Angyalfia

 

Magaslati siralomház

Harmadik napja tanyáztam harmadmagammal a félig leégett, kirabolt vadászházban, éppen két évvel az elviharzott háború után; harmadik napja szedegettük időtöltésből a korallgyöngyszerű vörös áfonyát, mellig érő, deres bozótban, amely a vadászház fölötti oldalban oly sűrű volt, hogy a termés javát csak medve törte csapásokon lehetett megközelíteni – amikor megérkezett a ló.

Tudtuk, hogy útban van. A vadászház állandó lakója, útitársaim ismerőse, Csihány, híres medvevadász. Két nappal azelőtt, felérkezésünk órájában magunkra hagyott, és hátizsákkal, hosszú nyelű baltájával lement a városba, hogy lókupecektől vagy fuvarosoktól valami kimustrált gebét szerezzen: majd megrakja máléliszttel, hagymával, szemes paszullyal, más télirevalóval, s felistengeti ide, a másfél ezer méter magasba. S mivelhogy telihold van, még aznap este kiköti egy tisztásra medvecsalogatónak…

Amikor ezt ilyenformán előadta, nemigen hittem neki. Úgy hangzott, mintha összebeszélt volna a társaimmal, és így ijesztgetné bennem a medvétlen tájakról érkező, városi embert. De még aznap több elszórt lócsontba botlottunk áfonyázás közben a tisztásokon; a vadászház épen maradt padlásrészén pedig ránk vicsorgott vagy két-három fehérre főzött medvekoponya, és a gerendák közé, karóra akasztva lóginyázott a huzatban néhány szabályosan kivágott, füstölt medveoldalas. Csak éppen a bőrök nem mutatkoztak: ezeket ugyanis már eladogatta Csihány odalent a városban, vagy olyan hatóságokat tisztelt meg velük, melyek elnézték, sőt, háromnyelvű, pecsétes írással még buzdították is inkább vadorzó, mint vadász ügyleteit.

– Vili nye, hé-ki-oda nye! – harsant bele hirtelen a késő délután ezüstös csendjébe Csihány rekedtes ordítása. És a vadászház alatt, a meredek, köves ösvény utolsó kanyarjában felbukkant ő maga is. Utána a ló. Mert itt már kötőféknél fogva húzta, ráncigálta, dühödten keccegtetett neki, s biztatásainak egy hosszú, súlyos mogyorópálcával adott olykor nyomatékot, hogy csak úgy döngött a sovány, csontvázát úgyszólván kívül hordozó szürke állat oldala.

Szegett fővel, begörbített, ínpókos lábbal, patkóit a kőút réseibe igazítva, láthatóan a végkimerülés állapotában kaptatott. S mikor végre a ház elé ért, párállva, zihálva állt meg, s kis híja, hogy össze nem esett a roppant terü alatt.

Horgas orrú, félszemű, berogyott gerincű paripa volt, s olyan sovány, hogy csípőcsontjára tarisznyát lehetett volna akasztani. Nyakán és farán négy-öt, egymást érő katonai billog, köztük az első világháborúban többször elvérző, brassói ún. Székely huszárezred pecsétje is. Szájából nyál csordogált alá a szügyéig, s testéből édeskés, meleg tajtékszag áradt, míg el nem mosta a zuhogva eleredő, zöldessárga húgy szaga.

A hadastyánt rémült tisztelgéssel álltuk körül. Farát, nyakát meglapogattuk, motyogtunk neki; dicsértük, s a méltatlan terüt – egy-két zsákot, átalvetőt, iszákot – szolgálatkészen szedegettük le róla. A kifent bajszú, zöld kalapos, bilgericsizmás mokány kis embernek – aki a városból frissen nyírva, beretválva, éktelen pacsuliszaggal érkezett – nem tetszett ez az érzelmes fogadtatás. Jobb tenyérrel nagyot vágott a ló fülére, hogy majdnem leszakadt, s gyilkos humorral vigasztalta:

– Ne búsulj, pajtikám. Nem tart már sokáig! Még ma éjszaka elbúcsúzol ettől a cudar világtól! S hogy lásd, kivel van dolgod, mindjárt kiutalom neked az utolsó vacsorát! – azzal jót sózott a farára, berángatta a kidőlt-bedőlt oldalú, fészernek használt egykori konyhába, a ló nyakába akasztott egy abrakos tarisznyát, hátára vetett egy foszladozó, szétmarcangolt katonaköpenyeget, talán, hogy tüdőgyulladást ne kapjon az izzadt, lihegő állat – aztán nagy, szeges csizmáival feldübörgött a deszkalépcsőn a félemeletre, szerszámkamraszerű kuckójába.

Egészen hirtelen, szinte átmenet nélkül ereszkedett le az alkonyat, mint általában a magas hegyek között. Mintha rejtett fényforrásokat kapcsoltak volna ki, úgyszólván egyik percről a másikra borult homályba a romház, a tisztás, hogy csak a magasabb szál fenyők zúzmarás hegye szikrázott még egy-két perccel tovább, majd azok is belevesztek az ezüstös szürkeségbe, és már csak az áfonyáson, törpefenyvesen túl, vagy kétezer méteres magasban villogott a Kápolnás-tető jeges-havas orma, a mögötte leáldozó nap szikráiban, mint valami csiszolt üvegkupola.

A valaha szépen, ízlésesen és lakhatóan berendezett helyiségben, melyben most rozoga, lábatlan priccseken, pokróccal letakart fenyőgally matrácon volt a fekvőhelyünk, a kitört ablakszemeket pedig imitt-amott kátránypapír pótolta: tönkökből, ládákból összerótt asztalkát ültünk körül, s turistamód vacsoráztunk. Jobban mondva, vacsoráztunk volna, ha vesztünkre meg nem hívjuk vala Csihányt. Azt mondta, ő már evett ugyan, de azért szívesen lejön, hogy a hátralevő kis időt itt üsse agyon. És hóna alatt rövidre vágott csövű mannlicherrel, kezében olajfoltos, régi katonai ládikával, meg is jelent. Letelepedett, s a fegyvert lába közé fogva, olajos ronggyal, puskavesszővel csiszkirálni kezdte. Közben előadást tartott a medvevadászat fortélyairól. Hogy némileg illusztrálja is, a ládikából három-négy levágott hegyű töltényt kotort elő – medvére ez a legbiztosabb! – magyarázta. A dum-dum golyó szerteveti a legkeményebb csontot is. De azért ő hagy a závárban mindig egy-két éleset is, arra az esetre, ha a medve netán mégis csak könnyebb sebet kap, ereje kínjában megduplázódik, s bömbölve közeledik: egy legyintés kell, s kiloccsan az ember agyveleje; az ökröt is egyetlen csapással üti le, miután mint a hiúz, felugrott a nyakszirtjére… És hasonló példálózásokkal toborzott az aktuális medvelesre.

S aztán még furcsállotta, hogy egyikünk sem jelentkezik. Gyáváknak tarthatott. S azok is voltunk bizonyos értelemben, vagy legalábbis túlfinomultak; ki az ördög akar tanúja tenni valaminek, ami – ha Csihány terve valóra válik – legalábbis kettős gyilkosság!

Volt egy üveg szilvapálinkánk: zaklatottságunkban inni kezdtünk, majdnem éhgyomorra, s a házigazdát is itatni, a vállalkozás „sikerére”.

Csihány azonban beérte egyetlen kupicával. – Ha tudná, hogy a medve is iszik, mondta tréfásan, felhajtana még egyet-kettőt, de így nem ajánlatos. Ez a medveles nem háborús roham, hogy előtte fél liter rummal bódítsa magát az ember… És előadásba kezdett irtózatos frontélményeiről.

Felkeltem, és kimentem, volt rá okom nem is egy.

A telehold már vígan aranylott a fenyvesek felett. És olyan hatalmas volt a csend, hogy medvecsörtetésnek hatott egyetlen fenyőtoboz földre perdülése is.

Utam egyenest a fészerhez vitt. Vili ott állt a rongyos köpenyegtakaró alatt. Lépteimet hallva, fejét a válla felett egészen felém fordította. Fél szemében sárgán tükröződött, ebből a szögből, a holdvilág.

Elővettem a suttyomban elcsent kockacukrot, s tenyeremen odakínáltam. – Hát hogy vagy öreg? Ne félj, nem lesz semmi baj – motyogtam meggyőződéstelenül, s hagytam, hadd nyálazza össze forró, érdes szájával, nyelvével a tenyeremet, miközben jobb kezemmel a nyakát lapogattam. És mintha a szeme hirtelen elfátyolosodott volna. Jobban megnéztem. Csupa könny volt a szeme. És hallottam nagyon óvatos, hosszú, hörgésszerű sóhaját. Beszélni akart velem. Végrendelkezni. Régi gazdái nevét sorolta volna el, a jókét, a rosszakét elegyest, talán valami titkot súgott volna meg, amit semmiféle hadtörténész nem tudhatott, a limanovai csata egyik epizódjáról vagy a Piave hídjáról, ahol talán nagybátyám életét mentette meg, amikor a véres, habos áradatból partra vánszorgott vele… Vagy éppen csak annyit szeretett volna mondani, hogy most már nyugodtan áll hóhérja elé, mert egy szem kockacukor, egyetlen simogatás visszaadta az emberiségbe vetett hitét.

Az a sóhajtás olyan hosszú volt, mintha még sok minden egyéb kimondhatatlant is magában foglalt volna. Szívem elszorult, és szégyenkezni kezdtem, hogy ember vagyok: szégyenkezni mindazért, amit eddig tettek vele, de még jobban azért, amit ezután tesznek, méghozzá a közelemben, talán a jelenlétemben – és nem segíthetek rajta.

– Hát te itt vagy? – hangzott mögöttem bársonyos-halkan, s ha rögtön meg nem ismerem geológus barátom hangját, nagy ijedtség szakadt volna rám. A tettenérés így sem volt kellemes, hogy csak ő, s nem a minderre elszánt vadász ütött rajtunk. – Mit keresel itt, ugyan biza?

– S te mit? – kérdeztem vissza.

– Ha megmondod, én is meg! – De a mackótermetű fiú csak hümmögött, somolygott a bajsza alatt. Tudta ő jól, mit keresek ottan. – Ha az ember meggondolja, mi vár erre a derék jószágra – morfondírozott –, elfacsarodik a szíve. S a keze ökölbe szorul.

– Hát nincs menekvés? Csakugyan oly sok itt a medve? – kérdeztem suttogva, hogy a ló meg ne hallja. Sándor azonban az erősebb lelkű havasi ember természetességével és a környékbeli jártasságával, szinte a ló szemébe mondta:

– A háború alatt erősen elszaporodtak. Ha ma éjjel nem jő, jő holnap vagy holnapután. Ez a vén kabala élve le nem kerül innen, annyi szent. De mit is várhatna odalent egy ilyen rémonda? Hamarosan a sintér verné agyon. Én az ő bőrében inkább a medvét választanám. Vagy pedig – és ezt már ő is alig hallhatóan, a fülemhez hajolva mondta – ott a sztrichnin a Csihány polcán, abban a halálfejes zacskóban, amivel a rókákat, a farkasokat mérgezi. Csakhogy ez a szegény pára nem tud magán segíteni.

Azzal jó mélyen benyúlt a viharkabátja zsebébe, egy szép piros almát vett elő, majd bőrkesztyűt húzott, és kedves, becéző szavakkal adta oda az almát a tenyerén, a lónak. – Nesze, öreg! Jó édes, leveses jonatán. Ne félj, ettől nem vásik el a fogad…

Miközben a ló habzsolva evett, a geológus a morzsalékra is vigyázott.

– Így kellene, ládd-e, az almában beadni… Persze kockázatos. Mert ha Csihány megtudná!…

– Euthanasia! Euthanasia! – suttogtam, s a dallamosan sziszegő, titokzatos szóra a ló ismét felém fordult a válla fölött, és úgy nézett meg azzal a bársonyos, fátylas fél szemével, hogy megborzongatott.

Ebben a pillanatban nyikordult a felső ajtó, a falépcső megreccsent, és szeges bilgerijében ledübörgött Csihány. Alig volt rá időnk, hogy hátrább húzódjunk, vagy két lépésre, a lótól. A vadász, vállán a karabéllyal, övében hosszú vadászkéssel, kucsmában, bekecsben „bevetésre készen” állt meg a fészer előtt.

– Mi van itt, urak? Siralomház? Vagy lópárti összeesküvés? – mordult ránk ingerülten, s választ se várva tört köztünk utat a fal vaskarikájáig, hogy a lovat eloldja. – No, gyerünk, fiú! Csak semmi betojás! – és kiráncigálta a fészer homályából a vakító holdvilágra. Megállt, zsebéből kicsi rézcsengettyűt vett elő, s madzaggal rákötötte a ló nyakára, hogy a csengettyűszó hetedhét határból csalogassa a lóhoz az ilyen jószágkolompra érzékeny fülű vérmedvét. – Szakasz, indulj! Egy, kettő, egy, kettő! – fitogtatta katonaviseltségét, s ő elöl, a ló utána, elministráltak a baljós csengetytyűszóval a vesztőhely felé.

– Csinálok a tarisznyájába! – kiáltotta utána a geológus a vadászáldást, mire Csihány sarkon fordult, mintha kígyó csípte volna meg, s kapásból visszavágott:

– Csak nehogy véletlenül a nadrágjába, tanár úr! – és ujjával hamiskásan fenyegetve, indult tovább.

A tisztásra dermesztő, jégtűs éjszaka szállt. A hitvány dobkályhát hiába tömködtük fenyődarabokkal, melegét egyenest a kürtőn küldte ki, viszont a tákolt ablakon át be-behuhogott a szél. Elvackolódtunk, és megpróbáltunk aludni. És egyszercsak messziről, egészen halkan, mint valami lélekharang, megszólalt a csengettyű. Mintha nem is a ló rázogatta volna, hanem másvalaki.

– Csihány nem ember! – szólalt meg harmadikunk, a festőművész; majd a másik oldalára fordult, s fejére húzta a csergét, hogy ne hallja azt a csengetést.

– A ló ember! – dörmögte a geológus. Odanéztem, hát látom, hogy hanyatt fekszik, szeme a mestergerendára mered, két keze a tarkóján összefogva.

– A ló mártír! – sóhajtottam, s fejemre borítottam a pulóvert, hogy semmit se lássak, se halljak.

– A ló áldozat! – licitált a festőművész, és talán már sírdogált magában.

– A ló szent! – jelentette ki a geológus, és kezét a mellén összekulcsolta. – Imádkozzunk érte, testvéreim! – sóhajtotta, és halkan mormolni kezdte a haldoklók felett mondandó imádságot.

A csengettyűszó egyre sűrűbben hallatszott. Szívósan szólt, és most már egyhangúan, mint valami patakcsobogás; mintha a ló megsajnált volna, és ezzel a monotóniával akarna elringatni bennünket.

– Gingalló, szentajtó, nyílj fel már, nyílj fel már – hallottam újra a révedezve énekelgető festőt. Aztán az álom úgy ugrott rám, s úgy ütött le, mint kóbor jószágot a medve.

…Kígyózó, hosszú menet kapaszkodott siránkozó énekszóval a csúcson feketéllő Golgota felé. Régimódi gúnyában, lehajtott fejjel vonultak, mint akiknek nagy a bűnük, s arra kérnek majd odafent engesztelést. Már-már roskadoztak a fáradtságtól, félholtan heveredtek volna az útszélre, ha nem botorkál vala előttük, két fenyőrönkből összerótt kereszttel a hátán, egy hatalmas, égig érő szürke ló! Ezt kellett követniük, tüskön-bokron át, s követtem már magam is loholva, akadozó lélegzettel, miközben a szívem azt kongatta, hogy a lovat, mielőtt a vesztőhelyre ér, meg fogom menteni.

Erre a kongatásra riadtam fel. De odakünt csend volt, csak a szívem dobogása erősödött fel a priccs deszkáján, mint megannyi gyors, rendetlen harangkondulás.

A hűvös, rossz levegőjű szobában nincs se holdfény, se kályhavilág. Hány óra lehet! S mit jelenthet, hogy hiába fülelek, nem hallom a kis rézkolomp szavát. E kérdés sokáig foglalkoztatott, de útitársaim mély, egyenletes lélegzését hallva, nem mertem gyufát lobbantani. A lónak megszűntek kínjai – állapítottam meg végül, de talán jobb így, mintha még kétszer-háromszor rángatták volna ki leendő gyilkosa elé… S e megnyugtató felismerésnek hála, nemsokára újra elaludtam.

Ki tudja, meddig aludtam, talán négy óra hosszat is. S egyszerre csak odakünt éles füttyszó, a ház körül hangos beszéd, trappolás. A szobába, a félrehúzott kátránypapírdarabok közt reggeli világosság tolul. Útitársaim ágya üres, ruhadarabjaik sehol. Rablók törtek ránk, vagy micsoda – néztem ki a párás ablakon. Tejfehér köd kavargott, hömpölygött, mint valami puha lavina a tisztáson, s a hat-nyolc méternyire szűkült szemhatáron feketéllő csoport.

Kapkodva, sebtében szedelőzködtem, de így is eltartott vagy öt percig, míg a vágni való ködben gázolni kezdtem, s eljutottam odáig. A ló hatalmasan elnyúlva hever; két útitársam úgy áll, fejtől, a két oldalán, mint a halottvirrasztók. A nagy, felpuffadt tetemet ezüstös dérlepel borítja. Feje előrenyúlik, sovány állkapcsa csontvázszerű, nyelve zöldesfeketén fordul ki a fűre; nyitott szeme lefoghatatlanul fennakadt.

– Csihány most már részegen alszik a kunyhójában – mondták útitársaim. Elkeseredésében itta le magát, a józan, ravasz vadász. Mert hiába kuporgott vagy három óra hosszat, amíg a hold világított, szokott leshelyén, a kidőlt fenyő tövében: medve nem mutatkozott. A ló pedig egyszer csak hörögni, kapálni kezdett, s úgy rázta a fejét, hogy majdnem megbolondította az összevissza csilingelés. Végtére lerogyott. Ha ott hagyja így melegen, még mindig leütheti a medve, s megvan a kár. Felrángatta, s vonszolni kezdte a ház felé. Idáig jutottak.

– Megmenekült – örvendeztem. És kérdő tekintettel, suttogva hajoltam a geológus füléhez: – Az a piros alma, gondolom?!

Válasza fél szájról, sziszegve, feddő szemöldökrángatás kíséretében ennyi volt:

– Csakis az imádság, és semmi más! S te is ezt gondold, ha kedves az életed!

Enyhe borsódzást éreztem a lapockám között. (Azok a dum-dum golyók!…)

– A medve gavallér! – állapította meg a festő, nyilván éjjeli révedezésének konklúziójaként. – Elvből nem támad meg öreg, kehes huszárlovat. Hagyja, hadd múljon ki, szép csendesen, magától.

Misztikus megállapításával elárulta, hogy nem is sejti a piros almás összeesküvést. Nincs beavatva. És most már nem is lesz – mert amit ma hárman tudnak, azt már holnap három vármegye. Márpedig Csihány egy-két történetével értésünkre adta, hogy nemcsak állatcsontok fehérlenek a Havas vápahupáiban…

Ki tudja, meddig álltunk s elmélkedtünk volna még a tetem körül, ha a szakadozó ködben a geológus magához nem tér, s Csihány katonás hanghordozását utánozva, ki nem adja a jelszót:

– Szakasz, indulj! Egy-kettő! Öt perc cihelődés, aztán illa berek! S ebéd a faluban!

Miközben nesztelenül a ház felé lépkedtünk, vezetőnk azzal magyarázta sietségét, hogy Csihány a hangos füttyszóval idehívta azt a pásztort a szomszéd fennsíkról, amelyikkel az elejtett medvéket s a leütött lovakat nyúzogatni szokta; minden percben itt teremhet, munkához látnak – márpedig attól a látványtól Isten őrizzen!

A tisztás szélén, hátamon hátizsákkal, pokróccal, egy pillanatra megálltam, s visszanéztem. A rom még szürke ködből feketéllett; de a tisztás túlsó felén már napsávok villództak. És messze, úgyszólván egészen más szférában, vakítva fehérlett a Kápolnás-tető. Behunytam a szemem. És újra láttam, de sokkal tisztábban, azt a vonulást, az óriási lóval, az égig érő Golgota felé.

Elkésett hócsata

Ki ne ismerte volna – látásból – a Múzeumkert hórihorgas, nyakigláb sétálóját: a meggyfa pálcás, Justh Zsigmond-szakállas öreget? Olyan volt, mint egy, a múlt század hetvenes éveinek élclapjaiból fölrémlő politikuskísértet. Nem e világból való alakjáról titokzatosság áradt, nemkülönben valószínűtlenül régimódi ruhadarabjairól, melyek mindegyike lehetett vagy fél évszázados. Az emberek őrültnek kijáró rémülettel vegyes tisztelettel tértek ki fenséges sétakörei elől, s csak lopva mertek utánasandítani. A gyermekek valósággal borzadozva rebbentek szanaszét közeledtére, akárcsak a baromfiak holmi nagy madár fekete árnyéka láttán.

Három esztendeig figyelhettem, hogyan rótta egyforma köreit a dáciai és pannóniai szarkofágok, japán akácok és cédrusfenyők alatt darvadozó mellszobrok közt, homokkal fölhintett utakon, s ezalatt egyoldalú ismeretségünk nemkevésbé egyoldalú, de annál meghittebb barátsággá mélyült. Hivatali szobám földszinti ablakából akár ki is nyúlhattam volna, hogy a vállán éktelenkedő galambpiszkot egy papírdarabbal letörölve, alkalmam nyíljék a megismerkedésre; s künt, a parkban is szerét ejthettem volna, hogy valamilyen ürüggyel szóba elegyedjem vele. De nem voltam sem elég bátor, sem elég leleményes, hogy megpróbáljam áttörni a magányosság, öregség és előkelőség hármas varázskörét, amely körülvette. Most, hogy kitavaszodott, s vagy három hónapja se híre, se hamva a Múzeum-kert fái alatt, félő, hogy mulasztásomat már nem pótolhatom, ismeretségünk örökre egyoldalú marad. Úgy érzem, tartozom annyival – e barátságnak! –, hogy megkíséreljem úgy leírni, ahogy emlékezetembe véstem – jobban mondva, ahogy ő véste emlékezetembe csodálatos, titokzatos jelenség mivoltát.

Hosszú, majdnem kétöles termetű, egyenes gerincű, sovány csupa csont ember volt; őszes, gyér oldalszakállából szellemes és kegyetlen sasorr szökött ki. Ridegszürke, tévelygő tekintetű szeme fölött zúzmaraszínű, magasra ívelő szemöldök. Időtlen arca leginkább a griffmadáréhoz hasonlított, s olyan színű volt, mint a rég nem meszelt, kopadozó, sárga házfalak. Néha hajdonfőtt kószált; az 1910-es évek kefefrizuráját viselte, melyet két oldalról pillérként támogattak hatalmas, felfelé hegyesedő, denevérszárnyra emlékeztető fülei.

Az esztendő négy szakában csupán két rend ruhát hordott, három esztendő leforgása alatt többet nem láttam rajta. Májustól szeptemberig egy századvégi szabású, elöl öt gombra járó, zöldesszürke vászon gérokkot, megrendítően vékony, bokájáig sem érő, dohányszínű csőnadrággal. Októbertől áprilisig fekete császárkabátot, úgynevezett kájzert, hozzá kopottas, kifakult csíkos pantallót. Erre a kájzerre öltött fel hideg napokon egy szárközépig érő, finom, dandys malaclopót, melynek szabása világfias ízlésről tanúskodott. Egyetlen zsíros, szürke kalapját, melynek szalagján, a tarkója fölött, talán valami zergetoll maradványa rezgett, elöl sisakszerűen begyűrte, majdnem kiélesítette, hogy hasítsa a szelet – így viselték hajdan fiatal apáink; egyszer marconán a bal szemére húzta, másszor hetykén a tarkójára billentette, mint a diákok. Szikár kezéből sohasem maradhatott el egy görcsös, fogantyúja alatt ezüstgyűrűs meggyfapálca, melyet, ha nem harmadik lábának használt, akkor légcsavarként vagy háttámlául alkalmazta – vagy ugrándozás, hancúrozás közben nekiütköző gyerkőcöket fenyegetett meg vele.

Ilyenforma rüsztungban rótta körbe-körbe, mánusszerűen, a Múzeum-kert sétányait balról jobbra, a titokzatos öregúr. Ki lehet, mi lehet – kérdezgettem magamban. Pedig mintha ezer éve ismerném, így ismeretlenül, mintha minden eddigi életemnek – ha ugyan voltak – lett volna egy ilyen titokzatos öregembere, akinek alaposabb megismerése talán valami hajdani, szövevényes és kísérteties családi titokról lebbentené fel a fátylat… Vajon nem apámnak egy volt kolozsvári tanárjával azonos, aki a magyar egyetem megszűntével vesztette el katedráját? Vagy talán nagyanyám aranyifjú gavallérjával egy – akiről úgy tudta a fáma, hogy öngyilkos lett egy kis vasúti állomás vendéglőjében? Hátha nem más, mint gyermekkorom „Bolond Bárónak” gúnyolt botanizáló agglegénye, aki mindenféle növényt hurcolgatott az enyedi erdőről haza?

Az is megfordult a fejemben, hogy hosszú elzártságból kiszabadult elítélt lehet, régi forradalmár, aki 1919 óta ült a Markóban, s a tömlöcben csendes, kóválygó őrültet csinált belőle a magányosság és rengeteg morfondírozás… Ártalmatlan elmebajos is lehet, „gyógyultan” elbocsátott vén skizofréniás, donkihotizmusban szenvedő egyén, aki talán évtizedeket töltött a Hűvösvölgy hatalmas, sárga, kollégiumszerű épületében, s most, világgá eresztetvén, nem találja az emberi nemzethez semmi közét. Kényszernyugdíjas is lehet, aki úgy érzi, hogy távozásával a magyar előrehaladás gépezetének pótolhatatlan kereke hullt ki, s hogy munkából való kiiktatásával az egyetemes emberiségre hárított veszedelmet e téves és igazságtalan intézkedés… Talán levitézlett közíró, aki váteszi előrelátással figyelmeztetett valamire, aminek bekövetkezését éppen napjainkban látják rettegéssel és szégyenkezéssel azok – pozitíve vagy negatíve érdekeltek –, akik rá se hederítettek annak idején „huhogásaira”!

Ilyen és hasonló találgatásokkal próbáltam közelebb férkőzni a rejtelmes mosolyú öregúr egyéniségéhez… Egyszer kiszaladok, terveztem, s utánalopózva hazáig kísérem, holmi ürüggyel behatolok otthonába. Valami dohos egyszobácskában tanyázhat, kiirthatatlan agglegénypiszokban, egy-két régi festmény, fénykép, virágos porcelán mosdótál, angyalos törülközőtartó, szarvasagancs és Napóleon mellszobor társaságában, ötven év óta fellapozatlan, kívül-belül egyaránt poros szakkönyvek között… De erre sem került sor, éppúgy, mint megszólítására sem. Igaz, egyszer mégis a nyomába szegődtem, nagy szívdobogással, s éppen egy ezüstpénzdarabot készültem a sarka alá dobni, hogy aztán megkérdezhessem: nem ő veszítette el? – amikor hirtelen egy görcsös japánakác törzséhez lépett, és szúróssá vált tekintetét a kérgére szegezte. Mögéje lopakodtam, hadd lássam, mit néz. Hát, két pettyes hátú piros bodobácsbogár éppen tavaszi nászát üli ottan, fel- s alá „tolatva” a hepehupás fakérgen… Titokzatos és félelmes öreg barátom olyan leplezetlen, kandi izgalommal szemlélte ezt a jelenetet, mint egy alig felvilágosított, tízéves fiú. Botja fenyegetően meredezett a gerince mentén, szeges végével fölfelé, ujjai meg-megremegtek fogantyúján. Elmélyült vizsgálódásában hogy mertem volna háborgatni? Lábujjhegyen álltam odébb, s – „valami nyugalmazott természetrajztanár lehet” – próbáltam mentegetni furcsa szórakozását, hogy tekintélye előttem ne szenvedjen csorbát…

Egyszer tetten értem, ahogy megtorpant egy rügyező orgonabokor tövében, ágacskáját táguló orrcimpával maga elé hajlította, s percekig szimatolta a kesernyés-édes rügyecskéket. Egy késő őszi napon pedig arra lettem figyelmes, hogy botjára szúr, megszagolgat, majd a zsebébe gyűr egy hatalmas, sárga juharlevelet. Volt, hogy megállt egy virágba borult fa alatt, és oly sokáig bámészkodott fölfelé, amíg halántékán kidagadtak az erek, s majd hogy hátra nem tört sovány, szimpla gallérral abroncsozott nyaka…

Megkérdeztem a Múzeum-kert rendőrétől: kicsoda. – Senki se tudja azt – mondta, és vállvonogatva, némi megvetéssel nézett öreg barátom tovaimbolygó alakja után.

A kapus sem ismerte; a pereces sem. A lábatlan hadirokkant cipőtisztogató sem, a Múzeum körút sarkán.

Utoljára, mondom, vagy három hónapja láttam, az első hó idején. Feltűrt gallérral sétált, abban a malaclopóban, a frissen sepert, hóbuckákkal szegett utakon. A kertben a Trefort utcából hazatartó kisdiákok vívtak hócsatát. Keresztül-kasul, járókelőket sem kímélve repültek a hógolyók, szarkofágokon és fák oldalán robbantak, freccsentek szanaszét. Harci rikoltásoktól zengett a kert. Az óriási fekete árnyék rémületesen vált ki a fehér, havas környezetből, amint a hadszíntérhez közeledett. Egy vastag fa mögé húzódott, s malaclopóját kigombolta. Fejét kidugta, keselyűorral, keselyűtekintettel szemlélte a hadműveleteket. És pergamenszín ábrázatára valamiféle pír lobbant, messzi, láthatatlan tábortűz visszfénye vagy micsoda. Mintha mosolygott volna… S aztán hirtelen lehajolt, gyors, gyakorlott mozdulattal hógolyót gyúrt – és célzás nélkül a hadakozók közé dobta. Senki se vette észre. Barátom másodszor is lehajolt, golyót gyúrt, most már célzott és dobott. Golyója célt tévesztett – senki se törődött vele. Harmadszor is lehajolt, de hirtelen meggondolta magát, s föltápászkodott. Kabátját begombolta, kalapját szemébe húzta – és hátat fordított a csatatérnek, és elballagott.

Mégis, mégis, ezen a földön él! – gondoltam, s mélyen átéltem minden mozdulatát. Tudja, hogy ezek a száguldozó, ordibáló lények itt: emberpalánták, csintalan fiúgyermekek, amilyen ő is volt valaha. Ez a nagy fehérség pedig ugyanannak a hónak égből való visszaszármazása, amelyben sok-sok évtizeddel ennekelőtte ő is ugrándozott, havazódott pajtásaival. A park vastag derekú, évszázados fái pedig azokra a hajdani fákra emlékeztetnek, melyeket apja mutogatott neki egy erdőszélen, amikor fekete-szürke felhő módján ereszkedett le rájuk a húros rigók zirregő hada…

Azóta se láttam. Valami történt vele. Elég lett volna egyetlen pillanat elérzékenyedése, az a kurta kísérlet, visszakapcsolódni a zajló életbe, hogy valami babonás tilalom és átok folytán ilyesmire ne kerülhessen sor többé? Azzal a könnyelmű és sikertelen, viszonzatlan havazódással valami régi fogadalmát szegte volna meg?… Akárhogy is, de nagyon feltűnően zökkent ki arról a körpályáról, mellyel három esztendőn át közelítette életét, fordulóról fordulóra a halál felé – s talán még aznap éjjel elállott a szívverése? Vagy egyszerűen megizzadt a hócsata izgalmaiban, meghűlt, tüdőgyulladást kapott, és az vitte el?… Már javában lombosodnak a fák a Múzeum kertjében, a cinke, vékony hangjával előre-hátra, de inkább mégiscsak előre taszigálja a tavasz virágos kocsiját, s a déli oldalt ellepték a napra tett csecsemők álmai felett utálatosan cigarettázó, jampeces, fiatal anyák. És a rozsdamart vaskerítés tövében, a kőkoporsókon – melyekből úgy elillant a halott, mint gubóból a lepke – megjelentek jegyzeteikkel a tanulás ürügyén összebújó diákpárocskák.

Legismeretlenebb barátom azonban valamiért nem engedhet a tavasz változatos csábításainak. Ebben a kertben többé nem mutatkozik. Senki se dobott vissza, akkor; egyetlen hógolyót sem pazaroltak reá: nagyon megrestellte magát. Ezt szeretném hinni sokkal inkább, mint azt, hogy már nem él… Persze az is lehet, hogy a Múzeum-kertet végül is, több ezer kör után, megunta, miután minden fájával, labdájával, kőkoporsójával – és bodobácsbogarával megismerkedett. Valami más, érdekesebb parkot választott magának, s most ott rója álmatag, gondolattalan köreit, míg azt is meg nem unja egy napon – és végleges, örökös kertet nem keres magának.

Haláltánc hegedűre és szénvonóra

A kolozsvári tanári házsorban, ahol kamaszkoromban laktunk, elég sok fiúgyermek volt. Délutánonként, ha az időjárás megengedte, az udvarban játszadoztunk az istállók, fáskamrák, fészerek tájékán, s ha egyhelyt meguntuk, palánkról palánkra mászkáltunk át a szomszédos udvarokba. A házcsoportot még a XVIII. században építtette professzorainak a nagy Kollégium, s köztudomású volt, hogy annak idején II. József császár és kísérete itt kapott szállást, olyan módon, hogy az elválasztó falakon ajtószerű nyílásokat ütöttek…

A toronytalan református templom roppant szürke faltömege ott görnyedezett felettünk; horpadozó gerincére éjszakánként baglyok ültek, néha már kora este hallható volt vészjósló huhogásuk. A templom közelsége mégis inkább a padozat alatti régi kripták miatt volt számomra félelmetes. Kibontásuknak, az utolsó restaurálás idején, nagyanyám mint kislány szemtanúja volt; találkozását a targoncán költöztetett emberi maradványokkal többször is elmesélte… És félelmetes volt ez az utcazug a templompadlásra vezető csigalépcső fehér lepedős kísértete miatt, melyet éjféli órákban hazatérők gyakran láttak a templom oldalsó vaskapuján ki- s besurranni…

Késő őszre járt az idő, amikor a szabad ég alatti játékok megszűnvén, a kísértetesdik elkezdődtek. Odakünt már hidegecske volt, az eső is esett; a labdák eláztak, s a falon nyomot hagytak; a golyózásra vagy piculázásra vájt lyukak tócsákká váltak, s a járdán elmosódott az iskolajáték színeskréta-labirintusa. Bekényszerültünk a lakásba.

A kísértetesdit Kibédyék lakásában rendezte kimódolója, Kibédy Sanyi. Hosszú nadrágos, tizenhat-tizenhét éves nagyfiú volt, három-négy évvel idősebb kis társainál és rabszolgáinál. Családjának teljhatalmú tagja, mert apja, a tudós kollégiumi énektanár halála után – kinek szellemjelenlétét borzongva érezhettük a lakás sötét folyosóin s a pipaszagú könyveken, kottákon, melyeket nem is olyan régen füstfelhőbe burkolózva lapozgatott – vagy öt nő maradt a lakásban, meg az alig tízesztendős, kicsi Kibédy fiú. Sanyi az elköltőzött családfő rangjára emelte magát. A kollégiumot otthagyta, s beállt inasnak egy fotólaboratóriumba; amellett magánszorgalomból folytatta a hegedűtanulást, amit még apja oldalán kezdett el, ki is nagyszerű muzsikustalentumot látott és hallott benne. A szépreményű szőke ifjú mint leendő hegedűművész és zeneszerző, hatalmas, gallérjába csüngő, enyhén bodorított zsenifrizurájához fekete bársonyzakót és csokornyakkendőt viselt. A tanári udvarok gyermekhadának természetesen bálványa volt, parancsait megfogadták, és vakon engedelmeskedtek neki.

Volt a tanári házak földszinti részén egy-egy hosszú, több-benyílós, pinceszerű folyosó. Rendszerint aprófa, bútorlomok, egyéb kacat tárolására vagy éppen tyúkültetésre szolgált, s ott volt valamelyik benyílóban a szolgáló fekhelye… A Kibédy lakásban ezt a sötét folyosót foglalta le magának Sanyi, rejtélyes, kifürkészhetetlen „műhely” vagy „laboratórium” céljaira. Ide csak nagy ritkán, sok kunyorálás árán tehettük be a lábunk, s nézhettünk lopva körül. Az egyik sarokban, katonaládán, egy hatalmas, galambtolvaj kandúr csontváza vicsorgott: Sanyi saját kezűleg „ejtette el”, főzte ki, és drótozta, szegelte össze. Ezenkívül lombikok, rossz fényképezőgépek, korcsolyák, biciklialkatrészek, lombfűrész-felszerelés s egy-két új típusú aeroplánmodell zsibvására kápráztatott el, valahányszor sikerült ide besurrannom. Homály, dohos pincelevegő, por és piszok tanyája volt – mert Sanyi megtiltott mindenfajta takarítást és szellőztetést: nehogy avatatlan asszonykezek kísérleteit és értékes műszereit tönkretegyék.

Már nem tudnám fölidézni, mikor s hogyan is zajlott le az első kísértetesdi, csak arra emlékszem, hogy nem egy hosszú, őszi és téli vasárnap délutánt töltöttünk Kibédyéknél olyan izgalomban, amilyent már akkor sem szerezhetnék felnőtt fejemnek, ha például temetőben rendezett színielőadáson, gardenpartyn vagy majálison vennék részt éjnek évadján… Valószínűleg valami rögtönzésből támadhatott a dolog; talán Sanyi egyszerűen el akarta műhelye közeléből az illetéktelen, kíváncsiskodó, kis kamaszokat riasztani. De ez aztán olyan jól sikerült, hogy – a hatalomgyakorlásnak e módja – serdületlen fiúgyermekek fölött – túlságosan megtetszett neki… És megtetszett az elriasztandóknak is, elannyira, hogy úgy éreztem, míg a világ, mindig így fog ez tartani, vagyis ezek a vasárnap délutánok, Sanyi szabad délutánjai, lesznek fűszerezői szürke őszi hétköznapjaimnak, s nemhogy rettegtem volna, alig vártam közeledésüket!

Úgy kezdődött az utolsó is, mint a második vagy az ötödik, azaz a magától kialakult rítus és ceremónia szerint. Délután öt óra tájt már együtt volt a társaság – nyolc-kilenc kamaszodó legényke, és köztük volt Sanyi öccse s ennek egy osztálytársa, Sallak Jenőke, egy törékeny, átlátszó bőrű, vézna fiúcska is. Nagy, izgalmas játék ígérkezett, mert Kibédyéknél senki nem volt odahaza, az özvegy s leányai, öreg nagynénjük társaságában, ölükben egy-egy nyaláb katalinrózsával, a halott családfőt látogatni mentek…

A szertartás megkezdődött.

A konyha összehajtható cselédágyából Sanyi kiráncigált egy hasadozott, szennyes lepedőt, a leöntő mellől felkapott egy hosszú, kendervászon törülközőt, s bevonult velük laboratóriumába.

A villanyt, a villanyóra kapcsolójával, mely odabent volt a folyosó falán, az egész lakásban eloltotta.

Nyomorult, bűnös halandó voltunkat borzongva kezdtük érezni, de menekülésre mégsem gondoltunk abban a hirtelen ránk szakadt sötétben, csak éppen elbújtunk, ki ahová tudott: ágy mögé, szennyeskosárba, fásládába vagy éppen a szekrény tetejére. Akinek nem jutott ilyen biztonságos hely, szívszorongva lapult meg a fal tövében. Nekem az ablakmélyedésben, a széles párkány alatti zugban volt megszokott helyem. Ide ültem be most is, s már előre borsódzott a hátam a közelgő rémségek előszelében… Odakünt az udvarban csend volt, csak a macskák kergetőztek az emeleti folyosón. A szomszéd lakások is üresek, a felnőttek mind kivonultak halottaikhoz a közeli Házsongárdba.

Nemsokára finom, vékony, elnyújtott hegedűszó sírt fel a folyosó mélyén, előbb összefüggő, később szaggatott, cincogó, csikorgó, vinnyogó dallam – Sanyi Haláltánc hegedűre című szerzeménye – s ettől már mindnyájan hanyatt-homlok futottunk volna szanaszerte, ha nem nyűgözött volna le ugyanakkor az iszonyatos élmény kívánása…

Mind közelebb és közelebb szólt a velőbe ható muzsika, s szemem előtt idétlenül kalimpálva ugrált, szökdécselt rá a Heine Dalok könyvé-ből ismert hegedülő Halál, holdfényben, egy ablak alatt… Mind szilajabb, vadabb tempóban húzta Sanyi, s a magas, visító üveghangokba most már mind több csikorgás, dobolás, dübörgés vegyült, mintha ég a földdel most, most szakadna össze – míg végre megállapodott a folyosó üvegajtaja mögött. Halk koppanás jelezte, hogy hegedűjét óvatosan beállította a kőlépcső s a fal alkotta szegletbe. A következő pillanatban érces nyikordulás árulta el, hogy már a fonnyadt levelet ábrázoló vaskilincsen a keze – aztán az üveges ajtó megnyílt, talán egy tenyérnyire – hogy újra becsukódjék, erőszakos kondulással. Még tizenegyszer ismétlődött ez a nyitás-csukás, szabályos egymásutánban, mint az ingaóra ütései. Halál őfelsége időszámítása szerint éjfél van tehát, a kísértetek órája!

A Halál fehér, magas alakja kivált a sötétségből; a küszöbön megállt, s egy-két pillanatig figyelt. – Híííí – visított fel hosszan és fejhangon, s rá sátáni, kárörvendő röhögésbe kezdett, majd idétlen ugrabugrálással táncolta körül, mintegy csontjait rázva és zörgetve, a konyhaasztalt. Újra felsüvöltött, s lepedőjét megsuhogtatta, hogy azt hittük, pokolba sodor a szele. Aztán néhány pillanatra elnémult, nem mozdult – de csak a hatás kedvéért, színésziesen, hogy visszatérő, legfeljebb apró rögtönzésekkel mazsolázott „meséjére” a lelkeket a lehető legfogékonyabbá tegye.

– Imé, megnyílt a kripta ajtaja, látjátok-é, felebarátaim? – utánozta a gyászszertartást végző lelkészek hanghordozását – S ihol, kilép rajta az Anya, karjában kisdede!… Menekülni szeretne, az oktalan asszonyi állat!… Nyomorult, előlem menekülsz? Avagy nem tudod, hogy enyém a hús, és enyém a csont, idebent a bűnös városban éppúgy, mint odakünt a gyászos temetőn… – Híííí – visított megint s az összecsavart törülközővel csapkodni kezdett maga körül.

E lelki megalapozás után most következett a játék külsőségesebb része: menekülés, összevissza szaladgálás a vaktában osztogatott törülközőcsapások elől – de ez még hagyján –, egyszersmind a Halál csípései és harapásai elől, mert akit megfogott, nem úszta meg ezt a szadista ördög módszerrel végrehajtott testi büntetést. Az izzadságszagú, sötét hodályt hamarosan jajveszékelés, rimánkodás hangzavara töltötte be; székek borultak fel, edények gurultak ki a konyhaszekrényből, vagy zuhantak le a stelázsiról. A Halál ismerte, sorra vette a búvóhelyeket, s közben hahotázott, hörgött és vijjogott, s koszos törülközőjével hadarta a levegőt maga körül.

– Híííí! Mind az enyémek vagytok – indult a döntő rohamra; hiába bújtatok akár a fúrólyukba is! – s szinte repülve közeledett felém. Egy kétliteres fazék volt a kezemben, menekülés közben botlottam bele… Gondoltam, ha megüt, főbe kólintom. De hirtelen megtorpant, a falhoz lépett, s megeresztette a vízcsapot.

Azt hittem, hólyagját üríti a leöntőbe a gyalázatos – mert hát őneki mindent szabad. De az egyik üldözött lélek, aki a közelében volt, rémülten kiáltotta el magát: – Vigyázzatok! A Halál megvizezte a törülközőt!

– Megvizezte! Megvizezte! – zendült a rémült lelkek kórusa egyszerre, mintha Kibédy tanár úr karmesterpálcája vezényelte volna. – A Halál megvizezte a törülközőt!

De ez a kórus hamarosan a fájdalom és rémület jajszavainak összevisszaságába esett szét. Súlyos ütések puffantak, fejen, háton, arcon, s az áldozatok a rohangálásban egymásba ütköztek, és hanyatt vágódtak, a földön kúsztak tovább, hogy elkerüljék a Halál kegyetlen sujtolásait…

– Nem megmondtam, hitvány bűnösök: lesz majd sírva-rívás és fogaknak csikorgatása! – rikoltotta vérszomjasan – s éppen rajtam akarta kezdeni. S ahogy ott a fal mellett lapulva, el akartam suhanni, úgy arcon és fülön talált a boggal, hogy azt hittem, a szemem is kifolyt s örökre megsüketültem.

– Üssük agyon – indítványoztam a tornatanár középső fiának, aki mellettem mormolta a Miatyánkot. – De nagyon! – vágta rá pogányul s elég hangosan, s a szénvonót, amit izzadt kézzel szorongatott, a Halál felé hajította.

A Halált váratlanul érte a dolog. Feljajdult, szitkozódott egyet. Szerepéből hirtelen kiesett, s már mint Kibédy Sanyi, civil hangján kérdezte, jajgatását abbahagyva: – Melyik volt az? Választ nem kapott. – Ezt megkeserüli a bitang! – vicsorogta, s törülközőjét sújtásra emelve közeledett felénk.

Ennek fele se tréfa, láttuk. Már nem tudom, én-e vagy Jankó, de a nehéz, nagy konyhaasztalt, amikor közte s a fal közt igyekezett elém kerülni, úgy nekitaszítottuk a hasának, hogy a háta s a feje csak úgy nyekkent a falon! A többiek is előugráltak, s nyomni, szorítani kezdték, bele a falba, hogy egy nyikkanás se jött ki a torkán, csak hörgött, fújtatott, mint a rossz, nyekergő kovácsfújtató.

– Halál a Halálra! – harsogott a csatakiáltás, s a páriák, akiket eddig kedvére gyötörhetett és kussoltatott porig alázva, önként választott tirannusuk: asztalra ugrálva vagy asztal alá bújva ütötték, csípték, ahol érték.

Valamelyik felgyújtotta a villanyt. Akkor már a síri lepedő fejére volt csavarva, s ő maga tehetetlenül az asztal lapjára bukva. Jankó felkapta a hegedűt, s fület tépő nyisziteléssel ugrálta az asztalt körül. Föléje hajolt, a fülébe húzta, s nagyokat koppantott a vonóval hol a száraz fán, hol a Halál fején. Én a macskacsontvázat kaptam fel, s odaállítottam az asztalra, hadd ölelgesse vonagló karjaival. Mások csak egyszerűen törtek, zúztak, romboltak odabent, a titokzatos laboratóriumban – hogy kő kövön ne maradjon a Halál birodalmából!

A tehetetlen Halál zsebéből előkerült a konyhakulcs – az ajtó kinyílt, s az udvarból betódult a nyirkos, rothadt avarszagú levegő. Mint a hazatartó konda, a falu közepén – úgy szaladtunk szanaszét, vagyis ki-ki haza.

Másnap elterjedt a híre Sanyi megcsúfoltatásának… A mocskos lepedő fullasztó burájából öccse szabadította ki, hideg vizet precskelt az arcába, magához térítette. – Hány óra? – volt az első kérdése. És sebbel-lobbal öltözködni kezdett. Hét órakor találkája volt egy zongorista leánykával az Óvárban – a Kornis kripta előtt!

Fellázadt alattvalóinak azt üzente, ne kerüljünk a szeme elé – ha kedves az életünk!… Azonkívül vegyük tudomásul, többet nem játszik efféle taknyosokkal, akik még a játékszabályokat sem ismerik.

Varjúkáné emlékezete

Egy régi barátommal jártuk a házsongárdi temetőt. Szép szeptemberi alkonyat ígérkezett, s a holtakon őrködő hatalmas fák alatt sok élő botorkált, meg-megállt, beszélgetett… De mi csak az előbbiek közt találtunk ma, elvétve, egy-egy ismerőst. Négy-öt esztendeje jártunk itt utoljára, s azóta ijesztően elszaporodtak.

A temetőnek egy elhagyatottabb részében, ahol az úgynevezett hóstáti temető táján XVIII. századi sírokat kerestünk, melyeket kisdiák korunkból tartottunk számon – de helyükön új sírköveket találtunk. Amint a temető mulandóságán elmélkedve lépkedtünk ledőlt köveken és elhanyagolt hantokon át, M. megtorpant egy vadonatújnak tetsző szürkésfehér márványkő előtt, s felkiáltott:

– Nahát! Nem is tudtam, hogy az ördög ezt már három éve elvitte!…

Érthető érdeklődéssel olvastam a másfélméteres, széles, lapos márványoszlopon:

 

 

A felkiáltás s a sírfelirat mondanivalója közti feltűnő ellentét csodálkozásra késztetett:

– Itt az áll, hogy az Úrban nyugszik – jegyeztem meg. – Hogyan lehetséges ez – ha az ördög vitte el?

– Hát nem emlékszel rá? – kérdezett vissza –, kosztosdiákjuk voltam, s néhányszor meg is látogattál abban az időben! Mili tántira, Koni bácsira nem emlékeznél?

Igaza volt. Emlékezni kezdtem, szinte parancsszóra, ámbár meglehetős homályosan. Talán csak kétszer-háromszor lehettem ott, barátságunk kezdetén, amikor még idegenkedtem a nálam vagy másfél évvel idősebb, hallgatag és morcos vidéki fiútól, s nemigen tudtam, minek köszönjem irántam való vonzódását… Varjúkáné alakja azonban eléggé határozott körvonalakkal szökött elő az emlékezés világosságára. Olyanszerű volt, mint a neve: szürkésfekete – tehát a dolmányos varjak fajtájából való –, nagy orrú, és erősen szétálló lábfejekkel kifelé lépkedő… Kezén ujjatlan kesztyű; hóna alatt tollseprű, lábán kitaposott nemezpapucs. Fején csipkés, rojtos főkötő. Amikor becsengettem, ő nyitott ajtót, és csőrszerű orrát mintegy koppintásra előrenyújtva, szemüvege alól kémlelte az alkalmatlankodó, gyanús kisdiákot… Később a diákszobába is be-bekukucskált, vagy tüsténkedve jött-ment, ajtókat csapkodott ottlétem alatt; látogatásaim voltaképp ezért nem váltak gyakoribbakká… És ezen a ponton eszembe villant még valami. De ezt már nemcsak magamban gondoltam:

– Ahá! Ahá! – mondtam. – Azt beszélték rólad, hogy viszonyod van a szállásadónéd cselédjével! De aztán történt valami – amiért a következő évben nem is jöttél vissza a Kollégiumba. – De mi?

M. arca elborult, s fájdalmas szemhunyorítással, rosszallón sziszegte:

– Viszonyom! A szállásadóném cselédjével?! Csemcsegtétek, mi, taknyosok? Működött kis onanista fantáziátok, s irigykedtetek! Ne is tagadd… Most hát elmondom, mi volt, hogy ne irigyelj!…

Éppen egy gesztenyelevéllel bélelt vaskarú fapad előtt álltunk; mely nem a Varjúkáné sírjánál, hanem a szomszéd hant mellett rozsdásodott, semmi sem jelzé, kinek a padját bitoroljuk. És M., miközben Varjúkáné kegyeletet parancsoló aranybetűs, fehérlő kislány-sírkövére meredt, halkan, szinte motyogva kezdte érdekesnek ígérkező történetét.

 

 

– Nagyanyámnak volt a mostohatestvére… Ezen a réven kerültem kosztos diáknak őhozzá. Az ura – aki vagy túlélte, vagy külön sírba, egészen más temetőbe kívánkozott – amin egy cseppet sem csodálkozom – nyugalmazott postafelügyelő volt. Még a világháború előtt megszedték magukat, s miután egyetlen leányukat férjhez adták egy postatiszthez, a messzi Dunántúlra, kettecskén éldegéltek szép, magasföldszintes villájukban. Azonban jött a világháború, aztán az összeomlás. Hadikölcsönökkel minden pénzük odaveszett – de házuk megmaradt. Három szobájukból kettőt kiadtak, ők maguk az udvariba vonultak vissza. Lakóik általában egyetemi polgárokból rekrutálódtak, vidéki fiúkból, akik többnyire terményekben fizettek… 1927-et írtunk. Mivel előző szállásomon a család szépreményű fiával többször összeverekedtem, anyámnak az évnyitóig új kvártélyról kellett gondoskodnia: beutazott Kolozsvárra, és megállapodott Varjúkáékkal. Szeptember 15-én egyenest hozzájuk mentem az állomásról. Míg a nyekergő fiáker döcögött, kaptatott velem, abban a hitben ringatóztam, hogy a rokoni hajlékban majd gyöngédség, szeretet, anyapótló gondosság melenget. Ehelyett ridegséget, gorombaságot és olyan fukarságot találtam, amilyenről a Dickens-regényekben sem tudtam példát. Valósággal éheztem a dekára kimért, nyomorúságos ételporciók, soványan megkent libazsíros vagy szilvaízes kenyerek mellett, s bosszúságomat csak fokozta, hogy a libazsírt nagy bödönben, a szilvaízt hatalmas fazékban anyám küldözte havonta, utasemberekkel, vásárosokkal vagy postán. A házirendet, melyet a katonaviselt, felfelé pödrött bajszú Koni bácsi írásban akasztott a szobám falára, dorgálás veszélye alatt, percnyi pontossággal be kellett tartani – hogy nemegyszer futva tettem meg az utat hazáig, ha egy-egy délutáni vívóleckéről öt-tíz perccel később engedett ki a tornatanár. Elvált szülők gyermeke lévén, úgy gondolták, rám fér az „apai” szigor, hiszen közismert, hogy a kamaszodó fiúkban már ott bujkál az ördög: csavargásra, iskolakerülésre s különféle csibészségekre csábítja őket… Úgy éltem köztük, mint valami rabmadár. A szomszéd szoba lakóira – egy vidékről áthelyezett harminc körüli vasúti mérnök volt a feleségével – természetesen nem vonatkozott efféle házirend. Borzasztóan irigyeltem őket felnőttségükért, függetlenségükért…

Ebben a házban a szolgálók olyan rövid időközönként váltogatták egymást, mint valami szállodácska gyanús vendégei. Ritka eset volt, hogy Varjúkáné rémuralmát valamelyik egy hónapnál tovább viselte volna el.

Amikor odakerültem, egy gethes vénlányt találtam a konyhaasztal előtt, amint éppen beleköhögött a kis szakajtóban kevergetett laskatésztába… Lapos, foghíjas arcán májfoltok, de azokon is át-átütött a láz lilás pirossága, és szinte látható felhőben úszott utána a tüdőbajos nők izzadságának foghagymaszaga. Ez a szerencsétlen, halálra ítélt teremtés az ördög szolgálatában is kibírta volna, ha elég táplálékot kap. De Varjúkáné nemcsak koplaltatta – „úgyis meghal hamarost!” –, hanem álmatag, tedd le és ne vedd fel munkájáért szünös-szüntelen szidalmazta, valósággal benne lakott – s egy délelőtt, amikor szerencsémre nem voltam otthon, valami feleselés miatt szájon vágta. Vilma abban a percben összeszedte hét szem szilváját, és sírva, átkozódva rohant ki a villa kapuján. Utána egy ripacsos, pattanásos tizenöt-tizenhat esztendős-forma kalotaszegi tramplicska következett. Ez már egy hét múlva megszökött, mert fejlődő teste legalább háromszor annyi táplálékot követelt, mint amennyit Varjúkáné rakott a bádogtányérjába, csuprába. Cselédkönyvéért az anyja jött el, s Varjúkánénak megmondta a magáét istenesen, a derék asszony!… S aztán úgy váltogatták egymást a háztartási alkalmazottak, mint az esőcseppek a villanydróton. Volt ott vagy tíz napig egy púpos Küküllő menti leány, ki talán kitartott volna, ha Mili tánti meg nem tiltja, hogy nótaszó mellett takarítson, mosogasson. Volt egy-két hétig egy sánta, csípőficamos, mezőségi román menyecske, akit azért kergetett el, mert este ki-kiszökött a katonájához a közeli parkba. Megfordult több ízben egy hatvan év körüli, lotyogó hájú bejáróné is, de valami eltűnt a házból, ezüstkanál vagy ilyesmi, s a drága Mili tánti a rendőrséggel fenyegette, ha a kárt nem téríti meg! Így jöttek és mentek a különféle fajú, felekezetű és életkorú szolgálók – bezzeg én maradtam. Hogy irigyeltem a szerencsétleneket!… Itt jegyzem meg, hogy egyetlen közös tulajdonságukat, vagyis testi hibás mivoltukat sokáig valami véletlen sorozatnak tartottam; csak később döbbentem rá a logikus összefüggésre. Varjúkáné ezeket a nőszemélyeket az úgynevezett cselédpiacon választotta ki. De a rabszolga-kereskedőkkel és lókupecekkel ellentétben, mindennél fontosabb, talán egyetlen szempontja volt, hogy az árult lények rusnyák s feltűnően testi fogyatékosak legyenek! De hát tizenöt éves fejjel hogyan láthattam volna bele az asszonyi féltékenység feneketlen mélységeibe? Hogy ez esetben a féltés tárgya hörcsögpofájú, kandúrbajszú, nagyothalló, gutaütésesen céklafejű házigazdám – fel sem merült bennem. Hogy még egy ilyen undorító, harákoló, köpködő, részeges kis vénemberre is lehet féltékeny a felesége!…

De mi történt?… Egy szép tavaszi napon, közvetlen a húsvéti vakáció után, az állomásról szállásomra hajtatva, amint a kerti úton befelé megyek, a konyhaablakban végtelen bájos leányfejet pillantok meg! Ilonnak most is erre az első arcára emlékszem a legélesebben (és persze, a legutolsóra)… Mint valami Barabás-portré, a redves konyhaablakkeretben! Fejét féloldalra tartva, kedves kíváncsiskodással nézett meg, amint alatta elhaladtam. Mintha valami visszfény csillogott volna a szemében… A kis, homályos előszobában ő nyitott ajtót, és megmondta a nevét. Kezet fogtunk. Egy-két pillanatig egymás mellett álltunk; ő nyíltan, természetesen – én zavartan, szemlesütve félszegen, mintegy a tetten éréstől remegve – ebben a teljesen ártatlan helyzetben! Ilon haja koszorúban volt, tarkóján összecsavarva. Fehér, csipkés nyakú ingecskéje fodrosan keretezte karcsú nyakát. Bordó perkálblúzán piros gyöngysor. Székelyesen bronzszőke volt, egy-egy sötétebb tincs is vonult a keményen lesimított, nagy gonddal és gyakorlattal megépített hajfonatban… (De hát ez már bizonyosan későbbi megfigyelés)… Mili tánti csoszogása hamar véget vetett ennek az ismerkedésnek: én berohantam a szobámba, Ilon a konyhába osont. Alig vártam az ebédet! Nem az éhség követelte ezúttal, hanem a viszontlátás türelmetlensége… S ahogy ott ülök, az ajtóval szemben, a fényes-világos ebédlőben, s Ilon a levesestállal megjelenik, fel se nézek, csak a fekete cipőjét látom, flórharisnyás kissé vaskos lábikráját, majd az eredeti, otthonról hozott rakott szoknyája és blúza előtt éktelenkedő, rossz emlékű fehér szobalánykötényt… Amikor rám került a sor, szó nélkül állt meg a jobbomon, s várta, hogy merítsek. Porciómat – két merőkanállal – kiszedtem. Aztán fölnéztem, hogy a kínálást megköszönjem. És megláttam a szemét. Az egyik szeme szürkésfehér volt, s teljesen kifejezéstelen. A másik dióbarna – és benne – mint pici pillangó – bársonyosan csillogó kis mosoly. Igen, barátocskám, Ilon félszemű volt! Tekintetemet elkaptam, nehogy észrevegye riadtságomat, de a tányérhoz oda-odakoccanó kanál remegő kezemben, ékesszólóan árulkodott! Úgy láttam, félrefordul, s egy kicsit ferdén tartja a fejét. Megkérdezte, parancsol-e még valaki – aztán halkan kiment. Mili tánti szokása szerint sebesen kavargatta, fúkálta a levest, majd a kanálból csücsörítve szürcsölte be. Koni bácsi nem győzte dicsérni a grízgaluskát, és olyan sűrűn töltögetett magának az „orvosi utasításra” fogyasztott savanyú borból, hogy a felesége nem átallotta – a jelenlétemben – vén iszákosnak, muslicának, borzsáknak elmondani… Az öreg tűrte egy darabig, de aztán, talán a „vén sárkány” bosszantására, hirtelen az én poharamat is teletöltötte, hadd igyam az egészségére. Erre mondott olyasmit az öregasszony – „Vén szégyentelen szoknyavadász! Egy fél napja sincs itt az a vaksi perszóna, s magát már eszi a fene érte?” – amiből egyszeriben megértettem, miért fogadott fel következetesen madárijesztőszerű, görhes, csámpás teremtéseket!… Az öreg sem hagyta szó nélkül; szörnyű sértéseket vagdostak egymáshoz, s a végén lecsapta az asztalkendőt, a széket kirúgta maga mögül, fogta sétabotját, kalapját, elrohant hazulról, s csak este tántorgott, fütyörészve, danolászva haza… De kibékültek, és Ilon is maradt. Maradt, és ismerkedni kezdett a ház szokásaival, erkölcseivel. Úgy sandítgatott, félretartott fejjel, jobbra-balra a szobákban, mint a macska, ha új házba kerül; valósággal mindent megszagolt, megtapintott. Látszott rajta az igyekezet, hogy kérdezősködés nélkül szeretne tanulni, beilleszkedni új környezetébe. Félszemű volt, igen (gyermekkorában az erdőn, egy visszacsapódó tüskés ág sértette meg jóvátehetetlenül szembogarát…), de félszeg egy cseppet sem! Az a jótulajdonság jellemezte, amely a székelyföldieket általában: a munka valósággal égett a keze alatt; beszédében megfontoltság, jó ízű színesség, viselkedésében a magafeltalálás biztonsága uralkodott. Most szolgált másodszor életében. De előbbi helye, faluja jegyzőjénél, a Varjúkáné-féle életiskolájához képest gondolom, legfeljebb óvoda volt.

Ilon tizenhét éves, én tizenöt. Csoda, ha a változatos fenekedések, sanda ellenőrzések e nyomasztó környezetében vigasztalást keresve közeledtünk egymáshoz? S ha ebből az apró jelzésekkel, eldugott levélkékkel, virágszálakkal történő közeledésből szerelem lett? De micsoda szerelem? Egy gyámoltalan, vágyait eleddig körvonaltalan, tárgytalan víziókban kiélő kamasz, és egy szemérmes, érzelmeihez megfelelő szavakat és tetteket még nem ismerő, ártatlan falusi leány szerelme. Valami némajáték alakult ki köztünk, cinkos sorstárstudat. Csak így érthető, hogy Ilon, a viharvert, hétpróbás markotányosnék, bivalymorgású tenyeres-talpas debellák, kacskalábú gnómok és rémondák csinos, hamvas utóda, mártírlélekkel vállalta és viselte mindazt a megpróbáltatást, melyet elődei olykor egy hétig se bírtak elviselni… És még valamit, amitől azokat rusnyaságuk, elesettségük bizonyára megvédte: az állandó szatírlázban izgó-mozgó házigazda kakaskodását és ocsmány mozdulatait! E tekintetben Varjúkánéban láttam természetes szövetségesemet – s alig titkolható örömet szerzett nekem, ha a fáskamrában, mely a cselédszoba közelében, a szuterénben volt, leskelődésen érte tetten a vén huncutot, és seprűvel kergette fel az udvarra, vagy ha a W.C. előtt kapta el, amikor a kulcslyukra hajolva önfeledten adta át magát a kukucskálás gyönyörének… Ezek viharos, kínos jelenetek voltak, persze Ilonnak legkivált, s attól féltem, nem sokáig bírja a számtalan megaláztatást, felmond – vagy Mili tánti küldi el, aljas módon megrágalmazva, szokása szerint. De egy hónap is eltelt – szokatlan hosszú idő, valóságos csillagév a Varjúka-villa gyorsan cserélődő szolgálóinak cselédkönyvében –, és Ilon még mindig egy fedél alatt élt, evett (ha volt mit) és aludt (ha tudott) és szenvedett énvelem. Talán már öt hét is eltelt, s noha tekintetünkkel gyakran omlottunk egymásba – még az arcát sem mertem megsimogatni, még a kezét sem mertem megfogni. S neki is csak annyi szava volt hozzám reggelenként: – Hét óra, keljen fel az úrfi – s már suhant is ki fülledt, ágyneműszagú szobámból, mintha isten tudja, minő veszedelem fenyegetné… Minden éjjel vele álmodtam. Képzeletem első közeli, tapintható tárgyra benne talált, s álmomban olyan cselekedetekre ragadtatott, melyekre nappal, Ilon közelében gondolni se mertem, s szégyelletemben valóságos szörnyetegnek tartottam magam. Azt, amit álmomban pazarló boldogsággal és mesteri gyakorlottsággal, egy minden hájjal megkent szerelmi kalandor módján műveltem vele – a világ minden kincséért sem mertem volna a valóságban is megpróbálni. El-elsunnyogtunk egymás mellett – de lépcsőkanyarban, ajtónyílásban, ha egy pillanatra szemben álltunk, izzott a levegő körülöttünk… És egyszer-egyszer meglátogattak osztálytársaim, barátaim. Te már jóval azelőtt elmaradtál… Ilon a csengetésre kiszaladt a kapuba, ő engedte be őket. Ezeknek a nálam „tapasztaltabb” kamaszoknak nagyot csillant a szemük. – Nekem is éppen ilyent rendelt a doktor! Jó bőr, meg kell adni! – mondogatták, disznólkodtak, faggattak „viszonyunk” részletei felől – s én, ahelyett hogy kirúgtam volna őket, kínosan egyensúlyoztam, hogy pipogyának se tartsanak, de azért Ilonra se úgy nézzenek, mint valami repedtsarkúra… Végül is nem tudom, melyikünk szenvedett többet a másikért. Én a mai napig nyomorgás, szerelmi nyaktörések, társadalmi kudarcok satöbbi miatt együttvéve sem szenvedtem annyit, helyesebben: olyan kegyetlenül, mint akkor, az alatt a másfél hónap alatt. Szenvedtem a vágyakozástól, s a számtalan megaláztatástól, melyet az ő miattam való megaláztatásai fejében, nekem is el kellett szenvednem. Hát még azután!… De nem vágok az események elébe… Nem múlt el nap, hogy a vén huncut ne kapott volna a szoknyája közé, vagy ne mondott volna, bajszát pödörgetve, valami pajzánságot neki. Néha éppenséggel a jelenlétemben! Az erotomániás öregecskét – mai szemmel nézve – nemcsak a kívánatos női lény, hanem a kamasz fiúcska közelsége is birizgálhatta, utóvégre jogosan tételezhette fel, hogy valami zajlik kettőnk között, a mélyben, a homályban. Nemcsak a lány pirulásaiban, hanem az én sápadozásaimban is gyönyörűségét lelte… Így érkeztünk május közepéig, Mili tánti kertje – úgy látszik, a földnek tulajdonosához a mélyben semmi köze – felséges virágokban pompázott-illatozott. Bennem a langyos, illatfelhős esték akcióra serkentették a sokáig sutba kényszerített ördögöt – s néha olyan tüzes vassal perzselt, s olyan ravaszdi módon, hogy a tűz, mely égetett, egyszersmind halálosan gyönyörteli volt. Ilon ilyenkor, képzeletemben, mindig együtt hánytorgott, az ördög kaján örömére, velem. Ilyen állapotomban eshetett meg, hogy valami borzasztó parancsra, egy éjszaka, jóval éjfél előtt, kimásztam a szobám ablakán. A fal volt vagy két és fél méter magas, de szerencsére rovátkos, szegélyes, nem kellett feltűnő cuppanást kockáztatva ugranom. A fal tövében, különféle elvadult díszcserjéket félrehajtva, kandúr módjára lopakodtam az épület körül, arra az oldalra, mely ellentétben a ház déli oldalára eső részével, földszintes volt, pontosabban szuterén. Itt volt, a fáskamra s a mosókonyha közt Ilon szobája, s benne az ágy – ahogy egyszer-kétszer már láttam a nyitott rácsos ablakon át – egy kaszárnyai vaságy, majdnem az ablak alatt. Tenyérnyi rés jelezte, hogy az alvó odabent szintén részesül a rátákban érkező, bolondító virágillatokból… Bal kézzel benyúltam – az egyszerű görfüggöny rozsdafoltos vásznáig, a rácson át; halkan kopogtam, kaparásztam az üvegen, s akadozó lélegzettel kezdtem szólongatni – Ilon! Ilon édes! Én vagyok!… – Valami szöszmötölés hallatszott, ágynyikordulás, talán felült, aztán: – Ki az? – de nagyon óvatosan, nem segítségkérés felhangjával. – Ilon! – mondtam újra, pszt, én vagyok!… – Jaj istenem! – hallottam. – Mi leli, úrfi drága? Nagy baj lesz ebből, istenem – s efféléket mondott, de már egészen közelről, a függöny mögül. Én meg csak Ilonoztam egyre esdeklőbben, s kezem mind mélyebben nyúlkált a függöny redői közt, melyet már ő is igyekezett lárma nélkül félrehúzni. És egyszer csak megfogta a kezemet, sose felejtem el, a bal kezemet, s tenyérrel a keblei közé szorította. A bársonyos tapintású fészekmeleg egész testemet átjárta; néhány pillanatig ott dobogott a szíve a tenyeremben. Jobb karomat is nyújtottam befelé, arcomba a rács éle mélyen belevágott – de a kertkapuban kulcs nyikordult, kilincs kattant, s diskurálva jöttek a mérnökék, talán színházból vagy moziból, mit sem sejtve arról a színjátékról, amely ott kettőnk közt végbemegy. – Jönnek – mondtam –, s csak annyi időm volt, hogy a ház szöglete mögé osonjak, s a fal tövében, a burján és díszcserje közé hasra vessem magam… Nagy lecke volt! Sokáig hevertem ott, s noha a házaspár gyanútlanul tűnt el az előszobaajtóban, nem mertem újra elindulni. Mi törtért volna – mardosott a bűntudat, ha kérlelhetetlen vetélytársam, az öreg jön haza, és észrevesz olyan időpontban és pozitúrában az ablak előtt, mely a házirendbe sehogy sem illik bele… Talán éjfél is elmúlt, amikor bódultan, alvajáró kockázattal kapaszkodtam vissza a szobámba. És másnap már nem az voltam, aki eddig. A kaland valamiféle csodatétel diadalérzésével töltött el – fütyülve indultam a kollégiumba. Fütyültem Varjúkáékra, az egész világra. Megbizonyosodtam, hogy van értelme, célja szenvedéseinknek. Mesebeli, kiválasztott párocskát láttam kettőnkben: boszorkányházba vetődtünk, szörnyű próbákat kell kiállanunk, ennünk a szolgaság kenyerét – hogy antul édesebb legyen a szabadulás órája!… Ilont is alaposan meglegyinthette a boldogság violaillatú éji fuvallata; felelőtlenül dalolgatva tett-vett, jött-ment, ahova a munka parancsolta, s ahányszor összefutottunk, el nem mulasztottuk suttyomban megszorítani egymás kezét – sőt, egyszer lopva, suhanva, az arcát is két tenyerembe fogtam, hogy megcsókoljam – s amikor elkapta, s besurrant a konyhába, mint valami bősz kis kakas, toporogtam egy darabig a homályos előszobában… Sajnos, éjszakáim annál gyötrelmesebbek voltak! Mindig azzal az elhatározással feküdtem ágyba, hogy mihelyt a ház elcsendesedik, indulok – de a vágyakozás és a veszedelem őrlésében végül is elaludtam – és az álomra bíztam a cselekvést. Ez pedig nem maradt el, sőt, talán mert Ilon arcát sem volt képes az álom hűségesen ábrázolni, más, ismeretlen arcú és keblű nők is tolakodtak elém, s lettek bűntársaim. Lepedőm bánta meg – s tanulmányi előmenetelem, mely addig is elég gondot adott nemcsak jóindulatú tanáraimnak, hanem szegény anyámnak is, akit Koni bácsi fontoskodó levelekben az év eleje óta elég sűrűn és fölösen tájékoztatott… De akárhogyis, az élettől olyan rendkívüli ajándékot kaptam akkor éjszaka, hogy semmi sem tudta befolyásolni eufóriás bódultságomat. Ennek tulajdonítom, hogy délutánonként, mikor nagy buzgóságot színlelve leckém és tankönyveim fölé hajoltam – méghozzá Mili tánti felügyeletében! –, már egészen más szemmel nézegettem az öregasszonyt. Szurtos kis varrókosárkával az ölében, kipárnázott karszékébe süllyedve üldögélt, urának felismerhetetlenségig stoppolt harisnyái, alsónadrágjai felett; gyököngetett, el-elbóbiskolt, csak akkor riadt fel, ha okuláréja leesett az orráról… Máskor motyogott magában, talán szidalmazott valakit, az urát vagy Ilont vagy engem – s mintha elfeledte volna, hogy ott vagyok. Fekete-szürke örök-egy ruhájában szinte beleveszett az alkonyatba, a szoba homályába. De ha megpróbáltam egy-két érdeklődő szóval kedveskedni: érdes hangon, ridegen kitért, rendreutasított, lehűtötte barátkozó kedvemet.

Így közelgett el a nagy próbatétel ideje, az a nap, mely a ház minden lakójának próbatétele volt. Mili tánti nagytakarítást rendezett. A szolgálóknak, ebben a házban csakúgy, mint máshol, ez volt a tűzkeresztsége. Én még csak egyet értem meg, karácsony előtt. Ahhoz, hogy ne legyek útban, elengedtek egy délutáni mozielőadásra; Koni bácsi pedig, akinek idegei már a reggeli órákban felmondták a szolgálatot, egész napra eltűnt, s csak este dülöngélt félrecsapott kalappal, jó pityókosan, haza.

Borzasztó rázkódásra, dübörgésre riadtam fel, azt hittem földindulás. De nem az volt, csak Mili tánti ez alkalomra előkerített óriás termetű bejárónéja, nekigyürkőzve, fején cigányosan hátracsapott kásmírkendővel, óriási fapapucsban, éppen rángatta ki a szőnyeget a súlyos ebédlőasztal alól. A százkilós nőnemű gránátos vaskos lába alatt csak úgy zengett a padló. Hol a nyomában, hol előtte Mili tánti: szintén nekigyürkőzve, kezében tolluseprűvel, sisakszerű rossz kalappal a fején, valóságos hadra kelt állapotban. Ilont is megpillantottam fürdőszobába menet; csak egy kis háziszőttes lenvászon ing, kurta alsószoknya rajta, s gyönyörű, fehér nyakán az a kis rövid gránátpiros kettős üveggyöngysor… Seprűvel, portörlővel felszerelve hajlongott az előszobasarokban, szoknyája hátul magasra felkapott. Nem sokáig gyönyörködhettem: a nyitott ajtókon át valaki valahonnan észrevett volna. Gyorsan szedelőzködtem, reggelimet bekaptam, s rohantam a kollégiumba, jó messze a már javában tomboló pokoltól. Déli egy órára azonban az éhség hazakergetett. De mire? Akkorra már valósággal elszabadult a pokol, s egyforma dühvel tombolt a ház minden zugában. Egymásra rakott székek, asztalok, nyitott ablakok, szélcsapkodás, zuhanások, csörömpölések, rikácsolások innen-onnan, vezényszavak, civakodás. Egyszóval amolyan valódi százszázalékos nagytakarítás. Ebédszerű hidegétel azonban a kamrában, tálcán, szépen, ügyesen kikészítve: – Ilon keze nyoma! A kertben elfogyaszthatom, s aztán csak tanuljak tisztességesen, és el ne csavarogjak. – Körülbelül ez volt a veleje a Mili tánti rám vonatkozó rendelkezésének. Csak egy pillanatra láttam: mint a járványok megszemélyesítője a régi krónikákban, rongyokba bugyolált, őrült némber – nyomában halál és kétségbeesés… Egy szerszámkamraszerű, nyitott fabódé, melyet valaha lugasnak tákolt össze valaki, s még ki is faragta szépen a bütűjét, lapult ott, bozóttal benőve az alsó szomszéd tűzfala tövében. Észkos, nyirkos zug volt, ritkán látott napot. Rozsdás bádogfedelén, a lécek alatt tollpihékből, pamutfoszlányokból, madzag- és fűdarabokból összegubancolt kicsüngő verébfészek. Fölötte s kétoldalán hatalmas, irdatlan mogyoróbokrok, bent dülingélő kecskelábú kerti asztal, előtte kimustrált nádszék – s öntözőkanna, ásó, kapa, gereblye a sarokban. Két-három könyvvel, füzettel – és a Tengerszemű hölgy-gyel felszerelve, ide húzódtam be a vihar elől. Telt-múlt a délután. A hatalmas puffanások, csörömpölések, csapkodások, mintha csendesedtek volna. Talán tanultam is már valamicskét, hogy végre nyugodtabb lelkiismerettel olvashassam Jókait – amikor fejem fölött kipattantak az ablaktáblák, hátracsapódtak; a támadt léghuzat a kertbe tollseprűből kihullt pihéket és papírdarabokat sodort, és magasan a fejem fölött megjelent Ilon szoknyája és lábaszára. Ablakmosás! A kandi férfi- és fiúszemek ősi zsákmánya: szellős szoknyájú nők legeldugottabb testrészének leshelyből való megpillantása… A kandikálásban, vidéki kamasz, nem voltam éppen kezdő: mindig valamelyes siker koronázta – és vajmi kevés kockázat járt vele. De most első szerelmem tárgya kínálkozott potya prédául – nem akárki ismeretlen. Borzasztó izgalomban dugdostam ki a fejem a lugast elborító mogyorólombok közül.

Ezek az ablakok voltak a legmagasabban – alattuk a legmélyebben a talaj, ez esetben óriási, találomra egyberótt palalapok, köztük itt-ott pipehúr, portula s egyéb eltévedt, szél hozta burján és virág. És most Ilon vaskos, rózsaszínű lábikrája – négy-öt méterre a fejem fölött, s az ide-oda lengő vászonszoknyácska látványa, ahogy a párkányon terpeszállásban, magasra nyújtott karral mosta a felső ablakot – a mennyország látványával felért! Az ördög tüzes csiklandozásának bárgyúboldog vigyorral engedtem át magam – mintha mindjárt beteljesülne valami, amire a világ eleje óta vágyakoztam… Időtlen, mérhetetlen volt ez az egzaltáció – míg egyszer csak meg nem pillantottam Ilon halottsápadt arcát! Valami sárga visszfény vetődik rá – próbáltam megmagyarázni –, s attól olyan, mint a halál. De ahogy másodszor, harmadszor is kihajolt, az ablak síkján kívül, már nem áltathattam magam: valódi sápadtság volt, s oka vagy a kimerültség vagy a halálfélelem. A mutatvány, majdnem az eresz alatt, egy akrobatánénak is becsületére vált volna. Reszketni kezdtem Ilon életéért. Hol volt már az ördög csiklandozása? Első ép gondolatom az volt, hogy jelt adok, s arra kényszerítem, hagyja abba – de ezzel megijeszteném, s zavarában, hogy kukucskáltam, bizonyosan lezuhanna. Egyébként is Mili tánti fekete-szürke bagoly alakja szakadatlanul az ablak közelében settenkedett, vékony porolórúddal mutogatott hol egy verébpiszokra, hol egy pókhálóra, s ha jól láttam, még ösztöke gyanánt is használta, hogy szaporább munkára serkentse a leányt… A felső ablakkilincseknél tartott, szidolos üveg a fél kezében, rongydarab a másikban, csiszkirálta a rézrozsdás, formás kis fémrudacskákat. Vértelen keze, a sok felfelé tartásban, egyre erőtlenebbül húzgálta rajtuk a szürke rongydarabot, amely után száraz, piros flanell következett. Tudtam, hogy még két ablak van hátra… Az idő most már, ebben a rémületes várakozásban vált mérhetetlenné, örökkévalóság-keserűvé. Önmagát százszorozva, végtelen lassan telt, hogy már alkalmi könyörgésemet századszor ismételhettem, szó szerint, s egyre unottabban, reménytelenebbül – s rég nem törtem a fejem, hogy mit is tehetnék. Ilon, egy újabb vezényszónak engedelmeskedve, egészen kilépett, s az ablak külső sarkában meggyűlt, veréb tollpihékkel, száraz levéllel belepett pókhálót igyekezett rongyával elérni, eltüntetni. – Meg fogunk szökni, motyogtam magamban eszelősen, megfogadom, édes jóistenem, hogy elmegyünk innen, én pincérnek állok, Ilon mosogatólánynak, ugyanabban a szállodában, ahogy a múltkor egy amerikai filmben láttam – világgá szökünk, csak segítsd meg őt, édes jóistenem!… Körülbelül itt tarthattam, amikor trágár, kaszárnyai káromkodás harsant a fülembe, és mielőtt hátrafordulhattam volna, úgy hátba vágtak valamivel, hogy előrebuktam. Lapockám és gerincem közt ért az ütés, nagyon súlyos tárggyal, hogy csontom vagy inaim reccsenését is hallottam, és egy-két pillanatra minden elsötétült a jobb szemem előtt! – Megvakulok én is, mint Ilon, cikázott át a gondolat –, de annyi erőm még volt, hogy hátranézzek, mielőtt elesném. De nem estem el – talán a dühtől, mely elöntött, sőt vadul néztem körül valami kézbeliért, kőért, deszkadarabért, akármiért, hogy visszaüssek. Felemelt furkósbotjával Koni bácsi állt velem szemben! S én teljesen tehetetlenül, fájdalomtól, dühtől remegve hallgattam iszonyatos gorombaságait. – Leskelődni, azt igen! De tanulni nem! Össze is töröm a csontodat, taknyossa! – üvöltötte, és jött-jött felém, azzal a gyökérbottal. Hogyan lephetett meg – nem tudom. Talán nem hallottam az utca szekér- és autóbuszlármájától, amikor mögém lopakodott – vagy már eleve ott lapult a közelben, jól tudván, mikor kerül sor az ablakmosásra – s a látványra, melyre ki tudja, mióta fente a fogát? – És másodszor és harmadszor s ki tudja, hányszor is ütött volna, részeg, félőrült állapotban, ha –

Hátam mögött sikoltás, jajkiáltás majd zuhanás, hogy megrendült a laza kerti föld, ahol álltam. A bot lehanyatlott; ádáz ellenfelem nagyot horkantott, az óriásnő derékig kihajolva mutogat, szája tátva, lélegzetet se kap, pedig kiáltani akar – és csak mutogat, lefelé, a palás ösvényre; hóna alatt Varjúkáné főkötős feje; magas, vékony jézusmáriákat ereget kigúvadt szemmel, borzasan… Ilon sehol – azaz valami rezeg, mocorog ott a magasra nőtt házalji burján, elvadult virágok között, egy fehéres folt csupán az inge, a szoknyája – és aztán láttam a fejét is félig arccal a földön, félig maga alá tört jobb karján; a kicsi piros gyöngyszemek szertegurulva, vércseppek módján a köveken, a füvön. Bal keze meg-megrándult, fejét is emelgette, majd tompa koppanással ejtette vissza.

– Meghalt?

– Nem, nem halt meg – hirtelen kiröppent kérdésemre, mely révült emlékezésének medréből kizökkentette, M. barátom ingerülten válaszolt. Legszívesebben abbahagyta volna; talán kimerültség fenyegette: szuflájából eddig futotta. Annyit azonban kiszedtem belőle, hogy – e voltaképpeni végkifejlet után – Ilon klinikára került, vállperec- és bokatöréssel. Ő maga azzal a rettenetes élménnyel a lelkén s a botütés sajgó daganatával, egy osztálytársához menekült, mindenét hátrahagyva. Itt is húzta ki a tanév végéig, anyja hozzájárulásával. A bukástól a geológia-tanárnak közbenjárása mentette meg. A következő tanévre a zilahi kollégiumba került, bennlakónak. Rabtartói nagy bajba keveredtek a baleset miatt. Eleinte őt próbálták megtenni bűnbaknak, de végül belátták, hogy ha belekeverik és rájuk vall, nagyobb bajba kerülhetnek. És mi lett Ilonnal? Meggyógyult ugyan, de bal lábára megsántult, és félvállas lett talán a sebtiben végrehajtott műtét miatt. Így sorakozott be Varjúkáné csámpás, csonka-bonka szolgálóinak láthatatlan s egymással nem érintkező menetébe. Mit használhatott szegénynek a megítélt kártérítés?… Örökre eltűntek egymás szeme elől.

A sírnak szó nélkül hátat fordítottam, s indultam volna lefelé. De szemem sarkából láttam, hogy M., amint felállt, kalapját lassú kanyarító mozdulattal leveszi, maga elé tartja, kezét összefogja, s lehajtott fővel bámul maga elé. Imádkozik egy elkárhozott lélekért? – tűnődtem. – Vagy csak ilyesmit motyog magában: – Bocsáss meg, öreganyám, tudom, hogy holtakról jót vagy semmit – de hogy a gyanútlan temetői andalgókat félre ne vezesse farizeus sírfeliratod, el kellett mondjak egyet-mást terólad. Miheztartás végett – pro memoria.

Két régi csók

Lukrécia különben is a világ legrosszabb betege volt. Most aztán, hogy a városban már idestova három hete grasszált a kolera, s ő talán csak náthában – vagy valami más, jelentéktelen s minden járványtól független női nyavalyában – kornyadozott, azt hitte, joga van az urából egyenesen ispotályszolgát csinálni. Indár már harmadnapja valóságos rabja volt nyűgös asszonyának. Valamiért minduntalan ugrania kellett. Lukrécia még az ételt is csak akkor fogadta el, ha az ura adta elejébe, s nem a cseléd. Ama nők közül való volt, akik eredendően kicsinyhitű természetüknél fogva minden áldott alkalmat megragadnak, hogy a férjük vagy általában: a férfiak irántuk mutatkozó hajlandóságát, készségét megpróbálják, mintegy női értékességüket esetről esetre ellenőrizvén… Indár győzte, amíg győzte; de ma estére elfogyott a béketűrése. Alig-alig tudta fegyelmezni magát. De Lukrécia semmit sem vett észre, sőt még most, késő este is egyre kérlelte, hogy hegedüljön neki, úgy mint mátkaságuk idején; az elkezdett regényt is abbahagyta, nyugtalanul hánykódott az ágyon, fejét, szeme gyökerét fájlalta, s keserveseket sóhajtozott; hol becsukatta, hol ismét kinyittatta urával az ablakot. Indár végül is megsokallta, s hogy ürügye legyen szobájába vonulni, gondterhesen kezdte tömködni hatalmas, kúp alakú, hosszú szárú cseréppipáját. Célját elérte: Lukrécia egy kis ideig szó nélkül tűrte, csak a szemét forgatta rémületesen, s mind sűrűbben, nyögősebben sóhajtozott. Végre megszólalt, élesen, fájdalmasan:

– Menjen, menjen, ne is lássam! – Átlátszó erezetű, vékonyka kezével idegesen csapdosta a paplanát. – Maga nem törődik velem! Pedig tudja, halálom a pipafüst, egyenesen halálom!

Indárnak csak ez kellett; fancsali kutyatekintettel kért engedelmet a figyelmetlenségért, s szívében a szabadulás örömével, boldogan, mint kicsengetéskor a diák, szobájába vonult. Az ablakot kitárta, felugrott, félig ráhevert a széles párkányra, s hogy a beáramló friss levegőt ne rontsa, azonnal eloltotta a pipáját. Az este megérte. A Mikó-kertből valóságos erdőillatot hozott a szellő, de olyan erőset, hogy az ember szinte azt hitte volna, valami nagy páfrány borul rá. A szomszéd kapualjban a szolgáló éppen akkor ülhetett szeretője ölébe, mert még helyezkedtek, izegtek-mozogtak a nagy kapukövön, suttogtak és vihogtak. M. gróf házából, az emeleti részből csillagok felé tekerőzött az oboaszó: a vén koloritos német nevelőnő muzsikált. Hogy irigyelte azt a legényt! (Nem annyira a babájáért, mint inkább a bátor kalandért, a kapukőért, az éjszaka sok ígéretéért.) Övé a mennyeknek országa. De még azt a különc öreg hölgyet is irigyelte, aki, íme, így át tudja adni magát valami eszményi szórakozásnak. A világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát. Ha a járvány, az iszonyú kolera most, ebben a szempillantásban hatalmas, őrült koldusasszony képében, ahogy többször látni vélték, megjelennék a háta mögött, hogy elvigye, nem ijedne meg, nem bánná. Házasságának úgysem lehet jó vége. Már kétesztendős házasok, de az ellenségeskedés nemhogy csökkenne, hanem napról napra dagad, s mind piszkosabb hullámokat vet köröttük. Itt már csak az segíthet, ha egyikük meghalna. A másikból még ember lehetne, talán… ha ugyan a halott emléke engedné. Éppen ezért bár ő halna meg inkább, úgysincs az életben semmi keresnivalója… Csak valaki mondaná meg egyszer, hogy nagy boldogtalanságuknak mi az oka? Hogy voltaképpen melyikükben van a hiba; benne-e vagy Lukréciában? Bár volna valami hivatalos rangú vénember a városban, kuruzsló vagy tudós, vagy jönne valami garabonciás vándor, s verné fel csillagos sátrát a Trencsin téren, hogy legyen akitől megkérdezné: hol fészkel a baj? A szerelemnek, a házasságnak, a lelkinyavalyáknak mért nincs a városban, sőt hetedhét országban sem valami orvosa? Sajnos, ilyen hivatalt – civilizáció ide, civilizáció oda – még a tizenkilencedik század második felében nem volt képes megszervezni a társadalom. Pedig, ha jól meggondoljuk, a lélek békessége vasútnál, elektromosságnál, hangátvitelnél sokkalta fontosabb… Mi is történhetett a házasságban Lukréciával? Micsoda megrendülés érhette, hogy ilyen gyökeresen megváltozott? Amikor az oltárhoz vezette, csak egy Lukréciát ismert: egy szorgalmas, tisztességtudó, de nem álszemérmes, könyvvel és kottával barátkozó, nyiladozó lelkű, piros arcú hajadont. De – alig egy hónapra az esküvő után – mintha sohasem lett volna, úgy eltűnt ez a délibábalak. Helyében szürke, könnyesővel és búpárával fenyegető felhő maradt, csalódott (de miben, miben, az Isten szerelmiért?), fájdalmas, sötét terveket szövögető asszony. Mintha még a szójárását, a haja színét is kicserélték volna. Huszonhárom esztendős volt, de már őszült. Hát az a bizonyos fiziológiai élmény némely esetben valóban képes létrehozni ilyen mindenestül való változást? Íme, ez volt a veleje Indár ma esti s egy jóidőtől fogva mindennapos, gyötrő elmélkedésének. S elméjének erről a keserves sóhajtások közepett taposott útjáról (olyan mélyen járt benne, mint a kerék az egykori római út nagy, kivájt kockáin, Torda felé) még ez a városra és országra zúdult tizedelő nyavalya sem tudta eltéríteni.

De egyszerre mit nem hall? Kétszer-háromszor azt a régi füttyjelet, amelyet kolégyista korában használtak volt, ő s a barátai. S ez a nem éppen cinketorokra valló füttyentés lelke hideg teléből rögtön tavaszt fakasztott. Erősen kihajolt az ablakon, s belekémlelt az utcahomályba. A fütyülő alak éppen a kapuban szerelmeskedő párocskához ért, s megszólalt, borízű hangon:

– Hát nekem nem adtok?

A legény valami csúfat válaszolhatott, mert a borízű hang most még mélyebbre szállott:

– Csend legyen, pimasza, amíg finom vagyok! – s már ott is volt Indár ablakánál. S mielőtt beugorhatott volna, hogy elébe szaladjon, a látogató megragadta a karját, s így suttogott neki, nagy óvatossággal:

– Megállj, te tinó! Ne utáltass meg még jobban Lukréciával! A múltkor is lehordott, mondván, hogy mindég én cipellek el… Arról van szó, hogy Gál Zsiga béjött, tegnap temette el a nagybátyját, jócskán örökölt (lám, mire nem jó a kolera!), s most rendez egy kis kutyaütést, sub titulo halotti tor… Szóval, kusti, szó se legyen, jössz vagy nem jössz?

– Várj egy cseppet, hadd gondolkozzam… – gyámoltalankodott Indár, pedig úgy örült a dolognak, mint varjú az akasztófának. Magában már azonnal, Gérecz Gerő első szavára, döntött – de valami visszatartotta az örömnyilvánítástól; talán attól tartott, hogy nyílt örvendezéséből a jó szimatú cimbora egyenesen az ő rabállapotára következtetne, s akkor ismét vége-hossza nem volna a sok agglegény-szemrehányásnak. Indár tehát nem sokat ellenkezett, s annyit is inkább csak a látszat kedvéért, meggyőződés nélkül. Aztán egypár percig azon tanakodtak, hogy mivel is köthetnék be Lukrécia szemét. Gérecz Gerő nagy mester volt a nőknek való hazudozásban; most is ő eszelte ki a mesét, amellyel aztán Indár sunyítva és alamuszi módon a felesége ágya elé állott: a kollégyomi fizikaprofesszor újdonatúj, Bécsből hozatott csillagvizsgáló távcsöveit ma próbálja ki; ma szépen látható a hold is, mért ne menne hát, ha kedves volt professzora hívatja? Majd ha hazajön, elmeséli, mit is látott a holdban; ha lehet, letör belőle egy ökölnyi darabocskát, mert amint hírlik, a nagyobbik látcső olyan közel hozza a holdat, hogy az ember szinte nyújtaná utána a kezét…

Gérecz ezalatt szépen bemászott az ablakon, gyakorlott mozdulattal elővette rejtekhelyéről a bundapálinkát, s csak úgy az üvegből, nagyokat kortyintott belőle. Beleeresztette magát a karosszékbe, rezes kardját, melyet éjjel-nappal, mihes- és ünnepnapon egyformán délcegen viselt s le nem tett volna egy hatlovas hintóért, csizmás lába közé vette: elterpeszkedett, s ágaskodó, kackiás bajuszkáját olyan keményen pödörgette, mintha bolhát ölne. Tudta ő, mi zajlik odabent: noha kissé izgult, nagyjában biztos volt az ügy kimenetelében. Nem először menti most meg Indárt az unatkozó, világfájdalmas, búvalbélelt asszony karmaiból.

Indár már a búcsúnál tartott. Már-már azt hitte, túl van a nehezén, s éppen lépett egyet nagy óvatosan hátrafelé, amikor Lukrécia fehér, kék eres keze hirtelen utána nyúlt, s belekapaszkodott a kaputrokkjába.

– Ugye, nem marad sokáig? Ugye nem iszik, nem szivarozik? Ígérje meg, ígérje meg, Indár lelkem, hogy nyugodt lelkiismerettel csókolhasson meg, mihelyt hazajön!

Mert ilyen megegyezés volt érvényben közöttük, már idestova másfél év óta. Indár bárhol is járt este vagy napközben, hazajövet, miután kalapját, botját elhelyezte a fogason, szájon kellett csókolja Lukréciát. Ez a szertartás látszólag csak a szivar- és italtilalom megtartásának ellenőrzését szolgálta, a valóságban azonban máshol volt a gyökere. Lukréciában ugyanis babonás erővel élt a hit, hogy az idegen női illatok és ízek felfedezésének félelmében még csók erejéig se meri őt megcsalni az ura. Mert akármilyen sok rosszat feltételezett róla, de azt már mégsem, hogy képes legyen egy idegen asszony nyálával az ajkán, hitvesének ajkát illetni… Ilyesmire akkora elvetemültség szükséges, amekkorára az ő Indárja nem, nem lehet képes.

Indár, türelmének utolsó megfeszítésével, fogcsikorgató gyengédséggel fejtette le kabátjáról a görcsösen megkapaszkodott, szívós kezet, megsimogatta, még gügyögött is neki, csókjával illette kékesfekete hajjal koszorúzott homlokát, s már azt se tudta, hogy tetézze szavakkal is nagyfene fogadkozásait. Elillant, s az ajtóból intett még néhány röpkén forró csókot neki:

– Aludj jól! Aludj jól!

Lukrécia – mint mindig, amikor Indár nélküle ment el valahová – úgy nézett utána s úgy kapaszkodott belé tekintetével, mintha sohasem látnák többet egymást. Még utána lehelte, hagyakozólag:

– Ugye, gondol majd rám, amikor a holdat nézi! Gondoljon rám erősen, Indár!

Noha Indár éppen torkig volt már a búcsúzás nagyjelenetével – mindég ezzel a formulával búcsúzkodtak –, a békesség kedvéért szeretett volna még válaszképpen valami nagy Istenhozzádot rebegni. De egy erős marok megragadta a gallérját, egy másik a nadrágját, s hanyatt-homlok elrángatta a félig nyitott ajtó küszöbéről. Ki lehetett más, mint Gérecz cimbora? az ajtót becsapta, s dühösen, szeszt gőzölve sziszegte az arcába:

– Papucs, papucs! Kellett neked házasság! Nyavalyás, ugye, megbántad!

– Mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett – vallotta meg Indár, mivelhogy a búcsúzkodás kínos, hazug szcénája végleg felbőszítette Lukréciára. Hogy az ember már sose tudjon egy Istenveled Kapuzábéval kifordulni a saját kapuján! Hanem mindig licitálni kell, mindig hazudozni. Azért se bánta meg válasza nyerseségét, sőt még gyönyörködött is magában a szomorú állapotát kifejező hasonlat plasztikus voltán.

Ahogy a verandaajtón kiléptek az udvarra, eperfa alatti házikójából elősompolygott, s mormogva közeledett feléjük Kiaz, Indár öreg fekete kopója. A máskor oly barátságos, jóindulatú állatot nyilván Gérecz kitoppanása zavarta meg: el nem tudta gondolni, honnét kerül ide ez az ember, amikor ő itt strázsál az udvaron, ha alszik is, csak fél szemére – s a kapun egy lelket se látott bejönni. „Hát már igazán ilyen hasznavehetetlen öreg kutya volnék?”

– Itt maradj – bökött a küszöbre Indár –, vigyázz asszonyodra.

Tréfásan mondta, de Gérecz jó orra nem rosszul orrontotta, hogy barátja komolyan gondolja: nem egészen bízik neje hűségében; ezért helyezi küszöbére, jelképes sorompónak, a hűséges, fekete kutyát.

A kopó rögtön engedelmeskedett, s forogva, tapogva kereste magának a legjobb elfekvést. Otthagyták, abban a meggyőződésben, hogy ezúttal nem fogja unni magát: egész éjjel azon fogja törni azt az okos, forradásos fejét, hogy a kardos ember miként került be az ő tudta s engedelme nélkül a házba.

– Aztán kusti, rám ugyan ne fenekedj – förmedt rá Gérecz –, különben eligazítom a bajod! Nézze meg az ember! – s mérgeset toppantott előtte; a sunyító kutyától mindjárt Indárhoz fordul: – Látod, pajtás, így kell bánni az asszonyokkal is. Ez annak a módja. Nem cucikám-mucikám s miegymás.

– Az asszonyokkal igen. De próbálnád csak meg az Asszonnyal!

– Hát én meg is – s elkezdett hetvenkedni bevált fogásaival, hathatós nőidomító módszerével. Indár mindezt már könyv nélkül tudta. S azt is, hogy barátja nem túloz, nem nagyít, csakhogy: könnyű neki, akinek életében csak pesztrákkal, szakácsnékkal, legjobb esetben kocsmalányokkal volt dolga. A donjuanságnak nemegyszer rossz ízlés vagy igénytelenség a titka. Gérecz hőstetteit és kalandjait tehát kellő értékükre csökkentve nézte, s tudta jól, módszereit minő helyzetekre értse. De próbálná csak meg ez a kapcabetyár valami úrihölggyel! Olyannal, akinek nem imponál a szablya, az atilla, a ráncos csizma, mert nem egy felettük álló társadalmi osztály felségjelvényei. Ha Gérecz egy kicsit csiszoltabb volna s egy kicsit igényesebb, szerencsével halászhatna a feltörekvő polgárság zavarosában is: a hirtelen gazdagodó iparosság és cím, rang után rohanó hivatalnok osztály, amelynek még ebnél a nemeslevele vagy már annál se, szíves-örömest fogadja egy nyilvánvalóan nemesember leereszkedő udvarlását; csak az a feneség, hogy ennek a társadalmi rétegnek házasságon kívül megkörnyékezhetetlenek a hölgyei… Ezeknek már csak színészek és világjáró muzsikusok imponálnak. A borvirágos orrú, mokánykodó Gérecz jól tudja, mért nem kereskedik ezen a tájon.

– Az asszonynak is éppen úgy kell a korbács, mint a kutyának. S ha én mondom, elhiheted, nem az ujjamból szopom, amit mondok, vagy mi. Meg kell alázni őket! Mondd: csókolta-e már asszony vérző ajakkal a kezedet!

Indár elgondolkozott. Gérecz szavai erős nyomot hagytak a lelkében. Eszébe jutott, hogy az orvostudomány valóban számon tart beteges hajlandóságú nőket és férfiakat, akik különféle testi szenvedésben, a megaláztatás változatos fajtáiban lelnek gyönyörűséget. Ezek aztán talpnyaló szolgái lesznek megalázóiknak, boldogan oldódnak fel a megaláztatásban. Hátha Gérecznek van igaza? Hátha Lukrécia ezek közül a szörnyetegek közül való? Holnap, úgy van, még holnap végére jár a dolognak…

Gérecz a Szén utcán véges-végig egyfolytában beszélt. De Indárnak utóbb már nem fogott a figyelme. Mind a holnapi próbatételen járt az esze. Azonkívül már kezdte megelégelni Gérecz becsmérléseit; minél leplezetlenebbül ócsárolta a házasságot és Lukréciát, annál becstelenebb embernek érezte magát, amiért mindezt tűrnie kell – tűrnie, mert minden jel szerint Gérecznek van igaza. Az ő házassága az átlagosnál is rosszabb; ne csodálkozzék, ha az emberek megérzik, s tiszteletlenebbül emelik meg előtte a kalapot. Némelyik házasság, mint például az övé is, nemhogy javára szolgálna a társadalomnak, hanem éppen kárára, ártalmára van. Két ember, aki valami megfejthetetlen tévedés folytán összegabalyította élete szabad fonalát, s gyűlölködve érzi, hogy többet ki nem vághatja magát, egymást nem szeretvén, az életet, a társadalmat sem szeretheti; nemzetének kártékony élősdijévé válik. A nőkre nézvést még hagyján, nem olyan tragikus a dolog: ők, születésüktől fogva hajlamosabbak a megalkuvásra, jelentéktelenségükről alkotott hitük igazolására: őszülésre, világtól való elbújásra, korai halálra. De mi lesz a férfiúval, aki valaha nemzetéért élőnek, fejében nagy terveket forgatónak tartotta magát? Az a kérdés, hogy ki meddig bírja, ki mikor szökik meg életbe vagy halálba. Mert egy időn túl aztán hiába kísérleteznék. Betelt felette a törvény, mely következőképpen hangzik: minden férfi annyit veszít súlyából, amennyit az általa nőül vett asszonyállat rossz tulajdonságainak súlya nyom…

Gérecz ezenközben úgy belemelegedett a példálózásba, hogy mire a Piacra értek, éppen a hatodik fehérnépnél tartott. Ha tudta volna – mesélte röhögő öniróniával –, hogy annak a „szukának” mekkora a lába, sohase kacsintott volna rá, s nem tett volna neki a pult mögé ajánlatot; de mire észrevette magát, már késő volt: a nagydarab menyecske éppen mászott be az ablakán, s ő, hogy segítsen, kezében tartotta irgalmatlanul hatalmas lábát; akkora volt, mint egy gránátosé. Az illúzió természetesen odavolt; de ő úriember, s kénytelen-kelletlen, állott a szavának…

Kiértek a Piacra. A hold most kelhetett fel, mert a Trencsin tér irányában mintha Torda égett volna, egyre nagyobb magasságig vöröslött az ég alja. A templom körül forgó örökös szél hirtelen erős, majdnem tüdőcsípő füstöt csapott az orrukba. Mintha valahol szurkot égetnének. Indár Géreczre nézett, a jurátus is erősen fintorgatta az orrát, s kisebb káromkodás után így szólt:

– Tán nincs tűz valahol?

– Még csak az kéne, minden tetejébe! – mozgatta orrcimpáját Indár, de mélyen, lelke legsötétebb zugában alig tudta elfojtani egy szörnyűséges óhajtás szikráját: bár égne le a város, velük együtt, mindenestül… Aztán sokáig kietlen töprengésben, némán haladt Gérecz oldalán, mint aki fertelmes ösztönbeli dolgon kapta rajta magát…

Ahogy befordulnak a Belmagyar utcába, az a szag még erősebben csapja meg az orrukat. Mintha gyantás deszka égne.

Egy kis kitérőt tesznek: Gál Zsiga lelkére kötötte Gérecznek, hogy Iszlay Sándi nélkül ne jöjjön vissza. Most hát Iszlay lakása felé tartanak, aki is itt lakik, mindjárt a Belmagyar utca elején, egy rettentően régi, emeletes házban. Amikor a ház kapujába érnek, Indár noszogatni kezdi Géreczet:

– Eredj csak, eredj, mi a csudának menjek fel én is? Utóvégre még nem vagyunk puszipajtások. Megvárlak.

De Gérecz erőszakoskodik, mondván, hogy Iszlayval nem bír az ember egyedül, nehezen mozdítható el cimbalma mellől… erőnek erejével kell róla lefejteni. Most nem lesz könnyű dolog – s felemeli az ujját, figyel.

Valóban, a pinceszagot lehelő, boltozatos kapualj, melynek falába koronként címeres köveket illesztettek változó tulajdonosai, libegő, bársonyos szárnyon suhanó muzsikát bocsát a sötét utcába. Gyönyörű dallam, csupa balzsamos szépség, önmagán felülemelkedő szomorúság, s Indár arra gondol, hogy ha most nem ezzel a kérges lelkű Gérecczel, hanem egyedül volna, sokáig elálldogálna a kapu előtt, s hallgatná, hallgatná a muzsikát.

– Bolondja! – töri meg az áhítatot Gérecz. – Ő maga találja ki a nótáját. A magamaga cigánya.

S azzal neki a kapunak, s csak úgy, csizmája orrával, benyomja. Megfogja Indár csuklóját, s kezdi húzni maga után. Hát csak itt erős igazán az a füstszag. Mintha bent az udvarban égne valami. S ég is, ég valami. Hátul, a fáskamra s az árnyékszék között, a szomszéd ház falának tövében, hatalmas máglya pattog, ropog: nem lánggal ég, inkább csak senyvedez, inkább csak füstöt ont. Nem is csuda: zöldágból, burjánból rakta valaki, s csupán élesztőnek vetett közéje néhány fenyőágat. A szél ide-oda csavarja a füstöt, fel s alá, jobbra-balra rángatja, s egyszer alaposan az arcukba csapja. Az udvari lépcsőn éppen lefelé botorkál valaki. Szemüket törölgetik, orrukat fújják, sietnek a tornác alá. A lépcsőfeljáróból hatalmas, fekete ruhás öregasszony sirül ki, hosszú karó a kezében, egyenesen a tűznek tart, néhányszor körüljárja, mintha támadásra alkalmas rést keresne, aztán emelgetni kezdi a nyirkos vesszőket, hadd kapjon beléjük jobban a láng. Mintha közbe-közbe mormogna is valamit.

Gérecz nem állhatja meg, hogy rá ne ijesszen:

– Mit süt itt, Póli néni?

Póli néni, Iszlay házvezetőnője, elszegényedett Alsó-Fehér megyei nemesasszony, még szebb idejében került Iszlayékhoz: Sándor apjának szegről-végről rokona volt, ő akarta kiházasítani. Aztán elkövetkezett a januári tragikus éjszaka, csak Pólinak sikerült, a kicsi pólyás Sándival a karján, Tordára menekülnie. Azóta nem hagyta el, anyja helyett anyja volt.

Gérecz nyers hangja megrezzentette, s mint akit valami titkos műveletben zavarnak meg, rosszallóan, a lilás lángtól elvakítva, fürkészett a tornác alá, s a tűzpiszkáló karót fenyegetőleg megemelte. Gérecz azonban előlépett, s erre az öregasszony vonásai egyből megszelídültek.

– Jaj, be megijesztett, lelkem – mondta, s most már nyugodtan piszkálta tovább a tüzet.

– Igazán, mit mível itt, Póli néni? Tán csak nem maga akar beleülni?

Úgy látszik, ezt a tréfába burkolt boszorkányvádat zokon vette, mert ismét az előbbi zordsággal felelt:

– Hagyjanak engemet, menjenek dolgukra! Nem lássák, hogy a ragadó mérget kergetem?

A cimborák összenéztek.

– A kolerát? – áll elő Indár is a homályból. Eszébe jut egy újságbeli közlemény, amelyben azt olvasta, hogy a régiek a nyavalya ellen, itt Erdélyben is, fenyőtüskét, kénkövet s mindenféle füvet égettek. Ez az öregasszony nyilván a második járványt éri meg, s most egykori tapasztalatait hasznosítja.

– Sándihoz jöttünk. Felmehetünk-e? – kérdezi Gérecz.

– Hásze má mé ne mehetnének? Eppeg jó, hogy jöttek, me má déltől fogva mind-furt klimpíroz! Még a vacsoráját se ette meg. Menjenek csak, menjenek lelkem.

Nekivágnak, s botladozva, káromkodva felérkeznek az előszoba elé. Csendes kopogtatás után benyitnak; a keskeny, hosszú helyiséget a nyitva hagyott konyhaajtón át gyertyafény világosítja; a léghuzatban táncoló láng a fejük felett meredező szarvasagancsokat, kitömött sasokat és fajdkakasokat óriási, lobogó árnyékokká nagyítja; mintha megelevenedtek volna.

A belső ajtó előtt, még az előszobában, Indárt szorongás fogja el, s legszívesebbem meghátrálna. Nem minősíti-e majd Iszlay ezt a látogatást tolakodásnak? Mert – noha Iszlayval többször mulatott egy társaságban legénykorában – nemigen tudtak felmelegedni, hiába érzett ő maga vonzalmat a fürtös fejű, à la romantique frizurás művész iránt, s hiába tartotta számon létezését, úgyszólván gyermekkora óta. Egy alkotó munkájában késő este megzavart művész talál-e majd mentséget két polgárember okvetetlenkedő látogatására?

Most már egészen közelről hallatszott a muzsika.

– Pszt, pszt, – intette Géreczet; legalább ne olyan szeleburdian!

Lábujjhegyen nyitottak be a szobába. A küszöbön Gérecz, a nagy vitéz, megtorpant, Indár, aki fejjel magasabb volt nála, nyakát nyújtogatva kezdte fürkészni a hőkölés okát, de egyelőre, azonkívül hogy a szobában világosság van, egyebet nem látott. A muzsikaszó azonban nem innen, hanem beljebbről hangzott. Végre Gérecz nagy bőszen nekivágott.

De alig lépett hármat-négyet, megállott. A mély, teremszerűen tágas szoba hátsó jobb sarkában, magas pódiumra tett fekvőhelyen, fiatal nő hevert, s látszólag teljesen belefeledkezve olvasott egy könyöke tövébe helyezett kicsi, piros kötésű könyvből. Feje mellett, tükrös asztalkán, lámpa égett, s a lámpa körül glédába állítva csillogtak mindenféle színű üvegcsék és tégelyek. Az asztalka s a legbelső szobába vezető ajtó közt hatalmas, gót stílben faragott almárium állott, mely olyan nagy és terebélyes volt, mint valami székesegyház. Teteje s a mennyezet közt alig maradt annyi hely, hogy ott egy kövér pók előmászhasson. A szoba többi falát magasan, majdnem a mennyezet alatt, széles mellű, pitykés dolmányú, hegyesre pedrett bajszú urak és világoskék ruhás, fűzött derekú asszonyságok képei borították: az egyik fiatal dáma keblei közt piros szegfűt tartott a kezében. Indár hinni se akart a szemének, amikor többszöri vizsgálódás után kétségtelenül megállapította, hogy ezek a régi emberek tekintetüket quasi egy akarattal, a sarokban heverő zöld ruhás nőre szegzik.

– Pardon, mádám – idétlenkedett Gérecz, s hogy észrevétessenek, fennen köszörülte a torkát.

De annak köszörülhette. Lesütött szempillája meg se rebbent, csak olvasott tovább. Mintha, nyilván az olvasott rész szépségén, alig észrevehetően elmosolyodott volna.

Gérecz nem sokat teketóriázott; vállat vont, bajuszán pödört egyet, s miután így kifejezést adott a könyvébe temetkezett nő kutyába sem vételének, erélyes kilépéssel vette célba a belső szoba ajtaját; hamarosan el is tűnt rajta. De Indár nem tudott megmoccanni; földbe gyökerezett a lába. Mert ilyen szépséget még sohase látott. Gyermeteg, hamvas arcán piros rózsák égtek, seprűs szempillája bársonyos árnyékot vetett, szemöldöke dupla boltozata álmatagon ívelt hajsátoros halántéka felé; arcát s boltozatos koponyáját két szabályos félre osztotta középen elválasztott s fülein kígyómódra megcsavart éjfekete haja. Derékban és kebelben szűk, az alján azonban gazdag ráncokat vető, zöld bársonyköntös volt rajta, s ahogy maga alá húzott lábbal hevert, szoknyája alól kitetszett piros topánkája. Indár csak állt egy helyben, szemét le nem vette róla, csak bűvölte, mágnesezte sóvár tekintetével.

Mennyi idő telhetett el? Egy perc-e, vagy egy óra? Az árnyékos szempillák, melyek csupán az ide-oda ugró, sorokat követő szemgolyóval moccantak egy-egy cseppet, végre erősebben megrebbentek, nyugtalan fényben csillogó szempár támadt Indárra. Aztán a zöld ruhás test is megmozdult, s egyetlen derékrándítással talpon termett. Tátott, kérdező és kérő szája apró gyöngyfogacskákat mutatott, s a zöld bársonyköntös csillámló domborulataiban ropogós-kemény keblek sejlettek. Csupa ajánlkozás volt, csupa hívás. Mintha rég nem látott szerelmesét látta volna hirtelen-váratlan viszont.

Indár villámgyors terepszemlét tartott. Gérecz az ajtót becsukta volt maga mögött, s odabent szólt a cimbalom; valaki, talán éppen Gérecz, brummogva kísérte. Ezek minden jel szerint megfeledkeztek róla. Azonkívül a csudálatos látomány éppen a nagy almárium s a pódiumos heverő között áll a nagy terem kellemetlen meglepetésnek legkevésbé kitett zugában. Már indult is volna a lány felé, ha az utolsó pillanatban fel nem merül benne Lukrécia létezése. Lelkendezése azonmód megcsappant, de csak egy pillanatra. Ha megtudja, megtudja, legalább lesz oka hazamenni az anyjához. Tűrhetetlen, hogy egy idegen emberélet állandóan árnyékot vessen az övére! Lelkében egy hatalmas „csakazértissel”, lüktető szívvel és diákos mohósággal vetette magát a kínálkozó kalandba, jóllehet, ha nem tilalmasban járt volna, sokkal tartózkodóbban és óvatosabban viselkedik.

Egyszerre csak ott terem a hölgy előtt, szíve, mint valami szabadulni vágyó idegen test a testében, bordáit rugdossa. Meg akar szólalni, de lehetetlen, mindössze valami nyögésféle tolakodik a torkába – pedig voltaképpen ujjongani szeretne. Szeme, mely közvetlen az elhatározás után, a terepszemle hevében izgága módon cikázott erre-arra, most, hogy azt hiszi: mindent átlátott s megértett, gyönyörködés forró sugarát bocsátja a forróságot sugárzó orcára. Hihetetlenül boldog, mert ereje teljében érzi magát. Ez az igazi férfinak való élet – köt ki értelmében a gondolat; az ifjúkori izgalmak kitartó hajszolása s újból és újból való megragadása! Kétesztendős rossz házasélete után, melyben is állandóan éreznie kellett energiája kárba vesző, férfiassága veszendő voltát, végre-valahára ismét a réginek, a szerelmet rabló kalóznak látja magát!… Szíve hovatovább megnyugodott: a türelmetlenül pihegő, sóvár viselkedésű ismeretlen szépség láttán támadt hódítói önelégültség kezdeti nagy izgalmának csillapítására szolgált.

Hirtelen megnyílt előtte, és magába szívta a sóvárogva bámult, elérhetetlen szépségű, bársonyos mélységű alkonyati ég. Pedig csak csókolóztak; de aztán úgy, mintha egy akarattal ezt a módját választották volna a halálnak. Indár még sohasem érzett ekkora hálát a világnak azért, hogy él. Börtönből megszökött, büntetését ki nem töltött rab első jól sikerült lélegzetvétele volt ez a csók, de olyan rabé, aki még nem szokott el teljesen a friss levegőtől, a kertek szagától eső után, a rohanás, a folyóvízben való fürdés elemi örömeitől, hanem számon tartotta, s minden izinkjével emlékezett reá. S határtalan boldogságát még csak tetézte, hogy az ismeretlen test forróságából, rándulásaiból, a mellének feszített keblek villanyos ütéseiből nyilvánvaló volt: ez még csak a kezdet kezdete. S ha ölelése, végtére, mégis veszteni kezdett roppant hevességéből, csak onnét származott, hogy nemsokára az egész ember csupa hálálkodás és csupa imádat volt az Istennek ez iránt a csodálatos ajándéka iránt. Alig is hitt már érzékeinek, szerette volna még egyszer, most már az elért siker önérzeti többletével szemügyre venni, tetőtől talpig megtapogatni ezt a csillagból hullt tüneményt; éppen ezért ölelő karját gyengéden lefejtette a nyakáról, s mint festő a modelljétől, ha élesebben meg akarja vizsgálni, kicsit eltávolodott tőle. De a tüneménynek nem tetszett ez az abbahagyás, utána nyúlt, s türelmetlen, szemrehányó arckifejezést öltvén, maga mellé akarta vonni a díványra.

Ebben a pillanatban hátuk mögött megnyílt az ajtó, nagy robajjal hátracsapódott, s már előttük is állott Iszlay Sándor. Borzas haja homlokába hullt, hogy fél szemét látni se lehetett; Liszt Ferenc módjára viselt gallérja fehér szárnyként csapdosott lüktető nyakán. Tekintete iszonyú elkeseredés villámait szórta. Erősen szegletes, hosszú ujjú keze mindegyre meg-megrándult, mintha máris szaggatna valamit, amit még meg sem ragadott.

Indár, úgy, ahogy az első pillanatban egy félfordulattal szembekerült vele, jobb kezét még a leány derekán tartva, mindenre elkészülve nézett farkasszemet. De Iszlay nem annyira rá, mint inkább a zöld ruhás nőre lövellte vérben forgó szeme villámait. S egyszer csak, sebes mozdulattal csizmája szárához kapott, súlyos, fonott bőrből való lovaglópálcát rántott ki onnét, s Indárt s a pódiumot egyetlen hatalmas ugrással megkerülve, oldalról rontott a leányra, aki vinnyogva, eszeveszett mászással húzódott a nagy kerevet párnás szegletébe. Mielőtt Indár megakadályozhatta volna, arcára, fejére, szeme elé tett kezére, az egész felső testére csak úgy zuhogott a sok csapás. – Te rongy, te szemét, te fertelem! Hány kellene neked? – üvöltötte Iszlay, egy-egy csattanó ütésre. Indár végre elszánta magát a cselekvésre; nekiugrott, átkapta a derekát, s lelódította az emelvényről. A művész teste karcsú és törékeny volt, érezte, hogy ha sor kerül rá, hamar összecsavarja, s rátérdepel a gerincére; éppen ezért valami sajnálatféle is támadt benne a szerencsétlen, halavány fiú iránt, s azon volt, hogy súlyosabb bántalmazását lehetőség szerint kerülje. Iszlay, noha nem esett le, csak megtántorodott, talán szinte megérezte, hogy kivel van dolga; elkeseredetten állt Indár elé.

– Nekem az úrral semmi dolgom! Nem mintha félnék. De nem akarok hiábavaló komédiát csinálni egy piszok dögért. Abban azonban ki sem akadályozhat meg, hogy érdeme szerint ellássam a baját!

S azzal megint ugrott volna neki a leánynak.

– Nem tűrhetem! – ordította Indár, s meg akarta fogni, de hátulról Gérecz, aki a nagy ordibálásra bejött, megragadta a karját, magához vonta, s hatalmas pálinkafelhővel így bőgött a fülébe:

– Őrültek! Mind őrültek! Hagyd őket, te marha!

Közben Iszlay már a kerevetre ugorva, tiporta, csapdosta a lányt. A visítás, jajveszékelés ismét elölről kezdődött, s bele-belerecsegett Iszlay hangja. – Te háládatlan, te lelketlen bestia! Hát mindennap más kéne neked! – Még néhány rúgás a hasába, néhány ütés a halántékára azzal a súlyos bőrpálcával, s meg fogja ölni! Azonban szerencsére a vénasszony, aki, úgy látszik, figyelmes lett a nagy csatárára, szinte repülve iramodott be, mint egy nagy varjú, s bámulatra méltó ügyességgel kapta ki a pálcát Iszlay kezéből. Rúgós lábát átölelte, erősen magához szorította, s úgy könyörgött a toporzékoló ifjúnak, mintha feszületet szorongatna.

– Ne üsse, jaj, ne üsse, Sándika, drága! Hát nem tudja, hogy beteg szegény!? Inkább küldje haza a nyavalyába! Ne üsse, ne kínozza!

Iszlay mérgesen kapkodott a pálca után.

– Vén bolond, ide azzal a pálcával! Nem megmondtam, hogy ne avatkozzék az én dolgomba! Istenemre megcsúfolom, hogy holtig emlegeti! Még védelmezi ezt a bestiát! A tegnap is egy pedellusról kellett levakarjam! – Vicsorogva rontott volna megint a leányra, de most már Gérecz is ott volt, ő is csillapította. Csak ordibált, fenyegetőzött tovább. Leboszorkányozta, leringyózta. A vénasszony könyörgésből jajveszékelésre fogta a dolgot; görcsösen egybekulcsolt kézzel ölelte a fiú térdét, gyötrött, könnycsatornás fekete arcát feléje fordította:

– Jaj, jaj, nem látja be, beteg szegény! Már két napja nem ment le egy falat étel a torkán! Hát éppen meg akarja ölni, el akarja pusztítani szegényt?…

Ezalatt Indár, tehetetlenül, a megsemmisülés állapotában, sóbálvánnyá meredten állt, állt. Azóta, amióta Gérecz erős kézzel lefogta, meg se moccant. Végképp elhatalmasodott fizikumán az álombeli állapot ólmossága. S minél többet értett meg s fogott fel az eseményekből, melyek őt „hősüknek” választották, annál nyomorultabb, hitványabb embernek érezte magát. Tudta, hogy ilyen helyzetek után szoktak talpig férfiak és gavallérok halántékukra pisztolycsövet szorítani… Iszlaynak tökéletesen igaza van, amikor okos viselkedésével elhárítja közülük a párbaj szükséges voltának gondolatát; vívhat ő most úgyis önmagával párbajt, de olyat, hogy annak biztos halált okozók a feltételei. Nem kell ehhez kikocsizni a Zöld Sapkába, sem a Hója-erdőbe, nem kell ehhez szekundáns. S azt is tudta már, hogy vezeklését mivel fogja kezdeni: bocsánatot kér Iszlaytól, amiért ilyen csúful megfeledkezett magáról… Aztán következik az igazi bűnhődés: hazarohan, s mindent, de mindent meggyón feleségének.

De íme, a vihar mintha elvonult volna; s egyszer csak előtte áll Iszlay. Szép, vékony csontú halvány arca, mint a pergamen, szemében kiomlani készülő kövér könnycsepp, s megragadja Indár kezét.

– Bocsáss meg, testvér – rebegi –, igazán restellem, hogy házasember létedre ilyen helyzetbe hoztalak…

Indárt, aki az imént maga is éppen bocsánatkérésen törte a fejét, annyira készületlenül találja ez a szerepcserének is beillő fordulat, hogy valami feszültségoldó mosolygás vagy a felajánlott kéz viszontszorítása helyett, csak ostoba közhelyeket képes kinyögni, méghozzá merev szájjal, kellemetlenül társaságias ábrázattal:

– Kérlek, kérlek. Felejtsük el a dolgot…

De Iszlay a helyzet tisztázásának dühös kényszerével folytatja:

– Tudniillik arról van szó, hogy ebbe a nőbe, akire életemet tettem fel, beleköltözött a bujaság ördöge. Elesettségéből magamhoz emeltem, taníttatni, instruáltatni akartam, nőmmé akartam tenni, gyermeket akartam tőle – de mindez kevés volt neki, láthatjátok. Tegnap egy pedellust kellett róla, kérlek szépen, levakarjak, tegnapelőtt egy öreg kéményseprővel folytatott ocsmány jelbeszédet… Pokol, pajtás, tiszta pokol az életem… Azt hiszem, legjobb volna, ha meggyilkolnám!

Tekintetével ismét a sarokba húzódott s egészen összecsongolyodott zöld ruhacsomóra vetette magát. De a vénasszony, aki a pódiumon, a kerevetre dőlve térdepelt, közbevetette jajveszékelő kiáltását:

– Beteg, nagy beteg szegény! Hogy nem látja, Sándika lelkem! Ha egyszer rájön, nincs az az Isten, aki bírjon vélle…

Indár kezdett egy kicsit magához térni; Gérecz is hevesen bökdöste az oldalát, nyilván indulni szeretett volna. Végre megemberelte magát, s ilyen szavakkal tette kezét Iszlay keskeny vállára:

– Kedves barátom, hidd el, őszintén veled érzek; s hogy akaratlan oka voltam ennek a fájdalmas jelenetnek, nagyon, de nagyon sajnálom. Köszönöm, hogy meg tudtál nekem bocsátani… nehéz helyzetben voltunk mindannyian…

Íme, Iszlay belátó voltát kihasználva, kezdett mosakodni: suttogva bár, hogy meg ne hallja, célzást tett a szerencsétlen nő kihívó magatartására. Jó úton indult el a Lukréciának szánt „őszinte” vallomás!

Gérecz krákogott, összevágta a bokáját, s színpadiasan hajolt meg félig a pódiumon levők, félig Iszlay előtt.

– Sándikám, becsületemre, örültem látásodnak… – játszotta a pityókásat –, viszontag antul erősebben fájlalom, hogy nem tartasz velünk! Áldjon meg az én Istenem, pajtikám.

Indárt maga előtt tuszkolta ki az előszobába. A vénasszony sipítva kívánt nekik jó éjszakát.

Még hallották, hogy Iszlay felzokog, s nagy robajjal rogy le a dobogóra. Az előszobában sebtiben megkeresték holmijukat, s szinte futva, mint kergetett macskák, iramodtak le a sötét lépcsőn, s alig győztek eleget hálálkodni, hogy végre kint lehettek az utcán.

Gérecz sejthette, mi ment végbe barátja lelkében: éppen ezért óvólag, féltőleg fogta karon, s mintha vakot vezetne át egyik gyalogjáróról a másikra, olyan szelíden vitte tova a gübbenős utcán. Csak a piacon merte kitátani a száját, s amit mondott, azt is halkan mondta:

– Hadd a fenébe, na! Elmúlt dolognak felejtés a vége. Ne emészd többet magad!

Indár töprengésének egyik foka, mint szeg a zsákból, kikívánkozott belőle; mindennek az az oka – mondta –, hogy akkor, amikor te előrementél, én hátramaradtam. Valósággal megbabonázott… De mi az ördögöt csináltatok ti azalatt odabent, hogy úgy megfeledkeztetek rólam?

Gérecz azonnal megfelelt: Iszlay éppen új szerzeményét komponálta, amelyikkel jelentkezni szeretne az ősszel a pesti Zeneművészeti Főiskolán. Boldog volt, hogy az ő személyében hozzáértő közönségre akadt, hát mint a bolond, verte a cimbalmot tovább. Valósággal magánkívüli állapotban volt, a zene bűbájos birodalmában. Csak nagy későre, amikor úgy elfáradt, hogy karját lelógatva hátrahanyatlott, akkor próbálhatta meg előadni jövetelük célját. Amikor odaér, hogy a kérés támogatására Indárt is magával hozta – akit odakint hagyott a másik szobában – Iszlay, mintha tüzes vassal égették volna meg, csak felszökik, s mint a veszett, rohan ki az ajtón.

– Ki lehet az a nő? – állt meg Indár, s tekintete rátapad az ég egy pontjára, mintha ott valami titkos jeleket fedezett volna fel.

– Boszorkányborda szőtte dög! Még mindig rajta jár az eszed? Valami vásott peták lehet, eszi a méhdüh a férfiak után; ki tudja, hol szedte fel ez a bolond. Valami cula mindig van a nyakán. Minden pénze, tehetsége rájuk megyen.

Nesze neked, Indár, még ez is ráadásul! Azt a fenséges tüneményt, azt a legfőbb ajándékot, aki az imént kevesen múlt, hogy a mennyországba nem szárnyaltatott, egy fékezhetetlen művészfiú kapcájának, egy másik férfiélet futó, nagyon is átmenő jelenségének bélyegzi – kicsoda? Gérecz Gerő, cselédek, pesztrák, kocsmatündérek és repedt sarkú nőszemélyek szakavatott csiszárja. Te még mindig igyekezel szépíteni kudarcod, egy áldatlan bár, de bizonyára fenséges szenvedélyű művészviszony harmadik szögének szerepében tetszelegsz magadnak; pillanatnyi kábultságod, mámorod előidézőjét szeretnéd otthonról elillant grófkisasszonynak, széplelkű vidéki papleánynak, legalábbis társulatától ez új szerelem kedvéért megugrott színésznőnek tartani – de Gérecz itt van, s vérző szívedre, sajgó lelkedre a leggorombább ápoló módjára rakosgatja a jeges borogatást. Ez már sok a jóból.

Mentegetőzésül, hogy Géreczet simán lerázza, valami affélét mondott, hogy semmi kedve emberek közé menni; inkább szellőztetné egy kicsit a fejét a szabad levegőn. Gérecz azonban toporzékolni kezdett, s erőszakosan ráncigálta már Gál Zsigáék utcája felé. Végül is, kínos huzavona után, sikerült faképnél hagynia garázda cimboráját. Már jó tíz lépésre lehetett tőle, amikor a maga nyers, se Istent, se embert nem néző modorában, utána sütötte a korhely legényemberek nagyágyúját:

– Rossz a lelkiismereted, mi? A feleséged, he?… Papucs, papucs!… – S mérges trappolásban tűnt el a Farkas utca irányában.

Indár sokáig állingált egy helyben, s csak bámult, bámult a Trencsin tér felől emelkedő holdvilágra. Olyan volt, mint egy kékes lánggal égő, párát bocsátó hatalmas kénkő, melyet a mérges csírákat hordozó levegő tisztítására rendelt a világra az Úr.

Csak az Óvárból közeledő lépések visszhangos zaja térítette magához. Szomorú menet bukkant fel: a Karolina kórház szolgái, nyekergő talicskán hatalmas meszesládát cipeltek, mely inkább zongoraládának tűnt, semmint koporsónak. A látvány, önmagában, eléggé megszokott volt Kolozsváron az utolsó hetekben, csak az volt szokatlanul irtóztató, hogy a négy szolga aránytalan erőlködéséből, valamint a láda méretéből és a talicska jajveszékeléséből, az ember kénytelen-kelletlen a terü minéműségére következtetett, három-négy holttestet visznek ott egymáson! Mert a városban már napokkal ezelőtt elfogyott a koporsódeszka; a külsővárosok és majorok szegény népe már szurkos zsákvászonba vagy meszes lepedőbe csavarja halottait, s úgy viszi ki, éjjel, lopva a temető meszesgödreibe. Contra vim mortis non est medicamen in hortis. Hiába egyrészt a sok orvosság, a civilizált Európa higiéniájának válogatott tanácsai és beavatkozásai; másrészt a föld népének középkorból örökölt számtalan hókuszpókusza. A talpát – római történetírók tanácsát követve – kanálnyi kénporral bekenő s naponta többször ruhát váltó, hideg vízben fürdő, s testét jeges lepedővel borogató polgár csakúgy belepusztul a kolerába, mint a faluját tizenkét meztelen szűz lánnyal s fiúval, éjfél idején körülszántató havasi bíró. S a kitanult furfangos városi patikus csakúgy elkaphatja, mint a koszorút fonó s azon átugráló ártatlan kalotaszegi lányok…

Amíg el nem tűntek a Bel-Torda utca homályában, figyelmét erre a fekete csoportra összepontosította; a maga bajait néhány percre elnyomta a köz felett érzett emberi és polgártársi aggodalom, sőt, amíg a gyászos menet szeme előtt vonult, eszébe se jutott, hogy a mindenkit egyformán fenyegető veszedelmet valamiképpen magára vonatkoztassa. De mihelyt egyedül maradt, s még a szekérnyikorgás is elhalt a piac éjjeli csendjében, hirtelen fojtogató szorongás fogta el. Emlékezete csodákat mívelt; lelke, testétől valósággal elrugaszkodva, mind ott kóválygott a Bel-Magyar utcai házban. S fokról fokra, azaz: a gizgazzal füstölő vénasszonytól a forró szájú és égő leheletű leányon át az imént látott halottas menetig haladva – iszonyatos képzelődés lett rajta úrrá. Zsebkendőt rántott elő, és törölgetni kezdte a száját, hogy vére majdnem kiserkent bele; tátogni kezdett, s fújta, fújta ki magából az oly nagy gyönyörűséggel belehelt idegen lélegzetet. Ezenközben fülébe mind élesebben csengett viszont a vénasszony sipítása: „Ne bántsa, beteg, beteg!” S az a szag, mely ott szállta meg tüdejét, ruházatát az udvaron s a lépcsőházban (utólag esküdni mert volna rá, hogy ott is ott volt a szobában), most émelyítően áradt, terjengett mindenfelé, mint amikor az ember későn veszi észre, hogy ég a ruhája. Már künt járt, a Tordakapun is túl, s ment, ment a kertek közt, de hiába, még mindig nem az alvó fák és harmatos virágok illatát érezte; egy diófa tövében megállapodott, letépett néhány lapit, s morzsolgatni kezdte a tenyerében. A hold innét már kisebbnek látszott; nyílt égen járt, nem volt mihez viszonyítani; de olyan világosságot árasztott a földre, hogy az ember egyenként szemügyre vehette, s ha akarta volna, meg is számlálhatta volna a dióleveleket. A közeli majorokban, elszórt villák udvarában, kisebb-nagyobb hézagossággal beszélgettek a kutyák, de mintha már nem tudtak volna egymásnak semmi újat mondani; a halált megszokták, már meg is unták; láthatatlan jelenléte minden hallható vonyításnál félelmesebb volt. A diófa tövében s messzebb is, a gyepen, minduntalan meg-megzörrent a fű, a korán hullt levél. Mi lehet? Figyelt. Hát mit észlel? A holdfényben vígan futkároznak lyuktól lyukig, táncolnak, kecskebukót vetnek, s orrukat összedugva, üdvözölgetik egymást a mezei egerek. Úgy látszik, nagyobb alkalmatosság hívta őket egybe; talán most tartják, holdtöltekor idei aratóünnepüket. Íme, gondolta, a természetnek semmi köze a nyomorúságos emberi dolgokhoz. A szokatlan látvány sokáig elszórakoztatta, figyelmét lekötötte, talán egy óra hosszat is szemlélte a selymes bundájú, apró állatkák hancúrozását. Amikor végre, nagy későre, úgy érezte, hogy teste, lelke ruházata elegendőképpen megszellőztette magát, hazaindult. Már tudta, hogy Lukréciának semmit se fog megvallani; a betegségtől való iszonyat s a sok képzelődés meghőköltette őszinteségi rohamában. Mindent úgyse lehetne, tehát semmit se fog elmondani. Mert mi is volna, ha azután egy-két nap múlva, Isten ne adja, jelentkeznének valamelyikükön a kolera tünetei? Talán éppen őrajta, saját magán? Volna mit halljon Lukréciától, sírjáig kísérnék az asszony szörnyűséges vádjai. A hűtlenségéért már itt a földön elvenné büntetését…

 

 

Lukrécia elszántan virrasztott; amikor érezte, hogy az álom már-már elnyomná, mintha megparancsolták volna, felzaklatta magát, s mindenféle furfanggal azon volt, hogy az istenért, csak valamiként el ne aludjék. Ágyfejénél apró lángú lámpa égett; de amikor Indár lépteit végre meghallotta, kinyúlt a paplan alól, s gyors mozdulattal a legvilágosabbra igazította: hadd lássa az ura, hogy ő fél egyedül, távollétében ébren küzd a magányosság rémeivel, a lámpát el nem oltja, hanem úgy világít vele, mintha vendégei volnának, s rengeteg olajat fogyaszt, hogy máskor aztán rövidebbre szabja künn töltött idejét – vagy csak olyan helyeket és társaságokat látogasson, ahová őt is magával viheti.

Indár odakünt, a szobájában, még mindig nem tudta rászánni magát, hogy köszöntse Lukréciát. Ha odabent sötétség volna, nem pediglen virrasztást jelző ünnepi világítás, esze ágában se lett volna bemenni. De Lukrécia világít, Lukrécia virraszt, Lukrécia várja. A házirendet büntetlenül nem lehet megsérteni. Már percek teltek el, s még mindig be sem kukucskált az ajtón, semmi ereje se volt hozzá, s a szükséges hazugsághoz nem jelentkezett semmi szókincse. Halálosan fáradt volt; legszívesebben ruhástul végigdőlt volna az ágyon, hogy rossz estéje emlékét kialudja.

Lukrécia nem tudta mire vélni Indár viselkedését; türelme fogytán kikiáltott:

– Indár! Indár! Hallom, hazajött…

Mit volt mit tennie? Benyitott.

– Olyan csendben voltál, galambom – kezdte fanyar bohóckodással –, hogy szentül hittem, aluszol.

Lukrécia vészjóslóan emelte meg a hangját:

– Hát nem látta, hogy ég a lámpa? Nem gondolta ebből, hogy virrasztok? Maga azt hitte, hogy csak úgy pománába ég a lámpa?

Erre Indár, magyarázólag:

– Hogy őszinte legyek, nem ügyeltem rá… Egy kicsit kifárasztott a holdvilág… Hogy vagy, szívem?

– Jaj, ne is kérdezze – pihegte szánalomgerjesztőn –, a fejem úgy hasogat! S nem fog az álom! Az istennek se tudok elaludni. Indár, hát ide se jön bár egy cseppet? – Sovány, fekete pihékkel árnyékolt karját kinyújtotta az ura felé.

Indár e mozdulattól összerezzent, szemöldöke megsűrűsödött. Az előbb is világra ilyen mozdulattal hívta magához egy másik asszony. Miért is kell mindig más, a másé, ha egyszer mindenben olyan, de olyan egyformák? Talán azért, hogy az egyik elfeledtesse az emberrel, ami fájdalmat, keserűséget a másik okozott. Márpedig azt mindegyik okoz. Minél több nő szerepel egy férfi életében, csalódásban, szenvedésben annál gazdagabb; illúziókban annál szegényebb.

Ólmos cammogással közeledett Lukrécia felé. Amikor az ágy elé ért, a feléje terjesztett, repeső kezecskét megfogta s mosolyogni igyekezvén, szólt:

– Gyermek, miért nem aluszol? – de közben ököllel arcba tudta volna vágni magát, amiért ilyen rossz színész.

Lukrécia görcsösen bogozta ujjait az ura ujjaiba. Mint mindig, valahányszor elhidegüléstől tartott, vagy feltételezte, hogy urát a világ csábításai környékezik, most is igyekezett leánykori vonásait felölteni: emlékeikre apellált. Hangja gügyögővé vált, szeme egy tizenhat esztendős, bajba jutott szüzike szendeségével pislogott, s fejét fájdalmas-kedvesen féloldalra billentette.

– Indár, jó Indárom, hát le sem ül egy cseppet ide mellém? Elvinné azt a kicsi álmom is, ami maradt?

Indár leült ugyan, de keserűségét már alig türtőztette. Lukrécia most már a nyakát is megölelte, s a megjátszott boldogsággal mosolygott a szemébe. De belül csupa vizsgálódás, csupa sötét gyanúsítás volt. S Indár, ezekből a külső jelekből jól tudhatta, mi következik: az, amit ma éjjel mindenáron el akart kerülni. De már hiába törte a fejét kibúvón, nem volt menekvés. A szokásos bevezető kérdés, mint hangvilla kondulása, elhangzott:

– Na, meséljen! Hogy volt, mint volt?

Indárt egy pillanatra ismét megkörnyékezte az őszinteség démona, s már-már kezdett a vallomás megfogalmazásán töprengeni; azonban eszébe jutott a múltból néhány jelentéktelenebb ügy tisztázása, amikor is az elvetett parányi szélből nagy vihart aratott; jobbnak látta hát mégis hazugsághoz folyamodni.

– Semmi különös…

Lukrécia nagy szemet meresztett.

– Hogyhogy? a hold közel hozása, a csillagvizsgálás magának semmi különös?

Indár észbe kapott. Gyakorlott hazudozó módján azonnal kerek történetbe kezdett:

– Ó – sopánkodott –, az öreg nem tudta felszerelni a távcsöveket… Csúful elbolondítottak. Semmit se láttunk, unatkoztunk.

Lukrécia nem érte be ennyivel. Sőt, tán éppen az unatkozás emlegetése miatt, gyanúja lobbot vetett. Macskásan, növekvő izgalmát alig titkolhatva, így dorombolt:

– Mégis… kik voltak ott?

Indár:

– Ó, a szokott tanárkompánia. Unalmas fráterek. Mindenki a maga nótáját fújta…

Lukrécia:

– Hát cigány? Volt-e most is cigány? A farsangon, amikor maga részegen jött haza (ezt sohasem felejtem el magának!), akkor cigányozás is folyt, nem igaz?

– Ugyan, hova gondolsz! Cigányozás már csak azért sem folyhatott, mert ha nem tudnád, a Kollégiumban voltunk. Ezért is jöhettem ilyen hamar haza…

Lukrécia:

– A legénylakás a Kollégiumban is csak legénylakás! Indár, nézzen a szemembe: valami nőcske, olyan éjjeli pillangó vagy kikapós menyecske nem volt?…

Indár (a zöld ruhás nő alakja fotográfiaszerű élességgel eléje toppant; hangja éppen ezért üres és meggyőződéstelen):

– Micsoda őrült képzelődés? Nem értelek, igazán nem értelek…

Lukrécia hirtelen felemelkedett, szemében rossz fény villant, megragadta Indár vállát, s vad szereleméhséggel, a szavak közt ajkát fogai közé szippantva lihegte:

– Csókolj meg! Csókolj meg!

Indár arcán az eddigi kényszeredett mosolygás ijesztő fintorrá merevült, s egy darabig nem tudta, mitévő legyen, úgy tett, mintha gyönyörködnék Lukrécia szerelmes hajlandóságában.

– Csókolj meg! – hallatszott harmadszor is a felszólítás.

Legyen meg a te akaratod – gondolta Indár, de nem mondta ki; összeszorított remegő száját odakínálta a véresre harapdált, sokáig hasztalan ajánlgatott szájnak. S Lukrécia, a csókban rejlő veszedelemről mit sem sejtve, egyre vadabbul falta, szívta az urát, megforrósodott kezével a nyakát nyomkodta, haját túrta, s végül magára döntötte a párnára. Indár is úgy belelovalta magát az öldöklő játékba, hogy szabadulásra-szökésre már nem is, csak a halálra gondolt. Hogy bár halnának meg mind a ketten, bár volna tele a teste, a lehelete, a nyála öldöklő méreggel, mely az étellel együtt az emberből a lelket is, egy-kettő, kihajtja. Bár csak igaz volna mindaz, amit az előbb ijedt képzelődésben vetített maga elé… S ha csak egyiküknek kellene meghalnia, ő legyen az! Mert ellenkező esetben mi keresnivalója volna ezen a világon, melyre, mint óriási szomorúfűzé a kertre, ráfeküdnék a halott Lukrécia árnyéka.

– Megállj, egy pillanat! – taszította el magától szerelmes gyengédséggel, szemében a közeli beteljesülés sóvár gyönyörűségével az asszony. Hátranyúlt, az ágyfő fölé, s egymásnak mindent feledtető kéjt ígérő szemét az utolsó percig Indárra meresztve, a koppantóval megölte a világosságot. Vesztére tevé. A támadt koromsötétben, mintha csak erre lesett volna, abban a pillanatban, amelyben újra megkereste az ura száját, a zöld ruhás leány közéjük suhant, s Lukrécia nem volt többé Lukrécia. Hitvestársi szerepét elragadták tőle, s olyan tökéletességgel játszották, ahogy csak szerető játszhatja. Lukrécia mindebből semmit sem érzett: nem is sejtette, hogy akkor, amikor ő kínos fondorlatok árán, kicsikarta urától a hitvesi hűség legfőbb bizonyságát, az ura éppen akkor követi el ellene a legiszonyatosabb hűtlenséget.

„Istenátka”

Fagyhalál és megdicsőülés

A. D. 1940. Halottak napja a kolozsvári temetőben.

Katalinrózsával megrakodva botorkálunk a sírok közt meanderező ösvényeken; bódít, szemünk könnyezteti a csillagseregnyi gyertyaláng, mécsvilág, megperzselt fenyőkoszorúk, selyemszalagok csípős-kesernyés sekrestyeillata. Nagyszüleinkhez, dédszüleinkhez, közeli s távoli rokonainkhoz igyekszünk, de lépten-nyomon elénk áll, kővé változott alakban, egy-egy már-már elfelejtett ismerős vagy éppen jó barát; nevükben a jobblétre szenderültség fátylas, tompa távoli harangkondulása…

– Hopp! – torpan meg nagybátyám egy alacsony műmárvány sírkő előtt. – Hadd adjak egy szálat ennek is!

Hatalmas csokrából óvatosan kiráncigál egy szál borzas, zilált virágot, beleszúrja a süppedező hantba, s kezét összefogva, levett kalappal mered a feliratra.

 

 

A név olvastára daliás termetű, orángutánképű, kapafogú, acélkék szemű, napbarnított, fürdőnadrágos, kopasz férfiú jelenik meg előttem, amint a Szamos-parti fűzberekben, feje alá tett kézzel hever, oldalán a város szerelmi botrányairól hírhedt veres hajú démona, S. Makica. Mindkettejük testén és arcán karmolások vörösbarna s ütések kék foltjai: mindennapos féltékenységi jeleneteik kitüntetés gyanánt viselt külsérelmi nyomai…

De ez rég volt, a húszas évek vége felé. És a felirat tanúsága szerint Grotta százados most már szülei oldalán hever, odalent; nem hihető, hogy fürdőnadrág volna rajta, s az sem, hogy vízre hajló fűzfaágról bravúros fejeseket vetne a Styx vizébe, a parton bámészkodó csitri lelkek csábítgatására.

– Nem is tudtam, hogy meghalt szegény! – kaptam le én is a kalapomat. – Micsoda szép szál, erős izomzatú ember volt! Ugyan mi vitte el harminchét éves korában?

Nagybátyám csak legyintett egyet – nagyon személynek szólót, és megrovót – Grotta Tivadar felett. – A lejtő! – mondta. – A lejtő, melyen sehogy sem tudtuk megállítani.

Ha most kiásnók, gondoltam hirtelen, koporsója is feltartóztathatatlanul, sírköveket döntögetve csúszna lefelé a domboldalon.

Nagybátyám pedig folytatta: – Ő volt az a szerencsétlen, akit a kollégium folyosóján az az emlékezetes plakát, mint elrettentő példát mutogatott „Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt.” Hát ez volt az ő esete, szó szerint.

Kalapját feltette, legyintett még egyet, de már csak úgy félprofilból a sírkő felé, s továbbindult.

Alkonyodott, méghozzá rendkívül gyorsan, már valami hideg permeteg is hulldogált, s erősen sercegtette a mécseseket a sírokon. Sietni kellett, sok eljárnivalónk volt. Grotta sorsa erősen foglalkoztatott, de nagybátyám mögött botorkálva nem kérdezősködhettem. Ami most körülvett, színekben és hangulatban annak a réginek éppen ellentéte volt, de szememet se kellett behunyjam, hogy az aranykorbelinek tetsző napsugaras Szamosparton kalandozzék képzeletem. Ott láttam a daliás „aranyifjút”, amint karolja a kívánatos, kamaszfantáziát foglalkoztató delnő derekát, a gyűrűs, karpereces finom kezecske egy-egy félbe tört kajszibarackot dug hatalmas fogai közé, s ő hálája jeléül, napbarnított tenyérrel a női test legdudorosabb fertályát paskolja.

 

 

Vacsora után, nagybátyáméknál, borozgatás közben, nem nyughattam, amíg szóba nem hoztam a Grottával való váratlan találkozást. De nagybátyám nyelve nem egykönnyen oldódott meg; mintha kínosan érintette volna ez a kíváncsiskodás. Végül, amikor kettesben maradtunk, elmondott egyet-mást, amint következik.

– Minden alkoholistának van mentsége, fiam. Sajnos, sokat ismertem s ismerek! Világváltozás, családi körülmények, rossz társaság, vagy éppenséggel örökletesség stb. A szerencsétlen Grotta esetében elsősorban a világváltozásnak merném tulajdonítani. Aktív katona volt. Végigharcolta a világháborút, huszonhét éves korában százados, és számtalan kitüntetés tulajdonosa. Időközben a szülei elhaltak… Aztán: világváltozás, új impérium. Ferdinánd király hadseregébe természetesen nem vették át, pedig olasz származású volt, lombardiai nemes családból való. Nagyapja, Grotta Ferdinánd ezredes a hatvanas években a városi helyőrség parancsnoka… De Tivadar már ízig-vérig magyarnak érezte magát. Csak magyar társaságban forgott. A civil élet, az új helyzetben, nem tett jót neki. Hol itt, hol ott próbálkozott, tisztviselősködött, ügynökösködött, de sehogy sem tudott megkapaszkodni. Az ilyen ember, meder nélkül szétfolyik!… Valamiből élni kellett – hát rendre eladogatta öröklött holmiját. Szánalomból is vevegettünk tőle hol egy-egy finom porcelánt, hol egy festményt vagy egy millenniumi könyvsorozatot, kitüntetést, vadásztrófeát… Persze, egy-egy jó vásár után alaposan berúgott. Aztán már nem volt mit eladogatnia. Elsősorban a nők támogatták, szállást is adtak neki. Szerelemmel fizetett – már ahogy tudott, az ilyen alkoholista. Isten nyugtassa meg szegényt. De rabiátus, kötekedő, brutális természete miatt hamar megelégelték, s kidobták. A vége felé már a Hóstátban, egy istálló melletti fészerben lakott. A bivalyok ganéja és lehelete fűtött neki. Akkoriban már kéregetett. Eleinte még megadta a módját: finom, halk kopogtatás, „Kisztihand” vagy „Szervusz, pajtás”, s bokacsattogtatás. És „két napra és becsületszóra, drága pajtikám”, vagy „drága kisnaccsád”… Később a szöveg lerövidült: – „Két napja nem ettem!”, s hol volt már a bokacsattogtatás? S a végén már csak némán állt a küszöbön, s várt, hogy valaki kilépjen és megszánja. Rémületes alak volt, cafrangjaiban, toprongyosan. Így folytatta, házról házra, üzletről üzletre járva, ahol régi ismerőseit számon tartotta. De bár ne adtunk volna soha egy árva piculát! Talán megmentjük. De hát hogyne adtunk volna! Utóvégre a magyarság szégyene, ha koldulni a hídra ül, vagy a templom kapuját támasztja egy volt tüzérkapitány. De így nem lehetett rajta segíteni. Már a legrosszabb csehókban itta el, amit összekunyorált; duhajkodott, cigányozott, s gyakran úgy összeverték, még a muzsikus cigányok is, akiknek adós maradt a nóták árával, hogy a mentők kötözték be, s aztán úgy járt-kelt napokig, hogy csupa vér és véraláfutás volt, a feje búbjáig.

Nem akarok dicsekedni, de évek folyamán én adtam neki a legtöbbet, s a legtovább. Nem tudtam neki elfelejteni, hogy szegény Ernő bátyámnak közvetlen felettese volt, aki talán neki köszönhette, hogy épen jött haza a Doberdo, a Montello poklából… Én főleg ruhaneművel támogattam.

Na, egy téli napon a szokottnál is nyomorultabb állapotban sunnyogott be az üzletbe. Nagyhét idején volt. Koszhadt, pókhálószerű zsávolyzubbonyt s hozzá hóstáti posztó csizmanadrágot viselt, de a lábán lyukas teniszcipő. Valami trikó vereslett a zsávolyzubbony alatt. Arca, keze fagytól szederjes, zöldeslila. Szánalommal vegyes méreg öntött el. Alig egy héttel azelőtt kapott tőlem egy rend jó meleg székely háziszőttes gyapjúruhát!… – Lacikám – szólalt meg vékonyka, remegő hangon –, ha van lelked, adsz valami meleg ruhát, mert megvesz az isten hidege!… – Még mi nem kéne? – förmedtem rá. – Hogy azt is elidd s eladd? Künn tágasabb – s már-már ajtót nyitottam neki. Hát erre a vevők s a személyzet szeme láttára térdre veti magát, s valósággal letépi a testéről azt a mocskos zubbonyt, amelyben csak megfagyna… Megsajnáltam, a zubbonyt felistenkedtem rá, s megígértem, hogy segítek rajta, még egyszer, utoljára. Délután jöhet a meleg holmiért.

Nem volt könnyű a választás. Ha jó ruhát adok, rögtön fut vele az ószerre. Ha valami elnyűtt őszi-tavaszit, azzal nem mentem meg a fagyhaláltól. Volt egy tízéves, erős posztóból varratott vadászbekecsem, báránybőr béléssel. A molyok alaposan beleestek, gondoltam melegnek azért meleg, neki adom. S bevittem az üzletbe. – Viseld egészséggel – mondtam, s felsegítettem reá, mint kedves vendégre illik. – De ha eladod, ne kerülj többet a szemem elé! – Kezet adott, jól megszorítottam, s még integettem is utána. Kihúzta magát, s jellegzetesen félretartott fejjel, s zsíros csiszliksapkában keresztül vágott a Fő téren, egyenest a templomkapunak. – Ezt megszállta a Szentlélek, gondoltam, s hálálkodni megy, sőt, fogadalmat teszen, hogy egy korty nem sok, annyi se megy le többé a torkán, s némi megilletődöttséggel dicsértem magam, hogy lám, nincs elveszett ember, csak legyen aki megmutatja az igaz utat neki.

Hát, másnap délelőtt, amikor egy előkelő vevőt kísérek ki, nyakában a legújabb típusú Ikonta-masinával – a szomszéd söröző előtt nem ugyanabban a koszlott-foszlott zubbonyban látom az én megmentettnek vélt bárányomat? Észrevett, elfordult, s besunnyogott egy kapu alá. – Törjön ki a nyavalya – mondtam utána, s legszívesebben nadrágon billentettem volna –, csak még egyszer állíts be hozzám: a bolti szolgával dobatlak ki, hogy a lábad sem éri a földet.

Tivadarkám levonhatta a konzekvenciát, mert látogatásától vagy három hétre megkímélt. – Mégsem volt kár a bekecsért – gondoltam –, könyöradományaimat egyszer s mindenkorra megváltottam.

De mi történt? Január közepe tájt húsz fokot mértünk. Az ember orrlika is befagyott; a verebek, mint az érett gesztenye, koppantak le a fáról, s az újságban mindennaposak voltak a hírek a csattogó hideg ember- s állatáldozatairól. És Tivadar egy délelőtt ismét beállított. Ugyanaz a rüsztung, csak a teniszcipő helyett éktelenkedik újságpapírral kitömött román katonabakancs a hajdani cs. kir. kapitány úr lábán. Kétségbeejtő látvány volt: karóról leszökött s világgá indult madárijesztő! Szöveg már semmi. Leszegett fővel, sunyítva állt egy helyben, ahová belépett. S egyszer csak sírni kezdett, hogy csak úgy csepegett a könny a keze fejére, amint imára kulcsolva tartotta a hasán. Hát engem az ilyen könnyek még akkor is meghatnak, ha maga az ördög potyogtatja őket. Kivettem a kasszából egy ezüst húszlejest, s feléje nyújtottam. – Tessék, fogd, s eredj isten hírivel, Tivadar! – mondtam, s ajtót nyitottam neki. De nem mozdult. Fejét felvetette, s vérben-könnyben forgó szemmel, melyből az őrület szikrázott, szinte hörögve ordította: – Nem kell a pénzed! Valami meleg holmit adj, nem látod, megvesz az isten hidege.

Tyű, az áldóját, ez az orcátlanság kihozott a sodromból. Attól féltem, hogy kirúgom. Nehezen türtőztettem magam. De ha nem is tettel, szóval még durvábban bántalmaztam. – ABTRETEN! – förmedtem rá, s közös hadseregbeli kaszárnyák rossz emlékű vezényszavával, melyet csak alantasával szemben használhatott az ember, márpedig ő tüzérszázados, s én csak gyalogos szanitéc zászlós voltam, abban a hadseregben.

Rettenetes gonosz tekintete most is rajtam ég. Ölni tudott volna abban a pillanatban, vagy összevert volna, ahogyan a szeretőit, szebb napjaiban. – Ezt megbánod! Miattad fogok megdögleni! – valósággal köpte a szemem közé. És kicammogott az utcára. Az incidensnek több tanúja volt, egy-két vevő s a személyzet közül is vagy kettő-három. Erősen restelltem magam, s mintha Tivadar betegségét elkaptam volna, fényes délelőtt alaposan bekonyakoztam…

Vagy három nap múlva bejött a boltba Weigel, Csegezi és Mikola, Grotta Tivadar egykori ezredtársai. Komorak és kimértek, mint valami párbajsegédek – vagy az adóvégrehajtó bizottság. Láttukra balsejtelmek fogtak el.

– Grotta nincs többé – közölte gyászos képpel Weigel, aki osztálytársa volt a katolikusoknál, s ifjúkori jó barátja.

Betessékeltem őket az irodámba. Cigarettát, konyakot tettem eléjük, s magam is alig vártam, hogy egy pohárkával felhajtsak.

Weigel folytatta: – Azért jöttünk, édes Lacikám, hogy szíves támogatásodat kérjük szegény barátunk méltó végtisztességtételéhez.

– Természetes dolog – jelentettem ki, s már-már megkérdeztem, milyen összeg erejéig állhatok rendelkezésre – amikor Csegezi, nyilván a megállapított sorrend és szereposztás szerint, papos előadásba kezdett, s rémítő színekkel ecsetelte, milyen körülmények között találtak rá szegény barátunk csonttá fagyott tetemére a Hóstát elhagyatott részén, valami árokban.

Ezeket hallva olyan forróság öntött el, hogy valósággal perzselni kezdett a vadonatúj angol sportzakó, s alatta a teveszőr mellény, a hátamon. Adtam volna már ezer lejt is, csak hagyják abba, s menjenek! De az előre kidolgozott jelenetben Mikolának is meg kellett szólalnia.

– Képzeld, Lacikám, mondta, amikor a vasúti bakter rátalált, kutyák nyalogatták a száját! – s felhajtotta a konyakot, ösztönszerűen kétszer-háromszor végignyalintotta szája szélét.

A pohárka reszketett a kezemben, majdnem kilöttyent, amikor koccintottam. – Értem – mondtam. S alig vártam, hogy kiróják rám a büntetést, mert akárhogy is igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy Grotta halálának közvetve én is oka vagyok, egyre határozottabban lépett fel a lelkiismeret-furdalás. De az összeg megnevezése késett, s a látogatók most már egymás szavába vágva adták elő, hogy ők a magukét már megtették: a rendőrségen, a bonctani intézetben, a temetkezési vállalkozónál, a plébánia-hivatalban eljártak, sőt a jeltelen sírhelyet is, melyben Grotta szülei nyugosznak, húsz évre megváltották, a sírt megásatták! Már éppen nyúltam a pénztárcám után, hogy az ezrest letegyem – amikor Csegezi a csuklómat megragadta, s így szólt:

– Nem erről van szó! Téged, áldott jó szíved ismeretében arra kérünk, szíveskedj neki, utolsó útjára egy tisztességes öltönyt felajánlani!

Szédülés környékezett, a verejték csak úgy csurgott a hátamon, a homlokomon. Zavaromban kezdtem a meleg zakót kigombolgatni, hogy levessem, s a szék karfájára tegyem.

– Ne! Nem ezt! – értették félre a mozdulatomat. – Valami ünneplőt, sötét ruhát szegénynek, ilyen alkalomra ez túl világos, ugye, megérted, öreg fiú… És ne nekünk add ide, hanem légy szíves juttasd el a Muntyánhoz, még ma délután!

– Meglesz, fiúk, meglesz – mondtam némi megkönnyebbüléssel, s elkezdtem törölni fejemről, homlokomról az izzadságot. A székről feltápászkodtam, egy kissé illetlenül jelezvén, hogy szeretnék magamra maradni. Megértették, és sűrű hálálkodások között elvonultak.

Ebéd után, idehaza elővettem szigorlóorvos koromban csináltatott zsakettemet; szépen kikeféltem, selyempapírba csomagoltam, s kitettem az előszobába; a bolti szolga tudja a többit. S ledőltem, egy kis szendergésre. – De honnan tudták meg ezek, hogy Tivadar utolsó kérését, mely az ő kérésükhöz nagyon hasonlított, nem teljesítettem? Azt elfelejtik, hogy ezerszer segítettem rajta! De bezzeg megjegyzik, hogy egyetlenegyszer nem segítettem!… Én okoztam a halálát, pletykálják majd a városban – s több efféle rossz gondolat űzte el a drága, ebéd utáni álmomat.

S egyszer csak, hogy, hogy nem, mentő ötletem támadt. A Signum Laudis! Csak tudnám, hol őrzöm? – töprengtem s lázas kotorászásba kezdtem, felforgatván majd minden fiókomat. Végre, egy Kiriasi Frères feliratú egyiptomi szivarkás dobozban ráakadtam. Tíz-tizenkét évvel azelőtt tukmálta rám a szegény Tivadar, s legalább tízszer annyit adtam érte, mint amennyit ért – de most már nem sajnáltam az áldozatot. A kitüntetést kiszidoloztam, becsomagoltam, s egy levél kíséretében beletettem a zsakett zsebébe. S aztán már éjjel az igazak álmát aludtam.

Másnap délután kifiákereztem a temetőbe. Két szál fehér szegfűvel. A halottasház majdnem tele volt, az első pillanatban azt hittem, tévedtem, s valami illusztris személy a halott… De aztán szemembe tűnt a díszőrség a ravatal két oldalán Weigel, Csegezi, Mikola s még három ismerős alak. Ez a tekintélyes gyásznép milyen kürtszóra verődött össze? Mi hozta ezeket ide? – tűnődtem. A kíváncsiság, sőt, a megkönnyebbülés! Én sem voltam kivétel, bevallhatom.

Csegezi intett, hogy közöttük a helyem. Na, odaálltam, s megpróbáltam imádkozni. Nem tudtam. Valami azt parancsolta, hogy nézzem meg Tivadart, egy méterre tőlem, a nyitott koporsóban. (Csak nehogy az istenért abban a zsávolyzubbonyban találjam szegényt!…)

Először az arcán akadt meg a tekintetem. Hova tűnt el róla a lila puffadtság, a sebhelyek? Fehér volt, mint a márvány, frissen púderezett, egyik szeme félig nyitva még kacsintott is, mintha hívogatna, hogy szegődjem hozzá egy kis murira. Ez megnyugtatott: jókedvű, nem érte csalódás halottaiban, ha pedig így van, akkor a zsakettem megtette a dolgát, minden jel szerint… És mit látok? Három kitüntetés ragyog a fáklyák fényében, szíve fölött a fekete ruhadarabon! Valaki vagy valakik egyet gondoltak velem, amikor a mellére tűzték.

Ettől már-már könnyekre fakadtam, fejemet mélyen lehajtva a földre néztem, hogy ne tegyem közszemlére e férfiatlan elérzékenyülést – amikor valaki meglökött, hogy majdnem előrebuktam, a halottra. Hát egy talpig gyászba öltözött nőszemély tolakodik a halott fejéhez, ráborul s zokog, kiabál, mint valami tébolyodott. Amikor egy pillanatra felemelkedett, a kifestett, ványadt arc a fátyol mögött olyan rémítő volt, hogy az egész díszőrség két lépéssel rukkolt hátra, a falig. – Makisa! – súgta a fülembe Weigel. – Ez kiszökött az idegszanatóriumból! Ketten karon fogták, s szép szavakkal kivezették, nehogy felborítsa a koporsót, vagy beugorjon a sírba… Megint felzárkóztunk a ravatal két oldalán. A két szál fehér szegfű selyempapírban, még mindig a kezemben volt. Elérkezettnek láttam a pillanatot: kibontottam, s keresztbe tettem Tivadar összekulcsolt keze fölött, mint a halott katonákra illik rátenni kivont kardjukat.

Fejünk felett megkondult a kápolna kis lélekharangja. S a kapuban állók sötét ruhás sorfala közt fehér karinges pap jelent meg, nyomában két didergő kis ministráns. Tömjénfüst, circumdederunt satöbbi. Végre én is imádkozhattam. A magam szavaival, érette, magamért, s hogy az isten mindenkit őrizzen ettől a sorstól.

Párnahéj az út porában

Azzal a nem evilágból való szépséggel, akinek lovagjává, sőt önkéntes rabszolgájává szegődtem – alkalmasint azért, hogy semmi evilági hatalmasságnak el ne kötelezhessem magam –, gyakran sétáltam alkonyati órákban a budai vár déli oldalán. Az ostromhagyta romok, düledékek, beszakadt pincék (egy-egy sírdomb fakeresztjén átlőtt sisak, zörgő koszorú) mindig kínáltak annyi látnivalót és beszédtémát, amennyivel kitölthettük a köztünk táguló szakadékot, hideg űrt…

A Donáti utca legromosabb telkén egy emberpár, talán még az első tavaszi nap óta, amikor az irtózatos fegyverlárma elcsöndesedett, ősi fészekrakó mozdulatokkal építkezett, s munkájukat azóta is állhatatosan folytatta: téglák koccanása, kőműveskalapács csengései, ácsszekerce kondulásai a deszkán – az újjászületés diadalmas muzsikájává állt össze, s valósággal visszhangzott az alacsony felhőjárású őszi alkonyatban… Most is csodálattal szemléltem egy-két percig alázatos, hősies vállalkozásukat. Maholnap a fedélormon májusfa lobog, a szomszédos puszta telkeket is megtölti a házszentelés zsivaja, s a toldott-foldott bádogkéményből szép sudárban emelkedik ég felé a füst, mint Ábel oltáráról…

Mi tagadás, csodálatomba némi irigység is vegyült! Milyen messzire estem a birtoklás és szerzés kényszerétől – és örömeitől! Ezt Ő egyfajta viszolygással érzi rajtam, mint valami koldusszagot: idegenkedése, tartózkodása jórészt innen származik. Ösztönei jól működnek, a Szépség, Harmónia, Gazdagság menekül a kopottság, zűrzavar, koldusság elől…

Alig értünk a rozsdás rácskerítésig – amely mögött pompás emeletes villában Violante, a századelő divatos írónője lakott, majd bombazáporban, házának romjai alatt lelte halálát a lila ruhás pici öregasszony –, az utcalámpa fényében megpillantottam valamit. Úgy hevert a járdán elárvultan és rejtélyesen, mint minden gazdátlan tárgy, régi és új gazdája közt, némán, valamiféle senki földjén, szinte lebegve… Egy varrottas párnahéj volt. A régi, nemes rajzú, tükrösnek nevezett mintát rögtön felfedeztem rajta: a kalotaszegi varrottasoknak világgá szóródott családjából való, fehér lenvásznon fekete „írás”. Rögtön hajoltam volna érte, hogy felkapjam, s a keblemre szorítsam – ha úrnőm, cipője orrának egyetlen sportszerű pöccintésével, meg nem előz, mintegy tapintatosan jelezve, hogy e gyanús holmit kézzel érinteni nemcsak illetlen, hanem utálatos is. S ahogy a párnahéj, e mozdulattól félig fonákjára fordult, ott a fűcsomós járdán fekete foltok, friss kátránypacák tűntek a szemünkbe; ha hozzányúltam volna, megszégyenülten törölhetném most a kezemről fűvel, falevéllel, zsebkendővel a szörnyű maszatot.

Ki gyalázhatta meg ezt a remekművet – álltam fölötte borzongva, tanácstalanul. Vásott gyermekek durva csínytevése? Hanyatt-homlok menekülő tolvaj elhullatott zsákmánya? Vagy – és ez a feltevés borzongatott meg csak igazán – a naponta kihantolt ostromhalottak valamelyikének rögtönzött fejealja, szemfedele? És hátha éppen Violante kanapéján díszelgett egykoron, s került aztán vele együtt a hevenyészett sírgödörbe…

Abban, hogy felvegyem, nemcsak ez a gondolat akadályozott, hanem attól való félelmem is, hogy a szenvtelen szépség valami koldusgesztusnak minősíti, vagy rám süti az alkalmi tolvajság bélyegét. És otthagytam a szurkos kis varrottast, szemlesütve, mások prédájául; akik majd csakugyan belerúgnak, megtapossák, vagy játékos kutyáikkal széttépetik…

Kínos, egymástól távolodó párosban lépkedtünk tovább beomlott lépcsőkön, gödrös utcákon, a Halászbástya felé. Mind hátrább, hátrább maradoztam. A korán leszállt estében szokatlan csend volt, elült a fészekrakók munkazaja… Az írásos párna mágnesezett, valósággal szólongatott magához, visszafelé előbbi lépteim nyomán. Szülőföldemet tagadtam volna meg?…

Elmondható-e, leírható-e, csak egy törtrésze is annak, ami szótlanságom mélyén sóhajtozott, fel-feljajdult vagy orgonazengést meghaladó hangerővel kavargott bennem?

Egy örökké hűvös – nyáron lefüggönyzött, télen fűtetlen – emeleti szoba Kolozsvárt, telides-teli varrottasokkal. Közéjük csak vendég kukkanthat be néha-néha, de karácsonykor mi, gyermekek is. A varrottassal leterített asztalkán fenyőtobozos, papírfüzéres, angyalképes fenyőfácska illatozik; a falon indás-virágos mintájú függönyök, futók, piros, fekete vagy aranyban játszó színekben; a szekrények tetején, a pohárszéken virágos-madaras, hajdani mesterük nevét őrző Győri-kancsók, a varrottasok cseréptestvérei. Aki a földig érő függönyszárnyak közt kikandikál: a szürke utcára lát, a hulló vakolatú templomra és kollégiumra, vagy a hó szennyesfehér buckáira, végig a lombtalan hársfák során… De odabent egy május kellős közepén pompázó virágoskert változatos színei! Milyen szegényes, félszeg jószág a karácsonyfa e napkeleti tarkaságú mesebirodalomban!… Aztán egy januári napon ismét megnyílik a rejtelmes-szép múzeumszoba: nagyanyám ott fekszik, fekete írásos párnák között, álla felkötve, arca fakósárga, mint egy régi Győri-kancsó oldala. A varrottasok öregláda illata orvosságszaggal s valami ismeretlen, új illattal keveredik. Ez a halálszag, veszem tudomásul, tizenkét éves fejemmel. A halott őrzi még egy-két napig gyűjtötte holmiját; sőt, mintha a párnák, melyek közt süppedezve fekszik, a jól záró függönyök, katonásan sorakozó korsók is hálás ragaszkodással vigyázkodnának személye körül… De egy délelőtt mégis eltűnik, mintha kilopták volna onnan. A szobában felfordulás, majd rendezkedés, rokonok és szolgálók jövés-menése. A varrottasok, szuszékok, ládák rejtett értékei négy halomban a szoba négy sarkában: a szétosztott örökség. Az egyik halom, anyám jussa, a miénk. A falu tündérvilága így vonul be a mi lakásunkba is. De már nem gyöngéden óvott „múzeumi” tárgyak, melyeket a hagyakozó, élettől búcsúzó nagyasszony akarata tart tabuszerű védettségben – hanem mindennapjaink természetes használati tárgyai. A díványokon, a falakon, az ablakon, a zongorán, a szekrényben párnák, függönyök, abroszok, kancsók és tányérok, s rajtuk tulipánok, rózsák, szívek, kakastaréjok, pávatollak, madarak, szarvasok. Ezeket látom lefekvéskor; ébredéskor ezekre nyílik a szemem. Beköltöznek álmaimba is! Izzó tulipánok, világoskék madarak, fekete folyondárok közt imbolyog, tiblábol, vergődik a kamaszodó lélek…

Udvarunkat, lakásunkat egy-egy nagyvásárnapon szironyos ködmönű, nagy bajszú, szikár férfiak, kék bujkás, berakott szoknyás, ráncos csizmájú asszonyok lepik el. Onnan jönnek a varrottasok birodalmából, ahol tűzvilágnál, a hosszú téli estéken ezek a pamutvirágok teremnek – egy-egy átalvető batul- és pónyikalmát, egy-egy fazék ordát vagy káposztalapiban írósvajat hoznak – s a padlón csizmapatkónyomokat, szívemben nyugtalan vágyakat hagynak: a havasalji falucskába eljutni, ahová keresztanyám lila betűs levelei annyi kecsegtetéssel hívogatnak!…

És egy nyáron eljutok oda. Repedezett falú, szuvas gerendás, zsindelyfedeles papilak, nagybátyám, nagynéném otthona. Az ablakkereten, a veranda deszkafalán, a tornácoszlopokon kék alapozású, kifakult olajfestés, virágok és madarak kacskaringós vonulatai: egy tragikus sorsú művész-lelkű papelőd, Mihálcz Ákos keze nyoma… A ház mögött méhszín, óriási gyümölcsös; az udvar végén csűr, istálló, azon túl a szérűskert, s azon is túl: a cinterem – közepében a vitorláshajó formájú templom. Pillér pillér mellett, torony torony hátán – megannyi árboc és vitorla, hogy a hatszáz-éves kőhajó mennél messzebb, mennél tovább haladhasson imádkozó, éneklő népével, az időben!

Bent a papilakban varrottas varrottason. Itt születnek! Ők a gyermektelen házaspár gyermekei. Az egyik szoba valóságos műhely; esős napokon, vagy késő ősztől kora tavaszig, amikor a mezőkön áll a munka, leánykák, menyecskék, asszonyok sereglenek össze a mestergerendáról lógó petróleumlámpás alatt: dalolgatva, huncut történeteket mesélve öltögetik a piros, fekete s kék pamutszálakat, jóformán oda se nézve, mindentudó ujjaikra bízva a legakkurátosabb kis mozdulatot is.

Megbarátkozom velük; úrfinak szólítnak, be-becsalogatnak, incselkednek, dévajkodnak velem, s rám fogják, azért vagyok szomorú, mert a városban hagytam a szeretőmet. Tizennégy éves vagyok, egy ilyen szóra csupa pirulás, szívdobogás. Melyik is, a jégpályán vagy a Szamos parton megismert leányka közül a „szeretőm”? Vagy melyik lesz – ha megnövök?… Nekik bezzeg van, nem is titkolják, s a szérűskertből, a csűrből, a szénapadlásról suttogást, viháncolást épp eleget hallhatok! A béreslegény tanyázik ott; be-besurrannak hozzá és pajtásaihoz, ha nincs rajtuk a tiszteletesasszony szeme… Bezzeg a templomban lesütött szemmel imádkoznak, vagy a szószékről mennydörgő igehirdetőre mered a tekintetük! Pártájuk gyöngyein, üveglemezkéin csillog-villog a betűző napsugár. Ők maguk is virágok, csak húsból, vérből valók – az úrasztalán ékeskedő százesztendős terítő tulipánjai és indái, a szószék kifaragott kő aranyrózsái s a mennyezetkazetták liliomai között!… És odalent a faluban, a házak „bütüjén” vagy a kapubálványokon is virágok, madarak, égitestek sokat jelentő változatai – akárcsak a cinterem némán is beszélő kopjafa-rengetegén. Sehol semmi mértani, szögletes idom. Finoman hajlik, ível, ölelkezik minden, akárcsak nótáikban a remegő, kacskaringós, elnyújtott hajlítgatás. Élő vadrózsaág bólong a fából faragott tulipánon, s a kicirkalmazott életfára kúszva, a feltámadás trombitájának hiszi magát a szulák fehér virága… És végigbámulok, háztól az örök hajlékig egy temetést. A már leszegzett koporsóból pompás fekete mintás terítő omlik alá kétfelől: gazdag parasztmatróna kelengyéje a másvilágra…

Ez a párnahéj, az utca porában, a szurok-maszattal meggyalázva: még ha másvilági kelengyéje volt is valakinek, joggal követel tőlem gyöngédséget és megbecsülést… Tudom, hogy a budai várban sokan, nagyon sokan hagyták ott házukat, fekhelyüket és párnájukat, s azt is, hogy talált kincsben nemigen lehet áldás, még ha egy szurkos kalotaszegi varrottas is az. Valaki visszakívánja: könnyek ivakodtak bele a rettegés éjszakáin; zokogást, sóhajtozásokat hallgatott… De hátha nem a véletlen küldte utamba? Hátha kiválasztottja vagyok, vagy a gondviselés kiszemeltje? Még egy-két lépés, a sarkon túlról már látni fogom, ott kell lennie még, a fűcsomó árnyékában, ahol hagytam…

Választott királyasszonyom éppen akkor fordult hátra, s a homályban is el tudtam képzelni a fenséges orcán furcsálló, rosszalló vonásait. Nem kiálthattam, bántó lett volna ebben a lopakodó csendben. Csak intettem, integettem, hogy várjon, egy pillanatról van szó, s hogy megértésére számítok. Mintha fejét csóválta volna, megfordult, s indult felfelé, tovább. Én pedig rohanni kezdtem a párnám felé.

Elkéstem.

A hepehupás, gránitkockás járdán, a fűcsomó mellett tenyérnyi kátrányfolt éktelenkedett. Egy lélek se járt az utcán. A rácskerítésen belül kóbor kutya rágcsált valami csontot, hallatszott a csikorgó ropogás. És ekkor lent, a vízivárosban megszólalt egy harang. Minden kondulására két szívdobbanásom felelt. Szememet behunytam: a valkai templom harangja szólt.

Márton lúdja, Töhötöm csirkéje

Nemrégiben idei libasültet vacsoráztam Gyöngyházyval a legjobb konyhájú budai vendéglőben. Bár megadták a módját, mégsem tudtam az egész adagot elfogyasztani. Nem is a szakácsnét kifogásoltam, ő igazán kitett magáért, hanem az epémet szidtam, mely lám, még egy libacombbal sem tud annak rendje s módja szerint elbánni, s most arra kényszerít, hogy jó étvágyú barátom fitymáló megjegyzései közben, adagom felét a tányéron hagyjam.

Amint mentegetőztem, eszembe jutott egy történet, melyet Ujfalvy Sándor emlékiratában olvastam évekkel ezelőtt. Elmondtam neki, nyomaték kedvéért, hogy lássa, az emberi gyomor az utóbbi másfél évszázad alatt hová fajult és csökevényesedett.

Márton-napján, zimankós november 11-én (1790-et írtak) beállított a Palatkay portára egy bizonyos Száva István úrfi, s lóról szállván, jelenté a házigazdának, miszerint lánya elnyerése érdekében kész, a szokásnak megfelelően, próbát állani, vagyis egy ültő helyében, a háziak s néhány vendég szeme láttára, egy egész sült libát elfogyasztani. A házigazda örült az ifjú szándékának, betessékelte, leültette, s nemsokára elejébe tették hatalmas serpenyőben a hatalmas ludat. Száva István úrfi előszedte úti evőkészségét az övén hordott bőrtokból, megtörölgeté, s nekilátott. A többiek, mint valami versenybírák, körülülték, s ki ellenszenvező, ki rokonszenvező szorongással figyelte minden mozdulatát. Az ifjú állkapcsa hatalmasan dolgozott, nyeldeklője izgett-mozgott, a lúd fogyott, egyre fogyott. S egy rövid óra se telt bele, a lúdnak már csak a csontjai meredeztek a cintálban, s vihették ki a vadászkutyáknak. Az egybegyűltek tapsoltak, a menyasszonyjelölt irult-pirult, az ifjú pedig feltápászkodott, katonás vigyázzba állt, aztán csak elsápadt, megtántorodott, s ha meg nem kapaszkodik az asztalban, összeesik, mint a tótorgona; de megemberelte magát, szó nélkül meghajolt, s kitámolygott a szobából. Lovásza nagy üggyel-bajjal lovára segíté, a ló elindult vele lassú baktatásban, s meg sem állt a szomszéd falubeli Száva-házig. Akkor már az egész teste citromsárga volt. Ágyba fektették, s úgy halt meg három nap múlva, hogy jóformán ki se nyitotta többet a szemét.

– Őrület, tiszta őrület! – vonta le barátom a következtetést. És ez népszokás volt! És bizonyára szép számban akadt emberfia, aki minden következmény nélkül birkózott meg azzal az átkozott libával!… Különben csak akadt volna valamilyen fórum, hogy eltiltsa ezt a barbárságot. S még innia sem adtak közben? Kenyeret sem kapott? – kérdezte jogos felháborodásában.

– Lehetséges, hogy adtak – válaszoltam –, de az emlékirat sem borról, sem kenyérről, se semmiféle savanyúságról nem tesz említést.

– Hihetetlen – morfondírozott tovább, s néhányat kortyintott az előttünk pirosló borból. Majd így folytatta:

– Ha valaki, én tökéletesen átérzem a boldogtalan emlékezetű Száva István tragédiáját. Egyben tanúja vagyok, hogy még e század harmincas éveiben is tovább élt, bizonyos változatokkal, ez a népszokás. Huszonöt éves voltam, állástalan diplomás, s házasodásra adtam a fejem. Még legátus koromban zártam volt szívembe egy nyírségi tanító leányának szív alakú arcocskáját, s aztán egyszer csak összefutok vele Pesten, egy áruház előtt. Éppen bevásárolt, s nagy batyukkal igyekezett a Keleti pályaudvar felé. Igen-igen megörültünk egymásnak, kivált ő nekem, mert most már volt, aki a cipekedésében segítsen; szó szót követett, s annyira belemelegedtünk, hogy csak az induló vonatról ugrottam le, s még sokáig integettem utána, a peronról is. Boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni: Anikó megengedte, hogy meglátogassam. Számtalan levelet váltottunk, s az utolsóban jelentettem, hogy – ha kedves szülei beleegyezésüket adják – megkérem a kezét.

Sorsdöntőnek ígérkező látogatásom hosszas, kölcsönös mérlegelés után, végül is szeptember 25-re, vagyis Töhötöm napjára tűzetett ki. Förtelmes nap! Nem is értem, hogy nem tudták a naptárból mindmáig kitörölni!? Töhötöm!… Hát van magyar anya, aki Töhötömnek kereszteli a fiát? Ugye, nincs?… Talán lett volna egy, vagyis Anikó, ha a végzet durván bele nem szól gyönyörű terveinkbe. Figyelsz, hékám? – fricskázta meg az üres borospohárral játszadozó jobbomat.

– Nem látod? Csupa fül vagyok! – jelentettem ki. – Csak egy kicsit émelygek, az ördög vigye el. Az epém, úgy látszik, felmondta a szolgálatot… De azért csak folytasd, figyelek.

– Hol is hagytam el? Igen. Egyszóval hosszú és fáradalmas utazás után leszálltam a vonatról, az utolsó állomáson. Anikó az apjával várt, fehér, magyaros hímzésű blúzban, piros babos szoknyában. – Isten hozta, tanár úr! – üdvözölt az igazgató-tanító, majd csézájába ültetett a lánya mellé, ő maga a bakra kapaszkodott, kapta az ostort, megbiztatta lovát, s nekivágtunk a poros, hepehupás nyírségi mezei útnak. A falu szürke bádogtornya messziről jelezte az irányt, peckesen, délcegen, ahogyan lelkemben is élt, különösen az Anikóval való pesti találkozás óta, s minden gondolatomat e felé a falu felé vonzotta, mint valami mágnestű. S most, hogy egyre közeledett, miért ne reméltem volna, hogy álmaim rövidesen valóra válnak. Annál is inkább, mert ha az óvatosan fogalmazott s talán szülői szemek cenzúrázta levelek érzelmeinek hőfoka felől valamelyest kétségben is hagytak, parázsló, fekete szeme, deles mosolya, de legkivált meleg, puha kezecskéje, mely az apja háta mögött minduntalan a kezemhez ért, sőt, egy-egy percig a kezemben is maradt, világosan értésemre adta, hogy érzéseim viszonzásra találnak.

Végre befordultunk a tanítóék kapuján. Levertük magunkról a port, s a kutyák éktelen ugatása, s a majorság – libák, kacsák, csirkék – zsinatolása közben kézcsókkal üdvözöltem a verandáról elősiető tanítóné asszonyt. Anikó két kamasz öccsével, a leendő sógor kedélyes modorában kezet ráztam.

A rekkenő hőség után igen-igen jólesett az ebédlő hűsében felhajtott nagypohár málnaszörp. Feltűnt azonban, hogy mindenütt legyek légiói dongnak, a falon, az ablakon, a poharak szélén csakúgy, mint az ebédlőasztal fölött függő, régimódi, rézláncos petróleumlámpa körül. S méghozzá nem közönséges legyek; kövérek, lusták s rendkívül pimaszok. Nyugtalanságomat még tetézte, hogy mint valami ritka csemegét, főleg engem tiszteltek meg mohó érdeklődésükkel, s hol az orromra, hol a fülemre szálltak, vagy a bokámat csiklandozták hallatlan vakmerőséggel. Egy darabig hessegettem őket, s kapdostam feléjük, mint Bernát a mennykőhöz, de látva, hogy a háziak inkább mulatnak, semmint restelkednének, abbahagytam a védekezést, s megadással vállaltam sorsomat.

Az ebéden szerencsésen túlestünk. Ízletes, majoránnával fűszerezett kappansült volt, pirított kifllikrumplival, mely burgonyafajta azóta, sajnos, kiveszett. Feketekávéval szolgáltak, finom, a csésze pereme fölé nyúló fülű, lila festésű findzsákban, melyeknek formáját s mintáit merő udvariasságból megdicsérvén, boldogan vehettem tudomásul, hogy az értékes szerviz fele, vagyis hat darab, a hozzájuk való bögrével, cukortartóval, Anikó hozományának részét képezi, úgyszintén az ezüstnemű egy része is (a többit majd csak később kapja meg, örökség fejében).

Sohasem voltam hozományvadász, de ez a tájékoztatás módfelett jólesett: a szülők irántam való bizalmának kézzelfogható jelét láttam benne.

Ebéd után a házigazda megmutogatta gazdaságát. A disznóólnál kezdtük, melynek beton kifutójában három díjnyertes kocától származó süldő hentergett vagy vakarózott az elmésen odaszerelt, hatalmas sajtreszelőhöz hasonlatos öntött vaslapon; majd az istállóba „szagoltunk” be, ahol is megcsodálhattam a két gyönyörű, monumentális tőgyű szimentálit – melyek, vasárnap lévén, nem voltak künn a legelőn –, aztán bejártuk a majorságudvart, ahol a rengeteg csirke, lúd, réce meg gyöngytyúk majd levert a lábamról, vagy állandó éhes-riadt repkedéssel a kalapomat fenyegette. Közben leendő apósom módját ejtette értésemre adni, miszerint Anikó férjhezmenetele esetén évente egy-egy hízott disznót kap s vágottbaromfi-csomagokkal, valamint gyümölcsküldeményekkel is alimentálni fogják, amennyire szerény képességüktől telik… Mondom, bár a hozományvadászat távol állt tőlem, mégis gyönyörűséggel töltött el ennek az íratlan házassági szerződésnek tudomásulvétele. Most már bizonyos voltam vállalkozásom sikerében.

Annál kellemetlenebbül alakult a délután. Mihelyt a tanító ebéd utáni, orvosilag javallott pihenésére hivatkozva, végre magunkra hagyott, elindultunk a temető felé, mely ott sötétlett a gyümölcsös felett, mindjárt a templom tövében. Anikó keze a kezemben, s alig vártam, hogy valami sűrűbb bozótba érjünk, s megcsókolhassam. Meg is álltam, dobogó szívvel s tettre készen, egy elvadult, szilvafára futott szőlő lugasszerű lombjai alatt, Anikót magamhoz vontam, s ajkunk már-már összeért, amikor a magasból egy jókora rothadt alma robbant elénk. S mintha valami röhögést, meg lábdobogást is hallottam volna odafent a toronyban. Felnéztem, hát ott vigyorog a nagyobbik sógorramenendőm, a torony fatornácán, s kezében egy másik, hajításra kész rothadt almagránát!

Én elsápadtam, Anikó haja tövéig pirult. – Marci, te disznó! – kiáltotta. – Nem lehet bírni vele – mondta –, az utóbbi két év alatt valóságos csiszlik lett belőle a debreceni kollégiumban! – Nem takarodsz onnan! – fenyegette meg felemelt kezével. – Megmondalak apunak! – Aha – vigyorgott lefelé a fickó. – Majd én is megmondalak! – Megint felénk hajított egy zsindelyt, de szerencsénkre fennakadt a sűrű szőlőlombokon. Én pedig keserűen mérlegelni kezdtem eshetőségeimet, s megállapítottam, hogy a finom porcelán kávészervíz, ezüst étkészség, hízott disznó stb. mellé hozományul két alávaló himpellér sógort is kapok…

Jobbnak láttuk, hogy a temető ritkásabb, gondozottabb tája felé kanyarodjunk, itt nem érhet bennünket, sajnos, semminemű gyanúsítás. Anikó kezét már rég elengedtem, s a sírkövek, fejfák közt botorkálva, s minduntalan meg-megállva, egy néprajzszakos tudóspalánta buzgalmát felülmúlva, kezdtem noteszembe másolgatni az érdekesebb sírfeliratokat. Később a gyümölcsösbe mentünk, illemtudóan üldögéltünk egy fapadon, és sorra kóstolgattuk az éppen érő két-három őszi körtefajtát. Közben hol a kerítés reccsent valahol a hátunk mögött, hol egy újabb rothadt alma lottyant szét a közelünkben, amiből tudhattuk, hogy a két pernahajder egy pillanatra se téveszt bennünket szem elől. Nyilván utasításuk van rá, gondoltam, s nem annyira a nyílt tekintetű, modernebb gondolkodású tanítót, mint inkább félvállas, májfoltos arcú leendő anyósomat gyanúsítottam e kémkedés megszervezésével. Persze, Anikónak erről a gyanúmról nem tettem említést. Meg kell jegyeznem, őt nem zaklatta különösebben öccsei imposztorkodása, úgy viselte ezt is, mint a pimasz legyek állandó jelenlétét. Én azonban alig tudtam palástolni elkeseredésemet, hiszen a várva várt első csókról, természetesen, egyelőre szó sem lehetett, s alkalmasabb pillanatra kellett halasztanom az élőszóval megteendő döntő szerelmi vallomást is, valamint közös jövőnkről szőtt álmaim ecsetelését…

Jóval alkonyat előtt tértünk vissza a tanítói lakásba. Haboskávés uzsonna várt, mazsolás kaláccsal, majd a családi fényképalbum lapozgatása. Eközben tűnt fel nekem, hogy leendő anyósom mennyire rövidlátó: majdnem az orráig emelve nézegette s ismertette sorra a fényképeket. Szeme kétszeres nagyságban, iszonyú szemfehérrel meredezett a vastag üvegű okuláré mögött. Ez döntő tényező a későbbi fejlemények megítélésében!

Közben, a hangulat emelése végett, Anikó felhúzta születésnapjára kapott vadonatúj gramofonját, s divatos tánclemezeket forgattatott. Már nem tudnám, mik voltak műsoron, de egyet sohasem tudnék elfelejteni. – „Légy a kedvesem” – kornyikálta az orrhangú pesti szalonénekes a refrént, egy akkortájt úton-útfélen hallható francia filmdal magyar változata szerint. „Légy a kedvesem” – esengett a pesti kan pacsirta, s én az album fényképein, az orromon, a lábamon mászkáló ezernyi elvetemült légy támadásai közepette már-már félőrülten, a kínálkozó szójátékkal igyekeztem vigasztalni magam…

S aztán elkövetkezett a vacsora. Akkor még nem tudtam, milyen mély értelmű, jóslatszerű végzetességgel figyelmeztet az ebédlő falán Munkácsy Mihály festményének vidéki otthonokban gyakran felfedezhető olajlenyomata: az Utolsó vacsora.

Két galád üldözőnk, Marci és Miska, leendő sógorkáim alamuszi képpel, tekintetemet kerülve, foglalták el a helyüket, mint kik alaposan megszolgálták a vacsorát, a jól végzett munka után.

Asztalkendőnket kibontottuk, a tanító elmondta az asztali áldást, a felesége pedig, amint ez nagyobb családokban szokás, kiporciózta a vacsorát. Paprikás csirke volt, bő, rozsdás-tejfeles mártásban, csipetkével. S még valamivel, ami azonban fölös és meg nem engedett mértékben került a tányéromra. Léggyel. Legyek sokaságával! Egy darabig nem hittem a szememnek: légy, légy, légy a mártásban, a zúzán, a szárnyacskák könyökében, a csipetkére tapadva, egyesével, hármasával, sőt, ami a legborzalmasabb volt, még kettesével is, amint a halál őket nászrepülésük közben elérte… Egy darabig azon igyekeztem, hogy a tányérom szélére piszkáljam, majd hovatovább fondorlatosan valódi bűvészmozdulattal a tányér peremén túl pöccintettem őket, hadd essenek az abroszra, bánom is én. S közben szemem sarkából fürkésztem a famíliát. Jóízűen lakmároztak.

– Anyus, ezt eltaláltad! – dicsérte meg hitvesét a házigazda. – De talán még jobb lett volna, ha kevesebb tejfelt s több paprikát teszel a mártásba!

– Megárt az epédnek! Nem megmondta két doktor is, hogy óvakodj a fűszeres ételektől? – volt rá a replika.

A kamaszok is farkasétvággyal kebelezték a légypaprikást. Csak Anikó arcán fedeztem fel némi zavart és riadtságot. Nem is szólt egy szót sem vacsora közben.

Én meg csak nyeltem, nyeltem, s egyre nagyobb kenyérdarabokkal próbáltam a fölösen számba kerülő szokatlan fűszerszámot torkomon leküldözgetni. Délben bor is, ásványvíz is volt az asztalon, vacsorára csak kútvizet kaptunk – talán szintén ama két doktor javallata szerint. Úgyszólván minden falatom után ittam egyet. De a szemem már meredezett, s homlokomról egy-egy verejtékcsepp pottyant a tányéromba. Azt is megettem. De amikor leendő anyósom látván, hogy adagom elfogyott, a vidéki vendégszeretet kiáradó erőszakosságával a tányérom után nyúlt, hogy a második porciót is kimérje, halálfélelem fogott el, dadogva tiltakoztam és kértem bocsánatot. Ejnye, de kákabélűek ezek a pesti fiúk! – rótt meg fejcsóválva, kedélyeskedve a derék asszony, s a nekem szánt porciót, legnagyobb örömükre, fiai közt osztotta el. Engem már akkor szörnyű émelygés és szédülés környékezett. Zsebkendőmnek sűrűn volt dolga izzadó homlokomon. De ezt, úgy látszik, csak szegény Anikó vehette észre, mert megkérdezte, nem innám-e egy pohár borocskát, s apja beleegyezésével mindjárt szaladt is utána. Megittam én nem is egy, de négy vagy öt pohárral… s állapotomon ez átmenetileg könnyített.

Már nem tudom pontosan, hogy volt, mint volt, elég az hozzá, a vacsora utáni tereferét még elviseltem, sőt, kissé kapatosan, diákadomákat, legátustörténeteket is adtam elő, a háziak nem kis mulatságára; még magas röptű teologico-filozófiai vitába is bocsátkoztam leendő apósommal, amennyiben fiatalos hévvel és optimizmussal cáfoltam Kirkegaardnak az evilági üdvözülés kérdésében elfoglalt tagadó álláspontját…

Ekkor már ő sem tanár urazott, én se igazgató uraztam: vígan tegeződtünk, sőt, leendő anyósomat is következetesen Sára nénémnek szólítgattam.

Tíz óra tájban éjjeli nyugovóra tértünk. Én, szülői megfontolásból, a lefüggönyözött üveges verandán kaptam fekhelyet – jó messzire a lányszobától –, nehogy pajkos gondolatok foglalkoztassanak. De hol voltam attól, hogy akár csak meg is legyintsenek ilyesfajta gondolatok? Már éjféltájban irtózatos rosszullétre ébredtem. A hideg futkározott rajtam, s ijesztő görcsök csavargatták a belső részeimet. Émelygés, majd olyan hányinger ért utol, hogy kénytelen voltam hálóingben az udvarra lopakodni. A kutyák nekem estek, alig tudtam elverni őket, s némileg könnyíteni magamon. Ez a jelenet még háromszor ismétlődött; a kutyák már üdvrivalgással fogadtak, s volt okuk rá, míg végre derengeni kezdett a hajnal. De akkorra már olyan fájdalmaim voltak s olyan gyengének éreztem magam, hogy azt hittem, reggelre meghalok. S ha nem is halok meg, gondoltam, itt kell ápoltassam magam, ki tudja, meddig, a vásott sógorkák rosszindulatú csínytevéseinek kiszolgáltatva, s egyáltalán, szegény jó tanítóéknak sok-sok gondot, bajt okozva. Összeszedtem hát maradék erőmet, egy kitépett naptárlapra röviden megírtam kényszerű távozásom okát, megfelelően bocsánatot kértem, s aktatáskámat hónom alá fogva – a kutyák díszkíséretében – kitámolyogtam a papi lakból.

A határban felvett egy parasztszekér. Már hétkor vonaton ültem. Amikor otthon az előszobában megláttam magam a tükörben, már olyan sárga voltam, mint valami citrom: kitört rajtam a sárgaság…

Néhány év múlva hallottam csak hírt Anikóról; férjhez ment egy szomszéd falusi tanítóhoz. A fickónak szerencséje lehetett, nyilván téli időben ment háztűznézőbe s megúszta a Töhötöm-napi legénypróba borzalmait.

– Főúr – intette magához a pincért a barátom. – Legyen szíves, hozzon egy késhegynyi szódabikarbónát!

– Nekem is, ha lehet! – toldtam meg a kérést, s összemosolyogtunk fanyarul. S amíg vártuk a szódát, barátom tekintete elrévedt. Alkalmasint Anikó piros babos szoknyás alakját idézte egy messzeségben szürkéllő, de mágneses erejét számára régóta elvesztett, süveges templomtorony alatt.

Angyalfia Melániának

– Legszebb férfikoromban, vagyis negyven és ötven éves korom között nem is annyira egy-egy kívánatos hölgy meghódítása volt nehéz, mint inkább a tőlük való, lehetőleg tisztességes elszakadás. Ennek kimódolása sokszor több időt és hadicselt követelt, mint maga a kegyeikbe való férkőzés művelete. Volt úgy, hogy csak akkor mertem ostromot kezdeni, ha már kipuhatoltam és kidolgoztam a visszavonulás biztos módozatait. Néha titkoslépcsőn vagy nyaktörő hágcsón menekültem, kínosabb esetekben kénytelen voltam igénybe venni sötét, föld alatti folyosókat is… Sajnos, nem mindig távozhattam emelt fővel, mert majdnem sohasem közölhettem elhatározásom valódi okát. Inkább tartsanak szédelgőnek, állhatatlannak, impotensnek, csak ne kelljen felfednem és szemükbe mondanom gyengéiket, oly könnyen megunható szokásaikat, mondókáikat és még sok minden egyebet, ami különösebb rovogatás nélkül áll össze valóságos lajstrommá, már egy-két éves kapcsolat után. És ne kelljen meghallgatnom, ennek fejében, az én bűnlajstromomat, mely természetesen szintén elkészült már, s bármely pillanatban a fejemre olvasható…

Amikor Gyöngyházy, sűrű, őszbe csavarodott bajszának tépdesése, csavargatása közben eddig jutott, s egy pillanatra hümmögve maga elé meredt, nem állhattam meg a közbevetést:

– Ha jól értettem, szakítottál Melániával?… Különben, valami futó kaland befejezése érdemelne-e ilyen körmönfont önvizsgálatot és morfondírozást?

– Szakítottam? – rebbent felém Gyöngyházy fájdalmas, s egy kissé mindig könnyes tekintete. – Maga az élet szakított. És éppen ezt akartam megfogalmazni, amikor belekotyogtál: hogy nem mindig nekünk kell kieszelni a viszonylagos emelt fővel való búcsúzkodás útját-módját, mert olykor a körülmények játsszák kezünkre… Vagy valami jel, vagy furcsa véletlen figyelmeztet, hogy eddig volt, és nincs tovább. És ilyenkor se szó, se beszéd, csak eltűnik az ember. Még egy nyomorult virágcsokrot sem tudunk küldeni.

– Szegény Melánia! – sóhajtottam farizeus képpel, mire Gyöngyházy ajkát biggyesztve, fejcsóválással rótta meg, nyilvánvalóan avatatlan és fogadatlan prókátorságomat.

– Kedves vagy!… „Szegény Melánia”, neked. Nekem inkább szörny Melánia, rém Melánia, vagy egyszerűen Melánia, a név görög jelentésének hangulati velejárójával, s az abból képzett szavak, mint a melankólia, a mélakór belezsongásával, voltaképpen egyfolytában, a közelében töltött idestova három év alatt… Szeretőim együttvéve nem gyötörtek annyit, mint ez a nő. S ha most, visszatekintve, csodálkozom, miért tűrtem oly sokáig rigolyáit és bolondériáit, tán éppen a kíváncsiságban találok magyarázatot, hogy meddig lehet elviselni ilyenfajta megalázó és igazságtalan szenvedést… Tegyük hozzá: ártatlanul!

„Ártatlanul” – gondoltam magamban – Gyöngyházy és az ártatlanság – de észrevételemet lenyeltem, mert nem szerettem volna kötekedésemmel elrekeszteni a sok vihart látott barátom lelkéből kikívánkozó és módfelett tanulságosnak ígérkező vallomást.

Így is észrevette, talán valami átfutó fintorról, hogyan vélekedem az effajta férfiártatlanságról, mert máris igyekezett tisztázni magát:

– Nem tudják a buta és tehetségtelen férfiak, akik a nőkkel rosszul bánnak, hogy végső soron férfitársaikat büntetik! Olyanok ezek, mint az alávaló lókupecek, akik idegbajossá ütlegelt lovaikat csak megfelelő bepálinkáztatás után viszik a vásárra: következő gazdájuk szelíden veszi meg őket, de már az első etetéskor leharapják a fülét… vagy szétrúgják az istálló mennyezetét…

– Szegény fejed! – sóhajtottam megint szemforgatón, s némi célzatossággal, hadd gerjesszem be még jobban a termékeny önsajnálat lelkiállapotába.

– Melániát, mielőtt az én istállómba került volna, legalább öt, egészen aljas és otromba efféle „lókupec” lovagolta. De lehet, hogy még több is, csak azok már nem tehettek rá mélyebb benyomást, tehát nem tartotta szükségesnek, hogy adott esetben emléküket hangosan idézze, példálózás vagy egyszerű gyermekes zsarolás céljából, a jelenlétemben. Utólag megállapíthatom, hogy szegénykém nemcsak vonzotta az ilyenfajta férfiakat, hanem maga is vonzódott hozzájuk. Ha hiszed, ha nem, mindegyik híve volt a szebbik nem testi fenyítékkel való „nevelésének”, azonkívül rendkívüli anyagiasságról is tanúbizonyságot tettek, kiváltképpen a férjei (kettő is volt): ékszereit s egyéb értéktárgyait zálogba hordták, vagy egyszerűen eltulajdonították, hivatali fizetését s minden egyéb keresetét saját céljaikra fordították. Az is hihetetlen, hogy mégsem ő tette ki a szűrüket, hanem ezek a gavallérok és nemes lovagok álltak odébb, mihelyt észlelték, hogy áldozatuk kimerült, teherbe vagy valami betegségbe esett, s nem telik számukra több áldozatra. Amikor megismerkedtünk egy művésztársaságban, lényéről olyan szelíd szépség és fennkölt tisztaság áradt, hogy bízvást nézhette az ember civil apácának vagy vidéki, pártában maradt tanárnőnek, aki téveteg-áhítatosan néz körül, tőle idegen és frivol világban. Ó, jaj, hányszor átkoztam aztán ezt a pillanatot!…

– Végül is rajtad múlt, hogy ilyen sokáig tartott ez a dolog! Én a helyedben hatalmas virágcsokor kíséretében megfelelő levelet küldtem volna, s azzal alászolgája…

– Ebben az esetben minden hasonló gesztus lehetetlen volt. Nem vezetett volna célra. Egyszerűen nem értette volna meg. Ez a szép és kívánatos nő harmincéves koráig senkitől sem kapott virágot! Amikor egy születésnapján liláskék csokor fréziával leptem meg, felkiáltott: „Nahát, ki látott februárban szarkalábot!”… Namármost, ha szakító levél kíséretében virágot küldök neki, úgy fogta volna fel, mint holmi összevissza beszélést, s levelemnek semmi foganatja… Éppígy lehetetlen volt az is, hogy elhatározásomat, akár a legdiplomatikusabban is, élőszóval adjam elő. Elődeim ugyanis általában ökölcsapásokkal, rúgásokkal vagy a berendezés részleges összezúzásával vettek tőle végbúcsút… Tehát csak tűrtem és szenvedtem, már-már az önbüntetés lelkiállapotában, mint valami vakbuzgó szerzetes: sokszor azzal az érzéssel, hogy most vezeklem le a férfipályám során más nőknek okozott fájdalmakat. Ugye, megérted, ha a legintimebb részletektől megkíméllek, s nem avatlak be bizonyos hálószoba titkokba, már csak azért sem, mert az efféle szennyes-kiteregetés a lovagiasság legelemibb szabályaiba ütközik… Csak egy-két jellemző mozzanatot említek, hogy egészen világosan lásd helyzetem tarthatatlanságát. Az egyik az volt, hogy valahányszor valami nézeteltérés támadt köztünk, Melánia mindig becsmérlő szándékkal a „ti férfiak” felségtöbbessel illetett, holott én mindent elkövettem, hogy végtelen tapintatommal és udvariasságommal hangsúlyozzam és felszínen tartsam a köztem és lókupec elődeim közti különbséget. A másik – vagyis amikor betelt a pohár – karácsony előtt két nappal történt, és hidd el, nem szívesen teszek róla említést. Egész napi loholás, különféle ügyes-bajos dolgaim intézése után, elkésve állítottam be hozzá, úgyhogy még borotválkozni sem volt időm. Melánia rendkívül morcosan fogadott, még magázott is, mint mindig, amikor megvetésével igyekezett sújtani. – Bolond, aki meleg vacsorával vár egy magafajta megbízhatatlan alakot! – jelentette ki, aztán, egy-két perces irtózatos konyhai csörömpölés után elém lökött valamit… Én, talán e keserves és balsikeres nap után, némi női gyengédségre vágyva s hirtelen sértettségemben elpöccintettem a tálcát s rugaszkodtam egyet a székkel, jó messzire, hogy csak úgy burrogott a padló. Melánia mellettem termett, és arcul ütött.

Erőteljes, kemény ütés volt, hogy a fogam is összekoccant, s a bal szemem könnybelábadt tőle. – Maga itt nekem ne csapkodjon, hallja-e – ripakodott rám, s úgy állt ott fölöttem, mint aki vár valamit, talán éppen hasonló gorombaságot, mert amikor szépen és rendkívüli önuralommal felkeltem, akkor sem tágított, úgy kellett a könyökét megfogva, ellódítanom. – Maga nem is férfi! Maga, maga, maga nyomorult!… – hörögte a zsigereiből. Szerencsésen kiértem a kis előszobába, kaptam a kabátomat, kalapomat, s rohantam le a lépcsőn. Az első kanyarba sem értem, s mintha egy másik nő hangját hallottam volna a fejem felett: – Elmész, ilyesmiért! Gyere vissza, te hülye! Hallod, gyere vissza!… És egy-két lépést is tett utánam, a lépcsőn lefelé. De én akkor már futottam. Futtomban átugrottam vagy két hatalmas hóbuckát, mintha azok mögött keresnék a hangja ellen fedezéket, aztán elértem a sűrű fagyalsövényt, és egy szusszanásra megálltam, hallgatóztam. Egy ajtó csapódott odafent, irtózatos döndüléssel: mintha lőttek volna utánam. Aztán teljes csend lett, s most már szépen, tempósan billegtem tova az álmodó havas sziklák közt, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy ép bőrrel szabadulhattam e szerencsétlen fúria barlangjából.

– Ennél jobb alkalmat nem is remélhettél volna! Csattanós befejezés!

Gyöngyházy sajnálkozva mért végig, s a fejét csóválta, mintha azt mondta volna: milyen naiv vagyok! S egy kis szusszanás után így folytatta történetét.

– Hol vagyunk még a befejezéstől! Fantáziád ezt már nem érheti fel, ami ezután még történt. Mert másnap expressz levelet kaptam. Hogy ő nem érti, hogyan lehet ilyen semmiségtől megsértődni, és mért fújom fel a dolgot, talán bizony csak ürügyként fogom fel ezt a kis incidenst, hogy őt aljasul faképnél hagyjam; nem tudott uralkodni az idegein, s egy kipróbált jó barátjától, aki méghozzá lovagias embernek tartja magát, elvárhatja, hogy megértően viselkedjék. És ha nem tölteném nála a szentestét, halálosan megsérteném…

A levél hatott. Hosszú évtizedek tapasztalataiból tudom, mit jelent ilyen magányos nőknek a karácsonyest, s mi minden fenyegeti őket, ha fenyőfácskájukkal kettesben maradnak. S még valami! Éspedig az, hogy ha a szakítás éppen ezekre a napokra esik: az angyalfia eo ipso elmarad, s az ember abba a kínos látszatba kerül, mintha azért tűnt volna el, hogy ne kelljen a szeretet és gyöngédség adományát lerónia. Mindenképp el akartam hát kerülni ezt a látszatot, annál is inkább, mert a Melániának szánt angyalfia – az egykötetes zenei lexikon, a szokásos téli divatsál s egy üveg száraz Martini – már napok óta együtt volt, illőn becsomagolva egy nem éppen új, de méreteinél fogva alkalmas barna strandtáskában, és csak két szál rózsáról vagy szegfűről kellett még gondoskodnom.

A kora délutánt, miután munkahelyemről sikerült már a déli órákban elköszönnöm, kisebb bevásárlásokkal töltöttem, majd egy kis szunyókálás, később Pulszky Ferenc emlékiratainak olvasgatása után a kandalló mellé húzott kereveten, lelkileg felvértezve, s ünneplőgúnyát öltve, felkaptam a rég odakészített batyut, s indultam az autóbuszmegálló felé. Háromszori átszállás várt rám, összesen legalább egyórás utazás, zsúfolt járműveken, csúcsforgalmú, emberáradatos késő délután! Valahol az óbudai részeken olyan torlódásba kerültem, hogy percekig lökdöstek autóbusztól autóbuszig, beszálltunk és kiszálltunk, majd újra ácsorogtunk vagy egy félóráig a tizenöt fokos hidegben, miközben batyuinkat letettük, felkaptuk, s ide-oda hömpölyögtünk, káromkodva, sikoltozva, mint Dante alvilágában a kárhozottak. Ez a kellemetlen vergődés igen alkalmas volt arra, hogy rövidesen megzavarja az ünnepesthez méltó s oly bajosan kitermelt harmóniát, s hogy az egészet amolyan ráadásnak érezzem, merőben fölös áldozatnak egy zsémbes és keserű Hágár oltárán… De nem volt visszaút, végig kellett járnom, ha már nekivágtam, ismét csak a lovagiasság íratlan szabályai szerint…

– Persze el is küldhetted volna neki – vetettem közbe, mert Gyöngyházy egy pillanatra a pipájával vesződött, mely mint valami idomított jószág, mindig akkor dugult be, amikor gazdája valami fordulathoz érkezett.

– Erre magam is gondoltam útközben. De hát késő bánat, eb gondolat, s azzal mentegettem magam előtt magam, hogy végül is a cserbenhagyás egy formája lett volna, s nem tudhattam, hogyan viselem el, ha Melánia magára hagyottságában, isten őrizz, valami meggondolatlanságra ragadtatja magát… Utóvégre az a levél erre nézve nem is nagyon burkolt célzást tartalmazott. Ezek után érthető volt, hogy mire Csillaghegyre értem, s a zsúfolt autóbuszról lekecmeregtem, vajmi kevés energiát éreztem magamban a társaságában eltöltendő két-három óra elviseléséhez, attól pedig, hogy esetleg az éjszakát is nála töltsem, a hátam is borsódzott. De azért aránylag délcegen s a hideg ellen is szapora léptekkel védekezve vágtam neki a sétánynak, mely a hegy alá érve bokrokkal szegélyezett, rendkívül elhanyagolt kacskaringós utacskába torkoll, és az egyre nehezedő strandtáskával jeges göröngyökön botorkálva kaptattam a fél kilométer távolságban levő ütött-kopott, bagolyvárszerű villa felé. Egy kanyarban kornyikáló öreg részeg ember gurult éppen a lábam elé, s elkábult, hogy alig tudtam felsegíteni. Fokhagymás-pálinkás lehelete éppen ellentéte volt mindannak, amit az ember a gyertya- és gyantaillatú karácsonyestekről hord magában emlékezőn, s valami utálkozással vegyes szánalmat hagyott bennem. Ő tovább csetlett-botlott szitkozódva lefelé, én pedig folytattam a meredek, itt-ott salakkal vagy hamuval hintett utcán ezt az erőltetett, se testemnek, se lelkemnek nem kellő menetelést. A szél, ezen a völgyúton, a régi kőbányák szurdokai közt, egyre vadabbul támadott, s éppen szembefújt velem. Egyre küzdelmesebb volt a kapaszkodás. Talán ha valami közeli, forró pásztoróra reménye kecsegtet, jobban bírom. De így, célomban elbizonytalanodva, vagy már-már el is veszítve azt, erőm percről percre fogyatkozott, s lélekben azonosultam egy olyan hadsereggel, mely erőt adó céltudat nélkül tessék-lássék vergődik egy darabig, majd kimerülten pusztul el az idegen földön, a hófergetegben.

Egy pillanatra felmerült nyári útjaim emlékképe s hangulata, ugyanezen az úton, mely akkor az autóbuszmegálló s a villa közt egy futamodásnyi volt, és oly kellemes andalgást kínált a jobbról-balról virágot s illatot ontó kerti bokrok vagy vad bozót között. Oly szuggesztív volt ez az emlék, hogy már-már azt hittem, vízió, s nem mást jelent, mint a fagyhalál küszöbét… És akkor, egészen hirtelen, olyasmit kezdtem érezni, mintha nem volnék teljesen egyedül, mintha mellettem, vagy éppenséggel velem volna még valaki vagy valami. Az út e pontján egy kissé enyhébb volt a szél, a hó sem kavargott oly vad boszorkánytáncban a bokrok körül. Jobbra, az egyik ép utcai villanykörte fényében öblösebb régi kőbánya sárgás sziklái derengtek, balra bozóttal benőtt vízmosta mélyedés… Igen alkalmas hely a pihenésre – de arra is, hogy valami rosszindulatú lény elbánjék az emberrel, ha éppen itt ólálkodik. Rosszat sejtve álltam meg, és néztem körül. A táskát magam mellé tettem, hogy bundámat kigombolva, meglazítsam vastag gyapjúsálam, mely már-már fojtogatott az utolsó száz méteren át – és hogy megtöröljem széltől kicsípett, könnyező jobb szemem. Ebben a pillanatban fájdalmas, nyöszörgő- sipító hang ütötte meg a fülem, mintha valami nagyobb, kilyukadt gumilabdára taposott volna valaki, egészen közel. Lenéztem, a hang irányába, hát a táska, ott a lábam előtt, mozog. Belülről ki-ki dagad s közben megint hallatszik az a borzalmas nyöszörgés vagy jajgatás, de most már erőszakosan, fenyegetőn. A táskámba beleköltözött valami.

– Az ördög! – jegyeztem meg tréfás célzattal, de közben hideg szánkázott a hátamon.

– Magam is kénytelen voltam, ezekben a pillanatokban, a legmisztikusabb magyarázatra a jelenséget illetőn – mondta Gyöngyházy, s láttam, ujjai remegnek a pipán, ajka egészen keskenyre tapad össze. – És nem is nagyon tévedtem. Mert ami ezután ott velem történt, arra a sátán közreműködése nélkül bajosan tudnék magyarázattal szolgálni. A táska már ide-oda bukfencezett a fagyott göröngyökön, és benne egyre kétségbeesetten jajveszékelt valami kárhozott. Csecsemő? – kérdeztem magamban, de a hang öreges, inkább vénemberi volt, tehát ezt a feltevést elvetettem. Kutya? Az nem képes ilyen emberi hangokat adni… Minden bátorságomat összeszedtem, a cipzár fogantyúját megrántottam, végighúztam s hátraugrottam. Teljes csend volt körülöttem, a lény is elhallgatott. Időtlennek tetsző, de legfeljebb tíz másodperc telt el így, aztán vánszorogva és tapogatózva kikecmergett a táskából egy szürkésfekete macska. Testén, kivált a bal hátsó lábán és az oldalán hiányzott a szőr, mintha leégett volna, vagy valami ótvar lepte volna be; fél szeme beragadva, mindkét füle régi verekedésektől tépett, hasogatott. Elvékonyodott, kócszerű farkát valósággal húzta maga után, amint inkább hasalva, kúszva, távolodott… Nem tudom, látott-e, érdekeltem-e egyáltalán. Nem, nem menekült! Csak ösztönei parancsára egyszerűen a bozót biztosnak vélt fedezékébe vonult – nem is annyira továbbélni – inkább illedelmesen kiszenvedni ott. Némán, szemrehányó vagy fenyegető tekintet nélkül tűnt el; s egy sóhajszerű rémült Jézusmárián kívül, nekem se jött ki más hang a torkomon. Találkozásunk egyszersmind búcsú volt. Amikor már elég messze zörgött a bozót, lábammal megpiszkáltam a táskát, szájára fordítottam, anélkül hogy hozzá mertem volna nyúlni, akár kesztyűs kézzel is. Semmi sem gurult, vagy esett ki belőle, a táska belseje üres volt.

– Fatális táskacsere! – tört ki belőlem a tömörnek vélt meghatározás, miután a hidegrázás, mely az utolsó jelenetet végigkísérte, a hátamból kiállt.

– A fátum, valóban a fátum intézkedése volt – mondta Gyöngyházy, miközben tekintete messze révedt, majd így folytatta, most már higgadtan és fanyarkás mosollyal, a történetet:

– Amilyen hűdötten és bambán reagáltam az előbb leírt jelenésre, a következő másodpercekben oly tetterősen és megvilágosodott aggyal mértem fel a helyzetet. A táska valahol, talán az óbudai autóbusz állomás nyüzsgésében, más kezébe került, természetesen véletlenül. Én egy hasonló, de valamivel kopottabb táskát kaptam fel, súlya megtévesztően azonos volt az enyémével. Már azt a fekete plüssbundás, csontos öregasszonyt is látni véltem, közvetlen közelemben, amint a megálló előtt csetlik-botlik, és szidalmazza a durván tolakodó utasnépet… Ki lehetett? Örök titok marad. És ő sem tudja meg soha, kinek a jóvoltából jutott a nem várt angyalfiához. Ha nem betegesen érzelmes állatbarát kedély, alkalmasint örömöt szerzett neki…

– Neki – jegyeztem meg, bizonyos éllel.

– Mit tehettem volna? Amint mondtam, a végzet intézte így, üres kézzel nem állíthattam be, az előzmények után, Melániához.

A továbbkaptatáshoz nem maradt erőm. Felnéztem a fák közé, ahol az előbb, még közeledőben, világítani láttam Melánia ablakát, de a sűrű havazásban nem találtam sem a fákat, sem az ablakot. Tekintetem még egyszer végigfutott a barázdán, melyet a friss hóban vánszorgó macska hagyott, megpillantottam a bokrot, melyről a behajított táska leverte a hópamacsokat, s az ágak most szárazfeketén meredeztek felém – aztán botorkálni kezdtem lefelé, saját, előbbi lábnyomaimon. Mindent megtettem, ami tőlem telt, próbáltam megnyugtatni magam, többre nincs erőm… s a bozót felé kúszó, erejét vesztett beteg kandúrral már-már azonosulva, csak magamat sajnálva s többet hátra se nézve, cammogtam a megállóhely felé.

Látogatás Melániánál

Tombolt a kora tavasz, vészjósló abnormitással.

A délutánt legszívesebben valami elvadult gyümölcsösben töltöttem volna, vagy suhogó nádas tó partján, de sajnos, egy súlyosan beteg, idős barátomat illett, alkalmasint utoljára, meglátogatnom.

Ágyát hozzátartozói állták körül. Csak tolakodás árán kerülhettem volna közelébe. De így is észrevett, üdvözölt is, szomorú, lemondó legyintéssel. Kényszeredett mosollyal igyekeztem viszonozni, de sem képmutató vigasztalással, sem őszinte sóhajtásokkal nem kellett elárulnom, hogy voltaképp örökre búcsúzunk.

Eljövet a hosszú folyosón, és a lépcsőházban is, magam előtt láttam a legyintő csontkezet, és sehogy sem tudtam kifújni tüdőmből a jellegzetes elfekvőszoba-szagot.

Az első emelet folyosójáról szép termetű, erős lábú, vörösesszőke nő ért a lépcső elé, kezében összegyűrt zsebkendő: szeme sarkát a halánték irányában egyszer-kétszer feltűnő műgonddal megdörzsölte, nehogy a könnyek lemossák a szemfestéket és arca, halántéka bemaszatolódjék. Kattant az oldaltáska retesze, a zsebkendőt begyömöszölte, s ahogy felnézett, tekintetünk találkozott.

– Melánia! – köszöntem rá azonnal, mert úgy láttam, megismert.

Talán másfél évvel azelőtt szaladtam vele és Gyöngyházyval össze a Zeneakadémia előcsarnokában. Valamit ittunk is a büfében. Ez a tíz-tizenöt perc elégnek bizonyult, hogy a szép és ünnepélyes külsejű nőt ne felejtsem el, és hogy egyszer-kétszer érdeklődjem is felőle Gyöngyházytól. De vajon ő emlékszik-e még reám?

Nem dicsekvés, de a következő pillanatok elárulták: megismert, sőt mintha örült volna a viszontlátásnak. Az imént ugyanolyan hangulatban búcsúzott nagynénjétől, ahogyan én egy emelettel feljebb, a férfiosztályon, haldokló atyai barátomtól.

Melánia öröme, kézfogása úgy hatott rám vissza, hogy a földszintig már karonfogva tettük meg az utat, s nem tudnám megmondani, ő akaszkodott-e rám, vagy én kapaszkodtam bele a fájdalomtól sürgősen szabadulni vágyó nőbe, aki zilált, hosszú hajával, még könnyektől csillogó, zöldeskék szemével olyan volt, mint a tél zordságát levetkező szilaj tavasz allegorikus kivetülése…

Ahogy a közeli kávézóhely teraszának kerti székeire egymás mellé zökkentünk, Melánia hosszú kabátjának két szárnya szétnyílt, és valósággal perzselni kezdtek az elvetemülten rövid szoknyából kirózsálló vaskos, hatalmas combjai.

Gyöngyházy beszámolójának egyes részletei, a nő jelleméről és lelkületéről, túl sokat is elárultak nekem annak idején. Azt viszont nem tudhattam, végleges volt-e köztük csakugyan a karácsonyi szakítás, s ez az első pillanatokban némi óvatosságra késztetett. És miközben majdnem illetlenül gyönyörködtem idomaiban, már vizsgálódtam is: nem fedezek-e fel a karján, a combján, a nyakán újabb, vad, szadista szeretőitől származó véraláfutásokat… Ilyesmi a látható felületeken nem mutatkozott. Mindössze a jobb csuklója felett látszott két-három, párhuzamosan futó karcolás. De a bal keze mutató- és középső ujján a köröm és az egész utolsó ízület, sáfránysárgák voltak a nikotintól, amiből bizonyos életmódra és lelkiállapotra mertem következtetni.

– Borzasztó egy ilyen közös betegszoba! – mondta. – Mindennap kivisznek valakit! És máris hozzák az új beteget, csak éppen a lepedőcserét kell megvárnia. Nem jobb volna valami barlangban vagy padláson, de egyes-egyedül!…

Fojtott, rekedtes hangjában az iménti látogatás megrendülése. Éreztem, közelségem korántsem hat rá olyan bizsergetőn, mint énrám az övé. Pedig én már hatalmas ugrásokkal, fölösnek vélt frázisokat kihagyva törtem volna a cél felé – s amíg beszélt, és népies kiszólásokkal vagy enyhén jasszos szavakkal ecsetelte a haláltusáját vívó nagynéni utolsó hónapjainak szenvedéseit – azon fondorkodtam, hogyan férkőzhetném Melánia bizalmába. Magam sem tudom, mi váltotta ki ezt az illetlen mohóságot, azon a körülményen kívül, hogy a szörnyű kórteremből kijutva, úgyszólván egyik percről a másikra egy nagy darab omlatag, s kívánatosan elhanyagolt öltözetű nővel a szó szoros értelmében testi érintkezésbe kerültem, akivel szerelmi életére vonatkozó ismereteim ellenjavallták ugyan a meghittebb érintkezést – mégis e váratlan testközelségben éppen azok a részletek tették számomra mindinkább vonzóvá, sőt kívánatossá, melyeket Gyöngyházy szakításának motiválásául oly kíméletlenül ismertetett.

– És egyáltalán: megöregedni – rázogatta lobogó haját Melánia. – Ráncosan, mint az aszalt szilva, vagy mint kocsonyás hájtömeg…

– Hol van még maga attól? – fogtam meg a kezét, s közben fürkészőn néztem a szemébe: mozdulatomra hogyan reagál. – Hitesse el magával, hogy ez csak másokra vonatkozik, aztán ezzel a csalafintasággal lehet élni, vagyis naponta közeledni valami felé, ami…

– Könnyen beszél! – egy férfi akárhány éves, soha nem érezheti közelinek azt a valamit! Ha ismerné az életemet! A hivatal poklát! A magány sivatagát, melyben botorkálok naponta… Hogy ez milyen céltalan!…

Ezt már majdnem sírva mondta. Kezét kihúzta a kezemből, s belenyúlt a székre tett táskába a rücskös zsebkendő után.

Holtpont, nincs tovább, gondoltam; Gyöngyházy, úgy látszik, végképp eltűnt az életéből, s ha szó szerint vehető Melánia vallomása, nem került még utódja összetört szívében…

És hirtelen eszembe jutott az a levél, melyben nem is burkoltan öngyilkossággal fenyegette Gyöngyházyt, ha faképnél hagyná. Nem, ez a nő akármilyen kívánatos, nem ajánlatos! Most még csak nagy vonalakban panaszkodik, általánosságokban beszél, de ha egyszer-kétszer összeborulunk, hallgathatom majd mindennapi, részletekbe vesző tudósításait, különféle poklairól s kivált a sivatagról – melyet egyetlen hasonló nő életében sem tudtam semmiféle öntözőművel tartós oázissá locsolni – s egy szép napon nekem is olyanformán kell elillanni Melánia tájékáról, mint elődömnek, Gyöngyházynak.

– Menjünk – szólalt meg, miután valamennyire összeszedte magát. – Nem vagyok normális! Bocsásson meg lehetetlen viselkedésemért!

Sebtiben felszedelőzködtünk, elindultunk, egyenest a helyiérdekű állomás felé; illendőnek véltem odáig elkísérni.

És aztán, amikor a szerelvény elénk suhant, már csak becsületből, hogy ne mondjam: merő lovagiasságból ugrottam fel utána a becsukódó ajtó résén a kocsiba.

– Maga őrült spanyol! – karolt belém Melánia és megpróbált mosolyogni, látható izgalmában. – Mért vállal értem ilyen kockázatot?

Tétova gesztus volt a válasz s valami artikulátlan nyögdécselés.

Ülőhely sehol. Ott maradtunk hát, egymáshoz szorítva, a peronzugolyban. És amikor a vonat egy kis zökkenéssel elindult, mintha rögtönzött utazásom célja is mindenestül az eredeti és túl merész aspirációm irányába zökkent volna vissza. Olyan érzésem támadt, mely leginkább zuhanáshoz hasonlít. Talán a mámoros halászsas érez ilyesmit a levegőben, amikor a víz felszínén vergődő, sebesült vagy betegen vonagló halra mohóságában is tévedhetetlen biztonsággal lecsap.

Jó negyedórás utazás volt. Az ötödik megálló előtt Melánia jelezte, hogy leszállhatunk. Tétova kísérletet tettem, a forma kedvéért a búcsúzásra, de révült mosolya, s kétértelmű fejcsóválása jelezte, hogy hazakísérhetem. Egy fasorba értünk, s azon már egy darabig úgy loholtunk, mintha a hegytetőről mindenáron látni akarnók még egyszer a napot. Már-már össze is borultunk, csupán a parkban jövő-menők kandi tekintete rebbentett szét, és nógatott tovább.

Melánia a fasor végén hirtelen megállt, körülnézett és kotorászni kezdett az iszákjában. – Nem ülnénk le egy kicsit? – kérdezte, s már paskolta is táskája szélével a zöld pad poros deszkáit, mint megbecsült vendég előtt a széket porolják az egyszerű asszonyok. Alighogy leült, táskája rendkívül változatos tartalmából vakóságos kirakóvásárt rendezett a fapadon, s végül sziszegő hangú hétköznapi káromkodással mutatott fel egy ütött-kopott zománcú, horpadt bádog cigarettatárcát.

– Hagyja a csudába! Vétek ezen a jó levegőn cigarettára gyújtani – jegyeztem meg inkább mentegetőzésképpen, amiért nálam sem cigaretta, sem öngyújtó, sem gyufa.

Melánia szeme ellenségesen villant felém. – Mintha azt a szörnyeteget hallanám! – mondta, majd kérdő tekintetemre: – Azt, azt! A drágalátos barátját! Csakhogy ő nem ilyen finoman fogalmazta meg véleményét a nyilvános helyen dohányzó mai nőkről… „Az én időmben csak a gyepmesternék, valamint az utcalányok dohányoztak úton-útfélen!”…

Gyöngyházy hanglejtését, rekedtes fácánkakas hangját kísérteties hűséggel utánozta. S ezzel egy csapásra elfújta a délibábot, melynek szivárványos fátylaiban imbolyogtam végig a fasort, egészen eddig a padig. Hangjának megidézésével Gyöngyházy kopottas szürke árnya is köztünk termett hirtelen.

– Gyöngyházy szörnyeteg? – próbáltam mosolyogni, és hümmögő fejcsóválások kíséretében fenyegettem meg, a pszichiáterek atyáskodó gesztusával. – Tán nem emberevő, aki eltévedt kislányokra vadászik a rengetegben?…

– De az! De az! – jelentette ki Melánia, s oly furcsán tágultak orrcimpái, hogy máris beláttam, viperának mérget adni csakugyan felesleges.

– Jaj, istenem – színleltem a tájékozatlant –, ugyan mit követett el az én illusztris barátom, hogy ilyen lesújtó véleménnyel van róla, két és féléves kapcsolat után?

– Nézze, én tudom, hogy maguk régi jó barátok. De egy férfit csak egy nő ismerhet meg igazán! Azonkívül a férfiaknak egymás számára mindig akadnak mentségeik.

– Úristen, kihasználta magát? – kérdeztem meglehetős riadtan.

Felugrott a padról, s tüzet kért egy cigarettázva támolygó részegtől. Ez a gesztus, megvallom, fölöttébb kínosan érintett, noha abból a szempontból hasznosnak ítéltem, hogy most már alaposabban felmérhettem a nő lelkiállapotát.

– Az nem szó rá, hogy kihasznált! Tönkretett! Majdnem az őrületbe kergetett! – fújta a csípős, rossz dohányfüstöt a szemem közé.

– Házasságszédelgő? – szítottam a parazsat, mely enélkül is kellőképpen izzott a Gyöngyházy számára rég megrakott máglya alatt.

– Nem. Azt nem foghatom rá, hogy kifejezetten házasságot ígért, de gyöngédséggel, sok-sok apró figyelmességgel, szóval egész viselkedésével abba a hitbe ringatott, hogy rövidesen egybekelünk. Persze csak az első évben volt ez így. Aztán, ahogy mondani szokták, futottam a rápazarolt időm után. És tűrtem, szenvedtem, mint egy idomított állat valami szadista cirkuszigazgató korbácsa alatt…

Megdöbbentem. Korbácsot emleget! Tán csak nem?… És nehéz volt megtalálnom a szavakat a következő s most már valóban égető kérdéshez.

– Szó szerint értsem? Tettlegesen bántalmazta magát?

Utánozhatatlan turbékolással bevezetett, őrült kis kaccantás után:

– Mit képzel róla? Hogy ez a talpig úriember, Gyöngyházy Gedeon Kálmán, nyugalmazott magyar királyi szertartásmester, testi fölényét a gyöngébbik nemmel szemben egyetlen fricskával is éreztette volna? Haha! Gyöngyházy szavakkal korbácsolt, tekintetével ölt! Mit bámul? Először hall ilyesmit életében? – zuhintotta rám egy szuszra Melánia, majd hirtelen újra a „szörnyeteg” hangján és kenetteljes beszédmodorában „– Aki egy hölgyet testi fenyítésben részesít, egyszersmind egy nálánál biológiailag alacsonyabb rendű species színvonalára süllyeszti magát.”

Most már nem leplezhető izgalommal vártam Gyöngyházy portréjának kiegészítését. S ha már kifakadt a kelés, hadd tisztuljon a seb: még nyomogattam is a környékét.

– Ez csakugyan az egész női nem durva megsértése – szögeztem le. De hogy tovább bőszítsem Melániát, Gyöngyházy megállapítását fondorul mentegetni kezdtem. – Hátha csak idézte valahonnan ezt, valami beteges hajlamú nőgyűlölő írótól, csak elmulasztotta a forrást megnevezni?

Melánia tekintete megvetéssel vegyes szánalmat árult el: mintha azt akarta volna éreztetni, hogy bizonyos mértékben engem is Gyöngyházy áldozatának tart, akit ez a minden hájjal megkent gézengúz orránál fogva vezet.

– Nem tudom, magáról is mit gondoljak? Cinkosok? Összejátszanak? Vagy lehetséges, hogy igazi arcát ennyire nem ismeri? Azt a pökhendiséget, azt a „kultúrfölényt” csak velem szemben éreztette? A végén már mukkanni sem mertem, egyetlen természetes mozdulatom sem volt a közelében. Minden alkalmat megragadott, hogy fitogtassa isten tudja, honnan szerzett műveltségét, beszajkózott illemkódexeit… Nem mondom, rám fért itt-ott egy-egy figyelmeztetés, bizonyos szavak és kifejezések használatáért – de hát ezek manapság úgy ragadnak az emberre, mint a koldustetű. A köszi szépen, a kismillió, a szabi, a fagyi, a süti valósággal megvadították! Egyszer a cikiért nyílt utcán kiköpött csak úgy maga elé, még jó, hogy nem a képembe, ez a talpig úriember! „– Ha egy baszk hölggyel tartanék fenn bizalmas kapcsolatot – szólaltatott meg Melánia egy idekívánkozó Gyöngyházy-idézetet –, örömest tanulnám meg ez ősi, elnyomott nemzetiség idiomáját. Viszont senki sem kényszeríthet rá, hogy a mákákó majmok vagy sivatagi ugróegerek emberi használatra nem alkalmas jelbeszédét magamévá tegyem.”

– Bocsássa meg, ha kacagok, de ez frappáns! Nem csodálom, hogy emlékezetébe véste!

– Azt hiszi, csak egyszer hallottam? Vagy öt-hat ilyen lemeze volt neki. Előfordult, hogy egy nap kétszer-háromszor is feltette ugyanazt.

– Hát igen, ez ő! – ismertem el, nagyot sóhajtva. – Öregkori beszűkülés esetével állhatunk szemben… Talán kapcsolatuk testi része, bizonyos szerencsés egybeesés volt a döntő, ami nem is olyan jelentéktelen tényező – kockáztattam meg a feltevést, sajnos fennhangon s nem magamban.

– Engedjen meg, de erről csakugyan jobb, ha hallgatok. Nemcsak porig aláznám, de talán jóvátehetetlenül ki is szolgáltatnám magam!

Válaszának rejtélyes és egyben határozott volta jobb belátásra bírt: megszégyenülve hagytam abba e téma bolygatását.

Melánia vállára kapta a foltos, kopott, cafrangos bőrtarisznyát, felugrott, s mikor már én is mellette álltam, kezét búcsúzásra nyújtotta. A sűrűsödő alkonyatban a közeli kocsmából kitámolygó, kurjongató részegek közelében azonban úgy ítéltem, hazáig kísérni most már csakugyan lovagi kötelesség. S ezt meg is mondtam neki: – Csak nehogy maga bánja meg! – jelentette ki, s úgy nézett rám, mintha célomat firtatná, vagy azt, hogy van-e elég izomerőm holmi nyaktörő vállalkozás végrehajtására. Keze a kezemben maradt, úgy indultunk tovább.

A fasor vége kacskaringós, kerék szaggatta, szűk és elhanyagolt domboldali útba torkollt. Ahogy kapaszkodtunk, a házikók, toldott-foldott villák úgy ritkultak, s a kerített gyümölcsösöket elvadult sövénytelen, hepehupás, gidres-gödrös parlag váltotta fel. Melánia keze mind forróbban lüktetett a tenyeremben, s egy-egy vízitündéri tekintet, orrán kibocsátott vadgalambhangocska ígérte, hogy hamarosan milyen élményben részesít. S közben a táj, a leszálló alkonyatban, a szakadékos helyek moha- és páfrányillatával, a már látott vagy álmodott dolgok titokzatosságát árasztotta felém.

Jobbra, alig egy kőhajításnyira, magas, meredek sziklafal, elhagyott kőbánya körvonalai… Szemben az út bal oldalán sárgás, vízmosta szakadék, csenevész kökény-, galagonya- és bodzabozót.

Szerelmespároknak kiváló hely egy kis hancúrozásra, bújósdira – gondoltam; s abból a szempontból néztem körül, nem törhetne ránk, ha egypár percre elbújnánk, valami kellemetlenkedő alak. Melánia elértette, miért tartok terepszemlét, s államat a mutatóujjával felpöccintve, az előttünk sötétlő dombra mutatott:

– Ott lakom! A bádogtornyocskától balra, ott-ott, az már az én szobám ablaka.

Láttam a házat, de a közvetlen környezet jobban érdekelt. Melánia habozásnak vélte bámész álldogálásomat, s kedélyeskedve lódított egyet rajtam.

– Mindent bele – mondta. – Innen már csak egy macskaugrás!

„Macskaugrás” – motyogtam, s miközben szemem sarkából a bozótot fürkésztem, elém bűvölődött Gyöngyházy „csodatétele”, melyet itt élt át, vagy itt mívelt, a hófúvásban, karácsony éjjelén. A beteg, elcsigázott öreg kandúr, ha a kóbor kutyák szét nem marcangolták, itt enyészik a zsendülő bokrok alatt – borzongatott meg a gondolat; de útitársnőmnek mit sem árultam el. Egyébként is olyan izgalom fogott el az út e szakaszán, hogy akkor sem igen tudtam volna szavakba foglalni, ha célszerűnek tartom valamiért.

Melánia azonban, másfajta izgalma vagy zavara miatt, ismét bőbeszédű lett: jónak látta lakása enteriőrjével való találkozásomat előkészíteni. Zaklató gondolataimmal elfoglalva is, annyit tudomásul vettem, hogy karácsony óta nem volt nála sem látogató, sem nagytakarítás. És felsorolta „lakótársait”, magánya enyhítőit, vagyis két törpepapagájt és egy népes aranyhörcsög-családot – amikor a kidőlt-bedőlt deszkakapu rozsdás zárja nem kis erőlködés, rángatás árán engedett, s a rozoga kapu majdnem bezuhant a kertbe.

Előjelnek nem túlságosan biztató – állapítottam meg, de mivel a visszakozás már megfutamodásnak minősült volna, Melánia hosszú kabátjának uszályában kaptatni kezdtem a recsegő-ropogó falépcsőn, egyelőre láthatatlan bejárat felé.

Már a szűk előszobácskában olyan illat fogadott, amilyent az ember az állatkertben az oroszlán téli lakosztályában érez. De csak egy terráriumból származott, melynek egyetlen üvegfala mögött számtalan kisebb-nagyobb egérszerű állat bukfencezett, szökdécselt és vinnyogott. – Aranyhörcsögeim! – mutatta be őket sommásan Melánia.

És előrement sietősen a szobába. Az ajtó félig nyitva maradt; láttam s hallottam, amint lázas igyekezettel csinál rendet odabent: ágy alá, szekrény mögé dugdos, dobál, rugdal szanaszét heverő diszkrét és kevésbé diszkrét ruhadarabokat, cipőket, dobozokat; és néhány különféle űrméretű palack is ebben a sorsban osztozott.

– Mindjárt, mindjárt! Így mégsem fogadhatok vendéget! – mondta, s még valamit, ami azonban artikulátlan rikácsolásba és kurjongatásba veszett, s nem mindjárt kaptam észbe, hogy a bábeli hangzavar forrása a már említett két papagáj, s hogy Melánia nem is hozzám, hanem hozzájuk beszélt.

– Egy pillanat! – fordult ki mosolyogva, s magakellető bájolgással igyekezett leplezni zavarát. – Csak előbb még szellőztetek egy kicsit.

Tréfásan megnyugtattam, ámbár mind komolyabban kísértett az elhatározás, hogy meg sem próbálok ennek az istállószerű hodálynak Augiásza lenni. Hallottam az ablakkilincs csikorgását, a kitámasztópecek kattanását, aztán gyufa sercent, s az ajtó résén megfigyelhettem, amint Melánia, kezében az égő gyufaszállal a szoba bal sarka felé halad…

Nem mindennapi izgalom okozta, fülembe kalapáló szívdobogással talán egy-két percig ácsorogtam az előszobában, amikor Melánia, térdig is alig érő kék, virágos pongyolában, kacéran kontyba csavart hajjal, frissen magára hintett kölniillattal libbent elém, kézen fogott, és sokat ígérőn mosolyogva vonszolt a szobába.

A sarokban, valami állványon, vagy asztalkán, mennyezetig érő, csontvázszerű karácsonyfán három szál gyertyalángocska reszketett, hajladozott a nyitott ablak huzatában.

Melánia számíthatott elképedésemre. Egy-két lépéssel a szörnyű fa előtt, szinte természettudományos akkurátussággal adott magyarázatot, révült tekintetét a tetején aranyló csillagra emelve – e már-már földöntúli tüneményre.

– Az a szörnyeteg engem kegyetlenül, kiszámítottan, a szentestére időzítve hagyott cserben! Magyarázatot követelek! Lehet egy nőt így porig alázni? Ez a karácsonyfa: szenvedésem tanúja!

Hangja elcsuklott, szája megvonaglott. Átfogtam a derekát, gyöngéden elfordítottam a szörnyű mementóvá torzult karácsonyfától, s magam is megrendülve, már-már azon voltam, hogy nem is annyira a barátom, mint inkább Melánia érdekében, előadom a végzetes karácsonyi táskacsere hiteles történetét. Ő azonban, mozdulatomat félreértve, oly görcsös erővel rántott magához, hogy elbódulva, remegő kézzel nyúltam a pongyolája alá.

Talán már csak egy-két lépés választott el a terebélyes, alacsony nyoszolyától, amikor az előszoba kilincsét kétszer, háromszor, visszhangos érckattanással rángatni kezdték. Ugrás- vagy zuhanásszerű robaj is hallatszott, majd fájdalmas, esdeklő jajgatás, moduláló torokhangon, ahogy egy süketnéma cigány koldus kunyorált, hajdan, az enyedi piacon.

– Várjon! – bontakozott ki ölelésemből Melánia. – Ha nem eresztem be, tovább erőszakoskodik. Ez mindig észreveszi, mikor jövök haza…

– Kicsoda, az isten szerelmiért? – kérdeztem, s utána kaptam, ügyetlenül, hogy visszarántsam. De elkéstem. Melánia sebbel-lobbal az ajtónál termett. Máris csikordult a kulcs, az ajtón keskeny rés nyílt, s a küszöbön megjelent egy hatalmas, szürkésfekete, felcsapott farkú macska. Az aranyhörcsögök ugrálni kezdtek az üvegdobozban, s rémült rikoltásban tört ki a két papagáj. Melánia lehajolt, s tenyérrel többször végigsimogatta az állat gerincét. – Menyus, Menyuska – szólongatta végtelen gyöngéden, s mutatóujjával kapirgálni kezdte az állát. – Jó bácsi! – mutatott rám, s beljebb csalogatta, de csak annyit ért el, hogy a lény kétszer-háromszor körülsündörögte meztelen lába szárát.

Akár azt is nyugodtan leírhatnám, hogy sóbálvánnyá meredtem vagy földbe gyökerezett a lábam. Talán csak a vér nem hűlt meg bennem, hiszen agyam lázas lüktetéssel működött, ami vérkeringés nélkül aligha elképzelhető. Egy pillanatra felpislákolt a remény, hogy a jövevény nem azonos, utóvégre elég sok hasonló kandúr látható még a külvárosi udvarokban, sikátorokban. De Melánia hamar elfuvintotta ezt a gyenge kis lángot.

– A nevén csodálkozik? Karácsony éjjelén kaparta az ajtómat, mint egy igazi Napkeleti Király. Így lett Menyhért, vagyis Menyus!… Neki köszönhetem, hogy volt kivel megosszam a pulykasültet, s hogy nem tébolyított meg a keserűség, mikor az a szörnyeteg örökre itt hagyott… végelgyengülés fenyegette szegénykémet – igaz, Menyus? Aztán szépen feltápláltam az aranyhörcsög-szaporulat fölöslegével… De a bal szemét már nem tudtam megmenteni…

Ölbe kapta, s mint valami kisdedet hozta elém. A rém fenyegető mordulással, karmait kimeresztve ugrott ki Melánia öléből, s lapulva, hátra-hátrasandítva kúszott be a széles heverő alá.

Melánia pedig, hogy megnyugtasson: mi sem áll már boldogságunk útjában, lengő szárnyú nyitott pongyolával, kitárt karral, a paraszt-barokk annunziáziók trampli angyalainak kancsal mosolyával közeledett felém.

Ez volt az a pillanat, amikor a mesehős szorult helyzetében madárrá, dongóvá vagy láthatatlanná változik.

Nem változhattam semmivé. Sem szárnyat, sem varázssipkát nem kölcsönzött a rémület. De valami csoda mégis bekövetkezett, talán részleges önkívület, mert máig sem tudom, hogyan, miféle rebegő mentegetőzés vagy artikulátlan ordítás után, de mozgásszerveim teljes birtokában, egy-két másodpercen belül már a sötét utcán rohantam, néhány métert gurultam is lefelé…

S most azért írom le mindezt ily hosszadalmasan, hogy ismeretlen férfitársam, „aki a nyomomba lép majd”, ne vessen rám követ, ha szegény Melánia röviden és velősen így emleget neki: az a szörnyeteg.

Nyáréj Tomiban

Valamelyik reggel szokatlan torlaszba ütköztek a járókelők a közeli sarki vendéglő oldalsó bejárata előtt. A járda felét hatalmas sörös teherautó fele foglalta el, előtte már lerakott ötven- és százliteres hordók, s káromkodó, dühös vezényszavakat reccsentgető, sürgő-forgó szállítómunkás-brigád. Egy rendőr is megjelent, s pattogóbb, de jóval illedelmesebb vezényszavakkal igyekezett a torlaszt eloszlatni…

Egy öles termetű, tagbaszakadt, keménykalapos, bőrkötényes szállítómunkás, akinek pirospozsgás arcán már csurgott a veríték, a rendkívüli erővel megáldott izomkolosszusok bölcs-bárgyú mosolyával rebegett valamit Szűz Máriával kapcsolatban – a szitkozódásba hajló fohászkodásoknak csak képzett teológus által eldönthető ambivalenciájában –, aztán felkapott egy százliteres hordót, s imbolyogva is biztos léptekkel vonult be vele a raktárba. Az erőmutatvány, valahányszor a bőrkötényes Herkules újabb ötven- vagy százliteres hordót kapott fel, s vitt be vígan fütyörészve a raktárba, több járókelő tapsát vagy lelkes szóbeli elismerését váltotta ki.

Magam is gyermekes csodálkozással adóztam az ismeretlen óriás teljesítményének. Nemcsak a mitológia, a Biblia, a mesék oszloprázó, sziklagörgető, fanyüvő gigászait igazolta, hanem, mint talán pályát tévesztett artista, felidézte bennem hajdani piactereken vagy városszéli sátrakban működő patkóhajlító, lánctörő erőművész elődeit is, akiknek mutatványai – Kolozsvárt, Pesten, Velencében vagy Párizsban – irigységgel vegyes rémült álmélkodásba s elmélkedésbe ringattak, ilyen teljesítményekre alkatomnál fogva alkalmatlant, a csodatettekre képes emberi izomerő felett.

…És aztán persze Dragusán! Hogy is nem jutott hamarább eszembe? – buzgott fel hirtelen már a Margitsziget szökőkútja előtt, egy rövid konstancai nyaralás emléke –, hiszen ez a bozontos mellű, szőrös karú, hordóhordozó óriás, itt a pesti utcán az imént, még külsejében, bölcs-bárgyú mosolyában is a megszólalásig hasonlított hozzá – vagyis addig nem éppen, mert Dragusán, ha fohászkodott egyáltalán, csak románul vagy dobrudzsai tatárul fohászkodott, hangja pedig dörmögő, mély gyomorhang volt, mint valami bömbölő orrszarvúé…

És az egész balkáni cirkusz! A két-három kiéhezett, megszámlálható bordájú, csimbókos szőrű teve, a fogatlan, félszemű oroszlán, a csörgős láncon ráncigált, „táncoltatott” medvék, a bicikliző csimpánzcsalád, s már nem is tudom, micsoda négylábú tagjai a nyári szezonban éppen Konstancában működő, lyukas ponyvájú, az ingyen szórakozni kívánók elől drótkerítéssel elzárt Brudsky-cirkusznak!… E kiérdemesült menazséria néhány egyedét, köztük a sivatagi csontvázakhoz erősen hasonlatos tevéket, délelőttönként éktelen dobpergés és trombitaharsogás közepett végighajtották a bulváron s a tengerparti sétányon, a helyi újság pedig, mely reklámozta a cirkuszt, hírt adott arról, hogy a nyomorult, végelgyengülésben szenvedő állatok érdekében néhány ott nyaraló amerikai és angol hölgy már a Nemzetközi Állatvédő Ligánál is tiltakozott!…

A társulat kétlábú tagjai azonban – e félig-meddig kisázsiai megalázottságú, kegyetlenül kizsákmányolt négylábú nyomorultakkal ellentétben, európai szintű attrakciókkal szórakoztatták esténként a részben külföldi fürdővendégek, részben helybeli vagy az ország másik feléből összesereglett közönség által zsúfolásig töltött, fülledt sátortákolmányt.

S még valami! A lovak! Amelyek csodálatos idomaikkal, a héjából még féléretten kivájt vadgesztenye fehér-tarkaságára emlékeztető bőrszínükkel, s mitikus kentaurok harci táncát idéző kétlábú járásukkal az európai szintű világszám artistapárocskájának úgyszólván testvéri kiegészítőiként hatottak. Az ám! A lovak! Szám szerint két fiatal, kecses, erőteljes paripa, az idomítás vagy az emberséghez való alkalmazkodás csodái! Kiváltságos rangjukat e szedett-vedett cirkusz hierarchiájában az is bizonyította, hogy a délelőtti csinnadrattás felvonulásban a hőgutás városon át, nyilván kíméletből, nem kellett részt venniük…

A cirkusznak számomra különös és egészen személyes vonatkozása is volt – egy Csimpiririnkó nevű, félig akrobata, félig bohóc felbukkanása, akinek tíz és valahány évvel azelőtt, nyilván ugyanennek a cirkusznak más összetételű társulatában, még gyermekszemmel csodálhattam négy-öt méteres bakugrásait és helyből triplaszaltóit, miközben makaronikus, magyar–román zagyvalék mondókákkal és kurjantásokkal kísérte bohókás mutatványait. A mostaniak a hajdaniaktól csak a szöveg keveretlen román voltában különböztek…

De hát mi volt az az attrakció, melyet az imént s talán nem is túlzással, mint valami utólag felcsapott, önkéntes cirkuszi kikiáltó, világszámnak, és európai színvonalúnak minősítek?

Lovasszám a javából, Tom Mix-Mox és Suzy Girland vadnyugati jelenete, amolyan nőrablás, texasi módra, a harmincas évek divatos cowboy-filmjeinek stílusában és kosztümeiben…

A jelenetet a földet seprő frakkba bújtatott Csimpiririnkó pár szavas mondókája harangozta be. Életre-halálra megy a játék – figyelmeztetett: az igazgatóság felkéri a szívbajosokat, gyenge idegzetűeket és szülés előtt álló hölgyeket, hogy még idejekorán hagyják el a nézőteret, a közönség soraiban jelenlévő orvosok pedig minden eshetőségre szíveskedjenek elkészíteni injekcióstűiket…

A biedermeier kori öltözetű, suhogó szoknyás, szalagos főkötős menekülő nő látványa, a rövid galoppban körbefutó, vagy fel-felágaskodva „vágtató” paripa hátán, amint nyomában a hátvédjéül szolgáló, hatalmas forgópisztollyal lövöldöző, cowboyruhás daliával menekül: szívbe markoló élményt kínált.

Hát még amikor Miss Suzy, a láthatatlan, de nyilvánvalóan a nézők soraiban leselkedő sanda üldözők gyűrűjéből kitörendő, a menekülés érdekében, egyenként dobigálta le magáról felesleges ruhadarabjait! Az utolsó körökben, már egyetlen szál áttetsző trikóban, duzzadó kebléből gyöngyháznyelű pisztolyt rántva elő, egyet-egyet durrantott kegyetlen üldözője felé – méghozzá minden esetben a porond velem átellenes pontjára; mintha ott lapult volna, valami bozótban, üldözőinek legádázabbika! Suzy akkor már állt a nyeregben, olykor fél lábon is, egyik kezében a hosszú kantárszár, másikban a füstölgő kis revolver, s minduntalan apró sikoltásokkal adta jelét bosszúvággyal vegyes rémületének…

Suzy!… Középtermetű, darázsderekú, erős vállú, lobogó szőke hajú bestia volt, hatalmas emlői óriási kilengéssel hullámzottak lovaglás közben; vonaglása és rúgkapálása az ágaskodó, száguldó paripán, s ahogy holmi szodomabeli vétekre utaló mohósággal egy-egy pillanatig az állat nyakát ölelte, erotikus légörvényt kavart és árasztott körülötte, nem számítva az erőfeszítéstől izzadt, illetve tajtékos testek hallucinált vagy valóságos kigőzölgéseit…

De jaj, s ez lehetett a Csimpiririnkó beharangozta vérfagyasztó pillanat, lova egyszer csak, mintegy az üldözők golyójától találva, lerogyott alatta! S ott állt Miss Suzy rémült tanácstalanságban, pőrén, a porond szélén, szemtől szemben legádázabb ellenfelével – akire, úgy látszik, hasztalan lőtte ki mind a hat golyóját –, s ki tudja, mi várt volna szegénykére, ha daliás vőlegénye, a cowboy, ott nem terem, s futtában fel nem kapja maga mellé a nyeregbe, hogy az utolsó két kört most már együtt nyargalják le, diadalmas, mondhatni üdvözült mosollyal, egymást átkarolva, csókolgatva, a közönség tapsorkánja és bis, bis üvöltései közt! Ezután integetve, kalapot, kendőt lobogtatva kirobogtak a porondról…

Még tartott a fergeteges tetszésnyilvánítás, amikor hogy, hogy nem, tekintetem a nézőtér velem átellenes oldalára tévedt. Hát ki mást látok a feltételezett „legádázabb” üldöző helyén, mint dr. Ávédik Árvédet, a közismert kolozsvári fateleprészvényest, az Ürménczy-birtokok jogtanácsosát! Girardikalapja, glasszékesztyűje a kezében, gomblyukában hatalmas piros szegfű, vagy miféle virág, mely a híres szoknyabolond múltjának ismeretében, arra vallott, hogy a jeles férfiú éppen hadra kelt állapotban leledzik.

Nagybátyám társaságában, a Tessart Teke Egyletben volt szerencsém megismerkedni vele, egy-két évvel azelőtt, amikor csalfa mágnásnejétől éppen válófélben volt, s búfelejtésül egy operettprimadonnára tékozolta minden könnyelmű mágnást túlszárnyaló bőkezűséggel legendába illő adományait. Később, úgy hírlett, újabb, az elsőnél sokkal súlyosabb csalódás érte, tekintve, hogy a primadonnácska rövidesen adományostól egy ágrólszakadt segédszínészhez pártolt, és szökve-lopva más városba költözött… A most már jó negyvenes, apró termetű, póklábú, szörnyű gerincferdüléssel megvert „Árvéd báró” – mert mágnásházasságából e címen kívül egyebe sem maradt – ez után a baleset után többé már nem báró, hanem inkább bár-hölgyeknél vagy a kolozsvári opera kóristanőinél keresett, s bizonyára talált is vigasztalást.

Most, hogy a préri amazonjának, a szőke Suzynek szerencsés menekülése után egy-két másodperccel felfeleztem, méghozzá, mondom, a nézőtér ama pontján, ahol a „legádázabb üldöző”-re irányultak volt a gyöngyházfogantyús pisztoly lövései, nem hessenthettem el a gyanút, miszerint „Árvéd báró” valamivel már eleve kiérdemelte a cirkusztündér kitüntető vaktöltéssorozatát! A tengerparti sétányon valamelyik este már találkoztam vele; mint régi ismerősök, üdvözöltük egymást, s ki tudja, mi mindent tudhattam volna meg újabb vállalkozása részleteiről, ha nem toppan közénk a szépfiú Dedrádi Döni, egy másik kolozsvári, aki a rossznyelvek szerint Konstancába a fürdőszezon elején kicsi, kopott neszesszerrel érkezik, s hogy, hogy nem, alkalmasint az ilyen nagyvilági fürdőhelyeken unatkozó amerikai milliomosok és hervatag, de gazdag bojár asszonyok szórakoztatása fejében, öt-hat, különféle ajándékokkal teletömött utazókosárral és bőrönddel tér meg szülötte városába…

Döni egy-két éven át osztálytársam volt; érthető, hogy itt, idegenben, boldogan borultunk egymás nyakába. Árvéd leesett állal, fél szemöldökét egy kiképző őrmesternek is becsületére váló szigorúsággal emelte a haja tövéig, vagyis elég bántó módon jelezte, hogy egy gigolóval nem kíván kezet fogni, elfordult, s úgy tett, mintha a korzón sétáló nők lábikráját akarná alaposabban szemügyre venni. Ez a tíz másodperc elég volt, hogy Döni (aki egyébként apollói gőggel nézett el Marsyas-Árvéd feje felett) másnap estére vacsorára hívjon a Casinóba, hogy egyről-másról eldiskurálgassunk. – Én nem állnék szóba ezzel az egyénnel – pirongatott meg Árvéd, mihelyt Döni elköszönt. – A magyarság becsületét nem úgy szolgálja, ahogy a történelemkönyvekből illett volna megtanulnia! – Aztán fél szemmel a szürkéskék santungöltönyében ringatózva távolodó, délceg férfiszépség felé sandítva, ajkát biggyesztve jegyezte meg: – Csak azt tudnám, mit esznek a nők ezen az ocsmány alakon?! – és diszkréten maga elé pökött, fehér betétes, rendkívül hegyes Derby-cipőjének orra iránt, amelyről egyébként tudni illett, hogy mint minden lábbelijét, a híres-nevezetes, aranykoszorús pest-belvárosi Potyondi mesternél „vágatta”.

Megvallom, a préri tündérének vérpezsdítő mutatványai után, valósággal izzva az imént elvonult csoda erotikus áramkörében, még holmi irigységfélét is éreztem a mutatvány „beugrott” szereplője, vagyis a láthatatlan pisztolygolyókkal át- meg átlyuggatott „Árvéd báró” iránt. Úgy bizony, hajlandó voltam ezt a lövöldözést, vulgárfreudista értelmezéssel, holmi szerelmi jelbeszédnek magyarázni!… Tehát már csak a megdicsőült „báró” viselkedését figyeltem a továbbiakban, s a következő mutatványnak – melyet szintén a bohóc harangozott be – nem szenteltem kellő figyelmet. Pedig az sem volt méltatlan a Brudsky-cirkusz lepedőnyi plakátokon hirdetett világszámaihoz! Trombitaharsogás és dobpergés közepett Nagy-Románia legerősebb embere vonult ki a porondra „Uriaş, uriaş, care rupe lanţuri” – bömbölte a bohóc, és a közönség újabb tapsviharral előlegezte elismerését… Egy öles termetű, legalább százharminc kilós izomkolosszus állt fel szétvetett lábbal a porond közepén elhelyezett dobogóra: testén csíkos trikó, fekete kis atlétanadrág feszült, karja s melle bozontos szőrzetén tetovált horgonyok, szirének és sárkányok ütöttek át. Ez volt a lánctörő, a vasgyúró óriás, a patkóhajlító, rácstörő izomember, teljes neve szerint Mahamut Dragusán! S az elkövetkező percekben sorra igazolta, hogy megérdemli a városszerte tarkálló, no meg a Csimpiririnkó velős kis konferansza alapján hozzáfűzött reményeket: mellére csavart ökörláncot pattintott szét, hatalmas mecklenburgi lópatkókat egyenesített-görbített, kerítésrácsból dugóhúzót csavart, s mikor már azt hittük, hogy végkimerülés fenyegeti, feje fölé emelt, és fél kézzel körbehordozott a porondon egy százliteres söröshordót! Káprázatos mutatvány volt, semmi kétség, de valahogy, alkalmasint még az előbbi műsorszám bűvöletében, úgyszólván csak fél szememet kápráztatta el – már csak azért is, mert közbe-közbe dr. Ávédiket figyeltem, aki majdnem szunyókálva szenvedte végig a számára teljesen közömbös produkciót.

Mahamut Dragusán még javában hajlongott a dobogón, s kétlapátnyi mancsát feje felett szorongatva köszönte meg az elismerő tapsokat és hogy-voltokat – amikor Árvéd már türelmetlenül felugrott a helyéről, s a nézőket hátraszorítva, sebbel-lobbal törtetett a kijárat felé. Én közelebb voltam a központi kijárathoz, mint ő, s tudván, hogy amúgy is szünet következik, csak két bámészkodót zavarva meg áhítatában, szintén a kijáratnál teremtem. Végre friss, üde tengeri levegő a sátor pállott fülledt, ember- és állatszagú gőzei után!…

Árvéd akkor ért oda. Ráköszöntem; kelletlen kis mosollyal viszonozta, fújtatott és lihegett, s hadarva mentegetőzött, hogy szállodájába kell rohannia átöltözni, mivelhogy a sötétkék lüszter zakót lucskosra izzadta. Ellenben szívesen reggelizik velem másnap – rázott le nagy kegyesen – a Rex Szálló teraszán!

Nyolc óra körül járt az idő. A nap utolsó sugarait is felszívta a sötétedő tenger; már egy-két csillag is remegett, magasan, talán a Lyra vagy a Corona Borealis nagyobb csillagai – de mindenképpen ugyanazok, melyeket szegény Ovidius is ugyanilyen szögben láthatott, ugyaninnen, a hajdani Tomi mocsarai közül, száműzetése derült egű éjszakáin…

Kimentem a mólóra, s egy kőkoloncra telepedtem, mely olyanformán őrizte a nap melegét, ahogy a műlovarnő kisugárzását a testem; s még a sűrűsödő csillagok is a fejem felett mintha az ő áttetsző trikóján tündöklő flitterekkel azonosultak volna… E „metamorphosis” fellobbantott képzeletem műve volt: íme, csillagképpé változott az égbolton, hajósok és földi vándorok útbaigazítója vagy elveszejtője – Berenice… Androméda… Cassiopeia!

„Csak bátor szeretőt segít meg Fortuna s Vénus” – idéztem magamnak alkalmi útikönyvemből, az Ars amandi-ból, mely könyvecskét, Ovidius schytiai száműzetésének környékére készülődve, egy kolozsvári antikváriumban sikerült megszereznem – és szégyenkezve ismertem be, mily mértékben hiányzik belőlem, az adott helyzetben, még a bátorság írmagja is!…

A Casinóig, melynek lámpái és csillárjai egy diadalmas napkelte sugaraival árasztották el a rakpart és a korzó e szakaszát, álmodozva tettem meg az utat. Bármennyire is ajánlatosabb lett volna erre az estére az Ovidius szellemével társalkodó magány, Dedrádit nem hagyhatom cserben – találkozásunk időpontja közeledik –, mert a „báróval” volt kínos találkozása miatt esetleg félreértené. Szorongva, s a túlságosan előkelő nagyvilági szórakozóhelytől való idegenkedéssel óvakodtam be az étterembe, s a zsivajgó, zenebonás helyiségben, a már javában vacsorázó vendégek között, a csillároktól elvakítva kerestem Dedrádi asztalát.

Már majdnem a terem közepéig hatoltam, amikor zakóm ujját, a csuklónál, megrántotta valaki.

Árvéd volt, nem Döni. Meglehetős bárgyún mosolyoghattam rá, de csalódásomat nem árultam el; már csak azért sem, mert – az előbbi viselkedésével szemben, mely enyhén szólva kellemetlenül érintett – a legszívélyesebben kínált helyet kettős terítékű asztalánál.

– Őszintén restellem, hogy az előbb nem úgy viselkedtem, ahogy egy kolozsvári fiú idősebb barátjától elvárhatná – kezdte zaklatottan és talán már egy kissé kapatosan, amire nézve az asztalán álló, majdnem üres butélia szolgáltatott alapos gyanút –, s ha megengeded, néhány szóval megmagyaráznám… Előbb azonban: mit iszol? – kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, már töltött is a bordeaux-iból, s jelezte a pincérnek, hogy hozhatja a következőt…

Koccintottunk egymás egészségére. S miközben én állandóan Döni alakját kerestem, a lázas kis ember, fehér szmokingjában, mellére rogyott, álla alá gyúrt csokornyakkendővel, egyik aranyvégű Regal Remesse cigarettát a másik után szíva, a halálra készülők vallomásos állapotában avatott be a nagy titokba: a műlovarnőt várja vacsorára! Suzyt!… Izgalma természetesen, a közlekedőedények törvényszerűségével járt hamarosan át- meg át, s már magam is vad szívdobogással hallgattam az előzményeket, melyek őt a reményteljes várakozásra feljogosítják, vagyis hogy ma estére már negyedszer nézte végig a préri menyasszonyának elrablását, s miután a csodálatos nő több jelét is adta érdeklődésének, ő a bohóccal, hatalmas virágcsokor kíséretében francia nyelvű levélben biztosította olthatatlan szerelméről és hódolatáról. A ma esti pisztolysorozat tehát immár e levélre volt a válasz, s a mosoly és ígéretteljes kacsintgatás, mellyel a hölgy a lövéseket „leadta” – minden kétséget kizáróan a beleegyezés jele!

A ráncos képű, lilásbarna arcú, ültében a széktámla széléig is alig érő férfiú, annyi szerelmi kudarc megcsúfoltja, hirtelen valóságos hőssé nőtt előttem! Az a bátorság izzott benne, mely Ovidius tanítása szerint a hódítás előfeltétele… Nem ijesztgetni akartam tehát, csak csodálatomnak adtam kifejezést, amikor tapintatosan megkérdeztem: nem tart attól, hogy az a cowboy esetleg negatívan befolyásolhatja a hölgy iránta való hajlandóságát? Vagy nem léphet-e fel ellene az a fickó nyíltan, durván és kellemetlenül?…

– Fiacskám – jelentette ki Árvéd egy kissé leckéztető hangon, ahogyan egy negyvenes életművész a nála majdnem két évtizeddel fiatalabb kezdőt oktathatja ki –, jegyezd meg magadnak: minden nő megvásárolható, csak az árfolyamuk bizonytalan! Ennek a kipuhatolása az első feladat!… Ami pedig a cowboyt illeti, megnyugtatlak: az ilyen hölgyek mellett működő legények szemet hunynak, saját érdekükben, egy-egy kiruccanás felett. Ma este minden eldől. Ha eljön, kész ajánlattal fogadom: Ötezer, tízezer lej? Számít ez nálam? S aztán fel a Rex kétszobás apartement-jába! Notabene, az egyszobás, fürdőszobátlan helyiségből ma délután átköltöztem… Fiacskám, elvárom, hogy drukkolj nekem!…

Tyű, ettől az embertől csakugyan volna mit tanulnom! Világjártassága, nőismerete sűrített foglalatja az Ars amandi mindhárom fejezetének – sóhajtottam magamban, s már egyáltalán nem törődtem Dönivel, mert epedtem a vágytól, hogy ennél az asztalnál érjem meg az Elrabolt Menyasszony ünnepélyes bevonulásának pillanatát.

Árvéd azonban szmokingja mellényzsebéből, hosszú, rendkívül sovány ujjaival szép kis ezüstórát kotort elő, a fedelét felpattintotta:

– Bocsáss meg, de kínos volna, ha a hölgy most nem egyedül találna! Ugye, megérted?

Persze hogy megértettem! Vállalkozásához Fortuna és Vénusz szerencsés közreműködését kívántam, ő meg azzal búcsúzott, hogy másnap délelőtt a Rex teraszán beszámol az éjszaka élményeiről.

Tovább botorkáltam az asztalok közt, s már egy oldalsó, tompább világítású terembe is betértem, amikor Döni nevemen szólított, s felugrott egy sarokasztal mellől, ahol két nagy kalapos, jó ötvenes hölgy társaságában üldögélt, már ki tudja, mióta.

– Tudsz angolul? – kérdezte. – Amerikai hölgyek! Most fogtam őket. Már bekonferáltalak. Az egyik, az a szeplős karú, bolondul a régészetért. Kösd fel a gatyád, barátocskám, holnap Chryslerrel visznek Galatis hajdani kikötőváros romjaihoz!

Az ajánlat kecsegtető volt: abban az időben kezdtek szakszerű ásatásokat az antik kikötőváros körül, melyet a tenger vagy kétezer éve, egyik napról a másikra cserbenhagyott, s hajósnépei ott maradtak, mint szárazra vetett halak… Az viszont, hogy Döni a budapesti Nemzeti Múzeum tehetséges fiatal régészeként mutatott be a hölgyeknek, rendkívül kínosan érintett: nyilvánvaló volt, hogy elvárja tőlem, a következőkben, a hozzá hasonló stílusú gigolós szélhámoskodást…

Mielőtt azonban mentegetőzni kezdtem volna, Döni a másnapi kirándulás részleteit alaposabban megbeszélendő, arra kért, hívjam fel a reggeli órákban telefonon; krokodiltárcájából elővett egy névjegyet, felfirkantotta szállodája telefonszámát, s a jókora kártyát petyhüdt mosollyal nyújtotta át:

– Fogd! Csak azért, hogy egy arcizmod se ránduljon, ha a pincérek grófnak szólítanak…

Egy futó pillantás is elég volt, hogy felfedezzem a névjegy bal sarkában szerénykedő kilencágú koronát, s elolvassam a kártya közepén, a kurzív betűkkel nyomtatott nevet:

DIONYS DE DRADY

S alul, a legelőkelőbb kolozsvári utca neve, ház- és telefonszámmal, valósággal elérzékenyített – mert eszembe jutott a kis, földszintes külvárosi ház, s hátsó helyiségében a vasesztergályos műhely, melyben Dedrádi Béla, az újdonsült arisztokrata édesapja becsületes mesterségét folytatta: reszelt, forrasztott, kalapált, két-három inasával, látástól vakulásig.

Döni „kicsi-néger” angolsággal szórakoztatta a hölgyeket, talán éppen a „pesti archeológus” rovására, aki, úgy látszik, nem egykönnyen találja fel magát ily nagyvilági társaságban… Aztán magyarul fordult hozzám:

– Mi a fenét kerestél a pimasz örmény kerti törpe asztalánál? Talán azt vártad, hogy megvacsoráztat? Olyan ember még nem született! Úgy utálják a pincérek is, mint a… Kétszer is összeadatja velük a számlát, s ha öt-hat lejt tévedtek, botrányt csinál. Igazi koprophagos – mondta ki az ítéletet, de persze ízes magyarsággal, hiszen a hölgyek úgysem értik, nem botránkozhatnak meg…

Egy-két szóval elmondtam, hogyan kerültem Árvéd asztalához, sőt elkottyantottam, miben sántikál a vitéz kis ember, amiért is nem ártana fél szemmel figyelnünk a fejleményeket.

Ekkor két elegáns pincér termett asztalunknál s román nyelven, mély hajlongással ajánlották fel a gróf úr őméltóságának szolgálatukat…

Az én kezembe is nyomtak egy impozáns étlapot – s miközben színlelt jártassággal vizsgálgattam a fogásokat – de főként az árakat –, Döni, joggal feltételezett zavaromat eloszlatandó, így biztatott:

– Csak semmi betojás, barátocskám! Annyit ehetsz, amennyi beléd fér! Vendégem vagy! – s diszkréten a zakója bal belső zsebében rejlő krokodiltárcára pöccintett.

A két hölgy eközben élénk taglejtésekkel kísért szópárbajba bocsátkozott a lornyonnal, illetve szemüveggel vizsgált étlap egyes fogásai felett. Kétségbeesve állapítottam meg, hogy angol tudásom, melyet egyetlen alapfokú nyelvkönyvből s vagy húsz-harminc vers szótárazásából, fordításából, tanulgatásából merítettem, teljes csődöt mond a kurrogó-nyávogó amerikai dialektussal szemtől szemben…

Döni végre felkapta a fejét az étlapról, hogy az egyik közelben suhanó pincérnek intsen – s noha az ott is termett – Döni néma bámulással meredt tovább, most már a bejárat felé.

Egy csodálatos nő vonaglott befelé az asztalok között: szőke haja, à la Greta Garbo, a vállára omlott, diszkréten dekoltált tengerzöld selyemruhájából fehér-előkelően mutatkoztak meg patyolat vállai, puha izmú, erőteljes karjai, keblét pedig úgy hordta maga előtt, mint egy antik gálya orrára szegzett hullámtörő bronzszirén…

A Préri Menyasszonya!…

Mintegy adott jelre, a zenekar rázendített a Cirkuszhercegnő nyitányára. Ávédik ezüstderes feje egy pillanatra felbukkant az asztalok felett, vagyis elébe sietett, majd látható volt, ahogy mély kézcsókra hajlik. Többet azonban, sajnos, nem láthattunk a megismerkedés nagy jelenetéből. Csak a szőke hajsátor csillant-villant felénk egyszer-egyszer a csillárfényben, amikor az asztalok mellől el-elmozdult vagy felkelt valaki. De a törpe „báró”, így láthatatlanul is, megint egy-két ölnyit magasodott, valóságos óriássá nőtt a szememben!

– A mukinak ez legalább tízezerbe kerül – súgta Döni foghegyről. – De még örülhet, ha ennyivel megússza! – s aztán az ügyhöz közömbös képet vágva, máris olajos vigyorral fordult a dérütött, csikófogukat rég elrúgott hölgyek felé, s rövidesen sikerült megrendeltetni velük a vita tárgyát képező enni- és innivalót.

Odaát, a pincérek hajlongásából következtetve, Árvéd asztalánál már javában folyt a rendelés. Miközben valami olasz módra rántott tengeri halat eszegettem, s izgalmamban nagyokat kortyoltam a Döni rendelte borból, sőt, egy-egy eredeti Ovidius idézettel is próbáltam kedvébe járni az antik világ iránt érdeklődő missisnek, egyre nyugtalanabb szívdobogással sandítgattam a Préri Menyasszonya – és legalábbis egy éjszaka erejéig – boldog, új vőlegénye felé.

– Mondja, uram – kérdezte a missis egy kissé bizalmaskodva, mintha nem óhajtaná, hogy a szomszéd asztalnál ülő román generális és családtagjai meghallják –, valóban itt halt meg száműzetésben Ovidius, vagy az egész csak turisztikai propaganda?

Elképedésemben a magasba néztem: nem szakad-e ránk csillárostól a szecessziós stukkójú mennyezet? Viszont, a hölgy mentségére, hirtelen eszembe jutott a több nyelven árusított kalauz némely történelmi tévedése, és naiv kérdésére megértő szívélyességgel készültem válaszolni. De mielőtt válaszolhattam volna, olyan jelenetnek lettem tanúja, s velem együtt a Casinó zsúfolt éttermének vendégserege, teljes pincérgárdája és szalonzenekara is, amely miatt válaszommal örökre adós maradtam.

Egy óriás termetű, fekete ruhás, fekete keménykalapos férfi imbolygott az asztalok között, lapátnyi mancsát előre meresztve, mint valami két lábon járó markológép, vérben forgó szemmel, keresett valakit. Egyre több asztal mellől ugráltak fel a vendégek, ahol elhaladt, mert vad orrszarvú horkantásaival rémítgette őket. Már a generális is talpon volt, s à la Clemenceau-nevelt, bozontos ősz bajszát tépegette riadalmában.

– Dragusán! – hördült egyet valaki, talán egy pincér, mire a tábornok tízévesforma unokája Csimpiririnkó hangját utánozva kurjantotta el magát: Uriaş, uriaş, care rupe lanţuri! – s míg az anyja le nem fogta, tapsolt örömében.

Dragusán egy pillanatra lehajolt, s aztán a feje fölé emelt valamit, amiről egy-két másodpercig nem tudhattuk micsoda: mintha egy széknek s egy emberi alaknak mitikus keveréke volna…

Rémítő, vérfagyasztó pillanatok! Szívbajosoknak és gyenge idegzetűeknek semmiképpen sem ajánlható látvány!

A vendégsereg feje fölött a törékeny tonettszékben kétölnyi magasban Ávédik Árvéd lebegett!

Vékony lábszárai, a feltüremlett nadrágban, kalimpálva hadarták a levegőt Dragusán orra és füle körül, hogy lehetőleg eltalálja, és több nyelven segítségért kiáltozott. Egy éles női sivítás jelezte, hogy a Préri Menyasszonya nem közömbös lovagja sorsa iránt – mindezt azonban Dragusán bikabömbölése harsogta túl. Most már mutatványa sikerében biztosan hordozta áldozatát az asztalok körül. Mikor a terem közepére ért – s kalapja, melyet Árvéd a betétes Derby cipő sarkával a tábornok asztaláig rúgott le – megállt, s feje fölött kapálózó áldozatának lelkét is kirázva, üvöltötte túl a felháborodás és tiltakozás moraját:

– Uraim és hölgyeim! Így jár minden gazember, aki a feleségemet el akarja csábítani!

A zenekar tust húzott. A nézőseregen végigborzongott a nyaktörő akrobatamutatványok rémülettel vegyes áhítata…

Dragusán, talán ereje fogytán, vagy csupán a nagyobb botrány elkerülése végett, most már nyugodtabb léptekkel indult kifelé áldozatával a vendégsereg szétnyílt sorfala közt; a ruhatár előtt még egyszer visszafordult, szörnyű csúfat káromkodott, s Árvédet székestül a földre suppantotta.

Dönivel együtt törtem utat a kijárat felé. A kolozsváriak szolidaritása… De a tumultusban elakadtunk, s nyakunkat nyújtva, csipeszkedve néztük végig, amint a főpincér Árvédet az összetört szék közül kihántja, felsegíti, de abban a pillanatban dugja is az orra alá, fehér tányéron, szalvéta alatt, a számlát. És Árvéd reszketve, szó nélkül nyúl a pénztárcája után, s néhány százlejest, talán számlálatlanul, a szalvétás tányérba hullajt…

– Kellett neki rohamsisak! -jegyezte meg Döni. – Ezt a leckét nem felejti el… Egyébként első eset az életében, hogy a számlát nem revideálja.

Mire a teraszra értem, Árvéd árnyékát sem találtam. Egy-két ácsorgó suhanc kiabált valami csúfondárosat egy sikátor irányában; Árvéd alkalmasint arrafelé inalt el megcsúfoltatása színhelyéről.

A hölgyeket nem hagyhattuk magukra. Visszafordultunk, s ahogy a bejárathoz értünk, mit látunk? Dragusán ott ül Árvéd báró helyén, szemben a Préri Menyasszonyával, s barna, szőrös öklében késsel-villával, kétpofára lakmározik. Suzy azonban szemlesütve ült s cigarettázott.

– Să trăiască! La mulţi ani! – kiáltozták oda mindenfelől, s poharukat emelgették a nap hőse felé. Az pedig lecsapta a kést-villát, s két kezét feje fölött összefogva, önnönmagának gratulált…

Egy sarokban négy-öt pincér lázasan tanakodott, s valami tulajdonos-féle parancsokat osztogatott.

De Dragusán ellen fellépni senki sem mert – utóvégre férji becsülete védelmében, jogos felháborodásában cselekedett. Persze Árvéd báró célszerű gavallériáját is respektálni illett: búsásan kiegyenlítette a horribilis számlát.

A hahotákkal fűszerezett moraj lassanként elült, s talán a tulajdonos utasítására halkan, lento maestusoso, felcsendült Ivanovici keringője, A Duna hullámain.

A történet ezzel, lege artis, véget ér. Nem tudom, vajon Ovidius forgott-e ismeretlen, de közeli sírjában, miután megállapítása Fortuna és Vénus segítőkészségéről az idő próbáját ez esetben nem állta ki – én azonban hajnalig forgolódtam panzióbeli ágyamon; s gyarlóságomat, amiért nem siettem a pórul járt Árvéd vigasztalására, Dionys de Drády felelőtlen erőszakosságával mentegethettem, aki ettől a szándékomtól mindenféle példálózással elvette a kedvem, és alaposan be is rúgatott.

Másnap délelőtt tíz órakor azonban már a Rex teraszán reggeliztem, s szorongva vártam Árvéd megjelenését. Telt az idő, a nap mind hevesebben sütött, kezdett elviselhetetlenné válni a várakozás. Tizenegykor a recepció vonzó külsejű titkárnőféléjéhez folyamodtam: szíveskedjék feltelefonálni Ávédik doktor úrnak: egy barátja várja. Még egyszer megkérdezte a nevet, s aztán valami kis kajánsággal vegyes sajnálkozással közölte, hogy a doktor úr már nyolc órakor fiákert rendelt, s az állomásra hajtatott.

Várószoba-tanulmány

– Nem szeretném túlságosan igénybe venni a Főorvos úr idejét, de hát mielőtt megvizsgálna, egyet-mást el kell mondanom. Pontosan negyvenegy órával ezelőtt, úgyszólván egyik percről a másikra, valami éles, szúró fájdalom költözött a szívembe: mintha idegen test, nyílhegy vagy puskagolyó hatolt volna bele. Olyan hirtelen ért, hogy abban a pillanatban lélegzeni sem tudtam, s még most is, ha nagyobbat szuszogok, szörnyű szúrást érzek, itt, látja, s azt hiszem, mindjárt összeesem.

– Nem, meteoropáthiás tüneteket eddig még nem észleltem. Ezt tehát kikapcsolhatjuk, habár csakugyan, aznap szokatlanul alacsonyan húztak a felhők, s hirtelen hidegre fordult az idő…

– Nem, nem emlékszem, hogy hivatali vagy családi botrányom lett volna mostanában! Sőt, életem száradó medre nemrégiben új csobogással telt meg, minden színesedni, duzzadni kezdett körülöttem, s némi joggal reméltem, hogy ezentúl „kiegyensúlyozott”, majdnem boldog ember leszek… Micsoda gyermeteg illúziók!

– Goethének ebben is igaza van: amíg törekszünk valamire, csalódunk. Megbukunk. Tessék elképzelni: egy minden jel szerint szerelmes, már nem is éppen fiatal, nagyon finom lelkületű nő, elvált asszony, akihez másfél hónap óta tartozni véltem, egyszer csak, előzmények nélkül, közölte velem, hogy jobb, ha kapcsolatunkat megszakítjuk.

– Persze hogy valamivel élesebben fogalmazott! De most csak a lényegre szorítkozom. Nos hát, ez az éles, szúrásszerű fájdalom, abban a pillanatban hasított a szívembe, amikor az utolsó mondat elhangzott. Amennyire tudtam, palástoltam fájdalmamat, s minden könyörgés, szemrehányás nélkül, lovagiasan roskadtam le egy téglarakásra, abban a sötét kapualjban…

– Nem, semmi orvosi előzményre nem gondolok. Talán a skarlát, kilencéves koromban… De állítólag teljesen kihevertem, és semmi következmény nem mutatkozott. S mégis, milyen érdekes: ez a fájdalom, mely most idehozott, mintha nem volna egészen ismeretlen, sőt amióta észlelem, egyre furcsább részletek bukkannak fel emlékezetemből… Tessék csak nézni, ez a kicsi sebhely, itt a bal „sótartóm” alatt! Ugye, alig vevődik észre? Pedig de mély volt valaha, atyaúristen!

– Hogy el tetszett találni! Gratulálok, Főorvos úr! Ez bizony késszúrás.

– Á, dehogy öngyilkossági kísérlet! Ilyesmire sem akkor, sem azóta nem gondoltam komolyan. Valahogy nem vagyok rá hajlamos. Hacsak, isten ne adja, olyan helyzetbe nem kerülnék, amelyből csak a halálba van kiút.

– Ha már ilyen jóságosan biztat, szívesen elmondom. Előrebocsátom azonban, hogy az egész történet olyan bonyolult, hogy nem is mondható el töviről hegyire, már csak azért sem, mert, amint talán már említettem, tizenhárom éves voltam, és minden részletét magam sem láttam világosan… Kisváros, határszél a Keleti-Kárpátok tövében… Az új hatóságok már elfoglalták a közhivatalokat, s a régi, vagyis a magyar tisztviselőcsaládok nagy része kimenekült Magyarországra. A felnőttek izgalmai és rémületei, persze, erősen hatottak rám. Éjszaka nemegyszer lövöldözés verte fel a csendet, futkosás, segélykiáltás, ordítozás…

Volt egy kedves barátom és osztálytársam, félszász, félmagyar fiú, aki nemcsak May Károly- és Verne Gyula-regényekkel traktált, hanem maga kitalálta fantasztikus történetekkel is. Összeesküvésről tudott, elrejtett fegyverekről a temető kriptájában vagy a várkerítés falában; titokzatos idegeneket látott, akik az apjánál meg-megfordultak: szerinte civilbe öltözött katonatisztek voltak, a Mackensen-hadsereg egykori harcosai… De Eriket a szerelem is erősen foglalkoztatta már, mint nálam korábban kamaszodó, mutáló hangú fickót; s apja könyvespolcáról nemegyszer csentük le Bölschének egyáltalán nem kamaszok kezébe való könyvét, sőt néhanapján ama patakparti házikó elé is ellopakodtunk, melynek ablakába könyökölve piros fejkendős nők cigarettáztak, vagy sepregették a kiskertet, rózsaszínű pongyolában, egy-egy kora délután, éjjel viszont pénzért árulták magukat bárki emberfiának.

Erik barátom a villanegyedben – fűrésztelep-tulajdonos apja építette – csinos kerti házban lakott, a régi református temető szomszédságában. Mi egy zártabb házsorú, hegyre kapaszkodó utca végén, a temető túloldalán. Egymáshoz tehát többnyire a temetőn át közlekedtünk, a gizgazzal felvert ösvényeken, elvadult bozótban rejtőző sírkövek és repkénnyel benőtt sírboltok között.

A volt temetőőrházban – félig földbe süppedt, kidőlt-bedőlt oldalú viskó volt ez – nagyszámú családjával egy garázda bosnyák hadirokkant lakott, fuvaros vagy micsoda. Legnagyobb leánya, Valéria, színes rongyokba öltözködő, nagyszájú, kócos hajú fruska, hír szerint már rég belekóstolt a szerelem örömeibe, bár akkoriban sem lehetett több, mint tizenöt éves. Vonzó, kívánatos és egyben félelmetes, korán érett, kályhafüsttel vegyes orgonaszappan-szagú leányzó; combjamutogató, dalolászó, minduntalan táncra perdülő, magakellető bestia. Olyan palánta, amiből szerencsés körülmények között táncosnő vagy valami kocsmatündér cseperedik, s a férfiak őrült áldozatokra képesek érte, vagy kitekerik a nyakát. Valéria… Vali! Bosnyák Vali, vagy Cigó Vali… Ahogy a nevét kimondom, most is érzem vad putriszagát, mely szoknyájából, kendőjéből áradt, amikor táncolva riszálta magát előttem, vagy le-letepert nyihorászva a fűre, belém rúgott mezítláb, és otthagyott… Erik azonban érett fiatalember módján bánt vele, meg is ölelgette, tapogatta, mire Vali elnyújtott, mély torokhangú nyihogással válaszolt, és a fiú nadrágjához kapott… Erik azzal dicsekedett, hogy Vali jóvoltából már átesett a tűzkeresztségen, s hogy e dicsőség neki egy otthonról csent ezüst óraláncába került.

 

 

– A környezetemről? Rövidre fogom, ahogy csak lehet. Tehát: a háromszobás emeleti lakásban akkoriban heten éltünk: szüleim, anyai nagyszüleim, s néném, öcsém meg én. Néném tizenkilenc, öcsém tizenkét éves lehetett. Apám egyelőre megmaradt aljegyzői állásában a városházán, anyám különféle süteményeket készített az egyik városi szálloda éttermének. Valahogy meglettünk volna anyagilag… Talán május közepén történhetett, hogy Katinka néném jövendőbelije, K. László – aki véres frontokról is sűrűn küldözgette volt a katonai cenzúra fekete pecsétjével eléktelenített rózsaszínű leveleit és levelezőlapjait, de aztán az összeomlás hónapjaiban nyomaveszett – egyszer csak betoppant. Parázsló, fekete szemű, lobogó hajú, nagy ádámcsutkájú, keszeg fiatalember, a homlokán valami srapnelszilánk ütötte sebforradás; hátán kopottas lódenköpenyeg, alatta csukaszürke, de már civilgombos zubbony, foltos csizmanadrág; katonaviselt voltára, a sebhelyen kívül, voltaképpen csak ez, s a rézcsatos lábszárvédő emlékeztetett… Ott üldögéltünk esténként a mélyen lecsüngő, petróleumlámpából átalakított villanylámpa alatt, a nagy ebédlőasztal körül, és K. László kifogyhatatlan bőséggel ontotta a harctéri rémtörténeteket. Megfordult Volhyniában, Galíciában, majd az olasz frontra vitték, és végigcsinálta a Piave, a Tagliamento borzalmait. Századából csak harmadmagával maradt életben, a tisztek közül. Aztán, sebesülten, már Magyarországon, több hónapig egy kisváros hadikórházában lábadozott, onnan vergődött szűkebb hazájába vissza, valami oknál fogva hamis papírokkal, csakhogy Katinkát viszontláthassa, s mihelyt lehet, magával vigye Magyarországra…

Apámnak sehogy sem tetszett ez a K. László. Először is, „semmi egzisztenciát nem teremtett még magának”, hisz mint jogszigorló, igazán nem volt valami kívánatos parti. Azonkívül attól is tartott apám, s némi joggal, hogy ha az új hatóságok felfedezik a nem eredeti nevén hazatért fiatalembert, neki is meggyűlik a baja miatta, s örülhet, ha a história csupán állásába kerül!… Jómagam azonban úgy néztem fel K. Lacira, leendő sógoromra, mint valami héroszra. Tűzbe tudtam volna menni érte! Az első két-három találkozás után több volt a szememben, mint May Károly, Cooper és Verne Gyula valamennyi kalandhőse (Jókai eszményi daliáit akkoriban még nem ismertem)!

K. Lászlónak volt valami öreg agglegény rokona a város túlsó végében, nyugalmazott erdőmérnök, vagy micsoda. Annál tanyázott, s mindig az est homályában vagy olykor késő éjszaka osont el tőlünk, s vágott át a számára, úgy látszik, különleges veszélyeket rejtő városon. (Ez is táplálta a gyanúmat, hogy leendő sógorom valami titkos küldetést hajt végre, azért kell ennyit bujkálnia.) Hogy, hogy nem, egy késő este, miután a sötét verandán már Katinkától is elbúcsúzott (csak ilyenkor csókolózhattak, de sohasem tovább, mint egy-két pillanatig, mert anyám rövidesen csapkodva kezdte nyitogatni esti szellőztetéshez az ablakszárnyakat) – és nekivágott volna szokott útjának a sötét városon át: olyan tavaszi vihar tört ki, hogy K. jobbnak látta visszakérezkedni. Szüleim láthatóam kelletlenül és aggályosan fogadták, de nem elutasítón. Ismét leültek a nagy asztal köré, apám elővett egy második üveg Maros menti bort, s a távolodó villámok fényében iddogálni kezdtek. A butélia még ki sem ürült, hát egyszer csak a Fő tér felől puskadörrenés hallatszott, majd még egy, alig fél percre rá. K. László elsápadt, és riadtan nézett körül: hátha razzia van megint, vagy valami hasonló?! Házkutatás is bekövetkezhetik, hiszen valóságos csoda, hogy efféle éjjeljárók apámat eddig még nem látogatták meg… Nos, hogy nekünk semmi körülmények között se okozzon kellemetlenséget, K. felugrott, s a még javában zuhogó esőben kirohant a kertbe, majd a kerítésen átvetette magát – én eddig kísértem –, s a temető irányában eltűnt a szemem elől. Mennyivel biztonságosabbnak ígérkezett neki ez az erdőszerű, vagy legalábbis elvadult kerthez hasonló, sötét, kísértetjárta hely, mint a villanyvilágította utcájú, lesben álló patrulokkal és sanda civilekkel fenyegető esti kisváros!

Szörnyen szorongtam K. Laciért, s egyszersmind büszkeség töltött el, hogy én igazíthattam útba, és ha megmenekül, az életét is nekem köszönheti – tehát titkos vállalkozása sikerének szerény részese vagyok…

Több lövöldözés nem hallatszott azon az éjszakán, s abban a reményben aludtunk el mindnyájan, hogy K. Laci szerencsésen eljutott szokott szállására.

Másnap este megint megjelent. Egy kicsit túl hetykén viselkedett, mintha ezzel akarná elfeledtetni tegnap esti riadalmát és menekülését. Legnagyobb megdöbbenésünkre bevallotta, hogy a temető egyik kriptájában aludt, s csak hajnalban lopódzott haza. Kérdésünkre – „hát nem félt ezen a borzasztó helyen?” –, hetvenkedve válaszolta, hogy a harctéren aludt ő sírgödörben, meg friss halottak közt is napokon át, amikor a taljánok pergőtűz alatt tartották a fedezéküket, és jaj volt annak, aki az orra hegyét kidugta!…

A régi református temető kriptáit magam is ismertem: félig-meddig beszakadt, beomlott, pókhálós gyökerekkel oldalról-felülről benőtt, pinceszerű épületek, melyekből a koporsók nagy részét a régi forradalmas időben kidobálták, eltüzelték a martalócok, s az emberi maradványokat jobbra-balra, a besüppedt gödrökbe szórták. A Jablonczay család sírboltjában, bújósdi közben, magam is többször megfordultam Erik barátommal; a timpanonon töredezett címer rozsdállt, s a feliratok tanúsága szerint 1841-ben temettek benne utoljára; a galambdúcszerű falmélyedésekben azonban már egyetlen koporsó sem volt, s a földszinti sor, ahogy K. László maga is mondta, tele szélbesodorta falevelekkel. Amint később kiderült, egy ilyen zugban, pontosabban az 1838-ban elhalálozott, tizennyolc éves hajadon, Jablonczay Ágnes koporsója helyén vonta meg magát…

És azután még több ízben is, valahányszor túl soká maradt nálunk, s nem tartotta bátorságosnak a városon át való hazavonulást…

Noha apám engem többször figyelmeztetett a teljes titoktartásra K. László látogatásaival kapcsolatban: meg nem állhattam, hogy Erik barátomnak el ne meséljem az egész históriát. A fiú szertelen fantáziájának több se kellett: megállapította, hogy K. L. bizonyosan azért bujkál, mert a háború végén vagy a csucsai fronton, vagy a vörösök soraiban harcolt… Ha most elcsípnék, itt, golyó általi halál várna reá!

Nekem mindez ebben a megvilágításban annyira imponált, hogy eszem ágában sem volt eloszlatni Erik képzelgéseit, sőt, egy-két színfolttal a K. Lászlóról alkotott képet még tarkítottam is. Leendő sógorom most lett csak igazán hős és példakép a szememben!

Itt kell megjegyeznem, hogy közös játszóterünkön ezekben a napokban egyre többször találkoztunk Valival; két kecskét s néhány ugrándozó gidát őrizgetett, közben eszterláncot fűzött, vagy csalogánytiszta hangon fújta bosnyák veterán apjától tanult katona- meg tengerészdalait. Piros bársonypruszlikjában, valamelyik polgárasszonytól kapott földig érő, fodros, fekete szoknyájában, félrekötött tarka kásmír fejkendőben, mely alól vörösbarnán omlott ki dús, romános hajfonata, valóban a temető tündére volt, s én irigyen csodáltam Erik barátom bátorságát, amint melléje telepszik, cirógatja, lapogatja, csókolgatja, s mindenféle huncutságot mond neki. A lánynak láthatóan tetszett is a csinos, szőke fürtű, tiroli bőrnadrágos kamasz incselkedése, mert ha néha a kezére ütött is, a mohó közeledésre általában mélyen búgó vadgalamb turbékolással válaszolt… Ezek után nem is csodálkoztam túlságosan, amikor Erik egy napon közölte, hogy Vali egy karkötőért, melyet édesanyja ékszeres dobozából csent el, hajlandó vele másodszor is elbújni a legalkalmasabb kriptaromban.

Másnap reggel Erik szokatlanul sápadtan és kócosan jelent meg az iskolában. Már az első szünetben félrevont, és elmesélte „élete legborzalmasabb kalandját”: este, tíz óra után, felkelt alvó szülei mellől, kimászott az ablakon, és elindult a temető útján a kijelölt randevúhely felé. Bár a telehold szinte nappali világosságot árasztott, a temető mégis félelmetes volt, talán a hosszú és imbolygó árnyékok miatt, meg a szokatlan csend jóvoltából, hogy mire a Jablonczay-kriptához ért, a félelem alaposan elvette a kedvét az ígéretteljes pásztorórától. Még nagyobb ijedelmére a vasajtó mögül emberi hangokat, lépéseket s levélzörgést hallott. Majd, némi nyöszörgés és jajgatás után Vali jól ismert mély, vadgalambhangú turbékolását… Néhány lépést tett hátrafelé, meghúzódott egy fa tövében, s tenyerét doboló szívére szorította. Földbe gyökerezett lábbal várt, figyelt. És Vali nemsokára kiosont, nyomában magas, sovány árnyék: aztán gyufa lobbant – s a cigarettára gyújtó alakban ráismert az én hősömre, akiről személyleírást szószátyár fejemmel éppen elégszer adtam neki. Súgtak-búgtak, ölelkeztek és csókolóztak a szeme láttára, aztán Vali elindult hazafelé a hepehupás úton, a férfi pedig eltűnt a félig nyitott, kilincstelen vasajtón. Erik egy darabig azon volt, hogy utána lopózik, s megöli féltékeny dühében, de ettől valami, talán a félelem visszatartotta… Vali után is későn vetette magát: mire a nyomába ért, a boszorkány már tűnt is el a putri ajtaján, nyomában két irtózatos, kuvikhangú korcs foxikutya. A kudarctól, rémülettől reggelig virrasztott, s törte a fejét, hogy álljon bosszút boldogsága megrontóin.

Hogy milyen zavaros érzéseket keltett bennem a szerelmi áspirációjában felkopott állú barátom élménye, meddő kísérlet volna ecsetelni, ily sok év után. De annyi szent, hogy én is kaptam valami sebet, mert aznap este, emlékszem, már lesunyt fejjel ültem az asztalnál, s mint a veszett kutya, kerültem a beesett szemű K. László tekintetét. Mesélhetett már akármit harctéri hőstetteiről, nem állt oda az eszem, folyton csak arra a kriptabeli „hőstettre” gondoltam, azt színeztem magamban fölös képzelőerővel, s közben szegény, mit sem sejtő néném szerelmesen lüktető szívéért könnyeztem titokban. Az is megfordult a fejemben, hogy mindent elmondok neki – de K. Lászlót azért mégsem diszkvalifikáltam annyira, hogy ilyen árulkodásra képes legyek, s talán nénémet sem mertem rózsás álmaiból felrezzenteni. Hogyan is mertem volna, amikor szüleim ezekben a napokban végre beleegyezésüket adták, hogy a fiatalok titkos kézfogót tartsanak, amely után K. L. mindjárt visszautazik Magyarországra, s megpróbál magának „biztos egzisztenciát” teremteni.

Kovásznai – na, most már mindegy, kimondtam a nevét – aznap este a szokottnál hamarabb búcsúzkodott, s indult „szállására”, keresztül a temetőn. De én már nem kísértem el a kerítésig, erre nem telt a képmutatásból. Tudtam, vagy legalábbis feltételeztem, hogy Vali felcicomázva, hajában virágkoszorúval, dalolászva várja, bolond tündér módjára, azon a kis előterecskén.

Másnap szelesre, zimankósra fordult az idő, mintha a hosszú, havasalji tél még egyszer ránk akarta volna vicsorítani csorba fogsorát. A temetőbe már csak azért sem szaladtam ki. De visszatartott a Valival való találkozás rémképe is: gyűlölködésemmel nem árulom-e el, hogy beavatódtam, és ismerem szörnyű titkukat?!

Erikkel is csak az iskolában találkoztam; a fiú most már csakugyan feltűnően sápadt és karikás szemű volt, állandóan a körmét rágta, s a harmadik órán fejfájást jelentett, aztán a tornaórán is egy olajos-piszkos öltözőpadon gunnyasztott, ez az ügyes és szenvedélyes szertornász.

Kovásznai estefelé ismét beállított. Amennyire megfigyelhettem, révetegen és szórakozottan viselkedett; egyik cigarettát a másik után szívta, s nénémhez nem volt egyetlen kedves szava, egyetlen megszokott, immár megengedett becéző mozdulata. Inkább szüleimet és nagyszüleimet próbálta szórakoztatni némileg már unalmas élményeivel. Arról is beszélt, hogy idős szüleit mindenáron meg kell még egyszer látogatnia elutazása előtt, egy eldugott Olt menti faluban… Úgy gondolja, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután elindul, s aztán a családi látogatás vargabetűje után, vonatra ül, s meg sem áll Budapestig. Onnan ír majd, mihelyt megérkezik.

Apám figyelmeztette, hogy a városba új csendőrparancsnok érkezett, nagyszájú, goromba fráter; úton-útfélen avval dicsekszik, hány kémnek tépte ki vallatás közben a nyelvét. Félő, hogy ha a razziák és házkutatások új hulláma következik, a brutális ember hálóján fennakadhat…

Sohasem felejtem el, hogyan ültek egymás mellett ezen az estén, a nagy asztal egyik oldalán Katinka meg Kovásznai. Az én kalandhősöm szénfekete szeme hol egészen furcsán szikrázott, hol hirtelen, szinte üvegesen meredt a semmibe, pillanatokig. Katinka keze egyszer csak a szikár, nagy ökölre simult, mely az asztal szélén nyugtalankodott, és rózsaszín, szigetvilági nagy pillangó módjára borult reá. – László, lelkem! Én úgy féltem magát! Képtelen vigyázni magára! – s arcát zsebkendőjébe temette. – Csalánba nem üt a mennykő – hárította el néném érzelmi kitörését ridegen, szinte bántó fölénnyel Kovásznai. Azzal felpattant, s bokáját katonásan össze-összecsapva: hogy közben a rézcsatos bőrlábszárvédő is nagyokat puffant a vádliján, jobbra-balra biccentett, s elbúcsúzott a családunktól. Katinka utánaszaladt az udvarba, s ott egy darabig egymáshoz simultak. (Anyám ezúttal nem nyitogatta az esti szellőztetéshez az ablakokat, hiszen a fiatalok már néhány napos mátkapár voltak.)

A hold azon az estén nyargaló felhők alá rejtőzött minduntalan. Csípős szél csapdosta a veranda színes ablakszemecskéire boruló eperfaágakat, s az egész ház szinte imbolygott az erőszakos szélrohamokban. Orbán napja volt, melynél gonoszabb indulatú nap nincs az esztendőben.

Képtelen voltam a szobában maradni, lefeküdni. Azzal a kifogással, hogy megnézem, nem csapja-e ki a szél a nyúlketrec ajtaját, hátralopóztam az udvar végébe, majd a kertkapun is kióvakodtam, s megindultam a hátsó, a temetővel érintkező kerítés felé. Az az eszeveszett cél hajtott, hogy amennyire merszemből telik, megközelítem a pásztoróra színhelyét, és Erik barátom sötét, kínos élményét ellenőrizem. De még a kerítésig sem jutottam, amikor dobhártyámat, s még inkább a szívemet két puskalövés reszkettette meg, alig kőhajításnyi távolságból. Utána ordítozás, káromkodás, visítás és futkosás… Halálra dermedten álltam egy pillanatig, aztán hanyatt-homlok rohantam haza, belopóztam a hálószobába, és gyorsan a fejemre húztam a takarót. Otthon csend volt és nyugalom: a csattogó szélben senki sem hallotta a temető békességét felverő dörrenéseket.

Kisvárosban azonban semmi sem marad titokban, s gyilkosság vagy házasságtörés hamarabb kiderül, mint a háromnapos esős idő.

Erik már másnaptól gyanús volt nekem: egyáltalán nem jelent meg az iskolában. Viszont több fiú tudni vélte, hogy a temetőben valakire rálőtt a patrul, s az illető sebesülten elmenekült.

Most már nem tudom megmondani, Erik aljas árulkodása fájt-e jobban, vagy Vali elvetemültsége. Felzaklatott lelkemmel cinkosoknak tartottam őket, mint akik tőrbe csalták a szerencsétlen Kovásznait. Afelől semmi kétségem sem volt, hogy nénémtől mindenképpen az ő közreműködésük szakította el – csak azt nem tudtam, hogy örökre.

És nem hagyott nyugton a temető, a szörnyű események színtere. Délután egyenest a Jablonczay-sírbolthoz vitt ez a nyugtalanság. Az épület két oldalán a fű letiporva, mintha sokáig topogtak volna ott valakik, s a vízmosásban, az egykori út martján, szeges, patkós bakancsnyomok. Itt állhattak azok, akik Kovásznait talán már lesték… Megkerültem a kriptát, s jobbra frissen tört csapást találtam, elszakított komlóindákat, letört, elsodort bodzaágakat. S egyszer csak egy lósóskalapun alvadt vércsomót vettem észre. Nemsokára még jó néhány cseppet egy ledőlt, szürke sírkövön, s aztán – ez már messzebb volt, a temető felső kerítése felé – megpillantottam Kovásznai egyik lábszárvédőjét. Felvettem, s láttam, hogy a lábikra magasában kicsi, már összezáródott ólmosfekete lyuk. S aztán, alig három lépésnyire innen, sok-sok vér a csalánleveleken, köztük egy zsebkendő csücske, mely nyilván a markába szakadt, amikor bőven vérző sebét kutyafuttában betömte, bekötözte… Kezemben a lábszárvédővel, tekintetemmel a vércseppekhez láncolva, mintha Katinka néném szíve vérét is köztük láttam volna, a haragoszöld csalánleveleken.

Nem tudtam, hova rejtsem, hogy vigyem haza felfedezetlenül ezt a sötét ereklyét. Hirtelen ötletnek engedelmeskedve, a Jablonczay család kriptája felé indultam, hogy talán a boldog emlékezetű Ágnes hajadon nem éppen kegyeleti okokból látogatott hajdani nyughelyén rejtsem el, a száraz levélalomban. Hát ahogy a földbe süppedt épület sarkán befordulok, szembetalálom magam Valéria eszelősen izzó, véraláfutásos szemével. Ott kuporgott a nyomorult, a vasajtóval szemközt, egy kettétört sírkövön, s valami mogyorópálcát faragcsált, kérgét kígyósan hántogatva – de, amint észrevettem, voltak a pálcán betűk és számjegyek is, s ahogy jobban megnéztem, a K. és L. betű látványa valósággal szemen döfött! És Kovásznai Lászlónak, néném vőlegényének ilyetén való kisajátítása, ami mögött talán valami babona vagy rontás szertartása rejlett – fejembe kergette a vért.

– „Mi van a kezedben?” – vicsordult rám Vali félelmetes, előreugró szemfoga, s a pálcát ütésre emelte.

– „Mi közöd hozzá?” – kérdeztem, s megálltam előtte, a lábszárvédőt már-már ütésre lendítve, miközben bal kezemmel elkaptam a mogyoróbotot.

– „Mi közöm hozzá? A vőlegényemé!”

– „A te vőlegényedé? Te ribanc! Te cula!” – kiáltottam az arcába rekedten, s amint a kezemben szorongatott bőrdarab után nyúlt, akkorát vágtam rá azzal, hogy felsikoltott, s egyet ugrott hátrafele. De akkor a botcifrázó bicsok már megvillant a kezében. Lábát szétvetve, furcsa tánclépésben – kettő jobbra, kettő balra – kezdett peregni, cikázni körülöttem; arca vérszomjas vigyorgást öltött, s olyan tűz csapott ki a szeméből, hogy talán az is elég lett volna porba sújtani ellenfelét. Én már-már szédelegve, egy helyben forogtam, aszerint, hogy Vali merről támadott, s a bőrdarabbal egyszer-egyszer feléje sújtottam, ami elől mint a villám tért ki, játszi könnyen, szinte élvezve a veszélyt. Egy túlságos nagyra sikerült, de célt tévesztett csapásom után már nem tudtam visszanyerni egyensúlyomat… Vali ebben a pillanatban azt a piszkos, rozsdás kis pengét, mellyel az imént botot cifrázott, a mellembe szúrta. – Nesze, most aztán megtudod! – rikácsolta, vagy szinte köpte a szemembe. Még láttam, amint a kést a bozótba dobja, s futásnak ered a putri felé. Kiáltani már nem volt erőm: úgy estem össze, mint aki páráját is rögtön kiadja ottan.

 

 

– Nem! Inkább tompa ütésérzet volt. A fájdalom később jelentkezett, amikor az orvos csipesszel piszkálta s dezinficiálta a sebet.

– Én úgy gondolom, mint laikus, hogy ahány ember, annyi szívbaj. Ezeket az orvostudomány mind ismeri, a legártatlanabb neurózistól a legveszélyesebb szervi nyavalyákig, annyira, hogy egy-két kérdés és némi vizsgálatok után…

– Isten ments! Ettől ne tessék tartani! Magam is irtóztam az olyan szerencsétlenektől, akik valóságos kultuszt csinálnak betegségükből. Én inkább az ellenkező végleten helyezkedem el: afféle képzelt egészséges vagyok! Most is remélem, hogy rövidesen…

– Persze, persze! Előbb a röntgen!… A röntgen! Mintha bizony már a lelket is átvilágítaná!.:. No, de isten ments, hogy tudálékos kritikával illessem az orvostudományt, vagy hogy beleüssem az orrom az orvosok dolgába. Szerintem itt arról lehet szó, hogy ez a két eset, melyet ugyan szinte negyven év választ el…

– A Főorvos úrnak bizonyosan igaza van: semmi összefüggés. Azaz, hogyha feltételezzük, hogy voltaképp már az első esetben is lelki sérülés történt – az idealista kamasz rádöbbent, hogy makulátlan hősök a valóságban nincsenek! –, akkor a késszúrás már egy lelki sérültet ért, s végelemzésben nem más, mint fizikai megnyilatkozási formája vagy kivetülése egy már meglevő lelki sebesülésnek! Nos, ezt a kettős sérülést a fiatal szervezet látszólag kiheverte és elfelejtette, most azonban ez a hirtelen csalódás, amikor is a delelőn túl levő férfi rádöbbent, hogy az idealistának vélt szerelmi partner a leggyakorlatiasabb materialista!… De, igazán, nem élek vissza a türelmével?

– Köszönöm! Szóval már csak az események színterére kíváncsi. A színtér egy kétemeletes óbudai ház kapualja, romladékos benyílók, nyirkos lépcsők, itt-ott valami belső építkezéshez való téglarakás. Pókhálós lámpa a boltozaton. „Nincs értelme”… „Semmi célja”… „Ostobaság volt eddig is”… „értse meg, uram” – s ehhez hasonló, ponyvaregénybe illő, és szerelmem tárgyától eddig sohasem hallott, rideg, katonás hanghordozás. Jaj! És közben mint egy fúria, forgatta szemét, s míg én meredten álltam, ő toppantva, fejét leszegve, majd fel-felkapva járkált körülöttem. S a végén, mikor már a szívem is alig vert, talán, az a néhány szó, mely mint már az elején jeleztem, mint a nyíl, sziszegve állt meg a szívemben: „Ki maga, hogy tönkretegyem magáért az életemet?” És azzal otthagyott, kirohant az utcára, eltűnt, nyoma veszett… És most megint érzem, a lélegzetem akadozni kezd, és itt, itt, mintha a vérkeringésem…

– Na ugye? Tehát valamiféle összefüggés mégiscsak elképzelhető!

– A röntgen! Persze hogy előbb a röntgen! Aztán ha ez nem elég, akkor az elektrokardiográf, s közben vérvétel, tíz köbcenti, továbbá váladékvizsgálatok, megalázó bujkálások, vagy nyílt sisakkal való vonulások fehér köpenyes asszisztensnők sorfalai közt, akik szétvetett lábbal ülnek, fehér üvegasztalkák mellett, és műanyag csészécskékből iszogatják kávéjukat!…

– Bocsánatot kérek! Eszem ágában sincs bárkit is megsérteni! Valóságos mentőangyalok ők! És, ismétlem, tökéletesen megbízom az orvostudományban, hisz már legalább három ízben mentettek meg a biztos haláltól az orvosok: ötéves koromban a diftéria…

– Igenis! Földszint balra, a sarokban. A röntgen! Köszönöm. Megyek.

Két kard, keresztben

 

– Nekem rövidnek, másoknak hosszúnak tetsző életemben sok furcsa esemény szereplője vagy tanúja voltam; közülük az egyszerűbbeket, melyek bárkivel megeshettek volna, magamat is szórakoztatva egy kóros hazudozó szenvedélyével színezgetem. A fantasztikusokat viszont módszeresen elszürkítem, s a mindennapos esetek szintjére redukálom…

Vajon ebből mi kerekedik? – kérdeztem magamban, amikor Gyöngyházy, a következtetéseket rám bízva, az asztalunkhoz toppant pincérhez fordult, s mutatóujjával az étlap egyik tételét megkopogtatta.

– Igazán áfonyával hozza?… Nem szeretném, ha utólagos sajnálkozással kellene beérjük, amikor már az őzcomb itt párolog az asztalon!

A tréfát nem ismerő fiatal pincér rideg ígéretét hümmögve vette tudomásul; de alighogy az hátat fordított, fejcsóválás kíséretében motyogta maga elé: – Honnan szerezhettek ezek áfonyát?… – S aztán a frissen töltött vörös bort ízlelgetve, s morzsolgatva, már a sokat sejtető bevezetés után kívánkozó első mondatot kerekítgette magában. Én ebben nem zavartam, sőt, közömbösséget színlelve nézegettem a jó hírű vadászvendéglő berendezését, lámpáit, trófeáit…

– Kerüljük az érettségi találkozókat, kivált az ötödik X után! – jelentette ki végre, s elnézett a fejem fölött, mintha figyelmét nagyon lekötné ott valami. Hátranéztem. A fal közepén hatalmas, talán tizenhatos agancs meredezett. – Ez igen! – bólogattam. De Gyöngyházy elengedte a füle mellett, s előbbi megállapításának magyarázataképpen, így folytatta:

– Az ilyen találkozókon általában emberroncsok közt találod magad, s ebből óhatatlanul a magad roncs voltára vagy kénytelen következtetni. „Az ember meghal. János ember. János meghal” – vagy hogyan is tanultuk a „Filozófia propedeutikában”… De én még naiv legény voltam tizenöt évvel ezelőtt. Meghívtak. Elmentem. Elhájasodott, pohos alakok, vagy gyomorbajos cingárak vettek körül, nemkülönben alkalomszerűen kiöltözött, frissen feltornyozott frizurás, kikent-kifent, élemedett hölgykoszorú – vagyis feleségeik. Ha ezekhez a viharvert fickókhoz volt is valaha némi közöd, most már vajmi kevés van, legfennebb a tanárheccek, diákverekedések előrángatott emlékei. Fogalmad sincs, mire vitték a zivataros évtizedekben, erényeiket, bűneiket – tárgyilagosan – csak valami mennyei hatóság tarthatja nyilván, hozzáférhetetlen kartotékokban. Rólad viszont, úgy érzed, mindent tudnak vagy úgy tesznek, mintha tudnának, jót, rosszat vegyest. S közben lázasan firtatják egymáson az új társadalomba való beépülés vagy karrier fokozatait.

Nem állhattam meg ellenvetés nélkül, mert mondókáját könyörtelenül igazságtalannak találtam. – Jó, jó – mondtam –, de azért kettő-három mégis akad, akiknek kedvéért a többit elviseljük, sőt, viszontlátásuknak örvendezünk! Utóvégre az osztályban sem igen volt több jó barátunk, annak idején. Én ezért a kettőért-háromért: ha lehet, mindig elmegyek…

– De a többi!? – legyintett Gyöngyházy, csak úgy a mutatóujjával. – Ha végigszaladsz a névsoron: semmitmondó nevek, elmosódott arcok, egy-egy jellegzetes szájbűz, jobb esetben szappanillat jelenik meg, vagy sajogni kezd a sípcsontod, ahol a futball helyett X vagy Y néhány évtizeddel ezelőtt beléd rúgott… Én ugyanis, amint tudod, jóformán ahány osztály, annyi gimnáziumban fordultam meg, Dévától Léváig, s a Kárpátoktól le az Adriáig – ahová atyámat hivatása szólította, vagy a Monarchia összeomlása után a végzet éppen vetette…

Diszkréten elmosolyodtam. Gyöngyházy ugyanis tudomásom szerint legalább annyira összeférhetetlen természete vagy rossz előmenetele miatt volt kénytelen zsenge korában s talán fölöslegesen ismerkedni kisebb-nagyobb városokkal, más-más iskolák más-más pedagógiájával, mint amennyire apja helyváltoztató életmódja következtében, s az érettségit is magánúton tette le, miután a nyolcadikban valamelyik alföldi református kollégiumból eltanácsolták…

Amit ezután – vacsorázás közben – beszéltünk, nem volt több, mint egy-egy dicsérő vagy gáncsoló megjegyzés a szakács számlájára, és persze a régi konyháknak, anyáink, nagyanyáink főztjének érzelmes emlegetése. De később, amikor már csak a bor maradt előttünk, Gyöngyházy elérkezettnek látta a percet, hogy továbbszője beharangozott történetét.

– Mikor is?… a régiek számítása szerint fél emberöltővel ezelőtt, az intézetben, ahol akkoriban madártöméssel és preparálással foglalkoztam – hála kamaszkori hóbortomnak, melyet a legnehezebb években sikerült kenyérkeresetté konvertálnom –, egy júniusi napon telefonhoz szólítottak. – Itt dr. Nemernyei Tibor – mutatkozott be az illető, s én is mondtam a nevem. – Nem, nem tévedés! – erőszakoskodott a hang. – Téged kereslek. Együtt érettségiztünk! – satöbbi… És csakugyan, derengeni kezdett valami, sőt, a név egy csinos, szeplős-vöröses arcot asszociált, gigerlisen öltözködő, jó családból való fiút, teniszrakettel a hóna alatt. Azt hittem, valami madarat akar velem kitömetni. – Rendelkezésedre állok! – mondtam. De hát nem erről volt szó; érettségi találkozóra hívott, mégpedig a harmincötödikre egy „hangulatos budai kertvendéglőbe”. És „Feltétlenül számít a megjelenésemre”… Ez hatott, talán mert akkoriban a szokottnál is magánosabbnak éreztem magam, s az élettelen madarakon és egy-két vigasztaló nőismerősömön kívül nemigen volt más társaságom. Hát megjelentem. Öregedő urak és asszonyságok üldögéltek, hosszú asztal mellett, gesztenyelombok alatt – s első pillantásra oly idegenek voltak, hogy azt hittem, asztalt tévesztettem, s ezek egy ötvenéves érettségi találkozó aggastyánai. De csodálatosképpen többen rám ismertek, s felugrálva siettek elém. És nemsokára egy-két tanár emlegetése, fakult csoportképek körbemutogatása után, beletörődtem: ezek a matuzsálemek valóban egykori osztálytársaim!

A „hangulatos budai kertvendéglő” bejáratával szemközt, mintegy az asztalfőn, tagbaszakadt, ősz férfi trónolt, sötétkék ruhában. Tekintélyét szürke selyem nyakkendő, vastag keretű szemüveg is öregbítette, nemcsak a minduntalan feléje fordulók áhítatos mosolyai és kérdezősködései.

Az ám! Baku Barnabás, az osztály tornászbajnoka és futball-kapitánya láthatólag megőrizte ifjúkori rangját, sőt az, hogy a negyvenes évek közepétől, a koalíciós időkben különféle magas pozíciókat töltött be, régi rangját valósággal méltósággá fokozta. Az általa kiosztott nyaklevesek és farbarúgások, melyeket vitás esetekben szóbeli érvek helyett alkalmazott a testiekben gyarlóbban eleresztett iskola- és osztálytársaival szemben, úgy látszik, tekintélyét egyszer s mindenkorra megalapozták. Nem tagadom, magam is némi tisztelettel vegyes csodálattal fogtam vele most kezet. Érdeklődő közvetlenségével s a hozzá intézett kérdésekre adott szellemes válaszaival hovatovább valósággal lebilincselt. Mi több, egy-két hozzám intézett szava, szerény személyem iránti tapintatos érdeklődése, hálás megilletődéssel töltött el… Mondhatni, fenntartás nélkül csatlakoztam az őt bámulók és körülrajongók táborához.

Megjegyzendő, e jelenségnek énbennem ifjúkori gyökere volt! Ez az ember, az egykori nagylegény, a gazdag alföldi város jómódú hentesmesterének egyetlen fiúgyermeke, tornászbajnok, csapatkapitány – engem soha meg nem alázott, sőt mint afféle internátusi koszton tengődőt, pompás tízórásainak egy-egy jó falatjával is kitüntetett… Mindaddig, amíg egyszer, farsang idején, a diákbálon, szíve választottja miatt, aki viszont váratlanul engem választott partneréül, méghozzá egy homályos ablakbenyílóban, Baku kapatosan ugyan, de szörnyű trágár szitkok kíséretében, ki nem lökdösött a táncteremből.

Megaláztatásom nagy nyilvánosság előtt történt. Keserűségemet csak fokozta, hogy osztálytársaim, tanáraim közül senki sem mert nyíltan védelmemre kelni; s ha egy félszeg, folyosón ácsorgó fiú nem csatlakozik hozzám, hogy hazakísérjen, egyedül, gonosz terveket forralva csatangoltam volna a kihalt utcákon hajnalig. De ennek a fickónak az érdemét is kisebbítette az a tény, hogy tőlem kölcsönkért ruhadarabok tették lehetővé a diákbálon való, merőben szemlélődő, passzív jelenlétét…

A szükséges következtetéseket levonva, határoztam, és cselekedtem. Másnap, mire Baku tettét megbánhatta, s bocsánatkéréssel jóvátehette volna, párbajsegédeim – az effajta hecceket élvező két mezei jogász – már annak rendje s módja szerint, névjegyemet átadandó, becsengettek a Fő utcán sárgálló terebélyes Baku-ház kapuján…

Szertornában, birkózásban, gerelyvetésben, súlylökésben Bakuval nem vehettem fel a versenyt, vívásban viszont – de nem dicsekszem. Gondolom, Baku csak presztízsokokból nem kért tőlem azonnal bocsánatot s fogadta el megbízóim feltételeit: még aznap késő délután – lévén vasárnap, s az iskola kihalt – a lepénzelt főpedellus által kinyitandó tornateremben, kivont vívókardokkal összecsapunk, a végkimerülésig! Minden a legnagyobb óvatossággal, titokban készíttetett elő, csak éppen sebészorvosról nem történhetett gondoskodás, ugyanis az egyetlen orvost, akire számíthattunk volna, egy cselédkönyves aranyifjút, alkoholmérgezés tüneteivel vitték be saját kórházába, a jól sikerült diákbál hajnalán…

Nem akarok dicsekedni, de Baku – akiről az első pillanatban megállapítottam, hogy halálfélelem gyötri, hisz tudta, hogy vívásban verhetetlen vagyok –, a vezető segéd utolsó felszólítására sem kért tőlem bocsánatot.

Elhangzott a „rajta!” – Hadonászva rontott rám, de hajlékony, borotvaéles pengémtől már a második menetben jobb felső karján mély vágást kapott. A vére valósággal fröcskölt, arca ólomszínt váltott, s mielőtt szekundánsai elkaphatták volna, mint egy liszteszsák, dőlt végig a padlón.

S amikor ott feküdt, a hosszú padon a bordásfal alatt, már rajtam volt a sor kétségbeesni. Azt hittük, meghal! Bántam is, hogy összevérzem magam! Mellé térdeltem, s úgy kértem tőle bocsánatot. Ingdarabokkal, zsebkendővel az eret, a sebet bekötöztük, felrángattuk rá a zakóját, s konflison bevittük a járási közkórházba.

Másnap nemcsak a diákság, hanem a tanári kar s az egész város az én hős- illetve gaztettemről beszélt. Még verekedések is estek a nézőpontok különbsége miatt. A rémült igazgató sürgönnyel alarmírozta apámat határon túli állomáshelyén, s harmadnap, a Consilium Abeundi végzése alapján, az ország összes középiskolájából kitiltottak. Kárvallott ellenfelem viszont – aki egyébként már másnap saját lábán távozhatott a kórházból – apja tekintélyének hála, csak megrovásban részesült. Örültem, hogy él, s a tantestület eme döntésével is egyetértettem.

Kettőnk helyzete most, a valóban hangulatos budai kertvendéglő convivusai és convivái közt könnyen felmérhető, s bővebb magyarázatra nem szorul. A bársonyszékviselt Baku érdeklődő kedélyeskedése jelzi a társaságnak, hogy rég behegedt a seb, melyet a testén ejtettem; az én bólogatásom s ajkán csüggő tekintetem pedig azt, hogy kicsapatásom, sok hányódásom, egyszóval az ő okozta lelki sebek miatt nem él bennem őiránta semminemű animozitás. Ami engem illet, ez így is volt. Idők folyamán ugyanis megállapíthattam, hogy amikor az inzultusért elégtételt vettem, helyesen jártam el: jóvátehetetlen jellemtorzulást okozhatott volna, ha magamon hagyom száradni.

Mondom, e váratlan helyzet, hogy harmincöt év után, mely idő alatt, anélkül hogy kerültük volna egymást, egyszer sem találkoztunk, s most hirtelen egymással szemközt ülünk a palackokkal, poharakkal, hervatag virágcsokrokkal telerakott fehér asztalnál: láthatóan egyikünkben sem keltett kínos érzéseket.

Baku jobbján töpörödött, agyonkenceficézett, lilára festett hajú anyóka kuporgott: mint egy májusfának cicomázott kiszáradt vackorfa! A sok dublélánc, karperec, medália s egyéb fityegő minden mozdulatára olyan csörömpölést csapott, mint egy fékláncszakadt szekér zörgése. Férjének minden szellemes megjegyzésére, „bemondására”, szárazan kattogva felkerepelt. Ez a csoroszlya nem az anyja volt, hanem a felesége. – Aglája – fordult hozzá Baku –, ugye, hoztál a gyermekekről fényképeket? – A név hallatán alig leplezhető döbbenettel néztem rá, semmi kétség, a hajdani csinos, dévaj leányzóval azonos, aki az emlékezetes diákbálon valamiféle szeszélyből, kegyeivel futólag kitüntetett!

Baku barátunk tehát – állapítottam meg – minden jel szerint fiatal korban kötött házasság áldozata. És nem tagadhattam meg őiránta bizonyos részvétet és szánakozást.

Kik voltak még ott… Sujtás Tamást rögtön megismertem: húsos orra, gülüszeme tette emlékezetessé, valamint a Keresztyén Ifjúsági Egyletben kifejtett neofita buzgólkodása… Most Baku balján ült, s az ő ajkairól várta a Kinyilatkoztatást.

Furkó Ede, egy művészfrizurás, fekete bársonyzakós, hórihorgas férfiú – az osztály hajdani fényképésze – éppen illetlen aktképeket mutogatott az asztal alatt – mint hajdanta, vallásórán, de most már nem a bóbiskoló s fel-felriadó öreg hittantanár, hanem a három-négy jelenlevő feleség bosszúságára: ugyanis ügyesen el-elkapta kinyújtott kezük elől az érdekfeszítő képeket. (Valami előítéleten alapuló felfogás szerint az ilyen ábrák kizárólag férfiak gyönyörűségét szolgálhatják…)

A többiek: egy vidéki lelkész, egy orvos, egy mérnök, két-három szürke köztisztviselő… Miután csak másfél évig rontottam velük egy osztályban a levegőt, nevüket csak üggyel-bajjal tudtam az emlékezet artézi kútjából felcsavarni.

A társalgás, hála az italoknak, egyre élénkebbé vált, régi adomák és új élcek váltogatták egymást, fennhangon vagy elővigyázattal egymás fülébe súgva… A kellemes kora nyári alkonyat lassan estébe hajolt; s egyszerre belülről, a földszintes épületből, meggyújtották fejünk felett s körülöttünk a lámpákat, s ez, néhány percre, érezhetően megzavarta a társaság hangulatát. A szomszéd asztalok felől mind több kandi szem és fül irányult asztalunk felé, ami társaságunk középpontjának, az ismert közéleti férfiú egyébként is kiemelkedő alakjának volt köszönhető.

De ekkor, egyelőre szerencsénkre, közénk robbant Nemernyei. Dr. Nemernyei Tibor, a hajdani előtáncos és bálrendező, mindenkivel fraternizáló aranyifjú, a jólneveltség valóságos iskolapéldája! Ő bizony, méghozzá nem is egyedül. Egy lófarkfrizurás, duzzadó idomú, párducvonaglású fekete szépséget vonszolt, meztelen felső karját egy kissé illetlenül hónalja alatt markolászva – és bemutatta mint a menyasszonyát! A nő, sötét alapú, talán mélylila, ujjatlan, virágmintás ruhájában olyan volt, mint valami húsos, zamatos trópusi virággyümölcs; az ember azonnal szürcsölni, habzsolni kezdte volna, mintegy az éhhalál küszöbén…

Nemernyei lendületét egy cseppet sem zavarta meg a társaság zavara. Pedig a nemzedékbeli eltolódásnak ilyeténvaló kivetülése nemcsak a férfiak meredező tekintetében, hanem az asszonyságok sanda sugdolózásában is megnyilatkozott. Sőt, a boldog vőlegény olyan magabiztosan hordozta körül ifjú aráját és festett John Gilbert-bajszát, mint bálrendező korában a táncrendet a bálanyák és bálatyák fal tövében üldögélő s bóbiskoló koszorúján.

A párocskának helyet kellett szorítani; székek tologatása, pótasztal beállítása vált szükségessé. Hogy, hogy nem, a délszaki tünemény a lovagiaskodó Sujtás helyére, tehát Baku baljára került – azaz velem éppen szembe. És attól kezdve le sem vettem róla a tekintetem.

Baku eddig is hangadó volt, de most valósággal megtáltosodott. A félmeztelen trópusi leány-gyümölcs párálló közelsége bókokban bővelkedő, izgő-mozgó udvarlásra ragadtatta; nejének egyre idegesebb és lármásabb lánccsörgetése hatástalan maradt.

Furkó, a művészfényképész felkelt, és előbb izzó szemlencsével cserkészte be, elölről, hátulról a csodalényt. Majd mintha csak reá várt volna, elővette és csoportképfelvétel ürügyén, feltűnő mohósággal irányította készülékét Beátára – akit voltaképp az isten is az ő aktmodelljének teremtett. És dr. Nemernyei jogtanácsosnak e hirtelen támadt forgószél, mely ellentétes töltésű tekintetek összecsapásából – irigy, gyűlölködő női, és sóvár, epekedő férfiszemek kereszttüzében – támadt ifjú arája körül, láthatóan éltető eleme volt. Örökifjú mohósággal élvezte a feltűnést, az olcsó társadalmi sikert és elismerést. S nem tehetek róla, de egy-két alányalintó, hízelgő szavából, melyet Bakunak adresszált, az a gyanúm ébredt, hogy az egész érettségi találkozót a kezdő színésznőcske és a nagy férfiú megismerkedésének reményében verbuválta össze.

Bakut irigyelni kezdtem, mi tagadás. Mert alighogy Nemernyeitől – csak úgy foghegyről – engedélyt kért, a választ meg sem várva, faun-képpel koccantotta poharát a Beátáéhoz, s a pertut már karjukat összefonva, kiadós csókkal pecsételték meg. (Mellesleg megjegyzem, a tüneménynek volt rá gondja, hogy e szertartás közben igen jelentős oldalpillantással – amitől a szeme még démonibban parázslott – engem is biztosítson érdeklődéséről…)

Átkozott jobb szemem a merő bámulásban égni kezdett, és mint 45 tele óta máskor is, könnybelábadt a megerőltetéstől. Mellényzsebemből előkotortam kormoszöld üvegű gyógymonoklimat, s fölcsippentettem. – Né, monokli! De jópofa! – lelkesedett Beáta. – Hát még van ilyen? – Néma bólintásom volt a válasz. – Ránézésre öt év! – kockáztatta meg a rosszízű tréfát Nemernyei jogtanácsos, mire Baku két tenyerét áldólag felénk fordítva, jóságosan figyelmeztette: – Lassabban az évekkel! Elmúltak már azok az idők…

Nos, e középmagas pátens birtokában a monoklit le se vettem volna könnyező szememről, ha a szépség, az asztal fölött, ki nem nyújtja érte napbarnított, ametisztgyűrűs kezét. Elkérte, s én boldogan adtam oda, ő pedig elég ügyesen szeme elé illesztette, s kabaréprimadonna arcocskáját mutogatva kisajátította néhány percig a zöldes üvegdarabot. Bizonyos voltam benne, hogy ezt a látványos monoklipróbát a kiadósabb ceremóniájú pertuivás párhuzamának szánta, bolondításomra!

Nyolc óra körül járt az idő. A népzenészek egy nyolcszögletű lugasban buzgón kaparászták, pengették, cincogtatták hangszereiket. A hangolásnak e sokat sejtető, ígéretteljes pillanatai úgy elandalítottak, hogy már a Beátának rendelendő nótán törtem a fejem… Időközben a szomszéd asztalok is gazdára találtak; a kerthelyiség lombsátor óvta csendjébe egy-egy kurjantás, énekfoszlány harsant bele.

Ekkorra már Aglája asszony is feltalálta magát: rég túl a Sujtással való pertuivás ünnepi pusszantásain, feltűnően emelgette Nemernyei felé a poharát; de az már nyeregben érezte magát, s egy kedveskedő „prosit elvtársnő”-vel elintézte a dolgot, majd üres poharát késfokával megkocogtatva, jelezte, hogy szólni kíván.

– Halljuk! Halljuk! – hallatszott innen-onnan, s Nemernyei szólásra emelkedett. Egy kis biccentéssel módját ejtette a szomszédos asztalok vendégeinek is megköszönni, hogy halkabbra fogták a szót. Elegánsan beszélt: talpraesett fordulatokban, kabarés szójátékokban bővelkedő beszéde a megjelentek üdvözlésére szorítkozott, s némi fancsali sajnálkozásra azok iránt, akiknek megjelenése elé halál, betegség vagy országhatár stb. gördített akadályt… Aztán, valóságos testcsellel, hirtelen Baku felé fordult, s jó hallatosan, hogy a kert sarkában motoszkáló muzsikusok is tudomásul vegyék, neve és rangja említésével megköszönte az osztály büszkeségének, hogy jelenlétével kitüntette hajdani osztálytársai szerény asztalát…

Éljenzés és taps volt a válasz, s ehhez elég illetlenül hozzájárultak a szomszéd asztaloknál ülő ismeretlenek is. Nemernyei kézmozdulattal jelezte, hogy van még mondanivalója, s a várakozásteljes csendben felszólította a megjelenteket, hogy névsor szerint ismertessék életük és pályafutásuk történetét, ahogy ez már egy harmincöt éves érettségi találkozón dukál. Megköszönte és leült.

Taps, éljenzés, helyeslés a szélrózsa minden irányából.

De Baku megfagyott. Ez természetes volt. Az indítványt, ilyen környezetben, magam is ostobaságnak találtam. Nemernyei túllőtt a célon, vagy éppen Bakut lőtt vele, állapítottam meg némi malíciával. De hát az ő baja! Egy csapásra földig rombolta, amit a kis színésznő vagy a maga érdekében zsonglőrügyeskedéssel épített. S vártam, mi lesz. Ha ugyanis a névsort betartjuk, Abdy Sámuel ref. lelkész barátunk után mindjárt Baku Barnabás következik, akiről most már mindenki tudta, hogy utolsó beosztása szerint a Hazai Víz- és Napenergia Termelő Tröszt elnöke… Nem érzi-e Baku méltóságán alulinak, hogy az idétlen ceremóniának alávesse magát?

Abdy már noteszébe jegyezgetett, s a feleségével folytatott, alkalmasint az életrajz teljesebbé tétele végett, izgatott, halk eszmecserét. S még vagy hárman szintén jegyezgetni kezdtek papírszalvétákra vagy az étlap margójára. Baku azonban tanácstalan pillantást vetett rám, mintha tőlem remélne holmi odüsszeuszi cselt, majd méltatlankodó feleségének is jelezte, csak úgy, szemöldökfelvonással, hogy tanácstalan… S ekkor hirtelen felkapta a fejét, s mintegy fölöttem elnézve, nem a levegőbe, hanem a bejáratra függesztette tekintetét. S aztán már a többiek is, akik az ő oldalán ültek, döbbenten bámultak arrafelé.

– Mi történt? – fordultam hátra. Egy vastag gesztenyefa törzséhez tapadva vézna, kísértetszerű alak állt. Galambősz feje válla közé rogyva, két térde, mint elcsigázott lónak, x-szerűen összeér; vállal a fához, bal kézzel rokkantbotra támaszkodik. Szúrós fekete szeme ide-oda rebben, Bakura, reám, Nemernyeire, mindenkire.

– Hümér! – hüledezik valaki. És rá, mint a visszhang, háromfelől is, az asztal más-más pontjáról: – Hümér!… Hümérosz!… S végül Nemernyei hangja, aki felpattan, s úgy bámul a jövevényre:

– Hümér!… Hát te még élsz?

A jelenés lassan ellöki magát a fától, s mint annak egy darabja vagy csak a kérge, botját ott hagyva, rogyadozva lép kettőt az asztal felé, és foghíjasan, pöszén, csak úgy a társaságnak, s nem a kérdezőnek mondja:

– Élek és virulok, amint a mellékelt ábra mutatja!

Kínos kaccantások, istenhozottak válaszolnak innen-onnan. Éppen kelnék fel, hogy helyemet átadjam, amikor Nemernyei megelőz, s hogy a rossz ízű fogadtatást jóvátegye, máris széket tol a későn, de bizonyos szempontból legjobbkor érkezett elé… Hümér azonban elutasító gesztussal adja értésére, hogy nem bocsát meg neki. Hosszú ujjú madárkezével a felkínált szék karfáját markolja, szűk szemréssel fürkészi a társaságot, és végül Bakun állapodik meg veséző tekintete. Keskeny homlokán izzadság gyöngyözik, liheg, lefittyent ajka meg-megvonaglik, a szürkésbarna csíkos zakót kigombolja, s rekedten, golyvás hangon így szól:

– Mi az? Valami hézag van?… Meghívtatok, vagy nem?… Vácról szombaton szabadultam. Vasárnap, az újságban, látom a hirdetést: „Mindenkit szeretettel várunk…” Eljöttem.

– Isten hozott, testvér! – hangzott mindnyájunk nevében Baku ajakáról. S felállva, az asztal fölött nyújtott neki kezet.

Hümér nagyon furcsán, majdnem sötéten nézett rá, s egy-két másodpercig hagyta, hadd remegjen ott, mindenki szeme láttára, az a hatalmas, súlyos honatya-kéz, s aztán úgyszólván leereszkedően, három ujjal méltóztatott parolázni vele. – Légy üdvözölve – pötyögte, és leült.

Furkó Ede bosszúsan akasztotta vissza masináját a székkarfára: a felemelő pillanatot elszalasztotta megörökíteni. Nemernyei poharat tett Hümér elé. – Erre iszunk, édesegy komám! – kedélyeskedett, de a töltés oly lendületes volt, hogy vértócsaszerű, hatalmas folt támadt a fehér abroszon.

– Kár belém! Ha öt évig nem ittam, most már guggolva is kibírom – mondta Hümér, eltolta maga elől a poharat, és cigarettára gyújtott.

Miért ülhetett öt évet – töprengtem, s nem palástolható szánalommal figyeltem a tőlem kétszéknyire, vedlő dobosgém módján, válla közé húzott fővel üldögélő emberi lényt. A csíkos, téli ruha csak úgy lötyögött rajta; csíkos volta mintha azt jelképezné, hogy öt év börtönemlékeit nem lehet egyik napról a másikra levedleni.

S ahogy így tűnődtem, örökre elhomályosultnak vélt emlékeim közül felmerült egy sápadt, örményesen-románosan barna arc, gondosan elválasztott koromfekete haj az alacsony, keskeny koponyán, és ugyanaz a tűző, szurokfekete szempár, mely most is fölösen elidőzve mélyült mások tekintetébe Hümér csapzott, ősz fürtjei alól. Krestyán Hümér!… A szokatlan keresztnevet egy nagy hírű orvosprofesszortól örökölte, akit apja, egy kalandos életű, tüdővészes borbélysegéd, a város szállodájában egyszer megberetvált… Mennyit szenvedett a neve miatt: Hümérosz lett a gúnyneve, hála a görög tanár alkalmi tréfájának. Talán félszegsége s zárkózottsága mind, mind e rossz csillagzat alatt történt beretválás következménye…

Az én viszonyulásom őhozzá szánalommal vegyes csodálat volt. Szánalmamat szegényszaga, társadalmi félszegsége; csodálatomat keserű zárkózottsága és élénk tudományos érdeklődése váltotta ki. El-eljárt hozzám az antikbútorzatú manzárdszobába, ahova atyám tanév elején egy orvos özvegyénél bekvártélyozott. Hümér keze varázspálca-érzékenységgel találta meg a néhai orvos szakirodalommal rakott polcain az ő sajátos érdeklődését tápláló pszichológiai és okkultista műveket. Ezekbe aztán én is bele-beleolvastam, beszélgetésünk egyre több tárgyat talált – viszont nőkről, szerelemről, a két nem vagy az egyneműek között virágzó vagy dúló kapcsolatokról sohasem esett köztünk szó… Karácsonyra, emlékszem, egy aranysárga pettyes csokornyakkendőt adtam neki, s aztán, amint már említettem, a diákbálra felajánlottam előírásos fekete zakómat és csíkos pantallómat – de ez a kölcsönruha, az ismert okok miatt, örökre az övé maradt.

Vajon mire vitte az életben? Vihette-é valamire egyáltalán az, akiről e kis országban harminc év leforgása alatt semmit sem hall az ember? És miért jutott börtönbe? Ok? Okhalmazat? Vagy csak úgy „ránézésre” – mert nem tetszett valakinek a fizimiskája – vagy a neve?

– Aranyrejtegetés! – ütötte meg a fülemet e pillanatban a Hümér és Nemernyei közt zajló társalgás foszlánya. – Haha! Hümérosz és aranyrejtegetés! – kedélyeskedett Nemernyei. – Hogy jön ez össze? Nem volt még valami más huncutság?

És Hümér önérzetes válaszából, mely a közelében ülőknek éppúgy szólt, mint a faggató Nemernyeinek, kiderült, hogy jólmenő fogászata, kiterjedt pacientúrája volt a Ferencvárosban, amíg asszisztense – akinek fájt a foga a műtermére – 1950-ben fel nem jelentette… Egy rossz pisztolyt is találtak…

Együttérzésünkről – már akik hallottuk – keserű fejcsóválással, égre emelt tekintetekkel, bús hümmögéssel biztosítottuk.

Baku azonban minderről nem vett tudomást; lapátnyi tenyerét éppen a színművésznő ölében tartva, élvezte, hogy életvonalát, szívvonalát mutatóujjal tapogassa, birizgálja – s valami kétértelmű jóslat hallatán, némi zavarban kacagni próbált, kimutatva felső fogsorában díszelgő két-három aranyfogát…

Időközben a vacsorán túlestünk. Pincérek, muzsikusok, virágárusok, grafológusok már hiába sündörögtek asztalunk körül: a hangulat többé nem emelkedett ama fokra, melyet Hümér betoppanásáig magam is élveztem. A szomszédos völgyből az éj hűvös szellői meg-megborzongatták a gesztenyelombokat, s a közeli sziklás erdőből odahallatszott a bagolyrikoltozás.

 

 

Baku barátunk virányosi otthonába úgy cseppentünk be, mintha varázsszőnyeg repített volna. Pedig csak a kerthelyiség közelében veszteglő néhány taxi pöfögött s durrogott velünk a hatalmas rácsos kapuig, mely mögött hívogatóan várt a holdsütötte magasföldszintes, ampelopszissal befuttatott kis neobarokk palota…

E váratlan látogatás Baku meghívásának volt köszönhető; de szívélyessége mögött az életrajzfelmondástól való indokolt viszolygás lapult.

Miután egy-két percig csodálhattuk a kert dísznövényeit és virágait, egy hatalmas hallszerű helyiségben helyeztük magunkat kényelembe – ami ez esetben szó szerint értendő, lévén a kényelmes ülőalkalmatosságok a neobarokk bútormívesség nem megvetendő termékei.

Az álmából felriasztott háztartási alkalmazott – egy világi pályára kényszerült apácaviselkedésű, rendkívül nemes arcélű, harminc év körüli nő – hirtelen magára kapott munkaköpenyben, meztelen lábszárral – a túl hangos háziasszony záporozó utasításaira szinte ügyet se vetve, bámulatos rutinnal, halkan suhanva rakta meg különféle hideg falatokkal a két súlyos, faragott diófa asztalt, miközben a helyzet magaslatán levő házigazda olyan válogatott italok ütegeit vonultatta fel, amilyeneket a háború kitörése óta talán senki sem látott a vendégek közül…

Az első kínálgatások, koccintások után nyilvánvaló volt, hogy az ember ebben a meghitt környezetben fesztelenebbül vagy akár felelőtlenebbül viselkedhetik, mint valami régi világbeli diákmulatságon és házibálon, mert a rendfenntartó tanárokat s az árgusszemű szülőket a sokkal megértőbb s szintén szórakozni vágyó feleségek helyettesítik.

Bakut egyáltalán nem feszélyezte a hitvestárs közelsége, s Beátának most már oly hevesen csapta a szelet, hogy az a gyanúm támadt: a meghívás nem is annyira a nyilvános önéletrajztól való irtózásnak, mint inkább a nőcskéhez való közelebb férkőzés reményének köszönhető.

Az önfeláldozó Sujtás Tomi mindent elkövetett, hogy szűnni nem akaró széptevésével elterelje a háziasszony figyelmét férjeura nyílt deviációs törekvéseiről.

Jómagam viszont, abban a percben, amikor a neobarokk palotácskába beléptem, s Beáta káprázó tekintetéből fölmértem a benyomás mélységét, melyet rá a pazar nagypolgárias berendezés látványa tett: kiszálltam a hatalmas fölényben levő házigazdával folyó vetélkedésből. Figyelmem és érdeklődésem e tárgyban legfeljebb Nemernyei további manőverezésére szorítkozott.

A hajdani bálrendező gondoskodott is e tekintetben újabb meglepetésről. Alig zökkent vissza a társaság – most már a jobbára csak filmekből ismert előkelő környezetben – a találkozó első órájára jellemző fesztelen, vidám hangulatba: Nemernyei se szó, se beszéd, egy kávéskanállal ütemes csilingelést produkált metszett kristálypoharán. És megint azzal a bárgyú indítvánnyal állt elő, hogy – most már e meghitt hajlékban, ahol csakugyan magunk közt vagyunk – ki-ki mondja el néhány keresetlen szóval az élettörténetét…

– Helyes!… Halljuk!… – kiáltoztak innen-onnan, sőt egyesek még tapsoltak is. És Nemernyei, a helyesléstől megittasulva, üzleties bájmosollyal, melyet bálrendező korából sikerült töretlenül átmentenie, felszólította Abdy Sámuelt, hogy a névsorban elfoglalt és megőrzött, valamint lelkész mivoltából is következő elsősége szerint, tisztelje meg az egybegyűlteket bizonyára tapasztalatokban gazdag életének rövid, de annál velősebb elbeszélésével…

A tömzsi, kopasz, tuskólábú férfiú, a hajdani osztály koraérett filozófusa és önképzőköri elnöke, kopottas fekete ruhájában, engedelmesen állt fel világító kék szemű, hervadó bájú felesége mellől, s néhány klasszikus veretű mondatban a saját életének rajzát oly természetesen fonta össze mindenkori gyülekezete sorsával, hogy panaszai a hívek panaszai is voltak, s küzdelmei a hívek küzdelmei… S a végén, a jól kanyarított és megsuhintott mondatok után, csattanóul kimondta annak az embernek a nevét, akinek pártfogó jóindulata és ügyszeretete nagymértékben hozzájárult a rommá lőtt templom és papilak újjáépítéséhez.

Abdy és Baku óriási éljenzés közben csókolózott össze, és könnyes szemmel ürítették poharukat egymás egészségére.

No, e hatásos captatio benevolentiae után Baku, a hirtelen kigyúlt egyházfenntartói glóriával feje körül, nyugodtan foghatta rövidre pályafutása ismertetését! Jócskán kapatos is volt már, s esze sem odaállt, hanem a színésznő minél gyorsabb meghódításán fondorkodott. Említett ugyan egy-két pártot és egyesületet, melyekben a háború előtt tevékenykedett, s nagy neveket is, melyek viselőivel vállvetve küzdött a legnehezebb körülmények között – a közismertnek vélt részleteket azonban elhanyagolta, mintegy szerénytelenségnek tartva a koalíciós években betöltött pozíciók emlegetését… Családi vonatkozású közlései kész orvos leányára és közgazdászhallgató fiára vonatkoztak, kik közöl az utóbbi éppen Varsóban az egyetemek nemzetközi vívóversenyén képviseli hazánk színeit… S ezután neje kezét megfogva, el-elcsukló hangon vallott arról, hogy szülei után a legtöbbet Aglájának köszönhet, lévén koncepcióinak ifjúkoruk óta valóságos múzsája… és nem kis mértékben megvalósítója.

A házastársak, az egybegyűltek üdvrivalgása közben, csókkal pecsételték meg, palam et publice, viharálló frigyüket.

Általában erősen csókolódzó idők következtek. Persze, ahogy ilyenkor szokás, inkább pityókos, érzelgős férfiak csókolgatták egymás füle tövét; de azért elvétve egy-egy kacarászóbb feleségnek is jutott, s nem is mindig a férjeurától. Az életrajzocskák ilyesmire bő ürügyet kínáltak, így a következő felszólaló, Damjánovich Döme kalocsai vegyészmérnöké, aki az osztály dadogója volt – Dededödő –, s most is bravúros összevonásaival szórakoztatta hallgatóit. Ezért kapott a háziasszonytól egy kitüntető rúzsos homlokcsókot, melynek nyomát még a felesége se merte onnan eltüntetni.

Furkó nemzetközi fotókiállításokon elért sikereivel – és hét gyermekével hozakodott elő, szellemesen bevallván, hogy világrajöttük nem kis részben fotószenvedélyének köszönhető… Beáta hangos tetszésnyilvánítás után, műlovarnői szökelléssel penderült a hétgyermekes családapa ölébe.

A névsorban – két háborús áldozat kényszerű és fájdalmas távolmaradása miatt – én következtem. Furkó nyárspolgári önteltségtől csepegő, merőben sikereinek ecsetelésére szorítkozó életrajzocskájától csömört kapva, elhatároztam, hogy kizárólag balsikereimmel fogok kérkedni! És a lehető legvelősebben – már feszülő hólyagomra való tekintettel is, melynek kiürítése, éreztem, nem soká tűrhet halasztást… De még mindig reménykedtem, hogy életrajzom elmondására valami csoda folytán nem kerül sor – amikor a lelkész figyelmeztetett „bizonyára kedves kötelességemre”.

– Halljuk! – kiáltották kórusban, s én a természet követelődzésétől legalább annyira szenvedve, mint a nyilvános szerepléstől, gondolom meglehetős mártírábrázattal, szólásra emelkedtem.

– Jubes renovare dolorem? – intéztem a szónoki kérdést, persze nem Dido királynő, hanem Abdy lelkipásztor felé fordulva –, és ifjúkorunk botlásairól kezdtem elmélkedni; a sebekről, melyeket meggondolatlanul ejtettünk tanárainkon, osztály- vagy pályatársainkon, vagy amelyeket ők ejtettek mirajtunk. És a balzsamot kértem számon az élettől, az ezerjófüvet, melyet el-elfelejtett felkínálni, minek folytán némely sebek elgennyesedtek, jobb esetben eltokosodtak – hogy egy adott pillanatban kiújuljanak, tűrhetetlenebbül sajogjanak, mint akut korukban… Én magam is ejtettem másokon sebet – s ha van valaki a jelenlevők közt, akit netán megbántottam, itt az ideje, hogy megkövessem, vagy – s most egyenesen Baku szemébe néztem – készséggel ajánlom fel a revánsot neki…

Szédülés környékezett, két ujjamat a nehéz asztalnak feszítettem, hogy ne vegyék észre esendő állapotomat. Azt hittem, rögtön megreped a hólyagom. Már bántam, hogy ilyen sokat, s ilyen meggondolatlanul beszéltem.

– Párbaj! – harsant több torokból – Reváns! A végkimerülésig!… – És jókat nevettek.

De én bizonyos szempontból már tökéletesen párbajképtelennek éreztem magam. Mert aki nyilvános helyen, társaságban összevizeli magát, eleve diszkvalifikálható még Clair-lovag kódexének ismerete nélkül is…

De a kiáltozás erősödött, egyesek párbajsegédnek ajánlkoztak. Nagyon élvezték a helyzetet, úgy látszik, a Baku kontra Gyöngyházy affér diákkoruk legnagyobb élménye volt.

Minden szem Bakura szegeződött.

Mosolyogva indult felém, s meghatottságtól remegő ajakkal tárta ölelésre karját. – Hülye vagy, pajtikám – motyogta a fülembe. – Rég el van az már feledve!…

Ölelését viszonoztam. Erre akkorát szorított rajtam, hogy a bordám majd betört. Mintha fitogtatta volna többszörös fölényét. És arcon csókolt, divatosan, kétfelől. Éppen viszonoztam volna, amikor Beáta bacchánsnői gátlástalansággal lökött szét bennünket. – Öreg Anyegin! – lelkendezett, két fülemnél fogva magához húzott, és szájon csókolt. – Egy igazi párbajhős! – gügyögte. Az öreg „Lenszkij” hirtelen úgy elsápadt, mint aki szívlövést kapott. Beátát komor bikatekintettel mérte végig. – Kis hűtlen kígyó – mondta megvetően, s ellökte a feléje nyújtott gyönyörű meztelen kart –, végeztem veled!

Ekkor már jó néhányan vettek körül, s a vélt ellenfeleket békességre intették, vagy harcra buzdították. Nem tudom, mi történik, ha valaki el nem kiáltja magát: – Az erősítés! Megjött az erősítés!

A szála kettős ajtajában hatalmasan megrakott tálcával a keblén, állt a kívánatos lábikrájú mindenes.

– Házunk specialitása: hajdúsági palacsinta! – jelentette a háziasszony.

– Palacsinta! – hangzott innen-onnan, s az asszonyok az erősítés fogadására az asztalokon edényátcsoportosítást hajtottak végre. A felszabadult hangulat s a palacsintára összpontosult figyelem lehetővé tette, hogy észrevétlenül surranjak ki, mintegy a tálcás nő árnyékában az előszobába, mert, gondoltam, onnan nyílhat a közmegkönnyebbülészeti helyiség.

Az expedíciónak szorult helyzetemben is teljes bizalommal vágtam neki. Az ember évtizedek folyamán bizonyos gyakorlatra tesz szert a kérdéses hely gyors megtalálásában. Most is mintha zsinóron húztak volna. De hova? A Baku-villa ugyanis oly különleges tervrajz szerint épült, hogy már a hatalmas előszobában elvesztettem tájékozódási képességemet. Miután itt hiába nézelődtem, egy lépcsős oldalfolyosó kecsegtetett; kétoldalt meglehetősen keskeny, barna ajtók nyíltak, s köztük erős, nyílt égő világította alkalmasint a palacsinta útvonalát.

A kétségbeesés határán, dolgomat most már akármilyen zugban elvégeztem volna. Benyitottam az egyik ajtón. Hátha ez az! A folyosó villanya azonban, legnagyobb csodálatomra, egy lakószobába világított. Falán életnagyságú fényképek és aktfestmények között, zöld, keretes faliszőnyegen két keresztbe tett vívókard tűnt szemembe!

A felfedezés annyira megdöbbentett, hogy eredeti célomról megfeledkezve bámultam a falra néhány pillanatig. Baku Barnabás – fordult meg a fejemben –, a számára dicstelen párbaj után megszerezte és azóta is őrzi azokat a kardokat…

Beléptem, felnyúltam, s az egyik, láthatóan kissé rozsdás pengén végighúztam gyűrűsujjamat. Beretvaéles volt. Furcsa borzongás járt át, s valami émelygés, talán Baku vérének émelyítő emléke.

Kelepcében volnék? – kapaszkodott belém a gondolat. – Akárki készítette, mesterkézre vall!

Tolvajsietséggel surrantam ki a folyosóra, s majdnem elsodortam a szentarcú, de kívánatos lábikrájú nőszemélyt. Ijedt, halk sikolyának lehelete arcomba csapott.

– Ezer bocsánat – hebegtem, s közölni akartam virágnyelven, mi járatban vagyok… Arca azonban – azt hittem, az ijedségtől – olyan komor volt, hogy az égető kérdést meglehetős nyersen tettem fel. Csak úgy az állával, szó nélkül, az egyik átellenben nyíló ajtóra mutatott, s reszkető tálcájával csörömpölve ment tovább a konyha felé. Recehártyámon lábikrájának s farának fényképével léptem be vágyaim oázisába.

Az odabent töltött fél perc, mely meghozta a fizikai megkönnyebbülést, a szoba falán tett felfedezés keltette aggodalmamat csak fokozta. S hirtelen egészen más hangsúllyal zendült meg bennem Baku látszólag odavetett mondata fia távollétének magyarázatául: „nemzetközi vívóversenyen hazánk színeit képviseli!” Világos – állapítottam meg a régi krakéler bőszködésével – Baku nem felejtette el nekem azt a leckét! „Don Sanche remet sa vengeance à son fils” – idéztem Corneille Cid-jének tankönyvbeli kivonatából, s ez esetben úgy értelmeztem, hogy Baku a fiát, az övéhez hasonló szégyenvallástól megkímélendő… bizonyára gyermekkorától fogva a legjobb vívómesterekkel taníttatta!… Csak volna itt az a bajnokocska – hetvenkedtem, még abban a bizonyos helyiségben; megtanítanám a hatvágásra őkelmét!… De aztán, már a folyosón, igyekeztem mosolyogva túltenni magam ezen a nemzedékeket átívelő traumakomplexumon.

 

 

Az alagsor, a négyszögletes, manzardos neobarokk nagypolgári Paradisónak ez a neue-sachlich vasbeton Infernója, a fenti vigalom lármáját halkan, megszűrve fogadta be. Itt-ott régebbi téglaboltozatok is barnállottak, betonnal megerősítve, ami az egykori átalakítás légoltalmi célját árulta el. Vészkijáratot, vaslemezzel lezárt ablakot is véltem látni egy-kettőt, de sehol olyan ajtót, melyen át a kertbe jutottam volna. Pedig akkor már tudtam, hogy én e házból, ha fene fenét eszik is, angolosan távozom. Egy erősen penész- és macskahúgyszagú sarokról, ahol egy darabig tébláboltam – villanykapcsolót a nyirkos falon nem találván –, visszafordultam. Idáig vezető utam elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek: a ház alépítménye sokkalta terjedelmesebb, mint a fölötte lévő épület, és zegzugainak, keresztfolyosóinak hála, számomra teljesen áttekinthetetlen. Egy okkal több, hogy kelepcében érezzem magam – s hogy most már habozás nélkül kiutat keressek.

Nem láttam más megoldást, mint a háztartásbeli alkalmazott segítségéhez folyamodni – hálámnak majd egy tízforintossal adnám tanújelét. A halvány, barna, nagy szemű, hellénvonású arc, a halk, suhanó járás, az otthonosság, mellyel ebben a környezetben mozgott: tökéletes bizalommal töltött el. Egyébként is régi tapasztalat, hogy az alkalmazottakat alkalmazóik kisebb-nagyobb kijátszására – viszonyulásuk természeténél fogva könnyű megnyerni cinkosul… S már nekibátorodva botorkáltam fel egy grádicson, a konyha s a mellette gyanított személyzeti szoba felé.

Fent, a fejem fölött, ütemesen döngött a mennyezet, sőt, mintha e mélységbe már felerősödve zúdultak volna be egy divatos rock and roll szám vérpezsdítő akkordjai… A százkilós Baku vaskos lábának dobbantásai! – állapítottam meg nem kis irigységgel, s zaklatott képzeletem rögtön hozzákomponálta Beáta alkalmazkodó vonaglásait, toppantásait és rugalmas testcseleit, amint gumilabda keménységű keble Baku díjbirkózó melléről vissza-visszapattan… Mi volna, ha mégis visszamennék, Beátát lekérném, s eljárnék vele valami andalítóbb, ízlésemnek megfelelőbb táncot, s aztán pihenés ürügyével becsalogatnám a függöny mögé…? Hm? Meg tudná-e Baku bocsátani?… Hát nem furcsa? Az Ördög időzíti ezeket a mennél későbben, annál pontosabban összecsendülő robbanásokat hosszú és rövid életünk kacskaringós útvonalán?… S az a két rozsdás, de beretvaéles kard is a fia szobája falán?… Megborzongtam, de talán csak az alagsor erre süvöltő pincehidegétől. Kelepce ez, akárhogy is nézzük, rendkívül ravasz, beugrató kelepce! Elillannom vagy akár kitörnöm fölöttébb ajánlatos!

 

 

Jobbom már-már a kilincshez ért, amikor hörgésbe fúló sikoltás reszkettette meg a szívemet. – Macskaszerelem! – próbáltam magyarázni, igen, a nőstény kéjtől-kíntól fuldokló, jellegzetes, zsigerekből feltörő jajgatása… De a hang most már inkább tompa, párnába fojtott zokogás volt, asszonysírás. A zegzugos folyosón körbejárt, osztódva zengett-bongott, mint sóbánya mélyén a kiáltás. Az apácaarcú nő lehet, senki mást! Benyitottam. A villany, a gáz ég, különféle edények összevisszasága a konyhaasztalon, a mosogatóban. Máshol kell keresnem. S halkan kopogtam a szomszéd ajtón. Semmi válasz – de hirtelen színpadiassá fokozódik a zokogás! Óvatosan benyitottam.

Rozsdaszín ellenzőjű, kis fali lámpa alatt, az ágyon feküdt, hanyatt, fejére párna borítva. A zöldeskék, színváltó munkaköpeny, melyben az imént is láttam, derekáig felcsúszva; egyik lába lelóg, tövig meztelen. Papucsai lerúgva, egymáson az ágy előtt…

A síró nőkhöz világéletemben furcsán viszonyultam. Azok a könnyeik, melyeket akarva-akaratlan én okoztam, megfutamodásra késztettek; de mágnesesen vonzottak mások által okozott könnyeik… A kamaszkorból származó alapérzés sajnálat volt és szánalom; erre rakódott idők folyamán vigasztaló szavaim, simogatásaim kiváltotta hálájuk, elomló engedékenységük emlékrétege. S ha most hozzávesszük az alkohol szerepét, fellépésem ebben a helyzetben érthető – és menthető.

Olyanszerű mozdulattal nyúltam hozzá, mint néhány perccel azelőtt a kardpengéhez.

Ez elég volt! A nő, mint a nyúl, melyet futtában ér lövés, szinte bukfencet vetett, s mintegy rossz álmából ocsúdva, könnyes mosollyal bámult fel reám. Szívem már a fülemben dobolt, de lélekjelenlétem nem hagyott cserben. Az ajtóra sandítottam: se retesz, se kulcs!

A vigasztalásnak tehát egyetlen módja maradt: gyöngéden érdeklődni, az ágy szélére ülve, szörnyű bánatának oka felől.

De vesztemre simogattam s kérdezgettem… A roham másodszor is kitört, s most már régies, siratókra emlékeztető igékben fakadt ki a megsebzett lélekből. – „A vénasszony kiüldözne a világból… Égen-földön senkim sincsen… Árva vagyok, koldus vagyok…” – s még sorolta volna, ha mélyen megilletődve fel nem teszek egy-két határozott kérdést, a „vénasszonyra” vonatkozólag. Így tudtam meg, miért e borzasztó zokogás. „A mécsás asszony” – mondta utálkozva, nekitámadt, hogy mért mászkál félmeztelenül, s a vendégek előtt lekurvázta… „Gazdám” pedig – aki engem csak „surgyéjának használ”, úgy bele volt bújva abba „az úticifra cigánylányba” – hogy esze ágában sem volt az ő védelmére kelni. – De betelt a pohár, holnap úgy itthagyja őket, mint Szent Pál az oláhokat… És újra rákezdte, hogy égen-földön senkije sincsen… De nekem már sorolhatta! Tudatomba világítani kezdett, és sok mindenre fényt vetett, amit a gazdájáról elárult, nagyon is közérthető eufemizmussal! Újra rádöbbentem, hogy életveszélyes csapdában vagyok, s hogy hanyatt-homlok menekülnöm kell. Felálltam, hogy elbúcsúzzam, s egyszersmind megkérjem, mutasson valami mellékkijáratot. Engedelmesen feltápászkodott, s kezdte magát rendbe szedni. De súlyos, keménysarkú lépések közeledtek, s értek az ajtóhoz hirtelen. Az ajtó kopogás nélkül kinyílt – s Baku ott állt a küszöbön. Onnan sziszegte befelé rekedten:

– Mi van itt, kupleráj? – Ez inkább nekem szólt. Majd a „surgyéjának”, ordítva: – Maga szemét! Férfivendégeket fogad? Holnap repül, hogy a lába sem éri a földet! – és nekirontott. Karomat, gyatra sorompóul, elébe tartottam. Megragadta, egyszeriben hátracsavarta, s így lökdösött, vonszolt, iszonyú erővel kifelé, s végig a folyosón, míg egy ajtó elé nem értünk. – Mindig az én nőimre hajtasz rá?… Majd adok én neked revánsot! – bömbölte a tarkómba, ahogy lökdösve vezetett és trágár szitkai kísértetiesen emlékeztettek amazokra, melyeket a párbaj-jegyzőkönyv annak idején megörökített!

Mindaz, ami ezután történt, könyörtelenül igazolta balsejtelmeimet: kelepcébe csaltak, rendkívüli alapossággal kidolgozott terv szerint. Mindazonáltal a házigazda művét látni ebben – ha mégoly nagy földi hatalommal rendelkezett is – üldözési mániára valló képzelődés lett volna. Magasabb erő működött: az idő, a környezet s az összeverbuvált társaság fondorlatos beszervezésével. A véletlen? A Gondviselés? A Fátum volt ez az erő? Nem tudom eldönteni. Folyton jobbról balra kanyarogva, talán száz lépést is tehettünk, amikor leendő hóhérom megállt egy csuklózárral működő vasajtó előtt – melyen még ott piroslottak a légoltalmi utasítások festett nagybetűi –, az ajtót kinyitotta, s belökött egy altemplom-homályú, beláthatatlan mélységű helyiségbe; az ajtót rám zárta s eltrappolt.

Titkos kivégzésemet készítik elő? Siralomház ez, vagy micsoda? – tűnődtem, minden bűntudat nélkül, s igazságtalanul rövidnek tartottam az időt, melyet „bűnöm” és büntetésem közt, földi dolgaim elintézésére vagy halálba készülésre hagytak nekem. A nő iránt pedig, aki tudtán kívül ügyesen bevetett csalétek volt – a tőle már-már megkapott ajándékért gyöngéd hálát éreztem, s némi restelkedést, hogy immár lehetetlenség sorsát jobbra fordítanom. Elérzékenyedésemet még fokozta, hogy valami homályos ablaknyíláson át hűvös, illatos lélegzet gyanánt rám-rám lehelt a harmatos hajnali kert fuvallata.

Két-három percet tölthettem így – mostani szemmel nézve egy kissé túlságos ünnepélyesen, mely pózt szorongásom leleplezésére, e tanútlan siralomházban önmagamnak öltöttem fel – amikor lépések közeledtek, beszélgetés foszlányai, s egyszeriben vakító világosság támadt körülöttem.

Amit láttam, egy csapásra kiűzte lelkemből a siralomházi előkészület minden velejáróját, s a szabadulás boldogságával töltött el. Egy előírásosan berendezett tornateremben találtam magam! Bordásfal, bőrbak, pofozólabda, súlyzók, fabuzogányok – s amitől szinte felkurjantottam örömömben: vívókardok, plasztronok és sisakok!

Az ajtó zára csattant, a vaslemez hátracsapódott, s Baku két vívókarddal a hóna alatt becsörtetett. Valakik jöttek a nyomában, szinte tolakodva, s pislogva, elkápráztatva álltak meg s bámészkodtak a számukra is meglepetéssel szolgáló helyiségben.

Magam is káprázó szemmel s hitetlenkedve, nem egyhamar vettem tudomásul, hogy Baku kísérői: Krestyán Hümér, Windler Ernő, Nemernyei Tibor és Abdy Sámuel.

– Reváns! – ismertem fel az előkészületekből, s nem hiszem, hogy nem valami kaján mosoly árulta volna el illetlen megkönnyebbülésemet. Önbizalmam túlságosan is visszatért, sőt, átfutott rajtam az óhaj: az istenért, nehogy e nekem szánt vesztőhelyen az ítéletvégrehajtó tisztjét találjam betölteni.

Baku elém állt, a kardokat markolattal felém nyújtotta.

– Válassz! – parancsolta. De hangjában már semmi nyoma az iménti bikadühöngésnek.

– Kérlek – mondtam –, igazán kedves vagy – és mint lovagias ellenfelek néztünk egy pillanatra farkasszemet. Vaktában nyúltam az egyikért. Több szó nem esett köztünk.

Bal kezem gyűrűsujját – ugyanazt! – szokás szerint végighúztam a pengén, majd kellemesnek mondható szívdobogás ütemére lépkedtem a terem végébe, a szellőzőnyílás alá, megálltam, s a kardot cipőm orra előtt, a padlón ruganyoztattam, próbálgattam. S vártam.

Ekkor egyetlen szó vagy intés nélkül, Hümér odajött mellém, botját a sarokba támasztotta s – megint valami hézag van köztetek? – kérdezte csak úgy félszájjal, majd a jobb oldalamra állt. Kíváncsi voltam, ki lesz a második „segédem”. Nemernyei jött! A bal oldalamra állt. – Csak semmi betojás, pajtikám! – biztatott, s kacsintott is hozzá.

Ezalatt Abdy, a lelkész és Windler, az orvos, Bakut vették közre, egy kissé talán túlságosan is szorosan. És a két férfiú helyezkedését, amiből pártállásukra is következtethettem volna – élet s halál dolgaiban jártas hivatásukat tekintve – megnyugvással vettem tudomásul: Bakut féltik, ők tudják, miért!

Ami pedig Hümér mellém állását illeti, régi barátságunk kellőképp indokolta. Viszont fel nem foghattam, minek köszönhetem Nemernyeit, akinek pedig érdekeltsége ismeretében, Baku oldalán lett volna a helye!

De nem sokáig töprenghettem. Ellenfelem a zakóját, ingét már levetette, s átadta az orvosnak. Egyet-kettőt dobbantott, hatalmas szügyét előrelökte, s kardját suhogtatni, hajlítgatni kezdte.

Fölös ruhadarabjaimat hanyagul magam mögé dobtam…

– Végkimerülésig! – hangzott felőlük; valakik ismételték, s a visszhang körbejárt: – Végkimerülésig!… Végkimerülésig! Hosszú, mély lélegzetet vettem: hadd járja át minden porcikámat a hajnalodó kert harmatos fuvallata! En garde vártam, hallatlan nyugodtan.

– Rajta – harsant valahonnan és mindenünnen, és erősen ama mezei jogász hangján, akit hajdan párbajvezetőül kértünk fel – és Baku, a faltól elrugaszkodva, leszegett fővel, öklelő dühvel trappolt felém. De nekem földbe gyökerezett a lábam! Hátrálni, a fal tövében, képtelenség; asszózni, kitörni se kedvem, se erőm. Mást nem tehetvén, kvint védelmi állásban vártam ellenfelemet. És kardja máris az enyémen szikrázott, hol élével, hol lapjával érte a pengét. Baku fújt, hörgött, borgőzös, kozmás, palacsintás szájbűzének ellensúlyozására a kerti fuvalom nem volt elég. Ájulás környékezett, vagy elalvás, nem tudom, de erőm és lélekjelenlétem fogytán, alig bírtam már a fejemre, hasamra, karomra irányuló iszonyú csapásokat elhárítani. Emberemre akadtam, kétségtelen! Baku három évtized alatt nemhogy elfelejtett volna vívni: inkább tanult! Én viszont csak felejtettem. Mégis, nem ez volt, ami akadályozta, hogy támadásba lendüljek, vagy csak egyetlen vágást is próbáljak bevezetni a minduntalan kínálkozó réseken, hanem sokkal inkább a tudat, hogy a revánsot magam kínáltam, s hogyha másodszor is legyőzöm: a halálát jelentené.

Segédeim nem lévén gondolatolvasók, ezt fel nem foghatták. Csak azt látták, hogy szorult helyzetben vagyok. És Hümér, a csapkodó kardok akciórádiuszán kívül, falhoz lapulva, rekedt drukkerbiztatással sietett segítségemre: – Ne sajnáld a rohadtat! A sittről kétszer is üzentem, könyörögtem neki! De őtőle ott dögölhettem volna, pedig én csináltam az aranyfogait!… Nyírjad, ne sajnáld a nyikhajt!

A szegény Hümér vádja kínosan érintett: attól féltem, a megvádolttal szemben elfogulttá tesz, befolyásolni talál. De uralkodtam magamon. Hümér szavaitól Nemernyei is vérszemet kapott fogcsikorgatva rikácsolta, hogy lehetőleg a tomboló Baku is hallja: – Ne sajnáld!… 43-ban én mentettem fel, pedig SAS behívója volt! 44-ben a tanyámon bújtattam, amikor a csendőrök keresték! 45-ben lengyelbundát is én adtam neki. De soha meg sem köszönte! És most az életrajzából is kifiruncvancigolt!

Hümérrel még csak szolidaritást vállaltam volna. De Nemernyei, a mindenkori ügyeskedő érdekember magát leleplező árulkodása annyira felbőszített, hogy – ha nem a Baku csapásai ellen védekezem – kardom lapjával jót húztam volna rá.

Baku rohama eközben érezhetően lanyhult, már csak az unalmas kvártokkal kísérletezett, s minden taktika nélkül. Ha lett volna vezetősegéd, e végképp szabálytalan küzdelembe már rég beleavatkozik, hogy Bakut a kiindulópontra utasítsa vissza. Baku is beláthatta, hogy vagdalkozása hiábavaló, de döntetlen eredménynél abbahagyni: nem volt erkölcsi ereje. Pedig mekkorát nőtt volna a szememben, s maga előtt is később, ha megteszi. Ehelyett azonban olyasmire ragadtatta magát, amire senki nem lehetett elkészülve – s amire nem hiszem, hogy lett volna példa a magyar párbajok történetében:

– Hogy az a… – Rettentő nagyot káromkodott, kardját földhöz vágta, és mint egy medve, rám vetette magát. Meginogtam, feldőltem a roppant súly alatt. A padlón rám feküdt, csuklóimat megragadta, s hörögve, fújtatva próbált harcképtelenné tenni. Rúgkapáltam, derékcsellel kísérleteztem; az aranyfogsora rágcsáló-mardosó rángásban arcom előtt kattogott; áporodott lehelete belém hatolt, szinte felfújt, mint valami tömlőt, s mindez talán öt-tíz másodperc alatt, mely végeérhetetlennek tűnt fel, ebben az undorító, s a szó szoros értelmében lealacsonyító helyzetben.

– Disznóság! – emelte fel a hangját Hümér.

– Diszkvalifikálni! – kontrázott rá Nemernyei.

Akkor már a két másik is ott volt; mind a négyen nekiestek, miáltal a mellkasomra csak még nagyobb súly nehezedett. Karjaim elernyedtek, lélegzetem elakadt. Baku – miközben ő maga is keresztre feszült, valósággal keresztre feszített. És hirtelen jobb felső karom izomkötegébe állati erővel beleharapott.

Feljajdultam. Karom az iszonyú állkapocs zsákmánya volt.

– Megőrült! – bőgte négy torok, s a falak sokszorozva verték vissza: – Megőrült! Megőrült!

Fájdalmam tompult; a mázsás test, mely alatt fuldokoltam, egyik pillanatról a másikra szinte légneművé vált, s két karom a magasba emelkedett, magától, mint gyermekkoromban a sarokban, a nehézkedési erő bizonyítására szolgáló játékos kísérlet után. De arcomra vér freccsent, a saját vérem.

 

 

A folyosón forró kéz nyúlt a hónom alá. – Ne féljen, nem halt meg, csak megint rájött a happáré. Rossz a szíve, s nem volna szabad innia – magyarázta, és a hajából, testéből úgy áradt belém a friss szappanillat, mint valami permeteg. S az első lámpa fényénél kivált a homályból a sápadt angyalarc. Boldogan, hálás remegéssel öleltem magamhoz, elfeledve, hogy Windler doktor tanácsára felkötve, mozdulatlanul kell viselnem a karom, melynek sebét – miután az ájult Bakut sikerült magához térítenie – bekötözte.

A nőn – a nevét még mindig nem tudtam – csinos vászonkosztüm volt, ajkán jó vastagon lila rúzs, kezében utazótáska. Ebből tudhattam, hogy fenyegetését valóra váltja: a házat itt hagyja; „surgyé” sorsát, Baku alatt, megelégelte…

Rémítően nyikorgó, alacsony ajtón, szinte kúszva jutottunk ki a kertbe. Szűk ösvényen, meghajolva surrantunk tovább, összeboruló, szirmukat hullató jázminbokrok alatt. Így jutottunk a felső kijárathoz: akantuszos oromzatú, dárdákkal tűzdelt kovácsoltvas műremek! Kulcsa ott volt kísérőm kosztümzsebében. Mire kiléptünk, szemben valahol messze, túl a Dunán, a Rákoshegyek mögött, meghasadt az ég alja, és szikrázni kezdett, mint a messzi erdőtüzek. Csodálatos felhőszigetek csalogattak el innen, az átkozott villa tájáról is, a fölötte meredező, sötét sziklafal alól… Nagy kerülővel – hogy meg ne lássanak – indultunk a Városmajor felé.

Akkoriban egy vízivárosi romház épen maradt földszintjén tanyáztam. (Barátságos zugocska volt, most is sajnálom, hogy el kellett költöznöm onnan.) Ide mentem vele. Jól tartottam három napig, s ő is olyan adakozó kedvében volt, amilyenben – ő mondta – még soha. Sütött-főzött, mosni is akart rám, vagyis kezdte túlságosan otthonosan érezni magát. Egyre aggasztóbb volt a helyzetem, mint máskor is, valahányszor egy női lény komolyan számítani kezdett rám… Mi több, tartottam Baku némileg jogos bosszújától is, mely el nem maradhat, ha viszonyunkról értesül.

Nem kis fáradsággal ugyan, de végül is sikerült rábeszélnem, hogy szolgálatba álljon. Sírva ment el szegény. És körülöttem újra fölcsendült halkan a csend: az új, ismeretlen női vándorra várakozó, el-elmélyülő férfimagány.

 

 

Egy szeptember végi napon – vagy három évre rá – telefonhoz hívtak, az Orsz. Hal- és Vadállomány Főfelügyelőségtől. – Megint valami sürgős, soron kívüli tömés, gondoltam – mert megszoktam, hogy egy-egy alkirály vagy más külföldi előkelőség zsákmányának preparálását, lehetetlen határidőre nekem vagy munkatársaimnak kell elvégezni. Diszkrét káromkodás után vettem fel a kagylót. Meglepetésem határtalan volt! A Főfelügyelőség titkárnője csicseregve jelentette az örömhírt: új főnökük, B. B. óhajt beszélni velem! – Állok rendelkezésére, mondtam ridegen, s fülkagylómon a kattogó, sercegő készülékkel, egy-két másodperc alatt kiszámítottam, hogy Bakunak ez körülbelül a tizedik vezető állása – s tekintettel megrendült egészségi állapotára, bizonyára amolyan szinekúra… De mit akarhat tőlem ez az állománybeli örökös nagyúr?

Miután kölcsönösen, és szavunkba vágva, „roppantul örültünk” egymás hangjának, Baku kedélyesen, s a régi osztálytárs cinkos kiszólásaival fűszerezve hívott meg a Gemenci Rezervátumban rendezendő háromnapos szarvasvadászatra. A társaság kitűnő, alkalmi engedélyről, puskáról gondoskodik…

A meglepetéstől dadogva közöltem, hogy meghatóan kedves meghívásának – előrehaladt visszérgyulladásom miatt – végtelen sajnálatomra, nem tehetek eleget. Persze füllentés volt. De mondhattam-e az igazat? Azt, hogy ügyünket – a magam részéről – egyszer s mindenkorra lezártnak tartom, s hogy még egy revánsra – a kimenetelétől függetlenül – nem érzek semmi indíttatást?

– Petri heil! – vágtam a szavába, miközben sajnálkozott, s letettem a kagylót.

Egy hét múlva halt meg, azon a vadászaton, a szállóban, hajnalig tartó muri után.

Minek magyarázzam, milyen érzésekkel fogadtam ezt a hírt?… De áldottam a Véletlent, a Fátumot, röviden: a Gondviselést, hogy nem is kellett alibit igazolnom.