vált. Virágkölteményeket rendeltek; a szalaggal haboztak még. Végül a „felgyógyulásod örömére” szövegre szavaztak. A műselyem szalag nem olyan drága… Egy árva pisszenés sem hallatszott, csak a diadalmas surranások, izmos kacagások a hatalmas épületben. De hiába, a humanisták nem bírnak magukkal. Néma Csilla, a propaganda-ügyintéző, a közös ebédlőben belebőgött a csontlevesbe:

– Azért azt nem kívánom… hogy megdögöljön…

Ebedly galambszürke, enyhén kockás öltönyben és kihajtott ingnyakkal öt nap múlva besétált. A virágokat átküldette – szalag nélkül – a szakma veteránjainak klubjába.

– Bajban ismerszik meg az emberség – mondta. – Nem felejtem el… Kis nejem túlzottan aggódó, ismert betegségét hadd ne ecseteljem… szimpla idegszálhúzódás ért a meszesedő lapockán, kisugárzással… Torna, torna és torna…

– Hanem, mindenesetre – fordult hirtelen Néma Csillához –, maga nem tetszik nekem. Menjen rendkívüli szabadságra, vizsgáltassa ki magát. Öt nap alatt öt kilót fogyott, a bőre sárga… A tünetei mindannyiunkat nyugtalanítanak… Negyven és ötven közt, veszélyzóna!

Futótűzként elterjedt: Néma Csillának rákja van. És Néma Csillán valóban fölfedezték a lassú, de kérlelhetetlen kórt. A sejtek megkapták a parancsot: burjánozzatok, bomoljatok.

Már a sejtek se mertek lázadozni. Be van fejezve a nagy mű, igen.

A propagandamunkát Tuba Ágoston kapta Néma Csilla után. Mit tehetett? „Addig jár a korsó a kútra…” – minden kiadványba beleszőtte. Inkább nevettek rajta.

Már-már maga is kezdett meginogni.

Végső kétségbeesésében a halottlátó asszonyhoz fordult: kivételes esetben hátha a jövőt is látja… Hogy is van ezzel a bizonyos korsóval meg a kúttal?

Akkor aztán nagyon megnyugodott. Ismét elnyerte az édes békességet.

A halottlátó nem félt Ebedlytől, többre tartotta a túlvilág lumpen szellemeit. Megjósolta: Ebedly is meg fog halni. Ez biztos. Nyolcvanöt és kilencvenkilenc között. Halálának körülményeit is pontosította: Ebedly mandulavirágos tavaszi napon, álom közben, egy luxusszálló teraszán csak úgy beleszunnyad a tenger morajába örökre.

…hát istenem. Így mégiscsak más.

 

Egyetértés

A naplót a jövő naptári évtől kezdve én vezetem. Így döntött a kollektíva, s én bizakodva vállaltam. Indoklás: a tavalyi naplóban kiértékeléskor a bizottság sok helyesírási hibát talált, s az idén sem volt a javulás szembeszökő. Például így írta Szabolcsiné:

„Minősítési munkája – dolgozóink szabája.”

Sehogy se akarta megérteni, mi a különbség a két ja-ja között. Még rímel is! Munkája – szabája. Pedig elvégezte a nyolc osztályt, estin, verelytékesen. Helyesbítek: verejtékesen. Nálam ilyesminek nem szabadna lennie, mivel szakközépem van. Egyedül nekem van szakközépem a brigádban, ahol is hat nő, két férfi alkot egységet. Tulajdonképpen ebbe az én drága kicsi saját naplómba eddig is mindent beleírtam: rövidítve, a lényeget bemásolom majd a hivatalosba. És csak a közérdekűt, persze. Nem olyan nagy pluszmunka, amellett a rendes bejegyzés, ötletes rajzok megannyi jó pont a versenyben. Az általános iskolában is az én élővilágfüzetem volt a legszebb, mindig ragasztottam a bal oldali szöveg mellé a jobb oldalra valami szemléltető példát. Őszi falevél, vasalva. Lakkozott madártoll. Préselt ízeltlábú. Csontszerkezet, fényesnyomásban.

Anyukáim is vezetett naplót, lánykorában. De ő csak a szerelmeit írogatta bele. A gondolatait meg az egyéb történéseket kihagyta. Talán mert akkoriban nem is voltak igazi történések, ámbár anyuka azt mondja, még a naplónak se mert azokban az években vallani, félt, megtalálja a diákszervezet, és még belemagyaráznak valami politikát.

Hát ez ma már nincs. Boldog békeidő!

Foglaljuk össze nagyjából. Úgy is mint stílusgyakorlat. Én idestova másfél esztendeje dolgozom a szakmában. Keksz- és Ostyaüzem 3. sz. telepe, sütőrészleg. Rázogatom a tepsit, mielőtt átmegy a kemencesoron, nehogy a tészta leragadjon. Nagyon unalmas, de technikailag könnyű. Csak beakasztom a kis kampósvasat, rántok rajta egyet-kettőt, aztán tovább… Szabolcsiné azbesztkesztyűvel kapkodja a szalagról a forró tepsit, ahogy a kemence kiköpi. Ütemesen kapkodja, át a másik szalagra, kissé ferdén és magasabbra helyezve, hogy a ráfútt levegőben száradjon. Ha elmélázik vagy kifújja az orrát, egymást lökik a tepsik, összeszaladnak, kész a baj, a selejt, sőt… egy rossz mozdulat, s az alkaron ott az égés. Szabolcsiné már föl se szisszen, olyan a bőre, mintha elvakarta volna a gyermekkori bárányhimlőjét. Ehhez képest a potyogó keksz válogatása, a kiszerelés már élvezet. Egy papundeklidobozba a törött, bélelt, nagy fémládákba a különböző formák, óvatosan, rétegesen, de igen-igen gyorsan… Hevesnéé a törött, Juci és Manyi szortírozza a szögletest és gömbölyűt. Addig a legvacakabb, amíg nincs a fémláda legalább félig. Bele kell hajolgatni. A huszonöt kilós dobozokat Deske rakja targoncára, viszi a csomagolóba. Deske segédmunkás, ő az egyik férfitagunk. A másik, s ez ránk nézve hízelgő, tulajdonképpen a sütőműszak vezetője, Apafi kartárs. Vicces ember. Azt mondta, azért csatlakozott éppen hozzánk, hogy a férfinem tekintélyét erősítse a brigádban. Nehogy valaki részrehajlónak ítélje, minket hajszol a legjobban. Amolyan tiszteletbeli tagság ez, tudja mindenki. És majdnem elfelejtettem: velem szemben Hercegovics néni a nyolcadik. Ő is rázogat. Vigyázni kell, nehogy ugyanabba a tepsibe akasszuk a kampót jobbról-balról, vagy véletlenül kétszer rázzuk meg ugyanazt. Hercegovics néni folyton beszél, de nem hozzám, hanem a kekszekhez.

– Gyertek, gyertek, lelkecskéim, tánci-tánci…

Őrült idegesítő.

Mindenki öregebb nálam, csak Deske körülbelül huszonkettő. De hát, mint említettem, Deske segédmunkás, irtó primitív, mint társalgópartner szóba se jöhet. Juci és Manyi családos, csak az ember meg a gyerekek, ez az egyetlen témájuk. Hevesné elvált asszony, meglett harmincas, azt hangoztatja, a világ minden kincséért se menne újra férjhez, de ha Apafi elrohan előtte, ábrándos pofát vág, s úgy dobálja a törött kekszet a dobozba, mintha ki akarná számolni akáclevélen, szeret – nem szeret…

Szóval mi vagyunk mi. Muszáj átgondolnom, ha az én feladatom ezentúl a rögzítés. Az ezüst fokozat tartása és az arany megcélzása, távlatosan.

Talán elfelejtettem, Szabolcsiné a brigádvezető. Rendes asszony, csak folyton szakad róla a víz. És az egészségügyi tornát mindig ellazsálja. Én megértem, de a felsőbbség részéről már részesült figyelmeztetésben.

Január 1-jétől elkezdem. Hercegovics néni hímzi az új borítót a naplóra, a karácsonyi hármas ünnep alatt. Hercegovics néninek nincs senkije, bejáró Pécelről. Rövid vita után úgy döntöttünk, a hímzés jellege maradjon magyaros, ha nem is kötődik bizonyos tájegységhez. Tulipán, margaréta, zöld indázat. Középen hagyunk helyet a névnek, mert egyelőre csak 6. sz. Sütőbrigád vagyunk, hiába csúfolódik Apafi kartárs, vegyük fel a Makrancos Kata nevet. Ez a mániája, hogy szeretünk ellenkedni, folyton jár a szánk, pedig a negyedét se hallja…

Például ilyesmiknek nem lesz a naplóban helye. Ámbár törekszem, hogy tükrözze életünket. (Karcsi azt mondja, a vőlegény jogán, hogy nekem egy morzsa is elég, s már azt hiszem, vagyok valaki. Karcsi egyéniség. Meg akarja valósítani önmagát, csak még konkrétan nem döntött, hol. Karcsi rendesen érettségizett, nem egyszerű szakközépben. Karcsira föl lehet nézni, teli van ideállal.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz körülmények között köszönt ránk az új esztendő. Karcsi kultúrmissziót vállalt vidéken szerződéssel, azt mondja, ez csak ugródeszka, de addig is, Karcsi gyakorlatilag nincsen. Ez csak magánföljegyzés. De Apafi új normát hozott, neki is úgy adták, szükségszerű gazdasági intézkedések, a termelékenység emelése címén. Több tepsi, ugyanannyi pénz. Apafi kiselőadást tartott a jobban differenciált munkáról. Például, hogy Deske munkája, a huszonöt kilók föl-le pakolása nehéz testi munka. Ezért kap ezentúl külön pótlékot. Hevesné kezdte: nem ért ezzel egyet. Deske aránylag kevésszer emel huszonöt kilót naponta, közben ide-oda tologatja a targoncát, liftezik. Szabolcsiné percenként emel négy kilót, tűzforrón, tessék összeadni, mi a végeredmény, melyik a nehezebb munka…?! És a szalagmozdulatok mechanizmusa? A pszichikai károsodás?! Apafin látszott, hogy hajlik ezt felfogni, de dühös is. Mindig akkor dühös, ha szíve szerint igazat adna, de nem teheti. Nincs ez még precízen kidolgozva, mondta, a munka nehézségi fokának ilyen bonyolult mérése, ez most még csak az első lépcső, Szabolcsiné bére így is a legmagasabb. Különben is, pszichikai károsodás, honnan vesz Hevesné ilyen kifejezéseket?! Hevesné azt felelte, a lakóhelyéhez közel eső művelődési házban hallotta, a magányosok klubjának Szamovár teadélutánján, amit egybekötöttek ismeretterjesztő előadással. Manyi erre megjegyezte, jó annak, akinek holmi teadélutánokra is marad ideje, próbálna meg ő a három fiú mellől, a szerelmetes férje mellől vacsorafőzés helyett elszökdösni… Juci megvédte Hevesnét, Jucinak csak két gyereke van, és az ura hol otthon, hol az anyjánál. (Juci szerint bár maradna az édes jó anyjánál végleg!) Szóval Juci azt mondta Manyinak, ne irigyelje Hevesnét, inkább, ha már olyan nagy gondja van a családra, főzzön már egy kis krumplit is rizs helyett… (tudniillik Manyi kikottyantotta, decemberben húsz kiló rizst vásárolt, s most csak úgy érzi, hogy spórol, ha folyamatosan azt eszik…). Szabolcsiné sóhajtott, ezek vagytok ti, megint a hülyeség. Hercegovics néni humorra vette: ezután nem becézi a kekszet, bosszút áll, jól beolvas minden egyes darabnak.

Én inkább nem szóltam, pedig világos, hogy a képzettséget is figyelembe kell venni. Ha tisztázódik az életünk Karcsival, leteszem a technikusi különvizsgát, és pá-pá, szalag… Deske utál minket, vádaskodik, hogy lenézzük. A végén sok lúd disznót győz – kiáltotta oda Apafinak, szemtelenül kacsintott. Hát majdnem megvertük. Apafi kijelentette, ha csak ennyi itt a becsület, kilép a brigádból. Mintha ő lenne az oka, ő, aki maximálisan képvisel minden képviselhető érdeket!!

Valahogy lehiggadtunk. Szabolcsiné nyugtat minket, minden csoda háromnapos. Aztán előbb-utóbb visszazökken minden a régibe.

Anyukám véleménye szerint az is nagy dolog, hogy kinyithatjuk a szánkat. Ők még ki se nyithatták az ötvenes években. Hercegovics néni a harmincas évekről mondja ugyanezt.

Mindenesetre fölfektetjük a brigádnaplót. Szeretném aránylag őszintén. A napló a legőszintébb forma. Ezt tanították az iskolában. Nagyon fontos a nyelvezet!

 

Január

 

(Piros keretben az Újévi Köszöntő, újságból ollózva.)

 

(Az évi tervszámok kalligrafikus rajza.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Pokolian mulatságos, hogy amióta többet kéne naponta produkálnunk, egyre gyakrabban fordul elő: nem jön a tepsi a tésztával. Állítólag a keverőgép nem bírja a fordulatszámot. Pokolian mulatságos lenne, ha nem álláspénzt fizetnének. Apafi szökik előlünk, megjegyzem, a többi brigád is üldözi. Már szerelik, motyogja Apafi, már szerelik… A technológiai folyamaton, a gépek korszerűsítésén kellett volna kezdeni, mondta Hevesné. Apafi nyíltan szembefordult vele, ezt is a magányosok klubja diktálja? Nem, felelte Hevesné, hanem a józan paraszti esze. Úgy látszik, már nem szerelmes Apafiba. Én se leszek soká Karcsiba, egy hónapja nem láttam. Tanulmányrészleteket küldözget a falusi értelmiség viselkedési formáiról, de még azt se biggyeszti oda: milliószor csókollak.

És van egy gyászunk is. Meghalt Juci ura. Szerencsére az anyjánál halt meg, favágás közben, hirtelen agyembólia. Ilyenkor kitetszik azért a szeretet, gyűjtünk meg minden. Az élővirágkoszorú februárban iszonyú drága, de ezen nem szabad kicsinyeskedni, még Deske is beszállt. Sőt, fölajánlotta, készít a sírnál színes fotót, van rá apparátusa. Igazán szép temetés sikeredett, még a hó is esett, alaposan kisírtuk magunkat. Juci és az anyósa egymással szemben álltak a gödör szélén, mindketten egy-egy hosszú szálú szegfűt dobtak a sírba, a két szegfű összeakadt, úgy esett a koporsóra. Láttam az öregasszonyon a gyűlöletet, még a gödörbe is lemászott volna, hogy a saját gyászát a menyéétől különkaparja… Mi kitartottunk Juci mellett, hazakísértük, Apafi hozott bort, a gyerekek traubit ittak, a végén Juci már halványan elmosolyodott…

 

Február

 

(Fényképfelvétel a temetésről. Fehér hó, fekete ruhák, még a virágok is fehérek. Hevesné fején lila turbán.)

 

(Zuhanó piros grafikon és hatásos, vastag kérdőjel.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Karcsi följött négy napra. Ő valóságos szellemi központ odalent, járnak rá, mint a kútra. Nem lányok azok? – kérdeztem, de Karcsi a legalaposabban eloszlatta a gyanúmat, a lányoknak is vannak lelki problémáik, nem csak a szexualitáson jár ma már az eszük… el sem tudom képzelni, mondta, milyen belső válsággal küszködik az emberiség, én ezt el tudom képzelni, de azért egy moziba elmehettünk volna vagy egyéb, viszont Karcsit nagyon legyöngítette a lappangó vírusos influenza. Aggódom érte: igazán nem látszik az egészséges vidéki levegő… Talán nem kéne Karcsi mellett ilyen eszményien kitartanom. De az üzemben mindenki nős. Húszon felül szinte minden KISZ-tag már komplett családapa. A diszkó meg nem az a hely, ahol a feleséget szerzik, ezt anyukám is alátámasztja.

Idebenn valahogy összerázódtak a dolgok. Rohannak a tepsik, folyamatosan. Már annak is örülünk, hogy több munkával meglesz végre a régi pénzünk. Viszont a társadalmi munkavégzés területén elmaradtunk. Pedig ez komoly szempont a kiértékeléskor. De hát hol, mikor? Jucin most tört ki, hogy mégis szerette az urát. Tiszta idegbaj a nő. Hevesné tanul. Manyika a három „vadmalaccal…”? Deske azt mondja, dolgozzunk valahol, óvoda vagy parkosítás, ő majd lefényképezi, a nyersanyagot és vesződséget ráfordítja, ez az ő vállalása… Apafi építkezik. Hercegovics néninek van ugyan egy külön maszek ügye: esténként eljárogat egy öregasszonyhoz, egy nála is öregebbhez, megeteti, lemossa, megforgatja az ágyban. Minden ellenszolgáltatás nélkül. Ez igazán borzasztó szép Hercegovics nénitől. Én is segítek egy csökkent hallású kislánynak a házban, ha nem tudja a leckét megcsinálni.

Szabolcsiné kifejtette a tornaszünetben, ha odafigyelünk, tulajdonképpen mindenki föl tud valami többletet mutatni, amiben nem vezérli anyagi érdek, csak hát az nem szabályos, mert nem kollektív. Föl kell ajánlani az egyik szabad szombatot. Mindig vannak aktuális üldözöttek. De nem jutottunk egyezségre, melyik szabad szombat legyen is az… Én mindenesetre addig is beírom, ami egyéni. Hátha érvényesítik.

 

Március

 

(Nemzetiszínű és vörös lobogó, átlós nyéllel. Szabadkézi rajz.)

 

(Igazolás beragasztva: Guti Lászlóné, Manyikánk, önkéntes véradó.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Ez az április egy téboly. Apafi meszes hajjal szaladgál, azt mondja, liszt. Alig alszik. Megkért minket, segítsünk vasárnap, visszahálálja, hasonlóan. Mint igazi kis közösség. De hát ez se számít társadalmi munkának: téglavakarás Apafinál! Hevesné azt mondja, ezzel az erővel inkább a különműszak. Humbug az egész, Apafi könnyen ígéri a viszontszolgálatot. Közülünk a jövőben senki sem óhajt villát építeni!

Pedig nem is villa. Szerény hétvégi ház. Nekem mindegy. Karcsi nem is válaszol. Biztosan vajúdik a tudata.

Nincs túl emelkedett kedvem. Igen-igen csúnyán összemarakodtunk a negyedévi prémiumon. Drága kicsi naplóm, még előtted is szégyellem. A kellő fejlettségi fok hiánya. Valaki (tapintatból nem nevezem néven) hirtelen indulatában még a koszorúra adott százast is felhánytorgatta… nagyon le vagyok verve. Érződik a tavaszi front is.

 

Április

 

(Virágzó cseresznyeág a Képes Magazin-ból.)

 

 

(Az összegek részletezése.)

Utóirat: „Éljen ápr. 4.!”

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

A hangulat egyre vacakabb. Kiéleződött a férfi-nő harc. Május elsejére három főt kellett jelölni a kivonulásra, de az idén rosszul jött ki a május elseje, pont vasárnap! Már ez is! Nemhogy egy plusz nap, hanem egyeseknek még mínusz is! Hercegovics néni jelentkezett, de Hevesné rögtön letorkolta, miért éppen a legöregebb, amikor itt vannak a délceg férfiak? Miért a nők, amikor Deskének se kutyája, se macskája… Apafinak meg hivatalból kéne példát adnia. Tegyük fel, mondta Szabolcsiné, hogy a két férfit elhajtjuk, de ki lesz a harmadik? Mind rám néztek, persze, nekem sincs senkim. Még kifogásom se. Én szeretem a május elsejét, vidám és szórakoztató, mitől van az, hogy most mégis azt érzem, velem akar mindenki kitolni? És persze, Deske nem állt kötélnek. Ő segédmunkás, személyében hiánycikk. Különben is: vele cipeltették tavaly is a legnagyobb dekorációt, a Dózsa György úton, végestelen-végig. Apafi megsértődött, belőlünk hiányzik az elemi méltánylási készség, most, amikor a finisben még holdfénynél is dolgozik…

Hát igen. Hevesné iskolás. Jucika gyászol. Manyika nagycsaládos, és a férje munkahelyével vonul. Szabolcsiné nincs túl jól, szinte nem normális, amennyire folyik a víz róla. Hercegovics néni… hát igen. Piszok lennék, ha neki kéne helyettem.

Végül Hevesné és Szabolcsné iratkoztak mellém. Szidták a büdös, lusta férfiakat, csak a pofájuk jár.

Ráadásul esett is, szél fújt. Befagyott a fenekünk.

 

Május

 

(Melléklet nincs.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Karcsi jelentkezett. Csalódott a kulturális vonalban. Tanyára megy bikát tenyészteni. Majd engem is hív, ha lesz anyagi bázisa.

Karcsi egy hülye. Majdnem elpazaroltam mellette a legszebb fiatalságomat, mint anyukám egykor a sajátját. Nem kell sietni azzal a párválasztással… ismerkedni, táncolni, nyáron a Balaton, nem leragadni a kispolgáriságban.

Ez itt a brigádban fájó pont: a közös színház, közös mozi. Ami az egyiket érdekli, nem érdekli a másikat. Megjegyzem, ez a könyvekkel is így van. Pedig valahogy kéne fejlődni. Csak tudnám, másutt hogy megy ez. Hogy még vetélkednek is! Mi még a tévéműsoron se tudunk megegyezni. Szerintem az egyéni kulturálódást is be kéne számítani.

 

Június

 

(Nevető-síró színházi álarc, ezüspapírból.)

 

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Nagy baj van!!! A versenyfelelős átnézte a naplót!!! Figyelmeztetett, ha így folytatjuk, ha ilyen a belső egyenetlenség, visszaminősülünk. Ezüstből bronzra!!!

Most engem okolnak. Hogy miért kellett tücsköt-bogarat beleírni.

Csak Hercegovics néni véd. Ő azt mondja, neki mindegy, bronz, ezüst vagy arany. Csak a lelkiismeretével legyen rendben az ember. A többi gittegylet. Kérdezte, olvastam-e a Pál utcai fiúk-at?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szép kis versengés. Ki tud folyékonyabban hazudni? Tulajdonképpen háborgok. De azért ez a nyár nagyon kinyitotta a szemem. Azt hiszem, ifjúságom szertelenségeit végleg eltörölte az élet kíméletlen keze. De hagyjuk a romantikát.

Ami van: az is más. És amit értékelnek: az is más. A kettőt még óvatosan, kis százalékban sem szabad összekeverni.

Hibáztam. Anyukám szerint ideje a naivitásról leszokni.

Egyik fiú olyan, mint a másik. Pinceklubról – pinceklubra. A beutalót nem a Balatonhoz kaptam, hanem a szoboszlói gyógyfürdőbe. Hercegovics néninek átadtam, örült neki.

Valahogy elvesztettem a kedvemet az írogatásra. Drága naplóm, csalódtam benned. Hátha az se igaz, amit látok, és csak összevissza fecsegek.

A hivatalos naplóvezetésben pedig azt kell ábrázolni, szigorú következetességgel, amit szeretnénk elérni. Mintha múlt idő lenne a jövő, ennyi az egész.

A nyarat összevonjuk.

 

Július – augusztus

 

(Az ország üdülőiből képeslapok, írott felükkel beragasztva.)

 

(Fénykép: a brigád Apafi udvarán guggol, a kész ház háttérben.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Szabolcsiné súlyos beteg. Váltjuk egymást a kemencénél. Szerencse, hogy még a nyári hőséget végigcsinálta. Szabolcsiné szerintem teljesen kész. Nincs pontosan megállapítva, az idegei miatt vannak-e állandó görcsös alhasi fájdalmai, vagy az idegtünetek léptek fel az állandó görcsös alhasi fájdalom miatt?

Hercegovics néni másnaponként hírt hoz róla. Ha nem kapunk még egy embert, kidöglünk mi is. Apafi azt mondja, türelem. Amíg a végleges helyzet kialakul. Mármint Szabolcsinéval.

 

Szeptember

 

(Lírai antológia borítólapja: Ősz az irodalomban.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Nem történik semmi. Szabolcsiné megpróbálta, de két nap múlva újra kiírták betegállományba. Manyi férje állítólag fölszedett egy büféscsajt. Hevesné azt mondja, ez törvényszerű. Juci majdnem leköpte: miért szítja a viszályt?

 

Október

 

 

(Cikk: Az Üzemi Híradó jelentése a 6. sz. brigádról, Jókedvűek címmel.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

A sor a színházban csaknem üres volt. Hercegovics nénivel ittunk a szünetben egy narancslét. Ő fizette. Egy lélektani drámát láttunk, Hercegovics néni azt mondja, részleteiben azért lehetett érteni, csak a mi színészeink rosszul beszélnek, elmotyogják a mondatok végét.

Kijegyzeteltük a könyvek tartalmi ismertetőjét. Ha valaki megkérdezné mégis.

Némi különpénz. A szokott hecc. Azért kapott valamit Szabolcsiné is.

Ünnepség. Apafinak oklevél, borítékkal.

 

November

 

(Az oklevél satírozott másolata.)

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

A lemaradást be kell hozni. A fenének sincs kedve firkálgatni. Tervhajrá, leszakad a karom, beszakad a hátam. Túlóra kötelező. Szabolcsiné még mindig. Manyi férje már megbánta. Karcsi átnyergelt. Tőlem!

Egymást tépjük, ez némi könnyebbség. Ránk sóztak egy harmincöt perces TIT-előadást. Nagy fülű, monoton ürge. A szecesszió változatai Magyarországon. Mi a frász az a szecesszió? Harminchét percet beszélt, egyszer se nézett ránk. Aztán a végén ránk nézett, s azt hiszem, elszégyellte magát. Buzgón kérte a naplót.

 

December

 

(Karácsonyi ág, gyertyával.)

 

 

(Dokumentáció. Kopírozott zárócsillag.)

 

Az előadó bejegyzése:

„Nem minden arany, ami fénylik!”

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Püff. De velünk már, ezen a vonalon, nem lehet kitolni… Az utolsó lapot kitéptem. Újramásolom, a zárócsillaggal.

Egyetértés!

…Hevesné azt mondja, nem is hazudunk. Hiszen egyvalamiben mindannyian egyetértünk.

 

Üdülő a mélyben

Korszerű, praktikus építmény. Romantikus helyen: közepében a völgynek. Talán csak túl szűk a völgy, túl közeli és túl meredek a hegyek lába. Inkább zárnak a sziklák, semmint tárulkoznak. Nincsen a szem előtt hívó távlat: ezért hiányzik a késztetés, hogy az ember nekivágjon, föl az oromra. Még az édes bánat is hiányzik: hogy nincs erő, tehát úgyis hiába. A kárpótlás a komfort, a könnyű megközelítés és a valóság: itt a legforróbb nyárban is hűvösebb van, kellemes, fojtott illatú hűvösség, kevés csapadék, a hegyek fölfogják a vizet. Ami mégis lecsurogna, csatornarendszer vezeti még mélyebb völgyekbe, ahol nincsen ilyen gyönyörű üdülő, semmi sincs, egyáltalán. És persze azt is meg kell szokni, hogy későn jön a nap és hamar elmegy. De hát valamit valamiért. A védettség sokat megér.

Az üdülővendégek kétfélék: vagy eleve ide vágytak, vagy ide utalták őket. A vezetőség természetesen mindent elkövet: jövőre se legyen makacs álmuk a szeszélyes tenger vagy a csúcsok léghuzata. A cél: elégedettség. Minden korosztály, mindkét nem és a kevert rétegek általános eufóriája. Jelenetünkben tökéletes nyáridő, maximális a kihasználtság: az elegáns pótágyak is négy lábon. A szobák berendezése ízléses; majdhogynem egyforma. Csak az ágyak száma különböztet. A zuhanyozófülkék tiszták. A falakon tapéta. A tapétán világító pirossal keretezett házirend, közvetlenül az ajtó mellett, a villanykapcsoló alatt. A díszítés: csatajelenet. Rézkarc, olajfestmény után. Részlet. Csak egy győztes fej, egy óriási „hurrá” kinagyítva. A konyha kitűnő. A, B és C a menü. Bár egyfajta a hús, de variálható az elkészítés módja. A köret zsíros és tömő. A szeszes italok – külön pénzen, szabott időben – válogatottak. A legerősebb vodka, a legnemesebb párlat, a legrégibb évjáratú borok. Export a söröcske. A bárban, a teraszon, a szobákban, a parkban megannyi magvas eszmecsere vagy gondtalan csevej – a kívülállók képzete szerint.

Az özvegy, negyven körüli, a magas bárszéken, mértékkel ivott.

– Az a világ elmúlt, barátom – mondta. A rendész, zömök, még nem öreg, Napóleon-frizurás férfi, hallgatta. Hitte is, nem is.

– Az a világ elmúlt – az asszony megismételte –, hogy én még egyszer a függetlenségemet föladjam. – Nyelvét megmosdatta a pohárban. – Engem anyagiakkal ne kecsegtessen senki. Az nem szempont a házassághoz.

– Olyan jól keres? – A rendész figyelte a lubickoló nyelvet. Ez még nem rendzavarás. – A képesítés nélküli nevelők a bérskálában legalsók.

– Mit gondol, barátocskám, szórakozásból sütögetem a fagylalttölcséreket?

– Nem is maga sütögeti – szólt közbe a lány. Homokszín gyűrött gézruhája alatt nem látszott a testvonal, de egypántos sarujában a mocskos lábfej igen. Divat a koldusgúnya. – Nem is maga sütögeti, néni. Akkor nem lehetne most itt. Kiadta bérbe.

– No, miből lesz a cserebogár? Még mindig tisztességesebb jövedelem! Mert azt ne meséld, a jöttment cimborád nem csurrantanak-cseppentenek. Ami a szívemen, a számon, galambocskám, nem vagy te filmcsillag, ne pillogj sértődötten… A kolléga nagyvonalú. Ha nem üdülőn belül partizol, behunyja a szemét.

– Néni, maga kiszáradt. Fogalma sincs, milyen a zsongás. Talán árulom magam? Én csak azzal fekszem le, akiben kedvem telik.

– Öt percig… – biggyesztett az özvegy. A rendész odébb húzódott. A békítés nem az ő feladatköre.

– Öt perc nagy idő – mondta a lány. – Miért sérteget? Irigyel?

– Ezekért? Csupa ágrólszakadt, a java se kéne belőlük. Ragad a hajuk. Aztán ne csodáld, ha egy rendesebb férfi kikerül.

– Rendesebb férfi – biggyesztett a lány is. – Nézzen körül. Micsoda férjek. Megdögölhet mellettük a nő. Hát nincs szeme? Velem kötözködik? Ott laknak maga mellett, a férj és feleség. Hallhatja, mennyit siránkozik az a szegény gebe. Akár a falnak.

– Hja – enyhült az özvegy. Ez a lány túl hangos. Egyre többen közelítenek a pulthoz. Hiszen sarkukban az este: kerget, mámorba szorít. – Nem kell a házasságot elsietni.

– Nem bizony. – Az exszínész is odatámolygott a pohárhoz. Tegnap este legurult a lépcsőn, még sántított. Jobbára statiszta. Hősszerelmes volt, amíg el nem itta az eszét. Ilyen alkattal nem szabad inni. Vizenyőssé válnak az ábrándos kék szemek, véreressé a rózsaszín bőr, az arc gyermeteg, fiús kereksége pedig, mint a túlkelt tészta, szétesik. Ilyen alkattal meg kell halni harmincöt évesen. Az ital csak a szabálytalan vagy éppenséggel csúnya embernek segít, ha öregedéskor a szükségszerű váltáshoz a tehetség nem elég. – Addig kell várni, hölgyem, amíg a hold ezüsthídon lesétál egyenest a kegyed ölébe!

– Mit ironizál? Közben folyton tőlem kér kölcsön. Hogy fér ez a kettő össze?!

– Így van erkölcsi alapom – mondta komolyan a színész. – Képzelje, ha hízelgéssel csalom ki. Akkor leköphetem magam.

– Fura – motyogta a lány. – De én ismertem ám egy valódi színészt. Még ma is sztár, dicsekvés lenne, ha dobálóznék a nevével. De az nem ivott és zsebből fizetett. Az első férfi volt az életemben. – Ábrándosan kortyolt. Túl hosszú, magányos nap után az alkoholt a szervezete beszívta. Szeretett fecsegni. A gátlást megvetette. Tizennégy éves múltam éppen, akkor szoktam le a cigiről, később persze újra csak a füst… Ő szólított meg az utcán, levette a sötét szemüveget, hát látom, atyaég, ez Ő, személyesen, hát civilben még frissebb, mint a vásznon, a haját festi, igen, vörösre, a szerep, hát istenkém, attól még nem buzi valaki, azt mondta, az ártatlanság, ami még megmentheti, mert a világ kész pusztulat, és csak nézett a két szemével, két napig csak nézegetett, esküszöm, nem mert hozzám nyúlni, szentségtörés, azt mondta, és borzongott hozzá, istenkém, micsoda szerelem volt, istenkém, micsoda férfi… – Lovaglóülésben vette a bárpultot a lába közé, ritka, egyenes szálú haját kétoldalt marokra fogta. – De hát maguknak mesélhetek. Csak a nagyanyám regényeiben van ehhez hasonló.

– Olvasni is tudsz, szépség? – Puha sportcipőben nagyfiú is besompolygott már. Csillogó lánc a nyakán, hőségben is pulóver, „I am somebody” – felirattal. Tartottak tőle, még a rendész is. Lebukott család utolsó sarja. De amíg le nem buktak, milyen magasan volt az az asztal! És hát, mint tudjuk, a szerencse forgandó. – Csupa újdonság! A bölcs özvegy hallgat, jeles művészünk ma még a saját lábán. Hercegnő, jeget is…!

A hercegnő – a gondnok nejének a húga – kicsi széken lapult a pult alatt. A testvérnénjétől kapta ezt a gúnynevet. Mint a becézést, úgy kellett viselnie. Afféle mindenesnek használták: szakképesítés nélkül mire is jutna, ha nincs a rokoni jóindulat? Az üdülők látták rajta olykor-olykor a kék foltokat, a nővér szomorúan bólogatott, valami egyensúlyzavar, gyakran zuhan, akár a kő. Hiszen csak rá kell nézni: még a bőrszíne is beteges! Az egészséges társadalomban ideggyenge fiatal, nagy csapás…

– Szóval regényeket olvasol, szépség? – A nagyfiú iszonyúan unatkozott. A heccben talált még némi szórakozást. – S mi a kedvenced? A nyanya románca?

– S neked? – kérdezte az íróféle, aki eddig igen jól álcázta magát: szinte egybefolyt a sarok mélyén a figurális álfreskóval. A gondnok tőle félt legjobban: állítólag két év felfüggesztettet kapott, vagy talán le is ülte, zavaros ok miatt, zavaros időkben. Persze, az ügy elavult. De hát nem fordulhat egy elavult ügy újra aktuálisra, ha a szél pörget egyet a golyón? – Neked mi az alapkönyved? A „Szűzföldek hősei” netán? A tata reprezentációs polcáról?

– Szállj le rólam… Ne gyakorold a szakmádat. Lazíts, haver. Humorérzék! Dumálj, te szépség! Csípem a sztorit. Ha kiszínezed, még a pokrócom alá is bebújhatsz.

– Ez állami üdülő, kérem! – A gondnoknő lyukacsos faajtó mögül, végszóra lépett a bárba. – Csodálkozom. A hangon. A témán. Ez nálunk nem szokásos. Vegyes eresztés, ezúttal, mondtam az uramnak, csak egy pillantást kellett a beutalókra vetni. Pedig nem tudok róla, hogy visszaminősítették volna az intézményt. Nem tudok róla. Pokróc…! Vattapaplan, minden ágyon!

– Asszonyom – az íróféle csattant –, ehhez önnek semmi joga. Nem ingyenes kenyérpusztítók vagyunk: megdolgoztunk és fizetünk. Élcelődni nem tilos. Én sem tudok róla, hogy átminősítették a nagyra becsült intézményét, kaszárnyává… például. De ha éppen a pokróc a baj, legyen paplan… ha az alatt óhajtja a pavilonos zöldségest fogadni.

– Mi ez a durva vicc? – A gondnoknő konyakszőke kupolakontya fenyegetően zuhant poharat öblítő húga felé. – Ki fantaziál itt az én üzleti kapcsolataimmal?

– Üzlet! – Az özvegy dühödten nézte a lihegő melleket. Akinek a mellén még látszik az indulat! – Ugyan, galambocskám. Azzal a tolvajjal. Háromszoros árat kér.

– Jaja… – a nagyfiú nevetett – a monopolhelyzet. Ámbár zöldségen kívül nekem is van árum. Nem is olyan rossz. Nem is olyan rossz.

– Ezért nem kellenek a magafélék – mondta álmatagon a lány –, ezért inkább a némák, ezért inkább a puszta mozdulat.

– „Meguntam én, komám, az összes emberi szavakat. Valamennyi szavunkat meguntam” – morogta az íróféle; ivott még. A hercegnő töltött, nagyon vigyázott, nehogy a jelzésig szaladjon a pohárban az ital. Az a nővére pluszhaszna. Jaj tőle elvenni.

– Valami rémlik. – A színész kezében megállt a lapos üveg. – Ez valami régi dráma…

– Nem is olyan régi – mondta az íróféle, s aztán megismételte. – Nem is olyan régi…

– Igenis létezett. – A lány hirtelen leugrott a bárszékről, odapenderedett középre. – Igenis sztár volt. És igenis felajánlotta az életét. A karrierjét, ami kettétörik, ha elvesz. Mert akkor el kell válnia, és a felesége rám uszítja az erkölcsrendészetet meg a sajtót… de megtette volna. Az utolsó gyógyszer te vagy – mondogatta. Gyógyítottam, igen. Aztán, tudják meg, visszaadtam a köznek. Nem is sírtam, csak a számat haraptam össze, így… a lábamat csókolta, múzsának nevezett, sőt szentnek…

– Galambocskám – az özvegy észrevette a gézruhából kivillanó hosszú combokat –, ne szédíts te minket. Nem szabad kiszolgálni, a minimális önkontrollt is elveszti!

– Miért? – a nagyfiú megcsiklandozta a lány nyakát. – Olyan mulattató. Ételedben nem volt egy normális pasasod!

– Nekem bejegyzett munkahelyem van! – A lány belelovalta magát a hisztériába. – Gép- és gyorsíró… és ez jutalomüdülés, te szemét. De te még mindig abból élsz, amit a családod egyenlőség címén begyűjtött!

– Csönd! – kiáltotta a rendész, civil arcát elvesztette –, a gondnoknőnek igaza van. Itt nem lesz semmiféle rendbontás. Erre a személyem garancia. Garázdák, felforgatók ne üdüljenek. Nem is tudom, hogy kerültek egyesek a csoportba. Nem is tudom.

– Én nem vagyok új vendég. – A lány lehiggadt, helyretekerte magán a ruhát. – Engem már tavaly is beutaltak.

– Ezt tanúsíthatom. – Molylepke-asszony ácsorgott az ajtóban, a lebegő, színes függönycsíkokba kapaszkodott. – Együtt voltunk. Augusztus végén, akkor is.

– Ne fogóddzon a hálóba, asszonyom – mondta a gondnoknő. – Mindennek megvan a maga rendeltetése! És ne szórja az üres gyógyszerdobozokat szerteszét. És vigyázzon, mit dob a kagylóba! Tisztelettel megkérem.

– És egy kicsit halkabban – csatlakozott az özvegy. – Esténként. Mert vékonyak a falak. Nagyon zavaró tud lenni. Az a sok beszéd, nyüszögés. A kedves férje igazán tehetne valamit. Higgye el, csupa részvét itt mindenki. Rosszabb, mintha köhögne. De nem helyesebb a szanatórium, ilyen határesetben?

– Bocsánat – a molylepke-feleség még jobban elvékonyult. – Nem akarok én semmit. Csak ha beszélek, könnyebb. Momentán ez van rajtam.

– De ha úgyse válaszol a kedves férje – sóhajtott a lány. – Már tavaly sem válaszolt.

– Úgyis közeleg a süppedés. A verem…

– Na, azt ne – mondta halkan az íróféle. – Akkor inkább fecsegjen. Ki vele.

– Tavaly az az öregember… – Az asszony szeme tévetegen kutatott körbe-körbe. – Az úgy megvigasztalt… ideig-óráig. Már a haláltól sem féltem. A szorongást is oldotta. Azért jöttem vissza. Hátha az idén is?

– Az az öregember. A lány elmélázott. Igazi úr volt. Kezet csókolt. És megjósolta, közeledik a nagy Ő… A neve… na, itt van a számon…

– Hacsak az a piszkos vendég nem – a gondnoknő gúnyosan csücsörített –, aki elfelejtette kifizetni a különfogyasztást. Az lehetett. Locsogott folyton-folyvást. Még egy tisztességes bőröndöt sem hozott magával. Batyuba csomagolt, emlékszem.

– Nem ezekre rendezkedtünk be – mondta a rendész. – Nagy pénz fekszik ebben az intézményben. Különben sem nyugdíjaskörnyezet. Felnőtt, egészséges emberek: munka után a jól megérdemelt pihenés. Tessék örülni. Ami nem rendzavarás.

– És nem is disznóól. – A gondnoknő beszólt a pult mögé, az elefántcsontszínű hercegnőnek. – Töröld fel a tócsákat. Szépen kérlek. És zárás után ne mászkálj. Mert elesel megint. Ahogy tegnapelőtt is elestél. Mesélted, miért estél el? – Fojtottan nyájas hangja, mint az ostorvég, piros csíkot hasított a hercegnő arcán. – Soha, soha nem szabad ám hazudni!

– Meg verekedni sem – jegyezte meg az íróféle, provokálóan és határozottan.

– Verekedni? – A gondnoknő boszorkányszemöldöke középen összeszaladt. – Még csak az kéne! Verekszik itt valaki, húgom?!

– Feltöröltem a tócsát. Elmostam a poharakat. Zárás után azonnal lefekszem. Ki verekedne? – darálta a hercegnő, és könyörögve az írófélére nézett. – Ne tessék kombinálni!

– Nincs itt lumpenelemeknek táptalaja – a rendész megnyugtatóan, optimista pózban a két karját tárta, óriási ölelésre. Úgy állt ott, mint a nyitott harapófogó. – Verés! Minden tekintetben idejét múlt fogalmak.

– „Senkit sem szabad hiába megverni, most csak a rend miatt verünk…” – morogta megint az íróféle.

– De jól idéz! – A színész csuklott. – Melyikünk játszik színpadon? Maga vagy én?!

– Mind a ketten. S ugyanabban a társulatban.

A színész bámult rá. Lehet, hogy értette; lehet, hogy nem. Aztán a molylepkéhez fordult.

– No… egy fél vodka… vagy whisky… esetleg puncs. És rózsásabb a világ.

– Ne kínálja – mondta az íróféle. – Neki csak árt.

– Maga mindent tud?

– Semmit. Az ugyanannyi.

– De azért pletykálgat! – A gondnoknő a karórájára nézett. –Hogy ki miért jön… odakintről… és kihez. Nem ízléses. Uram, nem ízléses.

– Ugyan! – A színész széles mozdulattal a pult mögé mutatott. –Hát ennek a sápadt kislánynak nem jár semmi szórakozás? Elvesz belőle az a tetovált zöldséges? Jut is, marad is. Felebarátaim, ne irigykedjetek!

– De nem! – sikított a hercegnő. Ahogy a nővére megsimogatta, a befele fordított gyűrű beakadt a hajába.

– Persze. – A gondnoknő tovább egyengette a loboncot, kicsit kócos! – Még hogy hozzád? Az az áldott türelmű sógorod, az én szigorú erkölcsű férjem le is törné a derekadat! No, lassan mehetsz a szobádba. Itt nincs night-club. Itt a záróra kötelező. Nekifeledkeznek, aztán hangosan énekelnek… Sokan üdülnek még itt, ne felejtsék. Nincsenek egyedül az épületben. Még szerencse, hogy nem profilunk a lármás külföldiek. Akik azt hiszik, valutáért mindent lehet.

Csörgött a házitelefon. A gondnok recsegő hangját a többiek is hallották.

– Hol kujtorogsz? Gyere már, az anyád istenit! Én menjek érted?

A gondnoknő gyűlölettel markolta a kagylót. Szó nélkül ejtette a helyére.

– Ennek is te vagy az oka – sziszegte a húgának. – Te keversz gyanúba. Mert vannak még féltékeny, szenvedélyes férjek!

– Féltékeny férj! – A molylepke-feleség sóhajtott. – Milyen érdekes! Az enyém, tetszenek tudni, vadászik.

– Mire? – kérdezte az íróféle. – Itt nincs is vad. Kiirtották.

– Az neki mindegy. Csak a csizmát fölvehesse. Meg a sörétes puskát a szíjjal. Órákat elül. Órákat. Ha megcsalnám, örülne. De nem csalom meg.

– Mert magán múlik – vigyorgott a színész.

– Nem – mondta a molylepke. – Vár már engem az én igazi szeretőm. Halálnak hívják azt, halálnak…

– Hát ezért ül a férje a bokrok közt. – A gondnoknő indult, beljebb gyömöszölte a mellét a trikóba. – Egy nő, ilyen szöveggel?! Elég a mai napból. Holnapig szünet. Tessenek a kilátást élvezni, a teraszról vagy ki-ki a saját ablakából, akár…

– A húga ablaka a szeméttárolóra nyílik – mondta az íróféle. – Helyes ez?

– Kérem – a hercegnő összekulcsolta a kezét –, ne foglalkozzon velem. Tessék engem hanyagolni. Annyi más téma van. Annyi.

– No csendes jó éjszakát! – A rendész megcsörgette zsebében a kulcsot. – Én még körbejárok. Ellenőrzöm a portát. Illetéktelen egyén be ne szivároghasson.

– Hogy jut vissza a férjem? – kérdezte a feleség. – Ha a lesben kifárad?

– Ej, hát nincs itt csöngő? Ej, hát börtön ez?

A gondnoknő megtapogatta a pótkulcsot a kartonszoknya zsebében.

– Álmosító ám ez a levegő…

A lány valóban elálmosodott. Illedelmesen köszönt, még pukedlit is vágott, mint aki jelenésének végére ért. A hercegnő kisurrant az oldalajtón. Az özvegy biztatóan mosolygott, de a rendész a mosolyt nem viszonozta. A tétova feleség még hosszan ácsorgott a lépcsőfeljárónál, panaszkodott a karfának: lépni is nehéz. A gondnoknő igyekezett. Mire megjön a legény, a vénséget el kell altatnia.

Az íróféle meg a színész körbejárta a teraszt.

– Minek ez a korlát? – Az íróféle tapogatta a narancsszínűre mázolt, sűrű mintázatú vasat. – A mélyben vagyunk, nem a magasban.

– Öt métert itt is lehet zuhanni. Barátocskám, az öt méter, betonperemre, éppoly halálos.

– De azért szebb a tetőről…

– Mindegy. Ebben a ködben… Köd kívül-belül. Már régóta ez az értelmetlen lötyögés…

– Ha részeg vagyok – mondta az íróféle –, minden tetszik nekem. Még ezek az emberek is. „Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik! Ember! Tisztelni kell az embert, nem sajnálni!”

– A hangsúly. – A színész csuklott. – Mindjárt hányni fogok… a hangsúly. Jaj, de árulkodó. Maga csúfolódik, barátom.

– Talán csak kételkedem. – Az íróféle fogta a másiknak a fejét, tartotta, amíg megkönnyebbedett. – Még nem dőltek el a dolgok. Az ember mindenért maga fizet. S ezért az ember szabad.

– Csönd – szólt rájuk egy ismeretlen, a homályból. – Későre jár. Nem veszik észre?

Teliholdas éj volt. A teliholdat egy tapadó felhő éppen kettészelte. Terepszínű foltos katonavászonnal álcázott égbolt alól egy-egy csillagkép részlete kiviláglott. Beszorult a levegő. Valami furcsa, iszamlós nedvesség. Talán más a harmat. Talán más az újabb reggel…

A hercegnő nem aludt. Raktár volt az ő szobája, eredetileg. Mint a téglalap, keskeny. S a falak őrizték még az ilyen-olyan keverékszagot. Tudta, már kerítésen belül a legény. A nővére engedte be, tudta azt is. A nővérének meg kellett várnia, amíg a gondnok elalszik. Neki pedig azt, hogy a nővére a friss húst elégülten ledobja magáról. Akkor a legény idesompolyog, fölmászik a szeméttároló tetejére, s a kicsi ablakon éppen befér a feje… Csak a feje. Csókok. Vergődés. Hogy a száj legalább a mellet elérje. Az ajtón lakat. A nővére azt terjeszti, hogy holdkóros is. Minden az ő védelmében, minden.

– Nem akarom – mondta, amikor a göndör, sűrű haj megjelent a keretben. – Undorodom. Miért nem csinálsz valamit?

– Virágocskám… – A legény egyensúlyozott. – Gyámság alatt vagy. S csak így jutok hozzád, rajta keresztül. De kiszabadítalak. Előbb-utóbb. Rohadt boszorkánya. Rohadt banda. Tolvajnak neveznek, mert magam szabom az árat… mert szabad vagyok. Hát ne zabálják, amit idecipelek. Hát egyék a fonnyadtat. De bosszút állok, érted is. Ingyencselédnek tart. Van ennek lelke? Nincsen. Mert a férfi állat: jó. De erre van az asszony, hogy a nemesre megtanítsa. Virágocskám, ha csak rád nézek, tisztul a szívem… Ha hozzád nyúlnak, megölöm őket. Késsel. Amivel a dinnyét lékelem.

– Nem hiszek. – A hercegnő adta a nyakát, nem is. – El fogod venni. Őt fogod elvenni, ha a sógor… Erre számít. A vértolulásra. Tudom. Általad akarja megölni. Hagyj engem. Talán valóban beteg vagyok. Talán valóban csak kényszerképzet, hogy folyton figyelnek és bántanak… Ennem, aludnom nem tilos. Nem járok rongyokban.

– Kényszerképzet? A kék foltok? A púp a füled mögött?

– Nem beszélek. Neked sem. És ha ő küld, hogy kipróbálj? S másnap aztán bosszút áll?

– Széttöröm az ablakot. Meglátod, egyszer széttöröm. – A legény befeszítette a karját. Ugrált az izmon a játékos tetoválás: a tizenhárom ágú csillag. Egy csillag, ennyi ággal: az már fogaskerék.

– Menj el. Ahogy pirkad, kelek. Az eltartásomért dolgozom.

– Miért nem változtatsz? Miért nem szöksz el?

– Hová? Egyedül? Nem értek semmihez.

– Majd fölszámolom az üzletet, virágocskám, csak úgy istenigazából megszedjem magam, s együtt nekivágunk. Kipréselem, amit lehet. Csak bírd ki!

– Küldesz vagy marasztalsz? Miért nem bízom benned? Az az öregember, tavaly, abban bíztam. Azt te sem csaptad be. A legszebb almát neki mérted. Pedig tavaly még a nővéremet szeretted!

– Az öreg. Hát persze. – A legény lemászott a tárolóról. – Nagyon tudott nézni. De nem a kezemet. A szememet nézte. Hogy a fenébe hívták? És hova tűnt?

Elálmosodott. Ma valahogy elég. Futó csókot intett, maga mögött úgy-ahogy elegyengette a cipője nyomát. A kulcsot becsúsztatta az oldalajtó tartóköve alá.

A hercegnő sírt, de halkan. A feleség sírása volt az, egyhangú, reménytelen, ami középről szivárgott, le a földszintig, s a fölső emeletre. Az íróféle forgott az ágyában. Nincs könyörtelenebb, mint a meg sem kísérelt vigasztalás.

– Félek. Élve temettek el majd. S felébredek a deszkaládában. És miért? Miért kell meghalni? Mik ezek a tárgyak? A sötét… kúszik a sarokból. Vidd el. Kérlek. Kérlek, szólj hozzám, életem, életem fele, szólj akármit…

Az özvegy átdörömbölt.

– Csöndet… Süketet faggat. Hát nem érti? Itt semmit sem értenek?

A lány fölébredt. Idegesítette a hang. Kivette a pótpokrócot a szekrényből. Megindult a nagyfiú ágyába. Nincs mit veszteni. A tét mindössze egy-egy megnyert óra.

A színész azt álmodta, egy darabban jajgatnak. S ő a király.

– Megkegyelmezek… – motyogta, s átfordult a hátáról a hasára.

A gondnok hortyogott. Hatott gyógyszer után az ital. A gondnoknő élvezte a sírást; köldökét cirógatta. Az öröm fűszeresebb, ha közben egy másik asszony szenved. A különbségek boldogítanak. Csak a hercegnőre kell vigyázni. Alattomos. A száját csukva tartja; de a mozgása, a tekintete vádol. Még meghágatja magát a legénnyel. Keskeny az ablakrés, de a sóvárgók találékonyak. A dolgokat dűlőre kell vinni! Történjen valami! Új felvonás. Ha rémség, hát rémség; mindegy.

 

(Függöny. Szürke, nehéz, fakult drapéria. Fűzött, csalfa hirdetés rajta az álom, vagy nyers tilalomtábla, ragasztott.)

 

A csúcsokon már régen ragyogott a reggel. A völgy még várta a napot, opálos bura alatt. A feleség surrant elsőnek a lépcsőkön föl s alá: kereste a férjét. De a férje, amíg ő tíz percre végre elszunnyadt, kilopózott a hegyaljára vadászni. A portás cimborált vele titkon. Ez az igazi férfiszenvedély: puskával cserkészni a terepet, rándulni minden cserjezörrenésre. Ha van vad, ha nincs vad: izgalmas ez mégis.

A kicsi, nyírott park a szelíd hasábba metszett fákkal, nedves padjaival várta az ébredő vendéget. Szilárdan hirdette az ember akaratát: a természet, lám, regulázható, bármily erős az erdő, bármily szabálytalannak ítélt a környezet burjánzása. Előbb-utóbb, minden, ami a kívül van, megadja magát.

Az üdülők többsége hatkor már talpon volt, ahogy mindennapjaiban megszokta. Tréningruhákban telepedtek a deszkákra, ülepükkel kötelességtudóan fölszárítva a harmatot. Mosolyogtak, nagyokat lélegeztek és keveset beszéltek. A lármás, furcsa társaság tagjait kikerülték, igyekeztek őket észre sem venni. Két hét gyorsan repül: ez már a turnus vége. Egyikük, a kis köpcös tatárképű figyelmeztette az elején az írófélét: ne zavarják a dolgozók nyugalmát. Most gyűjtik az erőt, amit végeznek, kemény a munka. De az íróféle erre is mit felelt, valami ilyet: „Ha a munka élvezet, akkor az élet gyönyörű! Ha a munka kötelesség, akkor az élet rabság!” Nem lehet minden munka élvezet, mondta volna a tatárképű, van ebben valami demagógia, mondta volna, de kisebbségi érzése volt, nem a szavak mestere ő. Jobb inkább nem keveredni. Ültek hát a padokon, sétálgattak, pingpongoztak, tévét néztek, és szorgalmasan, időben végigették a kínálatot.

– Nem bírom őket. – A lány kivonszolta a nagyfiút a paplan alól a teraszra. Volt egy-két perc, amikor elhitte: hátha elkezdődött a szerelem. – Nézd, milyen kukák! Várják a reggelit. A tojást, a vajat, a sonkát és a teát. Pedig – komolykodó képet vágott – az ember több annál, hogy csak jóllakjék.

– Ezt meg hol szedted? Filozófussal is összefeküdtél? – A nagyfiú bánta már a könnyelmű invitálást. Ez a csirke se tud mást, csak még rosszabb, mert lappang benne valami elfojtott, kóros romantika. Durván kell majd lerázni. Neki, még két éve is, válogatott anyagot szállítottak! Most meg ezzel is beérni…!

– Azt hittem, csak modor a cinizmusod. Azt hittem, kíváncsi vagy, milyen a nap, amikor éppen átbukik első sugara a hegy peremén…

– Leragad a szemem. Csak az állat kel ilyen korán.

– A barátod is kóborol már. Nem látod? Üres padot keres.

– Nincs barátom. A firkászokat külön is utálom. Azt képzelik, joguk van erre-arra… Volt idő, amikor még a léthez való jogot is kérniük kellett. Mesélhetnék. Én meg az apám. De bolond volnék! Az ember több annál, hogy jóllakjék…! Szépség, ne röhögtess!

– Az öreg mondta… tavaly… az a nagyon kedves bácsi.

– Tiszteletem. Szenilitásában összehordott hetet-havat.

– Az a baj, hogy nem emlékszem tisztán… a folytatásra. És arra sem, miért ezt mondta éppen.

– Dús a fantáziád, szépség. Most kopj le egy kicsit, én délig heverek. Déltől legalább sört kapni.

– De te nem vagy részeges. – A lány próbálkozott. – A színészünk részeges. De te nem.

– Ugyanannyit iszom. Csak jobb és fiatalabb a szervezetem. Ő legurul a lépcsőn, én, tapasztalhattad, szépség, épp csak fölgerjedek.

– Milyen igazságtalan ez – mondta a lány.

– Az igazságos élet kibírhatatlan – a nagyfiú ásított. – A kockázat, a kaland, a kiszámíthatatlan szerencse… Vidd a takaródat. A gondnoknő rendmániás. A rendész spicli. Nem állok le velük huzakodni.

A lány magára maradt, nyakában a takaróval. „Kidobtak – gondolta. – De hát általában mindig kidobnak. Ez a szabadság, így nevezik. S én is kidobhatok bárkit. Kölcsönös.”

– Mi baj? – Az íróféle föltornászta magát a teraszra. – Nem sikerült az iccaka?

– Miért nem tud itt senki semmi üdítőt szólni? – A lány sátort csinált a takaróból, belebújt. – Miért marja egyik a másikat? Aki meg hallgat, miért olyan bamba? Miért volt az az öreg olyan megnyugtató? Ej, maga is csak…

– Ki különb itt? Én ugyan nem hirdetem. Legendás öregember! Hazudott, leányzó. Mert sajnált benneteket, hogy az ördög vinne el, ahányan csak vagytok. Tudod, én olvastam ezt. „Van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság. Aki lélekben gyönge, és aki idegen nedvekből él, annak kell a hazugság… De aki a maga lábán áll, aki független és nem idegen kenyeret zabál, minek annak a hazugság?” Valahogy így…

– A szabadság! – dadogta a színész. Ügyesebb volt a nagyfiúnál, még este megtöltötte, a szabály ellenére, lapos üvegét. – Az én Istenem! A magam lábán! Igen. Ámul majd a publikum. Csak a szerepre várok, a lehetőségre, nem elfecsérelni mindenféle csip-csup apró jelenetben a képességeimet, hanem még egyszer hozni az igazi formámat… Tíz kilót kell lefogynom. Mi az a tíz kiló?

– Híznod már sikerült. Amióta itt vagy, legalább hármat. – Az íróféle nem akart bántani. Inkább figyelmeztetett.

– Én? Én híztam? – A színész körbetoporgott, mint a mutatványos medve. A pólóinget körben felgöngyölte. – Hol? Csak gyűlnek az inspiratív erők! Falstaff-alkat…!

– Neked a lelked is hájas, barátocskám. Megzabált az ital meg a zsír.

– Engem nem tartottak állami koplalókúrán!

– Hasznos kúra volt az. – Az íróféle nyugodtan végigzongorázta sovány bordáit. – Különben is, rehabilitáltak.

– Mégse írsz semmit! Nincs sehol a köztudatban a neved. Sehol sem jegyzik. Legföljebb a törzshelyeden. Hogy a számlával el ne szaladj.

– Üzemi lap – mondta az íróféle –, ott is lehet tenni.

– Faluszínház – mondta a színész –, te lenézed a népet?!

– Nem a hely, hanem a működés – halkult az íróféle. A lány távolodott, húzta a pokrócot. – Egyezzünk ki. Neked adom az illúziókat. Te meg adj egy kortyot az üvegedből. Utolsó előtti nap.

– Holnap ilyenkor utazunk. Én vagyok a „Mindennapok ostromában” a harmadik munkás.

– Holnapután kész a cikkecske. Hangulatjelentés, novellisztikus forma. Csak semmi dramatizálás. Azt nem szeretik. Végeredményben a többség azt kapta, amit várt. Nézd, barátocskám, a kép mily idilli…

Támogatták egymást a korlátnál. A nagyfiú horkolt a szobában. A lány egy szalaggal lekötötte a mellét, két szalagot áthúzott a combja között, masnira kötötte az ágyéka szélén. Csúszott az olajtól a teste; kezét-lábait szétvetve kifeküdt a park közepére. Fogadta a völgybe esett fényt. Az emberek kikerülték, a tréfás kedvűek átléptek rajta. Mozdulatlanul feküdt; mintha odaesett volna, nyakatörötten. A gondnok az étterem ajtajában automatikusan bólogatott az érkezőknek. A gondnoknő alt hangon énekelt, ellenőrizte a szobákat. A feleség ült a kapukövön, nem sírt már, csak nézte a kerítésrácsot. Az özvegy bizsuit csörgetve lánc helyett, álmatagon kószált bokortól bokorig; megszagolta a szagtalan levelet, beszippantotta a semmit kéjesen. A rendészt kereste. A rendész nem volt sehol. És a hercegnő sem zörgött megszokott vödreivel.

– Hé! – A gondnoknő nyájasan odakiáltott az egyik szoba ablakából. Mögötte zúgtak a porszívók. – Lekésik a reggelit. A maximális határidő tíz óra!

– Köszönjük. – Az íróféle meghajolt. – De diétázunk. Olyan kiváló kosztban részesültünk, hogy sok az mindennap.

– No igen. – A gondnoknő bólogatott. – Erről híres az én intézményem. A férjemé. Illetve a mienk.

– Hol a hercegnő? – A színész levetette a pólót, a háj körülfolyta a nadrágszíjat. – A mi tüneményes holdvilágszínű hercegnőnk? Csak nem gyengélkedik?

– Gyengélkedik – sóhajtott a gondnoknő. – Változás lesz az időben. Talán vihar is. Azt mindig megérzi. Szerencse, hogy a lelkiismeretem már hajnalban odavitt. A rendészünk ott ül mellette, akár az apja…

– Orvost hívjanak – mondta az íróféle. – Derítsék ki végre, mi a roham oka?

– Ó – a gondnoknő mosolygott –, csacsi. Hát nem tudja? A rendész egyúttal nálunk egészségügyi is. Diplomás, felhatalmazott.

Arra mindenesetre jó, hogy a hercegnőt az ordítozástól visszatartsa. Mert képes lenne szétkürtölni. Négy-öt pofont, ha kapott, összesen. És – igen, jól emlékszik – kétszer rúgott csak bele. Bal- és jobboldalt, szimmetrikusan. Azok a nyomok az ablak alatt a legény nyomai! Ha el is kapartatta a hamis dög a legénnyel. Odacsalta; nyilván sziszegett neki. Hát most tartsa a szobafogságot. A rendész roppant megértő. Duruzsol neki, nyugtatja, semmi fenyegetés.

A reggeli fegyelmezetten lezajlott; ma különlegesen ízlelésre sikerült. A legény – szabott áron – szerzett szardíniát. Miért tenné, ha nem szenvedélyes szerelemből? S miért osonna a sápkóroshoz, ha nem szánalomból?

Délig már gyorsan eltelik az idő. Lassú, nyújtott ebéd; utána ejtőzés, készülődés az estére. No, semmi búcsúhepaj. Egyszer rendezték meg: amikor az a koszos öreg a muri közepén eltűnt motyóstul; csak egy szövetcafatot hagyott a kerítés szöges tetején. Veszekedés is volt, vagy hasonló – pedig akkor szolidabb turnus üdült, fegyelmezhetőbb. Nagyon kinyílt a csipája a népeknek.

Szóval egy kis énekszó, üsse kő, kártya, a házirendet befordítják. Akkor talán a vénség is lefoglalja magát. Mert tisztázni kell a legénnyel, ő nem tűri tovább, házasodjanak össze, de hát a legény lapít, miért lapítanak a legények, és nem csókolja szájon, ráteszi közben a tenyerét az arcára. Ha mégis a húgát…?! Ha mégis?

Odasettenkedett a keskeny ablakhoz. Hol a rendész? Nem látszik a feje. Csönd. Hatott az injekció.

– Te szuka – a gondnok váratlanul támadt rá, a tartály mögül. Karon ragadta, penderítette maga előtt, a szolgálati lakás ajtajáig. Két ember karonfogva megy, incselkedik – az üdülők elégedetten mosolyogtak. Ez igen. Nem ám az éjszakai illetlen sírás, hogy nem röstell az az asszony kuporogni a kövön, most bezzeg szótlanul?

– Te szuka. – A gondnok lenyomta az asszonyt az ágyra, ököllel verte, de könnyedén, mintha dagasztana. – Nem fogod a nyomokat szenvelegve mutogatni… Ennek nincs nyoma, te cafat! Hát nem magadra húztad megint?! Hát nem jövök rá minden egyes esetben?!

„Az oldalkapunál beton van. Nem a jelek – gondolta az asszony. – Egy személy. Valaki áruló. Már harmadszor. De ki les? Ki a beépített? Vendég? Alkalmazott?”

– Ne üss! Te barom! A húgomhoz jár. Nem fér a szűk fejedbe? Ott fajtalankodnak a rácsnál. Kérdezd meg a rendészt, miért ugrottam neki, az álszent hercegnőnek, kérdezd meg, ne engem vádolj, nimfomániás a kis sógornőd, görcsökbe fetreng, ha nem kapja meg… Most van bizonyíték, puha a föld, hagyd abba, édes jó uram, az egészséged, a vérnyomásod, hát megér ennyit egy pletyka meg a mi családi keresztünk, ez a kis lotyó?

„Elhiggyem? Ne higgyem? – A gondnok belefáradt. – Tulajdonképpen nem fontos. Csak az a fontos, hogy ne lehessen átrázni. Az a fontos, hogy az illető jelentsen. A hatalom. Mert ilyenkor a szuka megteszi, amit csak akarok… ha vén vagyok is, nem mer fanyalogni.”

Az ütésből szorítás lett, a faggatásból parancs. Legalább olyan fájdalmas, legalább olyan megalázó.

– Vigyázz – fejezte be a férfi.

– Bosszút állok – kelt fel az asszony. De már csörömpöltek az edények, a zöldség- és hagymaszag egy csöppnyi időre fertőtlenítette a verejtékes szobát.

Az ebéd roppant változatos formákban zajlott: a kulturáltság foka. Alig néhányan akartak csak fürdőruhában vagy sortöltözékben beosonni. A gyorsaság árt az emésztésnek, a fogások közt kellemes szünet. Persze, a hasonló itt is húz a hasonlóhoz. A lány, a nagyfiú, a színész, az íróféle: éppen egy asztal. Nem baj. Így könnyebb őket szemmel tartani. A rendész is előkerült. Nem mozdult a szobácskából, mondta, csak elkívánta a hercegnőtől a csendes álmot, lehajtotta fáradt fejét mellé a párnára. Egyébként mindig ezt az injekciót kell adni; vidítva nyugtat. Ámbár lehet, hogy utána hallucinál vagy valami képtelen látomásról panaszkodik szegényke…

A molylepke nem eszik; a férje bejött a kapun, de nem hívta maga után.

Az özvegy a társaság füle. A helyét szorgalmasan váltogatja.

– Mit csináljunk, amíg nyit a bár? – kérdezte a színész. Elfogyott a dugiital, kijózanodott és szenvedett.

– Visszavonulhatnánk – mondta a lány, és megkaparta a nagyfiú kezét, a nagyfiú fintorított.

– Kopj le, szépség. Végleg. Egyszer volt, hol nem volt, elég volt!

– Te, te… mire vágsz fel? – A lány fölugrott. Az íróféle kituszkolta, ne az ebédlőben történjen a botrány. – Mit vágsz fel? – kiáltott vissza. – Amire te felvágsz, azért én leköplek. Ha egyáltalán igaz. Ha egyáltalán volt törvényes apád. Aki elkövette a híres törvénytelenségeit.

A nagyfiú utánarohant.

– Az apámat ne bántsd. Mert letöröllek a térképről. Te kis takony.

Az özvegy kilesett az étterem panorámaablakán.

– Intelligencia? – szavalta. – Igényesség? Hát csoda, ha az ember egyedül marad? – Már a rendészt kérdezte. – Hát csoda? Iszik velem a szobámban egy csésze teát?

– Első a szolgálat! – mondta a rendész. Behurcolta a feleséget a kapuból. Jött az vele, mint a bábu. Egy ponton, rezzenéstelenül rögzült a szeme. – Nem ülhet itt ítéletnapig. Nincs ezen látnivaló, kérem. Ismerem a praxisomból. Kataton depresszió. Délután intézkedem. Rosszabb, mint a halál. Rosszabb.

– Ettől féltem – mondta az íróféle.

– A férje. Az aljas, érzéketlen férje. – A lány bőgött, de hasztalan kapkodott a nagyfiúhoz, az mindig távolabb húzódott egy-egy centivel. – Senki sem fogja megbüntetni. Senki. Pedig gonosz. A leggonoszabb. Aki semmi jót nem cselekszik, az rosszat cselekszik. Az öreg szavai. Az én öregemé.

– Hát akkor nemcsak hazudott. Ez a te öreged. Talán tudott is valamit. – Az íróféle hirtelen kamaszvágyat érzett; mégis neki kéne vágni az oromnak. Jut, ameddig jut. Utolsó alkalom. De mi maradt? Mindössze néhány óra. Mert a kártyapartit nem mulasztjuk. Ma dől el, ki a vesztesek közt az abszolút nyerő.

Ácsorogtak. Reménykedve. Az üdülővendégek jóllakottan szétszéledtek. Találgatták, mi lesz a vacsora. És örültek, hogy nem lesz vihar, mégsem.

– Meg kéne próbálni írni…

– A régi szerepeim. A memóriám csorbítatlan…

– De már nincs kedvem írni.

– Én akarok. Akarok még játszani.

– Sem írni, sem játszani nem fogtok. – A nagyfiú a puszta sóvárgásért is gyűlölte most őket. Két vén manus, és az egyiknek még van ereje az önáltatásra, a másik meg szembenéz és bele sem roppan! Neki pedig se célja, se kiábrándultsága. Csak az unalom. – Mire születik az ember? Nehogy válaszoljatok!

A délutáni nap fölerősödött. Elbágyadtak. Nem, nem lehet estig kibírni.

És akkor jött a legény. Inkább futott. Az ing két szárnya összecsomózva a hasán. A gondnoknő leste a törpefenyő tűlevelei mögül. Hát odaért a bódéhoz az ő hírvivője! Az ő híreivel. Működik az is. Most lesz nemulass. Mert ez a legény elhitte, hogy a vén szadista bántotta a hugicát. És a legény nem hagyja. A szívszerelmét. Mert most már ez is világos. A vén szadista megfizet. De utána a hercegnő következik, húga, nem húga, nem bánik vele többé kesztyűs kézzel.

– Mi az? – A színész szeme fölcsillant. – Mire készül ez az őstulok? Nézzétek az izmait! Nézzétek, hogy fújtat! De szép szerep… de nagy szerep!

– Itt vér fog folyni – suttogta a lány. – Kés van nála.

– Féltékenység. Régi drámai motívum. Mert talán bántotta a trottyos a feleségét. Vagy rajtakapta őket…

Az özvegy mögöttük ódalgott; továbbszaladt a látvánnyal és a közlésfoszlánnyal.

– Gyilkosság! – A nagyfiú összekulcsolta és megropogtatta az ujjait. – Finom.

A legény lassított. Toporgott a szolgálati lakás előtt. Légzésgyakorlatot tartott. Aztán a kést letette a lépcsőre. Kopogás nélkül, határozottan lépett be az ajtón.

Az üdülők pihentek. Valahol egy pingponglabda koppanása. Fel sem tűnt a tompa pufogás. Az a kis nyöszörgés, istenem, éppen nyújtózik valaki…

– Odamegyek – mondta az íróféle. Hiába, erre sem támadt ihlet.

De már nyílt is az ajtó újra. A legény izzadt; fölvette, zsebre dugta a kést. Elégedett volt. Ártatlanok védelmezője. Így próbálja meg valaki az ő hercegnőjét bántani. Amikor ő is épp csak rálehelhet. Éppen ez olyan szörnyen izgató.

Nem ment a kisablakhoz, még fölfedezik. Tanú nem kell. A legény egy kissé ostoba. Azt hitte, ha ő nem lát – őt sem látja senki.

– Gyilkosság? Nincsenek drámák. – Az íróféle vigyorgott.

A gondnok gyomrára szorított kézzel, dagadt arccal kilesett az ajtón. Senki sem vette észre. Szerencse. Ilyen szégyen! „Érinted még a mocskos mancsoddal?” No, ez bizonyíték! Meg kell beszélni a rendésszel. Tehát mégis az asszony stricije. Holnaptól más világ kezdődik. Csak váltson ez a turnus. Zsákot húzat a legény fejére, úgy adatja a verést vissza. Csak csendesen. Magánakció.

– Nyissa ki – könyörgött a hercegnő az özvegynek, a kisablakon át –, már jól érzem magam. A rendész úr is bent hagyta a kulcsot a zárban. Tetszik látni. Csak levegőznék.

– Ilyen fertő! – Az özvegy kiengedte. – Aztán ne árulkodj… nyeljen el a föld, galambocskám, ha hamisat szóltam. Eleget macerál az a dajna, nem ízlésem, nem szeretem, jogod van, hogy örülj egy kicsit… Összeverte a gondnok urat az a tolvaj, féltékenység meg egyszerűen fertő… Most hova rohansz?

A hercegnő, mint a gyík, siklott a kapu felé. Oldalvást kicsúszott. Neki a gyorsan emelkedő sziklaoldalnak, egyenest. Egy villanás, és a bozót már el is fedte.

A gondnoknő a fenyő mögül kilépett. Szaladt a portáshoz. Az a rendészhez. A rendész a gondnokhoz. Szaladtak ide-oda.

– Fogjátok meg! Vissza! Vissza! – Fojtott torokhangok. Egy kicsit összekeveredett minden.

– Örökre eltűnik – mondta a lány ábrándosan. – Soha, soha, nem találják.

– Negyedóra múlva elkapják – mondta a nagyfiú.

– Ne segítsünk? – kérdezte a színész. – Ki nyitja ki a bárt?

– Segítség? – Az íróféle vállat vont. – Hacsak föl nem viszi innen a tetőre…

– Azért ez fantasztikus. – Az özvegy kecsesen átkarolta a korlátvasat. – El kell terelni a közfigyelmet. Az ember azt hinné, ilyen itt nem eshet. Micsoda elegáns üdülő, micsoda kertészet, kérem, egy lehullott levél, egy gyom nincsen… Papír a mosdón, minden áldott reggel, hogy fertőtlenítve. A legkényesebb igényt is kielégítő higiénia… s ez a zűrzavar. Hogy mi a magyarázat?! Mindenük megvan. Mindannyiunknak megvan minden.

– Igen – mondta az íróféle –, majdnem minden.

– Csak semmi izgalom, pusmogás. – A gondnoknő legnyájasabb mosolyával megközelítette őket, diszkréten, terelő mozdulattal intett. – Amit láttak, hallottak, semmi különös, a húgom… már keresik. Kövessenek, nyitom a bárt, ma én, kivételesen, a kedves vendég nem csalódhat, mert egy gyerekre hisztéria jön… Nyugtalan éjszakánk volt, az a sírás, az az oka, tudat alatt, de az is megoldódott, néma már a lelkem, majd elviszi a különkocsi különkezelésre… No lám, már hozzák is az én oktondi hugicám is, kézen fogva vezetik, a rendész barátunk vezeti kézen fogva, úgy, úgy, csak be a helyére… Te kis csacsi, szeretlek, így megijeszteni a rokonokat, a férjem egészen odavan, borogatom, nem jó a túl érző szív, boldogok a közönyösek. Ki mit kér? Ma csupa varázsital…

Kicipeltek egy asztalt a teraszra. A nap centiről centire vonta le az asztal lapjáról a sugarát. Késő délután. Az üvegek lábnál.

– Legalább nem látom a festett pofáját – mondta az íróféle. – De félreértés ne essék: ganéj vagyok én is. Kártyázzunk. Talán a következő csoportban lesz valaki.

– Az öreg? – kérdezte a lány.

– Az öreg… jöjjön vissza? – Az íróféle tűnődött. – Nem. Legyen fiatal. Aki ha lát, cselekszik is.

– Mert én már soha… – A színész percek alatt berúgott. – Rám célzol. Mert én már soha nem húzok palástot…

– Ki beszél rólad? – A nagyfiú nevetett. – A haverom ganéj. De te nulla. Szépség, kopj már le… Zavar a gibic a játékban. Szerezzetek egy negyediket.

– Helyettem is. – A színész méltóságteljesre vette a figurát, eltűnt a mosdóban.

– No. – Az íróféle hátradőlt a kényelmes, kellemesen, andalítóan nyikorgó nádszékben. – Most mi legyen? Addig is, nóta…

Dúdolt; nemigen követték.

– „Fölkel a nap s lehanyatlik… heeej…” Mi ez, szóló?!

Lekiáltott a botránkozóknak.

– Legalább a „heeej”-t, cimborák… legalább a heejt együtt, mert „…őrizzetek, ahogy tetszik, nem szököm meg soha én…” Heeej…

Már majdnem belejöttek. Szépen hangzott. A rejtett visszhang besegített. De elromlott ez is. A tatárképű férfi kirohant a vécéből.

– Hol a rendész? Hol kujtorog? Az a részeges ripacs, a maguk társaságából, a tréningnadrágja gumiját rákötötte a lehúzóra. Ágaskodik a csukott ülőkén. Hogy ő fölakasztja magát, a hülye!

– Nyakon kell önteni – mondta az íróféle –, és a gumit elvágni.

– Legföljebb lecsúszik a gatyája – rikkantott a nagyfiú. – Képzeljétek el, az a temérdek hús, csupaszon…

Mindenki nevetett. Egy-két kivétellel. De jó, hogy meghalt a dráma! De jó, hogy vicc minden tragédia! De jó, hogy ez még alig-alig alkony, és még előttük az egész változatos este.

 

Doktorvilág

Haláp Jánosnak volt öníróniája – kivesző tulajdonság; óvta. Az önirónia karbantartja a gyepesedő személyiséget. Az új, nyomdaszagú névjegykupacot nézegette.

Már nem sikk az érettségi vagy a szimpla egyetem. A névjegykártyán hasznosíthatatlan. A névjegykártya pedig fontos. Helyettesíti az embert. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy puszta névvel jelöljék: kicsodák. A foglalkozás – nem mindig hencegésből, néha indokolt tájékoztatásul – odakívánkozik. „Haláp János ellenőr.” Milyen semmi, milyen satnya! „Haláp János okl. könyvszakértő.” Vagy: „Haláp János hites könyvvizsgáló.” Vizuálisan is, akusztikailag is súlyosabb. De „Dr. Haláp János” – ez az igazi! Sejteti: a névjegy gazdája valami plusz képességet birtokol – szakmáját tudományos megalapozottsággal gyakorolja. Nem egy ő az átlagból: rangja van! Nem veleszületett, mint a „br.” és „gr.” régen – ezért meg kell küzdeni! A koponyák kiváltsága ez, nem holmi előjog, ami csak ráhullik a kényelmes utódra. Újfajta nemesség, újfajta kaszt: mutasd a névjegyed, megmondom, ki vagy! A kartonkártyával nem rendelkező partnerrel legyünk óvatosak: túl lent él, vagy túl magasan! Nem csináltat névjegyet sem a betanított munkás, sem a primadonna. A legnagyobb különbség látszik egyenlőségnek.

Haláp János véletlenül doktorált – úgy adódott, hogy egy kicsiny nekirugaszkodással a disszertációt elkészíthette. Miért ne? A módi ellen zajosan tiltakozni, már-már sznobizmus az is.

Idővel a „cím” hátrányait is megtapasztalta. A hivatal és a hatóság alsófokú szervei – rendőrség, vám, házkezelőség (különös tekintettel a műszaki ügyintézőkre) – előszeretettel kötözködtek. A gömbfrizurás hölgy az útlevélkérelmek ablakánál kisebbségi érzését meg is fogalmazta: „Azt hiszi, mert doktor, magának soron kívül kiadom?” Pedig ő csak érdeklődött, helyben megkapni lehet-e… Iparosok, kereskedők kedvezőbben fogadták, a titulusnak pénzszaga van, mindig, amíg az óvatosabbja rá nem kérdez: „Milyen doktor?” A válasz csak dadogás, a lelkesedés alábbhagy. Nincs pacientúrája, ingyen receptet sem nyújthat, s még egy alapos beszélgetésre sem alkalmas, melynek témája a család apraja-nagyjának részletes egészségi állapota. Hasat nem vág fel, daganatot nem diagnosztizál, precíz revizor csupán, ez igazán nem ok a rokonszenvre bizonyos körökben éppen… Ám doktorok egymás közt: még bonyolultabb helyzet. Revíziónál a felfedezés csak bajt okoz, kínos, hogy egy doktor is lehet csaló vagy jobb esetben balek. A kölcsönös doktorság társaságban biztonságos. Langyos, kellemes, semlegesíti legalább a felületen az ellentéteket. Kreatúra és egyéniség ideig-óráig megfér egymással. Aztán kezd az ember vágyódni. Valami primer, természetes szó kéne: melegszívű, őszinte, még nem manipulált banda…

Haláp János ezért örült a meghívásnak.

– Nem lesz ez rossz, Márta!

A felesége kolléganője, Réka, disznótoros vacsorára invitálta őket, hétvégére, rokonokhoz. Ugod… határszél, egyszerű, dolgos emberek. Márta népi táncos volt ifjabb korában – Réka ma is az. Innen a szimpátia. S az sem elhanyagolható tény, hogy Márta főnöke Rékának az IBUSZ-ban, a bolondokháza irodán. Amivel tud, azzal kedveskedik. Márta nem kivételez, de annyit azért megtesz, hogy ő maga ül be Réka helyett a kalitkába, ha már megjelennek Réka szemében az ingerültség könnyei. Réka gyönge idegrendszerű. Kövérkés és sértődékeny. Sértődékenysége összefüggésben van testalkatával – népitáncos-szenvedélye csakúgy. A sokszoknyában a kolléganői sem karcsúak; a mozgása pedig neki is fürge, legfeljebb szaporábban szedi a lélegzetet. Jelmezben „temperamentumos magyar menyecske”, civilben, a prospektusok között, a feje fölött a fűszoknyás Hawaii-lánnyal, elhízott nőcske csupán. Legalább a plakátot vennék le – ahány férfi az ablak elé lép, mind őt hasonlítja, ezt képzelte, már-már rögeszmésen. Márta zörgő csontú; valósággal égeti a kalóriát, a pajzsmirigytúltengés leeszi róla a kilókat. Duzzadt a nyakzacskója, mint némely golyvás vízi gázlómadáré, hinnéd, nem nyeli tovább, ott tárolja az eleséget ínséges időkre. Márta viszont girhessége okán ideges. Kifelé sistereg, gyorsan kipukkan. Réka befelé szenved, nyöszörög, a szája körül pirosra marja a bőrt. Haláp János vonzalmukat érthetőnek és pártolandónak ítélte. Bár neki volna hasonló munkatársa – de ők csak kirajzanak. Ha találnak hibát, vétséget, a közutálat egyetemleges, ha pedig nem, titokban lesajnálják őket. Ennél csak a villamosok jegyellenőrei kivetettebbek. Magányos portya ez a munka: a közösség érdekében kell közösségeket megbolygatnia. A szombati bridzsparti emberi kapcsolatokat helyettesít, illúziót teremt, és ürügyet arra, hogy sose szaladjon a beszélgetés mélyre. Bizonyára félelmetesek, akik nem tudnak játszani. De talán még félelmetesebbek, akik végigjátszódják a másra kapott időt.

– Nem lesz rossz, Márta. A városi brancstól távolabb.

– Semmi közünk hozzájuk. Réka keresztszülei! S az a minimum, hogy hálásan meg kell köszönni.

Márta nem szerette a hálát. Ami jó érte, fogadta, mint neki járó természetes adót, ugyanakkor a legkisebb kellemetlenség a végletekig földúlta. Nem volt vele édes az élet.

– Megköszönöd, nem kap görcsöt a szád.

– Műsoros est is lesz. A népdalkör jubilál. Belekukulsz.

– A népdal szép, Márta. Csak a műnótával zavartok ki a világból.

A bridzskompánia nem lelkendezett. Doktor Szilárd, doktor Csepregi és doktor Einsidler – a vegyész, a jogtanácsos és az ügyvéd – egyaránt kelletlenül fogadta a váratlanul megüresedett szombatot. Veszélyes megbontani a szokást. És falura menni? Minek? A potya kajáért? Nincs arra doktor Haláp rászorulva… Haláp őszintén megmondta: friss élményre vágyik. Hátha talál valamit, amiben eddig része nem lehetett. A három doktorok egyképp értették. A dologban pipi van, és egy új pipi megéri. Doktor Szilárd a pincéjében gombát tenyésztett, doktor Csepregi fajkutyákat nevelt, doktor Einsidler csak vicceket mesélt. Doktor Szilárdnak pénzszaga, doktor Csepreginek kutyaszaga volt – doktor Einsidler pedig azzal tűnt fel, hogy egyáltalán semmilyen szaga sincs, hacsak nem a mentolos cukorkáé, amit dohányzás ellen szopogatott. Hárman három dologban egyeztek meg: a bridzs az okos emberek kiváltsága; az okos ember abból csinál pénzt, amiből tud és amiből hagyják; manapság nincs az értelmiség megfizetve. Dr. Haláp mindent rájuk hagyott. Nem becsülte őket annyira, hogy vitatkozzék. De a partikat halálosan unta már.

Kiderült – s ez Mártát megnyugtatta –, Réka azért erőszakolta a disznótort, mert kocsival akart utazni. A Lada célhoz röpíti, s visszafelé sincs a vasárnapi bumlizás a vonaton. Ezért a meghívást mintegy kiegyenlítették. Réka utólag a számlát nem nyújthatja be, igényelve ilyen-olyan kedvezményeket.

Mindkét nő a hátsó ülést választotta. Réka nem óhajtotta húsos térdét mutogatni, Márta pedig így tartotta veszélytelenebbnek. Különben sem bírta elviselni, hogy a férje az övvel lekösse, a heveder alatt pszichésen fulladozott. Dirigálni a hátsó ülésről is lehet. Éles, száraz hangján kommentálta az útjelzéseket. A legkisebb döccenésnél fájdalmas arccal sóhajtott, egyenesen Haláp fülébe. Haláp feje rángatózott, csiklandozta a meleg levegő. Réka fecsegett, kifejezte reményét, hogy a malac már föltrancsírozott állapotban várja a vendégeket. Ellenkező esetben ő enni belőle képtelen, ami nem tragédia, hiszen éppen eredményes fogyókúra közepét szakítja meg, egyetlen estére. De az szörnyű, amikor a disznó visít. Meg a vér meg a pörzsölt szőr szaga… az olvadó zsír, az a rengeteg! Márta fanyarul megjegyezte, nem őt ölik, fölösleges beleélnie magát a disznó helyzetébe. A megjegyzést Réka rossz néven vette, célzást vélt benne testsúlyára. Látszólag logikátlanul kijelentette, a férfiak szeretik, ha egy nőn van mit fogni. Döntöbírául, évődve, Halápot kérte fel, s bár Haláp csak udvariasan hümmögött, Márta kedélye végképp befagyott. Állíttatta a fűtést, hol hidegebbre, hol melegebbre. Undorodva szemlélte a narancsszínű szélzsákokat a mezők mentén. Ronda hernyóharmonikák. Ki az a hülye, aki varázst lát a téli tájban? Semmi se fehér, minden tompaszürke, barna. Egyik község mint a másik. Jellegzetesen jellegtelen.

Mire számít ez a javíthatatlan, romantikus Haláp Ugodon? Hát sose nő be a feje lágya? Már régen bridzselnének, komikusan gondterhelt pofával, de legalább otthon. A három nyársat nyelt doktor tud viselkedni: kezet csókolnak, a hamutálat kiürítik, és tizenegykor elpucolnak. De egy disznótor? Részegek, kurjantások, atyafiak ingujjban…

– Tulajdonképpen mit keresel? – kérdezte, amikor az Ugodot jelző táblát Haláp örömmel megdudálta. – Itt a… – francot akart mondani, de idejében szelídített. – Itt a… prérin?

– Magot – felelte Haláp, félig tréfásan, félig komolyan. – Azt a bizonyos magot a hó alatt.

Réka is ránézett. Dilis beszéd. Miféle mag? Miféle hó?

– Azért nem kell a falut kigúnyolni, a doktor úrnak sem…

– Nem gúnyolódik – Márta legyintett –, ez költői izé… S ne doktor urazd. Fölhatalmaztalak.

Haláp még sohasem látott állatot kés által veszni. Gyermekkorában, ha az anyja tyúkot vágott, kiszaladt az udvarra, a fülét is befogta, a kétségbeesett károlást ne hallja. Itt az ideje egyszer szembenézni, mi van a legtöbb élvezet mögött.

Csak egy kicsit tévelyegtek, aránylag hamar megtalálták a házat.

– Isten hozta, Isten hozta kedves mindnyájukat! – A háziasszony krémszínű rövid bundában, magas sarkú csizmában, frissen berakott hajjal a kapuba kiszaladt. – Már lestük-lestük a reflektort, a műsort pontosan kezdik, utána a vacsora. Etelka vagyok…

– Megtörtént a vágás? – kérdezte Haláp csalódottan. – Etelka, Elelka… el ne felejtse!

– Hát csak nem tetszenek képzelni, hogy lehívjuk a pestieket a piszokra? Van arra ember, egykettőre elintézi, s amellett sokkal szakszerűbben… Rékuci, te ismered. Az agronómus. A doktor Puszek Pista… Pista kérem, egy pillanatra!

Doktor Puszek Pista jött már, a ház mögül. A könyökét nyújtotta. A jobb markában a véreshurka masszája.

– Még nem vedlettem át, az anyja szentségit, hajnal óta nem volt rá érkezésem. Még töltöm a hurkát, fől a disznósajt… Örülök, kézcsókom, tiszteletem… Ez nem is disznó volt, mennyei súly… ami moslékot persze kapott, Etelka nem az, aki sajnálja, a napköziből hordta két kannával, de ennek van is sonkája… Még találkozunk. – Mutató- és hüvelykujja között kibuggyantott a töltelékből egy darabot. Megcélozta vele Márta száját. – Ezt tessék megízlelni!

Márta hátralépett, a falatot Puszek a révedező Réka foga közé tömte. Réka prüszkölt.

Doktor Puszek Pista arcát a sörte benőtte. Lila-fehér csíkos gyermeksapkát húzott homlokig a fejébe, a bojt hátul libegett. Azonosíthatatlan, kiszuperált testületi egyenruha alatt mocskos, háromszor visszahajtott garbót viselt – s ugyancsak kincstári bakancsot. Észrevette Haláp leltározó tekintetét.

– Nem a tűzoltóbálra öltöztem – mondta büszkén –, már meg ne vessenek…

Az asszonyok biztosították, így is nagyon csinos, Réka elégedetten konstatálta, a régi zubbonyt nem tudja már begombolni, a nadrág a hasa alatt tűvel összetartva, épp hogy a legkényesebb szervét takarja. A slicc a térde között lebeg, üresen. Pedig nem öreg férfi, és a fogából is hiányzik, jobb fentről kettő és lent balról kettő. Komikusan szimmetrikus.

„Nem szégyen a gönc – gondolta Haláp. – Csak mintha rajta nem munkaruha volna. Egybeolvadt a figurával.”

Etelka körülvezette őket a patyolatra suvickolt házban. A férj – Letenye József vegyesbolt-vezető – kockás öltönyben, nyakkendővel tartotta meg kiselőadását a központi kazánrendszerű széntüzelés technikájáról. A nagymama méregzöld moherkardigánban, bársonyszoknyában forgolódott. A gyerekeken lakkcipő. Jobb kezükben kazettás magnó. Rágógumi a nyelvükön.

– Bizony – a nagymama grillás szeletet kínált körbe –, eltűnt a különbség falu és város között…

– Azért a hasunkra igényesebbek vagyunk – módosított Etelka. – És a hagyományok… a hagyományokat nem szabad lebecsülni, elárulni…!!!

A mama hozta a hímzést. A párnavirágok rikítottak, megbomlott a színek szigorú, szimbolikus rendje. Kacskaringós rózsaszín indák csavarodtak – a bal szélen türkizzöld pillangó.

– Egy kicsit újítottam… saját tervezés. A vidámságot szeretem. Nem a borús benyomást. Mi mindannyian a vidámságot szeressük. Meg tetszenek ma este látni.

Faltak egy kis meleg töpörtyűt, rozskenyérrel. Nagy vacsora lesz, hivatalos a község. Sőt. Etelka a szájára tette a kezét, mint aki nem akarja idő előtt a titkot fölfedni.

– Ne késsünk! – sürgetett Letenye József, udvariasan. – Rékuci, nekünk már ott a helyünk. Mi álljuk a traktát! A citerások is a mi vendégeink. Hamisítatlan népi légkör. És a Gloviczky bácsi! Csak azért nem nyert a tévében, mert nem indult. Nem tudtuk rábeszélni.

– Pávát is formáltunk, cukorból. Barna mázzal. Kis fokossal kell majd lefejezni!

Doktor Puszek Pista panofixbundában, Bocskai-kucsmában, lyukacsos autókesztyűben már a Daciája motorját búgatta. Mint a kölcsönjelmezt, olyan óvatosan igazgatta vissza kabátja alját a vezetőülésen.

– Az anyja szentségit, már elnézést, de késésben vagyok… jelöltek a fogadóbizottságba.

Letenye József hunyorított.

– Nagy kivonulásra számítunk… ne igyunk előre a medve bőrére…

– Más tájról is érkeznek… népművészek? – kérdezte Haláp. Réka magába süppedt. A madeirablúzán a mellrésznél a patent folyton kipattant. Márta már elkezdte fegyelmezett unatkozását. Gyűjtögette a nyilakat, legyen mit hazafelé ellődözni, módszeresen.

– Népművészek, nem annyira – kiáltott vissza doktor Puszek Pista –, de a fentiek… kiszállnak, és sehol senki! Nem vagyunk parasztok!

– Merre megyünk? – szólalt meg Márta. – Érdemes kocsival?

– Pár száz méter, a művelődési központ. Komplex intézmény, megyei büszkeség!

– Nem mindegy, itt a határon! – Etelka hátraszaladt, a nyári konyhához. Árnyak sürögtek-forogtak a ködben, gőzben. – Bocsánat… híres szakácsnék főznek, megfogadtuk őket, egyedül nem győzném.

Megoszlottak a két kocsiban. Halápnak Etelka és a két gyerek jutott. Etelka – akárcsak az anyja – mámorosan vidám volt, ezt szeme forgatásával is jelezte.

– Ez a Puszek Pista egy unikum. Eredetileg hentes és mészáros, megyeszerte hívják, ilyenkor szezonban, a kocához. Pénzzel meg sem sérthetnénk, az ő státusában, bepakoljuk a csomagtartóját, családja nincs, tudnám, ki eszi meg, az is lehet, a vásárosoknak eladja. Nekünk mindegy, kebelbeli, nem csap be… A téeszben is megbecsülik, kényszervágásnál kéznél van, idegent nem kell bevonni. Ráadásul agronómusnak is megbecsülik, úgy-ahogy, mindenesetre eddig a téeszt még föl nem borította. Amikor a doktorátust letette, két napig mulattunk, egy unikum ez a Puszek Pista, befeküdt az ólba, és fogadásból szájon csókolta az anyakocát, mivel tisztább, mint némely emberek…

– És ti? – Haláp a gyerekekhez fordult. – Mire készültök…?

– Autóversenyző – mondta azonnal a nagyobbik. – Mint a Niki Lauda. Csak karambol nélkül.

– Én pilóta! – A kisebbik fölélénkült. – Magánpilóta. Lenne repülőm. Ilyen még nincs. Csak taxis van. Én lennék az első. Mindjárt általános után, ezt szeretném!

Haláp jóízűen nevetett, végre. Etelka azonban röstelkedett.

– Bezzeg tanulni nem akarnak! Pedig ma minden pálya nyitva áll, csak egy kis szorgalom, van követendő példa elég… Csak menjen egyenesen Haláp doktor úr, aztán az óvodánál balra, Puszek Pista nyomában!

A művelődési ház messziről világított. Vidáman zsibongott a gyülekező közönség, akár a Letenye család. A büfé is jókedvűen működött, csak a ruhatáros bámult savanyúan. Nem akarják megszokni, hogy ne ölben szorongassák a kabátot.

Letenye József, Márta, Réka és a nagymama dideregve ácsorogtak a bejárat műkő oszlopánál.

– Bent vagyunk a protokollban – mondta Letenye. – Kedvesanyus a gyerekekkel leválik. Ránk erre várnak… erre, erre, itt a mellékajtó.

Haláp habozott. Milyen jogon csöppenjen be, ő és a neje? De már át is taszajtották a küszöbön. Négy-öt asztalka összetolva, nincs nagy felhajtás. A székek körbe-körbe, ki tudja itt, ki-kicsoda?

Doktor Puszek Pista mutatta be őket. A társaság egybefolyt, pálinka, konyak, bor, sör, üdítő tucatjával bontva, kistányéron sajtos rúd, lekváros linzer, bolti. A hangulat ünnepi. A cigarettafüst vastag hullámokhan lebegett arc és arc között, mint a szúnyograjzást, időnként fulladozva ellegyezték. Ha újabbak jöttek, a jelenlévők a székekről felugrostak. Egyvalaki maradt csak mindig ülve – s egyvalaki nem ült le soha. Aki odaragadt a kárpithoz, az a járásból érkezett; a futkosó volt a tanácstitkár. Egyébként nő, erre paprikapiros ruhája és ribizli csillogású körme is figyelmeztetett. Túlságosan szoros melltartóba préselte emlőit, hátul, a csat fölött kétoldalt a háj rengőn feltüremlett.

„A négymellű nő – vigyorgott Haláp –, kettő elöl, kettő hátul. Megtekinthető ingyen és bérmentve.” Kezet csókolt neki.

– Doktor Csuka Éva – súgta Etelka a pálinkáskupica mögül –, ő az alkalmi szónok. Pedagógiai képesítésű, gördülékeny stílusú, olvasás közben nem dadog…

Doktor Csuka Éva mindenre felügyelt. A szervezőket irányította, mintha bemutató foglalkozást vezetne az óvodában. A legkisebb fennakadásra – üresedő pohár, kilöttyent ital, egy tört másodpercnyi csönd – beráncosodott a homloka, mintha irdatlan szellemi gond nyomná, veszélyben a világ sorsa, s neki, egyes-egyedül neki kell a katasztrófát elhárítania. Igyekezett úgy sasszézni, hogy a mozdulatlan, túl magasra nyírt tarkójú férfiú látóköréből el ne tűnjön. Még a szeme villanását is vigyázta. Pedig nem volt mitől rettegnie doktor – Aba Szabó Valér az elégedettségtől sugárzott. Szinte csorgott nyájassága, ahogy az elébe járulókat fogadta.

– Hát ezt is megértük! – Átfésülte feje búbján a jobbról balra nyálazott tíz szál haját. – A mi kis járásunk egyik kis községének népdalköre jubilál! Mi munkánk van ebben, drága barátaim, személyesen mennyi jóindulat! Mi pénzt emésztett fel, csak a kosztüm, de én nem kukacoskodtam, kinek, ha nem a mi kutyánk kölykének?

– És az ünnepeltek merre? – kérdezte Haláp.

– Hohó! – Doktor Aba Szabó pártfogóan fölvilágosította. – Kedves fészkesfővárosi barátom, nem úgy van az, ahogy a laikus képzeli… az utolsó percig próbálnak, no meg az izgalom, ez nem hakniműsor, hogy kiáll egy dajna meg egy buzi gyerek vonítani! Itt perceken belül maga a magyar nép szólal meg! Hogy mennyit kellett őket pallérozni, bátorítani! Nyolcvan kilométert nem sajnáltam, hogy tapsolhassak! Aztán vörösre verni ám a tenyeret mindenkinek, ha szétmegy a ház, felépítjük újra… Egyébként a kultúra melyik területén fejt ki tevékenységet, ott a magas fészkesfővárosban? Nevetett, megvárta, amíg a nevetéshez a sarokba szorultak is csatlakoznak. Csöndet intett, és jelt adott Halápnak a válaszadásra.

– Revizor vagyok – Haláp harákolt a füstben.

– Revizor? – Doktor Aba Szabó Valér nyitott tenyérrel mókásan az asztalra csapott, egy icipicit kilöttyent a cseresznyepálinka, Csuka Éva törölte. – Az is ember… Na egészségére! Nem iszik? Csak ha szomjas, mint a ló?

Doktor Csuka Éva előkacagott.

– Ne tessék már az oldalunkat fájdítani. Igazán, Aba elvtárs. Ne tessék már!

– Humor, humor, az élet sója! Revizor, izzasztó szakma, én csak tudom! Csak aztán a revízióból is megárt a sok, pláne politikai téren, erről is volt egy-két fejtegetésem, a doktori disszertációmban éppen, „Revizionista törekvések a munkásmozgalom kezdeti szakaszán”, a cím nem pontos, lefolyt azóta egy kis víz a mi kis folyónkon, mert egyszer-egyszer oda kell csapni, nem úgy, ahogy most csinálom, ez csak tréfa, én a végsőkig a humor nyelvét beszélem, de aztán… vasököl, ahova köll! Hát az asszonykák…?

– A feleségem… és Letenyéék rokona, Réka… ő van itthon…

– Ne is tartson háremet. Inkább háromat. Haha… No, majd ülnek mellém a hölgyek. Közben felvilágosítással szolgálhatok, itt a kisujjamban a népművészet… Mártuska? És Réka? Micsoda név ez? Miért nem Béka? Annak legalább értelme van…

Márta szeme, mint az elektromos vezeték az esőben, a szikrákat szórta. Nem doktor Aba Szabóra, hanem a férjére, természetesen. Réka csuklott.

Aba Szabó átnyúlt az asztalon, nyakkendője a poharakat súrolta. Megveregette Réka hátát.

– Emlegetik a verebek… Magyar ember, ha csak asszony is, érti a viccet. De komolyra fordítva a szót: szép, szép, ami itt kezdetét veszi hamarost, a fénypont azonban az idősebb Gloviczky. …a Gloviczky bácsi. Többek közt „Kiváló népművész”, nem dicsekvésképpen, de én koptattam a plecsnijéért a lábam, még ma sem tudja az öreg eléggé köszönni… Ahogy az énekel, és eredeti rigmusokat ám, a citera meg aláfesti, ráadásul regölők, imák, csupa dokumentum a múltból… Gloviczky bácsi az én káderem, de mind-mind, aki itt ma este fellép, a tűzbe mennék értük valósággal. Évike, ne erőszakoljon meg. Többet nem iszom.

Doktor Csuka Éva beállt az ajtóba.

– Szíveskedjen a tisztelt vendégkoszorú – mondta. – Már teli a terem. A bevonulást kezdjük meg.

Márta alig kapott levegőt a füsttől. Igyekezett kifelé. Az ajtóban Csuka Éva szelíden megállította.

– Egy pillanat… egy pillanat.

Összetorlódtak. Végre doktor Aba Szabó Valér is felemelkedett. A felsőteste volt csak gólemszerű a tömött vállú, erősen vásznazott zakóban. Így állva a százhatvan centit sem érte el.

– Az élre szíveskedjék, Aba elvtárs… Tessék a társaságot felvezetni.

„Csak nem a pulpitusra, a szereplők helyére?”

Doktor Csuka Éva, mintha Haláp aggályait kifürkészte volna, menet közben fölvilágosította:

– Nálunk nincs ám az a merev protokoll, kétsoros elnökség, amit hallani… mi mind lent ülünk, a nép között, az első két fenntartott sorban.

A teremben terjengett az olajkályhák szaga. Hideg volt, a kályhák közelében viszont gyulladt a gatya.

Doktor Aba Szabó kezét dörzsölve haladt végig középen. Jobbra balra bólogatott, mintha nem győzné az üdvözlést viszonozni.

– Magyar gyerek tüzes gyerek… majd beforrósít a hangulat! Lehuppant az első sor közepére, Rékát és Mártát karon ragadta, húzta őket maga mellé. – A férjuram ide mögénk… aztán most semmi ellenőrzés, amit én csinálok velük, attól nem fogy el egy asszony sem… Sőt gömbölyödik…

Haláp tanulmányozta. Üdítő a butaság magabiztossága. Csak bizonyos szavakat ne sajátítana ki. Ne alázná meg a büszke fogalmakat is.

Megtelt a két sor – meg a terem is. Bizonyára a község színe-java legelöl. Kár, hogy a fogadószobában hallgatagon ropogtatták a sajtos rudat, nevüket elmorzsolták, és vigyáztak, mindig legyen foglalatosságuk, ha más nem, a szorgalmas kortyintások.

Doktor Csuka Éva eltűnt – majd a függöny izgatott púposodása után a résen kibújva a közönség elé lépett. Gyér taps. Doktor Csuka Éva meghajolt. Bordó dossziét nyitott – papírról üdvözölte a megjelenteket. Utolsónak a művészeti vezetőt, elsőnek doktor Aba Szabó Valért. Doktor Aba Szabó Valér felpattant, összekulcsolt kezét a feje fölött meglengette. Nagy tapsot kapott. A művészeti vezető nem ült közöttük.

Az ünnepi megnyitó szövegét doktor Csuka Éva baki nélkül olvasta fel. Valami verset is citált. Ahogy a költő mondja, hogy melyik költő? Nem érdekes. Pontnál levitte a hangsúlyt, vesszőnél szünetet tartott. Időnként felpillantott, majd merészségétől megrémülve szemét a papírosba visszamenekítette. Mintha víz csorogna, egyenletesen. Aranyat, homokot ez a monoton sodrás az edényből egyaránt kiperget.

Doktor Aba Szabó figyelt. A végén csettintett és bólintott.

– Jól van, Évike! Jól van! – Hátrafordult, mutatta, tapsol.

– Óvónő volt – mondta Mártának –, amíg föl nem figyeltünk rá. Az ő csoportjában már a négyévesek is tudtak gyurmából ünnepi szobrot készíteni.

A műsort a népdalkör nyitotta. Inkább középkorú, semmint fiatal asszonyok – inkább idős, semmint középkorú férfiak. Kékfestő szoknya, saját színével hímzett fehér blúz – fekete nadrág, fehér kihajtott ing. Semmi túlzás, semmi csicsa. A szólót ősz hajú, tömzsi asszony énekelte, villódzott a fémfog a szájában, de nem bántóan, nem ízléstelenül, inkább derűsen. Bal kezében keszkenőt tartott, csuklója kecses mozdulatával megtáncoltatta.

– „Én is olyan ááárva vagyok…” – énekelte, és mosolygott hozzá, manír nélkül, ösztönösen, mint aki tudja, mindent bírnia kell, halálig.

A dal a legősibb panaszfórum és a legősibb vigasz is. A dalban minden igazság megtétetik, ha nem a kerek földön, a szögletes gödrön túl, legalább.

A ritmus gyorsra váltott. A kórus a taktust lábbal verte, dacosan, keményen.

– „Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt…”

Öreg, tört férfiak arcán a régi csibész átragyogott. Öröm ez is – a bánat kifejezhetőségének öröme. A nóta felesel, a nóta lázad, aki énekel: reménykedik. Hisz valami gyötretésen túli, végső győzelemben.

Doktor Aba Szabó fészkelődött. Rácsapott Márta combjára, Rékát hátba puffantotta, majd cserélt: Réka combján több a hús, Márta háta jobban kopog.

– Na mit szólnak hozzá? – kérdezte félhangosan. – Nem beígértem…? Azt nézze, egyem a zúzáját, azt a kis görbe lábút, de szemérmes, zárójelben hordja, egyem a zúzáját, nem mai csirke egy sem, ezek a kakasok már nem kukorékolnak a szemétdombon, de így együtt, a mi kis dalosaink, hát könny szökik a szemembe…

Senki sem pisszegte le. Az énekesek egy kissé lehunyták szemüket, zengették tovább, rendületlenül.

– Bravó… – tapsolt doktor Aba Szabó. Beleénekelt, egy-egy ütemmel lemaradva, a hangja döcögött, bicsaklott. – Na, így együtt, gyerekek…

A kórus befejezte. Meghajoltak.

– Na… – Doktor Aba Szabó a tenyerét csillogtatta. – Na, semmi repeta? Lányok, mindent bele!

Azonban valaki – talán a vezetőjük a függöny mögül? – valamit intett; levonultak.

– Ó – doktor Aba Szabó csalódottan felállt –, de spórolnak, de spórolnak, az anyjuk szentségit, pedig hallgatnám hajnalig… – Átcsörtetett a termen, a mellékszoba irányába. Doktor Csuka Éva kétrét hajolva surrant utána. Doktor Puszek Pista a sor széléről Halápig küzdötte magát.

– Rendes fickó különben… és nagy patrónus – mormogta nyugtatóan. – Évike a hibás! A szeszmentes fogadás államilag rendelt. Nem kell megszegni. – Visszacsúszott a szélére.

Néptáncosok ropták, elszántan, vadul. A por a deszkákról a díszközönség orrába szállt. Megdolgoztak minden talpalatnyi helyet; ártó bogár, ahány, pusztuljon! Állukat leszegték, majd újabb erőt haraptak a levegőből, büszke nyakrándítással. Készséggel, verejtékben fürödve ismételtek.

– No azért! – mondta doktor Aba Szabó. Zajtalanul sompolygott vissza, ledobta magát a székre. A két nő megrebbent. – No azért. Ezeknek van vér a pucájukban. Bravó, gyerekek…!

A közönség megszokta, vagy észre sem vette. Két ifjú citerás következett. Kivárták a viszonylagos csendet, türelmesen. Ráhajoltak hangszerükre, végigcirógatták, finoman.

– Ahá – mondta doktor Aba Szabó diadalmasan –, nekem játsszák! A kedvencem… „Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok…” – Dúdolt, vállát ingatta. Összetört az ezüst citeraszó.

– „A szegénylegénynek utat mutassatok…”

„Mutassa meg már neki valaki az utat. De kifelé!” – Haláp előrehajolt, és könyörögve pisszegett. Aba Szabó felhorkant, kedélyesen.

– Egymás közt vagyunk, gyerekek. Mert ezek mind az enyimek. Mind. Gloviczky bácsi… hozzátok már az öreg Gloviczkyt! Világszám, a Magyarok Világszövetsége is kikérte tőlem, de repülőre az én kis öregemet? Dehogy kockáztatom. Őrá itt van szükség.

A betanult kedvességű műsorközlő – vékony lábú úttörőlány kipenderült a függöny elé.

– Szünet! – kiáltotta fejhangon.

Szünetben talán el lehet tűnni. Akár Pestre vissza. Mag a hó alatt? A varjú kizabálja. Haláp étvágya elment.

– Hogyhogy szünet?! – Doktor Aba Szabó karon ragadta doktor Csuka Évát. – Hát Gloviczky bácsi…?

A fogadóban doktor Csuka Éva sápadtan és fölháborodottan közölte: Gloviczky bácsi rosszul van, Gloviczky bácsi nem áll ki.

– Hogyhogy nem áll ki? Olyan isten nincs! – Aba Szabó csitította. – Évike, nem eszik a kását olyan forrón… majd én beszélek vele! Az én kis öregemmel. Ha kell, tartom a gallérjánál fogva!

– Ne tessék – mondta doktor Csuka Éva. – Nem akar. Megmakacsolta magát. Egy óvodással könnyebb…! Esküszöm.

Aba Szabó a zsebébe dugott egy véletlenül bontatlan üveget.

– Ne kövessenek…! Mindent én, mindent nekem…! – Távozott.

– Ezután következik a java. – Letenye elvette Haláptól a kabátokat. – Ne tegyék ezt velünk.

– Muris pasas – suttogta Réka –, engem direkt szórakoztat. Így kívülről.

Márta a kesztyűjét húzkodta föl-le. Gyakorolta az IBUSZ-ban megszokott önuralmat.

– Nyakas magyar! – bólogatott doktor Puszek Pista. – A Gloviczky Mátyás. Nem szereti, ha belebeszélnek.

– Sokat enged meg magának! – Doktor Csuka Éva a mutatóujját feddően mozgatta előre-hátra. – A múltban is, most is. Renitens természet.

– Művészi allűr… – kotyogta Réka.

Aba Szabó negyedóra múlva jött vissza.

– Remélem, nem indult oszlásnak senki… haha. Az én kis öregem szenilis már, kötötte az ebet a karóhoz, nincs diszponálva, és zúg a füle, csikar a hasa, úgy kellett beletöltenem egy kis lélekerősítőt, komolyan, mint a csecsszopó… Nyolcvan kilométert furikáztam kilencven százalékban őérette… szeretném azt látni!!!

– Bizony – helyeselt doktor Csuka Éva –, talán az utolsó alkalom. Nagyon megrokkant már.

– Nem úgy verik a cigányt; elfogadni a törődést, pénzt, propagandát, aztán „nincs kedvem”, ezt még a Gloviczky bácsinak sem engedjük meg! No, megbocsátom. El van boronálva!

– Nagy diplomata tetszik lenni – mondta doktor Csuka Éva. – De induljunk, ha szabad egy kicsit sürgetnem…

A második sorban néhány hely megüresedett. Márta és Réka odaszöktek. Doktor Aba Szabó karját a székek támlájára fektette. Lábát kényelmesen előrenyújtotta, ék alakban. Elfeküdt. Dobolt a cipősarkával.

Gloviczky Mátyás megjelent. Fergeteges taps fogadta. A terem végében egy csoport fiatal hosszan nyújtott, sikoltó hangon fütyült is: a fiatalok kétségkívül, a maguk módján, éltették Gloviczky Mátyást.

Haláp töpörödöd aggastyánra számított. Gloviczky Mátyás magas volt. Ráncai, mintha borotvakéssel hasították volna az arca húsába, határozottan haladtak függőleges irányba. A homlokán volt csak három vízszintes vonal. A bőre még barna. A haja ritka, oldalt választott, fehér. Szakálla nincs, bajusza mértéktartó. Fekete öltöny, fekete csizma. Faragott bot a kezében. Nem támaszkodott rá, meg is himbálta egy kicsit.

Biccentett. Kék szeme hunyorgott, majd nagyra nyílt. Végigpásztázta a termet.

A gőg lesújt. A méltóság az, ami fölemel.

Csusszanás, köhintés bennrekedt. Isten-váró csönd lett.

Gloviczky Mátyásnak nem nőtt még hályog a szemén.

Megpillantotta a terpeszkedő alakot az első sorban. Már formálta a száját – de az állkapcsa hirtelen összecsattant.

Állt – homlokán a három ránc egyetlen mély árokba szaladt.

– Hőőőő… – szólt föl doktor Aba Szabó Valér barátian. – Rajta, édes-egy-apám…

Gloviczky Mátyás most kezdett remegni. Külön-külön remegett be minden porcikája. A botját megmarkolta, barna színe vörösre váltott. Már-már hajította a botot. Roppant erőfeszítéssel állította meg.

A visszafordított indulat letaglózta. Hátrált a díszlet széléig. Kapaszkodott a halványkék drapériába. Azután egyetlen rántással magára húzta. Úgy esett el; rejtőzve-védekezve.

– Orvost! – kiáltották, elsőnek doktor Aba Szabó Valér. Doktor Csuka Éva húzkodta a függönyt, össze. Doktor Puszek Pista gyűrt ingujjal a testet hurcolni futott már.

– Hol itt az orvos? Haláp doktor szégyellte magát.

 

Jöjjön Lilliputba!

Prospektusunk nem a teljesség igényét, csak a teljességet nélkülözi. Kedvcsinálónak szántuk, minőségi utazóknak. Tisztázzuk a minőségi utazó fogalmát, a félreértések elkerülése végett. A minőségi utazó kétféle: pénzes vagy szegény. Az előbbi túlzott igénye a csömörből származik – az utóbbié a valósulatlan álmok reakciója. Aki túl sok „mást” lát, előbb-utóbb rájön: minden ugyanaz. Aki csak körbetaposhat, előbb-utóbb megérzi, a négyzet vagy téglalap szintén mértani idom; nem vonzza a kúpszelet, csonka gúla: a piramis alakzat talán. De annak sem külső látványa, hanem keletkezésének oka és módja: miért és mi által? Tehetősb polgáraink irodánktól joggal várnak szenzációt – a csekély javadalmúak pedig különlegesen bensőséges utakat.

Nos, helyzetünk jelenleg szerencsés. Kínálhatunk végre valami egészen extrát; kinek így – kinek úgy. A szűkös nyomdai és egyéb viszonyok a részletező ismertetést nem teszik lehetővé. A mellékelt reprodukciók a színeket és arányokat csupán közelítőleg tükrözik. De speciális törekvésünk éppen, hogy a valódi élményt az előzetes beharangozás túlzásai ne csökkentsék.

Jöjjön Lilliputba! Nem fog csalódni. Ha csak egy hétvégét tölt: megismeri Lilliput örömeit – de betekintést nyer Lilliput hétköznapi életébe, ha szezonális ajánlatunkat választja. Ennél hosszabb tartózkodás azonban – bármily gördülékeny a diplomáciai kapcsolat – nem javasolt. Lilliput bezárul; a turistát honosítja. Nem enged többé vissza. Megnyugtathatjuk az aggályoskodókat: ez az egyetlen veszély. Különösebb természeti csapások, komoly belvillongás, pokolgépes terrorakció Lilliputot csak fenyegeti. Lakói a tájfunt, földrengést kitiltották. Puccs, hatalomátvétel Lilliputban? Urnák útján vagy susmus, egyezkedés. Vér? Legfeljebb izzadmány. Lilliput folyamatosan dolgozik: a szorgos lilliputi nem szünteti be tevékenységét elvont érdekekért. S ahol mégis: lásd alább, „népünnepély”. Lilliput, ami nem reális, úgyis beszüntette központilag. Ha mégsem, figyeljen; ahová készült, nem oda jutott! Éppen ez az általános békesség ajánlatunkban kecsegtető. Hiszen hovatovább nincs kockázat nélküli barangolás; valljuk be, edzett utazók, a világ járása a halál kihívása. Sátortáborunk kigyullad, felhőkarcolónk összeomlik, a repülőnk lezuhan, vonatok hullnak darabokra, a sarkon merénylők lesnek, gyilkolnak szavadért, puszta tekintetedért, és a hazád jaj, de messze… Nos, Lilliputban a katasztrófa is miniméret.

Lilliput újrafelfedezéséről, a kutatócsoport feltáró tevékenységéről a szaksajtó nyilatkozott már. Ámulat-bámulat, mily közel volt, csak nem vettük eddig észre. Pedig képviselete folyamatosan, hőzöngés nélkül működött. Fontos információ: Lillipulot törpék lakják, de korántsem kicsi. Inkább kiterjedt. Tekervényesen behálózza a golyót, akár az ér a koponyát. Ezért semmi ugrás, egyet erre, egyet arra, hát még följebb! – s ki tudja, hova tévedsz…

Lilliput szívélyessége megejtő. Ha a határt átléptük, a vendéglátó szervek előzékenysége hihetetlenül meggyorsítja az asszimilálódást. Néhány kellemes nap, és saját antropológiánk szinte kellemetlen. Zavaró a különbségérzet, sőt fölösleges. A zsugorodás fájdalom nélkül bekövetkezik, az újranyúlás visszafelé csak egy kissé megerőltető. Lilliput jól oldja az idegenséget. „Sok kicsi sokra megy, amíg meg nem bolygatják” – jelszavuk a régi mondás, némi kiegészítéssel. Ezért nem nyílik óriás előtt a sorompó: ajánlatunkat mellőzzék, kérjük a feltűnően szabványfelettieket. Lilliput nem tud disztingválni. Jó óriás? Rossz óriás? Turistában is üldözendő a nagyság.

Konkrét tájékoztatás, a túra jellege szerint:

 

FÜGGELÉK

A mellékelt jelentkezési üres lapot tetszőleges példányban töltse ki. Munkahelyi javaslat nem kell. Az árat később meg fogja fizetni! (Helyesbítés: az árat később fogja megfizetni.) Fotó a két profilról. (Lilliputi kívánalom.) A méret: a fej életnagyságban. A kicsinyítést Lilliput végzi, helyi normára. Egész alakos pluszfelvétel előny! Szellemkép érvénytelen.

Az utazás formája: egyelőre egyéni.

Közelítés: önerőből. Átlépés gyalog.

Puha szállás biztosítva.

Ne halogassa! Ha visszakerül, megéri.

 

Kísérlet

 

Kísérlet

– Komoly ember ez, kérem – mondta Lencsés, a sofőr. – Ahogy beszél tudja, mi az illendőség. Nemcsak bevágódni a hátsó ülésre, aztán maga marha, ott elöl, csak hajtson… nagyon jól elbeszélgettünk, kérem…

– Jól van, Lencséském – mondta a lapszerkesztő Jóska –, de most már igazán menjen. Reggel hétkor álljon be a bár elé, hogy elérjék a korai gyorsot.

Pircsi asszony, a lapszerkesztő harmadik felesége nagy, cseresznyepiros szalvétába csomagolt két összeragasztott sonkás-májas szendvicset.

– Egy kis útravaló! – bedugta a maszatos csomagot Lencsés elálló zsebébe. – Ha már nem ihat…

– Köszönöm szépen – Lencsés kitette a csomagot, éppen dr. Kerékjártó Emilné elé, aki a tanácsot képviselte. – Már én egy otthoni jó levesért el nem cserélem…

Kerékjártóné maga mögé tette a két szendvicset, az ablakpárkányra, a citromfa és sansavera közé.

Dudus szolgálatkészen a szemétbe dobta.

Lencsés elment, de még sokáig bőgette az autó motorját az ablak alatt.

– De jó is ennek! – sóhajtott Dudus, a költő. – Szabad ember!

– Hát nem? – tárta szét a kezét Jóska. – Mi baja? Mi baja eshet az ő szakmájában?

– Legföljebb beszalad az árokba, és kitöri a nyakát – mondta József kolléga, a könyvtáros.

– Ilyen nagy ember! Jöhetett volna a saját kocsiján!

– Egyáltalán – kérdezte Pircsi asszony bátortalanul –, most hol van?

– Pisil – mondta Dudus –, Brzda kartárs kivitte pisilni. Mert bármilyen furcsa, még az ilyen óriásnak is vannak természetes, emberi szükségletei… – Kerékjártóné szemébe nézett, bűvölgette.

Dudus volt a város legszebb férfiúja. Különösen fényképen, válltól fölfelé. Mert a feje nem illett az alacsony termetéhez. Annyira szabályos, energikus, elrajzolt fej volt, hogy Kerékjártónénak mindig az a játék jutott az eszébe, ahol a papírbaba feje alá különböző törzseket illesztenek a gyerekek.

Elképzelte Dudust tiroli nadrágban. Titokzatosan visszamosolygott.

– Akárhogy is – mondta Jóska –, rendes dolog tőle. Nem kellett volna elfogadnia. Találhatott volna száz kifogást. Túlterheltség, betegség…

– Nem tehette meg veled – mondta Pircsi asszony. – Hat levelet is írtál neki, hogy ha erre jár, el ne mulassza… ajánlott levelet…

A könyvtáros felszisszent.

– Igenis, barátilag jött – folytatta Jóska. Az asszonyt majd otthon megpofozza. Itt nem akarta, meglátszik az arcán. – Ekkora költő! Mit képzeltek, másképp miért?

– Azért furcsállom – mondta Kerékjártóné –, hogy Matejka elvtárs még nincs itt… ha már a nyilvános rendezvényt lekéste…

– Rolandot kilencre rendeltem, hogy fotózzon – mondta Jóska. Azt a képet hozzuk a lapban, amikor Matejkával koccintanak…

– Téged sem lehet lehagyni – mondta Pircsi asszony, te ebbe annyi idegességet fektettél…

Pircsi asszony kozmetikus volt, s minden valamirevaló nőt ismert a városban. Kerékjártónéról is tudta, hogy gyantával szedeti le a sűrű szőrt a két melle közül.

– Rolandot nem kell félteni – mondta József, a könyvtáros –, ahol ő szenzációt szagol!

– Ez a baj – bólogatott Dudus –, hogy rögtön lefekszünk! A név előtt, aki ide méltóztat…

– Kérem – mondta a könyvtáros –, ez valóban az. Ezt az egyet nem lehet letagadni.

– Persze, azért egy-két malacság nála is becsúszik – Pircsi rendezgette a poharakat. – Én ehhez nem értek, de bántja a fülem.

– Ilyen esetben másképp kell megítélni – legyintett Kerékjártóné fölényesen –, a belső átélés heve indokolja!

– Én azért tartózkodom! – mondta Dudus. – A költészet önfegyelem, elsősorban…

József kolléga csuklott, Jóska nyájasan hátba veregette.

– Képes ez a Brzda, és megmutatja neki az egész épületet… halálra untatja… – sóhajtott Kerékjártóné.

– Legyünk tárgyilagosak! Jóska szomorúan töltött, kiköpte a dugóreszeléket. – Brzdánál van a steksz…

Brzda nevét senki sem tudta kiejteni. Ezért a helybeliek Birizdának ejtették. Ő volt az úr a fogyasztási szövetkezetben. És nagyon bántotta ez a tiszteletlenség.

– Nem akarok áskálódni – mondta Kerékjártóné –, de Matejka! – Karórájára pillantott. – A kultúra ügye első fokon rá tartozik.

– Szerencse, hogy nem hallott mindent – jegyezte meg Jóska.

Ez a mi emberünk nem elég diplomatikus. A jó nép könnyen tapsol, kockázat nélkül…

– Felejthetetlenné kell varázsolni számára ezt az élményt – mondta Pircsi asszony –, vettünk kurvoáziét is, mi sem élünk elmaradottan, hadd lássa…

– Mit törődik ő velünk? – kérdezte Dudus. – Vagy bárkivel. Ő már sebezhetetlen.

– Modern Akhilleusz – mondta Kerékjártóné elmélázva –, gondolom, ismerik a sztorit? Olyan a haja is, ez a szép ősz, mint egy sisak.

– Ősz? – kérdezte Pircsi. – Jé, azt hittem, szőke… rendkívül fiatalos… Ugyan hány éves lehet?

A férje megint ránézett, vasvillaszemmel.

– Nincs irodalmi lexikonunk – védekezett Pircsi ijedten –, tudod, hogy hiányzik éppen az a kötet…

– Hatvankettő – mondta a könyvtáros.

– Az még nem kor férfinál – legyintett Pircsi –, az még az életerő telje…

– Kinyilatkoztat – mondta Dudus –, aztán visszavonul.

– Éppen a kinyilatkoztatás áll a legtávolabb tőle – mondta a könyvtáros csöndesen.

– Ne haragudj, de te csak kibic vagy… én a saját véremet adom… a saját véremet!

– Tulajdonképpen miért erőszakoltátok ki, hogy idejöjjön? – kérdezte József kolléga.

– Nem menne akárhova! – mondta Kerékjártóné büszkén. – Ez egyúttal fémjelzi a város hírnevét.

– De hol a pokolba maradnak?

Egy kicsit hallgattak, fárasztó nap volt, a szervezés, a telefonok, az izgalom, túl nagy a meleg a szövetkezeti irodában, nem vallanak szégyent, micsoda berendezés, Brzda rendelése szerint, tenyérnyi bőrökből összevarrva a kanapé, és forog is, fölötte Báthori Erzsébet, rézkarc, a szőnyeg valódi birkagyapjú stilizált liliommal, a szerviz antik porcelán.

– A baráti köre Lalának hívja – mondta Jóska –, illik hozzá, közvetlen egyéniség. Ne lepődjetek meg, ha én is…

– Szerintem ez törleszkedés – mondta József. Már bánta, hogy nem ment haza rögtön a találkozó után.

– Neked nem is… neked még a fenekeden a tojáshéj… de Dudus, aki mégiscsak költő, jómagam egy napilapnál…

– Mi majd elkerüljük a megszólítást – mondta Pircsi –, igaz, Klárikám? El leszünk mi foglalva a tálakkal…

– Nekem azért lesz egy-két kérdésem – mondta Kerékjártóné –, ami régóta izgat…

– Tőlem is kérdezhetne – mondta Dudus – valami izgalmasat…

– Ez a maga baja – Kerékjártóné elkomorodott –, hogy mindent nőstény-hím síkra terel… szerintem ez a verseire is rányomja a bélyegét…

– Szívesen vitáznék esztétikai kérdésekről – mondta Dudus, távolabb húzta a székét az asszonytól, hangja eljegesedett –, de nem magácskával!

– Gyerekek – ingatta fejét Jóska –, próbáljatok meg normálisak lenni… egy kicsit összedolgozni… legalább erre az estére…

Nyikorgott a falépcső. Az épület valamikor vadászkastély volt, tekervényes falépcsőkkel, korlátokkal, aganccsal, az agancsot exportba lecsavarozták, a többi maradt.

– Ez még nem a Matejka – mondta a könyvtáros –, nem hallottam a koppanást.

Matejka bottal jár, pedig csak egy árnyalatnyit sántít. De jól tudja a botot viselni. Előreböki, aztán hirtelen visszahúzza a levegőben.

Brzda eltűnt a vendég széles háta megett.

– Tessék, tessék – mondta –, csak előre… mindig csak előre a megtett úton.

Lala nevetett, Brzda is heherészett, bár nem tudta, mi ebben a vicc.

Lala lehajtotta a fejét, hogy az ajtón beférjen. Mindannyian fölálltak, tisztelettel. zavartan.

Ez valóban ősz – gondolta Pircsi –, és hogy egy kis lyuk is van az állán, ez valami aranyos… ehhez a hatalmas termethez… ámbár nem kövér… nem, nem… ez nem kövérség…

Mennyivel szebb egy ilyen behemót? – Dudus meghajolt. – Ostobaság azt képzelni, hogy a termet arányban van a tehetséggel… úgy értem, minden esetben… Amellett itt már azt sem lehet megállapítani, mi a valódi, és mi az, ami csak úgy, hagyománytisztelet, nimbusz… legenda… De nem olvassák!

Meg lesz elégedve. Jó hírünket viszi – Jóska közelebb tessékelte a fotelhez. – Nincs miért bennünket lenézni. Mi éppúgy fel vagyunk vértezve érvekkel… csak Dudus el ne rontsa! Dudus rossz költő, hiába! Megtiszteltetés, de azért nem esünk hasra… Mintha piszkos volna rajta ez a pulóver!

Ezek semmiféle mércét nem képesek alkalmazni – Kerékjártóné mosolygott, volt egy mosolya, amelyik kedvezően befolyásolta álla alatt a tokát –, mert egyszerűen nincs mércéjük! Pillanatok kérdése, és ki fog derülni, ki érti itt a lényeget egyedül…

A könyvtáros nem gondolt semmit. Megilletődötten törölgette a kezét az abrosz lecsüngő szélében.

Lala leült, köhécselt, ha nem tudták volna, kicsoda, azt hihették volna, ő is zavarban van, mert a lábát hol előrenyújtotta, hol meg visszahúzta.

– Hehe – nevetett Pircsi –, már féltünk, hogy el tetszett veszni.

– Elveszni? A kollégával? – Lala Brzdára mutatott. – Hiszen még az egérlyukakat is ismeri…

Brzda szerénykedve kigombolt a zakóján két gombot.

– Hát sose iszunk? – kérdezte, s a tulajdonos öntudatával nyakon ragadta a borosüveget.

– Talán engedjünk választást – mondta Jóska szemrehányóan. – Konyak? Bor?

– Inkább ennék valamit – mondta Lala.

– Enni! Persze! De mennyire! – Pircsi fölszabadultan forgatta a szendvicsestálat Lala orra előtt. – Jobbra sonkás, balra májas, középen lazac…

Lala nem kért tányért, papírszalvétát borított a térdére, és falatozni kezdett.

– Isteni – mondta teli szájjal –, ilyen kolbászt rég nem ettem.

Vajon valódi-e a fogsora? – tűnődött Kerékjártóné, igyekezett feltűnés nélkül Lala szájába pillantani. – Mert hogy olyan jól harap…

– Nem akartam a tömegben megkérdezni – karcolgatta hosszú körmével az asztallapot –, nem a tömegre tartozik; de most hadd ragadjam meg az alkalmat, érez-e rokonságot saját lírája és a modern festészet között? A formabontásra gondolok, közelebbről…

Lala túl nagyot nyelt, egy kis bort kért. Ittak mind.

– Kedves asszonyom – nyögte végül, rámosolygott a nőre, a ráncok ezerfelé szaladtak az arcán –, kedves asszonyom…

– A költészetet nehéz így megközelíteni – mondta Dudus fölényesen, lábát keresztbe vágta. – Aki csinálja, tudja… Csak nem magyarázni… soha, semmit nem magyarázni. Ha az értelmet keressük, az a vers halála…

– A hölgy – mondta Pircsi óvatosan –, akihez azt az ódaszerű verset tetszett írni, ugye, a kedves költő felesége?

– Nekem olyan nincs – mondta Lala; megtörölte a száját, a szalvétából galacsint formált, megcélozta a szemétkosarat, és bele is talált. – Gól!

– Futball? – kérdezte Brzda, és a szeme felcsillant.

– Csak úgy távolról – mondta Lala tétovázva –, egy-egy nemzetközi meccset…

Brzda arcán halvány, fegyelmezett megvetés suhant végig.

– Hát sose iszunk? – Jóska pörgette a két üveget. – Maradsz a bor mellett, Lala bátyám?

– Nemigen szoktam… csak ha muszáj… savat csinál…

József kolléga megkereste az aktatáskáját, kiemelt egy könyvet.

– Kérem – mondta halkan –, én nem maradhatok, elmegy az utolsó buszom Kéthalomra. Tegye meg nekem, hogy a nevét beleírja…

Lala készségesen, szeretettel kotorászott a zsebében. Dudus kisegítette ezüstkupakú filctollával.

Azért egy normális tolla lehetne – csodálkozott Kerékjártó Klárika. – Egy ekkora költőnek! Mivel írja fel a gondolatait, ha az ihlet hirtelen megszállja?

– Ez a könyv egyszer még sokat fog érni – mondta Pircsi –, jól tegye el, Józsika…

– Bocsánat – pattant fel Lala –, csak egy kézmosás… bocsánat… – a szolgálatkész Brzdát visszanyomta a fotelba, kiszaladt az ajtón, behúzott nyakkal.

– Kevés benne a méltóság – mondta Kerékjártóné. – Szerintem kamaszosan viselkedik…

– Szép példány – védte meg Pircsi –, le kell kopognom, örülök, ha hatvankét éves korára az én Jóskám így tartja majd magát…

– Engem a gondok előbb megőrölnek – mondta Jóska –, én nem érek rá a saját elefántcsonttornyomban ücsörögni, a világ zajától távol…

– Ezt aztán rá igazán nem lehet mondani – dadogta a könyvtáros, az utolsó pohár bor egy kicsit megnyomta a fejét –, aki akkor is szót emelt…

– Na jó! – mondta Jóska határozottan –, erről aztán végképp pissz. Pláne, ha itt a Matejka.

– A szeme… – A könyvtáros keresgélte kabátját a sarokban, a túlzsúfolt fogason. – A szeme. Ahogy nézi az embert. Mind a négy dimenzióban. És nemcsak nézi. Látja is.

A kabát legalul volt, vissza kellett a többit rakni, sorban.

– Józsika kitalált egy plusz dimenziót – súgta Kerékjártóné Dudusnak –, túl könnyen osztják nálunk a diplomát!

– Van a megjelenésében valami lazaság – mondta Brzda. – Híres ember létére… nem tudom, hogy tartana tekintélyt, teszem, egy nagyobb közösségben…

– Az ilyen tehetség ösztönös – mondta Kerékjártóné oktatóan –, ha aztán meg kell indokolni, eszmeileg alátámasztani, sajnos, beáll a zavar…

– Elmehetek? – kérdezte a könyvtáros, kettévágva az elmélkedést, majdnem udvariatlanul.

– Végül is régen vége a munkaidőnek… és köszönjük a szervezést, hogy behoztad a népet…

– Kezet mos? Ennyi ideig?

Matejka botja felkopogott. József kinyitotta az ajtót, a küszöbön találkoztak.

Az ajtó kicsiny volt, bár vastag kárpit borította.

– No – mondta Matejka biztatóan, – maga kimegy, én meg be. Szép sorjában.

József elsurrant mellette. A buszt már valószínűleg lekéste, hét kilométert gyalogolhat a fagyos, de legalább tiszta levegőn.

Odabenn átrendeződtek. A fotelt Lala üres széke mellé gurították.

Matejka családiasan letelepedett, Dudus az ablakkilincsre akasztotta a botját.

– Phű – mondta, homlokát törölgetve –, hát ti jól bedurrantottatok… az istenit a jó dolgotoknak… Az elvtársunk hol van?

– Kezet mos! – Jóska töltött. – Ezt kóstold meg!

Matejka tartotta a bort a szájában.

– Phű… nem sajnáltátok, látom. A kultúra ügyéért, mi, disznófülűek…

Brzda rászólt, sértődötten.

– Az én keretem… én biztosítottam…

– Ez úgy beszél – csippentett felé Matejka –, mint az egykori grófok… Semmi sem a tied itt, te… közös, vagy mi az isten… összeölelkeztek, régi barátság volt ez, csak az újak ugrottak be nekik.

– Tartottuk a frontot maga helyett is – mondta Kerékjártóné –, már kezdett kínos lenni…

– Szét vagyok szakadva – mentegetőzött Matejka. – Hát azt képzelik, nem jöttem volna előbb? Ha én azt felsorolnám, ami már ma mögöttem van…

– Persze, persze – mondta Jóska –, nem is szemrehányás. Ez a taknyos Roland is késik.

– Jól ment az ügy? – nézett körül Matejka. – Rendben?

– Jól – mondta Dudus –, szép számmal megjelentek.

– És Lala is megtalálta a közvetlen hangot – fűzte hozzá Jóska.

– Lala?

– Így hívják… barátilag.

– Igen? – Matejka fölélénkült. – Lala? A Lajosból? Mint én?

– Nem Lajos – mondta Kerékjártóné, halvány grimasszal. – Ismerheti a nevét, Matejka elvtárs…

– Kivagyok, mondom, kihagy az agyam…

– Ízlett neki a szendvics is – dicsekedett Pircsi –, ötöt megevett… Nem, hatot!

– Ügyes asszony ez, hiába – Matejka megpaskolta Pircsi derekát –, ügyes asszony… nem esik le az ágyról.

Nevettek. Jóska egy kissé savanyúan.

– Tudod, Lajos – mondta Dadus –, ronda zsarnok vagy, de ahova a lábad beteszed, ott megjön a hangulat…

Mert Matejka értette a tréfát.

– Te sem panaszkodhatsz – szólt vissza Dadusnak –, röhögnek a te verseiden is eleget… Hát hol ez a mi költőnk?

– Figyeljék majd a kezét – mondta Kerékjártóné –, tipikusan intellektuális kéz…

– Hát nem kérges a tenyere, az biztos – bólintott Matejka. – Fejlett munkamegosztás!

– Bocsássanak meg – Lala zajosan távozott, nesz nélkül tért vissza –, de az orvosságomat is bevettem…

– Ideg? – kérdezte Kerékjártóné.

– Vérnyomás! – Lala érezte, hogy a létszám szaporodott, kereste az új embert, fáradt volt, félt, hogy eltéveszti.

Matejka segített. Fölállt, átkarolta.

– Én vagyok itt a mumus! Tudja, jobb, ha a szemembe, mint hát megett…

– Az előző éjszaka keveset aludtam – mondta Lala –, kábult vagyok egy kissé…

Akkor miért nem utaztál haza az esti vonattal? – gondolta Dadus. – Mit ünnepelteted itt magad?

– Hogy mégis maradtál – mondta Jóska –, ki sem tudjuk fejezni, milyen jólesik…

– Ami a szívemen, az a számon – mondta Matejka –, nem ehhez vagyunk mi szokva… rosszak a tapasztalataink. Múltkor járt itt egy táncdalénekes-kompánia, nem nevezem meg, felmarkolták a pénzt, s már csapódott is a kocsijuk ajtaja…

Kerékjártóné mentegetőzve nézett Lalára:

– Nagy büszkeség, hogy a mi kedvünkért korrigált az elvein… Úgy hallottuk, sehova sem jár… nem látja értelmét…

– Pedig az kell – mondta Matejka –, íróasztal mögül nem lehet a világot megismerni!

– Azelőtt igen – mondta Lala zavartan, nem szeretett volna senkit sem megbántani, olyan kedvesek –, de a fáradság… amíg az ember lejut… meg vissza…

– Így van! – helyeselt Matejka. – A szellemi munka is lehet fárasztó… valósággal kiveszi az emberből az erőt… Amikor a negyedévi jelentést összeállítom, pedig mi az egy vershez, ahol sorhosszúság, rímek meg minden, szóval, a negyedévi jelentésnél érzem, phű, gyerekek, kihagynak az agytekervényeim…

Kerékjártóné ujjaival elfödte az arcát, különállását finoman jelezve.

– Fáj a feje, elvtársnő? – kérdezte Matejka. – Nem csoda… Már itt az ideje, hogy a férjuram otthagyja azokat a csintalan német frajlejneket…

– Nem tetszett hallani a Kerékjártó Emilről? – Pircsi ismét megforgatta Lala előtt a tálat. – Szakember a fehérjedúsításban… Van egy könyve is… kikérte az NDK, teljes egy esztendőre…

– Fehérjedúsítás – mondta Lala jambikusan.

– Hát sose iszunk? – Brzda töltött. Lala engedelmesen koccintott, lehajtotta a bort, fintorított, ráncai megint ezerfelé szaladtak.

– A kurvoáziét kínáljátok! – kiáltotta Pircsi. – Ezt tessék kóstolni… az én kedvemért!

– Nekem mindegy – mondta Lala –, finom ez is. Elnézést – nyomogatta homlokán az oldaleret.

Fáradtság! – gondolta Matejka. – Oda kéne állítani a csépléshez… harminc évvel ezelőtt majdnem beleestem a gépbe! Az volt a munka! Az igen!

Tipikusan intellektuális vonás – Kerékjártóné lágyan rángatta a spirálrugó-tincset a füle mellett, bólogatott, apró sóhajtással. – Ez az ok nélküli enerváltság. Amibe kétségtelenül a vitaminhiány és a városi füst is belejátszik.

Majd felélénkülnél, ha én vennélek kezelésbe – Pircsi tisztelettudóan a háttérbe vonult, tubusos formakrémet nyomott a kenyérre. Asszony hiányzik ennek. Aki egy kicsit pezsdítsen rajta!

Csak Brzda járatta az eszét a másnapi felvásárláson. Személyesen kell átmennie. Lenyomni az árat. A haszonkulcs nem csökkenhet.

– Mindannyian fáradtak vagyunk – mondta Jóska –, de a te fáradtságodnak legalább van értelme…

Haragudott. Egy ilyen okos elme, és képtelen értelmes társalgásba kezdeni! Már fél tíz.

Lala hatalmas fejét a szék egyik oldaláról a másikra támasztotta.

– Azért megnyiratkozhatott volna – súgta Matejka Dudusnak, kutattak a szoba sarkában az üvegek közt –, nyakába lóg a haja!

– Modernkedés – mondta Dudus –, azt hiszi, ezzel érdekesebb!

– Na de milyen példa ez a népnek…?

– Például már régen meg akartam kérdezni – Kerékjártóné felemelte hangját –, mivel magyarázza, hogy a költészet lemondott a közérthetőség elvéről? És szabad-e ezt neki?

– Kinek? – kérdezte Lala.

– A költészetnek…

– Tényleg, Lala bátyám, tényleg…

– Nem mérce – mondta vontatottan Lala –, sem a közérthetőség, sem az ellenkezője. Sem a népszerűség, sem a teljes ismeretlenség. Sem a Kossuth-díj, sem a fegyház…

– Mit mond? – Matejka Jóskára nézett.

– Semmit – mondta Jóska gyorsan –, fáradt.

– Úgy értem – folytatta Lala, fölélénkült, adtak neki, hát újra megitta. – Attól még lehet valaki nagy, mert Kossuth-díja van… esetleg. És akit bekaszniznak, még nem biztos, hogy egyúttal zseni.

Még majd bajba kever – gondolta Jóska. – Nem gyerek már… talán egyenesen engem akar lejáratni…

– Igen – mondta Dudus, furcsa asszociációval –, vidéken is élnek kiváló elmék… kiváló tehetségek…

– Az a kitűnő fiú… tudjátok… azzal a kis kötettel – mondta Lala –, nincs az itt nálalok, ezen a tájon?

Azt, éppen azt hiányolja – gondolta Dudus –, s itt említi, az én személyes jelenlétemben…!

Nem hajlandó esztétikai kategóriákban fogalmazni – állapította meg Kerékjártóné. – Vagy nagyon öreg már, vagy tényleg csak autodidakta.

– És a könyvtárosunk hova lett? – Lala körülnézett. Még egy szendvicset megevett: Pircsi személyesen nyomott neki a tormakrémből.

No lám, reklamálja – csodálkozott Matejka. – Nem, ez nem véletlen. Holló a hollónak…

– A felesége mindenórás – mondta Jóska –, nem tartóztattuk.

– Ezen a környéken szépek az asszonyok – mosolygott Lala –, fekete szem, fekete haj…

Pircsi asszony haja lilásszőke, Kerékjártó Klárikáé Tizián-árnyalatú.

– Persze, minden szín szép – helyesbített Lala gyorsan –, ha természetes…

Csönd lett. Csak Dudus nyerített egyet.

– Az istenfátokat! – Matejka a térdére csapott. – Mi van itt, temetés?

– Van is min sírni – mondta Lala. – Kedveském – fordult Pircsihez. – Alma nincs? Lefekvés előtt szoktam. Tisztít.

– Alma nincs – mondta Pircsi. – Mi azt nem nagyon szeretjük erre…

– Narancs! – kínálta Brzda. – Az megy itt minden mennyiségben…

Lala előkotort valahonnan egy szemüveget, s úgy nézte meg a szőnyeget. Szemüvegben végképp idegen lett.

– Mindig ilyen szőnyegre vágytam – mondta, s aztán ijedten hozzátette: – De tényleg…

– És miért nem tetszett rendelni? – Brzda begombolta zakóján a két gombot. – Mert ezt egyenest az én terveim szerint szőtte a HTSZ… Bizonyára nincs szűkében az anyagiaknak?

– Sem kedvem, sem időm ilyesmivel… – mondta Lala mentegetőzve –, s egyáltalán… nálam szétolvad… a pénz…

– Nagy baj! – intette Brzda. Matejka már régen az ablak előtt állt, levegőzött, hintáztatta botját a kilincsen. – Nagy baj. Tessék tőlem elfogadni egy tanácsot. Fiaztatni kell a pénzt. Forgatni, fiaztatni!

– Hiányzik belőlem a kufárszellem – mondta Lala szomorúan.

Jóska odanyomta Brzda szájához a poharat.

– Igyál. Igyunk valamire…

Lala arcán szabálytalan foltok égtek. Nagyon rég nem ivott már. Nagyon régen nem vállalt ilyen utat. Nagyon régen nem beszélt ennyit. Kezdte jól érezni magát.

A többiek hallgattak. Csak a poharak talpa koppant az asztal metszett üveglapján.

Sötéten bámulták Lalát, aki síkos, sebezhetetlen nyugalommal tisztogatta a szemüvegét.

Dudus hirtelen fölkapta a fejét. Figyelmesen nézett a Lala boldog arcán terjeszkedő piros foltokra.

Akhilleuszt a sarkánál fogva mártotta be az anyja a Sztüx folyóba. Ezt is csak anya szülte.

– No – mondta, s külön-külön végighordozta tekintetét a társaság tagjain –, ne hagyjuk szomjazni a kedves vendéget!

Matejka kapcsolt.

– Bizony – mondta nyájasan –, nemsokára a fényképész is betoppan… – Jóskára kacsintott –, töltsél, Jocó… még majd azt hiszik, sajnáljuk.

– Nem kell a mámortól félni – suttogta Kerékjártóné, a szája legörbült, orrcimpája remegett –, a mámor az ember legjobb barátja… inspiratíve is fontos… inspiratíve…

– De ha a gyomra kidobja! – Pircsi letakarta Lala poharát. – Nehogy még berúgassák ezek a csúnyák…

– Ekkora ember, ettől a kis löttytől! – kiáltotta Dudus, szemével átszúrta Pircsikét; ilyen hülye nő, egyáltalán, az egyik hülyébb, mint a másik, de ez itt balra legalább dörzsölt, veszi a lapot, időben…

– De ha nem ízlik – Brzda megint kigombolta a zakóját –, tessék csak megmondani egészen őszintén…

– Kitűnő, minden kitűnő… – mosolygott Lala. Nyelte a kortyokat. Ízlett. Egyre jobban ízlett.

Különös alkalom. Különös. Könnyed lebegés. Szivárványszélű lámpafény. Arcok, előrehajolva, nagy igyekezetben. Szánalmas arcok. Groteszk határozottság. Műanyag öntudat.

– Mire jó ez? – kérdezte Jóska. Valamikor író volt. – Mire jó ez, gyerekek?

– Ne papolj itt, üres a pohár… – Matejka meglódította az üveget. – Ez a híres vendégszeretet?

Lala elnyúlt a székben, nadrágja felhúzódott. A harisnyáját tartó térdkötő kilátszott.

Kerékjártóné megbökdöste Pircsikét, kuncogtak.

– Speciális keverék – Dudus Lala mellé állt, kezébe erőltette a teli poharat –, királyok itala. A nagyok ezt isszák.

Lala prüszkölt, s mintha orvosságot venne be, közben befogta az orrát.

Nevettek. Kerékjártóné tapsolt.

– Jópofa… isteni pofa.

Lehetne ennyi esze – gondolta Jóska dühösen. – Én nem tehetek róla. Ő blamálja saját magát.

Lala izzadt. Szemüvegét gondosan eltette. Fején keresztül lehúzta pulóverét, ingét derékig kigombolta, aztán kihúzta a nadrágból. Mindenféle nevetséges göncbe öltözött emberi lényeket látott maga előtt, tekergő-csavarodó, képlékeny emberi arcokat, mozgást, céltalan nyüzsgést ebben az iszonyú melegben, annyira megsajnálta őket, hogy könny fakadt a szemében.

– Sír… – mondta Pircsi ijedten.

– A gyerekkorára gondol – Dudus feltörölte a kiloccsant bort –, amikor még kerek fejű klambó volt ő is, egészen kutyaközönséges, kerek fejű klambó…

– Egy frászt! – nevetett Matejka. Ittak, a szokottat, meg sem látszott rajtuk, kötötte őket az ital, mint a jó beton, egyre otthonosabban csapták lábukat a földhöz, egyre biztosabban tapadt tenyerükhöz a bőr. – Egy frászt a gyerekkorára! Pircsike, csapjon egy kis szelet neki… billentse csak meg azt a szoknyát…

Pircsi sikkantott. Térdét felhúzta, s akár az imént a tálat, ültében körbekínálta magát a forgószéken.

Ha nem látnám, nem hinném – gondolta Kerékjártóné. – Mégiscsak egyforma minden férfi. Intellektus ide, intellektus oda…

Remélem, elfelejti… – Jóska fölemelte Lala pulóverét a szék alól, tisztogatta. – Reggelre nem emlékszik vissza.

– Azt – mondta Lala, csukott szemével, édesen mosolyogva –, azt, hogy: csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…

Énekelt, egyedül énekelt, teli torokból, ide-oda hajolgatva…

– Hát ez kész – mondta Matejka.

– Egy költeményt – Kerékjártóné összetette a kezét, csücsörített – ha elszavalna… Úgy élvezném!

– Adjatok még egy pohárral! – Lala előrenyúlt a semmibe.

– Még majd komolyan megárt – aggodalmaskodott Pircsi –, ne adjatok neki többet. Nem mai gyerek…

– Én még élek – mondta Lala –, nem hiszitek?

– Öregem – Dudus a fénybe tartotta, átnézett a poharán –, majd elhisszük… ha akarjuk… öreg vagy már te.

– Még ha a Pircsike feküdne felül – röhögött Brzda.

Dudus leintette. Más kell ide.

– Fogadok, hogy nem mész körül a szobán, hogy nem mész körül, széktől székig, békaugrásban…

– Békaugrás… Azt sem tudja, mi az! – mondta Matejka.

– Én? – kérdezte Lala. Hol kinyitotta, hol meg becsukta a szemét, hunyorgott. Mintha részegségében megduzzadt volna rajta minden, még nagyobbnak látszott a teste, ezüstös haja, mint a szárny, kétoldalt megkeményedett. Kapargatta állán a lyukat.

– Békaugrásban?

Négykézlábra ereszkedett, esetlen mozdulattal.

– Ne! – Jóska odalépett, megérintette a hóna alatt. – Ne tessék…

Lala fölnézett rá.

– Miért ne? – kérdezte. A hangja tiszta volt és természetes. Térdét megemelte, maga alá húzta, kezével előbbre támaszkodott, aztán ugrott egyet-kettőt. – Így?

Fergetegesen jót nevettek. Pircsi tapogatta nyilalló oldalát.

Lala továbbhaladt. Rendben, szabályosan, tovább. Mintha egy gépet kezelne, amitől mindannyiuk élete függ. Amikor fölemelte néha az arcát, úszóra emlékeztetett, úszóra, aki éppen szembe úszik a nappal.

– Jól van, na – szólalt meg elvékonyodott hangon Brzda –, elég már… nagy az én szobám…

Lala nem figyelt rá. A békaugrásra figyelt. A ritmusra. Az izmok fájdalmára. Az elakadó lélegzetre. A félelemre. Az összhangzatra. A tökéletességre. Nem volt ez más világ. Ugyanaz.

A cél? – gondolta – nem fontos. Ha elérem, majd szólnak.

Jóska nem tehetett mást, felhajtotta előtte a szőnyeget.

Nézték, ahogy a nagy test lihegve előrecsúszik. Egy-egy másodpercre letottyan, aztán erőre kap, s a következő ugrás már csupa harmónia.

Nagy csönd lett, senki sem értette.

– Szép – mondta ekkor Pircsi, a buta Pircsi, halkan –, szerintem szép.

Dudus visszaköpte borát a pohárba. Brzda szája kinyílt, utoljára a cirkuszban bámulhatott így, a ponyvarésen.

Kerékjártóné elbúsult, nem illik ő ide, a hűvös, görög frizurával.

Csak Matejka nevetett még, döcögősen, számolta az ugrásokat, azt hitte, ő vezényel.

A fotósnak is ő szólt, amikor az a cigarettafüstben tapogatózva megjelent a küszöbön, és a vendéget kereste:

– Roland! Most!

Lalára mutatott, aki a cél előtt fejét éppen fölemelte.

Roland engedelmesen kattantott.

Lala átölelte a karfát, azután lassan fölegyenesedett. A pulóvert nyakába vetette, simított a haján, mintha tetőtől talpig mártózott volna egy holdfényes, langyos folyóban, olyan nyugodt és sugaras volt az arca.

– Na, ugye… Köszönöm a kellemes estét. Most már aludni térek…

Szédült, de a támaszt elhárította. Az ajtó, ahogy kiment rajta, változatlanul kicsi maradt, és ő változatlanul lehajtotta a fejét, hogy kiférjen.

Roland utánabámult. Piszkálta a fényképezőgépet.

– Nem sikerült – mondta bosszúsan.

 

Kötél nélkül

Augusztus a vegetáció hónapja. Szeptemberben aztán feltápászkodik az ember a homokból, és megpróbálja újra és újra feltalálni a spanyolviaszt. Az ősz cselekvésre ingerel. Gyorsulnak a centrifugális erők. Néhányan nem bírják tovább, ezeket kidobja a masina. De a többség élvezi a forgást. Igen, a szeptember lehetőség. De mit lehet ebből a lehetőségből nyakon csípni, és mi csupán a vibráló illúzió…?

– Helyben vagyunk! Hiába kalapálom össze a gondolatokat, a végén szétmállik az egész, és a lényeg mégiscsak az… – Morelli felugrott a presszóasztal mellől, s mivel megközelítően sem tudta megfogalmazni, hogy mi a lényeg, gyorsan fizetett.

Egy bizonyos: augusztus 28-a van. Néhány nap múlva bemutató. Addig az ötletet teljesen ki kell dolgozni. Nincs idő filozofálgatásra. Bölcsészhallgató korában amatőr bűvész volt, s most befutott bűvészként amatőr filozófus? Semmi értelme. Ne zavarjuk össze a dolgokat. Most az új mutatvány a legfontosabb. Kidolgozni az elméleti részeket, felépíteni a hatásokat. A technikai megoldások régiek, de az összeállítás, ahogy majd kibontakozik, eredeti legyen!

Morelli sietett. Reggel, délután próba, este talmi műsor, nyári, izzadó komédiásokkal. Ebből szerencsére kihagyták. Így is elég. A rendező új fényeffektust talált a számához. Olyan, mint a Vidám Parkban a velencei csónakázás fényei. Csupa szirup, semmi igazán meglepő… Tehetségtelen fráter.

Négykor próba. Ha elkésik, másodszor írják fel. Pedig ma fogja megemlíteni azt a remek ötletet. Még nem késő. Szép gondolat. Megértik az emberek. Gyújtólencsével fölperzselni a madarat, és a szénné égettből hirtelen felrepül egy eleven, ugyanaz! A főnixmadár! Igen! Ez már alkotás. Persze, három galamb kell hozzá, de az illúzió tökéletes lesz. Mint Kiónál. Valami pluszt adni, nemcsak a kóklerkedés…

Mit tudnak erről a többiek? Stella meg a nővérkéje csak lengenek a hintájukon, ugrálnak a levegőben összevissza. Azt mondja Schneider, a kellékes, hogy még közösülni sem mernek, annyira féltik a rugalmasságukat. Nincs más témájuk, csak a kupola alatti negyedóra, a kosztüm és a flitter. Az igaz, hogy gyönyörű a mozgásuk. Szép. De így önmagában – minek? Verner kapitány dicsekvései is undorítóak. Verner kapitány!

Morelli már tíz éve dolgozott a szakmában, de a neveken még mindig bosszankodott. Verner kapitány! Vermes János. És Morelli? Maros Gáspár. Amikor szerződtették, még tiltakozott. „Nem lehetne, kérem, a rendes nevemen?” „Ugyan, fiatalember! Maros Gáspár illuzionista! Hogy hangzik ez?” Szerette volna megmagyarázni, hogy így érdekesebb, de leintették. „Morelli! Az igen! Az név! De hiszen magának latinos műveltsége van!” – mondta az OCI személyzetise büszkén. – „Morelli! Egy kicsit ámor, egy kicsit morál, keveredik benne a csapongó szenvedély a szigorú törvényekkel… az már maga a művészet! Érti?”

Morelli sóhajtott. Végeredményben nem járt rosszul ezzel a névvel. Sokan ismerik már. De miért szükséges, hogy egy állatszelídítő okvetlenül kapitány legyen? Nem is állta meg irónia nélkül, ha Vernerrel beszélgetett. Különféle rangokat adott neki, ahogy jött: „Ezredesem! Őrnagyom!” Verner emiatt azt hiszi, lebecsüli a produkcióját. Pedig nem dolgozik fogatlan dögökkel. Valóban lenyűgöző látvány, hófehér egyenruhában, fekete, göndör hajjal, kegyetlen mosollyal a szája körül… A nők megőrülnek érte. Nem nősül meg. Azt mondják, hetenként egyszer valami titkos találkahelyen tombolja ki magát. A cirkuszosokat nem hívja. Ki tudja, hova jár, vagy kik járnak hozzá? Nem csoda, hogy Margit undorodik egy kicsit az egésztől.

Morelli felpréselődött a tömött villamosra. Tulajdonképpen nevetséges, hogy tanárnőt vett feleségül. Margit kémiát tanít. A cirkuszt utálja. Őt mégis megszerette. „Előbb-utóbb kiemelkedsz közülük” – szokta mondogatni. Ugyan, hova emelkedik ki? Az egész ország ismeri. Kocsijuk is van. Most éppen javítják. Ezért fog elkésni.

Új tag is jön a társulathoz, valami kezdő. Kréger nyugdíjba ment. Tóni marad, változatlanul. Kitűnő bohóc volt, tíz évvel ezelőtt, a behemót Pali bácsival, párosban. Miután Pali bácsi szívtrombózisban meghalt, Tóni hordta körül egy földgömbszerű labdán gurulva a következő számot. Tavaly az ötvenedik előadáson lecsúszott róla; elhasalt, beverte a fejét. Azóta nem tud megállni a gömbön. De az istennek sem hagyná abba… Megőrjíti az embert az igyekezetével. Sehogy sem akar beletörődni, hogy ezután gyalogosan kell körbe-körbe kutyagolni a táblákkal.

A szezonkezdő napok rémesek. Mindenki ugrál. Állítólag gázsi-emelés is lesz. Az igazgató meg folyton újat kér. „Gyerekek, újat hozzatok, újat…” – De igazán új nem lesz most sem. Hacsak ő ki nem ugrik ezzel a madárdologgal.

„Taxival kellett volna jönnöm – gondolta Morelli –, elkéstem.” Négy óra után öt perccel szállt le a földalattiról. „Este nem fekszem le addig, amíg újra át nem gondoltam a számot. A rekvizit költséges, de megéri.”

Valószínűleg ez az idei utolsó hőhullám. Odabenn még melegebb lesz. Morelli csodálkozott. A porondon próbafények, de nem dolgozik senki. Homok- és textilszag. Mélyen beszívta. Valami idegen illatot is érzett. Naftalin, kétségtelenül naftalin!

Markó bácsi, az egyik porondszolga, cinkosan ráhunyorított:

– Adj’ isten, művész úr. Nem tetszett elkésni. Az öltözőkben vannak. Új fiú jött, azzal bajlódik a Karcsi úr!

Karcsi úr! Szép kis rendező! Még a személyzet is érzi. Új fiú? Akkor a közös teremben lesznek, együtt.

Morelli örült. Viszolygott a rendreutasítástól.

A teremben alig fogadták a köszönését. Karcsi úr és az új tag köré tömörült mindenki. Karcsi úr arcán piros foltok virítottak, mint a fehér bőrű lányok testén meleg víz és szappan után. Nagyon dühös lehet.

– Még artistaiskolája sincs? – ezt kérdezte éppen a vele szemben álló fiatalembertől. Az nem felelt, csak megrázta a fejét. Micsoda figura! Morelli önkéntelenül is ingerültséget érzett. A fiú nem is volt olyan fiatal.

– Megvan ez harminc is – susogta rosszallóan Stella, és fölényesen bólogatott.

Sötétkék öltönyt visel, sötétkéket, ebben a kánikulában! Kétsorosat! Húsz év előtti divat, elhegyesedő kabáthajtókával… és drapp saru van a lábán, mindehhez. Tisztelettudóan áll, mint paraszt a törvény előtt… s mégis van benne valami hányavetiség! Ahá, persze, a keze zsebre dugva! Ez meg miféle tempó? Hogy a fenébe került ide?

– Mégis… ki látta magát, mielőtt betöltötték a státust? – kérdezte Karcsi reménykedve. Talán kiderül, hogy csak egy csaló, és ki lehet rúgni.

– Láttak – mondta a fiú, és Morelli még dühösebb lett, ahogy meghallotta ezt a hangot. Engedelmes, halk, távoli. Mintha nem is ő beszélne, hanem egy rádió a hasában. – Láttak többen… Látott Kovalics kartárs, látott… – és sorolta a neveket. Tizenkettőt. Azután megint elhallgatott, mintha lekattintották volna benne a gépet.

– Úgy… szóval, ennyien látták. S az igazgatónál is volt már… Menjetek innen, gyerekek, hadd beszélgessek a kollégával… – kiáltotta Karcsi idegesen. Senki sem tágított.

Milyen iskolát végzett?

Humán gimnáziumot…

Megint meglepődtek. Ez? Gimnáziumot?

– És… hol dolgozott eddig? – Karcsi ide-oda csúsztatta szemüvegét az orrán.

– Nyíregyházán, Debrecenben, Sashalmon, Budapesten és Szecsődön. – A fiú szelíden, készségesen darálta a helységneveket. Az arcán egy rángás sem futott végig. A keze még mindig a zsebében. Ez nem normális!

– Társulatnál vagy hol?

– Nem társulatnál – felelte a figura, és végre előhúzta a kezét. Úristen, micsoda betegesen hosszú ujjak!

– Nem társulatnál… Alkalmi munkát végeztem, hol itt, hol ott.

– A fenét… – tört ki Karcsi. – De mit tud maga? Mit tud, amit „láttak”? Mit akar itt csinálni?

– Maga a rendező! Magának ezt már tudnia kéne, ha maga a rendező – mondta a fiú. A kezét ismét zsebre vágta. A szája szögletében fitymáló mosoly jelent meg.

„Huligán! Mégiscsak huligán!” – gondolta elégedetten Morelli.

Karcsi elordította magát:

– Beszéljen tisztességesen…

A huligán csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Mintha nem értene valamit. Azután legyintett.

– Kötéltáncos vagyok. Tudja, mi az… ide-oda, ide-oda… – a kezével mutatta, hogyan – ide-oda egy vacak kötélen…

Karcsi hápogott. A fiú befejezettnek érezte az eszmecserét, a sarokba ment, leült. Lábát maga alá húzta, mint egy óvodás.

– Na, gyerünk a csudába, kezdjük a próbát – tapsolt Karcsi. – Majd szólok magának, ha sorra kerül… maga… hogy hívják?

Mint egy jól nevelt úrifiú, úgy ugrott fel, meghajolt:

– Króna Péter…

– A művésznevét, művész úr! A művésznevét… – vihogtak.

– Nincs – mondta Péter –, és nem is lesz. Tessék csak így: Króna Péter… Tetszik tudni, nem a pacsirta a fontos, csak a dal…

Karcsi úr már az ajtóban volt, onnan fordult vissza:

– Micsoda? Mi van a pacsirtával? – kérdezte fáradtan. Süsüt jelzett.

Morelli visszanézett. Króna Péter. A kötélen ide-oda… Milyen együgyűen ül a sarokban! Ez hozta a naftalinszagot, ez a kitömött pacsirta… Ez a huligán vagy ficsúr, illetve bugris… Ez a fene tudja, kicsoda.

 

– Ilyenkor küldeni ide – morgott Karcsi –, három nappal bemutató előtt! Minden készen, kint vannak a plakátok. Nem tudom, hogy illesszem bele az egységes, kidolgozott vonalunkba!

– És mit szól az öreg? – kérdezte Morelli.

Az előtérben álltak valamennyien. Cigarettáztak. Króna bent maradt a porondon. Egyedül akart próbálkozni az új fölszereléssel. Semmit sem hozott magával, csak egy ócska drótot meg két kampós szöget. Szerencse, hogy itt minden van. Kitűnő állványzatra szerelt, váltogatható szélességű kötelek. Mennyországba csöppent ez a fiú.

– Mit mondott az öreg mindehhez?

– Mit mondott? Letelefonált, hogy már ebbe a műsorba préseljük be, majd meglátjuk, hogy jó lesz. És ne haragudjak, hogy csak most értesített, de így jött ki a lépés. Szóval, a szokásos.

– Kérdés, hogy tud-e valamit egyáltalán?

– Ha tud is… mennyit kell még ezen melózni, hogy kimehessen vele! Ha egyáltalán tud annyit, hogy mi használhassuk – Karcsi úgy mondta a mi-t, hogy ebben valamennyien benne voltak. Az ország legjobb társulata, legszebb, legmodernebb cirkusza. – Itt nem babra megy a játék.

Morelli fújta a füstöt. Kivételesen együttérzett Karcsival.

– Ez az, ha nem művészek vezetik a dolgokat – bökte ki Karcsi keserűen. – Virágoskertben nem lehet bakancsban járni… – Sokszor elmondta már ezt, hasonló alkalmakkor. Az orrára is ütöttek érte nemegyszer. De Morellitől nem félt. Bizonyos mértékig tisztelte is. Okos ember, egyetemre járt, és ha ügyesen lenyesegetik a túlzásait, óriásit produkál. Egy-egy jól sikerült mutatványa után valósággal tombol a nép.

Morelli elfordult Karcsitól, és mosolygott.

„Művészek… Szép kis művész vagy te, öcsém… – gondolta. – Ha művészek vezetnék, mennyivel volna jobb? Akkor valóban soha nem lenne új… Betegesen félnek minden szokatlantól. Ítéletük csak az általuk belátható körökig megbízható. Azt még megbocsátják, ha valaki nagyobbat ugrik, de azt már nem, ha másként. Pedig felül kéne emelkedni önmagunkon…” – csaknem elvágódott. Tóni labdája becsúszott szétterpesztett lába közé.

– Még itt sem hagyja abba, maga kerti törpe? – Rögtön megbánta. Nem kellett volna. Tóni szerencsére – úgy látszik – nem hallotta, vagy nem értette meg, mert nyájasan bólintott, és tovább görgette a labdát. A szivárványszínű gömböt félig sem tudta átkarolni. A sarokba állítota, ott próbálkozott, meg-megtámasztva a hátát a falon, hátha sikerül. Stella néha odanézett, szórakozottan, mint a lábát köszörülő légyre, egyébként hagyták, hadd csinálja. Szegény kis öreg.

„Érdekes – tűnődött Morelli. Leporolta a nadrágját. – Nincs benne semmi irigység. A számok alatt ott áll a kifutónál, és lelkesen tapsol, integet. Látszik, hogy őszintén örül mások sikerének…” – Ezen egy kissé meghatódott.

Katóka-Catalina, a lovas tündér, kétoldalt belebökött a lapockájába.

– Koma, ide figyelj…

Katókának mindenki koma volt. Morelli mindig csodálta, hogy tud ez a tömzsi, nagy lábú, lapáttenyerű, erős szőrzetű nő olyan könnyedén lebegni a lovak hátán? Amikor egyszer megkérdezte tőle: „Hogy csináltad ezt, Katóka?” – a lány nevetett. – „Az apám birtokán szőrén ültem meg a lovakat. Volt, hogy a pányvát is én vetettem. Semmi ez nekem…” – A régiek mesélték, hogy Katóka negyvenkilenc-ötvenben lépett munkaviszonyba mint lóápoló. Onnan küzdötte fel magát. Kár, hogy nemsokára kiöregszik.

– Mire figyeljek, Katóka?

– Mit szólsz hozzá mint szakértő? Mi a szebb? Az alma vagy a körte? – sürgetően tette hozzá: – Úgy értem, mellben… mi a szebb? Alma vagy körte?

Morelli bosszankodott. Örökké ezek az ízléstelenségek! Összeillenek Vernerrel, az az öntelt fickó mégis odébb rugdossa! Kelletlenül felelte, őrizve a szellemesség látszatát:

– Mindegy az, csak ne lógjon!

– Na ugye – kiáltotta oda Katóka Vernernek, aki a körmeit nyesegette –, hallod, te nyavalyás…

Morelli dühös lett. „Ez a baj a művészetekkel, ez az észrevétlenül belopózó trágyaszag, amelyben már-már otthon érezzük magunkat. Az érzékenység, amely elsőrendű föltétele az alkotásnak, lassanként elhal…”

– Elaludtál? Gyerünk! A takonypóc szíveskedett engedélyt adni, hogy a porondra léphessünk! – Stella hátba ütötte.

A fiú a gumiasztalon feküdt. Karcsi felkiáltott hozzá:

– Na, öcskös, lássuk, miből élünk!

Króna Péter leugrott a szőnyegről. Lentről semmi sem látszott a kötélből. Úgy látszik a hajszáldrótos állványt választotta.

„Milyen ügyetlenül bajlódik a rúddal – állapította meg Morelli. – Még felmászni sem tud vele rendesen. Szép kis buli…”

Péter már a tető alatt állt. Nem utolsó dolog ez a magasság. Milyen sokáig szöszmötöl! Azt hiszi, ezt az előadáson is lehet?

– Szervusz. Ez meg kicsoda? – Morelli beszívta Margit szénakölnijét. Már ott is volt mellette az asszony, karját a hóna alá csúsztatva. – Itt a kocsi, kilencszázhatvanba került… Ki ez a tag?

Morelli homlokon csókolta. Milyen ápolt! Sohasem izzad.

– Aranyos vagy. Ez egy új fiú. Nagy balfácán lehet, nézd, hogy téblábol…

Karcsi ordított.

– Az istenért, csináljon már valamit, fut az idő.

Péter odafönn ide-oda forgatta a fejét. Kétszer nyújtotta ki a lábát, de mind a kétszer visszahúzta.

– Fél – mormogta a kapitány –, fél a gyáva kukac.

Nevettek.

Péter végre elindult. A rúd remegett, imbolygott a kezében. Három-négy lépést tett. Senki nem látta pontosan, mi történt, már ott rugózott az egyensúlyzóval együtt a gumin.

Mindenki megnyugodott. Most majd bocsánatot kér, és szépen kisétál. Kalandvágyó kölyök. Talán, ha tanul néhány évet…

Péter azonban feléjük sem nézett. Dühösen belerúgott az állvány talpazatába. Újra felvonszolta magával a rudat… Tisztán hallották, hogy káromkodik. Megint nekirugaszkodott.

Úgy rémlett, hogy ismét leesik. Morelli egy pillanatra behunyta a szemét. „Azért szégyenletes – gondolta –, azért szégyenletes, hogy itt állunk és nézzük.”

A koppanásra feltekintett.

Péter a kötél elején himbálózott. A rúd már nem volt a kezében. Ledobta. Azután megindult az alig sejthető vízszintes vonalon. Egyensúlyozó nélkül, finoman meg-megrebbenő ujjakkal. Végigért. Megérintette a póznát, és hirtelen megfordult. Mint aki zenét hall, visszafelé csúsztatta magát a levegőben.

„Valami történik most – riadozott Morelli –, de nem az, hogy leesik. Valami más…”

Péter harmadszor járta az utat. A kötél közepén megállt. Éles hang szakadt ki belőle, mint a fuldoklóból, ha felbukkan a vízből. Néhány másodperc, és a teste már a kupola közelében pörgött. Ha egy centivel magasabbra ugrik, betöri a koponyáját. Megint kettőt lép előre. Most háromszor fordul a levegőben. Karcsiról folyik a verejték… Egy ugrás, egy lépés, egy ugrás…

– Ez istenkísértés! Állítsák le! – Morelli rémülten ismerte fel saját hangját.

– Hiszen te nem hiszel Istenben… – Margit mosolygott, de nem rá, hanem csak úgy, fel a levegőbe.

Az ugrások már egybemosódtak, áttekinthetetlen forgatagban.

– Őrült vagány – suttogta Karcsi fenyegetően –, csak egy őrült tehet ilyeneket… ha ugrásból zuhan le, szőnyegen kívül eshet. Nem én küldtem, kikényszerítette…

– Nem esik le – mondta hirtelen Morelli –, nem esik le. – Megkönnyebbült. „Tudom már, ki vagy, fiú” – gondolta, és egy csepp irigységet érzett. De ha senki nem, ő mégis ki meri mondani majd.

Egy valószínűtlenül gyors forgás a kötélen, azután a fiú minden átmenet nélkül befejezte a számot. Sután támolygott a létrához. Elerőtlenedve ért földet. Leült a homokba. Fejét a térde közé dugta.

– Be kellene záratni – sziszegte a kapitány, de nem feleltek rá. Karcsi tanácstalanul Morellire nézett. Stella hitetlenkedve rázogatta a fejét. Katóka röhögött. Mindannyian zavarban voltak.

Morelli Margitot kereste, de az már eltűnt. Pedig jólesett volna a jelenléte, amikor kimondta, saját nagyvonalúságától és az élmény súlyától meghatottan:

– Csodálatos volt!

Mindenki Morelli felé fordult, egy kissé bizonytalanul. S ő megismételte, bocsánatkérően, mint aki ellenállhatatlan belső kényszernek engedelmeskedik: – Csodálatos!

Felszakadt a zsivaj. A kapitány Péterhez szaladt, és jól hátba ütötte:

– Hát mért nem mondtad, te kutyafi?

A lányok kérdezősködni akartak. Karcsi elhessegette őket.

– Nyugalom, gyerekek, tartsunk rendet! Óriási volt, öregem, ha én azt mondom, hogy óriási, akkor igazán óriási… Az előadáson persze fokozatosan csináljuk. A megjelenéshez bedobunk valami idegtépő zenét, s a búcsúzásnál jöjjön a teteje.

– Szerintem fekete, testhez álló trikót válasszon, ezüst lamébeszövéssel – tanácsolta lelkesen Stella.

– Ez a szám gatyában is mutat! – rikoltotta Catalina.

A fiú átnedvesedett haját törölgette. Levetette az ingét. Kábult volt.

Morelli haragudott. Ilyen barmok! Nekimennek, és azt sem tudják, miről van szó. Megfogta Péter vállát. Szerette volna, hogy csak ők ketten értsék igazán:

– Ilyen még nem volt… hallod?

Péter a szemébe nézett. „Nem örül – csodálkozott Morelli. – De miért nem?” Felsajgott benne valami. A madarára gondolt, a nagy ötletre. Nem csinálja meg. Nincs többé szükség rá. Most már – ezután – silány és siralmas úgyis.

– Csoda! – kiáltotta még egyszer. Úgy érezte, túllépett önmagán.

A zajos helyeslésben megakadt a szeme a törpén.

– Igaz, Tóni bácsi?

Tóni a sarokban ült, és mosolygott. Együgyű ábrákat húzott lábával a homokba. Valamit mormogott, azután eltörölte az olvashatatlan jeleket.

– Mit akartál azzal a madárdologgal? – kérdezte Karcsi a büfében.

– Semmit… Nem túl érdekes – legyintett Morelli. Már nem volt olyan elégedett önmagával, mint az imént. „Nem volna szabad engednem, hogy két vállra fektessenek – gondolta –, akárhogy is van, nem volna szabad engednem. A dolgok bonyolultak, s talán amit én kihoznék, az is lenne valami, a maga módján…”

– A tehetetlenség beismerése már azonos a halállal. – Későn vette észre, hogy ezt már hangosan mondja, Karcsinak.

– Bizony – bólintott Karcsi, és aprókat sóhajtott –, mennyire így van! Te olyan tehetséges vagy! Két szenzációnk lesz egyszerre… Próbáld meg, Gazsi!

„Rendes fiú ez, alapjában véve – lepődött meg Morelli –, s milyen jól színlel! Fogalma sincs semmiről, de milyen ügyesen színlel!”

– A trükk egy kicsit hajmeresztő… A gondolat tetszett meg.

– Jól mutat?

Morelli dühbe gurult.

– Tűz, lángok, repülő madár… meztelen nőket égessek?

Karcsi a pult fölött a karjára tette a kezét, békítően.

– Ne hőbörögj, öregem. A formákra is vigyázni kell! Gondolj arra, hogy kiknek játszol! Nem énrólam van szó, de hát ez mégiscsak cirkusz, nem?

– De igen – mondta fásultan Morelli –, ez cirkusz.

– Na látod. A nép mulatni akar. Beszéljük meg, estig van még egy kis időm.

Lelkiismeretes fiú. Miért nem ment postahivatali tisztviselőnek? Ha marad, Margit dühöngeni fog. Bár lehet, hogy már itt sincs. Csak nem sértődött meg?

– Nem láttad Margitot?

Karcsi hátrafordult, és a sörözőkhöz kiáltott:

– Hé… nem láttátok a nagyságos asszonyt?

Morelli tudta, hogy ez nem gúnyolódás. Tisztelték Margitot, mint kívülálló, sosem lelkes idegent. Féltek nyugodt, szétálló szemétől, okos nyelvétől. Nagyságos asszony – ez egyezményes megszólítás volt, megkülönböztetés.

A kapitány válaszolt:

– Kint ül a padon, a lugasban.

– Ebben a melegben? – bosszankodott Morelli. – Mit csinál ott?

– Egyelőre még csak beszélget – viccelődött Katóka. – Beszélget a nap hősével.

Szegény Margit! Szépen szórakozhat! Mit neki egy kötéltáncos! Csoda, hogy eddig kibírta. Néhány perc múlva biggyesztve megjelenik majd az ajtóban, és derűs, elégedett íróniával kijelenti: „Engedélyt kértem a hercegtől, hogy a rendkívül épületes társalgást befejezzem.”

Karcsi Morellibe karolt.

– Gyere az irodába. Viszünk fel két üveg bambit.

„Jó – gondolta Morelli. – Jó. Azazhogy mindegy. Ha elmondom neki, ha nem, ha megcsinálom, ha nem, végeredményben mindegy. De azért igyekszik az ember, az utolsó percig.”

– Ha Margit keres…

– Én szólok neki – ígérte Tóni. – Majd ha eltűnik az a szerencsétlen.

Szerencsétlen?

Morelli haragosan Tónira bámult. Nem értette.

„Irigy, mégiscsak irigy – állapította meg végül –, irigyek vagyunk és disznók…”

 

– Ne izegjen-mozogjon folyton – mondta Margit a fiúnak –, maradjon nyugton a fenekén. Ideges?

– Á – legyintett Péter –, csak mérges vagyok.

– Miért? – kérdezte az asszony. Kérdésre ösztönző izgalmat érzett, és ezt furcsának találta.

– Nem mindegy? Magának azután igazán mindegy. – A hang tárgyilagos volt, sértő szándék nélkül.

Margit elmosolyodott.

– Végeredményben igaza van. Iszonyúan fölösleges a fecsegés. Az a baj, hogy két ember tudatában még a legegyszerűbb fogalom sem rajzolódik ki teljesen egyformán… Kimondjuk a szavakat, és mindenki mást ért…

„Hű, milyen okos vagyok – gondolta, és cigarettára gyújtott –, de azt hiszem, rossz helyen sziporkázom…”

Péter tétova mozdulattal megkísérelte, hogy tüzet adjon, de a félúton bágyadtan leesett a keze. Kicsit hallgatott, majd az asszonyra pillantott.

– Maga mit csinál? Nem tartozik a cirkuszhoz, ugye?

– Morelli felesége vagyok – felelte Margit bizonytalanul. Tudja-e a fiú, ki is az a Morelli?

– Á! A híres Morelli! Az a magas, kopaszodó? Rendes tag, azt hiszem.

Margit harsányan felkacagott. Alig vette észre, hogy két centivel feljebb csúsztatja a szoknyáját.

– Rendes tag! Ez nagyon jó! Morelli rendes tag! De helyes pofa maga!

– Megint a fogalmakon lovagolunk – mondta higgadtan Péter. – Próbáljon valami mást képzelni a szavak értelme mögé, mint amit eddig megszokott…

Margit sértődötten pislogott. Saját fegyverét fordítják vissza? Neveletlen.

– Sose ismételjen másokat, még olyan nagy személyiségeket sem, mint én, kedves… Mi a neve?

A fiú tagolta: – Kró-na Pé-ter. Egyébként nem azt ismétlem, amit maga mondott. Az túlságosan közhelyszerű.

Margit elvörösödött. Most fel kell állni és otthagyni ezt a tacskót. Minek ült le melléje? A butaságát gorombasággal leplezi. Odafönt csodálatos volt, de más a fönt, és más a lent… Hogyan vágja ki magát?

Péter megérintette a kezét.

– Megsértődött? A közhelyek is igazak a maguk módján. Sokan még odáig sem jutnak el. Néha csak egészen vékony a hártya banális és mélységesen eredeti között… Mi a foglalkozása, azonkívül, hogy Morelli hírességében sütkérezik?

„Elgondolkoztató, amit mond” – ismerte be Margit. Heves vágya támadt, hogy minél tökéletesebben megfogalmazza önmagát.

– Tanár vagyok. Cikkeim jelennek meg kémiai és biológiai szakfolyóiratokban.

– Nem unja? – kérdezte Péter naivan, mint egy óvodás.

Margit meghökkent, de azután csodálkozva és felszabadultan kiszaladt belőle:

– De igen.

Péter elégedetten bólintott: – Na látja. És miért?

– Ezen még nem gondolkoztam… Az elején, amikor elkezdek valamit, még nagyon élvezem. Csak a vége felé unom meg halálosan. Érdekes, nem?

– És miért ez az unalom? – kérdezte ismét Péter, és jóakaratúan, oktatólag fölemelte az ujját.

– Talán mert… kevés. Ha kész van, úgy érzem magam, mint a gyerek, aki lavórban játszott tengeri vihart.

Péter kamaszosan füttyentett.

– Ahhoz képest, hogy tanár, van magában valami. Csak ne használjon hasonlatokat.

– Mi baja a hasonlatokkal?

– Nem pontosak… Egyáltalán nem pontosak. Fellazítják a gondolatokat.

– Azt hiszem, értem magát – mondta Margit halkan, de csak nyugtalanító sejtést érzett. – Az abszolútra törekszik, igaz? S amit ott fönn csinált, nem, ez nem jó kifejezés, ami ott fönn történt magával, az valóban utánozhatatlan. Fenséges!

A fiú ingerülten beletiport sarkával a porba.

– Azért én mégis dühös vagyok… mintha elrontottam volna valahol… maga látta…!

Margitban élesen nyilallt az öröm. Segítséget kértek, tőle!

– Láttam! A legtöbb volt, Péter. Esküszöm: a legtöbb.

Péter hátradőlt.

– Akkor nem értem…

Margit szomorúan biggyesztett:

– Pedig azt hittem, maga mindent tud.

Péter nyersen fölnevetett:

– Még csak az hiányzik. Remélem, hogy a java még hátra van.

„Ezt megint nem értem” – vallotta be magának Margit.

– Igen, nagyszerű, ha az ember szakadatlanul elégedetlen önmagával.

– Ne beszéljen többet – szakította félbe Péter. – Félek, most már csak marhaságokat mondanánk.

Nagyokat lélegeztek. A megperzselődött fű illatával forró olajfestékszag keveredett. A cirkuszkert poros virágai a repedezett földre dőltek. A vörösen izzó napfényben bénán hevert a világ.

„Nem tudom még – gondolta Margit, és nézte a rebbenés nélküli bokrokat –, nem tudom még, elfelejtem-e holnapra ezeket a virágokat, ezt a cikcakkos fehér kavicsot a lábam előtt, vagy emlékezni fogok rá nagyon sokáig…”

– Hány éves? – kérdezte végül, bár nem is volt kíváncsi rá.

– Huszonhat. Nagyon kevés.

– Szeretne öreg lenni?

– Csak öregebb. A történések miatt. Hiába, anélkül nem megy. Ezért maradt maga is gyerek.

– Gyerek? – Margit elmosolyodott. – Harminc felé járok! Az ismerőseim túl okosnak tartanak, a férjem néha túl keserűnek. Gyerek! Édes istenem!

– Mégis az. Nagyon kevés történhetett eddig magával.

– Nincs igaza – fakadt ki Margit. – Egyszer nagyon sokat szenvedtem.

– Egyszer? – kérdezte kedvesen Péter. – Szerelem?

– Igen, egy szörnyű szerelem…

– Az nem elég. Egyszer, egy szerelem…

– Anyám is meghalt, és gyerekem… több gyerekem is lett volna, csak…

– Ne bizonyítson. Értem én magát. Ezek komoly dolgok. De volt-e már tetűje?

Margit megint összezavarodott.

– Most mit akar?

– Azt kérdeztem, volt-e már mocskos, sebes a teste. Összeszáradtak-e valaha a belei az éhségtől?

Margit értetlenül rázogatta a fejét.

Péter átnyúlt a háta mögött, és belemarkolt a hajába.

– Volt-e már tetű ebben a szikrázó zuhatagban? – Ujjai végigtapogatták az asszony tarkóját, koponyája eresztékeit.

Margit szótlanul odatartotta magát a simogatásnak, mint a kutya. A szemét behunyta. Morelli jutott az eszébe. A versek, amiket felolvasott neki. Browning, Keats, Ronsard, Mallarmé… Milyen csodálatos muzsika volt. És most egyetlen dallamra sem emlékszik!

A fiú visszavonta a kezét.

– Azt hiszem, mennie kell.

– Ráérek – mondta gyorsan Margit, és az égre nézett. – Felhősödik… Talán lesz egy kis zivatar. Megvisel ez a hőség.

– Türelmetlen. Unja a várakozást, szereti a romantikát, a kalandot.

– A viharra gondol?

– A hirtelen változásra. Jön egy felhő, esőt hoz, és minden megenyhül… Így képzeli, igaz?

– És ha a villámcsapásra várok, a pusztulásra…?

– Ne áltassa magát! Mindenki boldog akar lenni. Különösen maguk.

– Kik azok a maguk?

– A nők…!

– Bántották magát a nők? – kérdezte Margit, s úgy érezte, sikerült ismerős vágányra terelni a kocsit.

– Bántani? Nem. Sohasem bántottak. Csak önmaguk voltak, s ez elég.

– Úgy beszél, mintha ki tudja, hányan lettek volna.

– Kíváncsi? Volt feleségem is.

– Otthagyta?

– Nem – mondta nyugodtan Péter –, ő vált el tőlem.

– Szerette?

Péter vállat vont. – Nem ilyen egyszerű a dolog.

– Nem akarja elmondani? – kérte halkan Margit.

A fiú hallgatott.

– Nem hisz már semmiben? – Margit a gyomrára szorította a kezét. „Most, most fordul át minden…” – Nem hisz már a megváltó találkozásban, esetleg?

Péter arca összerándult, mint a karmesteré, ha hamisat fog a zenekar. Alázatosan, kesernyésen felelte, egy kis szünet után:

– A szerelemben? Nem… Bocsásson meg. Csak rosszabb lenne, ha bedőlnék magának.

– De ki beszélt erről, végül is… – kiáltott fel Margit. Kínosan igyekezett, hogy összeszedje magát. – Hogy képzeli, hogy én…

Péter gyorsan felállt.

– Hagyja! Most elmegyek.

– Megázik – mondta gépiesen az asszony.

– Nézzen körül. Eltűnt a feketeség. Erősebb a kánikula, mint délben. Pedig már megy le a nap.

– Kár – mosolygott Margit. Fésülködött. – Mikor lesz a bemutató?

– Ötödikén. De hiszen tudja. Szép kocsijuk van. Merci?

Szórakozottan bámulták a hússzínű kocsit a kerítés előtt.

– Igen. Škodából cseréltük.

– Nincs sok baj vele?

– Aránylag jól bírja. Csak eszi a benzint.

– Nem olcsó mulatság, az biztos… Hát akkor… kezicsókolom. Remélem, még találkozunk, kedves…

„Úristen még a nevemet sem tudja” – sikoltott fel magában az asszony.

– Margit.

– Kedves Margit, a viszontlátásra! – hadarta Péter. Meghajolt, és elindult.

De a kertkapunál hirtelen megállt. Visszaszaladt. Fölemelte a fehér kavicsot Margit lába elől, s mint gyerek a savanyúcukrot, szégyellősen az asszony nyitott tenyerébe tette.

Margit öt ujja – mint a ragadozó madáré – szorosan összecsukódott a szabálytalan kövecske fölött.

 

– Nem bírom már… Menj a francba! Bemutató előtt csak állatokkal foglalkozom, megtanulhattad volna! – ordított a kapitány Katóra augusztus 31-én, a társalgóban.

– Azt hiszed, akarok tőled valamit, te marha? Ott van a bűzös nőstény oroszlánod, azzal intézed a dolgodat! Az való neked! – üvöltött Katóka, és leköpte Vernert. A kapitány hozzávágta a hamutálat. Katóka felkapta a virágvázát, de Stella lefogta, és becipelte a mosdóba, Vernert pedig Karcsi tuszkolta ki az ajtón.

Morelli komolyan felháborodott.

– Mondd meg – fordult Péterhez, aki az ablaknál bámészkodott –, mondd meg nekem, hát nem szégyen? Most még csak istenes volt, tavaly tűzoltófecskendővel választottuk szét őket.

Karcsi visszajött.

– Minek olyan szekér után szaladni, ami nem vesz föl? Undorító.

– Te hülye – dugta ki a fejét Katóka a vécéből –, én csak egyszer akarok lefeküdni vele, te hülye…

– Kuss – süvített a háta mögött Stella, és berántotta. – Tartsd a csap alá magadat!

– Bagázs… Ezekkel csináljak műsort! De én fegyelmit sózok a nyakukba, négy nappal a bemutató előtt, olyan fegyelmit, hogy belekékülnek! Vegyétek tudomásul, hogy ez munkahely! Otthon összeverhetitek egymást, de itt rend legyen!

– Nagyon helyes – kiáltott be az ablakon Verner –, majd aztán kimegy a dögökkel a Tóni. Legalább felzabálják veletek együtt, és rend lesz.

– Te, én… – Karcsi már ugrott is az ajtó felé. Péter utánapattant. Elkapta hátulról a karját, maga felé fordította, és belemosolygott a szemébe.

– Na, ugyan! – mintha azt magyarázná, gyorsan pukkanó buborék az egész.

Karcsi nagyot fújt. Kiszabadította magát. Morellihez fordult:

– Mit lehet ezekkel csinálni? Nem normálisak…

– Át kell dobni az egyiket kisebb társulathoz – mondta határozottan Morelli.

– De melyiket?

Morelli hümmögött.

– Döntse el az igazgató. Egy igazgató mindent tud – motyogta Tóni.

Karcsi sóhajtott. Az egyik vadállat, a másik agyalágyult.

– Azt küldjék el, amelyik hibás – hajtogatta Tóni büszkén.

– Fekete, fehér, igen, nem… Elavult játék ez már, Tóni bácsi… Nem hiszem, hogy kíváncsiak a véleményemre, de mégiscsak azt tanácsolom, mondják meg ennek a vérmes tündérnek az igazat!

– Miféle igazat? – kérdezte Morelli.

Péter nagyra nyitotta a szemét.

– Ne izéljen… Valóban nem tudják?

Összenéztek, értetlenül. Tóni kivételesen eleresztette a labdát. Karcsinak meg-megrándult az arcbőre.

– De hát miről beszél?

– Jöjjenek ide – intett Péter, és az ablakhoz lépett. Mindannyian követték, kissé idegenkedve. – Már az előbb is megfigyeltem…

Verner a kert közepén guggolt, a csenevész tátikák között. Egymás után tépdeste a májszínű virágokat, és sóvárogva nyitogatta és csukogatta szorosan záródó kelyhüket. Azután behunyt szemmel ütemesen arcához dörzsölgette a bolyhos szirmokat. Sokáig maradt így, beszívott alsó ajakkal, feszült várakozásban. Karcsi már viccelődni akart, amikor Verner csalódottan felugrott, és ostorával szétvágott maga körül. Már halomba hevertek körülötte a leverdesett virágok.

– Idegbeteg – suttogta megbocsátóan Karcsi –, idegösszeomlást kapott…

Péter Morellire nézett:

– Nem férfi már ez… Érti végre?

Morelli megdöbbent.

– Erre sohasem gondoltam.

– Mi van tulajdonképpen? – kopogtatott Stella Tóni hátán.

Tóni nem felelt. Székre állva, a fejek fölött tekingetett az udvarra. A többiek lassan elszivárogtak az ablaktól, de ő helyén maradt. Toporzékolni kezdett a széken, egyre gyorsabban.

– Maga – kiáltotta, és Péterre mutatott tömpe ujjaival –, maga rohadt alak… Gyűlölöm magát!!

Fölberregett a próbacsengő.

– Gyerünk – mondta zavartan Karcsi. Megkönnyebbülten követték. Péter is kiment. Közönyös pillantást vetett a törpére.

Tóni néhány percig ott maradt a magasban, azután óvatosan lemászott, reszkető térddel.

 

Margit a főpróba napján a kijáratnál ácsorgott. A férjét várta. Fehér ruhájától élesen elütött indiánvörössége. A megszokott parfüm helyett enyhén sós illat lengett körülötte.

– Gyönyörű az este. Eléd jöttem – s könnyed mozdulattal Morelli vállára tette a kezét. Péterre, aki szorosan követte Morellit, rábiccentett. – Mondd, hogy el vagy ragadtatva!

– Igazán aranyos tőled – csókolta meg a haját a férfi. Bosszankodott. Az imént kérte Pétert, menjenek együtt egy darabon. Szerette volna hallani a véleményét a madárszámról. Bajos lesz Margitot elküldeni, ha már érte jött a kocsival.

Péter hirtelen előlépett a háta mögül. Fölemelte Margit kezét, megcsókolta, még a bokáját is összevágta egy kicsit. Határozottan komikus volt.

– Maga merre megy? Préselődjön mellénk, elvisszük egy darabig… – vetette oda Margit hanyagul, és a világító rózsaszín betűs új plakátot nézte a homlokzaton. Már ráfestették: Króna, a repülő ember…

Morelli hiába várta, hogy Péter megszólaljon.

– Édeském, tulajdonképpen az a helyzet… – kezdett neki –, az a helyzet, hogy sétálni akartunk egy kicsit. Holnap van a premier, és van itt még valami…

– Milyen valami? – kérdezte Margit.

„Ideges. Nagyon ideges. Érzem a hangjából” – gondolta Morelli. Már-már elhatározta, hogy beül vele a kocsiba.

– Az új számomról van szó, hiszen tudod…

– Mi van azon megbeszélnivaló? Mi ketten már tegnap elintéztük. Most is simán ment, nem? Vagy nincs megelégedve a góré?

– Ugyan! Karcsinak nagyon tetszik. Nyugodtan kimehetek vele.

– Hát akkor mit akarsz? Szeretném tudni, mi ez a fakszni? – élesen ugrált a hangja.

Péter megérintette a férfi vállát.

– Halasszuk máskorra. Menjenek haza.

– Igazán? Megengedi? Nagyon kedves… – sziszegte Margit. A gyorsan lezuhanó sötétségben elmosódtak az arcvonásai. – Megtisztel vele!

– De Margit… – próbálkozott Morelli gyámoltalanul. Megfogta az asszony kezét. Margit teljes erővel tenyerében mélyesztette a körmét, azután ellökte magától.

– Hagyjál békén… Nincs is szükségem rád. Egyitekre sem! Menjetek a pokolba! – Vadul az autóhoz rohant. Valósággal beesett az ülésre. Nagy zökkenéssel indította a kocsit.

Morelli zavarodottan kiáltott utána:

– Várj meg az elágazásnál! Hallod? Ne bolondozz! Margit…! A kocsi eltűnt.

– Nem értem… Ilyen feldúltnak nem láttam még.

– A premier… – mondta bágyadtan Péter.

– Gondolod? Ennyire aggódna? Nem kellett volna egyedül elengednem.

– Nem lesz semmi baja – morogta gúnyosan Péter.

– Nem azért – mondta Morelli. Az éjszakára gondolt. A hosszú sírásra, az éjjelilámpa nyújtott sávjaira a falon. Most már mindegy.

– Én el is mehetek…

– Ugyan, ne viccelj. Lesétálunk a tóig, azután hazamegyek. Közvetlen mozdulattal a fiúba karolt. Péter kihúzkodta a karját és rágyújtott.

Szótlanul indultak meg. Az utak még népesek voltak. A meleg, szilvakék levegőt már lehűtötte kissé az előbukkanó csillagok kristályhidege.

– Milyen tiszta az ég – Morelli felmutatott a csillagokra. – Hullanak…

– Gondoljon valamit, és reménykedjen, hogy teljesül.

– Miért ne? Szeretem a hiábavalóságot.

– A foglalkozásunkkal jár.

– Talán a művészetünkkel… Nekem nincs foglalkozásom, Péter.

– Ahhoz képest elég jól keres!

– Most mit akadékoskodsz? Tudod te jól, miről beszélek. És légy szíves, tegezz vissza. De ha ellenedre van, csak szólj.

– Nem, dehogyis – tiltakozott Péter –, csak valahogy nehezen megy. Fene tudja, miért, nem áll rá a szám. Ne törődjön velem, tegezzen nyugodtan.

„Tisztel – gondolta jólesően Morelli –, tisztel a fiú. Valószínűleg kisebbségi érzése van. Sajnos, alaptalanul. S ezt hamarosan meg fogja érteni.”

Eszébe jutott a kapitány.

– Igaz is: honnan tudtad meg, hogy Verner impotens? Akkor, ott a virágok között? – kérdezte hirtelen.

Péter kelletlenül válaszolt:

– Az már csak a hangulati bizonyíték. Már régen sejtettem. Az igazi kan sohasem durva a nőkkel. Ez az állatoknál is így van. A bikák egymásra tartogatják az öklelő kedvüket…

– Csak Katóval ilyen goromba…

– Nem éppen. Emlékszel, valamelyik nap bejött a próbára a feleséged. Narancssárga, ujjatlan ruhát viselt. Odakönyökölt a ketrec párkányára, Vernerrel szembe. Én ott álltam Verner mellett. Kicsit sok volt a belátás, persze, véletlenül. Verner észre sem vette. Csak amikor látta, hogy én nézem – ne haragudj, tudod, hogy van ez –, akkor meresztette ki a szemét. Erőlködött, de hiába. Ugyanolyan ernyedt maradt. Dühbe gurult, és ok nélkül megrugdosta az oroszlánt. Ekkor már biztosan tudtam.

– Neked nem kellett erőlködnöd, ugye? – kérdezte Morelli tréfásan, de bizonytalan vibrációval a hangjában.

Péter ránézett. Természetes, objektív semlegességgel felelte:

– Nem. Szeretem a nőket.

„Most csaknem nevetségessé váltam – állapította meg Morelli –, jó lesz vigyázni.”

Néptelenebb útra kanyarodtak.

– Nem kívánkozom most presszóba. Nem tudom, te hogy vagy ezzel…

– Én mindig odamegyek, ha valami nagy zűr van bennem – mondta Péter –, ott regenerálódik leggyorsabban az ember.

– Abban a tömegben?

– Persze. Mindenki rám bámul, és nem kezdhetek el ordítani. A civilizáció áldása! Idővel megszoktam, hogy úgy nyomjam el a fájdalmat, mint társaságban az ásítást.

– Milyen fájdalomról beszélsz?

– Mindenféléről. Nem csinálok belőlük verscikluscímeket.

„Milyen ragyogó vagy – gondolta Morelli –, sajnos, milyen ragyogó. És tegezel végre.”

– Üljünk le. Ma este csak jókedved lehet… Neked sikerült.

– S ezt komolyan hiszed?

– Nézd – de gyere, ülj le már a padra –, én nem vagyok rajongó fajta. Sokra tartom magam. Erős bennem az öntudat. Nem arról beszélek, amit kifelé elértem, hanem arról, ahogyan viszonyítom magamat másokhoz. Mindig több akartam lenni; érted? De nemcsak magamért… Valójában nem ezt akartam mondani neked, hanem azt, hogy amikor megláttalak odafönn, úgy éreztem, számomra minden elveszett. Te nagyobb vagy, igazibb… Még sohasem voltam így, senkivel.

– Hiszed? Komolyan hiszed ezt? – Péter izgatottan vágott közbe, olyan tapintatlanul, hogy Morelli már-már megsértődött.

„Ennyire nem törődik velem! Minek is beszélek neki? Eltelt a saját sikerétől. Lehet, hogy inkább gőgös, mint szerény, s ezért magázott?”

– Csak azt mondom, amiben hiszek. A művészetben nincs udvariasság. Ezt te magad tudod a legjobban.

– Bocsáss meg – mondta Péter, és hevesen megrázta Morelli karján a zakót. – Olyan fontos ez nekem!

– De hát tudod: nem? Az ilyesmit tudja magáról az ember!

– Nem tudja – kiáltott ingerülten a fiú –, ez a baj, hogy nem tudom. Kiskoromtól fogva ugrálok a kötélen. Azóta töprengek, ér-e valamit. Ezért hagytam abba, ezért próbáltam meg mindenfélét, s azután megint csak ott voltam, újra és újra, azon a nyomorult kötélen. De mit ér ez, kérdezem én magától, mit ér?

„Már megint ez a magázás! Sokszor elgáncsolhatták, hogy ennyire bizalmatlan.”

– Meglátod, óriási sikered lesz! Majd holnap meglátod!

– Sikerem! Az nem old meg semmit. Mindig, mindenhol sikerem volt. A Kisstáció utcában, hatéves koromtól kezdve mindig. Nem erről beszélek.

– Értem én: újat akarsz, eredetit, ahogy én is. De te véghez is vitted.

– Ez csak töredék. Nem tudom kifejezni magam. Még ha új is, egészen új, mit ér?

„Nem világos, mire gondol – bosszankodott Morelli –, egy kicsit zavaros.”

– Tulajdonképpen mi bajod van?

– Semmi… Csak néha szégyenkezem.

– De miért?

– Felnőtt ember létemre figurákat csinálok egy szál kötélen.

De milyen remek figurákat, Péter, az ég áldjon meg.

– Mindegy. Zsákot kéne hordanom vagy cipőt csinálni, gépeket tervezni… Annak volna értelme, legalább a részletekben…

– De hiszen olyan tehetséges vagy – mondta Morelli, mert más nem jutott az eszébe.

– A tehetség sem ér semmit. Csupa önzés. És még engem sem vált meg, nemhogy másokat! Amikor legmagasabbra ugrom, akkor szégyenkezem legjobban. Káprázatos! De mi a belső tartalma? Miért csinálom? Mit akarok azoktól, akik odalenn nézik? Mit adok nekik? Ha most azt mondod, hogy felüdülést, változatosságot, megfojtalak.

– Nem mondom – Morelli csöndesen ingatta a fejét. Hátradőlt a padon. Nyakszirtjét a támlához szorította. – Nem mondom…

– Az egész céltalan! Megnézik az emberek, szörnyülködnek, lelkesednek, azután hazamennek és elfelejtik.

– Az fáj, hogy elfelejtenek?

– Nem engem felejtenek el. Ó, a nevemet még hónapok múlva is tudni fogják… Amit láttak, azt felejtik el. És miért ne? Semmit sem kaptak tőlem, ami segítene nekik, ha estére kidöglenek, vagy elpatkol valakijük… Semmit, amit magukkal vihetnek!

A bűvész csüggedten hallgatott. Bemutató előtt egy nappal az ilyen beszélgetés öngyilkosság. El kell menni innen, haza, Margit szemrehányásaihoz. Az is jobb.

– Tehát azt bizonygatod nekem, hogy amit csinálsz, végső fokon semmit sem ér? – kérdezte végül fásultan.

– Azt – kiáltotta Péter, és csuklott egyet.

„Csak nem sír? – döbbent meg Morelli, és szégyenkezett. – Csak nem fakad sírva? S még tőle vártam tanácsot?”

– Akkor magyarázd meg nekem – mondta most dühösen –, magyarázd meg nekem, hogy amikor először lejöttél, miért rohantam hozzád ujjongva? S miért vesztettem el a kedvemet, hogy kimenjek holnap az új számommal? Miért érzem úgy, hogy teutánad már minden csak ócska utánzat lehet? Mondd meg nekem, mert behúzok egyet, ha továbbra is nyavalyogsz.

– Nem tudom – felelte a fiú, és tapogatózva megragadta Morelli kezét.

Előbb-utóbb vihar lesz. Felhők mögé bújt a hold. A lámpák még nem égtek. Morelli szédült a sötétben. Megszívta a cigarettáját. Ez a kis parázspont, ez volt minden. Ugrált, imbolygott az arcuk előtt.

– Nem tudom, miért hiszed ezt. De ha rájönnél, ha megmondanád… gondolkozz egy kicsit.

– Min gondolkozzam? – kérdezte Morelli, és kiszáradt a torka.

– Tudod te jól – suttogta Péter unszolóan. – Mit adtam én? Mi van ebben az egészben? Mondd meg, ha már úgy odavagy… mondd meg!

Morelli lehunyta a szemét. Gyerekkora óta irtózott a villanás nélküli feketeségtől. Semmit sem látott. Hiába tapogatta végig a pad nyirkos deszkáját. A tárgyak nem segítettek. Elvesztette tájékozódóképességét. Erősen hűvösödött. A derekán kúszott fel a borzongás, s a válla fölött átbukott a szíve fölé. Mintha novokaininjekció zsongította volna, elidegenedett a teste.

„Meg kell mondanom neki valamit, tudom, hogy várja…”

Fizikai megerőltetésbe került, hogy az áthatolhatatlan estében felidézze magában a főpróba fényeit. Pétert a fehér, csillagos kupola alatt, amint a magasban könnyedén összeütögeti suhogó, csattogó, fényes selyemingének ujjait. Mint egy óriási madár…

– Milyen ostobák vagyunk, Péter… – ujjongott fel hirtelen, gyermekes büszkeséggel. Hallotta a fiú lihegését. Felkattintotta az öngyújtót, s az ingatag lángot Péter arcához közelítette. Látni akarta a hatást. Legalább ennyi jusson neki is. – Ostobák voltunk. Pedig olyan egyszerű. Rájöttem! Te ott fenn… neked ott fenn nem számít semmi. Nem vagy ráutalva a tárgyakra. Eldobtad a botot, emlékszel…

– És? – kérdezte Péter rekedten. A szeme, mint a szemafor, összeszűkült, majd kitágult. – És?

– Ura vagy a testednek, nem zuhansz le… Van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya – kiáltotta most már Morelli. – Mi valamennyien a tárgyakból élünk, de neked nincs többé szükséged rájuk, legyőzted őket! Ott, a két távolság között, középen, a mélység fölött, láttam, egészen szabadon forogtál a magasban. Szabadon, érted? Hogy magyarázzam? Az a lendület… – hangja suttogássá halkult. – Érts meg: van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya…

A fiú félbeszakította.

– Igen, igen – dadogta mámorosan –, és ezt kell megtanulniuk, mindenkinek… – gurgulázva nevetett. Az ujjait ropogtatta. – Igen, ezt hiszem most! Ez volt hát az! – s mintha ismét a kötélen volna, tapsolt a feje fölött. – Óriási. Akkor hát valóban óriási…!

Morelli becsukta az öngyújtóját. Letette maga mellé. Az izgalom elszállt. A sötétség még tömörebb volt, mint az imént. Sértette a fiú vad, civilizálatlan boldogsága. Kotorászott a zsebében, de csak a kiürített cigarettásdobozt találta. Összegyűrte és elhajította.

„Fölösleges vagyok – gondolta –, most már igazán semmire sem kellek.”

Visszaemlékezett, miért jött ide Péterrel. Keserűen mosolygott. Mégis, hogy túllegyen rajta, azért megkérdezte:

– Kérlek, ha már itt tartunk… az új számom… milyen? A poraiból éledő főnixmadár… A szimbólum, érthető?

– Hogyan? – kérdezte szórakozottan Péter.

– Nem fontos. Csak tudni szerettem volna, hogy tetszett a számom… – ismételte Morelli, és enyhe hányingert érzett.

– Ja? A madár, a tükör meg a mi a csuda? Ügyes…

– Tudod, a gondolat… Nincs halál, a világon minden újraéled. Ezért talán… – Milyen szánalmas ez a mondóka! Abba kell hagyni és elmenni.

– Van benne fantázia, a maga módján. Na, de őszintén: végül is csalás az egész. A te madarad nem születik újjá… Te is tudod, a közönség is tudja. Egy kis hazugság, egy kis csillogás, szentimentalizmus, hadd ámuljon a jó nép… Hogy is nevezitek ezt ti?

– Illúziónak – mondta mereven Morelli, és fölnézett a piszkossárga fénnyel kigyulladó kandeláberre. – Ezek is jókor ébredtek föl. Nagyon későre jár. Ne vedd udvariatlanságnak, de elmegyek. Túl sok kávét ittam, kóvályog a fejem… Szervusz, te szerencsés indián.

Kicsit túl gyorsan ugrott fel, kicsit túl gyorsan távolodott. Péter éppen csak odakiálthatott:

– Öregem, ne hülyülj, azért jó az a dolog…

Vállat vont. Nem ment a férfi után. Túlságosan feszítette a diadal. Legszívesebben leborult volna a földre, hogy szétkiáltsa örömét a négy világtáj felé.

„Szegény fajankók – gondolt a többiekre, de nem érzett szánakozást. – Nekik is, helyettük is én csináltam meg, én kaptam ezt, egyedül, először…” – s gyermekesen vágyott arra, hogy tükörbe nézzen. Még sohasem érezte a beteljesülés bizonyosságát ilyen élesen.

„A hangok, a hangok igazat mondtak” – jutott eszébe Szent Johanna elragadtatása. Micsoda gyötrelem volt a szüntelen kétkedés, önmegvetés. S most ez a csontig ható öröm!

„Hát valóban van valamim. Valami igazi. Le lehet győzni a vonzóerőt… Neked is, neked is és neked is…”

A hold ismét teljes kerekséggel világított. Péter fékeveszetten kirugdosta helyükből az útszéli, földbe ágyazott kövecskéket. Azután, józansága maradékával körülnézett. Nem járt arra senki.

Nevetett – és ahogy gyermekkorában kezdte –, föllépett a pad támlájának élére. Kétszer-háromszor könnyedén végigment rajta, majd megtorpant. „Köszönöm szépen” – mondta, akaratlanul is hangosan, fölfelé és lefelé hajlongva, de gyorsan leugrott.

Egy gyerek állt az úton, és nézte őt.

– Megijedtél, mi, kisöreg? – kiáltotta oda tréfásan. – Ne félj, nem bántalak!

A kis alak melléje surrant, és az arcába tekintett. Tóni bácsi volt.

„Részeg – érezte Péter az erős pálinkaszagot. – Jaj, de kellemetlen. Ez most nagyon rossz…”

– Beszívtál, kollégám? – kérdezte Tóni, és zsebre vágta a kezét. – Azt hiszed, a vurstliban vagyunk?

– Maga ivott. Menjen haza – mondta Péter higgadtan.

– Haza, mi? Menjek haza? A szemét, söpredék emberiség szépen menjen haza! Csak a művész úr marad itt, lebegve a levegőben, a nagy művész úr meg a levegő… A strici úr meg a pávatolla…

„Csak nem fogok megütni egy nyomorékot, egy részeget…” – gondolta Péter, s elindult.

Tóni összegörnyedve előrefutott. Átölelte az egyik lámpaoszlopot. Megvárta, amíg a fiú elhalad előtte, s utánakiáltott, recsegő hangon:

– Nem rezelek be tőled! Engem nem fektetsz le, mint a többieket… Ki vagy te? Éppolyan senkiházi, mint én. Játszod az úristent? Lepisálsz mindenkit a magasból? Hát én meg téged…

„Részeg… nagyon részeg – gondolta Péter. – Nincs semmi értelem abban, amit mond…” – Még gyorsabban távolodott.

– Mindent tudsz, és mindent látsz, igaz? Neked minden sikerül, a többi mind ganéj! Te igazi nagyság! Madarak királya!

„Undorító. Néhány másodperc, és nem hallom már…” – hajtotta magát a fiú. Nem mert visszanézni.

De az utolsó mondat elérte még.

– A kötél… a nélkül ugrálj, ha tudsz!… Neked is ott a kötél a talpad alatt, édes öcsém!

Péter megállt. Olyan volt az egész, mint amikor a késdobáló eltalálja a fekete kör közepét.

 

– Nagyon, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál – mondta Karcsi úr Morellinek, s közben a kémlelőlyukon figyelte a lovas számot. – Tegnap minden rendben, erre ma nem állsz ki a dologgal! Hova jutunk, ha már te sem érted meg, mire vezet az anarchia.

Morelli nem felelt. Ez még jobban feldühösítette Karcsit.

– Vegyétek tudomásul, hogy nem vagyok pojáca. Végső soron én felelek a dolgokért… Ilyesmi elég arra, hogy… – fenyegető mozdulatot tett a kezével.

– Hogy kidobjanak? – kérdezte Morelli, és mosolygott.

– Egyszer még az is megeshet. Nemcsak veled, mindenkivel. Egy hete dolgozunk az új számodon! Lelkesedsz érte, engem is belelovalsz, meggyőzöm az öreget, és most ideállsz, hogy mégsem! Semmi okod rá, csak az, hogy hisztériás vagy, mint a többi.

– Elmegy még a régi is… – legyintett a bűvész.

– Elmegy, elmegy! S a művészi ambíció? Belőled is kiveszett? Soha, semmi új?

„Szegény Karcsika – gondolta Morelli –, ha kiszedem ebből a sekély vízből, csak a szárazra dobhatom. A tengert nem bírja el.”

– Itt van a Króna – vigasztalta. – Feldobja az előadást. Nem lesz szükség az én szenzációmra.

– Szóval féltékenység – fordult szembe vele Karcsi. Odakünn Katóka leugrott a lóról, és visszatapsoltatta magát. – Te öreg szamár, majd a szünetben beszélünk! Most már azért is ragaszkodom, hogy kimenj vele – s megértően, fölényesen hátba veregette Morellit.

Morelli sóhajtott. Most Péter következik. Majd ő.

Persze, az utolsó pillanatban érkezett meg a disznó, éppen becsöngették az előadást. Margit hozta a kocsiján. Állítólag a ligetbejárónál szedte föl. Biztosan odamondogattak egymásnak, mert Margitnak még akkor is lángolt a szeme. Talán megsérthette Pétert – amilyen kíméletlen –, mert annak egészen hamuszínű volt az arca. Rémes ez a Margit! Nincs benne tapintat, mindenkit letipor. Ez a szerelmi elvakultság, hogy csak a férjét tartja nagyra! Tegnap éjjel – különös – nem volt semmi botrány. Margit fullasztóan belekapaszkodott, és azt mondogatta többször is, egymás után: „Meghalok érted, minden ezért van, meghalok érted… csak téged szeretlek, hidd el…” Mintha valaha kételkedett volna ebben! Micsoda szenvedély! Ha már semmi sincs, legalább ennyi marad. Ez az életben tartó ragaszkodás. Ez legalább igaz. Igazabb, mint a ripacskodás. Péternek meg ebből nem jut, soha. Lebegni csak egyedül lehet.

Morelli szerette volna elcsípni Pétert. Tegnap este óta nem beszélt vele. Jó volna egy „köszönöm”. De erre nemigen várhat. Péter saját magának lesz hálás. Nincs benne érzelgősség.

Tóni segített kihordani a kellékeket. Katóka végzett már, és a hónalját kölnizte. Karcsi a fenekére húzott:

– Eredj már, kell a hely. Jól ment, szokásosan. De máskor ne hajlongj annyit, elég a fele is!

Katóka sírva fakadt és elszaladt.

– Diliház – kapott a fejéhez Karcsi –, ha még ez is sír… Gyorsan, Tóni, mozgás… Hol a fiú?

Tóni ólmosan szedte a lábát, és rámeredt Karcsira.

– Tóni bácsi, maga tegnap megint beszeszelt, látom a szemén! Menjenek ki, és nézzék meg a rekvizitet. Hol a fiú?

Tóni bizonytalanul hátramutatott. Sóhajtott, azután kivánszorgott a munkásokkal. Kezét az oldalára szorította.

– Beteg? – nézett utána Morelli. Karcsi bosszúsan csettintett.

Jött már Péter, a díszes szaténingben. Lárvaszerű arccal, eltúlzott pantomim lépésekkel közeledett. Épp hogy rezzent a szempillája, amikor Morellihez ért. Az megérintette a könyökét. Szükségét érezte, hogy mondjon valamit.

– Föl a fejjel! Szedd össze magad! Gondolj a tegnapi estére! Péter megrántotta a vállát, és nevetett.

– Nem nagy ügy… – a hangja, mint a hasbeszélőké, idegenül szorított.

„Még az ilyen rendkívüli egyéniséget is megtépázza a szorongás – gondolta Morelli –, de szerencsére, csak addig tart, amíg el nem kezdi. Ez a törvény.”

Odakünn már szólt Péter zenéje. Olvatag, cukros keringő. De a szám alatt csend lesz – ezt kialkudta magának a fiú.

A függönyajtó előtt találkozott Tónival. Elhessegető mozdulatot tett, mint aki le akarja törölni a párát az ablaküvegről. Tóni azonban elébe állt. Valamit közölni akart, de túl sokáig habozott.

Péternek fél perc ideje volt. Nézte a törpe hangtalanul tátogó ajkát, s a megbánás-, félelem- s mégis diadalfélét a szemében.

– Jól van, Tóni bácsi. Persze – mondta végül fásultan, és kilépett.

Tóni összerázkódott. Körülnézett. Már mindenki ott állt a benyílóban, a függönyrések előtt.

Tóni Morelli elé furakodott.

Morelli a fejére támaszkodott, szórakozottan. Megpillantotta Margitot a nyílás kis körében. A földszinti középpáholyban ült, és forgó szemmel kísérte Pétert.

„Hogy gyűlöli őt, mert több, mint én… – hatódott meg Morelli. – Ezt a jó asszonyok nem tudják elviselni. Milyen ügyesen mozog a fiú! Lehet, hogy csak a zene hozta ki a sodrából. Szépen kezdi. Magabiztos, nyugodt, mint a madarak. Nagy siker lesz. Visszavonhatatlan, óriási szenzáció.”

– Nyugalom, Tónikám, nyugalom – kopogtatta meg a törpe idegesen mocorgó koponyáját –, megy ez, mint a karikacsapás!

 

„Milyen sokan vannak! – Péter megborzongva körülnézett az állvány tetejéről. – Mit akarnak ezek tőlem? Valószínűleg semmit, csak saját magukat akarják, a maguk saját kis örömét. Nincs közünk egymáshoz. Én majd ugrálok, ők pedig megkapják, amire vártak. S ez most már minden este így lesz. Ezután már véglegesen.”

Beporozta a kezét. Megnézte az első, legvastagabb drótot, majd mellette sorban kifeszítve a többit, az egyre vékonyodókat.

„A kötelek a talpam alatt – sajgott bele megint a csömör. Mankót a nyomoréknak… Még lemászhatnék, még elkulloghatnék, és később megpróbálkozhatnám újrakezdeni, valami mással… De nincs más.”

Többé nem pillantott le. Az első kötél közepén járt már, rutinos mozdulatokkal. Nem gátolta szorongás. Könnyed, felszínes öröm töltötte el. „Bámulhattok… Nagy jövő áll előttem. A kiváló artista holnap benne lesz a lapokban…”

Az agya kitisztult. Élvezte a technikai fogásokat.

„Legközelebb azért fölteszem a térdszorítót – jutott eszébe, amikor lihegve az oszlopnak dőlt. – Kicsit remeg a lábam. Jobb, ha tartja valami… Őrültség volt, Margittal, a kocsiban. Ilyenkor, szám előtt! Halálos szerelem! Csupa mocsok, csupa hazugság… Nyakig a ganéjban…”

Nagy lendülettel rácsúszott a második drótra.

„Ez a forgás óriási volt. Essen ki a szemetek! Koncentrálni… Kettős szaltó… Újra… No, még egyszer…”

Pihenés nélkül átvetette magát a következőre.

„Cifrázni… Cifrázni, hogy belegebedjenek… Hoho-hopp, hollá!”

Amikor a harmadik – utolsó előtti – szakaszról lelépett, a közönség már tombolt. Azt hitték, befejezte.

– Hogy volt, hogy volt! – ordították.

Péter látta Karcsi elégedett arcát és Morellit, ahogy a kezét lengeti. Tóni vörös arccal összeverdeste a tenyerét.

„Nyugalom – intett Péter. – Ti is tudjátok, hogy most jön csak a java.”

Kénytelen-kelletlen szembenézett Margittal. Az csókot intett, óvatosan. Péter megrázkódott. Megint elfogta az undorérzés, de azután vállat vont.

„Eh, mit… – gondolta. – Megkapjátok, ami a császáré… Rajtam nem múlik. Én a madarak királya vagyok…” – Ettől a hasonlattól elcsüggedt. Mintha szembeköpték volna, szégyenkezve mászott fel újra a csúcsra.

Többször megrázta a fejét, mintha bogarakat űzne el. Valahol gúnyos röhögés. Egy részeg a büfében.

Megropogtatta a derekát. „Csak úgy, mint eddig… azután csak ámuljatok.”

Végigtekintett a remegő, kifeszített huzalon. Szinte láthatatlanul vezetett a túlsó oldalra, de ott volt. Ezüstösen csillant a sárga, szikkadt homok felett.

Péter kitapintotta a talpával. Egy hármas szaltó – két csavart ugrás, fél láb, újra csavar, variálva – könnyed érkezés odaát. Így lesz. Később bocsánatot kér Morellitől…

Lendületet vett.

„Akárhogy is, de azért szép… alázat vagy megalkuvás? Nem mindegy? Az ország legelső cirkusza! Paradicsom!”

Amikor a hármas szaltó végén járt, egészen közel látta a kupolát. Világosan megkülönböztetett a csöndben egy felhördülést. Legszívesebben lekiáltott volna: „Ne félj… ne féljetek…”

A csavarnál már olyan nagyot rugaszkodott, hogy a tetőlámpák megperzselték az arcát. „Most fél láb, azután utolsó, nagy csavarváltozatok – és átjutottam! Miért féltetek?”

Letekintett a kötélre. Nem látta. Egy másodperc volt az egész. A kötél nincs már alatta! Túl nagy volt a megterhelés – elpattant. Nincs, nincs – nincs többé!

„Tudtam” – akarta kiáltani. Kinyújtózott a levegőben. Megpróbálta támaszték nélkül újra feldobni magát.

„Hát mégiscsak lehetséges…”

Az éles reflektorpászták a szemébe vágtak, de ő nyugodt volt. Úgy érezte, hogy egyre magasabbra jut, ott, a túlsó oldal közelében.

„Sikerült – sugárzott benne, már szó és gondolat nélkül. – Mindjárt elérem…”

Csak azon csodálkozott, hogy a csarnok kupolája, mint egy elszabadult, hatalmas ejtőernyő, vibráló szélekkel távolodik, összeszűkül, majd eltűnik a színtelenségben.

A gumiszőnyeg mellé esett, az oszlopot tartó vaskapocsra.

 

– Adtam neki egy nyugtatót – mondta negyedórával később az ügyeletes orvos, és leoltotta Margit feje fölött az öltöző kislámpáját. – Most alszik.

Csöndesen ment el. Morelli elfelejtette megkérdezni, mit tegyen, ha az asszony fölébred. Székét a heverő mellé húzta. Nézte a tejüveg burát a mennyezeten.

Mondják, amikor vitték a fiút, papírral letakarva, Margit azt kiáltotta: „Énmiattam… énmiattam…” – s verte a mellét, jajgatott. Először úgy rémlett, gúnyolódik. Senki sem értette. De azután a száján kicsurrant a hab, és összeesett. Akkor hozták ide, a pamlagra. Kezénél-lábánál fogva vonszolták. A kontya kibomlott. Hajába ahogy végigsöpörte a földet – sár és cigarettacsutka tapadt. Már megkapta az injekciót, mire Morelli visszafutott a mentőkocsiról. Közben Tóni bácsival is törődni kellett, aki attól a pillanattól kezdve megállás nélkül hajszolta maga alatt a gömböt. Vaspálcát tartott a kezében. Vadul forgatta, és sistergett, berregett, mint az induló helikopter. Egyszer sem esett le, de nem hallotta többé a hangokat. Villámgyorsan cikázott a kongó termekben. A zsúfolt folyosókon mindenki utat nyitott neki. Azután Katóka megelégelte és a fejére dobott egy pokrócot. Tóni elnyúlt alatta.

Morelli az orvostól tudott meg mindent. Jobb is volt így, hidegen, szakszerűen.

Fölemelte Margit kezét. Figyelte, hogy élettelenül visszaesik. Kinyitotta a vízcsapot, hallgatta a zubogást. Elzárta.

Margitra pillantott. Nem kívánta, hogy újra járjon és beszéljen. Bárcsak örökké így maradna, bénán és szótlanul. Nemesebb és elviselhetőbb volna, mint a képmutatás. Még a bűn sem maradhat tisztán önmaga, azt is beszennyezi a nagylelkűség.

Nem kívánkozik ki innen. A többiek – kényszerű, hosszú szünet után – a második részre készülnek. Nem szabad pánikot kelteni. Kisebb sérülés, tisztelt nagyérdemű…

Az oroszlánok – azt mondják – kimaradnak, mert a kapitány pillanatok alatt tökrészegre itta magát. Karcsi csavarta ki a kezéből a pisztolyt – hol szerezhette? –, amivel le akarta lőni az állatokat. „Büdös dögök – ezt ordítozta – inkább ti dögöljetek meg, mint én…” Becsukták a kelléktárba, ott hortyog.

Még ide is behallatszik Karcsi izgatott kotkodácsolása. Az igazgatóval vitatkozik, a felelősségről. Mindenki okos akar lenni.

– De hát a kötelek rendben voltak, a legvékonyabb is…

– A mi szakmánkban pillanatnyi indiszpozíció… ezzel számolni kell.

– Hogy történhetett, hogy melléje? Már a gumiszőnyeg sem elég?

– Miért nem gondoltak erre előre?

– Egyedül ő volt a hibás… Amikor megzavarodott, nem fejezte be.

– Artistákra rendezkedtünk be, nem őrültekre… – Ez Stella hangja volt.

„Nem kimenni, soha többé. Sem közéjük, sem a porondra. És mégis kimegyek majd… Péter! Ha legalább gyűlölném. Elvettél tőlem mindent, és nem adtál helyébe semmit… Ki lehet bírni ezt az ürességet? Ki voltál hát? Kicsoda? – suttogta Morelli, s a suttogás ide-oda verődött a négy fal között. – És holnap már holnap lesz… Majd kitalálok valamit. Az embernek nincs arra képessége, hogy változatlan maradjon, sem az iszonyatban, sem a megnyugvásban…”

Látta a gyötrődő, révült tekintetű Pétert az öngyújtó lángocskája mellett. S emlékezett még, hogy a váratlanul kigyulladó neonlámpa élettelen sugarában milyen diadalmas, kegyetlen volt az arca.

S most a kíméletlen, tündöklő, fehér fényhasáb, ami végigkergette Péter cikázó testét a magastól a mélyig!

„Örök világosság…” – Elérhetetlen és kusza volt minden. Kezét tehetetlenül a szájára tapasztotta. Ne hagyja el fölösleges locsogás.

Még tíz percet ült így, félig öntudatlanul, amikor kopogtak. Karcsi bukott be az ajtón, és megrázta Morelli vállát. Az izzadsága a másik arcába hullott.

– Gyere ki… hallod… gyere ki…

Morelli fölnézett rá, révetegen.

Megismételte, szenvedélyesen, könyörögve:

– Gyere ki, mentsd meg az előadást. Gyere ki a madaraddal. A bűvész rátekintett, mint aki nem érti a nyelveket. Karcsi gyorsan tovább hadarta:

– A madaraddal, Morelli! Ez még megmenthet mindent. Csak te segíthetsz. Nem mehetnek el az emberek így… hozd ki a madaradat, és égesd el… aztán támaszd fel újra… Nem mehetnek el így. Nem érted?

Morelli felállt. Bólogatott. Hátrasimította a haját.

– Igen, igen – mondta –, nem mehetnek el így. Értem. – Végighúzta kezét Margit homlokán. Indult, hogy előkészítse a számot. Odaszólt a rendezőnek.

– Hát akkor… ahogy megbeszéltük. Kezdjétek ibolyával, azután lassan át az égszínkékbe. Ez a mutatvány nem tűri az éles fényeket. A változásnál tompa vöröset kérek, s amikor már úgy látjátok, hogy a madár felrepül, küldjétek utána a legvakítóbb zöldet.

 

A Koldusasszony meghódítása

Már olyan szép volt a lakás, az üres négyszögre alig emlékeztetett. A holmikat darabonként vette, szerezte, cserélte – darabonként az érdes, hosszú évek alatt. Voltak már szőnyegei. Ha rájuk lépett, elhitte, csak a szőnyeg süpped, s nem alatta a föld. Megvédték már a csontszínű, súlyos függönyök. Nagy, puffatag párnái befogadták este a fejét. Szeme – a nyúlós csókok között – kapaszkodhatott a képek híg holdsugarában. Keze alatt billentyű lett a síkos politúr, s nem félt a hidegtől, ha szombatonként térdére terítették a medvetakarót. Lágy csontú fia, agyagtekintetű férje ült a szobában, és csak néha moccant egyet a szigorú kompozíció.

Elhazudták már a tárgyak a puszta falakat. Nem izgatták a rendet a csavart díszgyökerek – cserepükben páfrány nőtt, télen-nyáron ugyanaz, mint a paradicsomban.

Mögötte volt már a villamosok fagyos fogantyúja és a benzingőz a hajnali buszon. Mögötte a csecsemők álomgyilkos sírása, s elmaradtak a tulipiros-kénsárga szerelmek.

A toronyházban fotel várta, körbeforgó, szédítő. Szabályos pecsétek, kobratestű toll, sziszegő tollheggyel.

Már olyan szép volt a lakás, olyan kerek. Törhetetlen lakk a padlón, bizonyságul: íme, minden folt lemosható.

És nincs más vér, csak a cékla vére a fehér zománcon. Minden tökéletes. Változnak az évszakok. Nézhette az életét tükörből, mint Isten a világot, a teremtés ötödik napján.

Aztán a hatodik napon – ez volt a szabadnapja – elindult sétálni, mert tudta, hiányzik neki valami még. Talán egy kristályváza, hogy görbületeiben egyszerre százötven példányban láthassa önmagát. Talán egy kalap, kétoldalt lógó cseresznyével, fantasztikus és ostoba.

Ráért, nem sietett, világítottak a neonok a ködben. Megevett három habos rizst a sarki büfében. Igazított, kanyarított a haján, száját összeharapta – körbekenődött ajkán a festék, mint a zenebohócnak.

Hamar fáradt. Most se ment messze. Mindig ugyanazon az úton, ismert kirakatok közt. Látta is a vázát meg a kalapot, de annyira nem kellett, hirtelen, hogy szinte sírt.

„Valami van pedig – gondolta –, amit még hazavihetek. Lehetetlen, hogy ennyi az egész. Egy csecsebecse, legalább. Ami napokra leköt.”

Sóvárogva figyelte a Képzőművészeti Bolt figuráit. A rézálarcokat, kócszakállal. Gyertyafejű kentaurok. Lapos hóüveg, kristálygömbök.

– Nem, nem – motyogta szórakozottan –, nem ez az.

Tovább akart lépni, nem tudta, miért, mintha nagyon fogyott volna az idő, szaladni akart, benyomni kesztyűs csuklóval sötét kirakatokat, kutatni a cserepek közt, s kiemelni vaktában, ami éppen a kezébe akad.

Föltekintett, esik-e? Föltekintett az elkerített égre, s tekintete, visszafelé, a legmagasabb, legeldugottabb polcra esett.

És akkor meglátta.

Ott állt, alig megvilágítva, mintegy véletlenül, a keretléc és egy szál deszka között.

Szobor. Anyaga megállapíthatatlan, szobor, egyetlen tömbből, kevéssé faragva, talán faragás nélkül, csak a szél, az eső, a nap… Talán köpeny az a burkolat, vagy a nyers, sebes test maga. Bal kezében bot, magához húzza, védekezik, jobb keze térdig ér, megroggyanó, földre hulló térdéig, mintha sárból rántaná vissza, mintha süllyedne az egész. Utolsó kísérlet ez, az ellenállás utolsó mozdulata. Az arc tudja már, de a nyak megfeszül. A szem pedig – ki tudja, miféle könnyű kőzet – repül. Elpusztíthatatlanul repül, mint a madarak a temetőben.

Nincs alatta árcédula.

„Mindegy – gondolta –, megfizetem. Bármibe kerül.”

– Ez az – kihúzta magát, az üzletajtón belépett. – Ezzel lesz teljes. Ha ez is ott áll, a falak közt.

Örült. Éveket fiatalodott.

„Istenem, istenem – gondolta izgatottan –, csak eladják, magánszemélynek…”

– Kérem szépen – szólt. Először nem hallották, a nagy forgalomban. – Kérem szépen azt, onnan levenni…

A tanulólány nem értette.

– Melyiket?

– A felső polcról… – Meg akarta mutatni, odavonta a kislányt a kirakat belső oldalához. – Azt az… alakot! – bökdösött fel a magasba, de innen csak a deszkalap látszott, ahogy meghajlik a súly alatt.

A lány rázta a fejét.

– Fogalmam sincs… A falitál, gyümölccsel? – Jött az üzletvezető, az eladót félreparancsolta.

– Kérem – magyarázta ő, ingerülten –, azt a szobrot akarom… s még egyszer felmutatott, bizonytalanul.

Az üzletvezető utánanézett az ujjának. Lehunyta szemét, tűnődve.

– A Koldusasszony-t? – kérdezte hirtelen, majdnem dühösen. – Nagyon drága.

– Nem baj – kiáltotta vissza. – Meg tudom fizetni. Van miből. Dolgoztam idáig, eleget.

– Készpénzben. Részlet nincs – mondta az üzletvezető halkabban, és gyanakodva szemlélte az alacsony termetű asszonyt, s szája körül a szomorúság szürke zárójeleit.

– Készpénzben – felelte. Tömött táskáját föltette a pultra.

– Onnan leszedni… – Az üzletvezető hadarni kezdett. – Onnan leszedni, rendkívül körülményes… csak így egyszerre… azonnal…

Ő nem szólt. Követelően nyomogatta a pénztárcáját.

– Nem tudom, jól körül tetszett-e nézni –, folytatta a férfi –, ugyanattól a mestertől, ajánlhatom…

Gyerekangyal, szeplőkkel.

– Szerintem szebb… vagy valami praktikusabbat: fonott italkosár, agancsfülekkel… farsangi busómaszk az ágy fölé…

Tehetetlenül tárogatta kezét a makacs asszony előtt.

– Kérem – mondta végül elgyengülve. Mintha sajnálta volna. – Le fogjuk venni.

Beállították a kislétrát a kirakatba, a főnök felmászott, csúsztatta a szobrot, fejjel lefelé, a tanulólány alulról támasztotta.

– Hát igen – súgta a lányka tudálékosan –, ez szép. Maga a művészet, így, ahogy van.

Arcra fektették a pulton, selyempapírba hengergették, több réteget hajtottak rá, azután hullámpapundekli, végül a durva, barna csomagoló. Körülkötötték erős nejlonspárgával, valahol a nyakánál.

Leszámolta a pénzt. A pénztáros irigykedve figyelte.

– Tessék – mondta az üzletvezető, s homlokát összehúzva, fölemelte a csomagot –, az ajtóig kiviszem. Ezzel haza is kell ám érni.

– Kocsival van – legyintett a pénztáros. – Aki ennyit ad, egy rücskös, randa öregasszonyért…

Az ajtó előtt kinyújtotta a karját, tenyérrel fölfelé, könyéknél kissé begörbítve. A férfi előrehajolt, és a batyut belepottyantotta. Aztán gyorsan, zavartan visszaugrott az ajtó mögé.

Csaknem leroskadt – a súly olyan hirtelen érte. Nehezebb volt ez a közepes barna csomag, a legnehezebb szatyornál is nehezebb.

„De megvan. Megszereztem – gondolta ujjongva. – És tudom, több, mint otthon az egész… Csak a villamosig kell eljutnom vele. Vagy egy szabad taxinak füttyenteni.”

Megpróbálta a nejlonmasni fogónál. Kettőt lépett. A nejlonszál mélyen bevágott a tenyerébe. Feltornászta a hóna alá, vállizma recsegett.

Így vitte a legközelebbi villamosmegállóig. Homályosan látta a kocsit a sűrűsödő ködben, megcélozta a lépcsőt, de üres keze nem volt a kapaszkodásra, fellépni nem tudott, a súly visszahúzta, indítottak, majdnem alákerült, és valaki lehülyézte.

Másik hóna alá csúsztatta, a jelzőtáblának dőlve. Emlékezett egy taxiállomásra. De oda éppen annyi az út, mint innen hazáig.

Ki hitte, hogy ilyen nehéz? Hiszen alig nagyobb, mint egy küszöbre kitett csecsemő.

Vissza lehetne vinni. Tartsák ott holnapig, vagy majd holnapután, valaki, egy erre alkalmas személy…

Elképzelte az üzletvezető mosolyát. Ahogy elébe siet.

– Sejtettem – mondja –, becseréljük valami könnyebbre.

Azért sem. Ha már itt tartja a markában.

Megindult újra, végtelen lassúsággal. Lába fejét csúsztatta a síkos aszfalton. Érezte, hogy a csomag is csúszik.

Nincs jó fogása.

Ráengedte a hasára. Csípőcsontját kétoldalt kiugrasztotta, odakapcsolta karjával. Ez az egyetlen mód, hazavinni.

„Csak az aluljáróig jussak el – gondolta, s izzadt a tarkója. – Ott pihenek.”

Tíz percig tartott, a lépcsőn lefelé. Mire leért, épp csak ráejtette a hulladékkosárra. Fellélegzett, zsebkendőjével benyúlt a gallér alá, hasát, derekát nyomkodta.

„Meg ne sérüljön végül – gondolta –, ki tudja, milyen törékeny.”

Könnyebben kapta a levegőt. Zsibbadt alkarját védelmezően a csomag fölé fektette.

Az újságosbódénál fegyelmezett sor toporgott, Sport-ért, Esti Hírek-ért.

Ezek nem segítenek.

Az oszlopot támasztó fiúk és lányok sem, csak szívják valószínűtlenül apró csikkjeiket, trágár szavakat löknek egymáshoz, s még trágárságukban sincs logika. Talán össze is törnék vagy széttépdesnék a papírt, ott, a sáros kövezeten, és százszoros röhej zengene a boltozat alatt.

De hát ez a néhány nyomorult. Tartják lábukat a gőzmelegedő vasrácsain.

Boldogan hazaviszik, helyette. Pénzért.

– Három harmincat, lottóra – mondta a férfi és közelebb sündörgött. Mintha szárnya lenne, a régi katonasapka lebegő füle megemelte. – Kórházból jövök.

Adott neki.

– Volna ez a csomag – mondta aztán –, nem messze… Kaphat húszat is.

A férfi kinyújtotta reszkető jobb kezét, öt centire, a görcs három centit visszahúzta, egy perc múlva elérte végre a spárgát.

De meg sem emelte.

– Nem lehet – mondta szomorúan –, nem lehet ilyen nehezet. Ami itt van – s a mellkasára bökött –, az nekem éppen elég.

Elment a három harminccal.

„Hát senkire sem számíthatok – gondolta ő –, hiszen nem látványos. Aránylag kicsi. Nem kelt sajnálatot.”

Csak félútig eljusson vele. A felén túl mindig könnyebb.

Tüdejét teletöltötte levegővel. Visszaölelte a csomagot a hasára.

A legjobb úgy vinni, hogy közben rá sem gondol az ember. Hanem másra. Egy pillangós papucsra, gyermekkorából. Búzakék pillangó a piros papucson. Az a papucs. Már a foszlánya is foszlány. Mégis ugyanolyan.

Táskája ütemesen verte az oldalát, a teher a térdéig csúszott a lépcső tetején.

„Hát vasból van ez a rohadt szobor? – gondolta, s őrületesen feldühödött. – Vesszen minden, bedobom az első kukába. Vagy a földhöz csapom, hadd repedjen ezer szilánkra ez a rohadt szobor…”

Talán ha húzná maga után. Ha lenne rajta kerék.

Ordított a hasa, a csípője, a dereka. A szíve – pitvar miocardialis laesio – fájdalmasan dübögött. Elfulladt. Felidézte megint a búzakék szárnyú lepkét a piros papucson.

Mellékutcába fordult. Legalább ne lássák az arcát. Ezt az erőlködéstől sajátságosan bamba arcot.

Mintha belülre költözött volna az egész súly: lefelé húzta a porcikáit, a föld felé, hogy végigfeküdjön a latyakban, karját széttárva, szabadon, önfeledten…

Gyűlölte a csomagot. Hogy mit cipel benne – azt sem tudta felidézni. És minek. Uramisten, minek, abba a zsúfolt szobába?

„De most már, ha beledöglöm is…”

A Körútra kanyarodott, s mintha külföldi lenne, megcsömörlött turista, leroskadt a Tiszavirág kávéház üvegportáljának márványperemére. A szobrot a kiszögellésbe támasztotta.

Két percig nem tudott magáról. Arra riadt fel, hogy esik az eső.

Valaki kopogott mögötte. Nyilallt a nyaka, ahogy hátrafordította.

Egy fiatalember a szívasztalnál, letörölte a párát az üvegről, s ír valamit az ujjaival.

Ezt írja: gyere be.

Szép fiatalember. Kicsi szemű, vastag hajú, de szép. Rózsaszín szája van. A szájak rendszerint kékek, bordók, lilák – de ez friss rózsaszín. Sima a bőre. Eddig sosem vágyott rá. Most először, de jajdulásig.

Egy ilyennel lefeküdni. Csak egy órára. Ahol még nem parázs a szerelem, ahol még nem kell szítani, fújni, miközben csupa széngáz lesz a tüdő… Itt láng, aprófaláng illata van.

Csak egyszer.

Úgy érezte, hirtelen, felkel, bemegy, a nevét se mondja, csak széttárja magát: tessék.

A csomag ázott a sarokban. És ezzel, ezzel mi lesz? Ha nekitámasztja, recseg-ropog a presszóasztal lába.

A fiatalemberre mosolygott, fáradtan, mutatta a csomagot. A fiú odapillantott, intett, tréfás borzadással, elmaszatolta az írást, visszafordította hátát az üvegnek.

A csomag csúnya. Ormótlan, most már mocskos is.

„De félúton túl vagyok – döbbent rá, diadalmasan. – Idáig elhoztam, én, egyedül.”

Éhes is volt, fázott. De már emelkedett. Mint amikor sebre sót hintenek, úgy helyezte vissza a szobrot a hasára.

Újra elindulni, szinte kibírhatatlannak rémlett.

A fizikai fájdalom egy pontra szaladt, középre, a bordák alá, mint a szüléskor, amikor a méhszalag leszakadt.

Ment. Nem ismerte meg Sanyikát, a péntek esti kanasztapartnerét. Pedig az utána is szólt:

– Újabb beszerzés, asszonyom? Mi szépet rejteget?

Csakugyan. Mi szépet? Hiába. Hiszen válaszolni se tudna. Nincs ennek neve.

Kerületi Parancsnokság, széles fapadka. Felette alumínium védőtető.

Innen csak két sarok. Itt egy hosszabb pihenő.

– Elnézést – mondta a fegyveres őr s bocsánatkérően mosolygott –, itt nem lehet időzni, elvtársnő, meg kell érteni, ugye… – s a bomba alakú csomagra pislogott, félénken.

Volt ereje rá, hogy visszamosolyogjon.

Különben is, váratlanul könnyű lett. Már nem a terhet érezte, csak a fájdalmat.

A lépcsőházban sem lette le, az ajtóban sem. Ment vele a szobába, s leeresztette pontosan középre, a földre.

Azután a heverőig mászott, s elfeküdt rajta, véghetetlen lassúsággal. Szemét behunyta.

– Te őrült – mondta a férfi, s lábával megpiszkálta a csomag málló bevonatát. – Ezt a dögöt… honnan cipeled?

– Hazahoztam – felelte.

– De mi ez? Mi az isten csodája? – a férfi letérdelt, tépdeste az ázott papírt szerteszét.

„Jaj istenem – gondolta ő –, mi lesz, ha nem is az? Mi lesz, ha itt nem ugyanaz, mint ott, a legfelső polcon?”

Nem tudott fölemelkedni, csak a fejét mozdította. A férfi talpra állította a Koldusasszony-t. A Koldusasszony habkönnyűnek tetsző, lyukacsos pórusain átömlött az esti fény.

Az volt. Megrendítően az. És sokkal esendőbb, mint a polc tetején.

Sírt. A boldogság tünékeny pillanata.

– Te szerencsétlen – mondta a másik –, tönkretetted magad. Ezzel a súllyal. Még egy férfi sem bírja gyalog. Nem is illik ebbe a szobába.

– Akkor majd kiviszünk mindent – felelte mámorosan –, mindent, amit eddig szereztem. Üres lesz a szoba, üres a puszta négyszögig. De ezt hazahoztam.

– Tönkretetted magad… – mondta a férfi. Agyagtekintete megolvadt, szánakozva. – Egy haldokló koldusasszonyért. Hát megérte?

 

Mindenkinek!

Tóth Antal a Lakberendezési Pavilont kereste. Öt lépéssel mögötte jött a család. Véletlenül látta meg a színes köröket. Felszaladt a lépcsőn. Hátha egy újfajta textilanyag, igazán csinos, így messziről.

Elolvasta a plakátfeliratot, alatta a kis fehér cédulát: Ma a belépés díjtalan.

– Hé – kiáltott hátra, terelő mozdulattal –, ingyen van. Gyertek, ha már ingyenes…

A Tóth család meglódult.

– Ingyenes, hallod? – Horváth Feri lekattantotta táskarádióját, kicsit felelevenedtek, eltávolodtak a szobortól, három-négy percig nem támaszkodtak semmihez. – Ingyenes, hallod? – mondta Némethnek.

– Úgyis fázik a lábam… Te, micsoda szimpla név! Hogy lehet festeni, ilyen szimpla névvel?

Még sort is álltak, a bejáratnál.

„Ez a szó: ingyenes, a leggyorsabban terjed. Ennél gyorsabb csak a fény – állapította meg Oláh Márton másodéves fizikus. – És a fényhatás a festészet lényege.”

– Te, ennek korszakai vannak – mondta Svéd Gyula televízióműszerész, az első teremben, a feleségének. – Megvesszük a katalógust.

A katalógus mélynyomású, fényes papíron készült. Svéd a négy tízesből alig kapott vissza.

– Viszont ingyenes – jegyezte meg.

Hosszan tanulmányozták a szöveget, fel-felpislogtak a képre.

– No igen – mondta a férfi –, meg kell szokni a nyelvezetet. Azután kitárulkozik.

Az asszony bámult rá. Horváth és Németh meglökte, elsodródott a dagadó tömegben. Kiment az előcsarnokba, félt, talán már meg sem találja többé az urát.

– Túl kicsinek ábrázolja az embert – Nagy Károly megállt Svéd Gyula hátánál, mappával a hóna alatt. – Nem szeretem, ha ilyen kicsi az ember. Ha elnyomják a tárgyak. Nem szeretjük – ismételte makacsul, s villámgyorsan felvázolta a nyomasztó cikcakkokat a levegőbe.

Leszek Kálmán nem szólt. Megvárta, míg ketten-hárman odagyűlnek Nagy Károly köré, akkor visszaszaladt a bejárathoz, a várakozókat félresöpörte, megragadta a vendégkönyvet, teleírt egy üres oldalt egyetlen szóval:

 

ZSENIÁLIS!!

 

Mire visszaért, tanára éppen befejezte a szabadelőadást. – Azért persze fejlődhet… – mondta Kálmánnak, és kezét hanyagul a vállára tette. Odébbtaszította, a következő képhez.

– Szőnyegmintának elfogadnám – Tóth Antal kifelé tolongott a lányaival. – Egyiket-másikat.

– A régi mesterek – sóhajtott Tóthné –, azért, ami nekünk van a komód fölött, ezekért el nem cserélem…

– Írj már bele valamit – mondta Tóth Antal a nagyobbik lányának. – Ne légy ilyen gyámoltalan. Illik. – A vendégkönyvre mutatott.

Tóth Ilonka szemöldökét összehúzta, gondosan írt:

Nagy optikai csalódást okozott. Tovább nem hagyták, egy türelmetlen, szakállas, középkorú férfi kitépte kezéből a ceruzát, azután mégis saját színes filctollával véste a lapra:

Köszönjük a pofont, amit a konzervatív hazai közönség végre kapott. Előbb kellett volna. Egy kolléga.

Dühösen nézte az előző beírásokat:

A figuratív anyagot le kellett volna hagyni. Nem eléggé következetes. Provinciális. (Olvashatatlan aláírás.)

Aki ilyet ír (nyíl fölfelé), az hülye. Úgy, ahogy van, undorító az egész. Kár a szép termekért. (Aláírás olvashatatlan.)

– Szörnyű – mondta a szakállas a nőnek, aki ült a könyv mellett, vigyázott rá, és közben horgolt. – Isten barmai…!

– Azért van – mondta a nő komolyan, és leszámolta a pálcikaszemeket –, hogy firkáljanak bele…

– Hát fényhatás, az létezik – vigasztalta a fizikus –, tagadhatatlan: minden a fény. Csak kérdés: ez művészet?!

Beírta a könyvbe:

A tudomány a művészetbe is behatol. Elveszi annak természetes varázsát. Ne keverjük a kettőt! Oláh Márton II. Ugor u. 4/b. fsz. 6.

A szakállas tűnődött, kitépje-e a lapot. Hátranézett. „Hiába – gondolta –, még két hétig nyitva. Legalább elmesélem a klubban.”

A kapu előtt fékezett egy koporsó alakú autó, kiszállt két árnyék a rosszul világított oszlopoknál, szivarszagúan, parfümszagúan.

– Ingyenes – mondta a vékony hang nyafogva –, jobb, ha be se megyünk.

– Majd holnap – felelte a szivarszagú, a szakállast gyanakodva kikerülte. – Holnap délidőben. Utálom a tömeget.

Svéd Gyula már a negyedik teremben járt, összetévesztette az elsővel. Lapozott a katalógusban, azután lesunyt fejjel, csak a lába alá nézve visszasietett a kiindulási pontra.

Domborzati műveit jól észre lehet venni – írta a kilencvenkettedik oldalra. Elcsodálkozott. Hogy miket engednek meg egyesek maguknak?!

Láttam itt egy klassz csajt. Horváth, III. b.

Jobb, mint a magyaróra. Németh, III. c.

Ui.: Hajrá FTC!

Egy kopasz, levendulaillatú úr kölcsönkérte a töltőtollát, finom meghajlással.

Mi itt kezdtük az első elemiben. Egy művész itt végzi? Szégyellje magát! Dr. Radó.

– Köszönöm, uram – mondta, megtörölte a tollat, és visszanyújtotta Svéd Gyulának.

Persa Katalin kigombolta kopott szivacskabátját.

„Még tíz perc – gondolta, s órájára nézett, melyről hiányzott a nagymutató. – Még tíz perc, és hazamehetek. Hatkor már elmegy. Hatkor mindig el szokott menni.”

Lassan forgatta kezében a ceruzát. Sóhajtott.

Szép. De minek? Azután kihúzta a kérdőjelet, maradt a pont, csupaszon.

Erős Ágnes nevetett is rajta, ahogy, mint az alvajáró, beleütődött az üvegajtóba.

– Azért borzasztó lehet – mondta Kis Mari, a barátnője, és átfutotta száját a gyöngyházrúzzsal, halványan – ezt csinálni, egy életen át… ez a rengeteg festék… hogy nézhet ki az a lakás?

– Azért én elbírnám. Elbírnék egy ilyen fejet.

– No de az Önarckép… azok a ragyák!

– Az csak kivetítés… sose hallottad? Ne félj, a valóságban nem olyan… Talán itt is van. Talán itt ül valamelyik sarokban… – Erős Ágnes körülhordozta tustól nehéz szemét. – Az a hullámos hajú, sötét ruhás…

Mari a karjába kapaszkodott, követték a hullámos hajú, sötét ruhásat egészen a vendégkönyvig.

Bepillantottak a hóna alatt, diszkréten. A fiatalember éppen rajzolt. Egy nőt rajzolt, az orra helyén sárgarépa, két döglött egér a szeme.

Ha ilyen jól megfizetnének érte, én is tudnék ilyet, te kuka…

Vihogtak.

Aztán Ágnes lejegyezte, tisztességesen:

Érdekes. De erről mi nem tanultunk. Az általánosban.

A legszebb az Önarckép – csatlakozott Mari.

Még egy kicsit figyelték az energikus férfit, szájában üres pipával, ahogy ír-ír, rendületlenül, s közben jobbra-balra billegteti szájában az üres pipát.

Amikor elment, belesandítottak: csupa kriksz-kraksz, elrajzolt betűk. Lehet, hogy nem is magyar. Sőt. Talán nem is európai.

– Mit gondolsz? – kérdezte Mari. – Ezt odaadják Neki? El kell olvasnia?

Az asszony, a horgolótűvel, felnézett rájuk egy pillanatra.

– Hogyan? – szólt szolgálatkészen.

– Tessék mondani… a művész, úgy értem, a festő… látta már…?

A néni fölényesen mosolygott.

– Minden este megtekinti. A Mester. Zárás után. Öttől hétig pedig ott ül, kinn, a foajéban.

– És mit csinál? – kérdezték rémülten, szinte egyszerre.

– Alszik. Többnyire alszik. Merthogy éjjel szok festegetni. Nappal meg dolgozik. A Mester. Mint akármelyik rendes ember, bizony…

Lábujjhegyen elosontak mellette, az előcsarnokban. Még az arcát se látták, belelógatta a kabát felhajtott nyakába.

– Láttad? – Nagyokat szippantottak a friss őszi levegőn. – Fantasztikus!

– Esküszöm, fordítva volt rajta a kabát. Esküszöm…

Magyar János és Magyar Jánosné is látták a férfit a padon, fél órával a zárás előtt, Magyarné oda is akart lépni.

– Hátha várják valahol – mondta szelíden –, fiam, ki tudja, nem kéne-e felébreszteni?

– Majd a teremőr – mondta a férje –, ha eljött az ideje… nem hiszem, hogy huligán.

Magyar Jánosné fáradt volt ezen az estén, ezen a héten, ebben a hónapban, ebben az évben – mióta megszületett.

Negyvenötben meghalt az anyja, negyvennyolcban disszidált a vőlegénye, ötvenötben beperelte a húga, most meg három gyerek, abból is egy folyton csavarog.

Magyar János jó ember. Kivették a fél veséjét, de sétálni szeret.

– Nézd – magyarázta –, kell, hogy kimozduljunk. Mozijegy úgysincs. Holnap fél hatkor kelsz, este hét, mire hazaérsz. És a színeket mindig kedvelted.

– Nem értünk mi ehhez – mondta Magyarné –, pedig biztosan van értelme…

– Amit könnyen fel lehet ismerni – tanácsolta Magyar –, azt figyeld. Akad olyan is. Nehéz lehet ez, Máriám. Összehozni, kutya nehéz.

Az első termeken átsiettek, Máriát lefoglalta a sok bőrkanapé, a rejtett fénytestek és a barna lakk a nyikorgó padlón.

– Nézd csak – mondta a férfi, és közel hajolva betűzte a lapocskát –, itt a címe. Ha akarod, felolvasom.

Mária odébbhúzta az urát.

– Ott bent… az ott, a sarokban… mintha az… talán van még annyi idő…

Ritkult a tömeg. Egészen halkan, ciripelve, csengettyűszó úszott a melegben.

Odaálltak a kép elé, egymásnak támasztották a hátukat, barátian.

Magyarné belenézett a képbe. Mintha tükör lenne. Véletlenül sikerült így.

Egyre szűkülő napsárga körök, hullámzó sárga körök, kútszem, feneketlen kútszem a közepén.

Zuhant, szédült.

Elfelejtette, kicsoda. Csak úgy mosta valami. Becsukta a szemét. Pihent, leestek a súlyok.

Újra, messziről hallatszott a ciripelő csengettyűszó.

János megérintette.

– Hát igen – mondta az asszony, és két ujjával megcsípte az orratövét. – Ez így van. Ennek a címét, olvasd, János, nincs velem a szemüvegem.

– Ennek nincs címe – mondta a férfi, mentegetőzve –, ez, úgy látszik, olyan. – Körbemutatott. – Ezek olyanok. Gyere, mert ránk csuknak. És az Eta áthozza a ruhát.

Beálltak a vendégkönyvhöz vezető sorba. Mária kicsit reszketett.

– No – Magyar János aggódva nézett az arcába. – Tudom én, hogy jobb neked a szabad levegő. Csak ne lenne az a randa hideg.

– Muszáj? – kérdezte Magyarné. – Muszáj ebbe beírni?

– Azt hiszem, igen – mondta Magyar –, ingyenes napokon, hogy megszámlálják a népet.

– És mit…?

– Elég, ha a nevünket. Helyettem is.

Színtelen buborék,

szín-színtelen

– szín-színtelen

haj, haj, hahó

bravó… (H. K. költő)

Mária megijedt. Talán a szemüveg miatt, talán összefolynak a szavak. Elbizonytalanodott.

Magyar János és neje.

Nem akart még továbblépni. De az a csengő nagyon szólt már. És Eta áthozza nyolcra a ruhát.

Így a loknikontyos, szarvasbőr kesztyűs fiatalasszony írt be utolsónak, galamb-betűkkel, nyelvét az ajkán felejtve, találomra elszórva a t-ket:

 

TETTSZET

 

A nénike bólintott. Elővigyázatosan kiemelte a madzagon fityegő ceruzacsonkot a lapok közül. Összecsukta a könyvet, és az ébredező Mester csontos térdére helyezte.

 

Az utolsó mű

Az író nagy gondban volt. Megunta az egészet: betűket írni fehér papírra, történeteket kiagyalni, neveket keresni, begyömöszölni a hömpölygő anyagot holmi feszes szerkezetbe. Tulajdonképpen már csak a tőmondatot szerette, vagy már azt se. Egzakt közlések után áhítozott; egzakt közlések után, melyek erőszakos személyiségétől függetlenek. De tudta: az egzakt közlés az irodalom fő ellensége, a halál maga. Hiszen éppen az egyéni világkép e működés lényege – noha ez az egyéni világkép sokszor egyéni tévedést, egyéni zsákutcát jelent csupán.

Írónkban megkopott a különvélemény mámora, a vélt igazság szentsége fölborzolódott, átminősült: bölcs megértés lett belőle, a bátor ítélkezés hiánya. No meg az idő is eljárt, sejtjei belefáradtak a folytonos újjászerveződésbe, testében a biológiai rend – mint a molyos bunda varrata – hol itt, hol ott feslett fel, szinte szégyellt már panaszaival orvoshoz járni, attól félt, hogy egy szép napon az orvos megcsóválja a fejét, két ujja közé szorítja az egyre laposodó mellkast, s a szakértő megfellebbezhetetlenségével így szól (hangjában a kötelező sajnálkozással):

– Ezt már nem érdemes… Dobja el. Dobja el, ha mondom.

Végül is elég öreg, s eleget hagyhat hátra. Mindent megélt, földolgozott már. Azért egy utolsó írás kellene. Végrendelet helyett. Valami csúcsnovella. Súlyos pont a panaszos, dallamos mondat végére. Kupolaféle az építmény tetején, visszavonhatatlan jelzés, hogy minden elkészült. Kívül-belül minden.

– Segíts – mondta asszonyának, aki tíz éve már anyja volt csak, szerencsés alkat: valódi mártír, a mártíromság tudata nélkül. Befogadta a sok keserűséget, földuzzadt tőle, kövér hasát büszkén, méltósággal hordta, mint egy különös, szellemi megtermékenyítés kései gyümölcsét.

– Segíts – mondta neki az író. Nagyon szép ősz volt. Lépegettek a budai fák közt, gyenge, tavaszhoz illő szél támadt s az avarban halk ropogás-kopogás, mintha kicsi állat menekülne valahonnan valamerre.

Az asszony gondolkodott. Tartós maszkot keresett, ami mögé ezt a védtelent elbújtassa. Erős maszkot, amelyik szorosan tapad a bőrre.

– Légy elégedett – mondta hittel, s két V alakra tárt ujjával mosolyba csípte a férfi ajkát. A mosoly illedelmesen rögződött, de mögüle még ijesztőbben kitetszett a tekintet kétségbeesése, az árulkodó szemkivágás az alkalmi papírmasén.

– Elégedett vagyok – felelte az író, és bólogatott. Válla meg-megrándult, ide-oda pásztázott pillantása. Mint a gondos mesterember, aki dolga végeztével széthagyott szerszámait keresi: mehetnékje volt már, az új címet is tudta, csak az utak között kereste még a legtisztábbat, legtökéletesebbet.

Az asszony hallgatott. Lépegettek, figyelték a közelítő zajokat, vártak valami üzenetet. De csak a nappal távozott, s emelkedett a köd, mint a mérges gáz, fenyegetően, egyre följebb.

Az író mindössze meghűlt, tüdőgyulladással ágynak esett.

– Veszélyes – mondta az orvos. – Leromlott szervezet.

Az asszony sírt, már félig eltemette.

– Tüdőgyulladás? – az író két lázroham közt eltűnődött, aztán határozott. Összeszorította a fogát, és meggyógyult.

– Jobban fogok vigyázni – mondta asszonyának. Az asszony azt hitte, örömhírt hall, a férfi nem ábrándította ki, odavetette ajándékul a számára már használhatatlan, elrongyolt reményt.

Amikor új égőt csavart a csillárba, s véletlenül feljebb lépett a létrán – a már nem létező fokra –, leesett, és alaposan megütötte magát. Megtiltotta, hogy orvost hívjanak, s borogatással, tornával talpra állt három hét alatt.

– Az életösztönöd ment meg – mondta boldogan az asszony. – Mégiscsak fontos ez a hatalmas életösztön!

Az író ráhagyta. Óvatosabb lett sokkal. Kiparancsolta a konyhából a borsot és az erős paprikát. Gyomor- és bélkomplikáció…? Gusztustalan.

Egy történetre gondolt szüntelen, egy harminc-negyven év előtti történetre (talán regényrészlet vagy álom): száraz, öreg férfi fekszik a hordágyon, oldalt fordul, kezét finoman a szája elé emeli, köhint egyet, s ez a köhintés kisegíti a lelket. Természetesen így is fenséges. A szívhalál is az, bár gyakorisága kissé csökkenti értékét.

Utoljára kamaszkorában képzelődött ilyenformán: csakhogy akkor a halál mikéntje, a forma nem érdekelte még, csak a túlélők zokogása, a gyászos párbeszédek, a bűnbánó környezet vezeklése. Azóta fölfedezte: saját halálunk nem eszköze semmiféle bosszúnak; legfeljebb zavart kelt, sajnálkozást, némi tétova riadalmat. Csak a mód, a mód emeli legendává a banálisan szükségszerűt.

Az író türelmetlenkedett. Testi ereje fogyott, reggelenként nehezen ébredt: mintha lassan csuknának egy ajtót, és a rés – ahol visszatérhet – egyre keskenyedne. Fulladozva préselte át magát.

– Nem lesz ennek jó vége – sírt az asszony.

– Igen, igen. A jó vég – mormolta írónk. Ajándékozni kezdett: pénzt, szobrot, néhány képet, apró tárgyakat. Kéziratot, levelet. Nyájasabb lett mindenkihez. Mintha meg akarna vesztegetni valakit, mintha ki akarna érdemelni egy végső kegyet, holmi díszkötést a posztumusz gyűjteménynek.

Az ihlet ragyogására még emlékezett. A nagy sötétség órái, a hideg világ után, a viaszba fagyott, üveg alá csukott lények között ahogy hirtelen föllobban a szín, átmelegszik a tér, törik az üveg, a teremtmény ébred és kilép… A többi aztán végrehajtás. Precíz szolgamunka.

Még egy nagy ihlet! Csak egy utolsó mámor. S nem lesz különbség: a közvetítő és a közvetített összeforr. Következik a tökéletes megvalósítás, segédanyag, toll és papír nélkül.

– Türelem – biztatta az asszony.

– Türelem! – felelte párhuzamosan, s mosolygott azon a szavak mestere, hogy a szó önmagában milyen félrevezető.

– Nézz a lábad alá – oktatta az unokája, s gyengéden megrázta a könyökét. – Elcsúszol, és kész a baj…

Fontolóra vette. Nyaktörés? Ez gyenge. Szenilis nyugdíjasoknak való, akik botjukat rázzák, és lyukas szatyorba hulladékot gyűjtenek.

Írónk gőgös volt. Kivételt a kivételesnek! Kényszert, ami választásnak látszik mégis.

– Figyelj mindenre – mondta társának, s az hozta a teát, altatót, csillapítót, elektromos takarót, örökös, ok nélküli bűntudattal.

Nem volt szíve beavatni. Hiszen észre sem vette ez az asszony, boldog-szegényke, hogy hármasban aludtak mindig. És az a harmadik ölelt legfájóbban, legédesebben.

Aztán egy nap valahogy nem is gondolt az ügyre. Nem fájt semmije, agya is frissen működött, nézte a járdát, érdekes, mintha sose látta volna. Szinte húsz évet fiatalodott. Józan hétköznap volt, majdnem nyár. Ott sétált mellette tisztelőinek egyike: élénk, középkorú példány, a lázadáson túl, de még innen a csüggedésen, a legalkalmasabb tanú; mértéktartó, előadásában stílusos és csak egy parányit tébolyult éppen.

– El kéne innen menni – mondta az írónak, hangosan az utcai csikorgásban, kövek közt botladozva. A kipufogó benzingőzöktől mindketten fulladoztak. – Szabad térségbe… ahol tiszta a levegő. Ahol még van egészséges növényvilág…

Az író felszólításnak vélte. Történjen végre határozat. Megállt. S egy percre megállt vele minden. Mint a Csipkerózsika-mesében, égen és földön abbamaradt a mozgás, beragadt minden elkezdett mozdulat. Mérgezett szúrás. Csönd lett, elemeire bomlott a fény. Aztán – megváltó csók – újra lódult a kép, felbőgött a lárma.

Egy hároméves gyerek hirtelen elengedte az anyja kezét, játékosan az út közepére futott. Az autóbusz sikítva fékezett – írónk érezte még ínyén a súrlódó magas hang vasízű váladékát, s fölismerte a kínált kegyet.

A gyereket – másodperc töredéke alatt – visszalökte az útra. A szokatlan lendülettől megpördült saját tengelye körül, a sál, mint a múmiapólya, nyakára csavarodott; aztán, akár koncentráció után az artista, elszánta magát, s csak arcát védve becsúszott az ágaskodó kerék alá.

Országszerte megfújták a harsonákat. Gyönyörű szövegek méltatták.

„Alkotóereje csúcsán ragadta el a halál.”

„Távozhatott-e méltóbban? Nem csak képletesen, a valóságban is életét adta a jövőért…”

„Legyen példa testre szabott halála!”

Nyilatkozott méltóságosra kábított felesége. Elmondta, mindig ilyen volt ez a tüneményes ember: önzetlen, melegszívű, indulataiban is nemes. A megmentett gyermek csuklott és hallgatott, meg akarta enni a mikrofont, az anya pedig hálálkodott, a nagy halottat tegezve szólongatta.

Túl émelyítő korona. Túl díszes ez a befejezés, túl kerek, már-már bóvli.

De írónk tudott szerkeszteni.

A szemtanú kissé bambán, titokzatos mosollyal hagyta, hogy faggassák. Mintha megrendülése okozná, sűrűn pislogott.

– Kétségkívül.

– Ez igen.

– Szörnyűségében is fenséges.

A temetés után azonban rumot öntött a sörbe, s válogatott barátok körében, gyötrődve-kínlódva, önmagával is tusakodva, csak kimondta:

– Az a gyerek. Abban a kockás, pomponos sapkában. Nem tudom. De mintha már előbb félreugrott volna… Tulajdonképpen – egészen halkan suttogott –… nem volt kit megmentenie.

Kiitták poharukat, szent borzongással.

Ezzel a furcsa csavarral ért véget a történet. Mint a remekmű: zavart keltően és szabadon.

 

Az élmény

A tökéletesség taszító. Különösen, ha másban véljük felfedezni azt. S ez az író ilyennek látszott: tökéletesnek. Őrizte fiatalságát, arca ovális, szeme nyugodtszürke, termete magas, haja még elfödte tarkóját, s a maradék minden komikum nélkül borult a fejére. Feleséget nem tartott, kiválasztotta a legfrissebb nőket. Erre kényes volt: tiszta pohár, tiszta zokni, tiszta nő. Az italt nem szerette, de győzte. Adósságba nem keveredett, kisebb kölcsönöket szívesen adott. Emberi formáját fölénnyel viselte, s kedvét találta abban, hogy bármilyen társasághoz alkalmazkodjék. Mintha fiókból keresné ki aznapra esedékes modorát. Élete szakadatlan kompromisszumokból állt, de az írásban nem ismert semmiféle megalkuvást. Legrobbanóbb kéziratát is ártatlan mosollyal bízta a szerkesztőkre, akik aztán töprenghettek, ennyire hülyének nézik-e őket, vagy szellemi bátorságukban ennyire bíznak…?

Írónk önmagából indult ki, s mivel kedvelte önmagát, nem értette, fájt neki mások gyűlölete. Ő nem tudott gyűlölni: egységes, szenvedő masszának tekintette az emberiséget, a mocsárba süllyedés állapotában éppen. Azt már az esze diktálta, aki ilyen körülmények között cselekedni akar, vigyázzon: maradjon kívül, egy-egy szilárd talajcsomón. Onnan nyújtogassa a mentőbotot. Esetleg – mint a térképész – rögzítse a legveszélyesebb helyeket.

Hiányzott azonban belőle az igazi szeretet oldódó képessége, s talán ezért sóvárgott szeretet után szüntelen. Mint a hideg kő a napfény melegére: hogy a hőt elnyelhesse, s aztán visszasugározza a hűvösödő sötétben. De nem hitte már, hogy ilyen szerencse érheti; kitaszítottságába belenyugodott. Néha igyekezett legalább szánalmat kelteni, de ez mindig kudarcba fulladt. Panaszait ironikusan hallgatták, hibátlan kézelőjét, nadrágja élét s szája tolakodóan egészséges, húsos görbületeit vizsgálgatva. Helyzetére pontos hasonlatot keresett, végül is – némi túlzással, hajlama szerint – holmi bogárhoz hasonlította magát, amely szüntelenül élelem után mászik, csak fölvenni nem tudja többé, mert menet közben elvesztette legfontosabb érzékszervét, a tapogatócsápot. De mint általában a hasonlatok, sántított ez is, hiszen neki esze ágában sem volt megdögleni, fizikuma hibátlanul működött, az ellenszenvet ezzel is növelve.

Már-már eldöntötte, hogy valóban tökéletes. Vagy egyszerűen csak különb. Ezt megerősítendő, beszerzett egy újfajta mosolyt, a bánatos, megbocsátó fensőbbség mosolyát. De nem sokáig használhatta.

Egy éjszaka – hajnali három tájt – arra ébredt, hogy valami nincs rendben. Valami kizökkent, véget ért, és érkezik egy ismeretlen.

Várt. Feküdt nyitott szemmel. Már esett vissza a pillája, amikor újra jelentkezett. Bent, a belek közt, mintha egy éles penge forogna, szűk folyosóban. Feljajdult, fölkattintotta a villanyt, de a képek nem feleltek. Minden elfordította az arcát. A könyvespolc kötetei egybemosódva, olajos futószalagon szaladtak ide-oda.

Újra a hányás, újra a pengefájdalom.

„Gyomorrontás, némi bélfertőzés” – fölényeskedett.

Azután székelési inger és vér.

„Az én vérem” – gondolta sértődötten. – „Az én vérem, ilyen környezetben!”

Végül vonított csak, lucskos verejtékben dobálta magát. Irtózott a mentőktől.

Legalább egyetlen barát. Barát…? Egyetlen ember! Lapozott a kis telefonfüzetben. Közületek. Csupa hivatal. Távoli kapcsolatok, ez is, ez a jelentéktelen fickó, a lerágott körmeivel, a töméntelen kézzel írott verssel.

Odakünn már görgették a kukákat, szívta a kocsi a szemetet. Reményt keltett a kinti élet.

Tárcsázta a jelentéktelen fickót. Hogy miért őt éppen, nem tudta megmagyarázni.

– Halló – szólt viselkedés nélkül, gyönge hangon. – Tudom, hogy különös, de meghalok, azt hiszem.

A fickó húsz másodpercig csendben volt a vonal végén, aztán határozott utasítást adott:

– Tegye le a kagylót! Nyissa ki az előszobaajtót. Negyedóra múlva jövök. Orvost hozok. Tartson ki!

– Igen – felelte az író. – Nagyon szépen köszönöm. Jaj de rosszul vagyok.

Pénzt és néhány fontosnak vélt apróságot gyömöszölt a téglalap alakú, kattanós rugóra nyíló aktasáskába; a kéziratait kiszórta, maga mögé dobta a lapokat, talán kabalából, mint más a szerencsepatkót.

Aztán hagyta, hogy a lélek testté váljon. Belekapaszkodott egy kézbe. A jelentéktelen fickónak meleg, erős és száraz keze volt; csillogott diószínű szakálla.

– Nincs baj – mondta dallamosan, inkább duruzsolva –, itt az ügyeletes doktor. Ágyat is szereztünk… ahol a nagybátyám a főorvos.

– Ami fáj, az rendszerint nem veszélyes – nyilatkozta az ügyeletes, kedélyessége írónkat megnyugtatta. – Le a gatyával!

Injekció, lassú bódulat. Eperszínű kívüllét, amit az ébredés borzalma követett. Fél percig még a tegnapelőttet élte, kereste az új nap fényét, az első teendőt, lába-keze már pattant volna – azután fölismerte a kórházi ágyat, s az ágyról a szenvedést. Megint hánynia kellett, egyedül feküdt a szobában. Nyomogatta a csengőt, az ajtó felett fenyegető fény villant, mint árokszélen a stoplámpa. Jobbra talált egy porcelán bögrét, belehányt.

Jött egy asszony, még fiatal, hosszú szárú, fűzős vászoncipőben. A haját fehér pánt osztotta két szigorú dombra. Elvitte a bögrét, megcsapkodta a párnát, becsúsztatta a kacsát.

Az író ösztönei az anyai védelmet már rég elfeledték. Szégyellte, de mégis jólesett, amikor a nővér megsimította arcát, s testét a nedves szivaccsal végigtapogatta.

Egy rövid időre pihent a kín. Mint a lusta hóhér, aki szusszan egyet, amíg az új kötél készül. Ő a szavakat kereste addig, a doktorhoz intézendő formás mondatokat, melyek egyrészt gyors intézkedésre serkentenek, másrészt parányi fölényt biztosítanak a nagy esettségben. De még a száját se tudta kinyitni, egy erős, szőke szőrzetű fiatalember, fehér csákóban, egyszerűen felnyalábolta, s rácsomagolta a guruló kocsira.

A fehér csákón lila körpecsét, titkos rangjelzése egy idegen seregnek.

– Vizsgálat – mondta a fiatalember a liftben, s a cipőpertlijét kötögette.

Írónk méltatlankodni akart, kiselőadást fogalmazni a „bánásmód”, „bemutatkozás”, „kölcsönös bizalom” tárgyköréből, de vízszintesen roppant nehéz kiselőadást tartani. Későbbre halasztotta mondókáját, aztán, a vizsgálóasztalon, szinte négykézlábra állítva, végképp lemondott róla. Már örült is, hogy ebben a pózban legalább meghagyják személytelennek.

A vizsgálat kellemetlen volt, fárasztó, de nem túl fájdalmas.

„Új szemszögből láthatom a világot” – gondolta, s mint a kutya, ha korbács előtt lapít, csak a szemét járatta körbe-körbe.

Az orvos sokáig mosakodott. Azután hívás nélkül a guruló kocsi mellé lépett.

– Még néhány röntgenfelvételt is készítünk – mondta. – Nincs pontos diagnózis. Türelmet kérünk addig is. Tóni majd délután fölvidítja.

Ó, igen. A rendes, csillogó szakállú fickó. Az unokaöcs.

– Doktor úr… mégis. Én még soha ilyen helyzetben… illetve ez az új, szokatlan kórházi szituáció… mégis… mire tippel?

– Orvos vagyok, nem bukméker. Túléli. Egyelőre ez tartozik önre.

A fiatalember, már az ágy mellett, fölszólította:

– Karolja át a nyakamat! Úgy könnyebb.

– Fölösleges. Tudok mozogni!

– Nem tanácsos.

S valóban, ahogy a műtős alányúlt, s ő csimpaszkodva átölelte az izmos nyakat, megint kiütött homlokán a víz. Feljajdult, karja aláhullt.

A fiatalember óvatosan tartotta, s vigasztalta lágy, csaknem női hangon.

– Csak egy kicsit még… no, semmi, semmi.

Mint a modern Pietà, egy őrült festő vásznán. Fölbolydult rend: férfi ringatja a férfit, a későbbi áldozat a már leterítettet.

Aztán közönyössé fakult a kapcsolat.

„A humor… – gondolta írónk, s ebbe fogódzott –, a humor. Ha úgy tetszik, írónia. Röntgenfelvétel, fénykép helyett, a következő kötet elejére”.

„Ha lesz következő” – a gondolat megbicsaklott, agyát elborította a szennyes félelem, s a fizikai kín szüneteiben el sem hagyta többé. Délutánra már azt sem tudta, melyik rosszabb. Parázson forgó teste jeges folyóba csusszant, s vissza megint.

Kérte a kábítót, elrúgta magától a féltve őrzött, keményre sarkított öntudatot.

Illatra ébredt; egy törött szárú szegfű hajolt az arca fölé. Körülkémlelt félig nyitott pillája alól. Mindenütt virág: bögrében, tálban, konzervdobozban. A szegfű a konzervdobozból lógott az ágyra. Még rémültebb lett, rémültté tette a tömény illat és a pléhdoboz hideg csillogása. Ujjai végigsimították a hasára boruló durva vásznat, csipkét nem érzett, s azt mondta könnyebbülten, gyerekes diadallal:

– Hiszen fehér. Nem is fekete ez még.

Valaki fölsírt, és hátat fordított az ágynak.

– Nincs magánál. Édes jó istenem…

Az író – egy pillanatra a régi energiával – arra gondolt, hogy asszociációit végeredményben sohasem értették; de ami az egészségestől zseniális homály, ugyanaz a betegtől az önkívület zavara csupán. De nem magyarázkodott, inkább megnézte, ki ül a lábfején. Gyengéden taszított egyet rajta.

Fölugrott a csillogó szakállú Tóni, szemüvegét a kezében tartotta, piros és meghatóan meztelen volt a szeme, a síró nő is hátrafordult, szempillájára kis gyöngyök tapadtak, festetlen arcán sok apró kráter, az időbecsapódás vakolatlan nyoma. Babaszerűsége megsemmisült, s nemisége vele veszett. Még bőrének tapintása, a kézszorítás jellege is változott. Az író – mintha most találkoztak volna először – csak nézte a látogatókat. Megrendítette ez az új, emberi minőség. Felragyogtak a részletek is: a fénycsík lebegése, kalács mazsolával, az ablakban befőtt. Szag és íz társult minden színhez; rátalált a betöltött létezés szokatlan mámora.

„Hiszen ezek szeretnek engem” – gondolta, s a szó értelme agyából szívéig csúszott. – „Lehetséges ez? Hát mégis van…?”

Mert hirtelen ő maga is érezni kezdte, mintha egy görcsös ököl ujjai nyílnának szét, valahol bent, a gyomra mögött, s az ujjak érzékeny vége veszi a hullámokat, aztán sokszorozva sugározza vissza.

– Kedves. Édes-kedves, elmúlik… – mondta a nő. – Elmúlik, meglátja.

– Bátyám – mondta a fiú –, szakadatlanul csöng a nővérszoba telefonja. Nagy ijedséget okozott a szakmában.

– Valami Károly járt itt az Alaptól, húslevest küldött a felesége, édes-kedves… egyen egy kis levest.

És jöttek. Évák és Lászlók. Kovács és Hétfalussy. És az író nyújtotta a kezét, kapaszkodott, nem akart gondolkodni többé. Csak elmerülni ebben a bizsergő melegben, törleszkedni a fájdalom szüneteiben, élvezni a szokatlan vegyülést, a menekülő szervek boldog oldódását. Mintha feltártak volna előtte egy eddig kívülről bámult, szigorú lakattal zárt leporellót – plasztikus formákkal, új dimenzióba ugrott a világ.

– Lehet, hogy meghalok – szólt az orvosnak. – De legalább megtudtam. Az utolsó pillanatban.

– Jó – mondta az orvos. – Ne dramatizáljon. Kis műtét lesz, kellemetlen, de nem veszedelmes. Tucatmunka.

– Rák… – és hirtelen, ravasz fejfordítással elkapta az orvos tekintetét. De csak gúnyt látott abban és némi unalmat.

– Nem rák. Fekély. Hosszadalmas ócskaság. Állítsa le a nekrológokat.

De ő élvezte még, mint a karácsonyt. Önmagát élvezte elsősorban. Ahogy ringatta a szeretethullám, és ahogyan megmártózott benne. Álmai titokzatosak és lebegők voltak, visszajárt az anyja, tanárai, pajtásai, a lányok, s ő mindegyiket forrón szerette.

A műtét előtt megköszönt mindent. Az utolsó köszönöm – már kissé csonkán, mint minden általánosítás – félig a torkán akadt.

Könnyen, komplikáció nélkül ébredt. Gyorsabban gyógyult a szokásosnál. Még gyanakodott: talán-talán hamis volt az egész, nem neki szólt, csak az odaképzelt halálnak – most majd újra kivetik, s az egészségben merev, zárt lesz ismét önmaga is.

De vele örültek. Mint a leckét, ismételgették a kedvező jeleket. Odaültek az ágya szélére, s póz nélkül fülébe suttogták saját bajaikat. Átesett a kötelező próbán, befogadta a falka.

A dióbarna szakállú Tóni karon fogva sétáltatta, s írónk élénkülő kíváncsisággal lesett be a tíz-tizenkét ágyas kórtermek ajtaján. Szinte bánta már, hogy különszobát kapott.

Tóni elmondta, milyen büszke a bizalomra. S hogy csak kivételesen nagy emberek képesek ennyire föltárulkozni a bajban.

Eszmecseréik egyre elragadtatottabbak lettek. Az utolsó napon már arról beszéltek, mennyit lehet ebből az ügyből szellemileg „profitálni”.

– Ne használjuk ezt a kifejezést – javasolta írónk –, arról van szó, hogy előbbre léptem a megismerésben. Egyszerűen kellett ez a nyavalya.

– Úgy, úgy – bólogatott Tóni, s elcsúszott a frissen mosott kövön, s az írónak már volt annyi ereje, hogy visszahúzza. Billent a mérleg.

– Arról van szó – folytatta az író, s lenyomta Tónit a fehér padra –, hogy gazdagabb lettem egy fontos árnyalattal. Legyen bátorságom, hogy ezt bevalljam.

– Az élmény – mondta Tóni, s megkérte az írót, üljön le ő is –, ami majd az új műben lecsapódik…

– Ez a tisztesség, ez a ragaszkodás – sorolta az író, a hangja egyre ércesedett –, ez a féltés, ez az önzetlen aggodalom…

Átfogta hálásan Tóni vállát. S csak egy pillanatra gondolt arra, tulajdonképpen komikus Tóni magasított sarkú cipője. Kis ember, így akar megnőni. Részvétet érzett, jó és nemes részvétet. Tóni megroskadt a rázuhanó kar súlya alatt. De elviselte.

– Az élmény – mondta –, ahogyan formálódik. Szükségszerűen, ezek az új benyomások, szükségszerűen…

– Igen – helyeselt az író –, egy teljesebb kép… bizonyos oldottság…

Valahogy elakadtak. Az író elvette a fiú válláról a kezét, ölébe ejtette. Papucsa orrát – meg-megemelintve – nagy alapossággal vizsgálta.

– Például – igyekezett Tóni, a csöndet biztatásnak vélve – most már olyan stádiumba jutott a dolog… hogy hasznos lenne, mint egy alapkövet, letenni… a döntő élmény hatására…

Az író hallgatott.

– Itt az ideje – lendült bele Tóni –, hogy a világosan fölmérhető többletek irodalma is megszülessen. Tökéletlen a térkép, ahol csak a völgyek… a domborzat sohasem…

Az író helyeselt. Azután az ápolónők bokájáról, a kórházi kosztról csevegtek. Az író kissé szórakozottan dicsérte a bokákat, a kosztot pedig kissé szórakozottan szidta.

– Fogadok – kiáltott a fiatalember –, fogadok, hogy már megfogant az új téma…!

Az író szégyenlősen mosolygott.

– Ugye, eltaláltam?

– Semmi, semmi… inkább csak afféle gyakorlat… Fekszik a tizenhármasban egy bedeszkázott öregúr… már négy napja figyelem. Nem jön hozzá a kutya sem. Átlógatja a kezét a deszka fölött. Mintha evezne. Belekap a szomszéd ágyneműjébe, húzza, tépi. Az ágyszomszédja veri a kezét vaskanállal. Mintha lapítaná. Micsoda kegyetlen oktatás…

Nem fejezte be, elhallgatott zavartan. A fiatalember sem szólt.

Aztán nevettek egyet. Több kérdés nem esett, mert a lépcsőnél ott állt az ügyeletes szerető, dagadt szemhéjára már fölragasztotta műszempilláját, feszes ruhájában ismét uralkodott a melle. Hozta az elbocsátó papirost.

– Ön szabad – mondta az orvos fél órával későbben, s a liftig kísérte.

Írónk habozott; lassan, mint ahogy állat a hosszú séta után ketrecébe tér, a fülkébe lépett. Szédült még, de automatikusan rátalált a régi vezérlőgombra.

 

A bosszú

Apró csontú, kicsi nő volt, szemöldöke dús, összeért középen. Egyéniségét ez a szemöldök s a szokatlanul fejlett, kiugró vállszélesség határozta meg: senki se vélte törékenynek, s bár valóban gyenge fizikumot hordozott, védelmi ösztönt mégsem ébresztett senkiben. Lassan bele is szokott a szerepbe; kiterjedését szögletes mozdulatokkal szélesítette, szemének keskenyre húzott résén át sugárerős pillantásokat lövellt. Sötét köpenyén újdonságnak hatott a népi szőttes mintáival tarkított szegély: éles határt húzott a test és a ruha közé. Már régen író volt, de játszotta még a tanárt is. A hétköznap muszáj-uralma: menedék az is. Ki- és bemenni csengőszóra, az igazságos értékrendet megszabni, közvetíteni áttétel nélkül: a veszett fejsze nyele csak, a csupaszodó mezőn a nyáj melegének illúziója.

Az írást is, tanítást is boszorkányságnak érezte, az idegszálain átfutó varázsfuvalom nélkül nem ért semmit az egész. Egyénisége talán ezért csúszkált a szüntelen kinyilatkoztatás és a folytonos kételkedés között; a jelenlétét jellemző furcsa feszültség hasonlatos volt ahhoz a bámulathoz, amit a szemlélő repülőparádékon érez: a gép csillog a nap alatt, majd bukfencezik, süllyed, orra veszedelmesen célozza a földet – de mégis, egy csavarral ismét föllebben, és még magasabbra szárnyal. A hatást azonban rontotta az asszony hangszalagjainak gyors kopása. Amikor már recsegtek-ropogtak a szavak, hirtelen megállt, harapott a levegőből, a szeme kijjebb ugrott, mintha szenvedne. Az egyik tanítványa – persze a legjobb – azt mondta egyszer, olyan ez a nő, mint a kétéltű: meg kéne szánni néha s visszadobni egy kevéske időre valami másik, ismeretlen elembe. A többség tréfásnak tartotta inkább, ahogy ez az emberi lény fintorogva kérődzik: újra összegyűjti kiszáradt szájában a nyálat.

Ez az író – sem az iskolában, sem másutt – nem ismerte a parancsszót. Sokkal ravaszabb volt ennél: úgy kért, hogy nem lehetelt megtagadni. Talált egy rozsdás kulcsot a világhoz, megtisztogatta szépen, szeretet helyett úgy jelölte: azonosulás. Használata eredményes (és egyben tisztességes) módszernek bizonyult; ajándéknak, ami bőven visszatérül. A kezére bízott diákok ösztönösen meghálálták neki: mindenkoron átengedték az utolsó szó jogát, a summázatot, kedvéért levetették a tanulói álarcot s igazi valójukkal mozgatták az új, szokatlan közegben.

Az íróasszony azt hitte, a közös aurába már-már bevonható minden: a butábbak az érzelmeikkel tapadnak, az eszükkel az okosok, s egy-egy kivétel egész lényével működik. Olvasóit is így tartotta számon, nem volt büszke, csak világos tudatú.

– Mindenkiben van valami jó – mondogatta, amikor a katedrára lépett, s nem érezte ellentmondásnak, hogy íróasztala fölé görnyedve megfordult a belső utasítás: mindenben él a gonosz. Viselte ezt a kettősséget, mint a fregolikabátot: kifordítható ugyan, a beavatottnak mégis egy s ugyanaz.

Szerette a nehéz helyzeteket, legyőzésükért a színeváltozást is vállalta olykor-olykor. Tudatosan színlelt, s ezért fölmentette magát. Kellett neki a napi aprómunka diadala, hogy az alkotás kiszámíthatatlanságát elviselni képes legyen.

Ferencz Ferencnek hívták az év közben odadobott, irtózatosan sovány és irtózatosan magas fiút. Mintha összehúzódásra teremtett féreg lenne, süppedve ült a padban, csak amikor felállt, nyúlt ki hirtelen, harmonikaszerűen a teste. Az asszony tudta, hogy ez a kegyetlen társítás nem alaptalan, megbízott asszociációi igazában. Eleinte izgalmas feladatnak vélte ezt is. Minden gyengéd fortélyát bevetette, hogy a személyre szabott igét megtalálja. De erről a fiúról lepergett minden, mint olajos bőrről a harmat. Idegen testként ékelődött a verssorokba, fölfogta és elnyelte az áramot, szigetelőként működött az asszony és a többi között. Csak a hazugságot ismerte, de a hazugsággal sem volt célja, s azzal sem, amit a társaival cselekedett. Szögeket csempészett az ülepük alá, festéket öntött a zsebekbe, a tanári székre rányomta a mocskos szivacs levét. Rágalmazó cetlikkel ugrasztotta szét az egybekeveredett párokat. Mindent kimart tömény rosszakarata. Semmit sem tagadott, mert sohasem kapták rajta.

– Bizonyítsák be – mondogatta, s bár az arcán ülő torz vigyor maga volt a bizonyíték, ilyen szubjektív érvekkel mit sem kezdhettek. Tarkóján a hajat ellenszenvesen magasra nyírta, ismeretei a kötelező minimumot elérték. Szülei is féltek tőle, két leszázalékolt rokkantnyugdíjas, kézen fogva keresték fel az iskolát.

– Úgy vártuk, mint a csodát, késő napjainkra – mondta az anyó, húsz évvel látszott koránál öregebbnek.

– S úgy jött, mint a mennykőcsapás – helyesbített a bácsi, selypegve. Aggódva az ajtóra pillantott. – Összetörte a fogamat, kérem. Reggelre, a pohárból. Mozsártörővel.

– De ő tagadja – mondta gyorsan a néni. – …Csak meg ne buktassák. Akkor tovább marad a nyakunkon.

– Végbizonyítvánnyal mégis könnyebb – bólogatott az apja. – Meg kell tőle szabadulni. Ez a helyzet.

– A tulajdon szülei… – mondta az igazgató, némi hivatalos felháborodással.

Az író azonban utálta az illemből játszott érzelmeket. Értette a szülőket. Ártatlanul nemzették a szörnyet; tulajdonképpen a szörny is ártatlan, s most elpusztítja őket mégis.

Újra és újra próbálkozott hát. Meglobogtatta egyénisége minden színes rongydarabját. De a gyűlölet a fiú szeméből naponta végigcsurgott a legnemesebb anyagon is. A néma gyűlölet. Az ok nélküli s ezért kikezdhetetlen. Nem nyílt a fiú lelkén egyetlen rés sem. Golyó- és lángbiztos vértezetbe burkolta őt saját emberalattisága. Szemének nem volt távlata, szembogara, mint a céltáblák vízfestékkel odamázolt karikája, ürességben a nagy fekete pont. Hegyes oldalfogát gyakorta alsó ajkára támasztotta, s a titokban suttogott gúnynevet: Drakula, rangként, büszkén viselte.

Az asszony szerette a torzulásokat, jól tudott íróként bánni velük: szétszedte a jelenségeket, aztán újra összerakta, majdnem ugyanúgy, csak más sorrendben éppen. A részletek készséggel szolgáltak egy magasabb rendező elvnek. De ez az eset más volt. Olyan egyértelműen rossz és sötét, hogy már nem is érdekes.

– Nem téma – ismerte be –, és nem is kapcsolat. Teljesen hasznavehetetlen. Így is, úgy is, maga az eleven kudarc.

Mit tehetett? Megengedte önmagának, hogy viszonozza a gyűlöletet. A fiú azonnal észrevette, s már az első jeleket is győzelemként nyugtázta. Mintha erősebb lenne, sodorta az asszonyt egy fémes, kénköves világba. Az pedig megrémült. Fölfogta a veszélyt. Kapkodva és bárgyún rendíthetetlen jóságra váltott, de ezt is elapasztotta, röhejessé tette a fiú néma megvetése.

Elfogytak a módszerek. A tanáré végképp – s hogy az íróé is, úgy látszott. Hiába keverte a figurát ilyen meg olyan történetbe, semmilyen masszával nem vegyült, mindenünnen kilógott tolakodóan, feleslegesen.

Ferencz Ferenc! Ez a szerencsétlen név! Alázatosan fedi, cinkosa a fortélyos ártalomnak.

Nem lehetett belenyugodni. Az ember visszavonult. Az író kísérletezett. Dühöngött, töprengett. Képtelen bosszúterveket forralt. Végül megtalálta.

Néha a puszta valóság is ellenség – s tatán szelídebbé válik, ha sikerül mögé egy nemesebb törvényt hazudni.

– Ferencz Ferenc – mondta akkor, és ujjongott. Mint aki belecsömörlött már az igazságszeletkéket összekaparni, elrendezni az amúgy is mindig kicsi tálon, fölfedezte az utolsó eszközt. A megkonstruált hazugság erejét. A rosszat megsemmisítő fölmentés gesztusát.

Remek írás kerekedett. A dacos lázadóról, a szolgalelkeket eltaszító jellemről, aki az ősi tájakról emlékként hordozza magában a följebbvalók parancsszavának gyűlöletét; akinek parázs a tekintete, izmos a termete, és örömmel bújnak alá a legfinomabh lányok. Félelmetesen nagyszerű hős. S ugyanez a hős órákat kísérget, fél vállát alázatosan lebocsátva, egy vak öregasszonyt, valami, ki tudja milyen régi címet keresve…

– Ez vagy te – mondta közönyt színlelve egy üres órán, s fölolvasta a fiúnak mindannyiuk előtt az egészet. Sehol sem remegett meg a biztos hazugság épülete. Kötött minden ereszték.

Senki se mert közbevihogni.

Ferencz Ferenc fölállt, aránytalan gilisztatestét irtózatos düh feszítette. Tiltakozni akart, fojtogatta az idegen illatú tömjén, szorította a koponyájára szögezett glória, de az író emelt a hangján, és olvasott tovább.

„Most már két igaz van – gondolta közben. – És csak az egyik a tied, te ostoba. Belerúgnál az öregasszonyba, bizony, belerúgnál, tudom én. De az én igazam is él már. Megszentelődött a hazugság, szegény ostobám…”

– „…Sokáig állt ez a különös fiú, egyedül, kiizzadt testéből pára szállt, s a tiszta szeműek úgy látták, áll még ott valaki a sötétben.”

Befejezte.

S valóban: Ferencz Ferenc szinte eltűnt a pad alatt. Fakó köpenye látszott csak, ahogy zsugorodik, egyre kisebbre. Volt, aki a sistergést is hallani vélte.

 

Tévedések

A deszkapadnál találkoztak össze; az egyik már ült, az író a karfát fogta tétován, álldogált, nem tudta elszánni magát. A harmadik csak most közeledett, egyenletesen szuszogva a meredek kaptatón. A pad a csúcsig még a fele utat sem jelezte, jócskán távol volt a tető, hiába látszott közelinek.

– Tessék – mondta az üldögélő férfi jóságosan, s fölösleges udvariassággal arrébb húzódott, majdnem lebillent a földre. – Hála Istennek, van még hely a nap alatt…

Az író kelletlenül odatelepedett, kabátja hajtókáját fölmerevítette, hosszú, vakítóan piros sálját kétoldalt a térdére igazította, mintha kissé lötyögő cipőszárába csorgatná az árulkodó vérpatakot. Sapkát is viselt, magas tetejű sapkát, pedig langyos volt az idő. Lihegett; csúfos ütközetből menekült katonának látszott. Ennek ellentmondott néhány szál vöröses haja, ahogy megnövesztve a sapka alól kilibbent, s a szél ütemére amúgy is lágy arcába hajolt.

Padtársa mormolt valamit.

– Engedelmével, Burda…

Az író biccentett, már bánta gyengeségét. Gondolkodni akart vagy csak szomorkodni egyet, elmélkedni a tavasz pimaszságán, ahogy – mindenre fittyet hányva – csak virít, virít egészségesen…

– Nem szükségeltetik kalap már – folytatta Burda, koponyáján nagy zsírdudor fénylett, azt dörzsölgette kis kendőjével, mint a rozsdás csodalámpást a bajba jutott Aladdin. – Állítom felelősséggel, hiszen mindennap kijövök ide csak egy órácskára…

– Ha nincs más dolga – kaffantotta az író, s fölmérte emberét. Különlegesen szánandó figurának találta, pedig – s ebben nem szokott tévedni – nem öreg még. Sőt, talán fiatal. A ráncok, a kihullott haj, a vájt mellkas mit se számít: nemcsak az idő gyilkol.

– Dolog mindig akad – legyintett Burda –, de a gyönyörűség mindennek a sója. Kiülök ide, fölmászok idáig szép lassan, innen föntebb soha… – Szája sötét üregébe besütött a nap, négy-öt foga kéken és zölden csillant a gyulladt húsban, mint a romlandó keretbe ágyazott féldrágakő; talán, ha a tenyerén tartaná, el is hinnénk, türkiz az és zafír, s nem a bomlás penészszínei.

– Gyönyörűség? Miféle gyönyörűség? – kérdezte az író, kérdése állításnak hangzott, nem is várt választ.

– Hát a fű meg a látvány. Tavasz, ugyebár… mit mondjak? Tavasz! – gesztikulált is örömében, s ahogy a kezét emelte, a lába is vele lendült, mulatságosan kalimpált a levegőben.

„Az el nem döntött dolgok reménysége – gondolta az író –, persze, a tavasz.”

– No igen – felelte engedékenyen –, még szép nyár jöhet, igazi…

– Nem mindegy, milyen a nyár? – Burda izgatott lett, magyarázott, izzadt a zsírdudor a feje tetején. – Akármilyen, uram… Fakadó rózsa. A fákon megannyi madár.

– Megannyi – ismételte az író. Úgy nyílt a szája ketté, mintha harapni készülne, túl friss cipóból túl nagy falatot. – És abból magának mi a jó? Hogy röpülnek és csicseregnek?

Az emberke nem értette, vagy mégiscsak okos volt, mert meg sem kísérelte a további magyarázatot.

A harmadik is odaérkezett végre. Jellegtelenül sima felöltőben, arcán csak néhány, inkább vágásnak tetsző ránc, szemét és ajkát külön zárójelbe szorító figyelmeztetés. Szája – mint egy oldhatatlan mínuszjel – szorosan zárt, a tiltást a szeme fénye törte csak át. Valami megsemmisült ezen az arcon, hogy valami jobban kiemelődjön éppen ezáltal.

– Szabad? – kérdezte, és elfoglalta a pad bal felét.

Közrefogták az írót, és mégis távol maradtak tőle. Az író képet alkotott magában (ez az akarattól független is néha), libikókának látta a deszkát, kétoldalt hintáznak, ő meg a vasoszlop, csak dörzsölődik középen.

Az idegen az üldögélést pihenésnek szánta csupán, szükséges időveszteségnek egy újabb fárasztó út előtt. Válla zártsága, feje egyenes tartása elkülönítette a másik kettőtől, nem ellenséges, inkább bölcs és szerény ember kívülállása volt ez, aki tudja, a csevegés aligha érintheti, s jómagának sincs e pillanatban közérdekű közlendője.

Kényszerű csönd támadt. Az író egymásra csapta a lábát, sálja térdéről lefordult, a homokot súrolta, mint a gyöngülő kakasok szárnya.

– És a levegő is kell – szólalt meg Burda, az újonnan érkezettben szövetségest sejtett. – Nekem fél tüdőm van, kérem – mintegy örömhírt, úgy közölte –, csak könnyű munkát végezhetek. És a könnyű munka rosszul fizet, tizenkét órát is elbabrálok egy nap, zacskóenyvezés, éjjeli ügyelet, telefonszolgálat… Az asszony meg teli van vízzel, fölpuffadt szegényke. Hát én ellopom azt az órát, kijövök ide, micsoda szépség, legelészik a tekintet, szeretek élni! Ez a finom levegő, le a tüdőmbe… – nagyot szippantott, orrcimpája összelapult, az archúsa, mintha belső pumpa szívná, mélyen besüppedt.

– A levegő… a fél tüdejébe! – helyesbített az író, s bár csak őszinte volt, cinizmusnak hatott mégis.

A harmadik – az életszemű – hirtelen rádobta a tekintetét. Finom, elektromos acélhálóba szorította. Az író csuklott egyet, s könnyedén megremegett.

– A fél tüdőmbe – bólintott Burda, sértettség nélkül, mint aki egy jó vicc csattanóját ismétli. – Bajt szülnek, kérem, a túl magasra srófolt igények. Naponta viszek haza a piacról egy-egy csokor mezei virágot, nyáridőben, beállítom a csuporba, sárga, piros, kék, zöld, megvan abban minden… Télvíz idején megteszi egy csomag karotta, petrezselyem… Szép az élet, csak egy kis lelki nemesség kívántatik, s íme, észrevenni.

Az író kitépte magát bal szomszédja bűvöletéből. Furcsa agresszivitást érzett, s önmaga előtt is érthetetlen irigységet.

– Lelki nemesség… – hangja megint fölényes-gunyorosra sikeredett –, inkább egy jó adag együgyűség, barátom…

– Nincsenek iskoláim – hagyta rá a másik. – Árnyaltabban a dolgokat nem nézhetem, de a jó kis elégedettség, azt nem kell kölcsönkérni, az van, hála Istennek, bennem. Kívánom önnek is, szívemből kívánom. Nem csaltam, nem loptam, szerettem felebarátaim, miért is búslakodnék?

– Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… – morogta az író, itt megakadt, nem emlékezett az idézetre pontosan.

– Másfél mázsa? – Burda döcögve nevetett, mint az egészen kis fiúcskák. – Ez humor?

– Borzalom! – Az író idegesen felugrott, mint a búgócsiga, hosszú sáljába belepörgött, homok került a szájába, foga megcsikordult, köpött egyet. – Mindent, mindent a világon! Csak nem szembenézni. Csak nem bevallani. Hát persze.

Az újonnan érkezett szól-e, figyelte.

Az nem szólt, csak a pad közepére csúszott, az emberkéhez közelebb.

Az író úgy érezte, kitúrják. Valamiféle fontos helyről túrják ki, amit idáig mégiscsak ő birtokolt. Gyorsan visszatelepedett – most már a szélre szorulva. Burda bólogatott – nem fél ő semmiféle kötekedő alaktól. Mi történhet? Legföljebb hamarább leballag.

A harmadik súlyosan megült középen. Magasabb is volt a másik kettőnél. Karját jobbra-balra széttámasztotta, csuklóját a támla mögé rejtette.

Az írót nyugtalanította a kompozíció. Különös domb, különös póz. Szabálytalan kálvária.

„Legalább én lennék jobb felől” – gondolta, azután rögtön elröstellte magát. Konokan a porba nézett.

Burda mozdult elsőnek.

– Mennem kell – mondta harag nélkül –, az árnyékból tudom, mikor kell mennem.

Nem látszott csüggedtnek.

– Holnap is nap van – tette hozzá, s egy másodpercre elbizonytalanodott. – Vagy nincsen? – kérdezte a középsőtől, majdnem rémülten.

– De igen – felelte az ismeretlen. Egyszerre volt szelíd és kemény; ígért is, ítélt is, egyszerre.

Burda, mint aki jól sejtette, könnyebbülten sóhajtott. További kellemes időtöltést kívánt, indult lefelé, a városba. Néha meg-megbicsaklott a lejtőn, ilyenkor kezét előrenyújtotta, döccent egy kicsit, s mintha karó volna, tenyere alá simult a puszta levegő.

Az író is felpattant.

– Figyelte? Hallotta? Boldog! Ő boldog… Ó, vakok. Vakok.

– És maga? – kérdezte a férfi, emelkedett ő is.

– Én legalább látom. És szétkiáltom, amíg csak élek…

Magasított sapkája megbillent a fején. Hős vagy pojáca, ugyan ki dönthetné el a gyorsuló sötétben?

– Nagy kegyelem – mondta a másik –, nagy kegyelem.

– És akkor ez a szerencsétlen azt makogja… fél tüdővel… hogy a tavasz… meg a perc… a virág… a megannyi madár…

A férfi félbeszakította az amúgy is töredékes háborgást. Nem udvariatlanul, inkább tárgyilagosan.

– Nagy kegyelem – mondta ismét. Mintha ugyanaz a zenemű szólna, más hegedűvel. – Kegyelem az is. Egyiknek szólásra, másiknak viselésre.

Közelebb hajolt, érintette az író vállát. Nem akarta kioktatni, ezért csak ennyit szólt még:

– Bizony. Vakok vagyunk.

Már ment is, sietősen, de kapkodás nélkül, egyenletesen fölfelé a keskenyedő ösvényen, táskáját hóna alá szorítva, mintha az utolsó híradást vinné a völgyből a hegy tetejére.

Az író pedig ott maradt középen. Káromkodott. Egy fokkal megint bonyolultabb lett minden.