„Istenátka”

A városban az egyik szőnyegbombázás rémületes és szeszélyes csodái közt is csodálatos volt egy hároméves fiúcska esete, akit édesanyjának és a házbelieknek úgyszólván felismerhetetlen holtteste mellett a legjobb egészségben találtak meg a katonák. A csodát általában mindenki – az átélt borzalmak hatására alkalmi hívővé fordult meggyőződéses hitetlenek is, annak a pici ezüstkeresztnek tulajdonították, melyet a fiúcska keresztszüleitől, Mezge Kálmán bonctani intézeti laboránstól és nejétől kapott a születésnapjára, és azóta is állandóan a nyakában viselt. Ugyancsak ennek a talizmánná misztikusodott csecsebecsének köszönhette a hirtelen elárvult Béluska, hogy – a megmaradt közeli és távoli családtagok egybehangzó elhatározása alapján – már két nappal a temetés után a gyermektelen Mezge-házaspárhoz került. Mezgéék megbízatása az árvaszéktől sem soká késett: mindaddig, amíg háborúban elkallódott apja haza nem tér, ők a felelősek a gyermekért…

Ha tudta volna szegény kölyök, hová kerül! Bizony inkább világgá ment volna. Pedig sem a sorsa felől határozó rokonságot, sem a hadiárvák útját egyengető hivatalt nem lehet hanyagsággal vagy rosszindulattal vádolni. Amikor Béluskát az idős tisztviselőházaspár nyakába varrták, a legnagyobb körültekintéssel jártak el. Utóvégre Mezgéékről mindenki csak a legjobbat tudta: otthonuknak élő, rendszerető, vallásos emberek; Mezgének semmi káros szenvedélye, szeszesital esküvője óta nem ment le a torkán, s a nikotinellenes országos liga helyi tagozatának titkári tisztjét tölti be. Felesége pedig a környék legpedánsabb gazdasszonya, házában mikroszkóppal sem találhatsz egyetlen porszemet. Mondogatták is, maguk megnyugtatására a rokonok, hogy ennél megfelelőbb környezetet egy hároméves fiúcskának keresve sem találhatna az ember.

Ami pedig Mezgééket illeti, róluk is elmondhatjuk, hogy a gyermek örökbefogadását legszentebb kötelességüknek, sőt már életben maradását is egyenesen a keresztszülői minőségükben nyakába akasztott kereszt érdemének tartották.

– Három-négy év, s már öntözgethet a kertben – színezgette a jövőt Mezgéné, s visszeres lábaira gondolt; az utóbbi nyáron egyáltalán nem tett jót neki a sok öntözőcipelés.

– Aztán a boltba is eljárhat, sőt a piacra is. Fát is apríthat; legalább azontúl nem kell olyan korán felkeljek, mehetek egyenest a hivatalba – árulta el Mezge is a maga aspirációit.

Így s hasonlóképpen nyugtatták meg kölcsönösen egymást áldozatos lépésüknek egyszersmind ésszerű volta felől. Ugyanakkor erősen fogadkoztak még egymásnak is, hogy a kis jövevényt édesgyermekük gyanánt fogják szeretni.

Mezge köpcös, szívós természetű, sárga arcbőrű férfi volt. Örökösen karbolszagot vonszolt magával. Szerette a hírlapokat és a lexikonokat. A könyvszekrényében egymás mellett sorakoztak a naptárakba préselt esztendők; folytatásuk a polcon néhány sorozat tarka detektívregény volt. Könyvtárának ékességét azonban az Amerikai karrieriskola című szakmunkában jelölhetjük meg. Sajnos, nem valami sok haszonnal forgatta.

Az utóbbi években erős altesti fájdalmak kínozták, s el-eljárogatott a klinikára prosztatamasszázsra. A felesége egy csupa csont, hórihorgas öregasszony; lerítt róla, hogy az életben nem adatott neki semmi öröm, tán még a szerelmi pillanatok cigánynénak-királynénak egyformán kijáró gyönyörűsége sem. Éppen ezért hajnaltól alkonyatig egyfolytában takarított, sziszifuszi küzdelmet folytatván a porszemekkel: mire a lakás egyik felét elvégezte, a másikban kezdhette elölről. Mutatóujját másodpercenként nyálazgatta, és azzal szedegette fel a szívós és alattomos porszemeket. Szőnyegeit naponta kiteregette, s az ura kimustrált bajuszkeféjével ment végig minden mintájukon. Ezenkívül még egy szenvedélye volt: a gobelingyártás; teljesületlen álmait apró muskátliablakos, kis patakos tájakba s fácános csendéletekbe szőtte. A természettől meddő, keszeg asszony életében ilyesmik pótolták a gyermeket.

S íme, egy szép napon, a gyermekké kinevezett gobelinek emberi porontyot kaptak mostohatestvérül, akárcsak a farkaskölykök Mauglit A dzsungel könyvé-ben.

Béluskának a konyha egy zugában vetettek ágyat – a szobába nem fogjuk beszoktatni, határozták el –, hisz mi magunk is úgyszólván mindig a konyhában élünk, s ennek köszönhetjük, hogy harmincöt éve vásárolt bútoraink olyan épségesek még ma is, mintha a bútorkereskedő kirakatában volnának, s a szőnyegek is, hogy nincs rajtuk egy leheletnyi kopás. – Ha tehát nekik jó volt a konyha – gondolták –, jó kell hogy legyen ennek a kis jöttmentnek is, akinek a szülei amúgy sem voltak „valami finom emberek”.

Béluska az első napon egyfolytában ordítozott. Szüleit kereste-szólongatta, s nem akart belenyugodni, hogy „anyja nélküle utazott az apja után a frontra”. Utánuk akart menni mindenáron, hogy a kaput is zárva kellett miatta tartani. Nem tudta, mi történik vele – már három nap óta nem tudta, amióta a pince irtózatos robajjal rászakadt. Lehetséges, hogy valami megroppant a fejében. Este azután álomba nyögdécselte magát. De álmában valami csoda történhetett, mert reggelre kelve Mezgéék egy vigyori, pirospozsgás, bufti gyereket találtak; étkes malacfalánksággal esett neki az ételnek. Ettől kezdve otthon érezte magát. Élni kezdett, a túlélők mohóságával, zabálva, hemperegve, ordibálva, sírva és toporzékolva – mint a mesebeli Kilenc.

Az idős házaspár egyre nagyobb tanácstalansággal és riadalommal figyelte e mindent felhabzsolással fenyegető hatalmas életet. Mintha minden harapásával az ő aszott húsukból szakított volna egy falatot, mintha minden kortyintásával az ő szikkadó vérükből szívott volna egy cseppet.

Nem lehetett bírni vele. Se szép szó, se fenyegetés nem használt.

A konyhakertet, Mezgéné szeme fényét, egy hét alatt úgy összetáncolta, hogy jobban tán egy falka koslató kutya se pusztíthatta volna el, a virágoknak kitekerte a nyakát, a dáliatövekre ráilletlenkedett. Szemétből kiszedett éles ablaküvegdarabbal ügyesen meghántotta a ringlócsemeték derekát.

Mezgéék dúltak fúltak, de megfenyíteni egyelőre nem merték, mert féltek a szomszédok szájától.

Hamarosan rákapott az epresre, s az egész ágyást majomszerű fürgeséggel kopasztotta meg. Az éretlenjét sem kímélte. Egy délelőtt tövestől kitépte a kései kalarábépalántákat, s a kerítéslyukon mind átdobálta őket a szomszéd disznóóljába.

De eljött az ősz, és Béluska bekényszerült a konyhába.

Egy óvatlan pillanatban széket cipelt a nehéz súlyokat himbáló kakukkos óra alá, s láncánál fogva a földre rángatta.

Mezge kirohant a robajra az „irodájából”, s a gyermeket a mérhetetlen kár láttára irtózatosan elpüfölte. Lett ebből olyan ordítás, mint disznóöléskor téli hajnalokon. A szomszédok felbőszülve ugráltak át a kerítésen, s berontottak a konyhába.

– Verik az árvát, verik az árvát! – kiáltották. – Jól tette, ha lerántotta az órát, bár törne össze mindent! – rikácsolták az asszonyok –, miért tartják itt a szegény ágrólszakadtat a büdös konyhában, mikor ott van a három parádés szoba! De el is mennek ők az árvaszékhez és jegyzőkönyvet vétetnek fel arról, amik itt történnek!

Így jutott be Béluska a szomszédi közvélemény nyomására a múzeumszerűen óvott, mintegy üvegbura alatt tartott, holmi királyi látogatás vagy aranylakodalmas főpapi asztaltársaság céljaira óvogatott szobákba.

S az „Istenátka” – mert Mezgéék az ingaóra elpusztítása óta csak így emlegették egymás közt a gyermeket – már az első óvatlan percben egy kihullott képszeggel madarat karcolt a zongora tükörfényes, fekete oldalába.

Csak az öregasszony volt otthon. Amikor észrevette az újabb kárt, azt hitte, menten megfojtja az undorító szörnyeteget. De legyőzte hatalmas indulatát, remegő kézzel csukott be minden ablakot, s minden ajtót, s csak akkor kezdte el kenegetni a szénlapát nyelével a fiút, amikor meggyőződött róla, hogy süvöltéseit a szomszédok nem hallhatják.

A kék foltokat azonban nem tudta leistengetni a gyermek lábáról s a derekáról: egy hagymát kölcsönkérő asszony csapott is akkora patáliát, hogy utána Mezgéék biztosra vehették a törvény embereinek közeli látogatását.

Harmadnapon egy felbillentett magas támlájú tölgyfa szék irtózatos csörömpöléssel zúzta be a vitrin széles homloküvegét. Az egyik polc is lerogyott, s a porcelán figurák, velencei kagylók aranyozott drót- és csipketálacskák vad összevisszaságban szotyogtak ki a parkettre.

A bosszú leleményes. A vénasszony ezúttal nem verte meg a fiút, hanem kényszerítette, hogy kucorodjon le, s az üvegszilánkokat az utolsó szemcséig maga szedje össze, nyalábolja fel, s hordja ki a szemétdombra.

– Ha van Isten az égben, most összevagdaltatja ezt a dögöt, hogy a vére mind elfolyik! – fohászkodott. S a gyermek reszkető kézzel szedegette össze az éles tűnél hegyesebb üvegkéseket. Marokra fogta, vagy ölébe vette őket, s ötször is megfordult a hosszú úton, míg mindent eltakarított. De még az ujja begye sem vérződött meg csodálatosképpen…

Nemsokára a csipkés matyó asztalterítő bravúros lerántásával sikerült a fiúnak Mezgééket egy Alt-Wien porcelán táltól is megszabadítania. Tán ez eset után jutottak, egymástól függetlenül ugyan, de egybehangzólag arra az elhatározásra, hogy a gyermeket valami úton-módon el kell pusztítani! A szörnyű terv már rég fesledezett-csírázott bennük, de igazi szép és kerekded formáját csak e drága emléktárgy megsemmisülése után öltötte fel. Beszélni természetesen nem beszéltek róla, sőt még csak nem is sejtette egyik a másikkal, hogy mire készül. Harmincöt éves házasok voltak. Ösztöneik gépszerű egyformasággal működtek, gondolataik és álmaik ki- s be jártak rajtuk, mint a kétlikas odújukban a rókák.

Volt a kamarában fél liter romlott aludttej. Ezt kapta vacsorára Béluska.

– Nem romlott az a micsoda, szívecském? – kérdezte Mezge farizeus képpel a nejétől.

– Hová gondolsz, tán nem adnám oda! – ravaszkodott a női diplomácia. S a gyermek, aki büntetésből dél óta semmit sem evett, most malacos falánksággal esett neki a nagy csupor bűzhödt, zöldessárga tejterméknek.

Másnap reggel a „nagy perzsán” éktelenkedő két hatalmas folt jelezte, hogy Mezgéné aludtteje megtette kötelességét. A gyermek egész nap nadrágot, Mezgéné pedig szőnyeget és ágylepedőt moshatott, s csak úgy rázta a zokogás keserű mérgében. Ráadásul még az ura is összeteremtette – Úgy kell neked – mondta –, miért nem vigyázol jobban kis védencünk egészségére!

A szomszédok megneszelték Béluska betegségét. Sűrűn kezdték látogatni, s Mezgéné főzhette a teákat és készíthette a reszelt almát és a kétszersültet, amíg a gyermek erőre kapott.

Mezgéék éjjelenként már alig hunyták le a szemüket. Állandóan azon tépelődtek, külön-külön, ki-ki magában, hogy miféle módszerrel pusztíthatnák el ezt a szörnyeteget. Határozottsággal érezték immár, hogy ehhez emberi joguk van. Jobb most, amíg kicsi; a macskakölyöknek is jobb, hogy akkor dobják vízbe, amikor még nem nyílt ki a szeme – jobb most, míg van erejük hozzá, mert ha így folyik tovább, ez a sátánfajzat holtbizonyosan a sírba viszi őket. Különben is, csak feje formájára, görcsös-bogos karikalábára kell tekinteni: Lombroso-típus, egy rablógyilkos gonoszsága és aljassága rí le róla. Ha idejekorán elteszik láb alól, használnak a társadalomnak is…

Másnap kora reggel, amikor Mezgéné piacon járt, az öreg becsalta a gyermeket a fürdőszobába. Borotválkozni kezdett. Fiatalosan dalolgatva csapdosta ábrázatára a habot, taktusra fente a beretvát a kimustrált nadrágszíjon, majd nagy hányavetiséggel, mint aki másra nem is gondol, odaszólt a gyereknek:

– Hát te még nem szoktál beretválkozni, he? Sze már nagy legény vagy, maholnap iskolába jársz! Bezzeg én a te korodban már naponta beretválkoztam, úgy nőtt a szakállam!

Aztán gusztuskeltő mozdulatokkal, dudorászva és sűrűn tükröződve vakarni kezdte a szakállát. A habot ujjára, onnan újságpapírra kenegette a beretváról, azután prüsszögve megmosakodott, s arcát valami jóféle írral bedörzsölte. Végül, mint aki jól végezte dolgát, a beretvát s a pamacsot otthagyta a széken, s kibillegett a fürdőszobából. Lázasan öltögette magára ruhadarabjait, s reggeli nélkül elloholt hazulról.

A gyermek ottmaradt a beretvával.

Tetszett neki, hisz férfi volt.

Fogta a habosan hagyott pamacsot, felragadta a beretvát, kiment a konyhára, s elkezdte szappanozni Mezgéné hatéves, vén, herélt kandúrját. Az állat nem ellenkezett, sőt boldogan nyalogatta pofája két oldaláról az illatos tejfelnek vélt habot. Az utóbbi háborús években oly ritkán jutott valódi tejfelhez, hogy már az ízét is elfelejtette…

Amikor Béluska úgy gondolta, hogy a szőr eléggé megpuhult a szőrös pofán, fogta a beretvát, és a kandúr bajszát – nevelőapjától ellesett szakszerűséggel – egyetlen húzással eltávolította. Az állatnak maradék férfiúi ékességétől való megfosztatása nem tetszhetett, mert nagyot tüsszentett, s egyetlen hatalmas ugrással kivetette magát a nyitott ablakon.

Béluska megint kettesben maradt a beretvával.

Mit lehetne még megberetválni? – tanakodott magában. Azzal bement a szalonba, s elkezdte nyiszitelni az ágyelőnek használt borzbőr szőrzetét. Miután a becses szőrmét alaposan megkopasztotta, a beretva élét az egyik fotel bőrhuzatán próbálta ki; megelégedéssel tapasztalta, hogy egyetlen nyisszantás az egész ülést végighasítja, s a lószőrtömés csak úgy méncseredik ki belőle!

Ekkor nyitott rá az öregasszony.

Elsikoltotta magát, kikapta kezéből a beretvát, s mérgében majdhogy le nem vágta a gyermek fülét… Alig várta, hogy hazajöjjön az a „hanyag disznó” ura, aki sohasem teszi helyre a beretvát.

De Mezge csak este állított be: valami babonás érzés estig tartotta távol; amikor az ajtóhoz ért, felfohászkodott:

– Ha van Isten az égben, akkor most az elvetemült kölyköt vérbe fagyva találom, összevágott pofával, vagy éppen kifordult bendővel, megmeredve…

Az izgalomtól remegőn, elkékült ajakkal nyitott be; felesége felkapta a kredencre tett bűnjelberetvát, s szó nélkül, de annál jelentősebb nézéssel mutatta az ura felé.

– Az Isten megsegített – lélegzett fel Mezge: azt hitte, hogy felesége e történelmi mozdulattal a beretva jól végzett dolgára céloz. De rémülettel vegyes öröme csak egy pillanatig tartott.

Életpárja megragadta a mellényét, s a beretvával orra előtt hadonászva s toporzékolva, vad rikácsolással rángatta be a szalonba.

Mezge, amikor a drága fotel sebeit megpillantotta, azt hitte, menten falhoz csapja a gyermeket. De csak egyet rúgott belé, hogy felhengeredett, s meg sem állt gurulásában a konyha vackáig.

Mezge azon az estén nem vacsorázott; korán lefeküdt, de egész éjjel heves altesti nyilallások kínozták. Rövid álmaiból minduntalan fojtogató, halálos szorítás ébresztette fel. Agya tébolyodott tempóban működött: hogyan s micsoda praktikával pusztíthatná el ezt az „istencsapását”, ezt a koraérett vandált.

Lázas, eszeveszett fondorkodása végre a halászhorgokon akadt fent; valaha ugyanis, amíg reumája és más bántalmai fel nem léptek, szenvedélyes horgász volt. Abból az időből maradt meg néhány angol botja s egy nagy pléhdobozban válogatott horgai, drága szerelékei. Az ötlet osztódni kezdett, s szemenszedett rémtetteket szült félőrült agyában… Végül is kimerülten elszenderedett. Félálmában hosszú zsineg horgán fennakadva látta himbálódzni a gyermeket. – Reggel úgy ment el hazulról, hogy a horogdobozt ügyesen a konyhaszéken felejtette.

– Ha még nem vénült meg teljesen az öreg Isten – csikorgatta a fogát, ez a pokolra való kölyök lenyel bár két horgot, s attól döglik meg, kínjában.

Béluska azonban előbbi életében, még az édesapja, a cipészsegéd mellett, közelebbi ismeretségbe került a horgokkal. Édesapja, munkaidő után, gyakran járt ki a hidak alá horgászni, sőt az utolsó civil esztendőben már fiacskáját is magával cipelte hátramozdítónak.

Nem csoda tehát, hogy – meglátván e különben sokat ígérő doboz tartalmát – babonás tisztelettel állt meg előtte. A horgokat nem bántotta. Egy orsóra tekert finom horgászzsineg azonban nagyon megtetszett neki. Ezt óvatosan kiemelte a dobozból, letekerte az orsóról, összevissza kuszálta; a drága orsóval pedig elkezdett gurigázni. Miután a zsineg alaposan lábára csavarodott, a konyhafiókból kést szedett elő, s a drága zsineget több helyen elvagdalta…

Mezge aznap megint nem vacsorázott. Elment a kocsmába, s harmincöt év után először, a sárga földig leitta magát.

Az öregasszony azalatt odakint a tornácon lopva kinyitotta a pince csapóajtaját. Elhatározta, hogy az urának meglepetést szerez; mire hazajön, a gyermeket kiterítve találja. Azután bejött, s mézesmázosan szólt a fiúcskához:

– Bécikém, egyetlenem, eriggy már ki a kertbe, hozzál vagy négy fő hagymát nekem. (Mert ha az Isten még nem vette le rólunk végleg a kezét – fordította szemét az égre; ez a bitang most bezuhan a sötét pincegádorba, s ott töri ki a nyakát!)

Künn sötét este volt; hancúroztak a macskák. A hold felhő mögött bukdácsolt.

A gyermek engedelmesen nyitotta ki az ajtót, s ahogy egy négyesztendős forma, bátor fiúcskához illik, nekivágott a homályos udvaron át a vad bozótnak tetsző konyhakertnek. Hát, egy sovány, égő szemű, fekete kutya éppen abban a pillanatban ugrott ki a sötét pincegádorból, amikor két lépés nem sok, annyira sem volt tőle. Aztán megáll a kutya, s csak bámul a gyerekre, mintha valamit várna…

A gyermek visszafordul, s bekiált a konyhába:

– Édesanyám! (Mezgéné eleitől fogva így szólíttatta magát!) Jöjjön már, mert, né, a kutyák mind megeszik az almát a pincében! El tetszett felejteni becsukni a pinceajtót!

Mezgéné alig hitt a fülének! Szörnyű halálordítást várt azokban a pillanatokban – csak úgy hegyezte rá a fülét, a kendőjét is hátratolta – majd az összetört test gurulásának robaját. Ehelyett, íme, ezt kapja! – Az Isten, úgy látszik, valóban levette róluk a kezét – állapította meg, s megfordult a fejében, hogy az egyházi adót ebben az évben azért se fogja megfizetni…

Béluska pedig mit sem sejtően botorkált tovább a kert ágyásai közt. A hold most hömpölygött elő a hepehupás felhők közöl, s ahogy összenéztek, a gyermeknek úgy tetszett, mintha a hold arca rámosolyogna. Ugyanakkor valami nyirkos érintést érzett a jobb keze fején: mintha valaki hideg szájjal megcsókolta volna. S az a kutya már suhant is nesztelenül, féloldalvást ügetve, a ribiszkebokrok mentén… Szőre fénylett, szeme világított.

Az élet és a halál harca így folyt még néhány hónapig. A gyermek tört-zúzott, evett-ivott és gyarapodott, s bár piszkos és rongyos volt, mint egy cigánypurdé, lábain hatalmas bicepszek feszültek, s arca majd kicsattant az egészségtől. Mezgéék ellenben fogytak, sorvadtak, mint a gyertyaszál. De nemcsak testük fogyatkozott, hanem jószágaik, földi javaik is. Már nem volt egy ép poharuk, egy csupruk, s a fazekak és lábasok is mázukfosztottan rozsdásodtak a stelázsin, a szekrényben. Béluska a kandúrt is annyira gyötörte, hogy vén fejével egy napon, penészes szilvalekvárral tetőtől talpig bekenve, el kellett bujdosnia.

A megtorlást célzó kísérletek természetesen nem maradtak el. Hol Mezgéné eszelt ki valami újat, hol az ura. Egy délután fogta a gyermeket, azt hazudta, hogy moziba mennek, s bevitte a belvárosba. Itt a legnagyobb forgalomban különféle ürügyekkel egyik járdáról a másikra küldözgette, hadd kerüljön valami jármű alá. De hasztalan! Végül egy nagy ház előtt megállította, s azzal, hogy mozijegyért megy, magára hagyta. A gyermek várhatta: Mezgéné a hátsó kijáraton kiszökött, s ment, amerre a szeme látott. Azt hitte, sikerült a kölyköt szerencsésen leráznia!

„Istenátka”, mutatóujját tövig dugva orrlikába, időtlen türelemmel ácsorgott a Mezgénét elnyelő kapu előtt. Egy szép üzlet kirakatából mozdulatlan, keskeny bajszos úr vigyorgott reá, alatta elszórva különféle fehérneműek és kisebb ruhadarabok. – Ha ez naphosszat áll ott az üveg alatt, mért ne próbáljam meg én is – gondolta a fiúcska, s egy jó félóráig állta is a versenyt. De aztán megunta a farkasszemezést, s hanyag nemtörődömséggel – ahogy jó úszó veti magát a sodró folyóba – lelépett a járdáról a kocsiútra. Ment, ment a híd felé, amerre a legnagyobb forgalmat érezte. Élvezte a lármát, pöfögést, s ahogy mindenki vele foglalkozik. A sofőrök káromkodva rántották el a volánt, fél méterrel az orra előtt, derék lovak ágaskodtak fel, hogy ne kelljen elgázolniuk, biciklisták vágódtak ki s törték magukat össze miatta. A gyerkőc, arcán kaján megelégedéssel, ide-oda szökdösött a hömpölygő áradatban.

Egyszer csak ideges, rémült kéz ragadta meg a nyakát.

– Mit keresel itt, te, te Istenátka?

Mezge volt, aki mit sem tudva felesége pokoli tervéről, munkájából hazamenet, védencüket megpillantotta, s miután pár percig latolgatta a bizonyosan bekövetkező szerencsétlenség rájuk nézve kellemetlen következményeit, végül rászánta magát a fiú nyakoncsípésére…

Egy napon, amikor tisztát adott a gyerekre, Mezgénének szemet szúrt valami: a kereszt, a szutykos kis ezüstkereszt a kölyök nyakában.

Mezge borostásan, krákogva, mintha önmaga árnyéka volna, éppen akkor botorkált át a konyhán, s félbolondságtól kancsalító szeme szintén belebotlott abba a keresztbe.

Összenézett az asszonyával – de szólani nem szóltak. Minek is szóltak volna, amikor tekintetükben egyazon őrület ördöge bukfencezett? S bizonyára egyet is gondoltak.

Attól a pillanattól fogva meggyőződésükké vált, hogy romlásuknak ők maguk az okai. Mert hát nem ők akasztották komai ajándékul, azt az átkozott keresztet a kölyök nyakába? S nem beszélik-e az emberek városszerte még ma is, hogy a pincében az óvta meg a gyermeket a biztos haláltól? Márpedig, ha képes volt megvédelmezni az ötszáz kilós sárkánytojások földrengető erejétől, akkor most napnál világosabb, miért nem fog a kölykön semmi emberi praktika!

Mezge nagy dolgot határozott el arra az éjszakára.

Lefeküdt, de a konyhaajtót nyitva felejtette. Egyáltalában nem szándékozott elaludni. Remegve készült a nagy tettre: mihelyt a gyermek álomba merül, hozzáoson, s levágja azt a keresztet a nyakáról.

De a gyermek – hogy, hogy nem – még mindig nyüzsgölődött-nyögdécselt a vackán, mint aki álmatlansággal, vagy éppen szörnyű álmokkal viaskodik. Elég az hozzá, Mezge nem győzte a virrasztást: elnyomta a buzgóság. Már nem láthatta, hogy a felesége nagylopva kikecmereg az ágyból, kicsoszog a konyhába, odasettenkedik a gyermek fölé, nyakáról reszkető ujjakkal, babonás vacogással lekapcsolja a láncot, megcsókolja, mond valamit, sűrűn emelgeti szemét a mennyezetre, majd a keresztet a saját nyakába akasztja, s visszafekszik, mintha mi sem történt volna.

Mezge éjféltájban felriadt. Esti elhatározása, mint prédára leső macska: előugrott az álom homályából, sőt lehetséges, éppen ez riasztotta fel. Előbb meggyőződőlt róla, hogy felesége mélyen aluszik, azután óvatosan kibotorkált a konyhába, s meg sem állt a fiú vackáig; ott feléje hajolt, nyakához nyúlt, s elkezdett matatni a kereszt után. Kotorászott, vájkált, gyertyát is gyújtott hozzá, de nem találta.

A nagyfalióra éppen éjfelet ütött odabent a szalonban. Az idős, tapasztalt boncmester, érzékeinek nem hivén, valami irtóztató földöntúli esetet gyanítva, borzongva nézett maga körül a holdvilágos konyhában.

Az ablakot megkocogtatták. Megrezzent, odanézett. Az üvegre két sáros, fekete láb tapadt! Közöttük szarvként meredő, figyelő fül s borzas fekete fej körvonala, melyből két zöld szem szegeződött Mezge szemébe. Az ördög! Az jelent meg a párás ablaküvegen!

Mielőtt elájult volna, utolsó erejével bevánszorgott, s a fejére húzta a paplant. Testét hideg verejték pácolta reggelig.

De annyi józan esze maradt, hogy a feleségének semmit se szóljon; félt, hogy az asszony őrültnek nyilvánítja, s bezáratja a bolondokházába, hogy ő rendelkezhessen a közösen szerzett értékek felett.

Reggel fát aprítani indult, kezében kicsi balta.

Amikor kilép az udvarra, ott lát egy idegen kutyát a tyúkketrecnél; ül a farkán, s szúrósan, kihívóan néz a szemébe. Biztosan ez vitte el, most egy éve, az orpington kakast!

– Kusti, kusti innét – ordította magánkívül, s a kutya cinikus mosolyának láttán oly éktelen düh fogta el, hogy a baltát teljes erejéből feléje hajította. Az állat félreszökött, s a szerszám hármas bucskázással repült a szomszéd konyhaablakának; az üveget nagy robajjal bezúzta s eltűnt a Mezge-Botond ütötte résen.

Mezgéné a délutáni litánián ott húzódott meg egy mellékoltár előtt, Szent Antal szobra tövében. Forrón imádkozott, fejét majd beleverte az oltárlétrácskába, ajka lázasan darálta a milliószor elmondott, de ilyen komolyan soha át nem érzett igéket, s keze minduntalan oda-odatévedt a keblén hűvöslő, még nagyon idegen tárgyra. Lelkiismeretfurdalást érzett: Szent Antal perselyébe korántsem tett még annyit, hogy most biztos lehessen a dolgában. Most busásan kárpótolni fogja, mégpedig ezüsttel!

Egy óvatlan pillanatban hátranyúlt a tarkójához, a láncot kikapcsolta, odacsoszogott a perselyhez, s belészottyantotta. Tettének erkölcsi értéke felől azonban nem lehetett feltétlenül meggyőződve; különös tétovaság és idegesség uralkodott el rajta. A nagy oltárnál szólt a csengő, erős tömjénillat áradt, s földöntúli erővel kezdett harsogni és fenyegetőzni az orgona. Mezgénét szédülés fogta el; mintha hirtelen a lélegzete is elakadt volna. Ezer idegen, és egyre félelmetesebbé váló, gyanakvó tekintetű ember csoszogása, szuszogása és mormogása kezdte rémíteni. Hát mindent tudnak róla ezek? Menekülni, menekülni innen! Ha nem tűnik el ebből a zengő és tornyosodó ellenségességből, eltiporják, vagy a törvény elé viszik…

A mellékoltártól balra, régi ajtóív felerészében, sötét, de bizalomgerjesztő nyílás volt. Belépett a hívó homályba…

…Az ájtatoskodók egyszerre csak föld alatti rikácsolást hallottak. Onnan jött a Kornis család kriptájából, melynek ajtaját néha nyitva hagyják a friss virágokat vivő rokonok… Az öregasszonyt ott találták, bomlott hajjal, véres homlokkal, eszefelejtett állapotban a kriptában. Még a nevét, lakása címét se tudta megmondani. Egy templomajtaját támasztgató koldusasszony ismerte meg, azzal vitették haza.

Hogy – hogy nem, egyenesen odavezették a konyha szegletébe, a gyermek vackára. Letelepedett, lábát maga alá húzta, arcába lógó, vértől csapzott ősz hajszálai közül kábán nézett előre, de már semmit se látott. Szeme végképp befelé fordult, az agyvelő kusza útvesztője felé.

Alkonyatra Mezge is hazavetődött. Nem volt józan s nem volt egyedül: egy részeg katonát rángatott magával a zubbonyánál fogva. Két liter pálinkát ígért neki, ha eljön, s meglövi azt a kutyát.

A katona bejött, s nagy bőszen nézett körül az udvaron. Kereste, hogy kit is kell neki meglőnie. Az alkonyat szele imbolygatta, reszkettette a bokrokat.

– Ott-ott! – mutatott Mezge a ribiszkebokor tövébe.

A vörös szemű, félrecsapott sipkájú, duhaj katona leakasztotta válláról a géppisztolyt, s dülöngélő, de elszánt lépéssel indult a bokor felé.

A kutya egészen lekushadt, s mint a kígyó, laposan nézett fel támadójára. Hallgatása, némasága minden sziszegésnél iszonyúbb volt.

Farkasszemet néztek.

S a nagy, tagbaszakadt legény egyszer csak megfordult, öklével két kövér könnycseppet törült el, káromkodott egy keserveset, s megindult a kapu felé.

– Mia? Há nem lövöd meg? – toppantott az öreg.

A katona szembeköpte pálinkás nyállal, fegyvere agyával oldalba vágta, hogy csak úgy lódult, s még csúful vicsorogva morgott is valamit, aminek jelentésére Mezge csak a tekintetéből következtetett…

Aznap este az egyik jólelkű szomszéd magához vette Béluskát.

A meglehetősen rokkant, de nem magatehetetlen emberpár, vagyona s testi-lelki épsége romjain ugyan, de újra élvezhette volna a magtalan élet pótörömeit és fakó nyugodalmát. De az asszonyt tisztaságmániája jobban sarkallta, mint valaha, ujját még sűrűbben nyálazgatta, húzogatta végig a bútorokon, a padlón, s a talált porszemekért az urát korholta reggeltől estig. Az csak a kutyát kereste, kifent baltával, pincében, padláson s a kert elvadult málnásában, ribiszkebokrai közt. Néha egymásnak estek, karmolták, köpdösték egymást, mint a kisgyermekek, s szervizből megmaradt értékes porcelánokkal célozgatták egymás fejét… Világos perceiben Mezge elő-elővette az Amerikai karrieriskolá-t, s beletemetkezett, hasznos jegyzeteket és feliratokat készített.

Egy este különös vándorlegény árnyékát vetette az utcai lámpa a Béluskát magához vevő szomszéd család küszöbére. Toprongyos, szakállas ember volt, égő szemű és sovány. Vállán viaszosvászonból ütött-kopott, madzaggal felkötött tarisznyát, fején gombtalan honvédsipkát, testén összepecsételt övetlen zubbonyt és toldott-foldott katonanadrágot viselt.

Alighogy lekecmergett volt a vasúti kocsiból, körülvették, s szinte szétszedték az emberek. – Honnan jön, kikkel volt, kik haltak meg? Ismerte-e ezt, látta-e amazt? – s több effélét kérdezgettek. Ki pénzt, ki ennivalót adott neki, hogy már-már azt se tudta, hova tegye. A sok finomság láttán társaira gondolt, akik nem indulhattak vele, s még most is ott sínylődnek az otthontalan messzeségben.

A kérdésekre, ahogy tudott, megfelelt. Pedig ő maga is kérdezni szeretett volna:

– Hol a fiam?

Felesége sorsa felől már nem érdeklődött: egy fogolytársától már rég mindent tudott…

– Hol a fiam? – szerette volna kérdezni, de amíg a véletlen egy ismerősét útjába nem vetette, csak magában zengette a szent kérdést.

Végre, sötét éjszaka küszöbén, megállott a ház előtt, mely fiacskájának hajlékot adott.

Bezörgetett.

Előbb kutyaugatás volt a válasz, azután ajtó nyikordulás.

A szomszéd régi barátja volt. Egymás nyakába borultak.

Aztán megállt a deszkából összerótt ágyacska felett, melyben hasonló korú leánykával, a fia az igazak álmát aludta; húsos, piros ajka közül melegen szállt az álombeli mezők fuvalma. A lámpafényben halovány volt és szelíd, mint egy angyal.

A vándor nem nyúlt hozzá – bár többször azon volt, hogy bolondul ráboruljon. Maga helyett két-három nehéz könnycseppje hullott a fia arcára.

A hepehupás, gyomos, ócskavastelephez hasonlatos udvaron időpróbált gyalupad állt, körülötte a földön borzas gyaluforgácskupacok. Két nekigyürkőzött ember tevékenykedett a romok közt; gerendákat cipeltek, cserepet adogattak, sepregettek, barkácsoltak. Két-szoba-konyhás házból egy szoba nem sok, annyi se maradt épségben – de állt a téglából épült fészer és fáskamra, melyet valaha Béluska kőműves nagyapja eszkábált, épített.

Ezt kellett most téli szállássá előléptetni.

Béluska az udvar közepén rakott tűz mellett kuporgott; fadarabbal kavargatta a rossz bográcsban rotyogó enyvet.

Az apja odaszólt:

– Eredj, fiam, ügyesen, hozz nekem a boltból egy kiló budaiföldet. De szedd a lábad, mert estig a festéssel is kész kell legyünk!

Pénzt nyomott a fiú markába, s az nem mondatta kétszer, futva indult a sarki üzlet felé. Csak a sapkája és kabátkája maradt ott egy kiszáradt díszbokor ágára akasztva, ékesen bizonyítva, hogy a munkának ő is alaposan nekivetkezett.

– Te, Józsi – szólalt meg a másik ember –, mennyiért adnád nekem a fiadat? Én még négyévesben ilyen okosat nem láttam! Az anyja fejét örökölte!

– De az én kezemet! – feszített az apja –, ez a gyermek, meglátod, tizenkét éves korában felsőrészt fog készíteni! Ha ugyan nem adom be a Kolégyumba. Szegény anyja tanult embert akart csinálni belőle…

Az anyja…

A férfi elgondolkozott. Emlékezete hitvesén motoszkált, a nevetős, éneklős, táncos kedvű, kicsit nyugtalan asszonykán, akiből csak egy pirosas nyári félcipőt talált meg a kutyaház alatt, s egy varrógépkereket az eperfa csonka ágaira akadva: oda vetette fel a robbanás.