Varjúkáné emlékezete

Egy régi barátommal jártuk a házsongárdi temetőt. Szép szeptemberi alkonyat ígérkezett, s a holtakon őrködő hatalmas fák alatt sok élő botorkált, meg-megállt, beszélgetett… De mi csak az előbbiek közt találtunk ma, elvétve, egy-egy ismerőst. Négy-öt esztendeje jártunk itt utoljára, s azóta ijesztően elszaporodtak.

A temetőnek egy elhagyatottabb részében, ahol az úgynevezett hóstáti temető táján XVIII. századi sírokat kerestünk, melyeket kisdiák korunkból tartottunk számon – de helyükön új sírköveket találtunk. Amint a temető mulandóságán elmélkedve lépkedtünk ledőlt köveken és elhanyagolt hantokon át, M. megtorpant egy vadonatújnak tetsző szürkésfehér márványkő előtt, s felkiáltott:

– Nahát! Nem is tudtam, hogy az ördög ezt már három éve elvitte!…

Érthető érdeklődéssel olvastam a másfélméteres, széles, lapos márványoszlopon:

 

 

A felkiáltás s a sírfelirat mondanivalója közti feltűnő ellentét csodálkozásra késztetett:

– Itt az áll, hogy az Úrban nyugszik – jegyeztem meg. – Hogyan lehetséges ez – ha az ördög vitte el?

– Hát nem emlékszel rá? – kérdezett vissza –, kosztosdiákjuk voltam, s néhányszor meg is látogattál abban az időben! Mili tántira, Koni bácsira nem emlékeznél?

Igaza volt. Emlékezni kezdtem, szinte parancsszóra, ámbár meglehetős homályosan. Talán csak kétszer-háromszor lehettem ott, barátságunk kezdetén, amikor még idegenkedtem a nálam vagy másfél évvel idősebb, hallgatag és morcos vidéki fiútól, s nemigen tudtam, minek köszönjem irántam való vonzódását… Varjúkáné alakja azonban eléggé határozott körvonalakkal szökött elő az emlékezés világosságára. Olyanszerű volt, mint a neve: szürkésfekete – tehát a dolmányos varjak fajtájából való –, nagy orrú, és erősen szétálló lábfejekkel kifelé lépkedő… Kezén ujjatlan kesztyű; hóna alatt tollseprű, lábán kitaposott nemezpapucs. Fején csipkés, rojtos főkötő. Amikor becsengettem, ő nyitott ajtót, és csőrszerű orrát mintegy koppintásra előrenyújtva, szemüvege alól kémlelte az alkalmatlankodó, gyanús kisdiákot… Később a diákszobába is be-bekukucskált, vagy tüsténkedve jött-ment, ajtókat csapkodott ottlétem alatt; látogatásaim voltaképp ezért nem váltak gyakoribbakká… És ezen a ponton eszembe villant még valami. De ezt már nemcsak magamban gondoltam:

– Ahá! Ahá! – mondtam. – Azt beszélték rólad, hogy viszonyod van a szállásadónéd cselédjével! De aztán történt valami – amiért a következő évben nem is jöttél vissza a Kollégiumba. – De mi?

M. arca elborult, s fájdalmas szemhunyorítással, rosszallón sziszegte:

– Viszonyom! A szállásadóném cselédjével?! Csemcsegtétek, mi, taknyosok? Működött kis onanista fantáziátok, s irigykedtetek! Ne is tagadd… Most hát elmondom, mi volt, hogy ne irigyelj!…

Éppen egy gesztenyelevéllel bélelt vaskarú fapad előtt álltunk; mely nem a Varjúkáné sírjánál, hanem a szomszéd hant mellett rozsdásodott, semmi sem jelzé, kinek a padját bitoroljuk. És M., miközben Varjúkáné kegyeletet parancsoló aranybetűs, fehérlő kislány-sírkövére meredt, halkan, szinte motyogva kezdte érdekesnek ígérkező történetét.

 

 

– Nagyanyámnak volt a mostohatestvére… Ezen a réven kerültem kosztos diáknak őhozzá. Az ura – aki vagy túlélte, vagy külön sírba, egészen más temetőbe kívánkozott – amin egy cseppet sem csodálkozom – nyugalmazott postafelügyelő volt. Még a világháború előtt megszedték magukat, s miután egyetlen leányukat férjhez adták egy postatiszthez, a messzi Dunántúlra, kettecskén éldegéltek szép, magasföldszintes villájukban. Azonban jött a világháború, aztán az összeomlás. Hadikölcsönökkel minden pénzük odaveszett – de házuk megmaradt. Három szobájukból kettőt kiadtak, ők maguk az udvariba vonultak vissza. Lakóik általában egyetemi polgárokból rekrutálódtak, vidéki fiúkból, akik többnyire terményekben fizettek… 1927-et írtunk. Mivel előző szállásomon a család szépreményű fiával többször összeverekedtem, anyámnak az évnyitóig új kvártélyról kellett gondoskodnia: beutazott Kolozsvárra, és megállapodott Varjúkáékkal. Szeptember 15-én egyenest hozzájuk mentem az állomásról. Míg a nyekergő fiáker döcögött, kaptatott velem, abban a hitben ringatóztam, hogy a rokoni hajlékban majd gyöngédség, szeretet, anyapótló gondosság melenget. Ehelyett ridegséget, gorombaságot és olyan fukarságot találtam, amilyenről a Dickens-regényekben sem tudtam példát. Valósággal éheztem a dekára kimért, nyomorúságos ételporciók, soványan megkent libazsíros vagy szilvaízes kenyerek mellett, s bosszúságomat csak fokozta, hogy a libazsírt nagy bödönben, a szilvaízt hatalmas fazékban anyám küldözte havonta, utasemberekkel, vásárosokkal vagy postán. A házirendet, melyet a katonaviselt, felfelé pödrött bajszú Koni bácsi írásban akasztott a szobám falára, dorgálás veszélye alatt, percnyi pontossággal be kellett tartani – hogy nemegyszer futva tettem meg az utat hazáig, ha egy-egy délutáni vívóleckéről öt-tíz perccel később engedett ki a tornatanár. Elvált szülők gyermeke lévén, úgy gondolták, rám fér az „apai” szigor, hiszen közismert, hogy a kamaszodó fiúkban már ott bujkál az ördög: csavargásra, iskolakerülésre s különféle csibészségekre csábítja őket… Úgy éltem köztük, mint valami rabmadár. A szomszéd szoba lakóira – egy vidékről áthelyezett harminc körüli vasúti mérnök volt a feleségével – természetesen nem vonatkozott efféle házirend. Borzasztóan irigyeltem őket felnőttségükért, függetlenségükért…

Ebben a házban a szolgálók olyan rövid időközönként váltogatták egymást, mint valami szállodácska gyanús vendégei. Ritka eset volt, hogy Varjúkáné rémuralmát valamelyik egy hónapnál tovább viselte volna el.

Amikor odakerültem, egy gethes vénlányt találtam a konyhaasztal előtt, amint éppen beleköhögött a kis szakajtóban kevergetett laskatésztába… Lapos, foghíjas arcán májfoltok, de azokon is át-átütött a láz lilás pirossága, és szinte látható felhőben úszott utána a tüdőbajos nők izzadságának foghagymaszaga. Ez a szerencsétlen, halálra ítélt teremtés az ördög szolgálatában is kibírta volna, ha elég táplálékot kap. De Varjúkáné nemcsak koplaltatta – „úgyis meghal hamarost!” –, hanem álmatag, tedd le és ne vedd fel munkájáért szünös-szüntelen szidalmazta, valósággal benne lakott – s egy délelőtt, amikor szerencsémre nem voltam otthon, valami feleselés miatt szájon vágta. Vilma abban a percben összeszedte hét szem szilváját, és sírva, átkozódva rohant ki a villa kapuján. Utána egy ripacsos, pattanásos tizenöt-tizenhat esztendős-forma kalotaszegi tramplicska következett. Ez már egy hét múlva megszökött, mert fejlődő teste legalább háromszor annyi táplálékot követelt, mint amennyit Varjúkáné rakott a bádogtányérjába, csuprába. Cselédkönyvéért az anyja jött el, s Varjúkánénak megmondta a magáét istenesen, a derék asszony!… S aztán úgy váltogatták egymást a háztartási alkalmazottak, mint az esőcseppek a villanydróton. Volt ott vagy tíz napig egy púpos Küküllő menti leány, ki talán kitartott volna, ha Mili tánti meg nem tiltja, hogy nótaszó mellett takarítson, mosogasson. Volt egy-két hétig egy sánta, csípőficamos, mezőségi román menyecske, akit azért kergetett el, mert este ki-kiszökött a katonájához a közeli parkba. Megfordult több ízben egy hatvan év körüli, lotyogó hájú bejáróné is, de valami eltűnt a házból, ezüstkanál vagy ilyesmi, s a drága Mili tánti a rendőrséggel fenyegette, ha a kárt nem téríti meg! Így jöttek és mentek a különféle fajú, felekezetű és életkorú szolgálók – bezzeg én maradtam. Hogy irigyeltem a szerencsétleneket!… Itt jegyzem meg, hogy egyetlen közös tulajdonságukat, vagyis testi hibás mivoltukat sokáig valami véletlen sorozatnak tartottam; csak később döbbentem rá a logikus összefüggésre. Varjúkáné ezeket a nőszemélyeket az úgynevezett cselédpiacon választotta ki. De a rabszolga-kereskedőkkel és lókupecekkel ellentétben, mindennél fontosabb, talán egyetlen szempontja volt, hogy az árult lények rusnyák s feltűnően testi fogyatékosak legyenek! De hát tizenöt éves fejjel hogyan láthattam volna bele az asszonyi féltékenység feneketlen mélységeibe? Hogy ez esetben a féltés tárgya hörcsögpofájú, kandúrbajszú, nagyothalló, gutaütésesen céklafejű házigazdám – fel sem merült bennem. Hogy még egy ilyen undorító, harákoló, köpködő, részeges kis vénemberre is lehet féltékeny a felesége!…

De mi történt?… Egy szép tavaszi napon, közvetlen a húsvéti vakáció után, az állomásról szállásomra hajtatva, amint a kerti úton befelé megyek, a konyhaablakban végtelen bájos leányfejet pillantok meg! Ilonnak most is erre az első arcára emlékszem a legélesebben (és persze, a legutolsóra)… Mint valami Barabás-portré, a redves konyhaablakkeretben! Fejét féloldalra tartva, kedves kíváncsiskodással nézett meg, amint alatta elhaladtam. Mintha valami visszfény csillogott volna a szemében… A kis, homályos előszobában ő nyitott ajtót, és megmondta a nevét. Kezet fogtunk. Egy-két pillanatig egymás mellett álltunk; ő nyíltan, természetesen – én zavartan, szemlesütve félszegen, mintegy a tetten éréstől remegve – ebben a teljesen ártatlan helyzetben! Ilon haja koszorúban volt, tarkóján összecsavarva. Fehér, csipkés nyakú ingecskéje fodrosan keretezte karcsú nyakát. Bordó perkálblúzán piros gyöngysor. Székelyesen bronzszőke volt, egy-egy sötétebb tincs is vonult a keményen lesimított, nagy gonddal és gyakorlattal megépített hajfonatban… (De hát ez már bizonyosan későbbi megfigyelés)… Mili tánti csoszogása hamar véget vetett ennek az ismerkedésnek: én berohantam a szobámba, Ilon a konyhába osont. Alig vártam az ebédet! Nem az éhség követelte ezúttal, hanem a viszontlátás türelmetlensége… S ahogy ott ülök, az ajtóval szemben, a fényes-világos ebédlőben, s Ilon a levesestállal megjelenik, fel se nézek, csak a fekete cipőjét látom, flórharisnyás kissé vaskos lábikráját, majd az eredeti, otthonról hozott rakott szoknyája és blúza előtt éktelenkedő, rossz emlékű fehér szobalánykötényt… Amikor rám került a sor, szó nélkül állt meg a jobbomon, s várta, hogy merítsek. Porciómat – két merőkanállal – kiszedtem. Aztán fölnéztem, hogy a kínálást megköszönjem. És megláttam a szemét. Az egyik szeme szürkésfehér volt, s teljesen kifejezéstelen. A másik dióbarna – és benne – mint pici pillangó – bársonyosan csillogó kis mosoly. Igen, barátocskám, Ilon félszemű volt! Tekintetemet elkaptam, nehogy észrevegye riadtságomat, de a tányérhoz oda-odakoccanó kanál remegő kezemben, ékesszólóan árulkodott! Úgy láttam, félrefordul, s egy kicsit ferdén tartja a fejét. Megkérdezte, parancsol-e még valaki – aztán halkan kiment. Mili tánti szokása szerint sebesen kavargatta, fúkálta a levest, majd a kanálból csücsörítve szürcsölte be. Koni bácsi nem győzte dicsérni a grízgaluskát, és olyan sűrűn töltögetett magának az „orvosi utasításra” fogyasztott savanyú borból, hogy a felesége nem átallotta – a jelenlétemben – vén iszákosnak, muslicának, borzsáknak elmondani… Az öreg tűrte egy darabig, de aztán, talán a „vén sárkány” bosszantására, hirtelen az én poharamat is teletöltötte, hadd igyam az egészségére. Erre mondott olyasmit az öregasszony – „Vén szégyentelen szoknyavadász! Egy fél napja sincs itt az a vaksi perszóna, s magát már eszi a fene érte?” – amiből egyszeriben megértettem, miért fogadott fel következetesen madárijesztőszerű, görhes, csámpás teremtéseket!… Az öreg sem hagyta szó nélkül; szörnyű sértéseket vagdostak egymáshoz, s a végén lecsapta az asztalkendőt, a széket kirúgta maga mögül, fogta sétabotját, kalapját, elrohant hazulról, s csak este tántorgott, fütyörészve, danolászva haza… De kibékültek, és Ilon is maradt. Maradt, és ismerkedni kezdett a ház szokásaival, erkölcseivel. Úgy sandítgatott, félretartott fejjel, jobbra-balra a szobákban, mint a macska, ha új házba kerül; valósággal mindent megszagolt, megtapintott. Látszott rajta az igyekezet, hogy kérdezősködés nélkül szeretne tanulni, beilleszkedni új környezetébe. Félszemű volt, igen (gyermekkorában az erdőn, egy visszacsapódó tüskés ág sértette meg jóvátehetetlenül szembogarát…), de félszeg egy cseppet sem! Az a jótulajdonság jellemezte, amely a székelyföldieket általában: a munka valósággal égett a keze alatt; beszédében megfontoltság, jó ízű színesség, viselkedésében a magafeltalálás biztonsága uralkodott. Most szolgált másodszor életében. De előbbi helye, faluja jegyzőjénél, a Varjúkáné-féle életiskolájához képest gondolom, legfeljebb óvoda volt.

Ilon tizenhét éves, én tizenöt. Csoda, ha a változatos fenekedések, sanda ellenőrzések e nyomasztó környezetében vigasztalást keresve közeledtünk egymáshoz? S ha ebből az apró jelzésekkel, eldugott levélkékkel, virágszálakkal történő közeledésből szerelem lett? De micsoda szerelem? Egy gyámoltalan, vágyait eleddig körvonaltalan, tárgytalan víziókban kiélő kamasz, és egy szemérmes, érzelmeihez megfelelő szavakat és tetteket még nem ismerő, ártatlan falusi leány szerelme. Valami némajáték alakult ki köztünk, cinkos sorstárstudat. Csak így érthető, hogy Ilon, a viharvert, hétpróbás markotányosnék, bivalymorgású tenyeres-talpas debellák, kacskalábú gnómok és rémondák csinos, hamvas utóda, mártírlélekkel vállalta és viselte mindazt a megpróbáltatást, melyet elődei olykor egy hétig se bírtak elviselni… És még valamit, amitől azokat rusnyaságuk, elesettségük bizonyára megvédte: az állandó szatírlázban izgó-mozgó házigazda kakaskodását és ocsmány mozdulatait! E tekintetben Varjúkánéban láttam természetes szövetségesemet – s alig titkolható örömet szerzett nekem, ha a fáskamrában, mely a cselédszoba közelében, a szuterénben volt, leskelődésen érte tetten a vén huncutot, és seprűvel kergette fel az udvarra, vagy ha a W.C. előtt kapta el, amikor a kulcslyukra hajolva önfeledten adta át magát a kukucskálás gyönyörének… Ezek viharos, kínos jelenetek voltak, persze Ilonnak legkivált, s attól féltem, nem sokáig bírja a számtalan megaláztatást, felmond – vagy Mili tánti küldi el, aljas módon megrágalmazva, szokása szerint. De egy hónap is eltelt – szokatlan hosszú idő, valóságos csillagév a Varjúka-villa gyorsan cserélődő szolgálóinak cselédkönyvében –, és Ilon még mindig egy fedél alatt élt, evett (ha volt mit) és aludt (ha tudott) és szenvedett énvelem. Talán már öt hét is eltelt, s noha tekintetünkkel gyakran omlottunk egymásba – még az arcát sem mertem megsimogatni, még a kezét sem mertem megfogni. S neki is csak annyi szava volt hozzám reggelenként: – Hét óra, keljen fel az úrfi – s már suhant is ki fülledt, ágyneműszagú szobámból, mintha isten tudja, minő veszedelem fenyegetné… Minden éjjel vele álmodtam. Képzeletem első közeli, tapintható tárgyra benne talált, s álmomban olyan cselekedetekre ragadtatott, melyekre nappal, Ilon közelében gondolni se mertem, s szégyelletemben valóságos szörnyetegnek tartottam magam. Azt, amit álmomban pazarló boldogsággal és mesteri gyakorlottsággal, egy minden hájjal megkent szerelmi kalandor módján műveltem vele – a világ minden kincséért sem mertem volna a valóságban is megpróbálni. El-elsunnyogtunk egymás mellett – de lépcsőkanyarban, ajtónyílásban, ha egy pillanatra szemben álltunk, izzott a levegő körülöttünk… És egyszer-egyszer meglátogattak osztálytársaim, barátaim. Te már jóval azelőtt elmaradtál… Ilon a csengetésre kiszaladt a kapuba, ő engedte be őket. Ezeknek a nálam „tapasztaltabb” kamaszoknak nagyot csillant a szemük. – Nekem is éppen ilyent rendelt a doktor! Jó bőr, meg kell adni! – mondogatták, disznólkodtak, faggattak „viszonyunk” részletei felől – s én, ahelyett hogy kirúgtam volna őket, kínosan egyensúlyoztam, hogy pipogyának se tartsanak, de azért Ilonra se úgy nézzenek, mint valami repedtsarkúra… Végül is nem tudom, melyikünk szenvedett többet a másikért. Én a mai napig nyomorgás, szerelmi nyaktörések, társadalmi kudarcok satöbbi miatt együttvéve sem szenvedtem annyit, helyesebben: olyan kegyetlenül, mint akkor, az alatt a másfél hónap alatt. Szenvedtem a vágyakozástól, s a számtalan megaláztatástól, melyet az ő miattam való megaláztatásai fejében, nekem is el kellett szenvednem. Hát még azután!… De nem vágok az események elébe… Nem múlt el nap, hogy a vén huncut ne kapott volna a szoknyája közé, vagy ne mondott volna, bajszát pödörgetve, valami pajzánságot neki. Néha éppenséggel a jelenlétemben! Az erotomániás öregecskét – mai szemmel nézve – nemcsak a kívánatos női lény, hanem a kamasz fiúcska közelsége is birizgálhatta, utóvégre jogosan tételezhette fel, hogy valami zajlik kettőnk között, a mélyben, a homályban. Nemcsak a lány pirulásaiban, hanem az én sápadozásaimban is gyönyörűségét lelte… Így érkeztünk május közepéig, Mili tánti kertje – úgy látszik, a földnek tulajdonosához a mélyben semmi köze – felséges virágokban pompázott-illatozott. Bennem a langyos, illatfelhős esték akcióra serkentették a sokáig sutba kényszerített ördögöt – s néha olyan tüzes vassal perzselt, s olyan ravaszdi módon, hogy a tűz, mely égetett, egyszersmind halálosan gyönyörteli volt. Ilon ilyenkor, képzeletemben, mindig együtt hánytorgott, az ördög kaján örömére, velem. Ilyen állapotomban eshetett meg, hogy valami borzasztó parancsra, egy éjszaka, jóval éjfél előtt, kimásztam a szobám ablakán. A fal volt vagy két és fél méter magas, de szerencsére rovátkos, szegélyes, nem kellett feltűnő cuppanást kockáztatva ugranom. A fal tövében, különféle elvadult díszcserjéket félrehajtva, kandúr módjára lopakodtam az épület körül, arra az oldalra, mely ellentétben a ház déli oldalára eső részével, földszintes volt, pontosabban szuterén. Itt volt, a fáskamra s a mosókonyha közt Ilon szobája, s benne az ágy – ahogy egyszer-kétszer már láttam a nyitott rácsos ablakon át – egy kaszárnyai vaságy, majdnem az ablak alatt. Tenyérnyi rés jelezte, hogy az alvó odabent szintén részesül a rátákban érkező, bolondító virágillatokból… Bal kézzel benyúltam – az egyszerű görfüggöny rozsdafoltos vásznáig, a rácson át; halkan kopogtam, kaparásztam az üvegen, s akadozó lélegzettel kezdtem szólongatni – Ilon! Ilon édes! Én vagyok!… – Valami szöszmötölés hallatszott, ágynyikordulás, talán felült, aztán: – Ki az? – de nagyon óvatosan, nem segítségkérés felhangjával. – Ilon! – mondtam újra, pszt, én vagyok!… – Jaj istenem! – hallottam. – Mi leli, úrfi drága? Nagy baj lesz ebből, istenem – s efféléket mondott, de már egészen közelről, a függöny mögül. Én meg csak Ilonoztam egyre esdeklőbben, s kezem mind mélyebben nyúlkált a függöny redői közt, melyet már ő is igyekezett lárma nélkül félrehúzni. És egyszer csak megfogta a kezemet, sose felejtem el, a bal kezemet, s tenyérrel a keblei közé szorította. A bársonyos tapintású fészekmeleg egész testemet átjárta; néhány pillanatig ott dobogott a szíve a tenyeremben. Jobb karomat is nyújtottam befelé, arcomba a rács éle mélyen belevágott – de a kertkapuban kulcs nyikordult, kilincs kattant, s diskurálva jöttek a mérnökék, talán színházból vagy moziból, mit sem sejtve arról a színjátékról, amely ott kettőnk közt végbemegy. – Jönnek – mondtam –, s csak annyi időm volt, hogy a ház szöglete mögé osonjak, s a fal tövében, a burján és díszcserje közé hasra vessem magam… Nagy lecke volt! Sokáig hevertem ott, s noha a házaspár gyanútlanul tűnt el az előszobaajtóban, nem mertem újra elindulni. Mi törtért volna – mardosott a bűntudat, ha kérlelhetetlen vetélytársam, az öreg jön haza, és észrevesz olyan időpontban és pozitúrában az ablak előtt, mely a házirendbe sehogy sem illik bele… Talán éjfél is elmúlt, amikor bódultan, alvajáró kockázattal kapaszkodtam vissza a szobámba. És másnap már nem az voltam, aki eddig. A kaland valamiféle csodatétel diadalérzésével töltött el – fütyülve indultam a kollégiumba. Fütyültem Varjúkáékra, az egész világra. Megbizonyosodtam, hogy van értelme, célja szenvedéseinknek. Mesebeli, kiválasztott párocskát láttam kettőnkben: boszorkányházba vetődtünk, szörnyű próbákat kell kiállanunk, ennünk a szolgaság kenyerét – hogy antul édesebb legyen a szabadulás órája!… Ilont is alaposan meglegyinthette a boldogság violaillatú éji fuvallata; felelőtlenül dalolgatva tett-vett, jött-ment, ahova a munka parancsolta, s ahányszor összefutottunk, el nem mulasztottuk suttyomban megszorítani egymás kezét – sőt, egyszer lopva, suhanva, az arcát is két tenyerembe fogtam, hogy megcsókoljam – s amikor elkapta, s besurrant a konyhába, mint valami bősz kis kakas, toporogtam egy darabig a homályos előszobában… Sajnos, éjszakáim annál gyötrelmesebbek voltak! Mindig azzal az elhatározással feküdtem ágyba, hogy mihelyt a ház elcsendesedik, indulok – de a vágyakozás és a veszedelem őrlésében végül is elaludtam – és az álomra bíztam a cselekvést. Ez pedig nem maradt el, sőt, talán mert Ilon arcát sem volt képes az álom hűségesen ábrázolni, más, ismeretlen arcú és keblű nők is tolakodtak elém, s lettek bűntársaim. Lepedőm bánta meg – s tanulmányi előmenetelem, mely addig is elég gondot adott nemcsak jóindulatú tanáraimnak, hanem szegény anyámnak is, akit Koni bácsi fontoskodó levelekben az év eleje óta elég sűrűn és fölösen tájékoztatott… De akárhogyis, az élettől olyan rendkívüli ajándékot kaptam akkor éjszaka, hogy semmi sem tudta befolyásolni eufóriás bódultságomat. Ennek tulajdonítom, hogy délutánonként, mikor nagy buzgóságot színlelve leckém és tankönyveim fölé hajoltam – méghozzá Mili tánti felügyeletében! –, már egészen más szemmel nézegettem az öregasszonyt. Szurtos kis varrókosárkával az ölében, kipárnázott karszékébe süllyedve üldögélt, urának felismerhetetlenségig stoppolt harisnyái, alsónadrágjai felett; gyököngetett, el-elbóbiskolt, csak akkor riadt fel, ha okuláréja leesett az orráról… Máskor motyogott magában, talán szidalmazott valakit, az urát vagy Ilont vagy engem – s mintha elfeledte volna, hogy ott vagyok. Fekete-szürke örök-egy ruhájában szinte beleveszett az alkonyatba, a szoba homályába. De ha megpróbáltam egy-két érdeklődő szóval kedveskedni: érdes hangon, ridegen kitért, rendreutasított, lehűtötte barátkozó kedvemet.

Így közelgett el a nagy próbatétel ideje, az a nap, mely a ház minden lakójának próbatétele volt. Mili tánti nagytakarítást rendezett. A szolgálóknak, ebben a házban csakúgy, mint máshol, ez volt a tűzkeresztsége. Én még csak egyet értem meg, karácsony előtt. Ahhoz, hogy ne legyek útban, elengedtek egy délutáni mozielőadásra; Koni bácsi pedig, akinek idegei már a reggeli órákban felmondták a szolgálatot, egész napra eltűnt, s csak este dülöngélt félrecsapott kalappal, jó pityókosan, haza.

Borzasztó rázkódásra, dübörgésre riadtam fel, azt hittem földindulás. De nem az volt, csak Mili tánti ez alkalomra előkerített óriás termetű bejárónéja, nekigyürkőzve, fején cigányosan hátracsapott kásmírkendővel, óriási fapapucsban, éppen rángatta ki a szőnyeget a súlyos ebédlőasztal alól. A százkilós nőnemű gránátos vaskos lába alatt csak úgy zengett a padló. Hol a nyomában, hol előtte Mili tánti: szintén nekigyürkőzve, kezében tolluseprűvel, sisakszerű rossz kalappal a fején, valóságos hadra kelt állapotban. Ilont is megpillantottam fürdőszobába menet; csak egy kis háziszőttes lenvászon ing, kurta alsószoknya rajta, s gyönyörű, fehér nyakán az a kis rövid gránátpiros kettős üveggyöngysor… Seprűvel, portörlővel felszerelve hajlongott az előszobasarokban, szoknyája hátul magasra felkapott. Nem sokáig gyönyörködhettem: a nyitott ajtókon át valaki valahonnan észrevett volna. Gyorsan szedelőzködtem, reggelimet bekaptam, s rohantam a kollégiumba, jó messze a már javában tomboló pokoltól. Déli egy órára azonban az éhség hazakergetett. De mire? Akkorra már valósággal elszabadult a pokol, s egyforma dühvel tombolt a ház minden zugában. Egymásra rakott székek, asztalok, nyitott ablakok, szélcsapkodás, zuhanások, csörömpölések, rikácsolások innen-onnan, vezényszavak, civakodás. Egyszóval amolyan valódi százszázalékos nagytakarítás. Ebédszerű hidegétel azonban a kamrában, tálcán, szépen, ügyesen kikészítve: – Ilon keze nyoma! A kertben elfogyaszthatom, s aztán csak tanuljak tisztességesen, és el ne csavarogjak. – Körülbelül ez volt a veleje a Mili tánti rám vonatkozó rendelkezésének. Csak egy pillanatra láttam: mint a járványok megszemélyesítője a régi krónikákban, rongyokba bugyolált, őrült némber – nyomában halál és kétségbeesés… Egy szerszámkamraszerű, nyitott fabódé, melyet valaha lugasnak tákolt össze valaki, s még ki is faragta szépen a bütűjét, lapult ott, bozóttal benőve az alsó szomszéd tűzfala tövében. Észkos, nyirkos zug volt, ritkán látott napot. Rozsdás bádogfedelén, a lécek alatt tollpihékből, pamutfoszlányokból, madzag- és fűdarabokból összegubancolt kicsüngő verébfészek. Fölötte s kétoldalán hatalmas, irdatlan mogyoróbokrok, bent dülingélő kecskelábú kerti asztal, előtte kimustrált nádszék – s öntözőkanna, ásó, kapa, gereblye a sarokban. Két-három könyvvel, füzettel – és a Tengerszemű hölgy-gyel felszerelve, ide húzódtam be a vihar elől. Telt-múlt a délután. A hatalmas puffanások, csörömpölések, csapkodások, mintha csendesedtek volna. Talán tanultam is már valamicskét, hogy végre nyugodtabb lelkiismerettel olvashassam Jókait – amikor fejem fölött kipattantak az ablaktáblák, hátracsapódtak; a támadt léghuzat a kertbe tollseprűből kihullt pihéket és papírdarabokat sodort, és magasan a fejem fölött megjelent Ilon szoknyája és lábaszára. Ablakmosás! A kandi férfi- és fiúszemek ősi zsákmánya: szellős szoknyájú nők legeldugottabb testrészének leshelyből való megpillantása… A kandikálásban, vidéki kamasz, nem voltam éppen kezdő: mindig valamelyes siker koronázta – és vajmi kevés kockázat járt vele. De most első szerelmem tárgya kínálkozott potya prédául – nem akárki ismeretlen. Borzasztó izgalomban dugdostam ki a fejem a lugast elborító mogyorólombok közül.

Ezek az ablakok voltak a legmagasabban – alattuk a legmélyebben a talaj, ez esetben óriási, találomra egyberótt palalapok, köztük itt-ott pipehúr, portula s egyéb eltévedt, szél hozta burján és virág. És most Ilon vaskos, rózsaszínű lábikrája – négy-öt méterre a fejem fölött, s az ide-oda lengő vászonszoknyácska látványa, ahogy a párkányon terpeszállásban, magasra nyújtott karral mosta a felső ablakot – a mennyország látványával felért! Az ördög tüzes csiklandozásának bárgyúboldog vigyorral engedtem át magam – mintha mindjárt beteljesülne valami, amire a világ eleje óta vágyakoztam… Időtlen, mérhetetlen volt ez az egzaltáció – míg egyszer csak meg nem pillantottam Ilon halottsápadt arcát! Valami sárga visszfény vetődik rá – próbáltam megmagyarázni –, s attól olyan, mint a halál. De ahogy másodszor, harmadszor is kihajolt, az ablak síkján kívül, már nem áltathattam magam: valódi sápadtság volt, s oka vagy a kimerültség vagy a halálfélelem. A mutatvány, majdnem az eresz alatt, egy akrobatánénak is becsületére vált volna. Reszketni kezdtem Ilon életéért. Hol volt már az ördög csiklandozása? Első ép gondolatom az volt, hogy jelt adok, s arra kényszerítem, hagyja abba – de ezzel megijeszteném, s zavarában, hogy kukucskáltam, bizonyosan lezuhanna. Egyébként is Mili tánti fekete-szürke bagoly alakja szakadatlanul az ablak közelében settenkedett, vékony porolórúddal mutogatott hol egy verébpiszokra, hol egy pókhálóra, s ha jól láttam, még ösztöke gyanánt is használta, hogy szaporább munkára serkentse a leányt… A felső ablakkilincseknél tartott, szidolos üveg a fél kezében, rongydarab a másikban, csiszkirálta a rézrozsdás, formás kis fémrudacskákat. Vértelen keze, a sok felfelé tartásban, egyre erőtlenebbül húzgálta rajtuk a szürke rongydarabot, amely után száraz, piros flanell következett. Tudtam, hogy még két ablak van hátra… Az idő most már, ebben a rémületes várakozásban vált mérhetetlenné, örökkévalóság-keserűvé. Önmagát százszorozva, végtelen lassan telt, hogy már alkalmi könyörgésemet századszor ismételhettem, szó szerint, s egyre unottabban, reménytelenebbül – s rég nem törtem a fejem, hogy mit is tehetnék. Ilon, egy újabb vezényszónak engedelmeskedve, egészen kilépett, s az ablak külső sarkában meggyűlt, veréb tollpihékkel, száraz levéllel belepett pókhálót igyekezett rongyával elérni, eltüntetni. – Meg fogunk szökni, motyogtam magamban eszelősen, megfogadom, édes jóistenem, hogy elmegyünk innen, én pincérnek állok, Ilon mosogatólánynak, ugyanabban a szállodában, ahogy a múltkor egy amerikai filmben láttam – világgá szökünk, csak segítsd meg őt, édes jóistenem!… Körülbelül itt tarthattam, amikor trágár, kaszárnyai káromkodás harsant a fülembe, és mielőtt hátrafordulhattam volna, úgy hátba vágtak valamivel, hogy előrebuktam. Lapockám és gerincem közt ért az ütés, nagyon súlyos tárggyal, hogy csontom vagy inaim reccsenését is hallottam, és egy-két pillanatra minden elsötétült a jobb szemem előtt! – Megvakulok én is, mint Ilon, cikázott át a gondolat –, de annyi erőm még volt, hogy hátranézzek, mielőtt elesném. De nem estem el – talán a dühtől, mely elöntött, sőt vadul néztem körül valami kézbeliért, kőért, deszkadarabért, akármiért, hogy visszaüssek. Felemelt furkósbotjával Koni bácsi állt velem szemben! S én teljesen tehetetlenül, fájdalomtól, dühtől remegve hallgattam iszonyatos gorombaságait. – Leskelődni, azt igen! De tanulni nem! Össze is töröm a csontodat, taknyossa! – üvöltötte, és jött-jött felém, azzal a gyökérbottal. Hogyan lephetett meg – nem tudom. Talán nem hallottam az utca szekér- és autóbuszlármájától, amikor mögém lopakodott – vagy már eleve ott lapult a közelben, jól tudván, mikor kerül sor az ablakmosásra – s a látványra, melyre ki tudja, mióta fente a fogát? – És másodszor és harmadszor s ki tudja, hányszor is ütött volna, részeg, félőrült állapotban, ha –

Hátam mögött sikoltás, jajkiáltás majd zuhanás, hogy megrendült a laza kerti föld, ahol álltam. A bot lehanyatlott; ádáz ellenfelem nagyot horkantott, az óriásnő derékig kihajolva mutogat, szája tátva, lélegzetet se kap, pedig kiáltani akar – és csak mutogat, lefelé, a palás ösvényre; hóna alatt Varjúkáné főkötős feje; magas, vékony jézusmáriákat ereget kigúvadt szemmel, borzasan… Ilon sehol – azaz valami rezeg, mocorog ott a magasra nőtt házalji burján, elvadult virágok között, egy fehéres folt csupán az inge, a szoknyája – és aztán láttam a fejét is félig arccal a földön, félig maga alá tört jobb karján; a kicsi piros gyöngyszemek szertegurulva, vércseppek módján a köveken, a füvön. Bal keze meg-megrándult, fejét is emelgette, majd tompa koppanással ejtette vissza.

– Meghalt?

– Nem, nem halt meg – hirtelen kiröppent kérdésemre, mely révült emlékezésének medréből kizökkentette, M. barátom ingerülten válaszolt. Legszívesebben abbahagyta volna; talán kimerültség fenyegette: szuflájából eddig futotta. Annyit azonban kiszedtem belőle, hogy – e voltaképpeni végkifejlet után – Ilon klinikára került, vállperec- és bokatöréssel. Ő maga azzal a rettenetes élménnyel a lelkén s a botütés sajgó daganatával, egy osztálytársához menekült, mindenét hátrahagyva. Itt is húzta ki a tanév végéig, anyja hozzájárulásával. A bukástól a geológia-tanárnak közbenjárása mentette meg. A következő tanévre a zilahi kollégiumba került, bennlakónak. Rabtartói nagy bajba keveredtek a baleset miatt. Eleinte őt próbálták megtenni bűnbaknak, de végül belátták, hogy ha belekeverik és rájuk vall, nagyobb bajba kerülhetnek. És mi lett Ilonnal? Meggyógyult ugyan, de bal lábára megsántult, és félvállas lett talán a sebtiben végrehajtott műtét miatt. Így sorakozott be Varjúkáné csámpás, csonka-bonka szolgálóinak láthatatlan s egymással nem érintkező menetébe. Mit használhatott szegénynek a megítélt kártérítés?… Örökre eltűntek egymás szeme elől.

A sírnak szó nélkül hátat fordítottam, s indultam volna lefelé. De szemem sarkából láttam, hogy M., amint felállt, kalapját lassú kanyarító mozdulattal leveszi, maga elé tartja, kezét összefogja, s lehajtott fővel bámul maga elé. Imádkozik egy elkárhozott lélekért? – tűnődtem. – Vagy csak ilyesmit motyog magában: – Bocsáss meg, öreganyám, tudom, hogy holtakról jót vagy semmit – de hogy a gyanútlan temetői andalgókat félre ne vezesse farizeus sírfeliratod, el kellett mondjak egyet-mást terólad. Miheztartás végett – pro memoria.