Ahol a madár se jár

Precíz nagyotmondásairól ismert barátom, Gyöngyházy, így mesélte el egy téli estén valóban furcsa és kissé holdkóros ízű kalandját:

– Amikor a sodrony csigáján függő szék sziklás szakadék fölé suhant velem, e majdnem-repülés, majdnem-gyönyörét furcsa szorongás váltotta fel; miért restellném? Halálfélelem.

Egynémely dolgaim elintézetlenek maradtak.

Erre a kiruccanásra az utcán szántam el magam, egyik percről a másikra. Most senki sem tudja, hol tartózkodom.

Én magam sem tudom.

Valahol annak a városnak a határában, amelynek bejelentett lakosa vagyok. De ilyen magas hegyek és ilyen mély szakadék?

Ma, vasárnap reggel kilenc óra tájban elemózsiát akartam vásárolni – egy darab sajtot, kenyeret, almát –, hogy majd, ha kiérek az őszülő természetbe, s a friss levegőtől megéhezem, jóízűen meguzsonnázzam valami erdei padon. Betértem hát a vasárnap is nyitva tartó élelmiszerüzletbe: de csak a pitvar pitvaráig jutottam. Zsúfolásig volt vásárlókkal: vaskosarakkal tolongtak, csigavonalban hömpölyögtek, majd hirtelen, mint a megvadult konda, megrohamozták a kijáratot (tűz ütött ki, vagy tolvajt fogtak?), és engem kosarastul az utcára löktek. Eldobtam az összelapított vaskosarat, s elemózsia nélkül vágtam neki, gyalogszerrel, a város körül dalmahodó domboknak.

Nemsokára ahhoz a padhoz értem, ahol elképzelésem szerint oly jóízűen fogyaszthattam volna el a tízóraimat. Egy-két percet bóbiskolhattam ott, mikor érces, de nem kellemes fácánkakashangon diákkori nevemen szólítanak, s azt kérdi valaki:

– Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár?

Még kacagott is, mintegy szellemességét honorálva.

Fel se néztem, úgyis tudtam, kicsoda.

Valóban, Fatály volt. Fatály Sebő, aki mindig mindent jobban tud, mint én, és nemcsak a tudományos, de a gazdasági és politikai berkekben is járatos, ítéleteiben pedig úgyszólván csalhatatlan. (Többre is vitte az életben, mint én! Néhány éve egy élőgalamb-kiviteli cég főembere…) Valamikor, talán 37-ben, egy nyári este, amikor szállás nélkül s már-már kétségbeesve kószáltam Nápoly sikátoraiban, ő adta meg a Mormon Gyülekezet menhelyének címét, ahol kipihenhettem fáradalmaimat, s noha másnap egy álmormon kirabolt, nem csökkent Fatály iránti hálaérzetem. A Magyar Királyi Solymász Klubba is ő ajánlott be 43 tavaszán, és nem rajta múlt, hogy a nagy múltú egylet felvételi kérelmem teljesítése elől végül is sajnálkozva elzárkózott. Ő volt az is, aki már a háború után, ha jól emlékszem, 46 őszén, egy hatalmas autóból egyenesen a nyakamba ugrott, és szerényen közölte, hogy a Nagy-Fuvaros Párt kerületi alelnöke, s mindjárt szervező titkári állást ajánlott, amit a Kis-Fuvaros Pártnak tett ígéretemre való hivatkozással el nem fogadván, máig is keservesen bánok! Megjegyzendő: Fatály mostani gazdasági karrierje elválaszthatatlan az említett politikai vállalkozás csődjétől (vagyis rám is ilyen magasra ívelő bukás várt volna, ha ajánlatát akkor, botor fővel, vissza nem utasítom!). S végül – jó, hogy eszembe jut – most három éve a Wiener Walzer egyik első osztályú vagonjának folyosóján, ahol ugyanezzel a fácánkakas-kukorékolással köszönt rám: – Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – hívott be a fülkébe, melyben egyedül utazott, s hat új bőröndje alatt elterpeszkedve (akkor már a galambexport főembere volt, és éppen kiküldetésről tért haza), a szerencsés zsákmányoló titkolhatatlan dicsekvésével mutogatott meg egyet-mást külföldi ajándéktárgyai közül. Csak hüledeztem a finomabbnál finomabb szövetek, szőrmék, villanyberetvák, táskarádiók, háztartási robotgépek, s ah! Old Smugler, Remy Martin, Napoleon s a jó ég tudja még, miféle címkéjű konyakos meg whiskys butéliák káprázatában! Miután érdeklődésére bevallottam, hogy csak mintegy féltucat különböző színű női alsóneműt meg holmi leveskonzerveket hozok, a nyájas Fatály biztos címeket, kitűnő tippeket adott – s megfogadtatta velem, hogy legközelebb nem leszek külföld-jártamban ilyen gyámoltalan.

Nos, ez a férfiú állt most előttem tirolias turistaöltözékben, vastag nyersgumitalpú cipőben. Vállán, átalvető módján, színes műanyag tasakokban legalább két sült csirke idomai dudorodtak. De volt ott fél sonka, egész rúd szalámi, két-három csodálatos márkájú italnemű is. Mögötte pedig, kissé hátrább, szőke, begyes-faros delnő álldogált, akit e találkozás alkalmasint kelletlenül érintett, mert úgy tett, mintha elfoglalná vadvirágcsokrának rendezgetése.

– Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – reccsent a fülembe Fatály szokásos üdvözlésformulája, s én elmélkedésemből felrezzenve, röviden elmakogtam, milyen kínosan jártam abban az átkozott élelmiszerkereskedésben.

– Örülj neki – mondta –, hiszen itt a közelben, csak egy macskaugrásnyira, nemrég nyílt meg a Gyopár Egylet turistaboltja. A világ legmodernebb élelmiszerüzlete! A tagok jutányos áron vásárolhatnak, amit szemük-szájuk kíván. Sőt, minden századik vevőt ingyen szolgálnak ki.

– A tagok?! – legyintettem fájdalmasan.

– Te kis csacska – csóválta a fejét Fatály, s én elesett állapotomban, holtéhesen meg se sértődtem azon, hogy kis csacskának titulált, holott fél fejjel magasabb vagyok. – Nesze, itt a tagsági igazolványom! Ha kérik, felmutatod. De nemigen kérik, ezek sokkal nagyvonalúbbak! – és kezembe nyomott egy kétrét hajtott zöld kartondarabot. Irántam való jóindulata, segítőkészsége ismételten meghatott. Elérzékenyülve hallgattam végig s jegyeztem meg tüzetes útbaigazítását: a harmadik keresztútnál balra zöld fedelű faházikó, onnan indul a drótkötélpálya, az elém hintázó székbe belezökkenek, s körülbelül tízperces kényelmes utazás után kiszállok a hegytetőn épült üvegpalota előtt…

Számban a tőle kapott illatos cigarettával, hálás kézszorítással búcsúztam. Bodor füstfelhőket eregetve indultam el az erdei ösvényen, s mentem, mendegéltem, valamit fütyörésztem is, és valóban, nemsokára ott találtam magam a jelzett, alpesi stílusban épült házikó előtt. Aztán könnyelműen, hányavetin, talán szuggesztió hatása alatt zökkentem bele ebbe az alám penderült vaskosárba – s alighogy az övszerű biztosítópántot felcsatoltam, a földet jóformán kihúzták a lábam alól…

De mintha az a tíz perc már rég eltelt volna. Egy órája is tarthat ez a majdnem repülés, szinte gyönyörűség, azazhogy most már szinte halálfélelem.

Rossz vonalra szálltam volna? Vagy itt, negyven-ötven méter magasban, a ritkuló levegőn s a megváltozott perspektívából látott föld felett az időérzék tévesen alkalmazkodik? Esetleg felmondja a szolgálatot? Akárhogy is, kezdtem sokallani a levitáció e válfaját, és egyre sűrűbben pillogtam lefelé a mélybe. Ez persze csak súlyosbította az émelygésszerű állapotot, különösen amióta…

Nem, nem hihetem, s jobb, ha le sem írom: puszta képzelődés lehetett… Hiszen a sodrony karvastagságú; a fényes, olajozott kosarakat, úgy látom, szakszerűen, a legnagyobb lelkiismeretességgel gyártották, szerencsétlenség nem fordulhat elő!

Alighogy így megnyugtattam magam, ösztönszerűleg újra lenéztem. A szakadék itt volt a legkevésbé mély eddigi útvonalamon. A barnás, zöld mohos kőmorzsalék közt megint valami… Alig tíz méterre alattam! Még elgurult kalapja vagy sapkája is látszik, kezétől egy-két lépésnyire. Két fekete madár röppen fel a mellkasáról, s egyenesen felcsap a magasba. Már itt köröznek a fejem körül! – Az istenfátokat! – sziszegem feléjük, s hessegetem, ahogy tudom, a kalapommal. Nagy, ívelt csőrük acélosan villog, kurrogó hangot is hallatnak. Két holló volt, oly ritka madár e tájon – bizony, járnak itt madarak, de milyenek, gondoltam, s ha Fatály ezt a tényt nem bagatellizálná, más köszönő formulát választ, minden bizonnyal. Miközben ezt gondoltam, a hollók, úgy látszik, jobb belátásra tértek, mert bukórepüléssel zúgtak le újra, mozdulatlan prédájukra.

Ettől számítom utam harmadik szakaszát. Az a felismerés, hogy az irtózatkeltő madaraknak nem kellettem, némi optimizmussal töltött el. Nem is néztem többet alá, a szörnyű szakadékba. Elhatároztam, hogy tekintetemet a hegyekre emelem. S a köd, amelybe a drótkötélpálya torkollni látszott, hirtelen megaranylott, majd napsávok ütötték át meg át, és ahogy emelkedtem, egyre világosabban bontakoztak ki egy félig alumínium-, félig üvegpalota káprázatos sík- és téridomai. Csilingelés hallatszott, jel a leszállásra. Lábam nemsokára földet ért. A biztosítóövet kikapcsoltam, s szorongatásomat meghazudtoló eleganciával léptem ki a rácsos kosárból. Miközben gémberedett tagjaimat csapkodtam és rángattam, szemem hálásan bámult a kosár után, míg el nem tűnt meg-megcsillanó sodronykötelén, a hegycsúcson is túl, mintegy a föld görbületében. Aztán, csak félszemmel, lefelé, a megtett útra néztem. A remegő drótkötélen, egymástól bizonyos távolságra, újabb kosarak közeledtek. De utast egyelőre nem fedezett fel csodálkozó tekintetem.

Ezüstlő, karcsú oszloplábakon ott tündökölt a fejem fölött a Gyopár Egylet mintaboltja. Akárcsak egy megszilárdult, kissé tojásdad szappanbuborék, legalább tízmilliószoros nagyításban! Szerelmesen tükröződött benne a messze pirosló lomberdő, a közeli fenyősudarak smaragdja s a sziklaormok rózsaszín hava. Időnként egy-egy tömbjéről levált sziklamorzsa koppant a fedélre, amitől az egész épület olyan csengésbe-bongásba kezdett, mint valami üvegharang.

Turistajelzések mutatták a feljáratot: keskeny, helyenként célzatosan ritkított fokú alumínium lépcső, rajta imitt-amott kiszögellések és pihenők, célszerű figyelmeztetések és utasítások. Jókedvűen vágtam neki, az elején még szökelltem is egyet-egyet, de amikor az alumínium elfogyott, és szerepét minden átmenet és figyelmeztetés nélkül közönséges kötélhágcsó vette át, a turistaedzésnek és továbbképzésnek eme módját kezdtem, enyhén szólva, furcsállani. Bosszúságomat tetézte, hogy most már a bejárathoz mégiscsak közeledve, mutatványomat fentről, az üvegfal mögül kandi szemek figyelgették! Mikor már azt hittem, szerencsésen felértem, a bejárattal egy szinten, valami palló szélén találtam magam, amely mint tranbulin az üres úszómedence felett, a semmibe vezetett. Remegő vasrúdon fehér tábla tűnt szemembe, rajta egy szakadék felett ugró síbajnok szemléltetőn rajzolt alakja: hogy az írástudatlan is megértse, milyen eljárást kell követnie annak, aki ügyességével, szerencsével idáig tornázta fel magát! Maradék erőmet összeszedtem, és helyből nekirugaszkodtam.

A következő pillanatban az alumínium padló hatalmasat zendült alattam. E zengés muzsikává finomult, mintha ugrásommal holmi zenegép billentyűjét nyomtam volna meg. Maga a padló muzsikált, mégpedig a Könnyűlovasság nyitányát, és én álmélkodva állapítottam meg, hogy utoljára 37-ben hallottam a Párizsi Világkiállításon, egy óriási vastorony tetejéről.

 

 

Testi erőfeszítésem mintegy feloldódott a muzsikában. Térdemben, kapaszkodó izmaimban megszűnt a feszültség és remegés. Lépkednem sem kellett már, a járda halk nyikorgással siklott velem, s egyszer csak benn találtam magam az üvegpalota kellős közepében.

Csengő, érces vezényszavak hallatszottak, s az első pillanatban kihaltnak tetsző helyiség egykettőre megelevenedett. Ami a szemem elé került, egymagában is megérte a hihetetlen fáradságot és kockázatot. Legalább egy tucat csodálatosan szép, erdészlánykának öltözött hölgyike sereglett körém. Keblük a zöld pruszlikból félig kidalmahodott, rövid szoknyájuk fodrosan röpködött a tomporuk körül, fejükön, a csúcsos kis vadászkalapkán kacéran rezgett a hosszú fácántoll. Vadászkürt harsant, mire ijedtséget színlelve szétrebbentek, ki-ki helyet foglalván egy-egy, minden földi jóval megrakott eladópult mögött.

Az erdészlánykák olyan csábító mosollyal várták közeledésemet pultjuk mögött, mintha ők maguk is megannyi portéka volnának, cégük fő vonzóereje. Szerényen elindultam a sajtospult felé, s csak útközben vettem észre, hogy már tánclépésben, legalábbis indulóütemre járok. Kerekded, négyszög, téglalap alakú sajtok garmadája várt átlátszó színes műanyag csomagolásban, s mögöttük legadakozóbb mosollyal csábított az eladókisasszony. Félig kidagadó keblére meredtem, s csak úgy vaktában mutattam rá valamelyik gömbölyded sajtra. Felkapta és a kezembe nyomta.

Charcuteries… Salsamente… tűztek szemembe még három vagy négy nyelven is a következő polc feliratai. Gyomrom nagyot kordult, a nyál összefutott a számban. Kolbászkerítések, füstölttarja-halmok, dudoros, piros-barna sonkapárok, angolszalonna-kalangyák kínálták magukat, s mögöttük szőkén, félrecsapott kalapkában, izgő-mozgó fácántollal, kacér pruszlikjából keble eperszemét is mutogatva az eleven hús-vér portéka, akinek láttán rendkívüli, de azért civilizált emberhez még mindig illő étvágyam valóságos kannibalizmussá fajult. Már nem tudom, mit kértem a gazdagság látványának e zavarában. Akárhogy is, a sonkák és kolbászok tündére egy pár félméteres füstölt kolbászt akasztott a nyakamba, megtetézte egy rövid sonkával, és jó étvágyat kívánt hozzá, sőt kecses pukedlivel is megköszönte szíves érdeklődésemet.

Most már csak le kellene ülnöm valahol, és bicsakomat elővéve, megszegnem a sajtot, a kolbászt, de hol a hozzá való kenyér?… A szemben levő pulton volt, nem kellett sokat keresnem. Itt is ugyanúgy jártam el, s rövidesen egy ropogós cipó függött színes nylontasakban, az egyik kabátgombomon. E pillanatban – már kezdtem elszemtelenedni – sikerült megérintenem bal kezem középső ujjával a kenyér után hajló erdészlány keblét. A zene felizzott, talán a fináléhoz közeledett. Diadalmas léptekkel, de édes terhem alatt már-már roskadozva kerestem a kasszát, a kijáratot. S ekkor ütötték meg szememet az italok!

Az italok! Lépcsőzetesen felrakva, belső rejtett fényforrás szivárványlásában ragyogtak, egészen a mennyezetig, a különféle színű és formájú palackok, demizsonok és butéliák. Csak lenne türelmem válogatni – fohászkodtam, és éhesen támolyogtam eléjük, illetve alájuk. Csak az Isten tudná felsorolni, miféle nevek édeskedtek a címkéken, a sok henger, tojásdad, prizma stb. alakzatú palack ragyogása majd elvette a szemem világát.

Talán épp ezért tekintettem feljebb, ahol némileg tompább volt a ragyogás. A karbunkulusszemű, cigányhajú, műlovarnő termetű kiszolgálólány, úgy látszik, észrevette s egyszersmind félreértette ezt a bámulást: se szó, se beszéd, kecses alumíniumlétrát támasztott oda, és csípőjét is alig fedő szoknyácskájában, felvonaglott rajta. Lelkemben bűnös fohász fakadt: bár törne le alatta a létra, s ő zuhanna rám, a fejemre, az arcomra, édes terhével. Fohászom, sajna, nem talált teljes meghallgatásra, mindössze rövid, de gyönyörűségteljes kábulatba estem. Mire magamhoz tértem, jobb markom karcsú butéliát szorongatott.

De hogyan tudom most már mindezt kifizetni, van-e elég pénzem, hogy botrány nélkül távozhassam, ily gazdag zsákmánnyal megrakodva?

A fekete leányzó biztató legyintéssel és jelentőségteljes bólogatással igyekezett eloszlatni látható aggályaimat. Azzal az induló utolsó akkordjaira arrafelé támolyogtam, amerre a kijáratot mutatták a praktikusan elhelyezett nyilak és feliratok.

Az erdészlányok előpenderültek pultjuk mögül. Két sorba fejlődtek, s dallamosan, csengő hangon búcsúzkodtak tőlem a civilizált világ majd minden nyelvén, s én már egy-egy búcsúsimogatást, lapogatást helyeztem volna el arcukon, derekukon – de hát a sok batyutól a kisujjamat se mozdíthattam.

A legnagyobb meglepetés azonban a kasszánál ért, vagyis az emelvény előtt, ahol a matróna trónolt. A világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy századik vevő vagyok, semmivel sem tartozom. Tanácstalan zavaromban tiltakozni próbáltam, zsebemből százasokat rántottam elő, hadonásztam velük, mint egy önérzetes lókupec, s a tizenkét muskotályos mosolyhoz fordultam, mintegy igazolásomért – de micsoda durcás, sértett arcokkal találkoztam! „Kicsinyes senkiházi” – látszottak mondani. S ez volt a legfájdalmasabb. Mert a muzsika is elnémult, és ott álltam, ezúttal kosár nélkül is megrakodva, mint egy málhás öszvér, roskadozó inakkal, az élelmiszerbolt előtt.

Nem sokáig álldogáltam. Az aszfaltozott ösvény megindult alattam, és repülőszőnyeg módján vitt be egy korlátok közt keskenyedő szorítóba. A korlátokból hosszú, hegyes horgolótűszerű acélrudak meredeztek kifelé, és bökögették lábszáramat, oldalamat.

Úgy látszik, mégis mindennek megadjuk az árát – gondoltam keserűen, amiért ilyen megalázó helyzetbe sodortattam magam. Továbbvergődésre csak a közeli falatozás reménye adott erőt. Amikor egyszer visszafordultam, éppen az új vevő érkezését ünnepelték a lányok, láttam az üvegfalon át, ismét körtáncot lejtettek, tapsikoltak és zengett a Suppé-nyitány.

A megalázó vastüskés szorítóból kivergődtem ugyan, s már gyér füvű sziklás lankán bandukoltam, de igen rossz érzést hagyott bennem ez az üzleti rosszhiszeműség. Egy csapásra eloszlatta bennem az intézmény tökéletes voltába vetett bizalmamat. Ám ez lett volna még mindig a kisebbik baj. A nagyobb ott kezdődött, mikor enni szerettem volna; mert mihelyt letelepedtem, a bozótból szerfelett rongyos, különféle egyenruhamaradványokat viselő, többnyire lőcslábú emberkék vettek körül, oldalukon, hátukon ütött-kopott tarisznya. Feltápászkodtam, továbbcammogtam súlyosodó terhem alatt. Mikor egy hatalmas fenyőfa alá értem, újra nekibátorodtam a falatozásnak. De alighogy a sajtot megszegtem, s kezem ügyébe tettem a ropogós cipót, a fa mögül két összefogódzott, fekete ruhás, toprongyos öregasszony suhant elő. Mellém telepedtek, és száraz kezüket némán könyöradományra nyújtogatták. A karikalábúak figyelhették ezt messziről, mert rohamlépésben közeledtek, körbeálltak, és botra vagy mankóra támaszkodva bámulták mohó lakmározásomat. Többen cincogó hangon sírni és nyöszörögni kezdtek, így is felrázni kívánván szociális lelkiismeretemet. Azok lehetnek, állapítottam meg keserűen a csábító intézményt vádolva, akik a hegy innenső oldalán laknak, s abba a csodálatos eldorádóba sohasem juthatnak be, egyrészt a szakadék, másrészt az átkozott vasszorító miatt.

Ez a felismerés hathatott rám oly elérzékenyítőn, hogy sajtot, sonkát, kolbászt, kenyeret szó nélkül a fa tövébe raktam, s némileg megkönnyebbülten továbbindultam. A borospalack azonban a zsebemben maradt, ehhez görcsösen ragaszkodtam, érzelmi okokból is, nemcsak halálos szomjúságban. Futólépésben vágtam át egy csaliton, s túl egy ösvényre találtam; azon igyekeztem lefelé a messzi, pislákoló fényű város felé. Itt már egy-egy turistajelzés is felbukkant, nagyobb kövek vagy vastagabb fák oldalán, s egyáltalán, már ismerősen hatott rám a táj. Hátra-hátranéztem, nem követnek-e a hegylakók? Hogy senkit se láttam, leültem egy ugyanolyan fatörzsből tákolt erdei padra, mint amely a Fatályval való véletlen – de fatális – találkozásunk színhelye volt. – Itt iszom meg a boromat – határoztam el, a sztaniollemezt lecsavartam az üveg nyakáról, a dugót kihúztam, s jól megdöntve, számhoz emeltem az üveg száját.

Nyeldeklőmet abban a pillanatban csípős, savanyú lé öntötte el: telefröccsintette orromat, szememet, hogy prüsszögve, félig megvakulva kapkodtam levegőért. Fel akartam ugrani, de minden mozdulatra erőtlen voltam, az üveg is kiesett a kezemből. Szívem elállt. Azt hiszem, mély ájulásba estem.

Amikor magamhoz tértem, az erdőre késő alkonyat borult. Körül se kellett nézni, pontosan tudtam, hol vagyok. Ott, ahol Fatály rám kukorékolt. Előttem az ösvényen mintha szentjánosbogár pislákolt volna. De ősszel? – lepődtem meg, és feléje hajoltam. Egy égő cigarettavég. Ki dobhatta el? Az, aki a borosüveget is elvitte, nyilván, mert a pad körül hűlt helyét találtam.