Boszorkányok a szőlő utcában

 

– Fogynak a régi ismerősök – állapította meg Gyöngyházy rekedtes, vagy inkább sajnálkozástól fátylas hangon, s még bólintott is hozzá szomorkásan, majd hirtelen, egészen más hangnemben, szinte kajánul folytatta: – De még mindig túl sok van belőlük!

Megütközve bámultam.

Számíthatott e reflexre, hisz híres jó vívó volt ifjúkorában: tehát rögtön, mielőtt vághattam volna, könnyedén parírozott:

– A nyomorultak még mindig összesúgnak a hátam megett! Sőt, van, aki derékszögben tér ki előlem. Egyesek bolondnak, mások, enyhén szólva, kalandornak tartanak.

– Bocsáss meg, öregem, erre adtál is némi okot idők folyamán. Már úgy értem, hogy azt higgyék, több vagy kevesebb van neked egy kerékkel.

Gyöngyházy lehajtotta ősz tarkójú fejét, hogy kopasz búbján nagyot villant a lámpafény, mint holmi Nepomuki Szent János aureolája, s rosszallással vegyes megvetéssel nézett rám, kissé véraláfutásos, érzelmes szemével.

– Hát még te is…? Így kelljen, s éppen általad, bizonyítva látnom a vulgár-freudisták emlegette Hass-Liebe-jelenség igazát?

Hogy megjegyzésemnek élét vegyem, tréfás mentegetőzés formájában folytattam kedves ifjúkori barátom, sok tekintetben második énem nógatását:

– Csak egyre felelj, kérlek: ki szaladgált 1943 nyarán első világháborús tüzérőrnagy egyenruhában és mezítláb az utcán, és ki fenyegetett ugyanez estén laktanyafogsággal egy aktív főhadnagyot – amiért az nem tisztelgett neki előre?

Gyöngyházy látható pácban kezdte forgatni kisujja kabalisztikus pecsétgyűrűjét. De már heherészett is közbe-közbe, csüngő bajszát csipdeste, s látható gyönyörködéssel hallgatta további vádpontjaimat: hogy laktanyafogdába végül is ő maga került, s ha magas összeköttetéseinél fogva nem menekül onnan egyenest az idegklinikára, esetleg hetekig kuporoghat a nyirkos magánzárkában, mint veszedelmes bomlasztó elem… Itt értesült aztán a napisajtóból saját halálhíréről, miután civil ruháját bejelentőlapjával és újságíró igazolványával egyetemben a strandkabin fogasán megtalálták, „ámbár holttestét még nem vetették partra a Kis-Szamos hullaimai”…

Gyöngyházyt valósággal lázba hozta az emlékezés. Felhörpintett egy pohárka száraz szamorodnit – kedvelt itala volt –, s tömködni kezdte vaskos kis gyökérpipáját; éreztem, sikerült ismét felhúznom benne azt a nem mindig pontosan, de annál színesebben működő memóriagépezetet, mely olykor-olykor hajnalig ketyegett és muzsikált egyfolytában, s így végre megtudtam legendás uniformis-bitorlásának hiteles történetét.

 

 

– Harminc-egynéhány éves voltam – motyogta, miközben régi csatahajó módra füstfelhőkbe burkolta magát, és félelmetesen sokoldalú pipaszurkáló-készségével játszadozott –, de még mindig tapasztalatlan ifjonc ahhoz, hogy tudjam: a nők sugallataira, ösztönös megérzéseire hallgatni kell, már csak azért is, mert olykor saját maguk ellen dolgoznak!… Nellának hívták a színésznőcskét, aki csak néhány hónapra láncolt ugyan magához, de a Nella név azóta is fogalomként él bennem, és magát a „nellaságot” jelenti. Hogy mi is voltaképpen a „nellaság”? Sok mindenből összetett s nehezen meghatározható valami… A mesterkéltség, fél-, vagy negyedműveltség, a sűrű, de helytelen idegenszó-használat, az ádáz szuka-irigység, a rágalmazás, névtelenlevél-írogatás, intrikálás hihetetlen iskolázottsága; a színházi vezető emberekhez, helybeli notabilitásokhoz és újságírókhoz való törleszkedés gátlástalansága, a három, esetleg négy, tükör előtt betanult alapmosoly váltogatása, egybehangolva a megfelelő csücsörítésekkel és gügyögésekkel; a napszakokhoz, társadalmi vagy művészi eseményekhez alkalmazkodó állandó rugalmas készenlét… S még valami, amiben pályatársnői közül talán egy sem múlta felül: Nella, Hidfői Nellácska birtokában volt bizonyos többnyelvűségnek az anyanyelven belül! Nos, e tulajdonság csillogtatása ismeretségünk elején még kápráztatott, de hovatovább mindjobban zavart és bosszantott, mert képtelen voltam alkalmazkodni, s a végefelé már valóságos utálatot keltett bennem. Nella ugyanis másként beszélt telefonban, mint szemtől szemben, még velem is! Másként gőgicsélt és csücsörített feljebbvalóinak, mint a kevésbé tekintélyeseknek; s hihetetlen érdes, közönséges hangot tudott megütni azokkal szemben, akiket nála alacsonyabb művészi vagy társadalmi rangúnak tekintett. Idegenszó-használatát is ezekhez a képzelt vagy valóságos kategóriákhoz alkalmazta, vagyis hol gyakrabban, hol ritkábban fűszerezte mondókáit franciának, angolnak, németnek, latinnak vélt szavakkal és kifejezésekkel, majdnem mindig hibásan és helytelenül.

Ennyi tulajdonság birtokában – gondolhatnád – Nella tehetséges színésznő volt, ugyebár, Thália igazi, áldozatos, megszállt papnője? Tévedsz. Nella nagyon közepes színésznőcske volt, a drágám, s amit elért a pályán, azt az akkori négy-öt elsőrangú színi csillagnő eklektikus utánzásának köszönhette. Ez nála szerepenként változott. Szerencsétlenségemre Nellának azokban a hetekben éppen Petrőczy Mária-korszaka volt. Mintha még az orra is megnyúlt volna e bámulatra méltó kaméleonságban…

Egy kissé kellemetlen bevallanom, de egyszer-kétszer még szájon is vágott őkegyessége, nem mintha tolakodásommal vagy követelőzésemmel erre okot szolgáltattam volna, hiszen szörnyű gyámoltalan voltam mindvégig az oldalán! – hanem, mert a színházi mendemondák szerint a nagy pesti művésznő is egy reneszánsz hercegasszony, vagy ha jobban tetszik, egy párizsi híres demimonde keménységével idomította mindenkori széptevőit…

Nos hát, e mellett a nőszemély mellett teljesítettem immár harmadik hónapja különféle apró-cseprő szolgálatokat, mint például lakásszerzés, költöztetés, falfestés, bútorbehúzatás, tárgyalás ügyvédekkel, női szabókkal, sőt egy ízben a városi gyepmesteri hivatal vezetőjével is, amikor is Petit (kis nyomorult, guvadt szemű pincsikutyájának francia neve volt) elveszett… És, ha hiszed, ha nem, még mindig csak a mézesmadzagot húzogatta el, bámulatos bájjal, meg kell adni, az orrom előtt, és a várva várt, többször szóbelileg ígért jutalom egyre késett. Egy idősebb, tekintélyes városatyát azonban, bizonyos korábbi lakásbotrányából kifolyólag, egyre sűrűbben kezdett látogatni; de nekem halvány gyanúm sem támadt, miért mentett fel hirtelen az ezzel kapcsolatos hatósági ügyek intézése alól…

Egy szeptember középi, majdnem kánikulás vasárnapon egyre terhesebbé váló lovagi szolgálatban a város strandfürdőjére szólított. Ez a szolgálat fürdőköpenyőrzésre, légyhessegetésre, öngyújtó-kattintgatásra, szódavízhordásra szorítkozott; viszontszolgálat avagy jutalomképpen a művésznő több ízben is lehetővé tette, hogy a bámész strandközönség színe előtt illatos napolajjal bekenhessem a hátát… Így heverésztem órákon át a fürdő kopott pázsitján, vagy egy-egy kegyelmes pillanatban Nella rózsás fürdőköpenyén, a tűző napon, abban a reményben, hogy estefelé, a szomszédos öreg gyümölcsösökben teendő sétánk alkalmával, vagy éppenséggel a lakásán, elnyerem végre a megérdemelt pályabért – s abban az illatos bódulatban, miközben Nella hol kibontotta, hol befonta, hol fürdősapkája alá gyűrögette – a legnagyobb közönségigénnyel – rozsdásszőkére festett haját, vagy felkelt és vonagló léptekkel a medence gyermekosztályába vonult, meg-megmártotta magát (úszni sajnos nem tudott a drágám!), apró sikoltásokat hallatott, s a remélt sikert ellenőrzendő, jobbra-balra keresgélte a rátapadó férfiszemeket maga körül – mondom, lovagi bódulatomban észre se vettem, hogy velem egyáltalában nem törődik, s egy-egy társalgást kezdeményező megjegyzésemet vagy kérdésemet is tökéletes érdektelenséggel hagyja magáról leperegni. Gondolom, sokan irigyeltek, akik ott láttak, e szakadatlan testközeli ügyködésben, mely az avatatlanokban a legbensőségesebb kapcsolat látszatát keltette kettőnk között, s csak jóval később döbbentem rá, milyen szánalmas figura lehettem, amint a mindenkori vidéki újságírók és íróimitátorok csalhatatlansági pipájával agyaramon, az állandó szolgálatkészség jól idomított vizslaremegésében, szájam szélét nyalogatva tökéletlenkedtem ott, az egész város színe előtt!

Talán délután négy óráig húzhattam így, úgyszólván étlen-szomjan – ugyanis a művésznő éppen fogyókúrázott, s én ildomtalannak tartottam a társaságában egyetlen falatot is lenyelni –, amikor Nellácska rádöbbent, hogy elfogyott kedvelt cigarettája, a drága és finom illatú, aranyszopókás Khedive, amihez alkalmasint valamely pesti színicsillag példájára ragaszkodott mániákusan, s felszólított, hozzak neki egy dobozzal a strandfürdő büféjéből. – Ugye, nem haragszik, kedvesem – hallottam még a hátam mögül, amikor az újabb s bizonnyal hálát érdemlő szolgálatra lendülve léptem át szívem hölgyének rózsás mintájú köpenyén, s néhány ezüstpénzdarabbal fürdőnadrágom zsebében, délcegen indultam a büfé felé.

… Testek, testek, kitárult, elhanyatlott női testek mindenütt, e dús és végtelennek látszó testkalangyás mezőn – s mellettük guzsorodó férfiak, nyurga fiúk és pápaszemes, kövér éltesebbek, unott lankadtságban vagy a tettre kész rugaszkodás állapotában… Egy pillanatban lázadó keserűség fogta el a szívem a női szépség ily végtelen sok változata közt: amikor ily nyíltan és tömegesen kínálják magukat Napnak, fénynek, víznek, röviden a férfiaknak: mi az istennyiláért ragaszkodom oly elvakultan egyetlen egyedhez. És tekintetem most már behatóbban állapodott meg egy-egy leánykán, fiatalasszonyon, ismeretleneken vagy olyanokon, akiket látásból, sőt személyesen is volt szerencsém ismerni, és mennél messzebb kerültem Nella rózsás köpenyétől, annál mohóbban cikázott rajtuk végig a szemem. E felismerés lázító hatása alatt elhatároztam, hogy imádottammal még ma este, a strandfürdő elhagyása után, dűlőre viszem a dolgot.

Így vergődtem el, e valóságos kínok kertjében, az üvegbeton strandbüféig. Itt is félmeztelen nyüzsgés, izzadtság- és napolajszag keveréke fogadott, amit még a gyanúsan „pikáns” lacipecsenye illata sem volt képes közömbösíteni.

– Khedive? Hát az miféle? Ilyen cigarettát nem is gyártanak – közölte velem rosszallón s a vendégek körében visszhangot keresőn a pult mögött tevékenykedő kackiás nőszemély.

Egy éltesebb pápaszemes férfiú sietett segítségemre – Van itt a közelben egy kedves kis trafik, valami előkelő hadiözvegy nyitotta nemrégiben, ott biztosan tartanak Khedivét – magyarázta szívélyesen, s a vasúti töltés felé mutatott; az ember átmegy a viadukt alatt, aztán jobbra fordul, s az már a Szőlő utca…

– A Szőlő utca! – csodálkoztam hangosan. Hirtelen magam előtt láttam a századvégi, szerény, föléjük nőtt fák alá bújt villácskák kettős sorát, s főleg Júliát, egy csodálatos fehér bőrű, koromfekete hajú leányzót, akit néhány évvel azelőtt, még joghallgató koromban, néhányszor hazakísértem a tánciskolából. Imádtam Júliát, s ő is félreérthetetlen forrósággal tapadt hozzám, valahányszor, hazafelé menet, a sétatér évszázados nyárfáinak odvaiba húzódtunk egy-egy pillanatra. Özvegy édesanyja azonban egy élesen fogalmazott mondattal hamarost értésemre adta, hogy nem tartja kívánatosnak udvarlásomat… Összezúzva kullogtam el, s többet a tánciskola tájékára se mentem, hogy megpróbáljam kiégetni szívemből fájdalmas kudarcom emlékét… Nemsokára fülembe jutott, hogy egy fiatal orvost, aki már „kész ember” volt, a lánya s a maga jövőjét céltudatosan építő hadiözvegy természetesen sokkal jobb szívvel fogadott… Az ügyet lezártam magamban, és többé semmit sem hallottam felőlük.

A felemás emléktől bizsergő szívvel, s valami megmagyarázhatatlan bizakodással indultam a megjelölt irányba.

Amennyire fesztelenül érzi magát az ember egy szál fürdőnadrágban hasonló lenge öltözékűek sokasága közt, annyira zavart és félszeg lesz, mihelyt tetőtől talpig felöltözöttek közé kerül. Olyan ez, mintha valami rossz álomban szaladgálnának hálóingben a hetivásárkor város piacán, vagy állnának lenge-magyarban úrvacsoraosztáskor az úrasztal elé…

A viadukt felé siettemben külvárosi, ünneplőbe öltözött családokkal találtam magam szembe. Az anyák elfordultak, vagy napernyőt tartottak szemük elé; egy-egy serdülő leányka röhögcsélt a hátam mögött, az apák fejüket csóválták, s fenyegetően dörmögtek a bajszuk alatt. Egy deresedő halántékú, vörös orrú rendőr jelentőség teljesen lóbálta két ujja közt gumi fütykösét… Szerencsére, az útvonalon árnyas, évszázados eper- és diófák, egykori szőlőskertek és gyümölcsösök emlékei kínáltak búvóhelyet a már-már fejvesztetten menekülőnek… Csak egy szerelmes párocskát botránkoztattam meg; tisztesen andalogva fogták egymás kisujját, de amikor észrevettek, oly zavartan rebbentek szét, mintha édenfáján kapattak volna. Őszintén sajnáltam őket, s most már szinte rohanva surrantam volna be a viadukt alá, amikor magasan a fejem felett, a vaskorlátnak dőlve, megpillantottam egy lobogó hajú nőalakot. Az első minutumban azt hittem, gyászruhát visel: valami fekete ruhadarabot csapdosott a lába körül a szél, az a szellő, mely az ilyenfajta építmények táján sohasem szűnik meg, s mindig talál magának valami megcibálnivalót…

Amit most cibált, nem gyászruha, hanem valami fekete ún. klottköpeny volt, amilyent a varrodákban és fonodákban dolgozó nők viseltek akkoriban, és oly kívánatosakká tette őket, még a szerényebb külsejüket is, mint a náluk boldogobbnak vélt diáklányokat az internátusi matrózruha… A szél bűntársammá szegődött e pillanatban: a gombtalan fekete köpenyt úgy szétcsapta a nő kreol testén, hogy még fekete melltartóját is láthattam, nemcsak lengeteg, seszínű vagy talán szennyes alsóneműjét. A nő vigyorgott, a szél incselkedése nem zavarta. Jobbjával a vaskorlátot fogta, bal kezében átlátszó üvegkancsót tartott, és nyújtogatott felém. Le akar önteni! – döbbentem meg – ezt jelenti furcsa vigyora. Igen, meg akarja csúfolni a fürdőnadrágban szaladgáló s a kispolgári környék vasárnapi sétálóit botránkoztató ficsúrt.

Ezt az örömet nem szerzem meg neki – gondoltam –, s az övéhez hasonló kaján mosollyal már-már beugrottam a védelmet kínáló hűvös-árnyas betonépítmény alá, amikor a nőszemély riadt sikoltása visszhangosan állj-t parancsolt.

– Pardon, uram! Csak egy szóra! Nem vinné ezt a tejet ide a Szőlő utcába? Meghálálom…

Álmélkodva meredtem a magasba. A látvány innen észbontó volt. Most már forró szurokkal is leönthetett volna. Földbe gyökerezet lábbal álltam, s majd kitörött a nyakam a döbbent felfelé bámulásban.

– Most fejtünk – magyarázta –, s nekem fél kilométert kellene kerülni, hogy a töltésről leereszkedjem…

Fejtünk? Kiket jelent a többes szám? – kérdeztem magamban. Őt s az urat vagy az apját, aki talán vasúti bakter, s ott laknak a viadukt város felöli végén? abban a vasbeton őrházikóban? De hol az istálló, ha már fejésről beszél. Abban a házikóban csak nem tartanak tehenet? – s hasonló találgatásokba bocsátkoztam.

– Ugye elviszi? Meghálálom, ne féljen! – mondta, s nagyon külvárosias-cigányosan kacsintott is hozzá.

Ettől a kacsintástól aztán, amint mondani szokták, az ördög is csapdosni kezdte hátaljamat a tüzes lapáttal. – A legnagyobb készséggel – leheltem a magasba, egyenest fel, a fekete köpeny alá, s a szívem úgy kopácsolta a bordámat, mint a piros fejű harkály a fát.

– Akkor jöjjön fel érte! – hangzott most már szinte parancsolón, a mennyei szózat.

Körülnéztem; sehol egy hágcsó vagy valamiféle lépcső az építményen: a nő úgy képzeli tehát, hogy én kerüljek egy fél kilométert, a töltés mentén, így, fürdőruhában, a tűző napon? Szolgálatkészen, utasítást várón tekintettem a magasba.

– A fán! – hangzott kategorikusan, s még egy-két utasítás is talán, amit azonban, talán szívem dobogásától, nem hallottam. – Mit bámul? Talán olyan nagy dolog? – reccsentett rám megszégyenítőn, és csípejét őrjítőn megriszálta.

Nekirugaszkodtam, átöleltem a fa derekát. A sima, napsütötte diófakéreg perzselte karomat, lábszáramat; a fejem feltartva, halk nyögésekkel kapaszkodtam. Ma sem értem, hogyan voltam képes feljutni a legalább három méter magas, sima törzsön a legalsó ágakig, de feljutottam. Innen kezdve az ágak lépcsőzetesen meredeztek a szélrózsa minden irányába, s már könnyebb volt a haladás; a lombok hűse is erőt adott. És egészen közel volt a cél.

Amit a következő pillanatban láttam, valóban, amíg élek, nem fogom elfelejteni. A nő hirtelen átvetette magát a vaskorláton, s hallatlan biztonsággal, nemcsak hogy fiús, de majomszerű gyakorlottsággal csusszant lefelé egy ágon, mely a korlát mentén s azzal szinte párhuzamosan, az alakfák derékszögével nőtt ki a diófa sudarából. Csodálkozásomból fel sem ocsúdhattam, meg sem mukkanhattam, s már két vaskos, erősen napbarnított vagy nem egészen tiszta lábszár remegett az arcom előtt. Belekapaszkodtam, mint valami ágba, s csókolgatni kezdtem a térdhajlatát.

– Ha egy csepp kiömlik, megölöm! – fenyegetett, s nem csak az iménti akrobata mutatványtól lihegett oly eszelősen. Közben az átkozott tejeskancsót, mint valami szentséget, a bal kezében tartotta.

Nem tudom, hogy végződött volna ez a majom-idill, mert már-már belemelegedtünk a dologba, amikor szemem sarkából s egészen véletlenül valami mozgást vettem észre a viadukt tövében, egy jókora magyalbokor előtt. Girardi-kalapos, rózsaszín képű, csokornyakkendős, fehér cipős fiatalember izgett-mozgott ottan a nemi gerjedelem legeksztatikusabb állapotában; vizenyőskék szeme ránk tapadt, s egy pillanatra összevillant az enyémmel. Fenyegetést láthatott benne – jaj lett volna neki, ha elkapom, s ezt tudhatta –, mert mint valami rémült állat, szinte fejesugrással tűnt el a bokorban.

– Megint itt leskelődik ez! – mondta a nőszemély, s nem gondolt rá, hogy ebből a megint-ből milyen következtetést vonok le hirtelenében. De nemcsak ez a következtetés – vagyis hogy a nőnek ez a majomidill-keresés holmi perverzitása lehet, s nyilván nem engem tüntetett ki először őrjítő kegyével – tántorított meg és riasztott vissza a vállalkozástól, hanem a furcsa fiatalemberke közelsége is. A kancsót tehát átvettem, s szó nélkül, a kielégületlenség dúltságával szakadtam el alkalmi majomszeretőmtől. A kancsó annyira reszketett a kezemben, hogy egy-két csepp tej a térdemre löttyent, s végigfolyt a lábszáramon. Mire földet értem, a térdem is reszketett, hogy majdnem összerogytam, eszem ágában sem volt már a boldogságomat megrabló Girardi-kalapos fickó üldözése és megbüntetése. Mire aztán egy kicsit összeszedtem magam, és felnéztem a lombok közé, a tisztátalan nőnemű istenség, aki a fent leírt látogatásra méltatott, már a viadukt vaspallóján rohant, s csak meztelen, repedtes talpának trappolása hallatszott, mint valami vasbordák közt kongó, egyenetlen bádogszív-dobogás.

 

 

A dombocskára kanyarodó Szőlő utca olyan szűk volt, hogy a nyesetlen akácfák összeborultak fölötte; és olyan csend fogadott, hogy hallottam szívem rendetlen kalapálását. Mert a diófa lombsátrában lezajlott élmény izgalma nemhogy csillapult volna, de folyton új vérhullámokat korbácsolt végig érzékeimen. Az átkozott tejeskancsó táncolt a kezemben.

Úgy értem a trafik kőlépcsője elé, hogy szerencsémre egyetlen járókelővel sem találkoztam. A trafikajtó csukva, rajta keresztvas, jókora lakat. Kockás irkából kitépett, rajzszeggel feltűzött papírdarab hirdette, hogy vasárnap du. 4-ig tartanak nyitva. Egy kirakatul szolgáló, széthúzott csipkefüggönyű ablak azonban különféle cigarettákkal kecsegtetett, s köztük az aranyszopókás Khedive téglalap alakú dobozkáját is megpillantottam. Egyetlen koccantás valami kődarabbal az ablakszemre – villant meg a bűnös gondolat –, s futhatnék is vele vissza a strandra, hogy elegáns hányavetiséggel lódíthassam Nella undorító rózsás köpenyére! És nem tudom, nem vált volna-e tetté e garázda, de bizonyos mentő körülmények figyelembevételével megbocsátható gondolat, ha hirtelen nem tudatosítom a tejeskancsó rendeltetését. Ide szól, pontosan ide, ebbe a házba!

Valahonnan az udvar mélyéről zongoraszó hallatszott. (De akkor még rádióból eredőnek tartottam.) Azzal sem törődtem már, hogy a betoppanásra, még a tej átnyújtása ürügyével is, végképp szalonképtelen vagyok – s oly biztonságérzettel nyitottam be az udvar kiskapuján, mintha fesztvizitre öltöztem volna. A zongoraszó volt a kalauzom. Ennek köszönhető, hogy egy félig nyitott ajtón át, kopogás nélkül, egyenest a szalonba toppantam.

A jelentéktelen kis etűdöt vakkantászerű hang szakította félbe, nem, nem is vakkantáshoz, inkább a fészkén megriasztott galamb félig csőr-, félig torokhangja volt: – vu, vu, talán ezzel tudnám a legjobban visszaadni. A zongoraszéket fekete kontyos, fehér tüllszerű blúzt és zöldes tiroli szoknyát viselő nő csavarintotta az ajtó felé, oly gyorsan, hogy mozdulatától a papucsa a jobb lábáról éppen elém penderült.

– Uram?! Mit akar itt? – Arcán rémülettel vegyes csodálkozás. Én akkor már valószínűtlen bambán vigyoroghattam, és ez a muskotályos mosoly tükröződött a tekintetében. Egymásra ismertünk abban a szent pillanatban. – Kali? – csapta össze a tenyerét és felugrott. – Hogy kerül maga ide?

Júlia, a tánciskola tündére, akit hét esztendőnek előtte szorítottam utoljára magamhoz, de voltaképpen azóta se szabadulhattam forró, nyugtalan teste simulásának emlékétől, igen, Júlia egy pillanatig ismét a karomban volt, aztán illendőbbnek vélte egy határozott taszító gesztussal figyelmeztetni a helyzet abszolút illetlenségére. De hellyel kínált. Lehajolt, s ügyetlen mozdulatocskákkal illesztette lábára elrúgott papucsát.

Hatalmas, mély, barna klubfotelben terpeszkedtem el; oly hűvös volt, mintha valami zimankós februári nap hőmérsékletét őrizte volna, talán kiebrudalásom napjáét éppen, s lévén rajtam az egyetlen ruhadarab az a kis fürdőnadrág, e pozitúra minden etikettet felrúgó illetlen volta mélységesen áthatott; tehát fesztelenséggel igyekeztem palástolni roppant zavaromat. És a tánciskolák körsétájának előírásos „sans façon” társalgási stílusában adtam elő, látogatásomnak mi az eredeti célja (Nellát persze kifelejtettem), s hogy útközben egy rusztikus külsejű s alkalmasint nem egészen épelméjű nőszemély rám erőszakolta ezt a tejeskancsót.

– Hallatlan! – botránkozott Júlia. – Ez már mégiscsak sok, amit ez a Flórica művel! A minap egy orvosprofesszort molesztált a szégyentelen bestia! Vasárnap ugyanis az ura más vonalon van szolgálatban, s neki nem szabad a bakterháztól eltávolodnia…

– Én minden tekintetben csak hálás lehetek neki! – mondtam, s élveztem megjegyzésem rejtett kétértelműségét. (A majom-idillt, gondolhatod, jobbnak láttam elhallgatni…) – Ha nincs nálam ez az áldott kancsó, nem merek bezörgetni cigarettáért. Ugye, remélhetek?

Amikor ezt mondtam, már csak Júlia harisnyátlan, hosszú, hófehér combját láttam; a múltszázadi hölgyeké lehetett csak ilyen patyolatfehér: mintha sohasem érte volna napsugár! De láttam és bámultam, természetesen a fehér, hanyagul begombolt blúzocska alól ki-kivillanó gyöngyház fehérségű keblét, szinte túléretten duzzadó karját, egyszóval ezt a Barabás Miklós valamelyik vásznáról elszökött biedermeier csodát! S már csupa reménység voltam, de nem a cigaretta tekintetében…

– Várjon csak – pattant fel és fordult a nagy, háromfiókos szekrény felé, s pattintott hozzá, táncos mozdulattal –, ha van, itt kell lennie a középső fiókban. Minden drágább trafikárut idebenn tartunk, tudja, a betörők miatt… – Most a bal papucs esett le a lábáról, de ezúttal nem törődött vele. Lábujjhegyen billegett a bútordarabhoz, lehajolt s valami furcsa izgalommal ráncigálta ki a rozoga fiókot. Rövid, bokorugró szoknyája felhúzódott, s bár az első pillanatban csak rózsaszín sarkát bámultam, szemem most már egyre feljebb siklott erőteljes, térdtől felfele szinte kövér combjain. És hirtelen ugyanazt az áramütést éreztem, mely a diófa lombjai közt majdnem halálra sújtott az imént… Júlia pedig egyre beljebb kotorászott a mély fiókban, s egyik dohánygyári csomagot a másik után rakosgatta, dobálta ki maga köré, a padlóra. Húzta az időt, vagy valóban nehezen találta meg, amit keresett? – nem tudnám megmondani. S azt sem, hogy volt-e sejtelme állapotomról. Mert akkor, mint az alvajáró, támolygó-remegő léptekkel, de szemem egy pontra meresztve, egyszerűen mögéje álltam. Érintésemtől nem ugrott félre, fel sem emelkedett… Most is magam előtt látom gyűrűs bal kezét, amint a fiók sárgás peremébe kapaszkodik. Jobb keze hátranyúlt, és belemarkolt a lábszáramba, talán tiltakozásul… Node ismerjük az ilyenfajta tiltakozást, ugyebár… Végül a szoknyáján egyet-kettőt rántva kirohant valahová, hogy hátra se nézett. S én visszarogytam a nagy, hideg bőrfotelbe, és percekig bámultam azt az elnyűtt, ferde sarkú kis szegedi papucsot ott a szőnyegen. Bevallom, szökésen törtem a fejem, de egyszerűen képtelen voltam moccanni is. Ha Júlia konyhakéssel támadt volna rám, a becsületén esett foltot vérrel lemosni – akkor sem mozdulhattam volna. Ettől a nőtől, aki kéretlenül, váratlanul életem legnagyobb gyönyörűségével és férfidiadalával ajándékozott meg: a legfájdalmasabb halált is boldogan elfogadtam volna. És nyílt az ajtó, és Júlia halványzöld pongyolában, a legszenvtelenebb társasági mosollyal suhant felém; s a tálcát, rajta egy üveggel és két talpas pohárkával oly házias-könnyeden helyezte az alacsony klubasztalka közepére, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy társaságbeli hölgy az ódon bútorzatú úriszobában félmeztelen férfit fogad…

– Diópálinka, anyám „remekműve” – mondta kedveskedőn –, de pillanatnyilag mással nem szolgálhatok.

Alamuszi vigyorral bólintottam. Közben magatartását felmértem, tudomásul vettem, s igyekeztem alkalmazkodni hozzá. Jól van, tegyük hát meg nem történtté a dolgot: igyunk egyet vakmerő, rögtönzött kirándulásunk emlékére, melyet mégiscsak közös elhatározással tettünk az imént Eros személytelen birodalmába, s azután örökre felejtsük el! A koccintáshoz azonban nem tudtam feltápászkodni, s mintha a nyelvem is szájpadlásomhoz tapadt volna. Ülve döntöttem magamba az erős, avasdióbél zamatú italt. S aztán még vagy kétszer is, vagyis ahányszor megkínált vele. Végül is ennek köszönhetem, hogy megoldódott a nyelvem.

– Dohányzik? – kérdeztem, amikor elém tett egy doboz Khedivét.

– Még csak az hiányzik! Adna is édesanyám! – hangzott a válasz. – Tudja, amolyan igazi múlt századbeli asszony módján, a cigarettázó nőket rosszféléknek tartja.

A hideg futkározni kezdett a hátamon. – Hát itthon van a kedves édesanyja? – kérdeztem palástolhatatlan izgalommal.

– Künn sziesztázik a lugasban, szegényke. Vasárnapi vendégjárás volt. Kimerült. Az utóbbi időben sokat romlott az állapota – mondta Júlia nagyon tárgyilagos hangon.

Mielőtt egyetlen szóval is érdeklődtem volna édesanyja betegségének természete felől, az imént még napsávos szoba egyszeriben homályba borult. Balsejtelem, sőt valami rémület fogott el; felugrottam s riadtan néztem körül.

– Lement a nap! Nálunk mindig ilyen hirtelen alkonyodik – mondta Júlia. – A fákat senki se nyeste meg szegény apám halála óta. Itt minden csupa árnyék…

Lehetetlen, hogy nyár közepén ily hamar alkonyodnék!… Órám nem volt, s nem mertem megkérdezni az időt. Pedig valamire hivatkozni kellett volna, hogy emelt fővel s ne kullogva távozzam. Júlia segítségemre sietett:

– Így nem mehet el! És anyámmal sem volna üdvös így találkoznia. Minden percben itt teremhet!

Tanácstalanul álltam. A kert sűrű bokrai közt mintha valaki fel s alá sétált volna… Egy szekrényajtó kinyílt, Júlia eltűnt egy pillanatra az ajtószárny mögött, majd a klubfotel támlájára tett egy kávébarna, aranysujtásos tüzératillát s egy zöldes színben játszó, fekete pantallót.

– Apámé volt. Ez maradt szegényből, Isten nyugosztalja. Vegye fel, gyorsam Jövő vasárnap visszahozza.

Viselkedése, hanghordozása olyan határozott, majdnem parancsoló volt, mint annak, aki nagy veszedelemben intézkedik. Szinte megbűvölten engedelmeskedtem. Felrántottam a nadrágot, magamra kaptam a szűk, dohos illatú mentét, s máris olyan otthonosan éreztem magam bennük, hogy félszemmel a tükörbe néztem, s megállapítottam, egészen helyre legény vagyok, s hogy ha eddig, előző félszeg és bátortalan szolgálatomban Nella személye körül legfeljebb hadnagyságig vittem, most a sublót előtt lezajlott fegyvertényért megérdemlem a tüzérőrnagyi rangfokozatot.

– Mintha magára öntötték volna! – tette a tenyerét szívemre Júlia végtelen gyöngédséggel (ami részben a néhai tüzérőrnagy, Piave hőse emlékének szólt), s én két ujjal megfogtam ezt a női jobbot a csuklójánál fogva, s reszketeg hálásan kezdtem csókolgatni a kéztő halványkék érvirágait. Azt hiszem, sírtam is azokban a pillanatokban. Ő pedig a vállamra borult, a nyakamat csókolgatta, tarkómat simogatta, és igen ártatlanul, s az egymás iránti hála immár testi vágyaktól tisztult áhítatában, szótlanul fogadtunk egymásnak örök hűséget…

És akkor történt valami, amiről máig sem tudok pontosan számot adni.

Az ajtó s vagy két ablak egyszerre csapódott ki: brutális reccsenések, üvegcsörömpölés. Szememet ösztönösen behunytam egy pillanatra. Mire kinyitottam, óriástermetű, fekete ruhás öregasszony állt a küszöbön, mint valami lompos, viharvert tengeri madár, feje a szemöldökfáig ért, éleset sikoltott, s görcsös seprűnyéllel hadonászva közeledett felénk. – De mama, az istenért – hallottam Júlia rémült hangját, miközben ellökött magától, s kifele tuszkolt, nyilván, hogy menekítsen. Hosszú, de aránylag világos folyosóra értem, melynek létezését fel sem tételezhettem a kívülről oly kicsinek és földbe süppedtnek látszó épület jobb oldalán, majd a kijáratot felfedezve, futólépésben igyekeztem az utca felé. Még a folyosó közepéig sem értem, a hátam mögül hallottam az előbbi artikulátlan rikácsolást, s bár hátranézni nem mertem, tudtam, éreztem, hogy üldözőm a gyűlölet, a düh erejétől úgyszólván szárnyra kapva, repülve csökkenti a köztünk levő négy-öt méter távolságot. Trágár káromkodások, szörnyű szitkok adtak erőt a folyosó rozoga ajtaját vállammal kitörnöm s nekirohannom egyenest a léckerítésnek, melyen farkasugrással vetettem át magam. Egészen a Sétatérig futottam, de még ott sem voltam benne biztos, a sűrű és hatalmas fák sötétjének oltalmában, hogy valóban megmenekültem-e az üldözőm elől… Itt észleltem, hogy kitörőfélben a vihar, s hogy az a szél, amely Júlia szobájában hirtelen kitépte az ablakokat, ajtókat, e vihar előszele volt. Egy-egy villám fénye a Sétatér sűrű fái alá is be-behatolt; a korhadt padokról riadt bakák ugrottak fel a vasárnapi kimenőjüket élvező szolgálók mellől, s kerekre nyílt szemmel szalutáltak nekem. Viszonoztam, ahogy tudtam, ámbár sapkám nem volt, s amivel a strandról elindultam volt, de még talán a diófa körül elvesztettem: a fehér gumipapucs sem volt a lábamon. Így értem mezítláb, szinte futólépésben, egy forgalmasabb utcára, ahol az a bizonyos incidens lejátszódott. Persze nem úgy, ahogy a fáma terjesztette. Vagyis nem én hordtam le azt a főhadnagyocskát, amiért nem szalutált, hanem ő ripakodott rám, s állta utamat, hogy igazoltasson, mert enyhén szólva nem tartotta előírásosnak az öltözetemet… A többit már tudod… Járőr… Katonai fogda, őrültségszimulálás, idegklinika. Remélem, ezek után semmi kételyed afelől, hogy kényszerhelyzetben cselekedtem… Vagy talán te másként jártál volna el, barátocskám?

 

 

Gyöngyházy története annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem, milyen inszinuációkkal piszkáltam ki belőle. Mellemnek szegzett kérdésére nem kapott hát választ. Engem már csak a Júlia sorsa érdekelt, s egy kissé az is, vajon tanúsított-e némi hálát jártas-keltes vőlegény barátom e nő iránt, aki – amint ő maga is vallotta – minden jel szerint feloldozta az idült timiditás nyűgei alól, sőt, visszaadta férfi-önbizalmát.

– És Júlia? – tettem fel, sűrítve a kérdést. De bár ne tettem volna! A „kalandor” olyan komor tekintettel bámult egy darabig maga elé, hogy azt hittem, menten eltörik a mécsese… De megemberelte magát, s csak ennyit mondott:

– Az uniformist szerkesztőségi altiszttel küldtem vissza… néhány soros levélke kíséretében… Én magam többé nem tettem a lábam abba a házba. Azt hiszem, megérted… Aztán 44 június elején, amikor a vasútvonalat bombázták az amerikaiak – nyomtalanul eltűnt a föld színéről az a ház. Lakóival egyetemben, természetesen. De – Isten ne vegye bűnömül, amit mondok, talán megváltás volt mindkettejüknek, s ha nem is megváltás, de megoldásnak megoldás.