Angyalfia Melániának

– Legszebb férfikoromban, vagyis negyven és ötven éves korom között nem is annyira egy-egy kívánatos hölgy meghódítása volt nehéz, mint inkább a tőlük való, lehetőleg tisztességes elszakadás. Ennek kimódolása sokszor több időt és hadicselt követelt, mint maga a kegyeikbe való férkőzés művelete. Volt úgy, hogy csak akkor mertem ostromot kezdeni, ha már kipuhatoltam és kidolgoztam a visszavonulás biztos módozatait. Néha titkoslépcsőn vagy nyaktörő hágcsón menekültem, kínosabb esetekben kénytelen voltam igénybe venni sötét, föld alatti folyosókat is… Sajnos, nem mindig távozhattam emelt fővel, mert majdnem sohasem közölhettem elhatározásom valódi okát. Inkább tartsanak szédelgőnek, állhatatlannak, impotensnek, csak ne kelljen felfednem és szemükbe mondanom gyengéiket, oly könnyen megunható szokásaikat, mondókáikat és még sok minden egyebet, ami különösebb rovogatás nélkül áll össze valóságos lajstrommá, már egy-két éves kapcsolat után. És ne kelljen meghallgatnom, ennek fejében, az én bűnlajstromomat, mely természetesen szintén elkészült már, s bármely pillanatban a fejemre olvasható…

Amikor Gyöngyházy, sűrű, őszbe csavarodott bajszának tépdesése, csavargatása közben eddig jutott, s egy pillanatra hümmögve maga elé meredt, nem állhattam meg a közbevetést:

– Ha jól értettem, szakítottál Melániával?… Különben, valami futó kaland befejezése érdemelne-e ilyen körmönfont önvizsgálatot és morfondírozást?

– Szakítottam? – rebbent felém Gyöngyházy fájdalmas, s egy kissé mindig könnyes tekintete. – Maga az élet szakított. És éppen ezt akartam megfogalmazni, amikor belekotyogtál: hogy nem mindig nekünk kell kieszelni a viszonylagos emelt fővel való búcsúzkodás útját-módját, mert olykor a körülmények játsszák kezünkre… Vagy valami jel, vagy furcsa véletlen figyelmeztet, hogy eddig volt, és nincs tovább. És ilyenkor se szó, se beszéd, csak eltűnik az ember. Még egy nyomorult virágcsokrot sem tudunk küldeni.

– Szegény Melánia! – sóhajtottam farizeus képpel, mire Gyöngyházy ajkát biggyesztve, fejcsóválással rótta meg, nyilvánvalóan avatatlan és fogadatlan prókátorságomat.

– Kedves vagy!… „Szegény Melánia”, neked. Nekem inkább szörny Melánia, rém Melánia, vagy egyszerűen Melánia, a név görög jelentésének hangulati velejárójával, s az abból képzett szavak, mint a melankólia, a mélakór belezsongásával, voltaképpen egyfolytában, a közelében töltött idestova három év alatt… Szeretőim együttvéve nem gyötörtek annyit, mint ez a nő. S ha most, visszatekintve, csodálkozom, miért tűrtem oly sokáig rigolyáit és bolondériáit, tán éppen a kíváncsiságban találok magyarázatot, hogy meddig lehet elviselni ilyenfajta megalázó és igazságtalan szenvedést… Tegyük hozzá: ártatlanul!

„Ártatlanul” – gondoltam magamban – Gyöngyházy és az ártatlanság – de észrevételemet lenyeltem, mert nem szerettem volna kötekedésemmel elrekeszteni a sok vihart látott barátom lelkéből kikívánkozó és módfelett tanulságosnak ígérkező vallomást.

Így is észrevette, talán valami átfutó fintorról, hogyan vélekedem az effajta férfiártatlanságról, mert máris igyekezett tisztázni magát:

– Nem tudják a buta és tehetségtelen férfiak, akik a nőkkel rosszul bánnak, hogy végső soron férfitársaikat büntetik! Olyanok ezek, mint az alávaló lókupecek, akik idegbajossá ütlegelt lovaikat csak megfelelő bepálinkáztatás után viszik a vásárra: következő gazdájuk szelíden veszi meg őket, de már az első etetéskor leharapják a fülét… vagy szétrúgják az istálló mennyezetét…

– Szegény fejed! – sóhajtottam megint szemforgatón, s némi célzatossággal, hadd gerjesszem be még jobban a termékeny önsajnálat lelkiállapotába.

– Melániát, mielőtt az én istállómba került volna, legalább öt, egészen aljas és otromba efféle „lókupec” lovagolta. De lehet, hogy még több is, csak azok már nem tehettek rá mélyebb benyomást, tehát nem tartotta szükségesnek, hogy adott esetben emléküket hangosan idézze, példálózás vagy egyszerű gyermekes zsarolás céljából, a jelenlétemben. Utólag megállapíthatom, hogy szegénykém nemcsak vonzotta az ilyenfajta férfiakat, hanem maga is vonzódott hozzájuk. Ha hiszed, ha nem, mindegyik híve volt a szebbik nem testi fenyítékkel való „nevelésének”, azonkívül rendkívüli anyagiasságról is tanúbizonyságot tettek, kiváltképpen a férjei (kettő is volt): ékszereit s egyéb értéktárgyait zálogba hordták, vagy egyszerűen eltulajdonították, hivatali fizetését s minden egyéb keresetét saját céljaikra fordították. Az is hihetetlen, hogy mégsem ő tette ki a szűrüket, hanem ezek a gavallérok és nemes lovagok álltak odébb, mihelyt észlelték, hogy áldozatuk kimerült, teherbe vagy valami betegségbe esett, s nem telik számukra több áldozatra. Amikor megismerkedtünk egy művésztársaságban, lényéről olyan szelíd szépség és fennkölt tisztaság áradt, hogy bízvást nézhette az ember civil apácának vagy vidéki, pártában maradt tanárnőnek, aki téveteg-áhítatosan néz körül, tőle idegen és frivol világban. Ó, jaj, hányszor átkoztam aztán ezt a pillanatot!…

– Végül is rajtad múlt, hogy ilyen sokáig tartott ez a dolog! Én a helyedben hatalmas virágcsokor kíséretében megfelelő levelet küldtem volna, s azzal alászolgája…

– Ebben az esetben minden hasonló gesztus lehetetlen volt. Nem vezetett volna célra. Egyszerűen nem értette volna meg. Ez a szép és kívánatos nő harmincéves koráig senkitől sem kapott virágot! Amikor egy születésnapján liláskék csokor fréziával leptem meg, felkiáltott: „Nahát, ki látott februárban szarkalábot!”… Namármost, ha szakító levél kíséretében virágot küldök neki, úgy fogta volna fel, mint holmi összevissza beszélést, s levelemnek semmi foganatja… Éppígy lehetetlen volt az is, hogy elhatározásomat, akár a legdiplomatikusabban is, élőszóval adjam elő. Elődeim ugyanis általában ökölcsapásokkal, rúgásokkal vagy a berendezés részleges összezúzásával vettek tőle végbúcsút… Tehát csak tűrtem és szenvedtem, már-már az önbüntetés lelkiállapotában, mint valami vakbuzgó szerzetes: sokszor azzal az érzéssel, hogy most vezeklem le a férfipályám során más nőknek okozott fájdalmakat. Ugye, megérted, ha a legintimebb részletektől megkíméllek, s nem avatlak be bizonyos hálószoba titkokba, már csak azért sem, mert az efféle szennyes-kiteregetés a lovagiasság legelemibb szabályaiba ütközik… Csak egy-két jellemző mozzanatot említek, hogy egészen világosan lásd helyzetem tarthatatlanságát. Az egyik az volt, hogy valahányszor valami nézeteltérés támadt köztünk, Melánia mindig becsmérlő szándékkal a „ti férfiak” felségtöbbessel illetett, holott én mindent elkövettem, hogy végtelen tapintatommal és udvariasságommal hangsúlyozzam és felszínen tartsam a köztem és lókupec elődeim közti különbséget. A másik – vagyis amikor betelt a pohár – karácsony előtt két nappal történt, és hidd el, nem szívesen teszek róla említést. Egész napi loholás, különféle ügyes-bajos dolgaim intézése után, elkésve állítottam be hozzá, úgyhogy még borotválkozni sem volt időm. Melánia rendkívül morcosan fogadott, még magázott is, mint mindig, amikor megvetésével igyekezett sújtani. – Bolond, aki meleg vacsorával vár egy magafajta megbízhatatlan alakot! – jelentette ki, aztán, egy-két perces irtózatos konyhai csörömpölés után elém lökött valamit… Én, talán e keserves és balsikeres nap után, némi női gyengédségre vágyva s hirtelen sértettségemben elpöccintettem a tálcát s rugaszkodtam egyet a székkel, jó messzire, hogy csak úgy burrogott a padló. Melánia mellettem termett, és arcul ütött.

Erőteljes, kemény ütés volt, hogy a fogam is összekoccant, s a bal szemem könnybelábadt tőle. – Maga itt nekem ne csapkodjon, hallja-e – ripakodott rám, s úgy állt ott fölöttem, mint aki vár valamit, talán éppen hasonló gorombaságot, mert amikor szépen és rendkívüli önuralommal felkeltem, akkor sem tágított, úgy kellett a könyökét megfogva, ellódítanom. – Maga nem is férfi! Maga, maga, maga nyomorult!… – hörögte a zsigereiből. Szerencsésen kiértem a kis előszobába, kaptam a kabátomat, kalapomat, s rohantam le a lépcsőn. Az első kanyarba sem értem, s mintha egy másik nő hangját hallottam volna a fejem felett: – Elmész, ilyesmiért! Gyere vissza, te hülye! Hallod, gyere vissza!… És egy-két lépést is tett utánam, a lépcsőn lefelé. De én akkor már futottam. Futtomban átugrottam vagy két hatalmas hóbuckát, mintha azok mögött keresnék a hangja ellen fedezéket, aztán elértem a sűrű fagyalsövényt, és egy szusszanásra megálltam, hallgatóztam. Egy ajtó csapódott odafent, irtózatos döndüléssel: mintha lőttek volna utánam. Aztán teljes csend lett, s most már szépen, tempósan billegtem tova az álmodó havas sziklák közt, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy ép bőrrel szabadulhattam e szerencsétlen fúria barlangjából.

– Ennél jobb alkalmat nem is remélhettél volna! Csattanós befejezés!

Gyöngyházy sajnálkozva mért végig, s a fejét csóválta, mintha azt mondta volna: milyen naiv vagyok! S egy kis szusszanás után így folytatta történetét.

– Hol vagyunk még a befejezéstől! Fantáziád ezt már nem érheti fel, ami ezután még történt. Mert másnap expressz levelet kaptam. Hogy ő nem érti, hogyan lehet ilyen semmiségtől megsértődni, és mért fújom fel a dolgot, talán bizony csak ürügyként fogom fel ezt a kis incidenst, hogy őt aljasul faképnél hagyjam; nem tudott uralkodni az idegein, s egy kipróbált jó barátjától, aki méghozzá lovagias embernek tartja magát, elvárhatja, hogy megértően viselkedjék. És ha nem tölteném nála a szentestét, halálosan megsérteném…

A levél hatott. Hosszú évtizedek tapasztalataiból tudom, mit jelent ilyen magányos nőknek a karácsonyest, s mi minden fenyegeti őket, ha fenyőfácskájukkal kettesben maradnak. S még valami! Éspedig az, hogy ha a szakítás éppen ezekre a napokra esik: az angyalfia eo ipso elmarad, s az ember abba a kínos látszatba kerül, mintha azért tűnt volna el, hogy ne kelljen a szeretet és gyöngédség adományát lerónia. Mindenképp el akartam hát kerülni ezt a látszatot, annál is inkább, mert a Melániának szánt angyalfia – az egykötetes zenei lexikon, a szokásos téli divatsál s egy üveg száraz Martini – már napok óta együtt volt, illőn becsomagolva egy nem éppen új, de méreteinél fogva alkalmas barna strandtáskában, és csak két szál rózsáról vagy szegfűről kellett még gondoskodnom.

A kora délutánt, miután munkahelyemről sikerült már a déli órákban elköszönnöm, kisebb bevásárlásokkal töltöttem, majd egy kis szunyókálás, később Pulszky Ferenc emlékiratainak olvasgatása után a kandalló mellé húzott kereveten, lelkileg felvértezve, s ünneplőgúnyát öltve, felkaptam a rég odakészített batyut, s indultam az autóbuszmegálló felé. Háromszori átszállás várt rám, összesen legalább egyórás utazás, zsúfolt járműveken, csúcsforgalmú, emberáradatos késő délután! Valahol az óbudai részeken olyan torlódásba kerültem, hogy percekig lökdöstek autóbusztól autóbuszig, beszálltunk és kiszálltunk, majd újra ácsorogtunk vagy egy félóráig a tizenöt fokos hidegben, miközben batyuinkat letettük, felkaptuk, s ide-oda hömpölyögtünk, káromkodva, sikoltozva, mint Dante alvilágában a kárhozottak. Ez a kellemetlen vergődés igen alkalmas volt arra, hogy rövidesen megzavarja az ünnepesthez méltó s oly bajosan kitermelt harmóniát, s hogy az egészet amolyan ráadásnak érezzem, merőben fölös áldozatnak egy zsémbes és keserű Hágár oltárán… De nem volt visszaút, végig kellett járnom, ha már nekivágtam, ismét csak a lovagiasság íratlan szabályai szerint…

– Persze el is küldhetted volna neki – vetettem közbe, mert Gyöngyházy egy pillanatra a pipájával vesződött, mely mint valami idomított jószág, mindig akkor dugult be, amikor gazdája valami fordulathoz érkezett.

– Erre magam is gondoltam útközben. De hát késő bánat, eb gondolat, s azzal mentegettem magam előtt magam, hogy végül is a cserbenhagyás egy formája lett volna, s nem tudhattam, hogyan viselem el, ha Melánia magára hagyottságában, isten őrizz, valami meggondolatlanságra ragadtatja magát… Utóvégre az a levél erre nézve nem is nagyon burkolt célzást tartalmazott. Ezek után érthető volt, hogy mire Csillaghegyre értem, s a zsúfolt autóbuszról lekecmeregtem, vajmi kevés energiát éreztem magamban a társaságában eltöltendő két-három óra elviseléséhez, attól pedig, hogy esetleg az éjszakát is nála töltsem, a hátam is borsódzott. De azért aránylag délcegen s a hideg ellen is szapora léptekkel védekezve vágtam neki a sétánynak, mely a hegy alá érve bokrokkal szegélyezett, rendkívül elhanyagolt kacskaringós utacskába torkoll, és az egyre nehezedő strandtáskával jeges göröngyökön botorkálva kaptattam a fél kilométer távolságban levő ütött-kopott, bagolyvárszerű villa felé. Egy kanyarban kornyikáló öreg részeg ember gurult éppen a lábam elé, s elkábult, hogy alig tudtam felsegíteni. Fokhagymás-pálinkás lehelete éppen ellentéte volt mindannak, amit az ember a gyertya- és gyantaillatú karácsonyestekről hord magában emlékezőn, s valami utálkozással vegyes szánalmat hagyott bennem. Ő tovább csetlett-botlott szitkozódva lefelé, én pedig folytattam a meredek, itt-ott salakkal vagy hamuval hintett utcán ezt az erőltetett, se testemnek, se lelkemnek nem kellő menetelést. A szél, ezen a völgyúton, a régi kőbányák szurdokai közt, egyre vadabbul támadott, s éppen szembefújt velem. Egyre küzdelmesebb volt a kapaszkodás. Talán ha valami közeli, forró pásztoróra reménye kecsegtet, jobban bírom. De így, célomban elbizonytalanodva, vagy már-már el is veszítve azt, erőm percről percre fogyatkozott, s lélekben azonosultam egy olyan hadsereggel, mely erőt adó céltudat nélkül tessék-lássék vergődik egy darabig, majd kimerülten pusztul el az idegen földön, a hófergetegben.

Egy pillanatra felmerült nyári útjaim emlékképe s hangulata, ugyanezen az úton, mely akkor az autóbuszmegálló s a villa közt egy futamodásnyi volt, és oly kellemes andalgást kínált a jobbról-balról virágot s illatot ontó kerti bokrok vagy vad bozót között. Oly szuggesztív volt ez az emlék, hogy már-már azt hittem, vízió, s nem mást jelent, mint a fagyhalál küszöbét… És akkor, egészen hirtelen, olyasmit kezdtem érezni, mintha nem volnék teljesen egyedül, mintha mellettem, vagy éppenséggel velem volna még valaki vagy valami. Az út e pontján egy kissé enyhébb volt a szél, a hó sem kavargott oly vad boszorkánytáncban a bokrok körül. Jobbra, az egyik ép utcai villanykörte fényében öblösebb régi kőbánya sárgás sziklái derengtek, balra bozóttal benőtt vízmosta mélyedés… Igen alkalmas hely a pihenésre – de arra is, hogy valami rosszindulatú lény elbánjék az emberrel, ha éppen itt ólálkodik. Rosszat sejtve álltam meg, és néztem körül. A táskát magam mellé tettem, hogy bundámat kigombolva, meglazítsam vastag gyapjúsálam, mely már-már fojtogatott az utolsó száz méteren át – és hogy megtöröljem széltől kicsípett, könnyező jobb szemem. Ebben a pillanatban fájdalmas, nyöszörgő- sipító hang ütötte meg a fülem, mintha valami nagyobb, kilyukadt gumilabdára taposott volna valaki, egészen közel. Lenéztem, a hang irányába, hát a táska, ott a lábam előtt, mozog. Belülről ki-ki dagad s közben megint hallatszik az a borzalmas nyöszörgés vagy jajgatás, de most már erőszakosan, fenyegetőn. A táskámba beleköltözött valami.

– Az ördög! – jegyeztem meg tréfás célzattal, de közben hideg szánkázott a hátamon.

– Magam is kénytelen voltam, ezekben a pillanatokban, a legmisztikusabb magyarázatra a jelenséget illetőn – mondta Gyöngyházy, s láttam, ujjai remegnek a pipán, ajka egészen keskenyre tapad össze. – És nem is nagyon tévedtem. Mert ami ezután ott velem történt, arra a sátán közreműködése nélkül bajosan tudnék magyarázattal szolgálni. A táska már ide-oda bukfencezett a fagyott göröngyökön, és benne egyre kétségbeesetten jajveszékelt valami kárhozott. Csecsemő? – kérdeztem magamban, de a hang öreges, inkább vénemberi volt, tehát ezt a feltevést elvetettem. Kutya? Az nem képes ilyen emberi hangokat adni… Minden bátorságomat összeszedtem, a cipzár fogantyúját megrántottam, végighúztam s hátraugrottam. Teljes csend volt körülöttem, a lény is elhallgatott. Időtlennek tetsző, de legfeljebb tíz másodperc telt el így, aztán vánszorogva és tapogatózva kikecmergett a táskából egy szürkésfekete macska. Testén, kivált a bal hátsó lábán és az oldalán hiányzott a szőr, mintha leégett volna, vagy valami ótvar lepte volna be; fél szeme beragadva, mindkét füle régi verekedésektől tépett, hasogatott. Elvékonyodott, kócszerű farkát valósággal húzta maga után, amint inkább hasalva, kúszva, távolodott… Nem tudom, látott-e, érdekeltem-e egyáltalán. Nem, nem menekült! Csak ösztönei parancsára egyszerűen a bozót biztosnak vélt fedezékébe vonult – nem is annyira továbbélni – inkább illedelmesen kiszenvedni ott. Némán, szemrehányó vagy fenyegető tekintet nélkül tűnt el; s egy sóhajszerű rémült Jézusmárián kívül, nekem se jött ki más hang a torkomon. Találkozásunk egyszersmind búcsú volt. Amikor már elég messze zörgött a bozót, lábammal megpiszkáltam a táskát, szájára fordítottam, anélkül hogy hozzá mertem volna nyúlni, akár kesztyűs kézzel is. Semmi sem gurult, vagy esett ki belőle, a táska belseje üres volt.

– Fatális táskacsere! – tört ki belőlem a tömörnek vélt meghatározás, miután a hidegrázás, mely az utolsó jelenetet végigkísérte, a hátamból kiállt.

– A fátum, valóban a fátum intézkedése volt – mondta Gyöngyházy, miközben tekintete messze révedt, majd így folytatta, most már higgadtan és fanyarkás mosollyal, a történetet:

– Amilyen hűdötten és bambán reagáltam az előbb leírt jelenésre, a következő másodpercekben oly tetterősen és megvilágosodott aggyal mértem fel a helyzetet. A táska valahol, talán az óbudai autóbusz állomás nyüzsgésében, más kezébe került, természetesen véletlenül. Én egy hasonló, de valamivel kopottabb táskát kaptam fel, súlya megtévesztően azonos volt az enyémével. Már azt a fekete plüssbundás, csontos öregasszonyt is látni véltem, közvetlen közelemben, amint a megálló előtt csetlik-botlik, és szidalmazza a durván tolakodó utasnépet… Ki lehetett? Örök titok marad. És ő sem tudja meg soha, kinek a jóvoltából jutott a nem várt angyalfiához. Ha nem betegesen érzelmes állatbarát kedély, alkalmasint örömöt szerzett neki…

– Neki – jegyeztem meg, bizonyos éllel.

– Mit tehettem volna? Amint mondtam, a végzet intézte így, üres kézzel nem állíthattam be, az előzmények után, Melániához.

A továbbkaptatáshoz nem maradt erőm. Felnéztem a fák közé, ahol az előbb, még közeledőben, világítani láttam Melánia ablakát, de a sűrű havazásban nem találtam sem a fákat, sem az ablakot. Tekintetem még egyszer végigfutott a barázdán, melyet a friss hóban vánszorgó macska hagyott, megpillantottam a bokrot, melyről a behajított táska leverte a hópamacsokat, s az ágak most szárazfeketén meredeztek felém – aztán botorkálni kezdtem lefelé, saját, előbbi lábnyomaimon. Mindent megtettem, ami tőlem telt, próbáltam megnyugtatni magam, többre nincs erőm… s a bozót felé kúszó, erejét vesztett beteg kandúrral már-már azonosulva, csak magamat sajnálva s többet hátra se nézve, cammogtam a megállóhely felé.